Szabó László - Gyógynövényismeret (2005, 230 oldal)

Szabó László Gy.

GYÓGYNÖVÉNYISMERET

(speciális kollégiumhoz alapok)

biológus és biológia tanár szakos hallgatóknak

(kiegészítő ajánlott ismeretek)

Tartalom

Általános rész

1. Gyógynövények tudományos és magyar neve, drogok gyógyszerészi neve

2. Etnobotanikai adatok, népi orvoslási tapasztalatok, herbáriumok

3. Növényi anyagcsere és kapcsolata a hatóanyagok képződésével

a) Fotoszintézis

b) Szénhidrátok

c) Lipidek

d) Polialkinek

e) Speciális aminosavak és fehérjék

f) Azotoidok

g) Fenoloidok

4. Vadon termő, védendő és termesztett gyógynövények,

gyógynövény-nemesítés

5. Teadrogok primer feldolgozása, kivonatok készítése

6. Gyógynövények minősítése, fitokémiai értékelése

7. Gyógynövénykutatás, ipari gyógynövények

8. Fitoterápia, aromaterápia, homeopathia

Gyógynövények (részletes rész)

Addendum (fontosabb állati eredetű drogok)

Függelék – Ph. Hg. VIII.-ban hivatalos drogok és készítményeik listája

Szakirodalom (felhasznált és ajánlott forrásmunkák)

ÁLTALÁNOS RÉSZ

1. Gyógynövények tudományos és magyar neve,

drogok gyógyszerészi neve

A botanikában a binominális tudományos név használatos, vagyis a nemzetség (genus)

neve után a faj (species) megnevezése következik. Ezt követheti az alfaj (subspecies)

vagy a változat (varietas) neve. Pontosabb a névadás, ha feltüntetjük a rendszertani

besorolásra alkalmas teljes növénynév szerzőjének (pl. L. = Linné) vagy szerzőinek (pl.

W. et K. = Waldstein et Kitaibel) nevét, vagy nevük rövidítését. Így jobban eligazodunk

az esetleges társnevek (szinonim nevek) között. Lehetőleg az aktuális, a tudomány

legújabb eredményének megfelelő hivatalos nevet használjuk, ezáltal nem adunk

alkalmat az összecserélésre és tévedésekre (PRISZTER 1998, SZABÓ 2004).

Az érvényes flóraművekben, növényhatározókban használt magyar növénynevet

érdemes még feltüntetni, ha egyáltalán az illető taxonnak van magyar neve. Csak akkor

érdemes más, ismert magyar nevet is megadni, ha igen ismert és gyakran használatos

(pl. orvosi székfű, kamilla).

Érdemes megemlíteni, hogy sok népi vagy népies magyar név utalhat a

gyógynövény hatására, ill. alkalmazási területére. Általában a farkas vagy ördög jelzős

vagy összetételes szóhasználat mérgező vagy haszontalan tulajdonságra utal (a

következő példákban az első név a hivatalos, az utána írt, dőlt betűs a népi):

Achillea ptarmica – kenyérbél cickafark, bolhafű, tetűfű

Aconitum napellus – kék sisakvirág, farkasfű, farkasgyökér, tetűfű

Aegopodium podagraria – podagrafű (podagra = köszvény)

Aethusa cynapium – ádáz, mérges ádáz, adázó bürög

Agrimonia eupatoria – párlófű, patikai párlófű

Agropyron repens – tarackbúza, ebgyógyítófű

Alkanna tinctoria – homoki pirosító, báránypirosító, vörösgyökér

Anthyllis vulneraria – nyúlszapuka, sebhere

Aquilegia vulgaris – harangláb, gelesztafű

Aristolochia clematitis – farkasalma, farkas hézaggyökér, farkasfül

Atropa belladonna – nadragulya, álomhozófű, bolondfű, bolondbingó, farkasbogyó,

farkascseresznye, ördögszőlő

Betonica officinalis – orvosi tisztesfű, sebfű

Bidens tripartitus – farkasfog, farkasnyílfű, ördögfog

Borago officinalis – borágó, tetűvirág

Capsella bursa-pastoris – pásztortáska, féregfű

Carlina acaulis – szártalan bábakalács, ördögoldal

Carthamus tinctorius – sáfrányos szeklice, olajözön, magyarpirosító

Centaurium minus – kis ezerjófű, epefű, hideglelésfű, hideglelést gyógyító fű

Chrysanthemum cinerariifolium – dalmátvirág, rovarölő aranyvirág, rovarporvirág

Cichorium intybus – katángkóró, kávékatáng

Cicuta virosa – csomorika, gyilkos csomorika, méregbürök

Citrullus colocynthis – sártök, epetök, pugáló tök

Colchicum autumnale – őszi kikerics, kutyadöglesztőfű

Consolida regalis – mezei szarkaláb, farkasfű

Daphne mezereum – farkasboroszlán, farkashárs, farkasbors, méregpuszpáng, tetűfa

Dictamnus albus – nagy ezerjófű, boszorkányfű

Dryopteris filix-mas – erdei pajzsika, gilisztaűző, ördögborda

Eryngium campestre – mezei iringó, boszorkánykerék, ördögcsokor, ördögkeringő,

ördögrakolya

Eupatorium cannabinum – sédkender, májgyógyítófű

Euphrasia rostkoviana – orvosi szemvidítófű, szemvígasztalófű

Galega officinalis – kecskeruta, pestisölőfű

Geranium robertianum – nehézszagú gólyaorr, forrasztófű

Glycyrrhiza glabra – igazi édesgyökér, cukorkóró, édesfa, mézgyökér

Gratiola officinalis – csikorka, innyújtófű

Herniaria glabra – kopasz porcika, szakadást gyógyító fű

Hyoscyamus niger – beléndek, bolondítófű, boszorkányfű, csábítófű, csodamag

Knautia arvensis – mezei varfű, kelésfű, vargyógyítófű, koszfű, rühfű, fekélyfű

Leonurus cardiaca – szúrós gyöngyajak, szívfű, szíverősítőfű, torokgyíkfű

Lysimachia nummularia – pénzlevelű lizinka, innyújtófű

Melilotus officinalis – orvosi somkóró, molyfű

Mentha pulegium – csombormenta, köszvénymenta

Polygonatum officinale – salamonpecsét, farkascsengőfű

Potentilla erecta – vérontófű, vérhasgyökér

Primula veris – tavaszi kankalin, köszvényfű

Prunella vulgaris – közönséges gyíkfű, toroköröme

Pulsatilla nigricans – fekete kökörcsin, tikdöglesztő

Ranunculus sceleratus – torzsikaboglárka, vízi méreg, sebesítőfű, libadöglesztő,

farkasnevetőfű

Reseda luteola – festő rezeda, sárga festőfű, boszorkányfű

Rhamnus catharticus – varjútövis benge, festőkökény, hajtisztító kökény

Sanguisorba minor – csabaírefű, vérállítófű

Sempervivum tectorum – házi kövirózsa, fülfű, fülbecsavaró

Senecio vulgaris – közönséges aggófű, rontófű

Sisymbrium officinale – szapora zsombor, toroktisztítófű, patikai repcsény

Solidago virgaurea – aranyvesszőfű, forrasztófű

Tanacetum vulgare – gilisztaűző varádics, gilisztavirág

Veratrum album – fehér zászpa, prüsszentőfű, tyúkbolondítófű

Vincetoxicum hirundinaria – méreggyilok, ebfojtófű

Az ingerterápiás (nem specifikus immunstimuláló) célra állatorvoslásban sokfelé

használatos tályoggyökér lehet a tavaszi hérics (Adonis vernalis), az erdélyi hérics

(Adonis transsylvanica), sőt Mongóliában az Adonis mongolica gyökere. A módszert a

magyar pásztor vagy állattartó táragyozásnak nevezte, de Kárpát-Európában (Gunda

Béla etnográfus nyomán így nevezhetjük a Kárpát-medencét és környékét) leginkább

nem a héricset, hanem a hunyort (Helleborus) használták gyökérhúzásra. A lázas, kehes

ló szügyébe, szarvasmarha nyaki testrészébe vagy a sertés fülébe a bőr alá éles tűvel

belehelyezik a “tályoggyökeret”. A kezelt állat lokális gyulladása következtében az

ellenállóképesség kedvezően alakul, többnyire gyógyuláshoz vezet. Neves

gyógyszerész botanikus professzor, Sadler József “Magyarázat a magyar plánták

szárított gyűjteményéhez” című művének 6. kötetében (1824) így ír a Helleborus

purpurascens felhasználásáról: “Ennek a szép növénynek is a gyökerét szedik öszve

minálunk, ahol az igazi hunyor (saját megjegyzés: H. niger = fekete hunyor a gyökere

miatt, virágja általában fehér!) majd seholsem terem. Ez egy ujjnyi vastagságú csaknem

vizerányos gyökértőke, amely kívül barna, belül fejér és fás. Ebből igen sok függőleges

alászálló barna hengeres vékony gyökerecskék származnak, melyek alól rostocskákkal

vannak felkészítve. Az íze igen keserű, végtére csípős, égető. A mi hazafiaink ezt a

gyökeret egészen úgy használják, mint a fekete hunyorét, és hihető, hogy orvosi

tulajdonságaira nézve hozzá majd hasonló is. Buda, Szt. Endre, Pilis s. t. h. körül a

pásztorok ezzel a növénnyel mint helybéli ösztönző szerrel úgy élnek, hogy az előre

etzetben megáztatott gyökeret a tehenek nyakának a bőrébe csinált bévágásba

beledugják, három nap után kiveszik, és az ösztön által oda csalogatott és öszve toldult

vizes nedvességet kibocsátják. A pompás virága miatt az ékes kertekbe még pedig az

árnyékon lévő virágos ágyakba megérdemli a felvételét.”

