Készítette: Detty
http://www.detty-liber.blogspot.com/
Prológus
Oak Park, Illinois, április 17.
Áprilisban záporzik, májusban meg virágzik, biztatta magát Connie, miközben (az Időjárás Csatorna szívességéből) a vörös foltot tanulmányozta, mely nem pusztán Illinois, Chicago vagy Oak Park felett, de hajszálpontosan az ő házuk felett éktelenkedett.
Optimizmusa igazán nem szívből jött, hiszen tudta, hogy az áprilisi esőket, kivált errefelé, a KözépNyugaton, villámlás, jégverés és viharok is kísérik. Noha imádta az elülső udvarban tornyosuló tölgyeket, aggasztották a viharos széllökések (mint amelyik csak az imént ostromolta a hálószoba ablakait): bármely villám forgáccsá apríthatta az oltalmazó fákat. S már a tornádószezon sem volt nagyon messze.
Connie, aki az ágyból nézte az egész falat betöltő tévét, megdöbbent volna, ha valaki elárulja neki: ismerősei, rokonai jobbára megrögzött aggodalmaskodó idiótának tartják. Nagyon keményen igyekezett, ne legyen ilyen, de szülei is született aggodalmaskodók voltak, soha nem tudtak élvezni semmit, mindig arra vártak, hogy jól süljön el valami, de mindig ennek az ellenkezője történt.
Ami a szüleit - a nagy gazdasági világválság szülötteit - illeti, Isten árgus szemekkel leste náluk a boldogság legapróbb megnyilvánulását, hogy azután lecsaphasson rá és tisztes, békebeli adag nyomorúsággal ízzé-porrá zúzhassa.
Connie megfogadta, hogy ő másképp éli majd az életét, és eleinte állt is a szavának; de most, hogy már neki is gyermekei voltak, ő is rettegett a korábbi nemzedékeket kísértő balsorstól. Pedig komolyan: ugyan mi aggódnivalója van annak, aki kényelmes téglaházban él - menedék a vihar elől, hogy Bob Dylannel éljünk - a történelmi Frank Lloyd Wright kerület kellős közepén álló, farmházszerü otthonuk ugyan nem dicsekedhetett azzal, hogy neves építész keze nyomát viseli magán, viszont tökéletesen illett a Wright negyed és a préri-stílus által képviselt vonulatba.
Az épület oldalvást helyezkedett el a Linden Avenue-i telken, nappalijának panorámaablaka a nyugati oldalon az utcára nézett. A ház többi része a telek hátsó fertályára épült, s volt benne ebédlő, konyha, három hálószoba és két fürdőszoba. Az északi oldalon állt a magas, leválasztott duplagarázs, amely valóságos kocsiszínnek tünt; padlásterét a férj mindig zárva tartott
barkácsmühelye foglalta el.
Connie - negyvenes évei elején járt, magas volt és vékony, szép, aranybarna hajú, arcát pedig kiugró arccsontok, egyenes orr és telt ajkak határozták meg - az ágyneműn feküdt férje egyik tornanadrágjában és kék Cubs pólóban. Csillogó, barna szeme tágra nyílt, s rövid haján nem látszott, hogy nemrég ébredt, pedig a negyed órával ezelőtti hívásra riadt fel; férjének munkája akadt, az éjszaka - meg a vihar - kellős közepén.
A tévé mozgószövege és a felette lévő térkép tanúsága szerint a térségben a legmagasabb fokozatú viharriadót léptették életbe, s Connie gondolkodni kezdett azon, vajon biztos, ami biztos alapon felkeltse és az alagsorba terelje-e a fiúkat. Eddig ugyan még nem lépett életbe riasztás, de ez bármikor megtörténhetett.
Kevin tizenhárom éves volt, Kyle tizenegy, másnap iskolába kellett menniük, s Connie persze azt akarta, aludják ki magukat. Idejében, tízkor küldte őket ágyba, s most, a tévéképernyő sarkában villózó számokra pillantva látta: még nem telt el egészen két óra azóta.
Megijesztette a kinti, vakító villámlás; a kisvártatva bekövetkező robajra összerándult.
Lúdbőrző karral nézte az elfüggönyzött ablakot, amely mögött ott terjengett a sötét, s a takaró alá bújt. Csak a tévé világított, meg a nagy háló félig nyitott ajtaján szűrődött be fény.
- Nem így egyeztél meg velük - mondta, és minden igyekezetével azon volt, ne hangozzék házsártos- kodásnak, amit mond. - A világnak nincs arra szüksége, hogy oda kimenj...
- De nem úgy a főnökömnek - hallatszott a férfi hangja a fürdőszobából. - Ez az a bizonyos piszkos munka, amiről annyit hallani, és amit valakinek muszáj elvégeznie.
