Gerő Zsuzsa - A gyermek pszichoterápia elmélete és gyakorlata I

EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM

BÖLCSÉSZETTUDOMÁNYI KAR

A gyermek-pszichoterápia

elmélete és gyakorlata

I.

A pszichoterápia elmélete

TARTALOMJEGYZÉK

A gyermek-pszichoterápia elmélete és gyakorlata I.

A pszichoterápia elmélete

Bevezető... ...5

A neurózis dinamikus felfogása (Nemes L ív ia )... ...9

A tudatos és tudattalan rendszer (Nemes L ívia)... 17

Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben I. (Kónya Olga) ...30

Elvek és törvényszerűségek a pszichés történésekben II. (Szerdahelyi E dit)...40

Az identifikáció jelentősége a fejlődés különböző szakaszaiban (Gerő Zsuzsa) ...48

Ego-self-identitás fogalmai (Vikár György) ...64

A self alakulásának mechanizmusai (Lukács D én es)...79

Egyéni logika kortörténetekben (Alpár Zsuzsa) ...91

A gondolkodás lelki determinánsai I. (Lukács Dénes) . . . ... A gondolkodás lelki determinánsai II. (Varga Z su zsa )... Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban I. (Virág T eréz)... .... 138

Erők és ellenerők a pszichés folyamatokban II. (Vikár György)... 152

Piaget játékelmélete (Nemes L ív ia )... 169

Játék és kreativitás (Varga Zsuzsa)... 175 Az affektusok pszichoanalitikus elmélete (Nemes L ív ia )... 19Q

Bevezető

Ez a szöveggyűjtemény válogatás azokból a referátumokból, amelyek ere­ detileg előadások formájában hangzottak el a Fővárosi Gyermekpszichológiai Rendelőintézet Faludi utcai szemináriumán. Az összejöveteleknek a „Faludé­ ban nem volt más céljuk, minthogy a gyermek pszichés fejlődésével, a fejlődés viszontagságaival és terápiájával foglalkozó könyvekről és tanulmányokról szá­ moljunk be egymásnak, mindazoknak — s a hallgatóság egyre bővült - , akik munkájuk vagy tanulmányaik során kapcsolatba kerültek gyermek- és serdülő­ kori pszichés panaszokkal. E szeminárium soha nem volt „hivatalos”, nem volt „kötelező”, nem adott „igazolást” a résztvevőknek: a spontán érdeklődés és ta­ nulni vágyás tartotta fenn tizenkét éven keresztül - 1969-1981-ig-, sőt azontúl további hat éven keresztül a Pszichiátriai Klinikán, akkor már a Pszichoanaliti­ kus Munkacsoport keretében, ahol a referátumok kiterjedtek a felnőtt pszicho­ terápiás klinikumra is.

E szeminárium népszerűsége több tényezőből tevődik össze. Indulásunk­ kor a pszichoterápiás képzés az egyetemi oktatás elhanyagolt területe volt, klinikuma pedig az egyes kórházi osztályokon illetve ideggyógyászati rendelők­ ben véletlenszerű és rendszertelen. Nevelési Tanácsadók szintén abban az idő­ ben kezdtek szerveződni, de kifejezetten azzal a céllal, hogy pedagógiai problé­ mák megoldásában segítsék az oktatásügyet. Ismeretes, hogy az ötvenes évek­ ben minden, ami „pszi”-vel kezdődött ideológiailag veszélyesnek, sőt ellenséges­ nek tűnt; ez a veszélyérzet csak nagyon lassan oldódott.

György Júlia, amikor 1968-ban végre újból lehetőséget kapott arra, hogy gyermekterápiás rendelőt nyisson - amelyben döntő szerepet játszott Aczél György hálája „Júlia néni” iránt - akkor úgy válogatta össze munkatársait, hogy azok önálló és felelős gyermekterápiás munkát tudjanak végezni, s közü­ lünk a legtöbbnek pszichoanalitikus képzettségünk volt. A gyermekterápiás gyakorlatot azonban - úgy mondhatjuk - együtt és egymástól tanultuk. Ennek a „műhelymunkának” lett az egyik - szélesebb körre is kitekintő része - a szom­ bati szeminárium. Intézetünk volt az első, ahol analitikus szemléletű gyermek­ terápiát lehetett tanulni.

Szemléletünkben, azaz a pszichoanalitikus szemléletben a normális és abnormális fejlődés nem válik külön, egészséges és kóros működés között e felfogás csak mennyiségi és nem minőségi különbséget lát. Ebben az értelemben vizsgáltuk a gyermek fejlődését és pszichopatológiáját a fejlődéssel járó funkció- zavaroktól a gyermekkori neurózisig, különbözőségét a felnőttkori neurózisoktól és súlyosabb kórképektől. Foglalkoztunk olyan elméleti kérdésekkel, amelyek a lelki működés magyarázóelveit, azaz a pszichoanalízis „metapszichológiáját” ké­ pezik; áttekintettük a gyermekterápia eszközeit és módszereit, a terápiás kon­ zultáció és a rövidterápia lehetőségeit, gyakorlati kérdéseket, mint a kórházi tartózkodás hatása a gyerekre - sokszor irodalmi és saját eseteket ismertet­ tünk.

Az évek folyamán számos neves analitikus vállalt szombati összejövetele­ inken előadást, így Hermann Imre vagy Rajka Tibor. Vendégként megtisztelték

szemináriumunkat egy-egy előadással Mérei Ferenc, Marton Magda, Ballay Judit és mások.

Mégis úgy hiszem, hogy ezt a szemináriumot nem a nagy nevek fémjelez­ ték, hanem a referátumok magas színvonala. Egy tanulmány gondolatmenetét, egy könyv mondanivalóját vagy egy téma átfogó ismertetését végigkövetni, pon­ tosan és világosan összefoglalni, közben az ismertetett szerző és az ismertető véleményét különvalasztani nem is olyan könnyű. A referálásnak ezt a módját néhányan Mérei Ferenctől tanultuk még a Mária Terézia téri szombati szemi­ náriumban 1945-48 között, ahol megtanulhattuk azt a színvonalat, ahogy egy könyvről, témáról másoknak beszámolni érdemes, és ahogy megtanulhattuk ezen túl az együttgondolkodás örömét is.

Úgy vélem e válogatásban kiemelkedő példája ennek a beszámolási mód­ nak Binet Ágnes referátujna - nem véletlenül. Binét Zazzonak, a neves francia gyermekpszichológusnak egy olyan vitaanyagarol számol be, amely egy pszicho­ analitikus koncepcióval az „attachment” (kötődés) jelensegevel foglalkozik; Zaz- zo könyve pedig maga is példa arra, hogyan kell különböző irányzatokat képvi­ selő szerzők véleményét összefoglalni és megvitatni. A francia vitastílust, az enciklopedikus és felvilágosult gondolkodás alapján álló pszichologiát örökítette Mérei ránk, Wallon közvetítésével, akit Zazzo is mesterének tartott.

Mérei fejtette ki egyszer a Faludi utcai előadásában - amelynek kézirata sajnos nem maradt fenn - , az enciklopedikus és az analitikus gondolkodás különbségét. Az enciklopedikus gondolkodás egy jelenséget úgy ír le, hogy azt megkülönbözteti a másiktól. Minél finomabb distinkciót tud tenni, annál ponto­ sabban írja körül a megvizsgált jelenség körét, annál érvényesebb az arra ki­ mondott elméleti megállapítás. Példa erre Zazzo ikervizsgalata: az egyforma­ ságban a különbözőség keresése a környezeti és öröklött tényezők elkülönítésére a fejlődésben. (Ilyen megkülönböztetést tesz a pszichiátriai gondolkodás is a maga differenciáldiagnózisaival.) A pszichoanalitikus gondolkodásra, elsősor­ ban Freud elméletalkotására az a jellemző, hogy egy jelenség érvényességét, és az arra alapozott elméleti hipotézist akkor látja igazoltnak, ha a jelenséget mind szélesebb jelenségkörbe tudja beágyazni. Például a sűrítés mechanizmusa - amely a gondolkodás primer folyamatáira jellemző ismerhető fel az álom­ munkában, a vicctechnikában, a művészi ábrázolásban, a gyermeki és primitív gondolkodásmódban, a mítoszokban és a mesékben. A pszichoanalitikus gondol­ kodás az összefüggéseket keresi a szétválasztás és elszigetelés helyett, az intra- és extrapoláció műveletét alkalmazza, az összetartozás evidenciáját mutatja fel. Az összefüggések feltárására, a múlt és jelen folytonosságának helyreállítására, az izolációk megszüntetésére építi fel terápiás tech káját.

Az analitikus gondolkodást legtöbben Hermann Imrétől személyes analízi­ sünkben, vasárnapi szemináriumán illetve műveinek olvasása nyomán ismer­ tük meg. Míg Mérei személyiségét úgy szoktuk jellemezni, hogy pedagógus alkat volt, addig Hermannról inkább azt mondhatjuk, hogy nem próbált befo­ lyást gyakorolni a másik ember gondolkodására, nem volt tanítói alkat - ahogy Babits Jónása is, inkább „rühellé a prófétaságot”. Hermann szűkszavú megjegy­ zéseivel, gondolkodásának mélységével, a tudattalanra való beállítódásával adott biztatást és mintát az analitikus gondolkodásra; életművével, a pszichoa­

nalízishez való hűségével tette számunkra lehetővé, hogy a Ferenczitől kiinduló „budapesti” iskola fennmaradjon.

