Fejős Éva - Csajok

Fejős Éva

Csajok

A Vénusz-lakók mindennapjai

(Tartalom)

A történetben szereplő személyek csak a fantáziámban léteznek.

Köszönöm Fifike „hivatalos életrajzát”, az előolvasást, illetve a folyamatos visszajelzéseket és tanácsokat R. Kövér Balázs kollégámnak és barátomnak.

Köszönöm a Pasi jóságát és szerelmét, valamint azt, hogy sosem éhes a főztömre.

Köszönöm a szüleimnek, szeretteimnek és barátaimnak, hogy nem csapják le a telefont, amikor írok, és nem fogom fel, hogy éppen miről is beszélgetek velük. Anyu, külön köszi a táplálást.

Hálás vagyok az Ulpius-ház Kiadó munkatársaitól (elsősorban Andristól, Gergőtől, Zsuzsától és Feritől) kapott bizalomért, bátorításért és szeretetéit.

És persze köszönöm Nektek (Önöknek), hogy velem tartotok az úton, és hogy szerettétek a Bangkok, tranzitot és a Hotel Balit. Örülök a leveleiteknek, a honlapomra írt

A SZEREPLŐK

Hanna harmincöt éves, egy utazási irodában dolgozik, és egy éve, a válása óta keresi önmagát. Randizgat, mert hinni akar benne, hogy van élet Robi után is – elképesztően sok idiótával ismerkedett meg az elmúlt évben. Legutóbbi szerzeménye egy őrült illatszerárus, aki fájóan romantikus és tökéletesen érthetetlen sms-eket írogat neki. (A legfrissebb gyöngyszem: „Döntsd el, óceán vagy tenger, és hová rakjam, feloldódsz-e majd benne.”) Szíve mélyén egy-folytában Robi után vágyakozik, akitől sosem vált volna el, ha a férfi beleegyezett volna a családalapításba.

Móni harmincnyolc éves, és rekorder a csapatban: két gyereke van, egyiküket tinédzsertejjel szülte – a kiscsaj, Lili már húszéves, és néha az egész csapatot „csoroszlyáknak” titulálja –, a kisfiú, Krisztián mindössze kétéves. Móni dolgozott már szociális munkásként,

reklámszervezőként, bolti eladóként, szinkronszínészként és telefonos ügynökként is. Jelenleg gyesen van, imádja a férjét, Barnát, és végre nem kell a pénzkereséssel sem foglalkoznia, ezért kikapcsolódásképpen vámpírokról szóló gyerekkönyvet ír.

Flóra harminchat éves televíziós szerkesztő. Jó másfél éve zuhant bele a mély gödörbe, amit másképpen szerelemnek is nevezhetnénk: választottja a csatorna hírműsorának

műsorvezetője, Zoli, aki ugyanebben a gödörben landolt, ugyanakkor. Tehát jókor találkoztak, de a kapcsolat mégis akadozik: bujkálniuk kell, mert a férfi válófélben van ugyan a

feleségétől, de ha a majdnem-ex – továbbiakban: ex – megtudná, hogy a férfinak van valakije, eltiltaná tőle a gyerekeit. Az ex egyébként népszerű, hisztis színésznő, aki nem szeretné, ha kiderülne: válnak.

És ott van a harminckét éves Márk. Reklámügynökségnél dolgozik kreatív szakemberként, kampányokat talál ki és épít fel – emellett álnéven ezoterikus író, aki időnként el is hiszi a saját spirituális mondatait. Legfrissebb kötete a Dönts, és az univerzum meghálálja! címet kapta, amit együtt találtak ki egy ködös estén, és a csajok utána három hétig röhögtek – de úgy látszik, működik a dolog. Már az első héten az eladási listák élére került a könyv… (Felmerülhet a kérdés, vajon miért sorolják a csajok

Márkot is a Vénusz lakón közé, miközben valójában a Marson kellene élnie… Márk mégis Vénusz-szülött, gyönyörű férfi testtel és női gondolkodásmóddal: „Miért nem? Azért, mert… csak” – képes efféle indokokat is fel- hozni, ha magánéleti helyzetben nemet kell mondania, ami, lássuk be, inkább a nőkre jellemző. És hát ő is a Mars szülötteihez vonzódik, minta három másik…)

Prológus

MINDEN KEZDET KÖNNYŰ

Két kisbuszban tizenkét ember bóbiskol. Néhány órát kell autózniuk a lyoni reptértől a keskeny folyó-csatorna partján lévő kisvárosba. Ők tizenketten nem ismerik egymást. Budapestről indultak, fogalmuk sincs, mi vár rájuk. Körülöttük egyre sötétedik, már alig látszik a vidék az ablakból. Meglepődnek, amikor a két kisbusz leparkol egy éjszakáig nyitva tartó szupermarket előtt.

– Itt lehet bevásárolni! – mutatják a sofőrök, embereink pedig tétován beóvakodnak az üzletbe.

– Azt hittem, eljárunk majd enni – mondja egy szőke nő. – Én nem fogok főzni – teszi hozzá eltökélten.

– Én pirítósban jó vagyok – lép mellé egy vörös loboncú. – De vásárolni csak cipőt szeretek. – Hát akkor itt éhen fogtok halni – mormolja egy barna, amint meghallja, miről

beszélget a két csaj, majd belekarol a pasijába, és elindul a kajás pultok felé.

– Ne aggódjatok, majd én főzök – lép melléjük egy másik szőke. – Nemrég jöttem meg egy túlélőtáborból. Bármilyen bonyolult helyzetet megoldok.

Egy ezüst farmernadrágot viselő, bőrdzsekis srác ezalatt telefonját nyomkodja vadul, a bejárati ajtót támasztva. Hamarosan újra elindul a menet. Egészen besötétedik, mire a

kisvárosba érnek. A folyó fekete csíknak látszik, a kora októberi este borzongatóan hűvös, és semmi sem indokolja, hogy a tizenkét ember mostantól a szárazföldet vízre cser- élje. Pedig a hajók a csatornán várakoznak.

– Hogy a bánatban fogok ezen a lejtős stégen lejutni a hajóig a tűsarkúmban, ebben a megveszekedett sötétségben? – kérdezi a vörös.

– És ezzel a hatalmas bőrönddel mit csinálok? –így a szőke.

– Jézusom. Se éttermek, se kávézók, csak a természet. Ennek így semmi értelme – lamentál az ezüstgatyás.

– Üdvözlöm önöket – szólal meg hirtelen a semmiből angolul egy férfi. – Tán azt várták, hogy franciául szólok önökhöz, de angol vagyok. Tudom, hogy furcsa, de mi vezetjük ezt az állomást a feleségemmel. Egyszer eljöttünk ide hajózni, és itt ragadtunk… Szólítsanak Johnnak! Hamarosan megmutatom a hajóikat, de egyelőre meg kell kérnem önöket, hogy foglalják el magukat valamivel. Történt ugyanis egy sajnálatos esemény, amely jelenleg elvonja önökről a figyelmünket.

– Miféle sajnálatos esemény? – kérdezi a vörös hajú, és türelmetlenül helyezi testsúlyát jobb tűsarkáról a balra.

– Ne ijedjenek meg. Ez nem a hajózás velejárója. Ez egy sajnálatos, véletlen esemény. – Micsoda? – kérdez közbe az ezüst farmer tulajdonosa.

– A haláleset.

– A haláleset? – többen visszhangozzák az angol szavait.

– Rendkívül ritkán fordul elő ilyen súlyos baleset, hogy valaki vízbe fúl – feleli az angol. – Kifejtené ezt bővebben? – így a vörös csaj, lerogyva a bőröndjére.

– A tanulság persze ebben az esetben is levonható – folytatja John. – Ha lehet kérnem, jegyezzék meg első számú szabályként, hogy a hajóról soha, de soha nem ugrunk bele a vízbe. Nézzék csak, megmutatom a hajóik kulcsát – mutat fel egy kulcscsomót. – Így néznek ki a kulcsok.

– A kulcstartó egy parafagömb. Pontosan azért, hogy ha beleejtenék a vízbe, akkor

fennmaradjon. Tehát ki lehet halászni a hajó fedélzetén található eszközökkel. De ha még- sem, akkor sem ugranak be érte, hanem használják a tele- font. Minden hajóhoz van tartalék kulcs, odavisszük, ha szükséges.

– Szóval valaki beejtette a kulcsot, beugrott érte, és megfulladt? – kérdezi az ezüst nadrágos srác.

– Pontosan ez a helyzet, uram – feleli kimérten az angol. – Az illetőnek vélhetően a hideg víztől állt meg a szíve. Itt történt, az induló állomáson, mégsem lehetett már meg- menteni. Úgyhogy, engedelmükkel… foglalják el a hajójukat, pakoljanak ki a bőröndjeikből, vegyék le a magas sarkút, az elegáns ruhát, rakják bele a bőröndökbe, aztán azokat elvisszük, mert nem fognak elférni a kabinokban. És menjenek el vacsorázni. Utána betanítjuk cinciket. – Jól indul, bakker – mondja az ezüst farmeros srác a vörös csajnak. – Én biztosan nem fogok vízbe ugrálni. Tekintve, hogy úszni sem tudok…

– És az, hogy le kell adni a magas sarkú cipőt…? –borul el a vörös hajú tekintete. – Nem mintha abban akarnék hajózni, de nélküle…

– Igazad van. Nehogy már odaadd. Bármikor szükséged lehet egy pár tűsarkúra itt, a Saone folyón. Egyébként Márk vagyok.

– Flóra. Az egyik tévéadónál dolgozom hír- szerkesztőként, de időnként egy „vizes” magazint is szerkesztek. Ez a jutalmam…

– Hanna. Utazási irodánál dolgozom, ez nekem munkaút – lép oda a szőke.

– Kata – mondja a másik szőke. – Egy utazási magazin marketingese vagyok. Nemrég jöttein meg egy túlélőtúráról. Ettem már csótányt és ökörszemet is.

– Az az alapmenü – jelenti ki Márk, majd megvonja a vállát, és folytatja. – A mi cégünk csinálja a folyami hajósok kampányát. A kollégámnak kellett volna jönnie, de az utolsó pillanatban súlyos trópusi betegség tört ki rajta. Kezdem érteni, miért.