A tályoggyökeret szolgáltató Helleborus jó példája annak is, hogy egy-egy faj

népi neve tájegységek szerint milyen sokféle lehet (KÓCZIÁN et al. 1979):

Somogyban H. dumetorum (nem honos, virágos kertben vagy szőlőben telepítik):

farkasgyökér, humorgyökér, hunyadi gyökér, tálégyökér, tályagyökér, tályoggyökér

Baranyában H. odorus: ökörérőfű, ökörérő gyökér

Borsodban H. purpurascens: kecskepicsarózsa, lóhunyrózsa

Kalotaszegen H. purpurascens: kígyófű, kígyóhagyma, kokasmondikó, papkalap,

paptöki, spinz

Kovásznán H. purpurascens: paffangyökér, pafmangyükér, papmanvirág, papszoknya,

tyúkbolondító

Hargitában H. purpurascens: Kászonban papmonya, paponya, zászpa, Csíkban paponya,

Gyimesvölgyében ecenc, ecenz, eszpenc, eszpendz, eszpenz

Máramarosban H. purpurascens: caile popului, kakukkvirág, penza, spinz

Már a népi elnevezés is utal az orvoslásban használatos növényi részre, ez éppen

az előbbi példákból is látszik. A gyógyszerészi, ill. orvosi drognév is kifejezi, ill.

egyértelműen ki kell hogy fejezze a szárított növényi rész botanikai azonosságát. A

tudományos drognevek többnyire a hagyományt követik, nincs mindig következetesség

a gyógynövény (érvényes!) tudományos neve és a drog szaknyelvi elnevezése között. A

drogok szinonimneveit is ismerni kell, mert a szakember sokféle javallattal vagy

előírással találkozhat (SZABÓ 2004). A leggyakrabban használt drog elnevezések

(zárójelben a magyar növénynév):

Herba – talajfelszín feletti hajtásrendszer kifejlett (virágzó) állapotban, pl. Bursae

pastoris herba (pásztortáska), Hederae terrestris herba (kerekrepkény)

Radix – gyökér, pl. Bardanae radix (bojtorján), Althaeae radix (orvosi ziliz), Saponariae

albae radix (fátyolvirág), Ginseng radix (ginszeng)

Rhizoma – gyökértörzs vagy gyöktörzs, pl. Calami rhizoma (kálmos)

Flos – virág, virágzat, pl. Carthami flos (sáfrányszeklice), Calendulae flos (körömvirág)

Anthodium – virágzat, pl. Chamomillae (= Matricariae) anthodium (orvosi székfű, vagy

kamilla, ennek “morzsaléka” a Cribratum)

Folium – levél, pl. Farfarae folium (martilapu)

Fructus – termés, pl. Foeniculi fructus (édeskömény)

Pseudofructus – áltermés, pl. Cynosbati (= Rosae) pseudofructus (gyepű- vagy

csipkerózsa), Juniperi bacca (boróka “tobozbogyó”)

Strobulus - toboz, pl. Lupuli strobulus (komló)

Caput – tok, pl. Papaveris somniferi caput (mák)

Pericarpium – terméshéj, pl. Citri pericarpium (citrom), Juglandis pericarpium nucum

(dió)

Semen – mag, pl. Lini semen (len), Juglandis semen (dió)

Stipes – kocsány, pl. Cerasi stipes (meggy és cseresznye)

Stigma – bibe(szál), pl. Croci stigma (jóféle sáfrány)

Summitas – virágos, leveles ágvég, pl. Crataegi summitas (galagonya)

Bulbus – hagyma, pl. Allii sativi bulbus (fokhagyma)

Gemma – rügy, pl. Populi gemma (nyárfa)

Cortex – kéreg, pl. Frangulae cortex (kutyabenge), Quercus cortex (tölgyfa)

Külön nevet kapnak a gyógynövényből vagy drogjából előállított termékek,

kivonatok, pl. amylum (keményítő), oleum (zsíros olaj), aetheroleum (illóolaj), lignum

(fa), pix (kátrány), resina (gyanta), balsamum (balzsam), succus (nedv), pulpa (pép),

pulvis grossus (durva por), pulvis scissus (durván vágott por), pulvis conscissus

(középfinom por), pulvis subtilis (finom por).

Gyakori

jelző pl.: totus (egész), siccatus (szárított), fluidus (folyékony), amarus

(keserű), dulcis (édes).

2. Etnobotanikai adatok, népi orvoslási tapasztalatok, herbáriumok

A vadászó, halászó és gyűjtögető, később pedig a növényeket és állatokat háziasító,

növényeket termesztő, illetve állatokat tartó őseink minden valószínűség szerint

megfigyelték azokat a növényeket, amelyek számukra hasznosak voltak, de ugyanígy

megismerték azokat is, amelyektől mérgező hatásuk miatt óvakodni kellett.

Értékes tapasztalatokat gyűjtenek össze ma is a kutatók a még meglévő ősi

népcsoportok köréből. Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában,

Óceániában még napjainkban is számos értékes felfedezést tesznek az etnobotanikusok.

A gyógynövényekkel foglalkozó etnofarmakobotanikusok a néprajz és a

gyógynövényismeret módszereit alkalmazzák kutatásaik során. Alapvetően fontos az

adatfelvételezés pontossága és az azonosításra alkalmas, hiteles herbárium (préselt

növények gyűjteménye) készítése.

A

földművelő és az állattenyésztő magyar parasztság nagy becsben tartotta

háziállatait. Ha valamelyikük megbetegedett, fontosabbnak tartotta meggyógyításukat,

mint saját egészségének megóvását. Ezért állíthatjuk, hogy a gyógyító növényeket

először az állatorvoslásban alkalmazták. A féregűzés és a rovarriasztás a természeti

népeknél ma is nagyon fontos.

Napjainkban a népi tudásanyag megmentésére irányuló kutatásról külföldi

szakfolyóiratokból (pl. Economic Botany, J. Ethnopharmacology) tájékozódhatunk.

Igen gazdag a kínai, indiai és japán gyógynövénykincs és alkalmazási tapasztalat. Az

elmúlt évtizedekben Kárpát-Európában is fellendültek az adatgyűjtő kutatások. Az

igényes felmérésben etnográfusok és nyelvészek (Diószegi Vilmos, Gunda Béla, Bálint

Sándor, Márkus Mihály, Bosnyák Sándor, Vasas Samu, Péntek János, Jung Károly,

Hoppál Mihály, Gémes Balázs és mások), továbbá biológus-, orvos- és

gyógyszerészkutatók (Borbás Vince, Vajkai Aurél, Oláh Andor, Kóczián Géza, Papp

József, Aumüller István, Grynaeus Tamás, Szabó T. Attila, Rácz Gábor, Rácz-Kotilla

Erzsébet, Halászné Zelnik Katalin, Babulka Péter, Rab János, Karasszon Dénes,

Miklóssy V. Vilmos és mások) egyaránt részt vettek, s a koordináló Magyar

Orvostörténelmi Társaság Népi Orvoslási Szakosztálya néhai Antall József főigazgató

hathatós támogatásával otthonra talált a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban és

Könyvtárban. A folyamatos munkának gyümölcse bőséges adattár (szakcikkek,

pályamunkák, kéziratok, hangfelvételek), ami a könyvtárban és múzeumban nemzeti

kultúránk része. Kutatóink különösen Erdélyben, a Felvidéken, de a mai Magyarország

szinte minden táján végeztek adatgyűjtést, így az utolsó pillanatban talán sikerül

megmenteni a viszonylag tiszta, kölcsönhatásaiban is értékes népi gyógyászati tudást.

Nem maradhat szó nélkül az sem, hogy sok olyan, nem racionális elemnek

nevezett szokás is megmaradt, ami nemcsak az etnográfia, hanem az orvoslás

szempontjából is értéket jelent. Európában az ősi, pogány jelképek közül az életfa

(világfa, sámánfa) állt már a honfoglaló őseink és a rokon népek hitvilágának

középpontjában is. A gyógyító sámán (varázsló pap, gyógyító táltos) világfája többnyire

az óriás nyárfa vagy lucfenyő volt, ezeket ábrázolták dobjaikon is. Ázsia sámánjai zajos

dobszóval idézték a szellemeket, miközben önkívületi állapotba vagy fokozott

idegizgalomba kerültek gyakran hallucinációt előidéző szerek (pl. légyölő galóca

főzete) fogyasztása révén. Így jutottak isteneik közelébe, ilyen eksztázisban idézték meg

a szellemeket. A felhasznált légyölő galóca idegrendszerre ható anyaga rokona a

“maszlagoló” nadragulyáénak és a többi “boszorkányos” növényének. Érdekes tény,

hogy a moldvai és a bukovinai csángó magyarok elzártságukban, elszigetelten a mai

napig sok ősi, pogány elemet őriztek meg népgyógyászati szokásaikban. Erre utalnak a

ráolvasó imákban kimutatható pogány elemek (Egyedülállóan értékes Erdélyi

Zsuzsanna kutatása a magyar népi imádságokról!).