Tizenkét éven keresztül folytatódó szemináriumunk természetesen nem tudta áttekinteni a teljes pszichoanalitikus irodalmat. Az alapok nélkül azon­ ban, amelyekből mi annak idején kiindultunk - úgy vélem - nehezebb volna kiismernünk magunkat a modem pszichoanalitikus elméletekben is. Bár az utóbbi évtizedben a hazai pszichoanalitikus közlemények száma megszaporo­ dott, publikációk terén még mindig jócskán le vagyunk maradva. Miközben a pszichoterápiás irányzatok száma egyre szaporodik, szaporodnak az áltudomá­ nyos „terápiák” is.

Ezért érezzük aktuálisnak e szemelvénygyűjtemény megjelenését. Úgy hisszük, haszonnal forgathatják mindazok - függetlenül attól, hogy analitikus képzettségűek vagy más irányzatok elkötelezettjei akik a gyermek- vagy felnőttklinikumban, nevelési tanácsadókban, családgondozókban vagy iskola­ pszichológusként gyermekek és serdülők, s azok szüleinek gondjaival és problé­ máival találkoznak - de talán még azok is, akik a pszichoterápiás képzésben mint kiképző szakemberek vesznek részt.

1992. január

A neurózis dinamikus felfogása

(Nemes Lívia)

Bizonyos tünetekről (például: konverziók, fóbiák, kényszerek stb.) feltesz- szük, hogy azok egyfajta lelki betegségnek, a neurózisnak a tünetei. A neurózis egyik legáltalánosabb definíciója, hogy az az idegrendszer funkcionális zavara, kimutatható idegrendszeri károsodás nélkül.

Ez a kizárásos meghatározas kételyt és szemléletet takar:

Hátha a ki nem mutatható idegrendszeri károsodás csak eszközeink hiá­ nyossága? Igazán akkor fogunk többet tudni a betegsegekről, ha többet tudunk idegrendszeri alapjairól (organikus szemlélet).

A tünet és mögötte meghúzódó neurózis is megkérdőjelezhető: Hátha a tünet maga a betegség? (Eysenck)

A tünet és betegség összefüggésének elfogadása is különböző szemlélet- és magyarázatmódokhoz vezethet:

A tünet mind pontosabb, részletesebb leírására és osztái yozására kell töre­ kedni, mert a differenciáldiagnozis alapján lehet csak az (oki) terápiáról dönteni (deskriptiv szemlélet).

A pszichogén betegségeknél a tünet keletkezésének feltételei között kell vizsgálni a lelki aktusok működésmódját, ezeknek feltárasa megszűnésük felté­ teleit is meghatározhatja (dinamikus szemlélet).

A tünet és mögötte meghúzódó neurózis kutatása, a lelki apparátus műkö­ désmódjának megismerése azonban egész tudományos korszakot felölelő út.

Jelenleg nem a tünetek meglétére vagy. hiányára szokták tenni a hang­ súlyt, hanem két kritériumot tartanak szem előtt: Neurotikus az, akinek élvező- , (örömszerző-), és teljesítőképessége megzavart, illetve a normalitás két kritéri­ uma az élvező- és teljesítőképesség intaktsága. A tünet oldaláról megragadva: a neurotikust a pszichotikustól a tünettel szembeni énidegenseg és a realitás- kontroli intaktsága különbözteti meg. A két feltétel egymásból következik: aki tüneteit énjéhez tartozónak fogadja el, az a belső és külső, objektív és szubjektív valóság között nem tud különbséget tenni.

Ezekből a kritériumokból a gyermekre nézve azonban nem tudunk meg többet, mint amit Alfred Binet tudott mondani több évtizedes intelligenciakuta­ tásai után: „intelligencia az, amit én vizsgálok”. A gyermekkori neurózisokra ugyanis nem érvényes sem az élvező-, sem a teljesítőképesség, nem érvényes sem a realitáskontroll, sem a tünet énidegensége. A gyermekkori neurózis defi­ níciója így A. Freud szerint: „neurózis gyermekkorban az, ami kezelésre szorul”. A neurózis dinamikáját tehát könnyebben fogjuk megérten felnőtt sémán, a történetiségből, a hisztériából kiindulva. Közbevetőleg: a múlt század utolsó évtizedeiben a hisztéria igen elteijedt betegség lehetett, ma már akkori formájá­ val alig találkozunk. Nagy pszichiáterek: Charcot, Bemheim, Janet Franciaor­ szágban, Breuer, Freud Becsben e betegség eredetét kutattak, illetve e betegség kezelése által váltak híressé.

Addig az orvosok csak organikus bántalmakat ismertek el betegségnek, illetve a hisztériáról annyit tudtak, hogy az súlyos betegségi állapotok sorát

tudja utánozni. Az organikus és dinamikus szemlélet szembeállításáról érdemes Freudot idézni, jól világítja meg a két szemlélet közti különbséget (az idézet

1909-ból való).

Breuer egy nevezetes betegéről - Anna O-ról - beszél előadásában, akinek súlyos tünetei voltak: bénult és érzéketlen mindkét jobboldali végtagja, időn­ ként balfele is, a szemmozgás zavarai és a látóképesség hiányosságai léptek fel, ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől, a beszédképesség lefokozódása, önkívületi állapotok stb. E tünetek alapján azt lehetne hinni, hogy súlyos agy­ bajról van szó - mondja Freud - de a vizsgálat kétséget kizárólag hisztériát diagnosztizált. Az idézet tehát a következő:

„Tévednének ugyanis, ha azt hinnék, hogy azáltal, hogy a súlyos, organi­ kus agybántalom felvételének helyébe a hisztéria diagnózisa lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra, hogy az orvos segítsen is rajta. Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehe­ tetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A természet kegyes jósagára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani. (Megjegyzés: Tudom, ez az állítás ma már nem állja meg a helyét, de ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az 1890 előtti időbe vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban éppen azoknak a törekvéseknek van részük, amelyeknek történetét vázolom).

A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé változtatja meg, annál lényegesebben megváltozik utána az orvos viselkedése. Megfigyelhetjük, hogy az orvos a hisztériással egész másképp bánik, mint az organikusan beteg emberrel. Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanúsítani, mint emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbé komoly és mégis mint­ ha azzal az igennyel lépne fel, hogy komoly baj számba vegyék. De ehhez még egyéb is járul. Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel megis­ merkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad, módjában volt egyes beteg­ ségek okairól és az azokra jellegzetes elváltozásokról, például az agyvérzésről és agydaganatról fogalmat alkotni, amennyiben aztán ez a tudása alapos és helyes, módot ad neki arra, hogy a kóreset egyes jelenségeit megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben azonban egész tudása, boncolástani, élettani, kór- tani előképzettsége csődöt mond. Nem érti meg a hisztériát, laikusként áll vele szemben maga is. Nos és ez nem eshetik jól olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja tudományát. így aztán a hisztériások nem számíthatnak az orvos rokonszenvére, ki őket oly szemmel nézi, mint akik az ő tudományának törvény­ eit nem respektálják vagy mint ahogy az igazhívő néz az eretnekekre, minden rosszat feltételez róluk, túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel vádol­ ja és azzal bünteti őket, hogy megvonja tőlük érdeklődését” (1909)

E beteg kortörténetéből - akinek tünetei úgy jöttek létre, hogy a lány gyöngéden sze etett apját súlyos és halálosan végződő betegsége alatt ápolta, - és sok hasonló kórtörténetből keletkezett az első etiológia magyarázat: a hiszté­ riás tünet csaknem minden esetben maradványa valamely indulatteljes élmény­

nek, lelki traumának. A tünet érthetővé válik, ha sikerül az azt okozó traumati-

kus eseménnyel kapcsolatba hozni. Vagyis a tüneteket azok az események de­

terminálják, amelyek emlékezeti maradványaiként szerepelnek, tehát nem ön­

A trauma fogalma kiegészítésre szorul: Nem mindig egyetlen élmény ma­ radványa a neurózis tünet, hanem többnyire számos hasonló és ismételt trau­ ma, a kórokozó események egész láncolata hat közre. Ezek szummálódnak. Lehet az esemény maga közömbös, csakhogy olyan belső állapotot talál, amely traumássá teszi. A trauma felfogás fokozatosan átalakul a frusztráció felfogás­ sá. A kisgyermekkor különösen alkalmas az olyan frusztrációkra, amelyek haj­ lamossá tehetnek a neurózisra. Végül a mai felfogás: az anya-gyermek kapcso­ lat zavarai, frusztrációi hatnak döntően a neurózis létrejöttére.

A fogalmi átalakulás ellenére a dinamikus szemléletmód egyik alappillére a trauma-tan. Bevezet egy dinamikus tényezőt, amennyiben a tünet keletkezé­ sét valamely indulat felhalmozódasának tulajdonítja, és egy ökonomikus ténye­

zőt, amennyiben ugyanazt a tünetet (konverzió) egy különben másképp felhasz­

nálható energiamennyiség áttételének tekinti (Freud 1926).