– Klári vagyok – tipeg oda egy idős hölgy. – Újságíró. Napilapnál az egyetlen hetilapos. Márk felvonja a szemöldökét, de a nő nem fejti ki bővebben.

– Utálom ezeket az utakat, amikor mindent nekünk kell megoldanunk – teszi hozzá később Klári.

Engem itt kényeztessenek, ha már elhoztak, ha azt akarják, hogy jót írjak róluk! – Ez nem egy kényeztetős út – mondja Flóra. Legalábbis úgy tippelem.

– Ajánlom nekik, ajánlom a főnökömnek, hogy az legyen – morogja Klári. – Különben mérget töltök a töltőtollamba, és azzal írom meg a cikket.

– Móni vagyok, és barátnő – mutatkozik be a fapallón bőröndjével egyensúlyozó Flórának egy barna hajú, szép mosolyú nő. – Ő Barna, a barátom. Őt hívták meg. Ez az első közös utunk együtt.

– Klassz. Biztosan emlékezetes lesz.

A hajóbeosztásnál Márk, Klári, Flóra és Kata kerül egy hajóra, a Diamondra. Móni, Barna és Hanna mellé, a Gloryra, egy Zita nevű nőt osztanak be, aki aznap tudja meg, hogy terhes. És azt is, hogy a barátja megcsalja. Ezért egy hétig könnyes szemmel közlekedik a hajón, nem hajlandó megfogni a hajókötelet, a kormányt, semmit sem, sosem száll ki, fél napokat a kabinban fekszik, és egyfolytában tele- fonál. Az utolsó nap megjön a menstruációja.

Ez a kezdet. A Saone folyó bevétele, és egy nagy barátság kezdete…

– A zsilipelést is megtanulhatják a kapitány kézikönyvéből – mondja már másnap reggel az összegyűlteknek John. Kicsit nyugodtabbnak látszik, mint előző napon. – De azért hadd adjak tanácsot: egyvalaki, aki tud úszni, felmászik, és rögzíti kötéllel a hajót, valaki más kormányoz, és egy harmadik a hajókötelet dobja ki. Mindannyian viselik a mentőmellényt a zsilipeknél! A nagy hajóknak mindig elsőbbségük van, ne feledjék! Élvezzék az utazást. A táj idilli. Tehenek legelnek a csatorna partján, vadkacsák, hattyúk szegődnek a lakóhajók nyomába. Az első zsilipeléseket is épségben átvészeli mindhárom hajó.

– Nagyon valószínű, hogy belecsúszunk, és összetörjük

– ez lesz Márk egyik kedvenc mondása a kormány mellől, amit az első naptól kezdve minden kikötés előtt megismétel.

– Stop the engine! – ez a zsilipőrök kedvenc mondása, mivel – feledékenységből – egyik hajón sem állítják le a motort, amikor befutnak a zsilipbe.

– Jézusom, ez a hajó nekünk jön! – ezt Móni ismétli többször.

A Diamond időközben, egy sajnálatos kikötési malőr folytán elveszíti az orrának egy

jelentősebb részét, ezért a csapat átkereszteli Jackónak. Vacsorázni Márk, Flóra, Hanna, Kata, Móni és Klári általában együtt járnak. Klári, az idős újságírónő egyfolytában panaszkodik, és minden este megígéri, hogy másnap reggel hazarepül, jól odamond majd a főnökének, és „kinyírja” a hajózós céget, amiért nem folyik rendesen a víz a fürdőszobájában, és eldugul a pumpálós vécé is.

Közben lassan megismerik egymást. Márkról kiderül, hogy meleg, és nemrég költözött össze egy Ambrus nevű, csodálatos elméjű pasival. Hannáról, hogy friss házas, és őrülten szerelmes Robiba, a férjébe. Flóra már hónapok óta csak nyűglődik tartós

párkapcsolatában, partnere egy biológus, Gábor, akit sajnos a baktériumok jobban lázba hoznak, mint egy romantikus vacsora vagy egy közös program. Kata, bármilyen sikeres marketinges is, valójában nem érzi jól magát, és külföldi barátjával valamilyen kalandtúrás vállalkozáson töri a fejét. Klári „cirok boldogságban” él csendes (Márk tippje szerint

süketnéma) férjével. Móninak van egy tinédzser lánya, miként új kedvesének, Barnának is. – Házasság? Isten ments! – mosolyog Móni, amikor a többiek rákérdeznek. Majd folytatja: – Azért is szuper, hogy most találtunk egymásra, mert lesz egy csomó időnk, amit kettesben tölthetünk el. A lányom is felnő lassan, több gyerek nem lesz. Ez biztos. Nem akarunk közös gyereket. Élvezni szeretnénk az életet.

A csapat a végén tényleg belejön a hajózásba. Kétszáz kilométer, sok-sok, egyre nagyobb és ijesztőbb zsilip, hét közös vacsora, a hajó szennyvíztartályának közös kiürítése, vízfeltöltés, egyre bátrabb manőverek… és az út végén a francia hajóstársak elismerően közlik: ezek a magyarok milyen ügyesen hajóznak.

– Kár, hogy ezt a pillanatot a hajónk orra már nem érte meg – vigyorog Márk, és a többiek vele nevetnek. Flóra, Móni, Hanna, Márk és Kata már ekkor kezdi sejteni, hogy ezentúl barátok lesznek…

1

A VÁLÁS ÜNNEPE – DÖNTS, ÉS AZ UNIVERZUM MEGHÁLÁLJA!

Ők négyen, a Vénusz nevű bolygó lakói ma újra összegyűlnek, hogy megvitassák minden probléma és gyönyörűség forrását, a Mars-lakókat, vagyis a pasikat, és megünnepeljék Márk második könyvének megjelenését. És persze Hanna válásának első évfordulóját. Hanna nyilván nem értett volna egyet, ha tudja, hogy a többi Vénusz-lakó ünnepnek kiáltotta ki ezt a – számára – tragikus napot, de a háta mögött Móni, Flóra és Márk piros betűsnek nyilvánította a válás évfordulóját.

– Móni szokás szerint késik, mi addig is rendeljünk! – pillantott a bejárat felé Flóra, és odaintett az ezüstkék farmerban, fekete ingben bevillanó Márknak, majd odatolta az étlapot Hanna elé.

– Nem vagyok éhes – húzta el a száját Hanna. –Majd elmondom, miért. De úgyis tudjátok. – Nagyon durván nézel ki, de szuper – lépett Flórához Márk. Szó, ami szó: Flóra

omlott a vörös hajzuhatag, és hogy fokozza a hatást: száznyolcvan centijét tizenötcentis tűsarokkal toldotta meg, amelyet két ezüst cérnaszál tartott a bokáján. – Csak nem a dominákra bukik a Sztár?

– Ne mondd, hogy Sztár – kérte Flóra. – Egyrészt van rendes neve, másrészt nem sztár. Nem olyan nagy sztár. Csak nekem az.

– Igazad van, tényleg nem sztár – bólintott, mire Flóra sötét pillantást vetett rá. – Láttátok már? – dobott az asztalra Márk egy könyvet.

– A guru legújabb kötete. Dönts, és az univerzum meghálálja – nevetett fel Hanna, és kezébe vette a kiadványt. Hosszan nézte az ezüstszínű borítón végigfutó, ívelt, aranyló, dombornyomott csíkot. – Ez meg mi a fenét jelképez? Az univerzumot, amint elhúz melletted?

– Végre foglalkoznod kellene a rezgéseiddel – ál- lapította meg Márk, Hanna pedig a szemét forgatta. – Az az alaphelyzet, hogyha pozitívak a rezgéseid, akkor jó döntéseket hozol, hiszen minden a céljaid megvalósulása felé visz. Ám ha negatív gondolataid támadnak, akkor negatívak a rezgéseid, mindemellett persze tisztában lehetsz a céljaiddal, de nem fogod őket elérni. Aki negatívan rezeg, az rossz döntéseket hoz.

– Köszönjük – hajtott fejet Flóra. – Igazán szép okfejtés volt, még ha kissé homályos is. De majd elolvassuk, mint mindig, és kigyűjtjük belőle a legígéretesebb mondatokat.

Ebben a pillanatban befutott Móni, megérkeztek az asztalra a ropogósra sült csirkeszárnyak is, és elkezdhették kitárgyalni, mit is üzen az univerzum Hannának, a válási partija napján. – Foglaljuk össze dióhéjban a problémát – kezdte Flóra praktikusan, mint gyakorlott

szerkesztő. – Hanna gyász- partit rendez, mert pontosan egy éve vált el a férjétől, Robitól, akit nagyon szeretett, akivel majdnem boldog is volt, csakhogy mégsem volt vele boldog,

egyáltalán nem, hiszen Robi nem akart gyereket, Hanna viszont igen. Robi indoka: előző feleségétől született, ideggyilkos hármas ikrei. Lombikbébik, ezt zárójelben jegyzem meg. Na most lássuk, ki érti meg Robi sajátos érvrendszerét – nézett körül, de senki sem jelentkezett. Hanna keze megmozdult ugyan, de Márk egy pillanat alatt lenyomta az asztalra. – Hiszen Hanna nem hármas ikreket akart. Még csak nem is ikreket. Csupán egyetlen, szimpla gyereket! – emelte fel a hangját.

– Ne mondd rá, hogy szimpla – vetette közbe Hanna, de mosoly bujkált a szája szélén. – Oké, Hanna meg nem született gyereke nem szimpla. Szóval, Robi nem ment bele az alkuba. Ki szavaz Robi mellett? – nézett körül ismét. Senki sem mozdult. – Akkor hát Hanna mellett szavazunk. Az a helyzet, hogy el kellett válnod. Nem dönthettél másképp. Ez a legjobb, amit tehettél.

– Azóta is őt szeretem – dünnyögte Hanna.

– Majd elmúlik. Jön egy normális pasi – nyugtatgatta Móni.