- Gondolom - mondta Connie - ,de feltétlenül mindig neked kell lennie annak a valakinek? - Csak ha azt akarják, hogy annak rendje és módja szerint meg legyen csinálva.
A férfi fekete Reebok cipőben, fekete farmerban és fekete pólóban lépett ki a fürdőszobából. Még minden ízében olyan fiúsan csinos volt, mint amikor húsz esztendeje megismerkedtek; Connie szívesen beletúrt volna göndör barna hajába, míg a férfi zöld szemei mintha beléláttak volna, hogy olvassanak gondolataiban.
Connie, aki világéletében nagy súlyt fektetett a szexre, ellenállt a kísértésnek, hogy se szó, se beszéd maga mellé rántsa az ágyba; de miközben a villám újra lecsapott, agyában csak úgy száguldottak a szerelmeskedéssel kapcsolatos képek. Ám férje mostanában eltávolodott tőle, szerelmeskedésiik pedig ellaposodott, spontánnak korántsem volt mondható; együttléteiket azokra az órákra időzítették, amikor a srácok nem voltak otthon.
Arra egy pillanatig sem gondolt, hogy nem mennek jól a dolgok kettejük között. Noha a férje rendre lehetetlen időpontokban ment el, viszonya nem volt, Connie ezt hittel hitte; a „másik nő" nem lehetett egyéb, mint a munkája. Nem, jól mentek most a dolgok, munkában is, odahaza is, csak hát amikor legelőször találkoztak... nos, a tökéletes mégiscsak az volt.
Connie modellkedett az egyik nagymenő chicagói ügynökségnél, a férfi pedig, a becsvágyó fiatal fényképész, akit épp kezdett felfedezni a művész- és divatvilág, már túl volt egy sikeres kiállításon és több divatújságnak készített címlapfotókat. Megismerkedésükkor azon nyomban pattogtak köztük a szikrák, s a két vonzó fiatal úgy magánéletileg, mint szakmailag véghezvitte a csodát, amiről mások legfeljebb álmodoznak. Fejest ugrottak ágyba és szerelembe, egyfajta múzsa és művész közti kapcsolatba, amely aztán megtette a magáét, és továbbfejlődött. Két év telt el sok munkával, kreativitással, pénzcsinálással, parázs szexualitás közepette.
Azután összeházasodtak, megszületett első gyermekük (Kevin), és mint ahogyan az a
házasságoknál - vélte Connie - általában lenni szokott, megváltozott egy és más. De legalábbis átrendeződött.
A férje jó apának bizonyult, figyelmesnek és oda- adónak. Szakmailag azonban valami történt vele, miután Connie múzsából anyává lett, a modellkedést pedig feladta, hogy gyermekével otthon maradhasson. A férje más modellekkel kezdett dolgozni, de ez valahogyan nem volt az igazi; mintha odalett volna a varázs, a galériák már nemigen érdeklődtek utána, és a divatvilág nagymenői (Chicagóban mindig is zárt kört alkottak ők) más, kecsegtetőbb alanyokat kerestek. Férje becsületére legyen mondva: keserűség sohase látszott rajta, és nem tette felelőssé a feleségét azért, mert „igazi" állásba kellett mennie, tisztesen fizetőbe; őszinte örömét lelte abban, hogy fotósként dolgozhat, s az egyetlen számottevő hátrányt az jelentette, hogy
némelykor az éjszaka kellős közepén kellett útnak indulnia. Megszületett második gyermekük, Kyle, akit az apja bálványozott; s mindent egybevéve elmondhatták magukról, hogy boldog családi életet élnek.
Connie ezzel együtt - természetéhez és szülei természetéhez híven - sok időt töltött azzal, hogy várta, mikor üt be a mennykő.
Férje az ágyhoz jött, odahajolt hozzá, megölelte és gyors csókkal búcsúzott. - Próbálj visszaaludni - súgta a fülébe.
Connie kicsit visszatartotta. - Jobban alszom, ha te is itt vagy mellettem. A férfi újra megcsókolta.
- Ha valaki odasimulna hozzád, az én leszek. Kiegyenesedett és az ajtóhoz indult.
Connie az álláig húzta a takarót. - Az esőkabátodat itt ne felejtsd. A férfi elvigyorodott. - Ebben az időben aligha.
Mondott valamit, amit akár úgy is lehetett érteni, hogy „Szeretlek", de Connie nem tudta kivenni, mi hangzott el tulajdonképpen. Rövidesen az ajtó nyitó- dását és csukódását hallotta. A férje elment.
Robajlott a mennydörgés, az eső az ablaktáblákat ostromolta. Connie kikapcsolta a tévét és remegve feküdt. Sírni kezdett. Nem súlyosan zihálva, csak ön- sajnáló picsogással.
Az utóbbi időben elég gyakran rátört az ilyesmi, és igazán nem tudta a magyarázatát. Chicago Heights, Illinois, április 17.