Fenichel definíciója (1945): A stimulus növekedésével a pszichikus appará­ tus túl nagy izgalommal van elárasztva adott időegység alatt, amin az organiz­ mus képtelen uralkodni, képtelen azt kontrollálni - az ilyen helyzeteket nevez­ zük traumatikusnak. Ilyen például a köznapi életben a hirtelen ijedtség, vagy apró baleset. Az ember ilyenkor bizonyos ideig irritált állapotban marad, nem tud másra figyelni, el van foglalva az előző incidenssel, és nem marad energiája figyelmét másra fordítani. Az incidenst többször átéljük érzésben és gondolat­ ban, majd egy idő után ismét helyreáll a lelki egyensúly. Ehhez hozzáfűzhetjük a szavak szerepét a levezetésben (Hermann 1963): A szavak feloldják a traumát átélt személy elszigeteltségét, a szavak objektiválnak: az ember megnevezi és ezzel a külvilág részévé teszi az átélt eseményt, a szavakkal időbelivé is teszi: az eredetileg időtlen indulat ezután hozzátartozik a múlthoz. [Ezért is olyan nagy jelentőségűek a kisgyermek félelmei, mert nincsenek szavai a kifejezésükre, vagy ha kifejezi őket saját nyelvén (pl.: a farkastól fél), akkor a felnőtt bagatelli­ zálja, visszautalja a fantáziába, s így nem engedi objektiválni, a külvilág részévé tenni. így válnak a gyermekkori indulatok időtlenné.]

Ezzel visszajutunk a hisztériás folyamat következő állomásához, amelyet Freud így nevez:

A hisztériás betegek visszaemlékezésben szenvednek. Kórjelenségeik ma­ radványai és emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. Ügy viselkednek, mintha az elmúlt fájdalmas, szorongást keltő események jelenle­ vők és valóságosak lennének. Szellemes hasonlat (1909): évszázadokkal ezelőtt történt tűzvész emlékoszlopa előtt a békés londoni polgár sírni kezd a katasztró­ fa miatt, ahelyett hogy útjára sietne vagy örülne annak, hogy azóta sokkal szebb városrész épült. Vagy másutt (1926): normális, ha egy 4 éves kislány sír, ha eltöri babáját, a 6 éves, ha a tanítónő összeszidja, a 16 éves, ha szerelme nem foglalkozik vele, vagy a 25 éves, ha eltemeti gyermekét. Minden fájdalomnak megvan a maga ideje, kivéve az utolsót, amely egész életen keresztül megma­ rad. Furcsa volna azonban, ha ez a lány mint asszony és anya valami kis nipp eltörését úgy siratná, mint a 4 éves. A neurotikus azonban így viselkedik. Úgy viselkedik, mintha fennállna az a régi veszélyhelyzet, amely az indulat keletke­ zésekor érvényes volt.

Fixáció a kórokozó traumához tehát a neurózis egyik legfontosabb, legje­

lentősebbjellemző vonása.

Abból indultunk ki, hogy a tünetet traumás esemény determinálja. Első megszorításunk az volt, hogy nem minden neurózis vezethető vissza traumás élményre, hanem kórokozó események, frusztrációk egész láncolatát kell feltéte­ lezni. Második és fontosabb megszorítás: nem minden lelki megrázkódtatás vezet neurózishoz, nem minden esetben jön létre fixáció. Van a traumának más feldolgozása is, pl. a gyász. (Átdolgozás, megmunkálás, álommunka stb. jelentő­ sége.) (Információ-feldolgozás biológiai háttere.)

Traumához való fixació csak akkor jön létre, ha a beteg kénytelen a kóro­ san ható izga mát elfojtani, ahelyett, hogy az indulatainak szavakkal és cselek­ véssel szabad folyást engedhetne. (Ismét utalok a kisgyermeki szorongásra, amit nemcsak azért kell elfojtani, mert kínos, hanem azért is, mert a felnőtt megtiltja. Pl. nem szabad félni az orvostol.)

A kórokozo eseményt a beteg elfelejtette vagy legalábbis széttépte közöt­ tük az okozati láncolatot. Az izgalmi folyamatból különös lelki képződmény jön létre, a tünet, amely idegen test gyanánt ekelődik be a normális állapotba. A tünet tudatos, de az emlékezethiány megszakítja az oksági láncolatot, az indíték tudattalan marad.

Két fontos fogalomhoz jutottunk el: tudatos es tudattalan. A két tudatmi­ nőség felvetését Freud készen kapja. Charcot és Bernheim hipnózissal igazolják az olyan tudattartalmakat, amelyekről a beteg éber állapotában nem tud, de hipnózisban vagy posthipnózisban előhívhatók. A kérdés csak az, hogyan jön létre a tudatos és tudattalan kettéhasadása. Breuer a hipnózis mintájára ma­ gyarázza hipnoid állapottal, vagyis úgy véli, hogy a beteg az őt ért trauma idején tudatködös, hipnoid állapotba került, és ezért nem volt képes az élmény feldolgozására. (Ez a feltevés Anna O. esetében valószínűnek látszik, más ese­ tekben azonban nem volt jellemző.) Janet bár „double concience”-ről beszél, nem alkalmazza a hisztéria magyarázatára. Felteszi, hogy a hisztéria degeneratív elvál-

ozás, a lelki szintézis veleszületett gyengesége, a beteg eleve nem kepes az őt ért

lelki hatásokat összerendezni, innen jön létre a disszociáció folytán kettős tudat. Freud szerint az elfojtás olyan erő, amely elzárja a tudathoz és a motori­ kus levezetéshez vezető utat, az elfojtott indulat (ösztönkésztetés) azonban en­ nek ellenére megtartja eredeti energiatöltését, és mint elfojtott tartalom, amely már tudattalanna vált, kerülő utakon keres levezetést, illetve pótkielégülést. E kerülőút hozza létre a tünetet, a konverziós hisztériánál a testi innervációt. Az elfojtott impulzus tehát valamely ponton keresztül tört, de már eltorzítva, céljá­ tól élté ítve, megalkuvás eredmenye, mégis pótkielégülés.

Ideje példán megvilágítani a mondottakat. Egy szorongásos hisztéria ke­ letkezését vázolom. Egy 16 éves lanynak hirtelen meghal egy távoli rokona. Egy

ikásban laktak vele, az idős hölgy sétara indult, az utcán összeesett, infarktust kapott. A család csak a halálhírről értesül. A lány nem tanúja az ijesztő jelenet­ nek, és szinte közömbösen fogadja a hírt. Különben sem szerette soha ezt a távoli rokont, sőt idegesítette őt, mert beleszólt a nevelésébe, úgy érezte, anyját is ellene hangolta. Egy hét múlva azonban szorongásos rohamok törtek rá, s ezek annyi -a fokozódtak, hogy egyedül az utcára menni, sem a lakásban marad­ ni nem volt képes.

A pszichologusnál csodálkozását mondja el, hosszan ecseteli az elhalt nagynéni szörnyűségeit. Hiába, nem tudja sajnálni és nem érti, miért kell neki

mégis szorongania. Lassan anyjára terelődik a szó, arra, hogy anyja is túlneveli, túlfélti őt, és az anya is sokszor idegesíti. Kiderül róla, hogy ő sem fiatal már, és nem is egészséges. Az ő egészségét is félteni kell, amit bizony a kislány gyakran nem vesz tekintetbe. Az összefüggés hamarosan kibontakozik. Az anyához fűző­ dő ambivalens érzésekből - féltés, szeretet, aggodalom, „ne féltsen annyira, ne neveljen folyton, ne szóljon bele minden dolgomba, ne ellenőrizzen” stb. - a hirtelen haláleset előhívott egy tudattalan vágyat és egyben félelmet, ami talán ilyen formában tört fel: „Mi lenne, ha az anyám is hirtelen meghalna?” E rossz gondolat betörése a tudatba szorongásos rohamot váltott ki. A tudatos gondolko­ dás makacsul ragaszkodott továbbra is ahhoz, hogy a nem szeretett rokon halt meg, de elfojtotta azt a rossz gondolatot, amely az anya ellen irányult, és így értetlenül tudott szembeállni szorongásával.

Egy ugyancsak 16 éves, macskafóbiás lány esete sokban hasonló. A lány évekkel ezelőtt tanúja volt egy gázolásnak, az autó egy macskát ütött el. Akkor nem hatott rá különösen, azelőtt sem szerette a macskákat, azóta még inkább irtózik tőlük. Feltűnik, hogy a macskának emberi tulajdonságokat tulajdonít: „végtelen alattomosak, csendesek, veszélyesek, pl. ha ránézek, nem néz vissza, de ha elnézek, rögtön odafordul.” Álmaiban macskák üldözik, de csak az utóbbi időben. Az utóbbi időben - ezt az apától tudom - a családi élet megromlott, az anya inni kezdett, gyakoriak a veszekedések. A kislány elmeséli, hogy a szobájá­ ban az anyja életnagyságú portréja lóg a falon. Fél ettől a képtől, álmaiban ez is üldözi „mindig engem néz, de soha nem néz rám, amikor a képre nézek”.A megfogalmazásból kitűnik a tudattalan macska-anya azonosság. Az anya ivása valószínűleg haragot keltett benne, rá azonban nem lehet haragudni, csak a macskáktól lehet méginkább irtózni.