– Sajnos, ez teljesen reménytelen. Mármint az, hogy van normális pasi – vett a kezébe egy szárnyat Márk, és aztán sokáig hallgattak. Flóra szíve szerint benyögte volna ugyan: igenis, van normális férfi, de annak meg az exe nem az. Egyet kellett értenie a többiek érvelésével. – Most akkor elmesélem nektek, mi történt velem az elmúlt egy évben. Elmondom, kikkel találkoztam, milyen őrültek akadtak az utamba – szólalt meg végül Hanna.

– Tudjuk – szólt közbe Móni.

– Akkor is elmondom. Ez az én válási partim.

2

HANNA ÉS A PASIK: AZ ÜGYNÖK, A HOLLAND, A BISZEX ÉS AZ EX

– Nevezzük őt… – szólt közbe Móni, de Hanna legyintett.

– Ne nevezzük… maradjon illatszerügynök, ne hozzunk be keresztnevet ebbe a sztoriba, nincs értelme, hiszen úgysem kerülök vele olyan közeli kapcsolatba, hogy valaha is a keresztnevén szólítsam.

– Hogy szólítod, ügynök úrnak? – érdeklődött Márk, miközben ezüstingén nézegette a márkás gombot, amely ön- magában vagy egy vagyont ért, vagy Márk kínai kapcsolata volt valóságos kincs. (A csajok az utóbbira tippeltek, nem mintha Márk cuccai ne lettek volna elképesztően kreatívak, hiszen ahhoz, hogy ez az ezüst cucc el legyen látva a

„branddel”, fel kellett kutatnia a márkás gombot, aztán a gomb méretét a gomblyukhoz passzítania, és még fel is kel- lett varratnia. Szóval, ha nem eredeti a darab, akkor Márk rengeteg energiát és munkát fektetett bele, hogy annak lássék…)

– Nem szólítom sehogy. Nem beszélek vele, de ő egy- folytában nyomatja az sms-eket, ma pedig, ebédszünetben beállított az irodába egy tortával és egy csokor virággal. Azok után, hogy világosan értésére adtam: nincs semmi keresnivalója nálam, hagyjon békén. – Hanna, olvass fel pár üzenetét, légyszi, légyszi! – esedezett vigyorogva Flóra. – Mit szóltok ehhez: Csak hallani szerettem volna a világ legg-legggyönyörűbb nőjéről…? – adta körbe a tele- font. – Ilyen a helyesírása.

– Nem szép, hogy ezen az alapon ítéled meg a férfiakat

– csóválta a fejét Márk. – Ez előítéletes gondolkodás. Attól még lehet nagyon rendes ember. – Biztosan az, de nekem nincs szükségem rá. Minek kellett az edzőteremben szóba

elegyednem vele? Egyszer beszélgettünk, egyszer megittunk egy répaturmixot edzés után, és azóta feleségül akar venni. És tudjátok, mi a szép? Az, hogy egy év óta csak hülyékbe botlom bele. Említhetném a holland pasit is, ugye. Aki az első randira úgy érkezett, hogy előkapta és letette a kávézó asztalára a szexshopban pár perce vásárolt péniszgyűrűt – azt sem tudtam, mi az…

– Nnnnaaaa! – hördült fel a többi, és Móni játékosan megfenyegette az ujjával Hannát. – Nem lehetsz ilyen alulművelt.

– Nem tudtam, de nem ez a lényeg, hanem hogy mit gondolt, rögtön a szexszel jön? – háborgott Hanna. – Amikor kiderült, hogy ilyen játékos fajta, leléptem a kávézóból. Utána meg hetekig menekültem előle. És ott volt az a pasi, akivel majdnem járni kezdtünk Márk őrült bulija után…

– Gyuri. Azt hiszem, Gyuri – somolygott Márk.

– …igen, bár keresztnevet nem hoznék be ebbe a sztoriba sem, szóval a pasi, aki értelmes volt, érzékeny és jóképű, úgy látszott, szinte hibátlan. Csakhogy Márk meg- súgta: a fiúkat is szereti. Ennyi az elmúlt egy év mérlege. Most akkor mondjátok meg, nem én vagyok a világ legnagyobb lúzere, hogy elváltam Robitól? Hiszen az összes többihez képest ő a tökéletes férfi. És akkor is, ha nem hasonlítom senkihez. Számomra ő volt a nagy Ő – hallgatott el. – Nem gyűjtöttél még elég tapasztalatot.

– Nekem ennyi elég. Most, a jó hangulatú válási partimon, vagyis a válásom első

évfordulóján ünnepélyesen be- jelentem nektek, hogyha záros határidőn belül nem találkozom valakivel, akire vadul beindul a szívem, akkor visszamegyek a volt férjemhez. Őt szeretem, ismerem… hiányzik. Aztán majd lesz, ami lesz.

– Dönts, és az univerzum meghálálja – tolta Hanna elé a frissen megjelent ezoterikus könyvét Márk, és az imént idézett címre mutatott. – Mindegy, hogyan döntesz, de úgy tedd, hogy jól érezd magad tőle. Ez a guru mai üzenete.

Nevettek, de lelkük mélyén sejtették, hogy a „guru” – aki álnéven írja ugyan ezeket a

sikerkönyveket, mert nem meri vállalni nemhogy a kollégái, de még a tágabb ismeretségi köre előtt sem – most olyasmit mondott, amivel egyet kell érteniük.

3

VÁMPÍRMESE – VAN ÉLET A SZÜLÉS UTÁN

– Zsoltika elment a kosárlabdapályára, hogy játsszon a társaival. Öröm és várakozás töltötte el, hogy láthatja újdonsült barátját, Vámpikát. De csalódnia kellett: Vámpika nem volt ott. És tudjátok, miért? Mert még nem szállt le az éj. Vámpika pedig nem mutatkozhat nappal, mert porrá ég a napon. Csakhogy ezt Zsoltika nem tudta…

– Pedig köztudomású – bólintott Márk, Móni felolvasását hallgatva.

– Miért köztudomású? – ráncolta a homlokát Flóra, miközben elhelyezkedett a kanapén. Móninál voltak, aki eredetileg a kisfiának, Krisztiánnak olvasta fel saját altatómeséjét, de a gyerek – a Vénuszlakók úgy ítélték meg: szerencséjére – nem igazán fogta fel a történetet. Flóra sem. Hanna egyelőre szótlanul ült, várva, mi lesz a végkifejlet.

– Mert a vámpírok égési sérülést szenvednek a napon – vetette oda Márk. – Ez az egyes számú szabály, amit mindig észben kell tartanod, ha vámpírokkal foglalkozol.

– Te tényleg ennyire pihent vagy, hogy Vámpikáról írsz mesét? És még fel is olvasod ennek a szerencsétlen gyereknek? – háborgott Flóra.

– Na és. A lányom Piroskáról meg a farkasról hallgatott rémtörténetet, amit nem is én írtam. Meg Hófehérkéről, akit szintén orvul és előre megfontolt szándékkal meg akartak gyilkolni. Akkor már szelídebb Vámpika és Zsoltika sztorija – vonta meg a vállát Móni. – Ráadásul én is élvezem. Valamivel el kell szórakoztatnom saját magam. Menjünk át a nappaliba, nehogy felébredjen…

– És mi a történet vége? – érdeklődött Hanna, miközben halkan átsasszéztak a másik szobába. – Kosarazik valaha a vámpír meg Zsoltika?

– Nem ez a lényeg – nézett rájuk Flóra. – Csajok, azt hiszem, rájöttem. Móni kreatív anya. Akkor is, ha soha az életben nem találkozhat Zsolti meg Vámpi, hiszen nem egyezik a bioritmusuk.

Móni mosolygott. Elmondhatta volna nekik, ha nem tudták volna pontosan, hogy mennyire önállóvá vált az elmúlt években. Megszülte a lányát tizennyolc évesen, és egy év múlva már a válását intézte – véget ért a tinédzserkori szerelem. Maradt egy kisbaba és egy anya: állás és tartásdíj nélkül. Egy főiskolás apa, akit szintén a szülők tartottak el…

– Az elmúlt húsz évben voltam én már minden, csak kukásember meg telefon szexes nem – kezdte.

– Pedig elég jó az orgánumod – szakította félbe Flóra. – Sóhajts csak egyet! Nem, ne így… Vedd komolyan. Lassabban… Érzékibben.

– Szóval, kipróbáltam mindent, amivel eltarthattam magunkat. Most végre normális férfival élek, aki miatt önként és boldogan feladtam az önállóságomat, a függetlenségemet, és még a kezem is odaadtam neki… és elkezdett hiányozni valami. Most, hogy nem kell mindenáron pénzt keresnem, ahogy az elmúlt években, úgy érzem, végre megkereshetem önmagamat. Talán meg is találom.

– A vámpíros gyerekmesén keresztül – ráncolta a hom- lokát Hanna.

– Úgy érzem, ez olyasvalami, ami csak az enyém. Az én fejemből pattant ki.

– Rendben is van ez így: a gyerek frászt kap a mesétől, de legalább az anyja érezze jól magát… – nevetett Márk.

Vele nevettek, majd Móni bevallotta:

– Esténként nemcsak a gyereknek olvasom fel az elkészült fejezetet, hanem… – Neee! – kiáltott Hanna. – Csak nem Barnának is?

– De. A férjem minden este úgy bújik ágyba velem, hogy előtte meghallgat egy fejezetet a vámpírmeséből.

– Te, ezek betegek – fordult Hanna Flórához.

– Nem tudom. Ez annyira romantikus – mosolygott

Flóra. – Azt bizonyítja, hogy szülés után is van ÉLET, csupa nagybetűvel, mert nem kopnak el az érzelmek akkor sem, ha gyerek születik. Vagy nincs igazam?

– Atyaúristen. Egy újabb nő, aki rápörgött a gyerek- témára. Ha ezt a Sztár, a nagy szerelmed megtudja, lehet, hogy elmenekül – csóválta a fejét Márk.

– Az a lesújtó helyzet, hogy körülöttem, a Vénuszon mindenki gyereket akar, vagy épp gyereket szült. Lehet, hogy visszamegyek a Marsra, ahol csak pasik élnek. Irigyel- hettek, mert oda nem jöhettek utánam. Ki vagytok tiltva a Marsról.

– Várj még egy picit, mielőtt hopponálsz – kérte Flóra.