Az írásbeliség elterjedése szinte együtt járt a kereszténység felvételével. Az

európai államok rendjébe való beilleszkedés teljesen más gyógynövény-használati

szokásokat vont maga után. A középkori Európában a görög és római orvoslás

klasszikusainak tanításai a szerzetesrendek révén terjedtek el, emellett a Bibliában

szereplő számos gyógyító és illatos növény (pl. fokhagyma, vöröshagyma, póréhagyma,

kapor, üröm, fekete mustár, fahéj, sártök, tömjén, mirha, izsóp, koriander, jóféle sáfrány

ciprus, füge, liliom, nehézszagú boróka, babérfa, len, mandragóra, lómenta, eperfa,

mirtuszfa, leander, olajfa, gránátalma, ricinus stb.) is ismertté vált. A szerzetesi

hivatáshoz hozzátartozott a gyógyítás, a betegek ápolása. A magyar földön épített

kolostorokhoz nagy területű gyümölcsösök és veteményes kertek csatlakoztak, mint

amilyenek a St. Gallen-i kolostorban lehettek. Ezekben a nagy kertekben külön helyet

kaptak a gyógynövények: liliom, rózsa, rozmaring, menta, édeskömény, zsálya, ruta,

csombord, görögszéna, mák, nehézszagú boróka stb.

Később, századok múlva is megmaradt a keresztény vallás hatása a gyógyító

növények felhasználási módjaiban, a velük kapcsolatos szokásokban. BÁLINT Sándort,

a magyar szakrális néprajz legjelesebb kutatóját érdemes idézni (1981): “A klasszikus

népi bölcsesség szerint Isten fűben-fában hagyta az orvosságot. Ezért a középkori

kolostorkertek bővelkedtek orvosi füvekben. Ezekből az idők folyamán akárhány

hasonló rendeltetéssel paraszti virágoskertekbe, sőt modern gyógyászatba is átkerült.

Szép, magasztos névvel is megtisztelték őket: Boldogasszony mentája, máriavirág,

krisztustövis, Szent László füve, szentgyörgyvirág, istenfa és annyi sok más. A

kolostori patikák medicináit ezekből főzték, párolták. Az egyház pedig liturgikus

áldásban részesítette őket, és ezzel nemcsak orvossággá, hanem szentelménnyé is

váltak. A virágszentelés még középkori hagyomány, hazánkban is Nagyboldogasszony

napján történt. Sok helyen, így Szegeden, Baranyában, Moldvában, a nyugati részeken,

de másfelé is a hívek máig ragaszkodnak hozzá. A szertartást a liturgiatörténeti kutatás

joggal hozza Nagyboldogasszony ünnepének évaszázadokon át olvasott szentleckéjével

(Sirák 24, 17-24) kapcsolatba «Magasra nőttem, mint Libanon cédrusa, és mint Sion

hegyén a ciprus. Úgy nőttem, mint a cadesi pálma és mint a jerikói rózsatő. Felnőttem,

mint a szép olajfa a mezőn és mint a platánfa a víz mellett a tereken. Mint fahéj és az

illatozó balzsam illatoztam és mint a kiválogatott mirha, jó szagot árasztottam…»”.

A népi hagyományok európai és hazai terjedéséhez jelentősen hozzájárult a

Biblia olvasása, a benne található ismeretek racionális vagy szakrális alkalmazása.

Néhány bibliai növénynek ma is gyógyító erőt tulajdonítanak azon kívül, hogy valóban

gyógyhatású vegyületek, hatóanyagok találhatók bennük. Kóczián Géza gyógyszerész

etnobotanikus a taranyi vendek közt végzett gyűjtése során is a Bibliát tartja forrásnak.

Példaként hozza fel, hogy az ókor és a középkor fontos gyógynövénye, az izsóp

(Hyssopus officinalis) Mózes III. könyvének 14. részében szerepel az emberi poklosság

és a ház megtisztulásával kapcsolatban. A pap mindkét esetben izsópot használ, amikor

az áldozati állat vérével meghinti a megtisztult embert, illetve házat. Dávid király

bűnbánati imája, az 50., illetve 51. zsoltár is erre a tisztulási szertartásra utal: “Tisztíts

meg engem izsóppal, és tiszta leszek; moss meg engemet és fehérebb leszek a hónál…”

(A zsidó hagyomány szerint Dávid azért tartott ily módon bűnbánatot, mert Urias

feleségével, Bethsabéval vétkezett, s e bűnéért Nátán próféta megfeddte.) A taranyi

vendek az izsópot vajszínű ördögszemmel (náluk sárgavirág) és fehér fagyönggyel

(náluk bongyoró vagy tölgyfatakony) keverve, teának elkészítve vérbaj kezelésére

használták. (Minden nemi betegséget vérbajnak neveztek.) Az izsóp az adatközlő

szerint azért kellett, mert szenteltvíz hintésekor ezt énekelték: “ Hints meg Uram

izsópoddal, moss meg égi harmatoddal, majd így tisztulást veszek…”. Az izsóp

használatát Melius is ismerteti Herbáriumában (1578): “Ha pedig az Hysopot figével és

tormával együtt szilvalévben főzed és iszod, hasat indít, okádást indít.” “Tisztító”

hatása tudományosan igazolható, így valóban igaz a taranyi parasztasszony véleménye:

“…az a vizet hajtja, az a vért hajtja, az a székletet hajtja, és így puculódnak a

belek…azáltal fog meggyógyulni.” Ebből az idézetből is kitűnik, hogy a neves

természetgyógyász orvos, Oláh Andor véleménye valóban helytálló, miszerint a nép

humorális patológiai szemlélete megegyezik Hippokratésztől a 17. századig terjedő

orvostudományéval. Mindezt gyakran átszövi a vallási hagyomány, ahogy a példa is

bizonyítja.

Érdemes röviden írni a varázslásról, a boszorkányos növényekről, mérgezésekről

is. A hiedelmek kihalása felgyorsult modernnek tartott világunkban. Mégis, még ma is a

néphit legszínesebb, legváltozatosabb alakjához, a boszorkányhoz kapcsolódik a

legtöbb varázslással és rontással kapcsolatos népszokás. A kísértetek (pl. lidércfény,

tüzes ember, erdei lények, vízi lények, sárkány stb.), a tündérek, a házi és

segítőszellemek mellett a népi mondák és mesék leggyakoribb lidérces alakjai az

ördögök, a varázslók (táltosok), főképpen pedig a boszorkányok és az ördöngös

emberek.

Összefüggés van talán a boszorkányok és a gyógynövényhasználat között? A

szemmel verés mellett a legelterjedtebb hiedelmek közé tartozott a tehén megrontása

(tejelvitel, véres tej). Vajkai Aurél (1987) Szentgál népi szokásairól szóló, máig is

egyedülálló és példaszerű folklór-monográfiájában egyik adatközlőjét így idézi:

“Szavahihető ember mesélte, hogy gyerekkorában éjfél felé (Szent Ivánkor lehetett) a

Pétervölgyben egy meztelen öregasszonnyal találkozott, aki a lepedő sarkával harmatot

szedett, és azt egy fasajtárba belefacsarta. Szent Iván-harmatot szedett, mert azzal

tehenet lehet rontani: a tehénnel megitatják vagy harmattal megmossák a tőgyit, így

rugóssá teszik, s akkor nem lehet fejni, vagy véres tejet ad. Az az asszony mindig olyan

boszorkányos volt.”

Voltak a boszorkánynak szerei? Egy másik idézet: “Egy fiatalember megleste,

hogy az öreganyja mit csinál: az öregasszony a szerekkel a hátát, hónalját, lábát

megkenegette, és mikor eljött az éjfél, látta, hogy az öreganyja repül. A fiatalember is

elrepült éjfélkor egy helyre, ott volt a boszorkányok gyülekezőhelye. A sok boszorkány

megérezte az idegen szagot, de az öregasszony is megismerte, hogy az unokája: erre őt

átváltoztatta macskává és eldugta egy bokorba. Mikor vége volt a gyűlésüknek, haza

kellett volna menni (az öregasszony volt az utolsó), akkor megint átváltoztatta

legénnyé. Repültek haza. Otthon aztán megpirongatta, hogy máskor ne csináljon ilyent,

mert ha ő nem lett volna ott, a boszorkányok széttépték volna.”