A tünet kompromisszum jellege itt világosabb: könnyebb a macskától félni, mint az alkoholos anyára haragudni vagy rosszat gondolni róla. Amit „pótkielé­ gülésnek” nevezhetünk e tünetben, az a macskára áttolt irtózás.

Az elfojtás fogalmánál ismét el kell időznünk. Ez - írja Freud 1925-ben - a pszichoanalitikus elméletnek mintegy középpontja, a tan összes részei össze­ függnek vele. Az elmélet fejlődése során kérdésessé vált, hogy az elfojtás csak egyike lenne az elhárító mechanizmusoknak, amely a hisztériára jellemző, s a többi kórképnek szintén megvan a maga jellegzetes elhárító mechanizmusa (pl. a kényszerneurózisnak az izoláció), vagy az olyan kiemelkedő mechanizmus, amely minden neurózisban, sőt a felnőtté válásban is szerepet játszik. Lényegé­ ben az elfojtás annyiban emelkedik ki a többi elhárítás közül, hogy nem egyszeri aktus, hanem folyamat, erők és ellenerők állandó harca. Ennek bizonyítéka a terápiában mutatkozó ellenállás, amely a tünetben létrejött kompromisszumot fenn akarja tartani. Csak lépésről lépésre lehet feltárni. Bizonyítéka, hogy az emlékezeti hézag nem tölthető ki verbális közléssel, tudás és tudatosítás két különböző lelki aktus.

Az egymással harcban álló lelki erők összeütközését, a két pszichikus réteg egymás elleni lázadását konfliktusnak nevezzük. Példáinkban világosan kitűnik a konfliktus (mindkettőben az anyával szembeni ambivalens érzések).

így is fogalmazhatjuk: a neurózis (heves lefolyású) konfliktus elfojtásának eredménye. A konfliktus ismét olyan fogalom, amely a neurózis etiológiájában központivá vált. Ellentétes tendenciák küzdelmét nevezzük konfliktusnak. Itt is

jogos az ellenérv, sokszor kerülünk önmagunkkal konfliktusba, mégsem vezet neurózishoz. Feltétele, hogy az ellentétes motívumok közül az egyik az én által elfogadott, a másik elvetett legyen, vagyis önmagunk számára is kínosak, nem vállaltak.

Hermann (1925) mutat rá világosan, hogy kínos, kellemetlen élmények sorsa többféle lehet: Ismétlés (fixádéból), ezzel az ember gyengíti a kínost és a megmenekülés örömét éli át (gyermeki lereagálás). Vannak kellemetlenségbe sodró vágyfantáziák, amelyek mások előtt kínosak, ezek elszólásban, tévcselek- vésben tudatra kerülhetnek. Vannak gondolatok, amelyek önmagunk számára is kínosak, nem vállaltak, ezeket elfojtjuk.

Az elfojtott konfliktusnak van tehát patogén szerepe. Ezek - írja Freud (1917) - leginkább olyan esetekben ismerhetők fel, amelyekben az eddig egész­ séges állapotot hirtelen megzavarja a neurotikus megbetegedés. A konfliktusok feltárásával lép be a pszichoanalitikus magyarázórendszerbe a szexualitás. Az önmagunk számára sem vállalt legkínosabb konfliktusok középpontjában a kis­ gyermekkori szexuális vágyak és fantáziák állnak, amelyeknek első tárgyai a szülők. Az incesztus vágyak klasszikus konfliktusa az ödipusz kon-fliktus, amely Freud szerint az emberi fejlődés elkerülhetetlen alapkonfliktusa. (Ezt az alapkapcsolódás mintát egészíti ki az anya-gyermek viszony későbbi kutatása és bizonyítja - többek közt - a kapcsolat és a normál szexualitás kialakulásának összefüggését és feltételeit.)

A konfliktusok három fajtáját szokták megkülönböztetni: külső tilalmak és belső késztetések, és a belső ellentétes ösztönkésztetések konfliktusa.

Freud a konfliktusok harcának eredményeként írja le a személyiségben kialakuló struktúrálódást. Az én az ösztönénből fejlődik, mint közvetítő az ösz­ tönkésztetések és külvilág között. De közvetítő a szülői tilalmakat képviselő felettes én és ösztönkésztetések között is. „Viselkedése akkor korrekt, ha egyide­ jűleg megfelel az ösztön én, felettes én és realitás követelményeinek, vagyis mindezek igényeit össze tudja egyeztetni.” (1938) E közvetítés leginkább abból áll, hogy e különböző igényeket szintetizálja, összerendezi. Ha mindez lehetet­ lenné válik, akkor jön létre a kórokozó konfliktus, vagyis meghasonlás az én és az ösztönkésztetések között vagy a felettes én tilalmai között.

A létrejött tünettel az én ismét ki akar egyezni, ismét szintetizálni próbál­ ja, alkalmazkodni próbál hozzá. Ezt figyelhetjük meg a már évek óta fennálló

neurózisnál: az ember (felnőtt vagy gyermek) szinte már nem is akar szabadulni tüneteitől, már kialakította a velük való együttélést. Az akut neurózis-tünet még inkább én-idegen, ezért is könnyebb megszüntetni. (Pl. a 16 éves lány szorongásos rohama, szemben a másikkal, aki elkerüléssel védekezik.)

A hisztéria volt a neurózis-séma, amelytől végül messze kanyarodtunk. Ösz- szesen öt fogalommal próbáltam a tünet és neurózis létrejöttének dinamikáját megvilágítani: trauma (illetve kórokozó események láncolata) fixációt hoz létre, amely konfliktust tartalmaz, ezért elfojtást eredményez, és a tudattalanba száműzi az eredeti traumatikus történést vagy megbontja az összefüggések láncolatát.

Szólnunk kell még a neurózis létrejötte közben fellépő szorongásról, hiszen, a szorongás az a legfőbb indulat, amely ezeket a lelki energiamozgásokat kiséri.

sen szorongássá. Ezt a feltevést 1926-ban revidiálta: az összefüggés fordított, nem az elfojtás vált ki szorongást, hanem a szorongás - mint a legrosszabb kínélmény — szüli az elfojtást.

A szorongás kétféleképpen jöhet létre, egyszer mint a traumás folyamat egyenes következménye, máskor mint vészjel (Angstsignal), amely egy ilyen traumás mozzanat megismétlődésére figyelmeztet. Ez érthetővé teszi a szoron­ gás és tünetképzés viszonyát, a kettő között helyettesítő viszony áll fenn: a tünet megvéd a szorongástól. Pl. ha az agorafobiás nem megy az utcára, akkor nem kell félnie. A fóbiás a korlátozással általában a szorongást próbálja elkerül­ ni, a szorongásos rohamnál ez még nem sikerül. De a tünet világosan a szoron­ gásos rohamot helyettesíti. Fordítottja történik a kényszernél, ha megakadá­ lyozzuk, hogy valamely kényszeres szertartást végrehajtson, akkor elviselhetet­ len szorongás fogja el. A tünet, a kényszeres cselekvés végrehajtása tehát a szorongástól véd meg. A konverziós hisztériánál eltűnik a szorongás, a testi innerváció az indulatot tüntette el. Hasonlót figyelhetünk meg a pszichoszoma­ tikus betegeknél.

A szorongás és az én viszonyát vizsgálva a neurotikus szorongás létrejöttét is meg lehet világítani. Az énről tudjuk, hogy az ösztön-én, a valóság, és a felettes-én igényeit kell összeegyeztetnie. „Az ösztönerőktől hajtva, a felettes-én­ től korlátozva, a valóságtól visszaszorítva igyekszik az én teljesíteni ökonómiai feladatát, amely abban áll, hogy összhangba hozza azon erőket és behatásokat, amelyek benne és reá hatnak...” (Freud 1932). Ha az én kénytelen beismerni gyengeségét, akkor szorongás jön létre, a külvilággal szemben reális félelem, a felettes-énnel szemben bűntudat és az ösztön én szenvedélyeivel szemben neu­

rotikus szorongás. Ez utóbbi három formája: szabadon lebegő aggodalmaskodás,

fóbia és szorongásos roham vagy tartós szorongásos állapot.

A külvilággal szembeni reális félelem lehetővé teszi a reális elkerülést, a bűntudat és szorongás ellen védekezik az én az elhárító mechanizmusokkal, illetve ha ezek sikertelenek, akkor tünetképzéssel. A tünet tehát olyan kompro­ misszum, amely megvéd a szorongástól. Ismét egy ok - a konfliktus kínosságán túl - amiért a beteg inkább ragaszkodik tünetéhez, mint a gyógyuláshoz.

Kövessük ezek után a tünet és neurózis útját visszafelé, vagyis a gyógyu­ lás útján. A gyógyítás lépésről lépésre próbálja az ellenállást leküzdeni. A tüne­ tet vissza lehet vezetni a keletkezés sorrendjében az elfojtott emlékekre, esemé­ nyekre, eközben a hozzájuk fűződő szorongás feloldódik. Ez csak fokozatosan, az ellenállások feloldásával, az összefüggések feltárásával sikerül. így lehetővé válik a konfliktus jobb elintézése.