– Mondd már el, a pasik nem akarnak gyereket? És hogy van ez nálatok, melegeknél?

– És miért van az, hogy csak kérdő mondatokban tudsz kommunikálni? Majd válaszolok, de előbb hallgassuk meg, miként alakul Zsoltika kosárlabdakalandja a vámpírgyerek nélkül…

4

MINDENNAPOK A VÉNUSZON

– Átgondoltad? – pillantott szúrós tekintettel Flóra a szerkesztői szobába belépő férfira. A pasi furcsa öltözéket viselt: divatosan tépett farmert, fölötte halványkék inget, nyakkendőt és sötétkék öltönyzakót – a képernyőn csak deréktól fölfelé látszott. Fölül komoly

hírműsorvezető látszatát keltette, alul pedig egy laza, vagány sportemberét. – Mit? – lazította meg a férfi a nyakkendőjét.

– Zoli, amiről beszéltünk. Én már nem bírom ezt a rohadt bujkálást – fakadt ki Flóra, de elhallgatott, amikor egyik kolléganője belépett a szobába.

– Mi van, gyilkoljátok egymást? – nézett rájuk a frissen érkezett. Zoli belemélyedt egy napilapba, Flóra a monitorra szegezte a tekintetét. Hallgattak, amíg újra kettesben nem maradtak.

– Szóval…? – kezdte újra firtatni Flóra.

– Megengednéd, hogy lazítsak kicsit a két bejelentkezés között? Komolyan ki akarsz készíteni? – pillantott rá végre a férfi. – Hamarosan újra adásban leszek.

– Tudom, de… én pedig dolgozom. Dolgoznék, ha tudnék, mert egyfolytában ezen pörög az agyam.

Azon, hogy most már mindig menekülnünk meg bujkálnunk kell? – Muszáj ezt most megbeszélnünk?

– Tudnál mondani egy konkrét időpontot, amikor valóban beszélhetünk róla?

– Mondjuk, kétezertizenkettő január huszonhatodikán, tizenegy-húszkor… – mosolyodott el kínjában Zoli.

– Én ezt így… nem tudom. Mindig elütöd valami faviccel, ha a jövőnkről szeretnék beszélni. – Flóra, ez a munkahelyünk, és szeretnék egy kicsit lazítani, mielőtt újra képernyőre kerülök, és nem azt hallgatni, hogy már megint mit csinálok rosszul.

– Baszd meg – mormolta halkan Flóra, és a monitor felé fordult újra, hogy a férfi ne lássa, könnybe lábadt a szeme.

Később azon tűnődött, megvárja-e Zolit a híradó után, de győzött az önérzete, és elstartolt, percekkel azelőtt, hogy a műsor véget ért volna.

– Sehogy sem igazodom ki rajta – magyarázta később Hannának a vezetékesen. – Azt hiszi, szórakozhat velem…

– Van két gyereke, nem mindegy neki, hogyan válnak el – nyugtatta Hanna. – Tuti, hogy szerelmes beléd, tuti, hogy ő is azt akarja, hogy nyugodtan vállalhasson, csak ki kell bírnod a válását. Mert tekintettel kell lennie arra a hiú színésznőre, a feleségére, aki bármit megtenne, hogy kinyírja őt. Örülj neki, hogy még nem teregette ki a sztorit a

bulvárlapoknak, nem állt oda a fotósok elé a két „szerencsétlen, elhagyott” gyerekével, akiktől lelépett az apjuk!

– Nem lépett le, tudod, hogy imádja őket, és minden időt velük töltene, de az a hárpia korlátozza a láthatást is!

– Most olvastam, hogy Amerikában terjed a virtuális láthatás. Tudod, ez mit jelent? Azt, hogy egy csomó apa csak az interneten, skype-pal, webkamerán tud „találkozni” a gyerekeivel. – De ők biztosan nem is akarnak személyesen találkozni velük…

– Nem biztos. Az egyetlen, akivel zsarolni lehet: a gyerek. Na és az adózás. – Zolinak nincs fekete jövedelme…

– Ezért marad a hárpiának a két gyerek, akikkel érzelmileg nagyon is zsarolhatja. Tudom, mert Robit is manipulálja időnként az ex-ex…

– Mi az, hogy ex-ex? – kíváncsiskodott Flóra.

– Hát egyértelmű, nem? Az exe én vagyok, előttem volt az ex-ex. A hármas ikrek anyja. – Az a boszorkány totálisan a markában tartja – tért vissza saját történetükre Flóra Zoli retteg tőle, és nekem fogalmam sincs, mit tegyek. A legrosszabb, hogy nem is tudom megbeszélni vele, hogy mit tervez. Egyszerűen nem hajlandó normálisan beszélgetni a jövőnkről.

– Talán nem a híradó előtt kéne bedobnod ezt a témát, persze ez csak egy javaslat.

– Igen. Hülye voltam. Lehet, hogy nem is vele van a baj, hanem velem – sóhajtott Flóra. – Talán én vagyok túlságosan türelmetlen?

– Nem baj, ha tudja, mit vársz tőle – mondta végül Hanna. – Azt hallottam, a pasik valami másik bolygóról jöttek, ahol csak levadászandó mamutok vannak, meg egyéb harci feladatok, próbatételek…

– És nincsenek kávézók… – kuncogott Flóra. – Nincsenek.

– Ruhaüzletek sem…

– Azok sem… – nevetett Hanna. – Úgyhogy örüljünk, hogy a mi bolygónkat ellátták

mindezekkel. Mennyivel boldogabbak vagyunk! A mi bolygónkon minden csupa kacagás és csevegés, náluk meg csönd van, mert nem beszélnek, csak akkor, ha van komoly, fontos mondanivalójuk.

– Milyen szar nekik – sóhajtott Flóra.

– Egyetértek. Úgyhogy kötelezem magunkat arra, hogy holnap ellátogassunk a mi kis csevegős bolygóink valamelyik üzletébe, vegyünk valamit, és egyáltalán ne gondoljunk a Mars lakóira!

– Igazad van – búcsúzott Flóra, s később arra gondolt, milyen jó, hogy a Vénuszon az embernek ilyen jó barátnői vannak. És egyébként is: a Vénusz csupa-csupa kacagás és vidámság.

5

KONFERENCIA FLÓRA TUDATALATTIJÁBAN

– Szóval: mit tud segíteni egy ezoterikuskönyv-író barát, aki maga sem hisz minden tézisében? – mosolygott Márk Flórára, aki csak tologatta maga előtt a csészét, és még az édesítőt sem dobta bele a kávéjába.

– Vess nekem kártyát – nézett Márk szemébe komolyan Flóra.

– Mi van? Megőrültél? Beszippantott az univerzum? Tudod jól, hogy egyáltalán nem értek ezekhez az őrültségekhez, és nem is hiszek bennük. És te sem!

– Ez parancs? – nevetett Flóra. – Mert akkor értettem. – Egyébként mi a gáz?

– Nem érdekel, hogy Zolitól az exe eltiltja a gyerekeket. Nem bírom tovább a titkos randikat. – És mit segíthet ebben a kártya?

– Megmondaná, hogy van-e jövőnk…? – tétovázott Flóra.

– Hú. Falvai Flóra, ne szúrj ki velem. Te voltál az egyetlen normális a csajok között – sóhajtott Márk.

– Nem hittél a hülyeségekben, nem hittél a könyveimben, nem hittél még talán az agykontrollban sem, amit együtt végeztünk el. Meg a jógában sem.

– Az aerobikban sem. – A horoszkópban sem. – A lúgosításban sem.

És még felsoroltak legalább negyven dolgot, amiben Flóra egyáltalán nem hitt. – Akkor hát marad… – kezdte Márk.

– …a szerelem – bökte ki Flóra. – Hát igen, ebben az egyben hittem. De most vége. Most másban fogok hinni, csupa olyasmiben, amiben eddig nem. Például az univerzum mágikus erejében. Ezért fordultam hozzád.

– A problémád lényege, hogy Zoli titokban randizik veled, hiába van válófélben, mert fél, hogy a felesége…

– …a volt felesége. Bocs – vetette közbe Flóra. – Kimondták már a válást?

– Ó, de hihetetlenül szemét vagy.

– És te szeretnéd, ha végre nyíltan vállalhatnátok egymást – folytatta Márk. – Így valahogy – bólintott Flóra.

– Mit akartál volna megtudni abban az esetben, ha lenne kártyám, ha tudnék kártyát vetni, és ha képes lennék olvasni a lapokból? Mondd a kérdést.

– Hm – tétovázott Flóra. – Kérdést? Nekem kell kérdeznem? Na jó. Van-e jövőnk együtt? Boldogok leszünk- e együtt? Vállal-e? Mikor? Várjak-e rá, vagy álljak tovább?

– Egyetlen kérdést válassz ki – emelte égnek a szemét Márk. – Egyet, amire választ akarsz kapni. Aztán elmondom, mit kell tenned… abban az esetben, ha véletlenül és teljesen alaptalanul hinnél az ezoterikus tudásomban.

– Nincs más választásom – bólintott Flóra.

– Oké. Válassz ki egy lajtos módszert, egyetlenegyet. Például a relaxációt. Kezdj el valamilyen kellemes zenére meditálni, és amikor egészen ellazultál, tedd fel a kérdést, önmagádban. Aztán csak relaxálj tovább, az agyadat teljesen kiürítve, és vélhetően megjön a válasz.

– A tudatalattidból. De az agykontrollos tanácsadóidat is használhatod. – Miről beszélsz? Komolyan vennél?

– Kik voltak az agykontrollon kiválasztott tanácsadóid, akik a tudatalattid racionális és emocionális részét képviselik számodra? Mondd gyorsan. Ne szégyelld, úgyis tudom.

– Hát… hú, muszáj felidéznem? – Muszáj.

– Na jó. Akkor mondom. Oprah Winfrey – suttogta. – És…?

– Bill Clinton. Ennél égőbb már úgysem lehet – nyitotta ki a szemét. – Akkor jó ötletnek tűnt. – Működött is, nem emlékszel? Clinton volt a racionális, Oprah az érzelmi… Hívd össze őket. Menj le alfába, és hívj össze konferenciát. Tedd fel nekik a kérdésedet, aztán választ kapsz. – Oké. Annyit azért hadd kérdezzek, hogy te – barátként és nem szakíróként – mit tanácsolnál?