Vajkai a cseresznyével vagy almával való “megétetést” is megemlíti. Egyik

adatközlő a gyümölcs elfogyasztása után álomba merült, boszorkány ült rá, hidegrázást

kapott és folyt róla a víz. Kóczián Géza összehasonlító népgyógyászati elemzése (1979)

bizonyítja, hogy Kárpát-Európában gyakori volt a hallucinációt, idegrendszeri

mérgezést okozó növények használata, elsősorban a Solanaceae családba tartozó

beléndekkel (Hyoscyamus niger), nadragulyával (Atropa belladonna) és csattanó

maszlaggal (Datura stramonium). Mindegyik atropint tartalmaz. Ez az ismert alkaloid

hallucinációs álmokat, nagyobb adagban pedig halálos mérgezést okoz. Ezeket a

növényeket ősidők óta bódítószerként bájitalok és boszorkánykenőcsök készítésére

használták magyar nyelvterületen is. Vajkai által idézett cseresznye is azonos lehet a

nadragulya bogyótermésével, hiszen népi neve farkascseresznye. A mérgezett alma,

akárcsak a mesékben, nem lehetett átitatva éppen ezzel a méreggel, e növények

főzetével? Kisebb adagban a pszichózisra jellemző tünetek egy idő múlva megszűntek,

a mérgezett hallucinációs élményeit visszaemlékezéseiben valóságnak tartja. A rontó

boszorkány, aki gyakran a javasasszonnyal azonos, látványosan, például vízvetéssel,

viaszöntéssel meggyógyítja a beteget. Tulajdonképpen azáltal gyógyítja meg, hogy a

méreg adását megszünteti.

A gyimesi csángók “étő” növénye a beléndek, ahogy ők nevezik, belén. Egy

gyimesközéploki adatközlő így beszélt róla: “Magja étő. Kicsi leánka vót a testvérem, s

mikor meg vót száraztatva, s zergett, mint a mák, kikopákodta a magot, megette a

leánka, megfeketedett, elbetegedett, meg es halt volna. Ezsén kívül vót.” A növény

magját szándékos mérgezésre is használták. Kalotaszegen a nadragulya volt a

felhasznált növény. Pálinkás kivonatát élvezeti szerként fogyasztották, így kevesebb

alkohol volt szükséges a mámoros állapot eléréséhez: “Matraguna…pálinkába teszik

lakodalmakkor, hogy bolonduljanak meg.” Egy valkói asszony a következőket mondta:

“Ki az urát nem szereti, matragunát főzzön neki.” Somogy megyében a taranyi vendek

mérgező növénye viszont a csattanó maszlag volt, ott ezt mondták: “Ki az urát nem

szereti, maszlagmagot főzzön neki.” Más mérgező növényt is használtak régebben, a

nem kívánt csecsemőt mákteával altatták el örökre. Szomorú, hogy idős öregeket is

megpróbáltak megmérgezni: “Hogy a maszlagmagot mögfőzték, és az öregpapának

adták. Megitatták vele, hogy haljon meg. De hát nem sikerült neki a halálozás, mer

szögény öreg kihányta azt a maszlanglevet, és így nem sikerült neki a halál, nem halt

mög, megmaradt.”

E

növényekből készült pálinkakivonattal itatták meg a boszorkányok a

házasságra kiszemelt legényt a leány házánál. Így jöttek létre a “maszlagolt”

házasságok.

A népi tapasztalatokat az írástudók gyakran összegyűjtötték és lejegyezték. A

magyar füveskönyvek, herbáriumok főként neves külhoni tudósok, rendszerezők

fordításai alapján készültek, gyakran kiegészítve a magyar népi orvoslásra vonatkozó

adatokkal. A forrásmunkák között meg kell említeni azokat a nevezetes feljegyzéseket,

amelyek kultúrtörténeti alapmunkák, s amelyekben bőven találhatók orvosi

növényekkel kapcsolatos ismeretek.

Az ókori és középkori leírásokban gyakran olvashatunk gyógynövényekre

vonatkozó felhasználásokról. Neves munkák vagy szerzők például:

Shen-Nung (Pen Tsao Kang Mu) kínai császár, Kr. e. 2700-as években: Materia Medica

Egyiptomi kultúra, Kr. e. 1600 körül: Papirus Ebers

Talmud és Biblia

Mezopotámiai (asszír, babiloni) kultúra: II. Merodachbaladan, Kr. e. 720-710:

Babilonban létesül az első botanikus kert

Hippokratész (Kr. e. 460-377)

Theophrasztosz Ereziosz (Kr. e. 371-286): Historia Plantarum, Causis Plantarum

Dioszkoridész Pedaniosz: Materia Medica (Kr. e. 78-77): 579 fajra tér ki, rokonsági

csoportok (pl. tobozosok, barkások, fészkesek, gabonafélék) szerint tárgyalva

Caius Plinius Secundus (23-79): Naturalis Historia (36 kötetben kb. ezer növény)

Claudius Galenus (130, Pergamon): kiemeli a gyűjtés és azonosság fontosságát, felhívja

a figyelmet a hamisításra!

Iben Sina Bohara, ismertebb nevén Avicenna (978-1036) arab orvos: Canon Medicinae

(5 kötet, a 2.-ban 780 növény, főleg gyógynövény)

A magyar herbáriumok forrásmunkái főként a neves európai iskolákból kerültek

ki, például:

Otto Brunfels (1488-1543) berni orvos: Herbarium, vivae eicones (1530, Strassburg)

Hieronymus Tragus Bock (1498-1554): Kreuterbuch (1539, Strassburg)

Leonhard Fuchs (1501-1566): De stirpium historia commentarii insignes (1542, Basel)

– fametszetű növényképekkel

Nicolaus Monardes (1493-1578) sevillai orvos: Historia Medicinae (1569, Sevilla),

1554-ben az általa létrehozott drogmúzeumban már amerikai fajok is szerepelnek!

Adamus Lonicerus (1527-1586): Historia naturalis opus novum (1555, Frankfurt) –

hatása a magyar herbárium-szerzőkre igen jelentős!

Pietro Andrea Mattiolo (1500-1577): Commentarii (1565, Velence)

Johann Theodor Tabernaemontanus heidelbergi orvos (-1590): Kreutersbuch (1613,

Basel) – már 3 ezernél több ó- és újvilági növényt tárgyal!

A magyar nyelvű herbáriumok a népi tudásra is hatással voltak, az írástudók

közvetítették. Gyakran az átvett forrásmunkákat magyarországi népi megfigyelésekkel

egészítették ki, emiatt különösen értékesek, mindamellett, hogy megőrizték a régies

magyar nyelvet, szaknyelvet, sajátos kifejezéseket. 1570 körül keletkezett Váradi

Lencsés György (1530-1593) Ars Medica című kézirata, melyet a marosvásárhelyi

Teleki Tékában ma is megtalálunk. Teljes feldolgozását Szabó T. Attila végezte el, aki a

szerkesztett szöveget elsőként adta közre elektronikus formában. (A CD címe: Ars

Medica Electronica, Veszprém, 2000). Időrendben a második legnevesebb herbáriumíró

a kálvini reformáció nagy alakja, Melius Juhász Péter, akinek herbáriuma halála után,

1578-ban jelent meg Heltai Gáspár özvegyének kiadásában Kolozsvárott. Bevezető

tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel ellátott új kiadását (1979, Kriterion, Bukarest)

szintén Szabó T. Attilának köszönhetjük.

Melius herbáriumának teljes címe: “Herbarium, az fáknac, fvveknec nevekről,

természetekről és hasznokról, Galenusból, Pliniusból és Adámus Lonicerusból szedettéc

ki”. Az ókoriak közül Theophrasztoszra, Dioszkoridészre, állatgyógyászati

vonatkozásban Columellára, Vegetiusra és Pliniusra, továbbá a kortársak közül

Brunfelsre, Fuchsra, Bockra hivatkozik leggyakrabban. Melius 233 szakaszban 403

magasabb rendű növényfaj és 43 termesztett növény, valamint 10 alacsonyabb rendű

növényfaj leírását adja. Ezekből 45 szakaszban 67 azon növények száma, amelyeket

állatokkal kapcsolatban használtak fel.

A hazai szerzők közül jelentős még Carolus Clusius “Stirpium Nomenclator

Pannonicus” c. könyve (1583), melyben a magyar népi neveket Beythe István adta meg.