Megoldás és megoldás-kombinációk:

- a beteg részben vagy egészben elfogadja a kórokozó vágyat - magasabbrendű célok felé irányítja (pl. exhibicióból szereplés)

- vagy az elfojtott vágyat el kell utasítani, de minthogy az elfojtás automati­ kus, tökéletlen mechanizmus, ezért az elítélés, tudatos fékentartás váltja fel.

Hogy az indulat-automatizmust milyen nehéz a józan ész érveivel, tudatos belátással felváltani - ezt próbáltam ebben az előadásban vázolni.

1971. október

IRODALOMJEGYZÉK

Breuer-Freud: (1895): Fenichel, O.: (1945): Freud, S.: (1909): Freud, S.: (1917): Freud, S.: (1925): Freud, S.: (1926): Freud, S.: (1932): Freud, S.: (1938): Hermann Imre: (1925): Hermann, Imre: (1963):

Studien über Hysterie. Ges. W. I.

The Psychoanalytic Theory of Neurosis. Norton Comp. N. Y.

Pszichoanalízis. Öt előadás. Ford.: Ferenczi S. Bevezetés a pszichoanalízisbe. Ford.: Hermann I. Önéletrajz. Ford.: Kovács V.

Hemmung, Symptom und Angst. Ges. W. XIV. A lélekelemzés legújabb eredményei. Ford.: Lengyel J. Abriss der Psychoanalyse. Ges. W. XVI.

(A pszichoanalízis foglalata.)

Pszichoanalízis és lélektan. (Magyar Orvos c. folyóirat) Die Psychoanalyse als Methode. Westdeutscher V.

A tudatos és tudattalan rendszer

(Nemes Lívia)

Ha Freud felfedezését egyetlen szóban akarjuk összefoglalni, akkor ez a tudattalan.

A századfordulón, Freud működésének kezdetén a pszichológia tudománya a tudat-pszichológia volt, s amikor Freud a tudattalan lelki folyamatokat felfe­ dezte, szembekerült mindazokkal, akik csak a tudat birodalmát fogadták el a kutatás tárgyaként, es minden más felfogást - éppen reakcióképpen a korábbi filozófiai spekulációkra - a metafizika tárgykörébe utaltak. A pszichikus tarto­ mánynak ez a felfogása végigkísérte azt a mgyd félévszázadot, amelyben Freud a pszichoanalízis alapjait lerakta. Miközben a filozófiai spekulációkat a termé szettudományokhoz közelebb álló viz gálatok váltották fel, a tudattalan pszichi­ kus jelenségek továbbra is kiszorultak a pszichológia tárgyköréből.

„Sokaknak a tudományon kívül és belül - írja F eud utolsó munkájában, 1938-ban - e égséges feltenni, hogy a tudatos egyenlő a pszichikussal, s így a pszichológiának nincs más dolga, minthogy a pszichikus fenomenológián belül megkülönböztessen észlelést, érzelmeket, gondolkodási folyamatokat és akarati cselekvést. Minthogy azonban ezek a tudatos folyamatok nem mutatnak önma­ gukba lezárt hézagnélküli tartományt, kénytelenek felvenni fizikai vagy szoma­ tikus kísérőfolyamatokat, - amelyeknek nagyobb teljességet tulEÜdonítanak mint a pszichikusnak - , és amelyek közül egyeseknek vannak, másoknak nin­ csenek paralell tudatos folyamatai. Ilyenmódon a szomatikus kísérőfolyamatok­ ra teszik a hangsúlyt, s ezekben vélik a tulajdonképpeni pszichikust felfedezni, így eljutnak ugyan a tudattalan feltevéséhez, de egyben kizárják ezeket a folya­ matokat a pszichológia tárgyköréből.”

Freud egész életművén keresztülvonul a tudattalan leik: elenségek létezé­ sének és a tudattalan fogalma létjogosultságának elfogadtatása a pszichológiá­ ban.

Bár metapszichológiájának második szakaszában a lelki apparátus szerke zetét már nem a tudatossághoz való viszony alapján építi fel, mégis ezen folya­ matok működése mindvégig középpontjában all a freudi kutatásnak.

A mai előadás az un. első metapszichologiai korszakot mutatja be, amely korszak legfőbb jellemzője a tudatos és tudattalan rendszerek kidolgozása.

A tudattalanról alkotott felfogását egy 1912-ben tartott előadása alapján vázolom fel. Szempontjai számunkra ismertek lesznek. Ezután térünk rá részle­ tesebben a szemináriumban eddig még kevésbé méltatott tudatos és tudattalan rendszer tárgyalására.

A deskriptív és dinam kus értelmű tudattalan

Egy képzet vagy más pszichikus elem jelen lehet a tudatban, majd a következő pillanatban eltűnhet, majd újra felbukkanhat az emlékezetből újabb érzéki benyomás nélkül. Fel kell tételeznünk, hogy a közti időben is bennünk volt, csak a tudat számára lappangó formában.

Hogy milyen formában, azt nem tudjuk. Már itt lehetne az első ellenvetést tenni (a filozófiisok tették is): a latens képzet nem a pszichológia tárgya, csak ugyanannak a pszichikus jelenségnek újralefutásához szükséges lelki diszpozi- ció. Azzal azonban, hogy a tudatost egyenlővé tesszük a pszichikussal, csak megkerüljük a problémát és kizárjuk, hogy a pszichológia az emlékezetet a saját eszközeivel vizsgálja.

Kiindulásul azt a képzetet fogjuk tudatosnak tekinteni, ami a tudatban felmerül és a látens képzetet az emlékezetben tudattalannak tekintjük. Tudat­ talan képzet tehát az, amit nem veszünk észre, de létezését más jelekből és bizonyítékokból elfogadjuk.

Ez a pusztán deskriptív vagy klasszifikációs meghatározás nem érdekelne minket - írja Freud - ha csak az emlékezetre vagy asszociációkra támaszkodna.

A posthipnotikus suggestió növeli a tudatos és tudattalan megkülönbözte­ tésének értékét. Mint Bemheim kísérleteiből tudjuk, az ember képes később éberen végrehajtani azt az utasítást, amelyet hipnotikus állapotban kapott anélkül, hogy tudná, miért hajtja végre. A jelenséget csak ilyen szavakkal tud­ juk leírni: a parancs a személyben latens vagy tudattalan formában volt benne és adott pillanatban vált tudatossá. De nem az egész helyzet merült fel a tuda­ tában, csak a kivitelezendő cselekvés elképzelése. A hipnotikus állapot emléke tudattalan maradt.

Ebből a kísérletből a leíró felfogáson túl a dinamikus felfogásra térhetünk át. Feltűnő, hogy a kivitelezendő cselekvés nem pusztán a tudat tárgya, hanem hatásos is, végre kell hajtani, amikor a tudatban felmerül.

Az orvos utasítása cselekvésre való késztetéssé vált, hatékony lett. Mégis nem az történt vele, mint a cselekvés gondolatával, amely újra felmerült a tudatban, hanem egyszerre volt hatékony és tudattalan.

A posthipnotikus szuggestió laboratóriumi termék. A hisztériás jelenségek azonban természetes körülmények között is a posthipnotikus szuggestió jellegét mutatják - mint az elméletet először Janet, majd Breuerral együtt Freud kidol­ gozta. A hisztériás beteg hatásos és tudattalan gondolatokkal van tele, innen származnak tünetei. Egy hisztériás asszony annak a gondolatnak a következté­ ben hányhat, hogy terhes. Erről az elképzelésről nincs tudomása, de a pszichoa­ nalitikus technikával elképzelése könnyen felfedhető és tudatosítható. Amikor rohamának mozgásait és gesztusait végrehajtja, nem éli meg szándékos cselek­ vésnek, sőt esetleg egy közömbös néző érzéseivel figyeli önmagát. Az analízis azt is igazolja, hogy a roham életének egy drámai jelenetét adja vissza, amely­ nek emléke a roham alatt tudattalan. Az analízis megmutatja, hogy a neurózis minden más formájának is lényege a hatásos és tudattalan gondolatok megtartása.

A neurotikus jelenségek analízise tehát arra tanít, hogy a látens vagy tudattalan gondolat indirekt módon kényszerítő jellegű, ami semmiképpen nem egyenlő értékű a közvetlenül tudatos gondc’ attal. Azt szoktuk gondolni, hogy a latens gondolat éppen lappangó mivolta következtében gyenge és a tudatosság­ gal nyeri vissza erejét. Most meggyőződtünk arról, hogy bizonyos gondolatok erősek lehetnek akkor is, ha nem hatolnak a tudatba. Alapvető megkülönbözte­ tést kell tehát a különböző gondolatfajták között tennünk. A latens gondolatok első csoportját (azokat, amelyek minden további nélkül a tudatba idézhetők) tudatelőttesnek nevezzük. Ezt nevezték eddig leíró értelembe tudattalannak.

I

Mi azonban a tudattalan kifejezést dinamikus értelmére tartjuk fenn, olyan latens gondolatokra, amelyek intenzitásuk és hatékonyságuk ellenére a tudattól távol maradnak. Van tehát hatékony tudatelőttes, amely minden nehézség nél­ kül a tudatba idézhető, és van hatékony tudattalan, amely a tudattól el van zárva (cselekvéshez vezető útja azonban nem).