– Azt, hogy várd ki, amíg elül a vihar. Mondok egy szót, biztos, hogy még sosem hallottad: türelem.

– Talán inkább mégis a konferencia… a tudatalattimban. – Jó ötlet. Majd számolj be a végeredményről. Billt üdvözlöm.

Hát így történt, hogy Flóra életében talán először nem racionális, nem kézzelfogható módszerhez folyamodott érzelmi zűrzavarának megoldására, hanem meghívta magához Oprah Winfrey-t és Bill Clintont…

6

SZEÁNSZ – OPRAH-VAL ÉS CLINTONNAL

Nagyjából így élte meg Flóra az agykontrollos relaxációt:

Oké. Elindítottam a cédélejátszót, becsuktam a szemem, hallgatom az instrukciókat, és végre megoldom a jövőmet. Helyezkedj el kényelmesen, ez megy. Ez a bőrfotel kényelmes. Három-három-három, kettő-kettő-kettő, egy- egy-egy. Asszem, alfában is vagyok. Dehogy vagyok alfában. Egyáltalán, mit kell éreznem, ha megérkezem alfába? Na mindegy, vegyük úgy, hogy alfában vagyok. Most visszaszámolunk tíztől egyig, látnom kell közben magam előtt a számokat. Ez tökéletesen megy. Most odaképzelem magam a kedvenc pihenőhelyemre. Jó. Legyen a Balaton partja. Á, mégsem, ott sok az ismerős, nem hagynának nyugodtan relaxálni. Legyen inkább egy rét, színes virágokkal, buja, zöldellő fűvel, melegen süt a nap, én pedig sétálok a réten, egy szál bikiniben. Jaj, dehogy, még a végén bőrrákom lesz. Sétálok a réten egy selyemből készült nyári ruhában. Á, felejtsük el a rétet, ott sok a méh, még agyoncsípnek. Akkor legyen inkább egy tengerpart. Tengerpart, ahol nincsenek méhek, nincsenek ismer- ősök, be van kenve a testem húszas faktorszámú naptejjel… Oké, relaxálok. Alfában vagyok. Ja, nem is húszas faktorral, hanem ötvenessel. Nem. Százassal. Manapság vigyázni kell az UV-sugárzással. Na, végre a tökéletes pihenőhelyemen vagyok, és nem fog szénné égni a bőröm. De már lépünk is tovább. Pozitív állításokat hallok ön- magammal, a világgal, szeretteimmel kapcsolatban. Igen, mondom utánad, Domján László, magamban: „Elegendő időm, energiám, bölcsességem és pénzem van ahhoz, hogy a legfontosabb vágyaimat megvalósítsam.” Teljesen rendben van ez a relaxáció. Bár nekem sosincs elegendő pénzem. Időm. Bölcsességem meg pláne. De energiám az van. Relaxálj, Flóra, alfában vagy! Vagy nem? Most elképzelem, hogy az egyik nagy álmom megvalósul. Fehér keretben látom a képet. Na, basszus, mit lássak? Azt hiszem, előre ki kellett volna dolgoznom a koncepciót. Egyáltalán alfában vagyok? Jöjjön a fehérkeretes kép. Nem is kép, mozifilm. A szerelmemmel látom magam, mondjuk: a kedvenc tengerpartomon. Ő is be van kenve százfaktorossal. Nem,

csak ötvenessel, mert alapból barnább a bőre. Én százassal. Kéz a kézben sétálunk. Velünk van egy kisgyerek. Na jó, de milyen kisgyerek? Neki van kettő, ha nem képzelem magunk mellé őket, az szemétség, és arra is utal, hogy esetleg tényleg eltiltotta őt a gyerekeitől az ex. Mondjuk, legyen az ő két gyereke, meg a mi leendő közös gyerekünk. Ezzel azért nagyot ugrom az időben előre, de miért ne?

Három csöppség, fogják egymás kezét, mintegy jelezve, hogy elfogadók és szerető szívűek. Mind a hárman be vannak kenve százfaktorossal. Mi meg csókolózunk a pasival a tengerben. Bár… a gyerekek előtt? Nem kéne otthon hagyni a gyerekeket, legalább most az egyszer? Ámbár a sajátunkat nem hagyhatjuk otthon. Vagy mégis? Rábízhatnánk, mondjuk, Mónira? Biztos vámpíros meséket mondana neki, pedig a mi gyerekünk egy édes, finom lelkű kislány. Hogy honnan tudom? Érzem. A lényeg, hogy ott vagyunk mind az öten a tengerparton, és szeretjük egymást. Az történjen az ügyben, ami mindannyiunk számára a legjobb. Domján Laci utasítására hozzáteszem ezt a mondatot, bár tiszta szívből azért nem kívánom a legjobbakat a pasi exének. Dehogynem.

És most lemegyek a titkos laboratóriumomba, ahol a tanácsadóim várnak. Bill Clinton és Oprah Winfrey, akiknek a segítségével szóra bírhatom a tudattalanomat. Tök jó. Remélem, tényleg alfában vagyok. Honnan tudhatnám? Mindegy, ott vagyok, és kész. Oprah lila ruhát visel, Bill egészen megőszült, mióta utoljára láttam. Szertartásosan üdvözlöm őket.

Mondjuk, a „Hi” megteszi? Vagy inkább „Hello”. Vagy legyen hivatalosabb? Legyen „Good evening”. Kezet nyújtanak. Kezdhetjük a munkát. Mondom a kérdésemet. Van-e jövőnk a szerelmemmel? Nem, ez nem elég jó, mert mi van, ha a válasz az, hogy „van, de elég ijesztő jövőképet látunk”? Boldogok leszünk-e együtt? Nem. Megvan. Boldogan együtt fogunk-e élni? Ez az. Kimondom, és várom a választ. Egyelőre hallgatnak, de hamarosan meg- szólal valamelyikük…

…Uramisten, hol vagyok? A fotelomban. Azt hiszem, elaludtam. És mi a válasz? Biztosan válaszoltak. Clinton, Oprah – és a tudatalattim. De mit? Miiiit? Ezt nem bírom ezekben a szeánszokban. Pont a lényegről maradtam le. Sosem fogom megtudni a választ. Vagy mégis…?

7

A MÚLT, AMI NEM ERESZT

– Amikor ezt az illatorgiát érzem, egészen elérzékenyülök. Minden a múltamra emlékeztet, még ez a langyos őszi eső is. Érzed az eső, a nedves aszfalt, a nedves föld illatát? – pillantott Hanna Mónira. – Régen utáltam az esőt. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem Robival. Tavasz volt, és az első vacsoránk után elkapott minket egy őrületes zápor. Bőrig áztunk, hajunk a fejünkre tapadt, de mi jókedvűen rohantunk a kocsihoz… Aztán később szívesen sétáltunk esőben is. Ha megérzem az eső illatát, olyan érzésem támad, mintha egy hideg vasmarok szorítaná össze a szívemet. Szerinted ez már sosem múlik el?

– El kell múlnia. Gondolj arra, hogy hiába szeretted, ő nem szeretett igazán. – Ezt nem mondod komolyan…

– De igen. Tudta, hogy gyereket szeretnél, mégsem vál- lalta. Az önzése győzött, az, hogy úgy történjen minden, ahogyan ő akarja.

– Tudod, hogy néha próbálkoztam? – torpant meg Hanna egy pillanatra. – Elképzeltem, hogy most teherbe fogok esni. Mert nem használ a gyógyszer… megesett, hogy elfelejtettem bevenni. Elképzeltem, hogy teherbe esem, és nem teszi meg velem azt, hogy elveteti a saját gyerekét. Elítélsz ezért?

– Dehogy – csóválta a fejét Móni. – Csak szerintem ez mindenképpen szakításhoz vezetett volna. Váláshoz. Biztosan baromi fájdalmas, Hanna, de most már, több mint egy évvel a válásod után el kellene fogadnod, hogy Robi nem akart tőled gyereket. És ez az elhatározása erősebb volt, mint az irántad érzett szeretete.

– Azt gondolod, hogy abortuszra kényszerített volna? – kerekedett el Hanna szeme. – Szerintem egy felnőtt nőnek van saját akarata…

– Ugye, nem fogunk egy olyan helyzetet analizálni, ami be sem következett? Hiszen nem lettél terhes tőle… talán nem is véletlenül. Nemrég olvastam valahol, hogy a lelki alapú női meddőségnek az is oka lehet, ha a nő tudat alatt nem bízik meg a partnerében, vagy nem érzi mellette biztonságban magát. Esetleg kételkedik benne, hogy jó apa válna az illetőből… – Az utolsó időben egyáltalán nem szedtem a fogamzás- gátlót – suttogta Hanna, és nekidőlt az egyik ház falának. – Nem tudott róla, de titokban abbahagytam…

– És?

– Mit és. Látsz mellettem gyereket? Nem estem teherbe. Legalább öt-hat hónapig tartott, mindig reménykedtem… abban, hogy nem jön meg a menzeszem, és ő a végén örülni fog. De nem így történt. Mindig pontosan megjött. És az utolsó nyaralás… amikor az a család

mellettünk lakott a tengerparton.

Robi olyan helyesen viselkedett a gyerekekkel, betolta őket egy gumicsónakban a vízbe, segített nekik homokvárat építeni… hát akkor megdobbant a szívem. Hogy talán mégis akarja… hogy meggondolta magát. Mert tudod, ahogyan azokra a gyerekekre nézett, ahogyan mosolygott rájuk – azt nem lehet hazudni. És akkor… utolsó este szóba hoztam a témát. Emlékszem, egy vendéglő teraszán vacsoráztunk, már sötétedett, gyertya lobogott az asztalon, és mi már el- takarítottuk a tányérunkról a roston sült halat… Kicsúszott a számon: „Jó apja lennél a gyerekemnek.” Mire elsötétült a tekintete, és annyit mondott: „Ezt már átbeszéltük.” Majd- nem elsírtam magam, de folytattam: „Át, de sosincs olyan helyzet, amelyen ne lehetne változtatni. Az a legnagyobb szabadság, hogy bármikor, bármilyen elhatározásodat megváltoztathatod.” Erre ő csak annyit szólt: „Ezt én nem fogom.” – Az önzése győzött.