Beythe fia, András is írt füveskönyvet (1595). Különösen érdekes a csíksomlyói

ferences barát, a népdalgyűjtésről is híres Kájoni János, aki művét 1656-ban alkotta

“Hasznos orvoskönyv az fáknak és füveknek erejéről” címmel. Ma is ismert újbóli

kiadása miatt Lippay János “Posoni Kert”-je (1664). Pápai Páriz Ferenc “Pax

Corporis”-a 1690-ben jelent meg először. Szinte különleges, hogy még 8 kiadás követte

1774-ig! Az 1764-ben Kolozsvárott megjelent kiadás utánnyomtatásban 1984-ben újra

napvilágot látott (Magvető, Budapest). Gazdag tájékoztatása és élvezetes, olvasmányos

stílusa valóban rendkívüli. Az 1775-ben Pozsonyban, a Landerer nyomda által

megjelentetett “Új Füves és Virágos Magyar Kert” c. könyv Csapó József debreceni

orvos műve (ennek utánnyomtatott kiadása 1987-ben jelent meg Budapesten). Meg kell

még említeni a következőket: Benkő József (1778) Nomenclatura Botanica Flora

Transsylvanica, Kitaibel Pál (1802-1812) Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum

Hungariae, Diószegi Sámuel (1813) Orvosi füveskönyv (Diószegi – Fazekas “Magyar

Füveskönyv parcticai részeként”), Sadler József (1824-1830) Magyarázat a Magyar

Plánták Szárított Gyűjteményéhez (I-XIV. kötet).

Herbáriumainkra

jellemző, hogy a kor tudományos színvonalán megadják a

gyógynövények akkor érvényes latin, magyar, esetleg német, francia vagy olasz,

sokszor érdekes népi magyar neveit, jellemzik a növény alakját és életfeltételeit,

valamint leírják javallatait, hasznát, gyógyító hatásait, esetenként kitérve az

állatgyógyászati alkalmazásokra.

Csapó “Magyar Kert”-jéből érdemes példákat említeni és ezeket idézni. Annyira

pontosak és hitelesek, hogy lényegükhöz ma sem lehetne sokkal többet hozzáfűzni.

Farkasalma (hím farkasalma, farkashézaggyökér, hézaggyökér, likasír) – Aristolochia

clematitis – “Ez a fű szőlőkben és kertekben önként terem, szív forma levelei vagynak,

kiknek oly erős szagok és ízek mint a bors; a hosszú vékony gyökere szint ilyen ízű; a

virágok sárgállók hosszúkások: Dunán túl a Rábtza nevű folyó víz mellett lévő

kertekben elég terem magában. Belső hasznai: 1. Szülés után a megrekedt vért a méhből

kitisztítja…2. Hószám rekedést megindítja…3. Fulladozó

személyeknek…(Megjegyzem, hogy újabban mérgező hatóanyaga miatt belsőleg nem

szabad használni, emiatt részletesebb leírását nem tartom indokoltnak). Külső hasznai:

1. A csüvös és kemény és büdös sebeket (fistulae) jó ezen porral hintegetni, mert

hamarabb gyógyulnak. 2. Lábszáron lévő régi fekélyeket és sebeket ezen por

meggyógyítja reájuk hintetettvén, vagy borban azt megfőzvén és pép formán a sebes

lábakra rakván. 3. Vadhúst a sebekről elveszt az reájok hintetett gyökér pora. 4.

Sebekre, melyek ütés és vágás által estek, a köznép is tudja micsoda hasznos a

farkasalma leveleit reá rakni, akár zölden, akár elsőben borban megfőzvén ezeket.

Közhasznai: Lovaknak fekélyei és sebjei melyek a nyeregtől estek, ezen reá hintett fű

levelei vagy gyökere porával megtisztulnak és meggyógyulnak. A marhában is pedig

hogy vadhús vagy nyűvek ne támadjanak, megakadályoztatja.”

Fecskefű (nagy fecskefű, aranyfű, arannya versengőfű, cinadónia, veresellőfű,

vérehullófű) – Chelidonium majus – “Ez plánta másfél réfni magasan nő, önként terem

kertekben sövények és árkok mellett és mezőn; szép sárga virága vagyon…, ha a

levelek vagy szárai megszakasztatnak, sárga nedvesség foly ki belőlük. Külső hasznai:

1. Szömölcsöt a kézről elveszt a fű sárga leve, csak gyakran cseppentsék reá. 2. Szemen

lévő hályogot is elveszti, és egyéb külső sebhelyeit megtisztítja ezen sárga nedvesség,

ha egy cseppet reá cseppentenek. Sőt csudálatos: a gólyák is az ő fiaiknak szemeiket

ezen fűvel gyógyítják, és setét szemeik megvilágosodnak nékik.”

Beléndfű (bolondítófű, disznóbab) – Hyoscyamus niger – “Ez kétféle nemű: egyik

fekete, a másik fejér. A feketének hosszas, széles és csipkés levelei vagynak, nehéz

szagúak, mint a bürök; a virágok tölcsér formájúak, setét sárgák. A magvai

gömbölyűek, szürkék, olyan mint a mák magok, de két akkorák: árkok és gátok mellett

terem. A fejér belénd levelei rövidebbek, de szélesek, fejérellők, puhák. Belső

hasznairól semmit sem írhatok, hanem inkább sokféle ártalmairól írhatnék, de azokat itt

mind elől számlálni nem tartom tanácsosnak. Külső hasznai: Kemén csomókat a testen

eloszlatnak az reá rakott levelei. 2. Fájdalmakat enyhít az olaja, mellyel kenetessék a

fájós rész: ilyen olaj a patikában tartatik. Nota: 1. A belénd magokkal odvas fogaknak

füstölését, mint a köznép fogfájásról javallja, és épen nem tanácsolom, a szomorú

példák szerént, úgymint minémű füstölésektől, az emberek elméjekben

megháborodtanak, és mint egy dühösségre jutottak…2. Méltó volna a belénd füvet

városok és falvak körül kiirtatni, mivel a gonosz tudákos emberek, leveleivel,

magvaival és gyökereivel sokféleképen kárt tesznek az emberekben.”

Csalán (égető csallán, nagycsallán) – Urtica dioica – “Csallánt nem szükséges

magyaráznom, mert a gyermekek is esmérik. Belső hasznai: 1. Fövényt a vesékből

kitisztítja a főtt vize e fűnek. 2. Vérköpést megállat a kipréselt és bévett leve. Külső

hasznai: szélütött embereknek tagjaikat hasznos a zöld csallánnal verni, mert

érzékenységet és erőt okoz azokban.”

Fülfű (fülben eresztő fű, fülben mászó fű, fülben facsaró, házi zöld, téli zöld, mindenkor

élő, kövirózsa, menydörgőfű) – Sempervivum tectorum – “Házok tetején, sendelyen

nevelkedik ez plánta és széles s vastag leveleit elszaporítja. Belső hasznai: Nyavalyás

kis gyermeknek, azaz: kiket a nyavalya tör, add inni ez fűnek kinyomott levét, kis

kanálkánként. Külső hasznai: 1. Dagadásokat eloszlatják a reá rakott levelek. 2. Szájban

lévő apró kelevényeket s hólyagocskákat a zöld fű leve elveszti kenetettvén azok véle.

3. Égésről igen hasznos e fű leve, csak hájjal vagy irós vajjal főzzék meg s úgy kennyék

a megégett tagokat. 4. Szemölcsöt a kezeken, a lábakon pedig a tyukszemeket elveszti

az azokra kenetett zöldfű leve, vagy reájuk tétetett öszve zúzott levele. E végre

javallom, először a lábakat meleg vízben meg kell áztatni, ezután a kemény

clavusoknak tetejéket lemetszeni, s úgy osztán azokra a fülfű leveleit megzúzva

felrakni.”

Kakukkfű (mezei kakukkfű) – Thymus serpyllum – “Még a gyermekek is esmérik e

füvecskét, mert úton, útfélen terem, jó illatja vagyon mint a citromnak. Belső hasznai: 1.

Csuklást megszünte ez fű, a felkötéssel vagy róla való ivással. 2. Megállott vizeletet

megindítja, ki bort iszik róla. 3. Régi köhögést megszünteti, a főtt s mézzel egyelített

vize. Külső hasznai: 1. Elesett tagokat megépíti az e fűből készült ferdő. 2. Gyenge

gyomrot hasznos véle kötözni."

Pápai Páriz “Pax Corporis”-ában tárgyalt gyógynövényeket elsőként Halmai

János budapesti farmakognózia professzor gyűjtötte ki. Így tudjuk, hogy közel 300

gyógynövényről és növényi eredetű szerről olvashatunk máig alkalmazható vagy

elgondolkoztató ismereteket könyvéből. Betegségcsoportok szerint tárgyalja

közölnivalóját. A gyógynövények rendszerint valamilyen keverék, készítmény vagy

gyógymód részei. “A főnek nyavalyáiról” c. fejezetben a sokféle javallat és recept

között például ezt írja: “ Legjobb a főfájásban a vadszőlő virága, akár nyersen, akár

aszún, főzd meg ecetben, törd meg flastrom formán, rakd ruhára, kösd bé véle…Ha

nagy hévséggel a főfájás: nyers rutalevelet, reszelt retket, lágy sót, savanyú kovászt,

erős ecetet törj erősen öszve, mint a pépet, ruhára kenvén a talpait kösd bé véle, igen

hasznosan szíjja aláfelé. Ha megszárad rajta, mindjárt újítsd.” A száj büdössége ellen

bőven sorol fel gyógymódokat: “Tartsa tisztán az ember száját, fogait mindennap…ha

rossz a fog és ürege vagyon, vonják ki onnan, mert semmi hasznot ott nem tészen. Ha a

gyomortól vagyon, éljen illendő purgációval, aloéból készített pilulákkal, melyek mind

a belső rothadást gyógyítják, mind jó illatot szereznek a szájnak. Igyék ürömről, mert az

üröm is azon erejű az aloéval, igen el is veszi a szájnak dohát. Angelica gyökeret

gyakran rágjon, cubebét, ánizst, fahéjat…Akinek egyéb nincsen, csak a citrom héja is

jó, violagyökér, örménygyökér, ha rágja gyakorta. Jó egy-egy csepp fahéjolajat egy

kalán vagy rózsavízben azon végre béinnya. Mikor ételét végzi, hogy a gyomor száját

bészorítsa, sült birsalmát vagy körtvélyt egyék. Légcsőhurut esetén egész sor – mai

fogalommal élve – “gyógyterméket” ajánl, megadva készítésük módját: “A fejér liliom

tövet és vereshagymát tüzes hamu alatt süsd meg, törd öszve vajjal erősen, mint pépet,

kend ruhára, mint a flastromot, jó melegen, s kösd bé a mellyét véle.” A méz és

vöröshagyma társítását különféle formában ajánlja, de a gyógyborokat is jónak véli, pl.

az örménygyökeres bort vagy a fenyőmagos bort, ami még jobb, ha kakukkfűvel és

izsóppal készül.