Nem tudjuk, hogy a pszichikus tevékenységnek ez a két módja azonos volt-e vagy lényegében különbözőek, de felvethetjük a kérdést, miért lettek azzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy a hatékony tudattalan bizonyítékához bizonyos erőfeszítéssel tudunk csak eljutni, saját magunkban érezzük az elhárí­ tást, amelyet le kell győznünk, a paciensnél az ellenállást, amelybe beleütkö­ zünk. Ilyenmódon megtanuljuk, hogy élő erők zárják ki a tudatból a tudattalan gondolatokat, míg mások erőfeszítés nélkül kerülhetnek a tudatelőttesből oda. A pszichoanalízis kétséget kizáróan bizonyítja, hogy az elutasítás a tudattalan tartalom tendenciája miatt jött létre. Ebből következtetjük, hogy a tudattalan pszichikus folyamatok szabályszerű és elkerülhetetlen fázisa a lelki tevékeny­ ségnek. Minden pszichikus aktus tudattalanul indul és aszerint fejlődik tuda­ tossá, hogy ellenállásba ütközik-e vagy nem. Tudatelőttes és tudattalan tevé­ kenység között a különbség nem primer, csak akkor lép fel, ha elhárítás lép működésbe.

A tudattalan bizonyítékát nemcsak a kóros folyamatokban találjuk meg, a nyelvbotlás, elfelejtés, tévcselekvés, az álom - mint Freud ezt máshelyütt részlete­ sen kidolgozta — szintén a tudattalan gondolatok hatékonyságáról tanúskodnak.

A gyermekpszichológusoknak úgy hiszem nem kell tovább bizonyítanunk a tudattalan gondolatok vagy fantáziák létét, hiszen mindennap találkozhatunk olyan szorongó gyerekkel, akinek hiába magyarázzák, hogy a zárt ajtón vagy a csukott ablakon keresztül nem jöhet be a betörő, mégis fél, mert a hatékony és intenzív tudattalan fantáziát nem győzi le semmiféle racionális magyarázat.

A deskriptív és dinamikus értelmén túl a tudattalan kifejezésnek van még egy jelentése, amely a tudattalan folyamatok összességét, a tudattalan rend­ szert jelenti. Ezt tartja Freud a tudattalan kifejezés harmadik és legfontosabb pszichoanalitikus jelentésének. Ennek tárgyalására térünk át a továbbiakban.

A tudatos rendszer

Mint említettem a tudatos-tudattalan rendszer az első metapszichológiai korszakot öleli fel. A metapszichológia egy Freud által bevezetett, a metafiziká­ val szembenálló kifejezés. A filozófiai spekulációval szemben metapszichológiá- nak Freud a tudományos pszichológiát tekinti. Pontosabban a metapszichológia pszichikus folyamatoknak a tapasztalatból elvont elméleti konstrukciója. Lé­ nyegében olyan fogalmi modellek összességét tartalmazza, amelyek a pszicho­ analízis elméleti alapjait rakják le. Közelebbről metapszichológiai ábrázolásnak Freud azt nevezi, ha sikerül egy pszichikus folyamatnak dinamikus, topikus és ökonómiai viszonyait megragadni. E három szemponthoz Hartmann a geneti­ kus és Rapaport az adaptív szempontot fűzte hozzá.

A dinamikus szempont a Janet-i statikus koncepcióval szemben született. A pszichikus jelenségeket konfliktus eredetűnek látja, amelyek ellentétes és

ezáltal állandóan ható erők eredményei; bizonyos hajtóerőt fejtenek ki és végső­ soron ösztöneredetűek.

Ökonomikus szempont, ami arra a hipotézisre támaszkodik, hogy a pszi­ chikus folyamatok egy mérhető energia (ösztönenergia) körforgásából és eloszlá­ sából állnak, növekedhetnek vagy csökkenhetnek és ekvivalensek lehetnek egy­ mással.

A topikus szempont bizonyos téri elképzelést jelent. A pszichikus appará­ tusról - függetlenül az agy anatómiai-fiziológiai viszonyaitól — térbeli elhelyez­ kedést tételez és az egyes rendszerek (vagy instanciák) egymáshoz való viszo­ nyát állítja fel. így Freud első metapszichológiájának topikus modellje a tuda- tos-tudattalan rendszerek egymáshoz való viszonya.

A második metapszichológiai modell strukturális szempontból osztja fel a lelki apparátust ösztön-énre, énre és felettes énre. A két modell között van bizonyos megfelelés, az ösztön-énben a tudattalan folyamatok uralkodnak, a tudatelőttes és tudatos folyamatok inkább az én és a felettes én munkamódjára jellemzőek, bár ezek a viszonyok lényegesen bonyolultabbak - mint ezt a későb­ bi előadásokban hallani fogjuk.

Hermann egy 1960-ban magyarult írt cikkében a tudat és a tudattalan problémájával foglalkozik. Itt vázolja a metapszichológiai fogalmakat is. Innen idézem: „Mielőtt a tudat kérdésében tovább mennénk és keresnők a rá jellemző törvényszerűségeket, éppen a metapszichológiai fogalomalkotás szükségessége miatt is, rá kell térnünk arra a lényeges kérdésre, hogy mennyiben van módja és joga a lélektannak az agyfiziológián túli fogalomalkotásra, sí\játos törvény- szerűségek megállapítására. Hiszen mondhatná valaki, a lelki működés agymű­ ködés (ami valóban az), tehát törvényszerűségei, fogalomtára nem lehet más, mint agyfiziológiai”. Hermann egy moszkvai tanácskozás anyagából idézve, amely a természettudományok filozófiai kérdéseivel foglalkozik, rámutat arra, hogy más tudományokban is hasonló probléma vetődik fel. Egyes elemi részfo­ lyamatok jobb ismerete a fizikában vagy a kémiában pl. még nem jelenti azt, hogy a részfolyamatok összessége volna jellemző a bonyolultabb biokémiai mű­ ködésre. Ugyanez vonatkozik a biológiai törvényszerűségekre is. Nincs tehát ok feltételezni - írja Hermann - hogy a pszichológiában ez az elv, a saját törvény- szerűségek elismerése csődöt mondjon. Másoldalról pedig, a modellek bevezeté­ se pl. a biológia jelenkori szakaszában eredményes eljárássá vált. A metapszi­ chológiai fogalmak ilyen modellek, amelyeket Freud a század első negyedében vezetett be.

Jelenleg a tudatos, a tudatelőttes és a tudattalan rendszer működését akaijuk megérteni. A magyarázathoz Freud rendszerint a tudatból indul ki anélkül, hogy megpróbálná meghatározni: „A tudat minőséglámpása nélkül el­ tévednénk a mélylélektan sötétségében. Hogy mit értünk tudaton, ezt nem kell megmagyaráznunk, ez minden kétségen felül áll.” (1932) Freud úgy jár el a tudat fogalmával, mint akár az ösztön fogalmával, valami addig elfogadottból indul ki, evidenciáját nem vitatja, hogy nagyobb figyelmet szentelhessen az addig ismeretlen és általa felfedezett jelenségnek. Ügy vélekedik, ha egy új tudomány alapfogalmai hosszabb időn keresztül meghatározatlanok maradnak, akkor nem történik más, mint pl. a fizikában, ahol az erő, a tömeg, a vonzás szintén sokáig meghatározatlanok voltak. (1938)

A tudat meghatározása tehát nem más, mint rámütatás. Mint jelenségnek általában egyetlen vonását emeli ki, múlékonyságát, folytonos változását. A már idézett 1912-es cikkében: „Egy pszichikus elem jelen lehet a tudatban, majd a következő pillanatban eltűnhet, majd újra felbukkanhat az emlékezetből...” Vagy másutt: „a legtöbb tudatos folyamat csak rövid időre tudatos, hamarosan lappangó, de azután megint könnyen tudatossá lesz” (1932).

Lényegében tehát azt a kérdést kell megoldani, hol vannak a régi ingerüle­ tek nyomai, ha a tudatban csak egy pillanatig vannak jelen. Az előző deskriptiv meghatározásból megtudtuk, hogy az emlékek a tudattalanból merülnek fel, ha minden akadály nélkül, akkor a tudatelőttesből, ha akadályba - cenzúrába ütközik felmerülésük, akkor a tudattalanból. Emlékezzünk, Freud azt állította, hogy ez az osztályozás nem érdekelné, ha nem volna dinamikai tényező, ame­ lyen keresztül a szó pszichoanalitikus értelmében vett tudattalan megismerésé­ hez jutott.

Ugyanakkor az ingerfolyamatok topikus természete, téri elhelyezkedése, rendszerekbe foglalása, a neurológiától független modell megalkotása első mű­ vétől az utolsóig foglalkoztatja. A tudatos-tudattalan rendszer gondolata először 1900-ban, az Alomfejtésben merül fel, majd 20 év múlva a Jenseits-ben fejti ki részletesebben. (E tanulmány alapján fogom vázolni.)

Előtte azonban a tudat és tudatrendszer különbségét Hermann előbb idé­ zett cikke alapján definiálom: „A tudat mint minőség (kvalitás) tisztán lélektani fogalom...” „A tudatrendszer a struktúráit személyiség egy része, és vele a lelki folyamatoknak és tartalmaknak a tudat megvilágítása mellett lefolyó és jelent­ kező részét jelöljük.”