– Azután elváltunk… igen. De tudod, az a furcsa, hogy azóta is úgy érzem, nem mondott egészen igazat, amikor erről a témáról beszéltünk. Valamiért azt képzelem, hogy szeretett volna tőlem gyereket, talán inkább csak a felelősségtől félt, hogy akkor már négy gyerekről kellene gondoskodnia.

– Jézusom, Hanna, ezért nem vagy képes elengedni őt a lelkedben – sóhajtott Móni. – Fantáziálsz róla, és képzeletben egészen átformálod a jellemét. Szerethető, önzetlen pasiról fantáziálsz, miközben a volt férjed egy önző, érzéketlen bunkó.

Azért ez durva volt – felelte Hanna, és megállt egy cipőbolt előtt. – Látod, már a cipők sem érdekelnek.

– Ki kell gyógyulnod belőle. Felejtsd már el ezt a pasit, semmi jót nem hozott az életedbe. Örülj, hogy ki tudtál lépni ebből a kapcsolatból, és nem húsz év múlva teszel szemrehányást magadnak, amiért nem hagytad ott, és nem nyitottál egy olyan férfi irányába, akivel kölcsönösen szeretitek egymást, és vállaltatok volna közös gyereket.

– Értem, hogy teljesen ki akarsz ábrándítani belőle, de mégis érzek valami ellentmondást a viselkedésében. Ha láttad volna, hogy nézett rám még a váláskor is! Könnyek csillogtak a szemében… Szeretett, sokkal önzetlenebbül, mint mutatta.

– A tettei nem ezt bizonyították – felelte Móni, remélve, hogy barátnője annyi év után végre visszatalál a valóságba, meglátja exférje igazi arcát, kitárja a szívét, és esélyt ad egy új kapcsolatnak.

8

HA VAN ISTEN…

– Elég nagy bajban vagyok – mondta Móni Márknak, miközben csökkentette a futógép sebességét.

– Én is utálok edzeni, ha erre gondolsz – felelte Márk. – De muszáj kinézni valahogyan. Nem beszélve arról, hogy az elhízás növeli a potenciazavar veszélyét. Most olvastam.

– Hagyjál már – nevetett Móni. – Sokkal komolyabb gondolatok foglalkoztatnak. Egyébként sem vagy hízásra hajlamos.

– Már fél éve nem eszem édességet. Muszáj figyelnem az alakomra.

– Figyelnél inkább rám? Az a helyzet, hogy tegnap hazahoztam a gyereket a bölcsiből. – Értem. Bizonyára a bölcsidilemma foglalkoztat. Hogy jó anya-e, aki a kétéves gyerekét félnapos bölcsődébe adja. Biztos megszólnak a szomszédok…

– Már elmúlt kétéves, szüksége van a gyerektársaságra. a szomszédok pedig nem érdekelnek. Viszont egyetlen szót mondogatott egész délután, meg este is.

– Minden gyerek imádja a ronda szavakat, ezzel tesztelik a szülőket. Állítólag én is ilyen voltam.

– Bár ronda szavakat mondana… De az én tündéri kisfiam angyali mosollyal az arcán ezt ismételgette: isten, isten!

– Biztosan az apjára értette. – Nem érted a problémámat?!

– Nem egészen – Márk már lihegett, mert a futógépe egyre gyorsult. – Ez a rohadt gép önálló életet él.

– Te állítottad automata programra. Szóval, egész éjjel nem tudtam aludni. Azon

gondolkodtam, mi lesz, ha egy napon a kisfiam megkérdezi, hogy van-e isten? Mit mondok majd neki?

– Mit mondtál a lányodnak, amikor annak idején fel- tette ezt a kérdést? – Azt, hogy nincs.

– Hát akkor… szerintem a következetesség nem árt a gyereknevelésben. Az anya feltárja a gyerek előtt a saját hitrendszerét, aztán majd a gyerek később eldönti, elfogadja-e azt maradéktalanul.

– Miért, te mit gondolsz? – Én hiszek…

– Nem arról, hogy van-e isten. Hanem hogy befolyásolhatom-e a gyereket.

– Hát valamit kéne majd mondanod neki. De mondd, reális, hogy egy olyan problémát vetítünk előre, ami nincs? És ami nem is igazán probléma? Ennyire unatkozol? Nem írnád inkább a vámpírmeséidet?

– Nem érted? A lányomnak azt mondtam, amit én hittem. Azt, hogy nincs isten, de van szeretet, van segítő erő, ha az ember hinni akar benne. De most egészen más a helyzet. A lányomat szinte egyedül neveltem, az apja sosem volt ott, amikor szükség lett volna rá… De Krisztiánnak van egy édes apukája is.

– Akkor bízd rá ezt a kérdést.

– Barna hívő – rukkolt elő Móni a válasszal. – Érted, ez az a kérdés, amiben mindketten tökéletesen toleránsak vagyunk: ő hisz, egy konkrét istenben, vagy legalábbis szeretne maradéktalanul, feltétel nélkül hinni benne. Nem gyakorolja a vallást, de tudom, hogy mélyen, legbelül igenis hisz. És ez jó.

– Tényleg jó. De most mit kezdjek én ezzel az egésszel? Jön majd egy konkrét kérdés is, amire válaszolnom kell?

– A helyzet az, hogy a gyerekem apja hisz istenben, én pedig jóival földhözragadtabb vagyok, és nem akarom a fiamnak azt a feleletet adni, ami nem igazán jönne a számra. Nagyon sokat gondolkodtam ezen. De semmire se jutottam… Lehet, hogy nem vagyok jó anya…?

– Isten hozott engem a Vénusz nevű bolygón. Azt hiszem, tettél néhány gondolati bakugrást, mire ide jutottál.

– A lányomat úgy neveltem, ahogy épp tudtam. Nem is neveltem, nőtt mellettem. Nem volt időm hitrendszereken, világnézeti kérdéseken és ezek magyarázatán gondolkodni, csak azt tettem, azt mondtam, ami jött. A fiamat viszont már érett fejjel vállaltam, végre teljes a család, és azt szeretném, ha mindenből a legjobbat kapná. Csak nem tudom, beszélhetek-e neki istenről úgy, hogy én magam nemigen hiszek benne.

– Mi az, hogy nemigen? Most nem? Vagy igen? Szerintem nemigen lehet nemigen hinni. – Nem. Vagy hát… jó lenne, persze, ha lenne. De nem hiszem, hogy létezik. Elég szar ez nekem, ne nézz még te is ilyen furán.

– Szerintem csak azt mondhatod a gyereknek, amit te gondolsz. Még pici, nem hinném, hogy egyik este istenről indít majd vitát a vacsoraasztalnál. De ha nagyobb lesz, el- mondhatod neki, hogy van, aki hisz benne, hogy isten létezik, más pedig nem hisz, ettől függetlenül lehet, hogy létezik. Vagy valami hasonlót. Esetleg Barnával kéne egyeztetned a témában. – Tudom, hogy a hit kérdése fontos, de erről nemigen beszélünk. Elfogadjuk, hogy a másik mást gondol.

– Na jó. Akkor ajánlok egy magyarázatot: „én nem hiszek kifejezetten isten létezésében, de abban igen, hogy van valamiféle magasabb intelligencia, amely segíti az embert”. – Ezt mondjam egy kétéves gyereknek? Szerinted mennyit fog érteni belőle?

– Mondd ezt, ezzel időt nyersz – nevetett fel Márk. – Addig sem tör ki otthon a vallásháború. – De mit szól majd Barna? Nem érzi-e majd úgy, hogy nem jól nevelem a gyerekünket, ha nem adom meg neki a lehetőséget, hogy döntsön, miben akar hinni?

– Baszki. Hagyjál edzeni. Szerintem Barna örül, hogy ilyen klassz nő a felesége, van önálló világképe, világnézete, és szerintem, mivel boldogan gyereket csinált neked, azt gondolja rólad, hogy jó anya vagy. Az is vagy, mellesleg. Hagyjál futni, mert ez a rohadt gép egyre gyorsabb. Legközelebb akkor gyere elő ezzel a témával, ha a gyerek tényleg felteszi a kérdést. Akkor majd kidolgozunk valamilyen érthető, tartalmas és előremutató választ, amely megadja a gyereknek a szabad választás lehetőségét, és téged is felszabadít.

– Akkor ne iratkozzam be hittanra?

– Te elmebeteg vagy. Gyorsítsd fel a géped, és gyerünk, futás! – Bírlak, mondtam már…?

9

A VÉGZET PASIJA A MELEGBÁRBAN

– Mondjátok már meg, miért kellett őrült tempóban iderohannom, ebbe a melegbárba?! A pasim megölne, ha tudná…

– Pedig egy buzibárban teljesen biztonságban vagy, üzenem a Sztárnak – vetett Márk sötét pillantást Flórára.

– Jesszusom. Ez egy melegbár? Rontjátok az esélyeimet

– nézett körül kétségbeesetten Hanna. –Egyébként a totális lecsúszásomat is illusztrálhatja ez a kávézás: válás, majd sorozatban totál alkalmatlan, sőt idióta férfiak fel- bukkanása, és végül egy buzibárban végzem, a barátaim körében…

– Ez nem bu-zi-bár – tagolta Márk –, hanem étterem: melegeknek és barátaiknak.

– Ez mi a fenét jelent? – érdeklődött Móni.

– Azt, hogy a betérők hatvan százaléka meleg, a másik negyven heteroszexuális, viszont kedveli ezeket a süppedős bőrfotelokat és az itteni konyhát. Értitek?

– Akkor most hogy állnak az esélyeim? – pislogott Hanna.

– Remekül. Odanézz! – intett a bejárat felé Flóra. Az ajtón éppen egy vadítóan jóképű (talán túlságosan is jóképű) férfi viharzott be. Magas, kisportolt termet, vagány bőrzakó, vonzó arc, mosolygós tekintet… ezek jellemezték az újonnan érkezőt, aki a harmincas éveiben járhatott. – Ez a pasi csakis hetero lehet.