3. Növényi anyagcsere és kapcsolata a hatóanyagok képződésével

Akár gyógyszerészeti, akár ökológiai szempontból a másodlagos növényi anyagcserét

ma helyesebb speciális metabolizmusnak nevezni, főleg azért, mert egyre több

vegyületről vagy vegyületcsoportról derül ki, hogy élettani vagy ökológiai szerepük van

a növény életében, vagyis a másodlagos jelző használata nem kifejező. Egy taxon

fenotípusa a genomban megszabott öröklött tulajdonságok megnyilvánulása. Ilyen

öröklött tulajdonság akkor a legszembetűnőbb, ha látni lehet. Például egy virág

pártalevelei vagy lepellevelei nemcsak változatos alakúak, hanem jellegzetes színűek.

Gyakran illatosak, de nem egyszer számunkra kellemetlen szagúak. A növény különféle

szerveinek jellegzetes ízük is lehet, a legtöbb fogyasztó szervezetet a keserű íz taszít, az

édes íz vonz. Vagyis érzékszerveink sokféle minőségi bélyeget képesek felfogni. Ma

azonban a kémiai módszerek tökéletesedése következtében olyan anyagokra is bőséges

információt kapunk, amelyeket érzékszervekkel nem tudunk megkülönböztetni. A

fitokémiai analitika olyannyira fejlett, hogy endogén (természetes eredetű) vegyületek

sokaságát tudjuk azonosítani, sőt mennyiségüket megmérni.

Az ember, mint “csúcsfogyasztó”, sokféle növényi tápanyagot is fogyaszt, de a

gazdasági állatok számára is igen fontosak a növényi takarmányok. Nem véletlen, hogy

legjobban a haszonnövények kémiai összetételét ismerjük, hiszen az ezekre jellemző

anyagok, vegyületek sokasága alakítja ki a kedvező (nutritív) vagy kedvezőtlen

(antinutritív) tulajdonságokat.

Speciális anyagokat különösen a gyógy- és fűszernövények tartalmaznak, ma

már hazánkban 120-130 gyógynövény termesztése lehetséges (BERNÁTH 2000). A

termesztés azért előnyös, mert közel azonos minőségű termést tudunk biztosítani,

másrészt azért, mert sok, ritkuló vagy védelemre szoruló faj termesztésbe vonásását kell

megoldanunk, mivel az ember rablógazdálkodása beláthatatlan biológiai és ökológiai

következményekkel jár a természetes élőhelyek megváltozása miatt.

Jelenleg a Földön 10-15 ezerre becsülhető a haszonnövények száma

(WIERSEMA – LEÓN 1999, WICKENS 2001). Népi tapasztalatok, etnobotanikai

adatok tették lehetővé a modern fitokémiai és élettani értékeléseket, s ez a feltáró,

analizáló munka ma is intenzíven folyik, miközben azt tapasztaljuk, hogy a természetes

edényes flóra egyre csak szegényedik. A biológiai (nemcsak növényi) sokféleség

veszélyben van az emberi önzés, műveletlenség és szűklátókörűség miatt!

A termesztett és vadon élő hasznonnövényeknek csak elenyésző részét

használjuk fel a mindennapi életben. A legtöbb élelmiszer- és takarmánynövény azért

fontos az ember és a háziállatok számára, mert értékes, energiát szolgáltató

szénhidrátokat (pl. cukrokat, keményítőt), fehérjeépítő aminosavakat, nélkülözhetetlen

zsíros olajokat, fontos makro- és mikroelemeket, valamint vitaminokat tartalmaznak.

Ezekből a növényekből gyakran ipari úton kivonják a legértékesebb anyagokat (pl. a

kukoricából nemcsak keményítőt, invertcukrot és alkoholt gyártanak, hanem

elkülönített csírájából zsíros olajat extrahálnak, vagy a szójából tiszta,

tripszininhibitor-mentes fehérjét izolálnak akár élelmiszeripari felhasználás céljára alkalmas

minőségben). Világviszonylatban igen fontosak az esszenciális zsírsavakban és

természetes antioxidánsokban (tokoferolokban) gazdag növényi olajok, kb. 70

kultúrnövény alkalmas ipari olajkinyerésre (ROTH – KORMANN 2000). Megnőtt a

kereslet a környezet- és emberkímélő természetes színanyagok iránt is, ezeket kb. 70-80

termesztett festéknövény szolgáltatja (ROTH et al. 1992). Nagyon fontosak még az

ízesítő és illatos növények is. Az illóolajokat többféle ipari úton ki lehet nyerni, a

hagyományos (vízgőzdesztillációval vagy préseléssel) előállított illóolajok száma egyre

több, ma kb. 150-200 hivatalosan elismert és kémiai összetétel szempontjából pontosan

ismert illóolajat használunk a világon (ROTH – KORMANN 1997). Ennél jóval több az

illóolajat tartalmazó növények száma, azonban egyelőre alkalmatlanok ipari kivonásra

vagy tisztításuk túl költséges.

Az

előbb említett illóolajok és ízanyagok már különleges összetételűek, egyes

komponensei annyira sajátosak, hogy valóban speciálisnak tekinthetők. Azaz

taxonómiai értékűek, ha jelenlétük mindig igazolható (közvetlenül genotípustól függő).

Sokféle kémiai szerkezetű vegyületnek van kemotaxonómiai értéke (FROHNE –

JENSEN 1992). Minden szerkezethez elvileg valamilyen hatás is tartozik. Ezért a

kémiailag többé-kevésbé ismert szerkezetű vegyületeket hatóanyagoknak nevezzük, ha

többé-kevésbé ismert hatásuk van és ez a hatás biológiai, mikrobiológiai vagy

farmakológiai módszerekkel igazolható. Az erős hatású anyagokból (pl. idegrendszerre

vagy keringési és érrendszerre ható vegyületekből) gyakran gyógyszereket állítanak elő,

míg a nagyobb terápiás biztonsággal alkalmazható, viszonylag enyhébb hatású

gyógynövényeket szárított formában, azaz drogként közvetlenül vagy kivonatok

formájában használnak a fitoterápiában (BRUNETON 1995, WICHTL 1997,

WAGNER 1999).

A hatás nemcsak emberre vagy gazdasági állatra irányulhat, hanem kártevő

állatokra (pl. rovarokra, rágcsálókra) vagy kórokozó mikroorganizmusokra (vírusokra,

baktériumokra, gombákra) is. Sok növényi inszekticid, repellens, herbicid, fungicid,

baktericid vagy rodenticid hatóanyagot ismerünk, ezek közül sokat (pl. piretroidokat,

juvenoidokat, ekdizonokat) a mezőgazdasági gyakorlatban is alkalmaznak (GODFREY

1995). Figyelemre méltó, hogy az ismert hatóanyagokat tartalmazó gyógynövények

nagy részére érvényes, hogy vizes közegben - igen gyakran természetes állományokban

is - más növényfajok fejlődésére nem közömbösek, sőt többnyire az akceptor növény

növekedését gátolják, ritkábban serkentik. Ezek az allelopátiás jelenségek gyakorlati

szempontból is hasznosak lehetnek, elősegítve a “természetbarát” agrotechnikai

törekvéseket (SZABÓ 1997).