A tudat sajátos funkciója a tudatosság, amely bizonyos rendszer, a Bw- rendszer (Bewusst-System) teljesítménye. Ha térbeli helyét akarjuk kijelölni, akkor a tudat lényegében a külvilágból érkező ingerek és a pszichikus appará­ tus belsejéből jövő érzések észrevevését szolgálja. A tudat tehát lényegében észlelő-tudatrendszer (W-Bw-System, Wahmehmung-Bewusst-System). Térbeli elképzelésben a külső és a belső világ határán kell lennie, a külvilág felé kell, hogy forduljon, és körül kell burkolnia a többi lelki rendszert. Ez a feltevés nem tesz mást, mint a lokalizáló agyanatómiához csatlakozik, amely a tudat „helyét” az agykéregben, a központi idegrendszer legkülső beburkoló rétegében képzeli.

További feltevés, hogy a többi rendszerben minden ingerületi folyamat tartós nyomokat hagy vissza, ezek az emlékezés bázisai, de az emlékmaradvá­ nyoknak nincs közük a tudatossá váláshoz! Gyakran éppen akkor a legerő­ sebbek és legtartósabbak ezek az emléknyomok - mint ezt az előzőekben már láttuk - ha nem válnak tudatosakká. Az észlelő-tudatrendszerben nem jöhetnek létre az ingerületnek állandó nyomai, mert korlátoznák a rendszer befogadó képességét. Különben is nehéz volna elképzelni, hogy ugyanott válna egy inge­ rület tudattalanná, ahol ugyanakkor tudatossá válik. Tehát tudatossá válás és emléknyom hátramaradása ugyanabban a rendszerben összeférhetetlen. A tu­ datrendszerben az ingerület tudatossá válik, de nem hagy vissza állandó nyo­ mot; az ingerület emlékezeti maradványa a belülről legközelebb eső rend­ szerekben való átterjedés utján jön létre.

Ugyanezt a gondolatot Freud az Álomfejtésben az emlékképek szempontjából világítja meg: Az emlékképek tudattalanok, s ha tudatossá válnak, nincs érzéki

kvalitásuk. Emlékezés és tudatos kvalitás kizárják egymást. Ez a megfogalmazás azért fontos, mert felveti az álomképek érzékleti kvalitásának kérdését, hogyan válnak az álomképek, mint emlékezeti maradványok olyan érzékletessé, mintha valóság volna? (Ennek a kérdésnek a megoldását a következő előadásra halaszt- juk.) Jelen fejtegetés a tudat keletkezésének kérdését próbálja megoldani, és ahhoz a tételhez jut, hogy a tudat az észlelőrendszerben az emléknyomok helyében (am Stelle) keletkezik. Ezt a sajátosságot, a tudat tűnékenységét, a tudatrendszer expo­ nált helyzete, a külvilággal való közvetlen szomszédsága magyarázhatja.

Freud a továbbiakban a külvilág ingereinek hatását vizsgálja az észlelő­ tudatrendszerre, és újabb hipotézishez jut: a külső ingerekkel szemben a pszichi­ kus apparátusnak rendelkeznie kell ingervédelemmel (Reizschutz), olyan védő- berendezéssel, amely a külvilág energetikai intenzitását lecsökkenti, és az inge­ reknek csak kis töredékét engedi az ingerfelvevő rétegbe behatolni. Felteszi, hogy az érzékszervek már a fejlődésnek ilyen eredményei, mert nem a szervezet egészét éri az ingerhatás. Az érzékszervek lényege, hogy berendezéseket tartal­ maznak sajátos ingerhatások felvételére, a külső ingereknek csak kis mennyisé­ gét dolgozzák fel, találomra vesznek próbákat a külvilágból. Csápokhoz lehet őket hasonlítani, amelyek a külvilág felé tapogatóznak és aztán újra meg újra visszahúzódnak tőle.

Ámde az érzékeny kéregréteget - folytatódik a fejtegetés - a későbbi tu­ datrendszert belülről is érik ingerek. Belülről az inger elleni védelem lehetetlen, a belső ingerületek közvetlenül folytatódnak a rendszerben és lefolyásuk az öröm-kín érzések sorozatát idézik elő. Igaz, hogy a belülről jövő ingerületek intenzitása, kilengésük nagysága megfelelőbb a rendszer munkamódjának, mint a külvilágból áramló ingereké. Lényegében tehát befelé nem kell ingervé­ delmet kialakítani. Ebből Freud két következtetést von le:

1. az öröm-kín érzéseknek elsőbbségük van a külső ingerekkel szemben; 2. a túl nagy kínérzésekkel szemben pedig az észlelő-tudat úgy fog védekezni, mintha azok kívülről hatnának, mert az ingervédelmet úgy tudja velük szem­ ben alkalmazni. (Ez volna a projekció eredete.)

Közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy a belső ingerek elleni védekezés hiánya vagy fölösleges volta furcsa gondolatnak tűnik éppen Freudtól. Igaz ugyan, hogy az elhárító mechanizmusoknak, mint az én védekezésmódjának az ösztönveszéllyel szemben, csak később tulajdonított nagy jelentőséget, de már ebben a korszakban is fontosnak ítélte a cenzúra működését. Lényegét Freud határozta meg abban, hogy a cenzúra védi meg a tudatos rendszert a tudatta­ lanba száműzött és elutasított vágyaktól; a cenzúra nem engedi nappal halluci- nációvá fejlődni az érzékleti kvalitásokkal bíró álomképeket; és általában a cenzúra véd meg a tudattalan betörésétől a tudatba, vagyis a pszichózistól.

Fel kell tételeznem, hogy ezen a helyen, ahol Freud a külső ingervédelmet a traumatikus hatásokkal szembeni védtelenséggel veti egybe, csak pillanatnyi­ lag tekint el a belső ingervédelemtől, a cenzúrától.

Az észlelés és emlékezet viszonyának topikus problémájára Freud 1925- ben még visszatér, abból az alkalomból, hogy egy „Wunderblock” nevezetű cso­ daírótábla kerül forgalomba. Mint egy játszó gyerek csodálkozik rá a csodatáb­ lára, amelynek felületére rá lehet vésni a feljegyzést, de ha a celuloidlemez felületét elmozdítják, ismét üresen, feljegyzésre, a csoda megismétlésére készen

áll. A celuloidlemez alatt ugyanis vékony viaszpapír van, amely egy színes viaszréteggel érintkezve a celuloidra rávésett írást láthatóvá teszi. A vékony viaszpapíron nyomot is hagy a rávésés, de a két felület elmozdítása után a felső lemezen az írás ismét láthatatlanná válik.

Freud a csodatáblán az észlelés és emlékezés viszonyának modelljét ta­ lálja meg: a lelki apparátus határtalanul felvevőképes újabb észlelésre (ez volna a celuloid lemez) és mégis tartós emlékezeti nyomokat szerez belőlük (a viaszpapíron tartós nyoma marad). Ez a kis szerkezet megoldja azt a problé­ mát, hogy nemcsak új felvételre alkalmas, de tartós nyomot is hagy. Két tel­ jesítményt egyesít, két különböző, de egymással összekapcsolódó részből

(rendszerből) tevődik össze.

A varázstábla még az ingervédelem feltételét is teljesíti, mert a celuloidle­ mez megvédi a vékony viaszhártyát a sérüléstől., ahogy az észlelő apparátusról feltette, hogy két rétegből áll, külső ingervédelemből, amely impulzusok nagysá­ gát lecsökkenti, és mögötte az ingerfelvevő felület, az észlelő-tudatrendszer.

Igaz ugyan, hogy a celuloidlap az írást nem tudja reprodukálni, ahogy az emlékezet, de a hasonlat mégsem ér véget. Az írás eltűnik, ha megszűnik a kontaktus az ingert felvevő papír és a benyomást létrehozó viasztábla között. Ez megfelel annak a feltevésnek, amit az észlelő-apparátus működéséről gondolt: a megszállás innerváció gyors periodikus lökésekkel kerül a belsőből az átengedő észlelő-tudatrendszerbe és újra visszahúzódik. Freud felteszi, hogy a rendszer periodikus ingerelhetetlensége és diszkontinuus munkamódja az időképzet ke­ letkezésének alapja.

A tudatelőttes rendszer

Most rátérünk a tudatelőttes rendszer szerepének megértésére. A tudate- lőttesről eddig azt tudjuk, hogy lényegében olyan gondolkodásfolyamatok (asz- szociációk, emlékmaradványok), amelyek minden további nélkül tudatossá vál­ hatnak. Ha a tudatosság pillanatnyi állapot, akkor figyelem ráirányulással (energia megszállással) a tudatelőttesből bármilyen tartalom előhívható, amit a cenzúra nem zár el a tudatosodás elől. Cenzúrát ilyen módon csak a tudattalan és tudatelőttes rendszer között kell feltételeznünk, a tudat és tudatelőttes rend­ szer között nem őrködik külön lelki hatóság. Ez azonban csak leegyszerűsítés. Feltehető az is, hogy minden magasabb rendszer átmeneténél, vagyis minden pszichikus organizáció magasabb fokánál újabb cenzúrával kell számolni - írja ugyanitt 1915-ben Freud. Vagy a legalkalmasabb feltevés, hogy nem két cenzú­ ra van, hanem az egyéni fejlődés folyamán a cenzúra fokozatosan eltolódik.