– Miből gondolod? – érdeklődött Móni.

– Csak nem szúr ki a női nemmel ilyen rondán a természet. Ezt a férfit nem adhatja férfiak kezei közé.

– És ha tévedsz? – mormolta Márk, tekintetét az új vendégre szögezve.

– Ne flörtölj vele, rendben? Égetsz bennünket – vetette oda Hanna. – Amúgy is a nőket szereti.

– Jó ég, egészen elfelejtettem, hogy Hannának és Márknak hasonló az ízlése – sóhajtott Móni. – Akkor nyilván az univerzumnak kell döntenie. Majd az univerzum jelzi, hogy ez a fickó milyen beállítottságú. Flörtöljetek vele mindketten, aztán kiderül.

– Melegekkel nem flörtölök – kortyolt bele a kávéjába Hanna. – Egyébként meg senkivel sem flörtölök, miért is váltam el, baromira elegem van ebből az ismerkedünk – és – csalódunk-cirkuszból… Újra a piacon találtam magam, semmi kedvem ehhez az egészhez…

– Azért ülj úgy, hogy téged is láthasson, ne csak Márkot. Fogjuk rá, hogy tudományos kísérletet folytatunk – kuncogott Flóra. – Egyébként miért itt találkoztunk?

– Mert jó a kaja, isteni a kávé, kényelmesek a bőrfotelok – vigyorgott Márk. – És mert itt én is nézelődhetek… Lehetnétek megértőbbek is. Amúgy, Flóra: mire jutottál a múltkor az

agykontrollos relaxációddal, a tanácsadóiddal? – Aludtam egy jót.

– És mi volt a válasz?

– Negyvenkettő. De mi a kérdés?

– Ezek megőrültek, már megint valami idióta olvasmányélményüket hozzák be poénként a társalgásba – nézett Móni Hannára. – Figyeljetek, hamarosan indulnom kell a gyerekért, szóval, kideríthetnénk végre, hogy kit választ ez a bőrbe varrt szépfiú… Vagy legalábbis kire bukik…

– Szóval, semmit sem segített a relaxáció, azon kívül, hogy kialudtam magam – folytatta Flóra. – De valahol mélyen, belül azt érzem, hogy tényleg ő az igazi. Hogy tényleg lehet esélyünk a közös boldogságra. Annak ellenére, hogy az exfelesége…

– Még nem váltak el – szólt közbe azonnal Márk.

– Dugulj el! – förmedt rá Flóra. – Az exfelesége állítólag magánnyomozót akar fogadni. Vagy már fogadott is. Úgyhogy továbbra is bujkálunk. Amíg bírjuk idegileg… vagy

legalábbis addig, amíg én bírom. De megfogadtam, nem hagyom, hogy az a nő bosszúból tönkretegye kettőnk szerelmét. Pozitívan gondolkodom, ha nem tudnátok.

– Aha – suttogta Hanna, de már nem figyelt Flórára, teljes egészében a Végzet Pasijára koncentrált, aki, miután megitta maradék kávéját, körülnézett, egy pillanatra megakadt a tekintete Hannán, majd továbbsiklott a többiekre, talán Márkon is elidőzött egy kicsit (legalábbis Márk szer- int), aztán mintha megszűnt volna az érdeklődése. Fizetett, telefonon beszélt két szót, és a kijárathoz sétált. Hannáék az üvegablakon át nézték. És látták, hogy… …abban a pillanatban, amint a férfi kilépett az utcára, egy nő borult a vállára.

– Az anyja! – A nagyanyja!

– A mindenit! – vágtak egymás szavába a Vénuszlakók. A pasit ugyanis egy hatvan körüli nő ölelte.

– Biztosan az anyja – morogta Hanna, de elhallgatott, amikor a férfit szájon csókolta a nőt, és csak csókolta, csókolta…

– Uh – közölte Márk, és ők nem tudták, mit akar ez jelenteni, de nem is érdekelte őket. A pár beszállt a nő kabriójába, a Vénusz lakói pedig csendbe burkolództak.

– Mondtam, hogy a válasz: negyvenkettő – szólalt meg végül Flóra, és a másik két csaj kínjában felröhögött.

10

NYOLCVANNÉGY ÉVES BESTIA

– Nem haladunk előre egy tapodtat sem. Olyan, mintha egy repülőgép egyfolytában körözne a leszállópálya fölött, de csak nem akarna leszállni.

– A Sztár a repülő, te pedig a leszállópálya? –kérdezte Márk.

– Úgy valahogy – bólintott Flóra. – Még nyaralni sem voltunk együtt, mert Zoli exe megtudná és a többi… csupa kifogás. Pedig szeret, ezt biztosan tudom. Mondd, hogyan csinálja a nagyanyád? Kíváncsi vagyok, mi a titka.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy nyolcvan-valahány évesen uralkodik egy fickó szívén. Mondjuk ki: pasizik. – Nagyi tűsarkúban jár, és folyton nyomoz… A fehérneműboltja jobban már nem is mehetne, ő meg időnként a pasija után kémkedik. Lala bácsi úgy tartja fenn az érdeklődését, hogy minden nőnek teszi a szépet. Nagyi pedig néha öregurakkal kávézgat, meg bestia-tanácsokat ad a vásárlóinak. Felugrunk hozzá? Hátha otthon van…

Márk nagyija a belváros szívében, egy szuper lakásban lakott Lalával.

– Lent van a boltban, benéztek hozzá? – kérdezte az idős férfi, majd odasúgta Márknak: – Jól tetted, Márkó, hogy átálltál. Csinos hölgyet választottál…

– Nem álltam át – vigyorgott Márk. – Na, leugrunk a bestiához.

Pár sarokkal odább a srác bekalauzolta Flórát egy ajtón. Flóra még nézegette volna a kirakatban a vadító színű melltartókat és apró bugyikat, de követte Márkot. Odabent félhomály uralkodott, és két nő állt a pult előtt. Flóra körbekémlelt, aztán Márkhoz fordult. – Te, a nagyid… izé…

– Mizé?

– Szexshopja van? – meredt Flóra a srácra, és egy fekete, hajszálvékony bőrpántokból álló fehérneműgarnitúrára mutatott, amely egy próbababán kel- lette magát.

– Nem, csak a nagyi… hisz az ilyen cuccok csábító erejében. Tudod, gyakran keresik fel olyan nők, akik szeretnének különleges szerelésben meglepetést okozni a pasijuknak. – Jézusom – lehelte Flóra. – Nyolcvannégy évesen ilyeneket árul?

– Boszorkány, nem mondtam még?

– És ez… ? – meredt Flóra egy másik próbababára, amely szexis ápolónőnek volt öltöztetve. A fehér szupermini alól kilátszott a fehér harisnyatartó és a bugyi csipkéje, felül apró, csipkepántos top, és a baba fején fehér fityula, vörös kereszttel. – Szerepjáték-kellék? Márk mosolyogva megvonta a vállát.

– A Sztár talán örülne, ha nővérkeként fogadnád otthon…

– Egy pillanat – szólalt meg egy kellemes, rekedtes női hang, aztán kitipegett a pult elé egy idős hölgy. Barnára festett haj, kellemes, harmonikus, szépen megöregedett arc, kíváncsi, világoskék szempár. .. Márk nagyija szűk, térd alá érő szoknyát, bézsszínű garbót és – egek! – valóban magas sarkú cipőt viselt.

– Ő Flóra, az egyik legjobb barátom – mutatta be a nagyinak a lányt Márk.

– Várjatok meg. Még van egy kis dolgom – felelte a nagyi, majd visszafordult a vevőkhöz. – Ajánlom ezt a szolid, vaníliaszínű fehérneműt. A melltartó a legfinomabb zselébetéttel készült, felemeli a kebleket, az alsó rafinált gumírozása pedig alul tesz mindent kerekebbé és formásabbá… Kifinomult darab, a vázolt helyzetben… hm… erre lesz szüksége. Azt

javaslom, ne járjon benne táncot előtte, csak villanjon be nyitott fürdőköpenyben egy pillanatra, hogy a férje mindent lásson. Aztán tűnjön is el, öltözzön fel… és ne közeledjen hozzá. Ő a férfi, legyen ő az aktív! Csak lássa szépen, miről marad le, ha valóban elmegy… – Baszki, tényleg bestia – suttogta Flóra, amikor a nők fizettek. Később egy kávézóban ültek, hármasban.

– Amikor Márk nagyapja meghalt, én nem akartam már férfit – magyarázta a nő Flórának. – De eljött a temetés napja, és én nem voltam rászorulva arra, hogy a családom vigyen ki a temetőbe. Hívtam egy taxit, és a sofőrrel beszédbe elegyedtünk. Megvárt a temetés után… aztán másnap erre járt, egy csokor virággal. Ő Lali bátyád… – fordult Márk felé. – Nem mondom, hogy nem szeret flörtölni, hagyom is időnként, de amikor érzésem szerint túlzásba viszi, kamatostul visszaadom neki a kölcsönt. Akkor aztán hamar visszarohan hozzám, pedig tizennégy évvel idősebb vagyok nála.

– Nem látszik – kerekedett el Flóra szeme.

– A férjem halálakor nyílt fel a szemem. Hetvenhárom éves voltam, és a fehérneműbolt csak vegetált. Óriási, víziló méretű alsógatyák és vágygyilkos női bugyik voltak az üzletben – kuncogott. – Korábban engem nem érdekelt a készlet, a férjem vezette a boltot. Amikor a halála után beléptem az üzletbe és csináltam egy leltárt, az ájulás környékezett. Tudtam: vagy bezárok, vagy felzárkózom… És úgy döntöttem, megpróbálom. Még csak hetvenhárom éves voltam, és már kezdtem unatkozni. Azt kérdeztem magamtól: Lujza, mi a fenét fogsz csinálni életed hátralévő huszonöt-harminc évében, ha még a boltot is bezárod?

Flóra álla leesett, döbbenten nézett Márkra, aki rávigyorgott, mintha csak azt mondaná: „Mondtam, hogy bestia.”