A sokféle különleges növényi metabolitot HARBORNE (1989) a

következőképpen csoportosítja megbecsülve számukat is:

Nitrogénvegyületek: alkaloidok (6500), aminok (100), nem fehérjeépítő aminosavak

(400), cianogén glikozidok (30), a nitrogénen kívül még kénatomot is

tartalmazó glikozinolátok, ill. izotiocianátok (75)

Terpenoidok: monoterpének (1000), szeszkviterpén-laktonok (1500), diterpenoidok

(2000), szaponinok (600), limonoidok (100), kukurbitacinok (50),

kardenolidok (150), karotinoidok (500)

Fenoloidok: egyszerű fenolok (200), flavonoidok (4000), kinonok (800)

Poliacetilének (650)

Látható az adatokból, hogy a legtöbb ismert vegyület az alkaloidok,

diterpenoidok, szeszkviterpén-laktonok, monoterpének és flavonoidok köréből kerül ki,

ezek közül többnyire toxikusak (és bizonyos biológiai tesztekben erősen aktívak) az

alkaloidok, a diterpenoidok és a szeszkviterpén-laktonok. Nem vagy alig toxikusak az

illóolajok fő komponensei, a monoterpének, továbbá a sokszor színes és antioxidáns

vagy szabadgyök-scavenger tulajdonságú flavonoidok.

Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy minél kisebb töménységben igazolható

valamilyen fiziológiai változás, annál erősebb hatású a vizsgált (tesztelt) anyag. Igazán

akkor konkrét a hatásigazolás, ha ismert szerkezetű vegyületre (vagyis nem “anyagra”)

vonatkoznak ismereteink. Hosszú az út, amíg a növényi nyersanyagból tiszta és ismert

kémiai szerkezetű vegyületet nyerünk. A fitokémia ma a növényélettan és az ökológiai

biokémia egyik legfontosabb ága, a növények által szintetizált vegyületek

fitofiziológiai, ökológiai, biokémiai szerepével, e vegyületek izolálásával és

szerkezetének megállapításával foglalkozó tudományterület.

A speciális anyagok sokfélesége, bioszintézisük összetettsége a primér

anyagcserével, főként a fotoszintézissel függ össze. Minél bonyolultabb egy speciális

vegyület szerkezete (pl. a morfiné), annál több enzimreakció megy végbe a növényi

sejtben vagy differenciálódott szövetben. Jól ismert, hogy minden enzim szintézise

adott gének expresszálódásának következménye. Mivel sokféle növényfaj (taxon) van

(a genotípusok változatossága felmérhetetlen!), ennek megfelelően sokszorosan sokféle

különleges vegyület jöhet létre (HEGNAUER 1962-1992, HEGNAUER –

HEGNAUER 1994, HEGNAUER – HEGNAUER 1996).

A speciális növényi metabolitokat a következőképpen lehet csoportosítani:

1. Alkánok, alkének, poliinek (poliacetilének) – utóbbiak főleg a gyökérben található

antimikrobiális vegyületek

2. Terpenoidok (mevalonát-úton képződő izoprenoidok)

- monoterpének (2 izoprén = 10 szénatomosak) – illóolajok fő komponensei

- szeszkviterpén-alkoholok, -észterek, -laktonok (3 izoprén = 15 szénatomosak)

- rendszerint keserű ízű vegyületek, ide tartozik még a mag- és

rügynyugalmat, valamint a levél- és termésöregedést (szeneszcenciát)

előidéző (hosszú ideig tartó stresszhatást kivédő) fitohormon, az

abszcizinsav (vagy más néven dormin)

- diterpének (4 izoprén = 20 szénatomosak) – ide tartoznak a növekedést és

fejlődést (csírázást, virágzást) szabályozó fitohormonok, a gibberellinek

- triterpének (6 izoprén = 30 szénatomosak) – szteroidok (pl. növényi

ekdizonok), szaponinok (utóbbiaknak szerepük van a

betegség-ellenállóképességben)

- tetraterpének (8 izoprén = 40 szénatomosak) – karotinoidok (karotinok,

xantofillok)

3. Fenoloidok (fenilalaninból, acetil-koenzim-A-ból és cukrokból képződő aromás

vegyületek)

- fenolsavak, fenilpropanoidok

- flavonoidok (flavanok, flavonok, katechinek, antocianinok stb.)

- polifenolok, tanninok (kondenzált és hidrolizálható típusok)

- kinonok, naftokinonok, antrakinonok (ciklusos poliketidek)

4. Azotoidok (ezekben a szén-, a hidrogén- és oxigénatom mellett már megjelenik a

nitrogénatom is, vagyis aminosavakból keletkeznek)

- alkaloidok (keserűek, többnyire erős hatásúak)

- cianogén glikozidok (keserűek)

5. Glikozinolátok (izotiocianát-glikozidok) – az előbbi atomokon kívül megjelenik a

kénatom – csípős ízűek, szúrós szagúak

A növények ellenállóképessége a kórokozó mikroorganizmusokkal (vírusok,

baktériumok, gombák) és kártevő állatokkal (főleg rovarokkal) szemben nagyrészt

éppen speciális metabolitok jelenlétének köszönhető. Emiatt ezeket az anyagokat

(vegyületeket) kémiai rezisztencia- vagy toleranciafaktoroknak szoktuk nevezni.

Sokkal általánosabb az antioxidáns és a szabadgyök (főleg szuperoxid, peroxil,

hidroxil) hatástalanító tulajdonság. Különféle szerkezetű vegyületek és hatócsoportok

(atomcsoportok vagy akár ciklusban lévő heteroatomok) lehetnek ilyenek. Bonyolítja a

hatásértelmezést, hogy a növényekben található szervetlen elemek könnyen

képezhetnek komplexeket a hatócsoportokkal, de az sem ritka, hogy makromolekulákká

polimerizálódnak vagy vegyes étereket és észtereket képeznek egymással bonyolult

szerkezetű “konjugátumokat” alkotva.

Fontos megemlíteni, hogy a fotoszintetikus elektrontranszport fő reakcióterében,

a kloroplasztisz tilakoidmembránjában teljesen általános (vagyis egyáltalán nem

speciális!) az aszkorbát (a legfontosabb hidrofil antioxidáns, nekünk “C-vitamin”!) és a

tokoferolok (a legfontosabb lipofil antioxidánsok, nekünk “E-vitamin”!), továbbá a

citoprotektív tulajdonságú és fényenergiát továbbító karotinoidok előfordulása.

Ugyancsak kiemelkedő a többnyire sárga színű flavonoidok szuperoxid- és

hidroxil-szabadgyököket hatástalanító aktivitása.

A flavonoidok változatossága (taxonspecifikus előfordulása) már jóval nagyobb

mértékű, mégis növényélettani szerepük sok vonatkozásban hasonló. Néhány érdekes és

fontosabb példa: 1. Citoprotektív (sejtvédő): a káros UV-B sugárzás hatására a

flavonoidok bioszintézise nem csökken, hanem fokozódik. Különösen a bőrszövet

legkülső sejtsorában (főleg az epidermiszsejtek vakuolumában) koncentrálódik, elnyeli

a kloroplasztiszt károsító UV-sugárzást, hatástalanítja többek között a képződő

szuperoxid- és egyéb szabadgyököt. 2. Viráglevelek, terméshéjak, maghéjak színét

határozzák meg: a flavonoidok többsége sárga, azonban az ide tartozó (ugyancsak

benzpiran-vázas) antocianin-pigmentek kék, ibolya vagy piros színűek (pH-tól

függően). Védelmi szerepükön kívül vonzzák a különböző hullámhosszúságú fényre

érzékeny rovarokat, ezáltal “utat mutatva” nekik elősegítik a beporzást. 3.

Stressztényező: különösen a sóképző és fémkelátokat alkotó antocianinok nagyobb

mennyiségben növelik a sejtek vízmegtartó sajátosságát, ezzel csökkentik a

vízpotenciált (értéke negatívabb lesz). A következmény: a növény szárazságtűrő

képessége nő. 4. Rezisztencia- vagy toleranciafaktor: közülük sok antivirális,

antibakteriális, antimikotikus vagy allelopátiás hatású. Például a héjképletekben,

rügypikkelyekben különösen sok flavonoid található. Nem véletlen, hogy a méhszurok

fő anyagai hasonlóak a nyárfarügyéhez, hiszen a háziméhek nálunk elsősorban a

nyárfarügy ragadós pikkelyleveleiről gyűjtik a mikroorganizmusokat gátló propoliszt. A

“bebalzsamozott”, idegen rovartetem így nem fertőzi be a kaptárt. 5. Szignáltényező:

sejtmembrán szinten szabályozzák a nitrogén-fixáló baktériumok (pl. Rhizobium) és a

gyökérkapcsolt (mikorrhizás) gombák gazdanövényhez való kötődését.

Mi a szerepük a fogyasztó szervezetek életében?

Érdekes, hogy az illó (többnyire “illatos”) monoterpének egy része bizonyos

rovarokat elriaszt, azaz repellens (pl. régi népi megfigyelés, hogy a levendula vagy a

bazsalikom ruha közé téve elriasztja a molyokat a szekrényből), más rovarfajokat

csalogat, vagyis attraktáns, s ezáltal elősegíti a beporzást és a megtermékenyülést a

virágban (szelektív védekezés, szelektív beporzás!). Az alkilaminok azonban inkább

“szagos” illó vegyületek, főleg bizonyos légyfajokat és bogarakat csalogatnak. Sok

trópusi növény virágja (nálunk a kontyvirág ilyen) nekünk kellemetlen szagú, míg a

virágporból és nektárból belakmározó rovarok számára csábító illatözön.