Hogyan működik a tudatelőttes, azt megfigyelhetjük abból, ahogy a tuda­ tosítás végbemegy. A tudatos és tudattalan tartalom közé tudatelőttes tagokat építünk. így járunk el az elvétés, elszólás, elfelejtés, álom, vagy neurotikus tünet okainak felderítése közben. Ebben a munkában azt tapasztaljuk, hogy az ötletszerűen elénk táruló tartalom szóképzetekhez fűződik.

Leginkább szavakban emlékezünk, vagy vizuális emlékképéinket szavak­ ra fordítjuk át. A beszéd szerzeményének Freud igen nagy jelentőséget tulajdo­ nít az emberi fejlődésben, ha nem volna beszéd - mint az állatnál - nem létezne

tudatelőttes tartomány, csak tudatos és tudattalan. A beszéd szerzeményén keresztül az én belső folyamatai a tudatos kvalitását szerezhetik meg. Minthogy képzetáramlások és gondolkodásfolyamatok a szavakon keresztül tudatosakká válhatnak, a kéreg észlelő perifériája sokkal nagyobb mértékben ingerelhető belülről, és egy különleges berendezésre - a valóságvizsgálatra - van szükség ahhoz, hogy a belső reprezentáció és a külvilág között különbséget tudjunk tenni. A preverbális időszak azért is olyan nehezen megközelíthető, mert hiá­ nyoztak a szavaink, amelyekkel emlékeinket rögzíteni tudtuk volna.

Freud a tudatelőttes érzéki forrásának a szómaradványokat tartja. A tudat­ talan és a tudatelőttes képzet (vagy gondolat) között a tulajdonképpeni különbséget abban látja, hogy a tudattalan valamely olyan anyagon megy végbe, amely ismeret­ len marad, míg ügy válik tudatelőttessé, hogy szóképzetekhez kapcsolódik (1915).

A szóképzetek lényegében hallási érzékietekből származó emléknyomok­ ból származnak, vagyis a percepcióból. A szó tulajdonképpen a hallott szónak az emléknyoma. Nem szabad azonban - úja Freud - a dolgok optikai emlékma­ radványainak jelentőségéről elfelejtkezünk, vagy letagadunk, hogy a gondolati folyamatok vizuális nyomokra való visszatéréssel is tudatossá válhatnak. Sőt, sok embernél ez az út jártabbnak is látszik. Freud itt Varendonckra hivatkozik, aki kimutatta, hogy a vizuális gondolkodásnak milyen nagy jelentősége van a tudatelőttes fantáziák és álmok létrejöttében. De a vizuális gondolkodással leg­ többször csak a gondolatok konkrét anyaga lesz tudatos, a gondolkodási relációk vizuális kifejezést nem tudnak nyerni. A képekben való gondolkodás tehát töké­ letlen tudatossá válás; a tudattalan folyamatokhoz valahogy közelebb is áll, mint a szavakban való gondolkodás, és úgy onto- mint filogenetikusán kétségte­ lenül régebbi keletű, mint emez.(1923)

Most egy gondolatmenettel megszakítom ezt a fejtegetést.

A 20-as években Freud felfedezését a tudattalanról úgy próbálták megcá­ folni, hogy azon tulajdonképpen a szemlélettelen-tudatos értendő. Hermann, aki ebben az időben sokat foglalkozott a pszichoanalitikus kutatás és az általános pszichológia kérdéseinek összevetésével, kimutatja, hogy ez a kritika nem veszi tekintetbe a dinamikus tényezőt, de Hermann elismeri, hogy a topikus rend­ szerekben Freud kevés helyet biztosít a szemlélettelen folyamatoknak. (1926).

Az előzőekben láttuk, hogy Freud a gondolkodási relációkat a verbális gondolkodáshoz köti. Hermann azonban felteszi, hogy a szemlélettelen gondol­ kodásban annak is jelentősége van, amit a lélektan beállításnak (Einstellung) nevez. Hivatkozva Achra, Marbera, Lindworskyra kifejti, hogy minden tájékozó­ dásnak van egy lényeges szemlélettelen eleme, a viszonyítás és irányulástudat. Egy új fogalmat vezet be, amelyet tudatos vonatkozási rendszernek nevez (bw- Bezugs-System), amely a tudatrendszer egy része, és a tájékozódáshoz, észlelés­ hez és gondolkodáshoz tartozó szemlélettelen-tudatos alkotórészt tartalmazza.

Ennek a hiánya mutatkozik meg az álomban, amelyből - mint tudjuk - hiányzik az ítélet, és a gondolkodási viszonylatok is csak szemléletesen tudnak megjelenni. Az álom tehát azt bizonyítja, hogy ennek a rendszernek a megszál­ lása csökkenhet. Ez a megszállás azonban növekedhet, túl is áradhat, erről tanúskodik a vonatkoztatásos téveseszme, de a vonatkozási rendszer erősebb megszállásáról és magasabb organizációjáról tanúskodhat a logikai-matemati­

További feltevése: a vonatkozási rendszer a vesztibuláris apparátus műkö­ déséhez kapcsolódik. Láttuk előbb, hogy az álomban a vonatkozási rendszer megszállása visszahúzódik. Alváskor a test, de legalább is a fej helyzetét biztosí­ tani kell, hogy ne kelljen helyzetkontrollt gyakorolni. A test és főként a fej helyzetének adekvát ingere a vesztibuláris apparátuson megy keresztül. Her- mann feltevése tehát az, hogy a test (fej) helyzetét biztosító vesztibuláris appa­ rátus az irányulásnak szublimált, relációkká finomult munkahelye. Ez az, ami a tudatrendszer speciális részében folyik le és vonatkozási rendszernek nevez­ hető. Ennek bizonyítéka az is, hogy a tudat és tudatrendszer gyengülésével karöltve járhat a vesztibuláris inger tudatossá válása szédülés formájában. A vesztibuláris izgalom a tudatban változást, tudatborulást okoz. Van továbbá a szédülésérzésnek egy kedvtelésből létrehozott ingerlése is, ez figyelhető meg gyermekek forgásjátékaiban és a táncnál.

Térjünk vissza a tudatelőttes problémájához. Tudjuk, hogy a tudatelőttes az én (vagy a tudat) perifériájáról érkező észleléseket dolgozza fel gondolkodási folyamattá. Észlelések azonban nemcsak a külvilágból, hanem belülről is érkez­ nek, ezeket érzéseknek, érzelmeknek nevezzük. (Empfindungen und Gefühle). Vannak-e tudatelőttes érzelmek? Sőt az a kérdés is feltehető, hogy vannak-e tudattalan érzések, érzelmek vagy tudattalan ösztönrezdülések? Ezekre a kér­ désekre Freud így válaszol (1915):

Tudatos és tudattalan ellentétét nem lehet az ösztönre alkalmazni. Egy ösztön nem lehet a tudat tárgya, csak az ösztönt reprezentáló képzet, de a tudattalanban is csak képzet reprezentálhatja. Ha az ösztön nem fűződne össze képzettel vagy affektusállapotként nem kerülne előtérbe, akkor nem tudnánk róla semmit. Elfojtott vagy tudattalan ösztönrezdülés kifejezés csak laza szó- használat. Olyan ösztönrezdülést értünk alatta, amelynek képzetreprezentánsa tudattalan.

Érzelmekre, érzésekre, indulatokra nem ilyen könnyű a válasz. Az érze­ lem lényegéhez tartozik, hogy érezzük, vagyis tudunk róla. Ha nem tudunk róla, akkor nincs. Mégis a pszichoanalitikus gyakorlatban tudattalan szeretetről, gyűlöletről, dühről stb. beszélünk, és feltételezünk tudattalan bűntudatot vagy tudattalan szorongást is. Mit jelent ez?

Először is előfordulhat, hogy az indulatokat vagy az érzelmeket észre­ vesszük, de félreismerjük. Az elfojtás miatt eredeti jelentése másik képzettel került kapcsolatba és a tudat számára így jelenik meg. (Pl. egy gyerek fél a járművektől, hogy azokon beszorulhat, holott eredetileg az anyától való elszaka­ dástól fél, amelyet elfojtott.) Ha a helyes összefüggést helyreállítjuk, akkor az eredeti affektust „tudattalannak” nevezzük, bár az affektus (esetünkben a szo­ rongás) sohasem volt tudattalan, csak az elfojtott képzete visszaszorította. Má­ sodik esetben az affektus (pl. a letiltott gyengéd érzelmek) átalakulhatnak bűn­ tudattá, áttevődhetnek külső veszélyre (pl. félelmes vadállatokra). Leginkább álmainkban követhetjük az érzelmek és képzetek különválását, néha a félelme­ tes álomtartalom teljesen közömbösen érint bennünket, máskor a közömbösnek tűnő álmot heves szorongás kiséri.

Tehát az affektusokkal az elfojtás mindenképpen igyekszik elbánni, visz- szaszorítani, átalakítani, fel nem ismerhetővé tenni. Ilyenmódon joggal beszél­ hetünk mégis tudattalan vagy elfojtott érzelmekről. A különbség az elfojtott