– És beszerzett egy rakás csipkecuccot, meg szadomazo alsóneműt?

– Fel kellett térképeznem, mi a trend. Kimentem Ausztriába és Olaszországba, és végigjártam néhány üzletet. Rájöttem, hogy iszonyúan divatjamúltak vagyunk. És elkezdtem

rendelgetni… Extravagáns fehérneműt. Férjvisszaszerző fehérneműt. Jókislány-fehérneműt. Decens fehérneműt. Szerepjáték-fehérneműt. Az üzlet beindult. Lala egyre többször hívott randira, és én is elkezdtem fiatalosabban öltözni. Aztán Lala hozzám költözött… de néha még hazaküldöm a saját lakásába, ha úgy érzem, sérül az önállóságom.

– Uramisten – Flórán látszott, hogy magához kell térnie. – Hetvenhárom évesen lett igazi nő, aki ma férfiszíveket tör össze?

– Kislányom. Én akkorra értem meg. Akkor nyílt ki a szemem – felelte a nő.

– Előtte sem voltál annyira nagyis, ha érted, mire gondolok… – puszilta meg Márk.

– Ne csókolgass – kérte ki magának a nagyanyja. –Lala rosszul viselné, ha megtudná, hogy ilyen fiatal pasassal randiztam.

– Az unokád vagyok.

– Ezt ne terjeszd itt, főleg ne ilyen hangosan. Persze hogy nagyis voltam, csak nem siránkoztam.

– Ezt bírom benned. Egyebek közt…

– Azért írhatnál egy könyvet a mai nőknek. Borzasztó, hogy az üzletben nekem kell őket megtanítanom arra, hogyan tartsák meg egy férfi szerelmét.

– Hogyan? – csúszott ki Flóra száján.

– Sose add oda teljesen magad, és sose add fel teljesen önmagad – felelte. – És tanuld meg a férfi nélkül is jól érezni magad. Hadd jöjjön rá, hogy önálló egyéniség vagy, érdekes, értékes, magabiztos nő, akiért újra és újra meg kell küzdenie. Ne borulj a lába elé. Ne mutasd

ki folyton a szerelmedet. Önmagadat tartsd a legfontosabbnak, és ne őt. Ha van önérzeted, ha van önálló véleményed, akkor sosem fordul el tőled.

– És a kémkedés, nagyi? Lala után folyton nyomozgatsz az utcában…

– Ó, ha egyszer ez kell neki! Élvezi a játékot, rákényszeríteni, hogy szépen felöltözzön, elmenjen a barátaihoz, ismerkedjen egy kicsit, és azt sem bánom, ha teszi a szépet időnként. Imádja azt hinni, hogy féltékennyé tesz. Én megadom ezt az érzést neki, de utána visszakapja a kölcsönt. Így cicázunk egymással már tizenegy éve, és ezért rajongunk egymásért. .. Ebben a korban már nemigen vannak titkai az embernek… hát mi gyártunk apró kis titkokat, hogy érdekesebbek legyünk egymásnak.

– Ebben a cudar télben is tűsarkúban jár?

– Nő vagyok, nem? Mégsem hordhatok bakancsot – húzta fel a szemöldökét Márk nagyanyja.

– Istenem, bár lenne egy ilyen jó fej nagyim…? –bukott ki Flórából, és Lujza elmosolyodott. – Gyere, kislányom, mutatok egy selyem fehérneműszettet, olyan, mintha egyenesen neked varrták volna. Nem a fiúdat kell vele elbűvölnöd, hanem magadat… Ha te szupernek érzed magad benne, a világ is szupernek lát majd.

– Te, a nagyid nem boszorkány, hanem egy csodálatos nőci. Nyolcvan felett is igazi nő. Szeretnék még találkozni vele – mondta később Flóra Márknak.

– Nagyi egy bestia – morogta Márk, de nem tudott elfojtani egy büszke félmosolyt.

11

ELVÁLJAK? LEBUKTASSAM?

– Mi a baj? – Márk átható tekintettel nézte Mónit, elviselve a fülsiketítő zajokat is, leginkább tapintatból, de aztán hozzátette: – Mielőtt elmondod, nem csendesítenéd le ezt a… ezt az édes… gyereket?

– Krisztiánra célzol? – mosolyodott el Móni, kivette a babakocsiból a kissrácot, és az ölébe ültette. –Bocs, már el is felejtettem, milyen idegesítő tud lenni a gyereksírás azoknak, akik nem élnek együtt egy bébivel.

– Nem idegesítő, csak… hangos.

– Márk, szerintem gáz van. Nem akartam a csajoknak elmondani, mert először a te józan véleményedre vagyok kíváncsi. Meg persze egy kis ezoterikus bölcsességre – kezdte Móni. Egy ideig a gyerek pulcsiját igazgatta, majd újra megszólalt, egészen halkan. – Szerintem Barnának van valakije.

– A férjednek? – döbbent meg Márk. – Ez egészen kizárt. Nem mintha ne lenne jó pasi, már bocs… de pont a múltkor láttam, milyen rajongó-imádó pillantással követett, ahogy

végiglejtettél a nappalitokon… Á, hülyeség.

– Hallgass végig, és csak utána mondj véleményt. Barna hetek óta alig nyitja ki a száját otthon. Hazaér, ad egy puszit, kicsit kapcsolgatja a tévét, játszik a gyerekkel, de mintha velünk sem lenne. A lelke nem jön haza vele, érted? Mintha csak fizikailag lenne otthon, és a lelke, a szíve máshol tartózkodna.

– Nem fekszetek le? Nincs szex? – kérdezett közbe Márk.

– De, lefekszünk, de tudhatod, hogy egy férfi akkor is képes rá… ha már nem szeret, ha más van az életében. Csak mi, nők vagyunk úgy konstruálva, hogyha szerelembe esünk valakivel, akkor mással nemigen vagyunk képesek szeretkezni. De most, hogy mondod, mintha

ritkábban szexelnénk, mint pár hónappal ezelőtt… – És titokzatos telefonokat, sms-eket kap?

– Nem tudom. Nem vettem észre. Tudod, mi a szörnyű? Éjszakánként nem érzem már, hogy olyan szerelemmel simul a háta a hasamhoz, mint régebben.

– Istenem, miért kellett engem is a Vénuszra dobnod? És annak is a Marshoz közelebbi sarkára? – háborgott Márk. – Hogy simulhat szerelemmel egy hát egy hashoz? Mik a konkrét jelek, sorold…!

– Nincsenek konkrét jelek, csak sejtések, megérzések és félelmek. Hogy már nem szeret. Hogy már mást szeret. Tudod, kemény csaj vagyok, túléltem, amikor tinédzserként ott álltam egy kisbabával, a gyerek apja nélkül… Kibírtam egy csomó mindent. De ne csaljon meg az a férfi, akit igaz szerelemmel szeretek! Ne csaljon meg, és ha hazaér, akkor jöjjön haza a lelke, a szíve is, ne csak a teste! Válaszoljon, ha megkérdezem: „Mi a baj?”, ne üsse el annyival: „Semmi”! Ha nem jön haza a lelke és a szíve esetenként, akkor inkább menjünk külön, váljunk el!

– Lassíts már egy kicsit. Vegyük át újra, más nézőpontból. Mondjuk, egy Mars-lakó nézőpontjából – intette le Márk. – Na, figyelj, elmesélem, mi zajlik a te Mars-lakódban. Mondjuk, gáz van a cégénél…

– Az van, persze – bólintott Móni.

– Ja, persze, mondod te úgy, mint ami mellékes. Elmesélem, mi játszódik le ilyenkor a férjedben: „Ajjaj, baj van a céggel, ha nem teszünk valamit, eladósodunk, csődbe megyünk, és azon túl, hogy a szakmámban kudarcot vallok, otthon is csődöt mondok. Belebukom az egyetlen fontos feladatomba: abba, hogy eltartsam a feleségemet, meg a gyerekemet, akiket mindenkinél jobban szeretek. Ki kell találnom valamit. Úgyhogy most jó mélyre behúzódom a barlangomba, és addig ki sem jövök onnan, amíg nem találom meg a megoldást, hogyan tudok úrrá lenni a problémáimon.” Ezért vonul el tőled, ezért érzed úgy, hogy a lelke nem jön haza. Mert nem akar terhelni a bajával, nem akarja, hogy gyengének lásd, és amúgy sem tudsz segíteni rajta ebben a pillanatban. Inkább elássa magát a barlangjában, aztán egyszer csak megtalálja a megoldást, és előjön. Újra társalog majd veled, újra otthon lesz a szíve és a lelke is, nem csupán a teste.

– Megkért, hogy mondj védőbeszédet? Megkért, hogy dumáld ki a csávából? – támadt neki Márknak Móni.

– Húha… te tényleg kész vagy. Nem kéne elutaznod egy wellnesshétvégére? – sápadt el Márk, a kissrác pedig felsírt.

– Klassz, hogy védőbeszédet mondtál egy férfiért, de közlöm veled: bennem méltó ellenfelére talált. Megmondhatod neki!

– Azt hiszem, tévedsz, nem szoktam vele beszélni. Veled szoktam, te vagy a barátom. Ne ess neki, kérlek, adj egy kis időt, mielőtt elcseszel egy szép kapcsolatot…

– Muszáj bizonyítékot szereznem.

– Arról, hogy hűséges? – nyitotta tágra a szemét Márk.

– Nem. Még mindig nem érted. Tényleg ennyire nehéz a felfogásod, vagy csak tetteted magad? Ha megcsal, már- pedig jelenleg úgy néz ki, hogy ez a helyzet, akkor arról kell bizonyítékot szereznem, hogy nem hűséges. Ha te nem akarsz segíteni, majd segít más. – Látod, kiscsávó, ilyen hülyék a Vénusz-lakók – nézett szomorkásán a Móni ölében üldögélő kisfiúra Márk. – Örülj neki, hogy férfi vagy Bár, ne örülj, mert amikor felnősz, meg kell majd fejtened, és ki is kell bírnod őket, amikor megőrülnek, mint most az anyád. És kezeskedem: gyakran meg fognak őrülni. Nem irigyellek…