A

keserű ízű szeszkviterpén-laktonok sok növényt távoltartanak a rágcsáló

állatoktól, de bőven van kivétel is. A puhatestűek közül az éti csiga ügyet sem vet a

legtöbb keserű anyagra.

Az ember számára – mint ahogyan a bevezető gondolataimban már többször

utaltam rá – táplálkozásélettani szempontból egyáltalán nem mindegy, hogy egy növény

milyen ízű. A szag és íz gyakran kémiailag ugyanarra az anyagra (vegyületekre)

vezethető vissza. Az áttekinthetőség kedvéért a fitokémiai sokféleséget a továbbiakban

kémiai szerkezet szerint történő osztályozás szerint érzékeltetem. Példák említésével

bizonyítom a hatás sokféleségét vagy az esetleges speciális hatásokat.

Mindezek

előtt vázlatosan áttekintést adok a primér anyagcsere fő jellemzőire.

a) Fotoszintézis

Minden növényi vegyület keletkezésének alapja a fotoszintézis. Részletes tárgyalása a

növényélettan és a növényi biokémia tárgykörébe tartozik. Legalapvetőbb

összefüggéseit azonban röviden jellemezni szükséges.

Az autotróf növények (primér producensek) a Földre jutó fényenergia egy részét

(kb. 15-ször 10

J/év) tudják csak hasznosítani a CO

-redukció során. A

fotoszintetikusan hasznosítható fény 400-700 nm. A kisebb hullámhosszú

fénytartományok közül gyakorlati szempontból a legfontosabb az UV-B (280-320 nm).

Ez az energia már növeli a szabad oxigéngyökök membránkárosító hatását, tehát

nemcsak az emberre jelentenek közvetlen veszélyt. A fotoszintézis során kb. 2-szer 10

tonna szerves anyag keletkezik évente, ami annyit jelent, hogy a hasznos

napsugárzásból a fotoszintetizáló prokarióta és eukarióta szervezetek csak mintegy

0,2%-ot hasznosítanak. A keletkezett redukált szénhidrátok nemcsak a fogyasztó

szervezetek (konzumensek) számára biztosítják az életet jelentő kémiai energiát és

minden biokémiai folyamatot, hanem a fotoszintézis során keletkező és a légkörbe jutó

“melléktermék”, az oxigén biztosítja az életet.

Hogyan keletkezik az oxigén, hogyan történik a szén-dioxid redukciója? Egész

egyszerűen megfogalmazva: elektronok és protonok fokozatos szétválása során. A

kettős membránnal határolt kloroplasztisz állományában (sztróma) speciális

membránrendszer található. Ebben a hálós, néhol gránumokba tömörülő tilakoid

membránban zajlik le a fotoszintetikus elektron-transzport. Az elektron a víz fotolízise

nyomán, egy mangán-tartalmú fehérjekomplex segítségével történik. Az elektron fő

donora tehát maga a vízmolekula, miközben proton és oxigén jön létre (Hill-reakció).

Ahhoz, hogy az elektron fokozatosan tovább juthasson, egyre negatívabb

redoxpotenciálú akceptoroknak kell működniük. A legfontosabb elektronakceptor a

klorofill-A és -B, de a fény összegyűjtésében, továbbításában és a felesleges fény

elvezetésében a karotinoidoknak (β-karotin és xantofillok) is fontos szerepük van (pl. a

fénygyűjtő fehérjekomplexekben). A porfirin-vázas és Mg-ot tartalmazó klorofill

gerjesztett állapotban (exciton állapot a reakciócentrumban, a CC-ben, vagyis core

complexben), az elektrontranszport-lánc II. számú fotokémiai rendszerén belül (PS II =

photosystem II) elektronját - több résztvevő molekula segítségével - kinonoknak adja

át, ezek pedig a plasztokinon-rendszernek. Ez a PQ-nak rövidített rendszer a protont a

tilakoid membrán sztróma felőli oldaláról a lumen felöli oldalára továbbítja, miközben

redukálódik (PQH-vá alakul). Elektronjait továbbítja a vastartalmú citokrómoknak (Cyt

b/f), majd legtöbb esetben innen az elektron tovább jut egy mozgékony és réztartalmú,

redox tulajdonságú kromoproteidnek, a plasztocianinnak. Erről a molekuláról a PS I-re

kerül az elektron. A PS I-ben éppen úgy, mint a PS II-ben, a fény összegyűjtésére

alkalmas fehérjekomplexek (LHC = light harvesting complex) találhatók, a

reakciócentrumban pedig ugyanúgy klorofill-A helyezkedik el. Az itt gerjesztett

elektron helyére kerül a plasztocianinról leváló elektron. A PS I reakciócentrumából

(tehát ez is “elektroncsapda”) különféle vas-kén komplexeken át (mindenhol a Fe

Fe

-vé redukálódik) az elektron megérkezik a szintén redox hajlamú, vasat tartalmazó,

de nem kötött helyzetű ferredoxinra, amely a sztróma felőli oldalon mozgékony. Ez a

különleges, negatív töltésű fehérjekomplex már önmagában is képes kémiai

redukálásra, pl. szerepe van a nitrát-nitrit- és szulfát-redukcióban. A ferredoxinról

azonban - egy flavin-adenin-dinukleotid (FAD) tartalmú flavoprotein katalizálásával (ez

a NADP-reduktáz) a NADP-re kerül (a nikotinsavamid-adenin-dinukleotid-foszfát

nikotinsavamid nukleotidja két elektront és egy protont vesz fel, ezáltal

elektrontöbblettel fog rendelkezni). Kialakul a kémiai redukcióra alkalmas NADPH. Ez

a redukáló tényező teszi lehetővé az ún. sötétszakaszban a megkötött szén-dioxid

redukálását.

Mi történik a lumenbe elkülönített protonnal? A tilakoid membrán két felületén

kialakuló kemiozmotikus potenciál-különbség egy speciális szerkezetű, és a tilakoid

membránban található integráns membránfehérje révén kiegyenlítődik és a felszabaduló

energia elegendő ahhoz, hogy a sztróma oldalon ADP-ből és szervetlen foszfátból ATP

képződjön. Az összekötő fehérje az ATP-szintáz, a keletkezett ATP pedig a

fotoszintetikus eredetű, primér ATP. Nagy jelentősége van a szén-dioxid redukció

energiaigényének kielégítésében.

A CO

-fixálás és -redukció útját a Nobel-díjas Melvin Calvin és munkatársai

tisztázták. Az ún. Calvin-ciklus első lépése a szén-dioxid megkötése. Erre a primér ATP

által foszforilált ribulóz-1,5-biszfoszfát képes. Az katalizáló enzim ehhez az 5 C-atomos

vegyülethez szén-dioxid vagy oxigén fixálását képes elősegíteni. Neve működésére utal:

ribulóz-1,5-biszfoszfát-karboxiláz/oxigenáz, a kloroplasztisz sztróma-állományában

lévő legjelentősebb bifunkcionális enzim (rövidítése: rubisco).

Ha a szén-dioxid fixálódása megy végbe, akkor a molekulából két 3 C-atomos

glicerinsav-3-foszfát keletkezik. A további reakció csak akkor megy végbe, ha a primér

ATP a molekulát foszforilálja, vagyis glicerinsav-1,3-biszfoszfátnak kell kialakulnia

speciális kináz közreműködésével. Ez a sav az elektrontranszport során létrejövő

NADPH közreműködésével, a glicerinaldehid-3-foszfát-dehidrogenáz katalizálásával

glicerinaldehid-3-foszfáttá redukálódik. Tehát a redukciós szakaszban keletkezik az első

trióz-foszfát. Ennek és izomérjének, a dihidroxi-aceton-foszfátnak a különféle aldoláz

és transzketoláz enzimreakciók révén létrejövő származékai már fontos cukrok

megjelenését teszik lehetővé (mindamellett, hogy foszforilált állapotban a ciklus

folytatódik). Ilyenek a fruktóz, glükóz, eritróz, ribulóz, xelulóz, ribóz, szedoheptulóz.

A kloroplasztiszban a glükóz-1-foszfátból jön létre a primér keményítő, vagyis a

gyorsan képződő fotoszintetikus keményítő már is energiatartalékot jelent a további

folyamatok számára.

Vannak olyan növények is, amelyek kombinált úton kötik meg a szén-dioxidot.

A megkötésben a foszfo-enol-piruvát (PEP) tölt be kulcsfontosságú szerepet.

Átmenetileg almasav (ill. malát) formájában tárolódik a megkötött szén-dioxid, majd

más szövetbe (pl. hüvelyparenchima-sejtekbe) jutva a Calvin-ciklusban értékesül

nagyobb mennyiségű keményítőt képezve. Ezek a C-4-es típusú növények, pl.

kukorica, cukorrépa. Ha a folyamat időben különül el (nappal zártak a sztómák és

működik a Calvin-ciklus, éjjel nyitottak a sztómák és a kloroplasztiszt tartalmazó sejtek

a felvett szén-dioxidot almasav formájában a vakuolumokban tárolják; emiatt