Adrienne Andrews (a barátainak Addie) egy hónappal a diákbál előtt fogadta meg szent esküvel, hogy megszabadul szüzességétől, mire eljő az a varázslatos éjszaka. Addie, ez a nyurga, világos bőrű, kék szemű, rövid, gubancos szőke frizurát viselő, vékonydongájú lány, meg volt győződve arról, hogy sokkal mutatósabb lenne, ha leadna - segíts ebben, édes Jézus - még vagy három kilót, azt is a csípője környékéről. Ezen az estén laza szabású farmerrel rekkentette el a bűnös testrészt. Hazulról távozva még be volt gyűrve a pólója, de amint az ősök figyelő tekintetétől megszabadult, kirángatta és csomót kötött rá, hadd lássék ki a hasa (és annak közepén a testékszeres köldöke).
Addie orra egyenes volt, szája pedig, noha meglehetősen vékony, azért elég csinos, és ha ajka mosolyra görbült, arra felfigyelt sok srác, és hála Istennek, a sok között ott volt Benny Mendoza is.
Benny, akárcsak Addie, felsős volt az ashlandi Szent Vince Katolikus Főiskolán, és igazi főnyereménynek számított a kínálatban. A latin srác ezen az estén White Sox szabadidő-felsőt viselt fekete csíkos fehér farmerrel, és kedvenc játékosának, Thome-nak a neve ott díszelgett a hátára stencilezve, a 25-ös szám alatt.
Fekete, tüskére nyírt hajával, nyúlánk-izmos alakjával Benny volt Addie szemében a Nagy Ő: hosszú, keskeny, csinos arc, mélybarna szemek és annyira telt ajkak, hogy Addie-nek úgy kellett magát visszafognia, nehogy megcsókolja őket, ahányszor csak meglátta.
Mint például most is.
A srác tengerkék Hyundai Tiburonja kagylóülésében ültek. A kocsi igazából Benny mamájáé volt, de Mrs. Mendoza csak hébe-hóba használta, így a fia kvázi elbirtokolta azt. így vagy úgy, gondolta Addie vidáman, de vajon a mama volt az, aki benne hagyta a lejátszóban az
Ozomatli-CD-t?
Benny felé fordult, és a műszerfal fényében elmosolyodott. - Mi az, querida?
Addie imádta, ha így szólítja.
- Semmi - mondta. Átnyúlt a váltómüvön és megérintette a térdét. Megszorította a térdét... Benny a harmadik randijük után kezdte queridának szólítani. Amikor rákérdezett a szó
jelentésére, azt a választ kapta:
- „Kedvesem." De jelenthet szeretőt is, érted. Akkor lesütötte a szemét, zavara nyilvánvalóvá vált.
De Addie arcon csókolta, és azt mondta neki, tetszik, hogy így szólítja. Azóta querida volt, ha találkoztak.
Benny most a forgalmat figyelte az esőáztatta Dixie sztrádán, amelyen délnek tartottak, hazafelé. A forgalom elég gyér volt, de azért rajtuk kívül mások is kimerészkedtek ezen a szeles, esős éjszakán.
Szüleik rendes esetben megkövetelték volna, hogy éjfélre otthon legyenek, ha másnap iskola van, de ez a nap különleges volt. Bennyt baseball-edzője hívta meg a White Socks meccsére a szövetségi Cellular
Fieldre, Benny pedig kikönyörögte, hadd vihesse magával vendégként Addie-t. (És meggyőzte a szüleit is.)
A stadion előtt találkoztak az edzővel és megkapták a jegyeket. Az első néhány ütést még élvezték is, s a Sox korai vezetést szerzett a vendég Detroit Tigersszel szemben, de aztán szakadni kezdett az eső. A trió vitézül kitartott a kemény maggal s várta a vihar végét, de a meccset végül nem sokkal tizenegy előtt lefújták. Azóta hazafelé tartottak.
- Mondd meg, hogy min nevetsz! - szólt Benny.
Addie csak a fejét rázta, és zavarában kezével takarta el mosolyát. - Azt nem lehet.
- Rajta, querida - biztatta Benny mézesmázosan. - Tudod, hogy el akarod mondani. - Ujja hegyével megérintette a karját, és Addie-re rátört a meleg.
- Nem! - válaszolta. - Nem mondom.
A fiú keze elmozdult, rátalált egy bordájára, és cirógatni kezdte, de Addie lesöpörte magáról. - Leszel szíves a vezetésre koncentrálni?
Benny elvigyorodott.
-Ja, majd koncentráltan megőrjítelek, ha el nem mondod, mi olyan átkozottul mulatságos. Újra megcsiklandozta, keze ezúttal már az egyik mellét is súrolta, s noha Addie vihogott, most már valóságos hőhullám horgadt fel benne. Ha nem járna ennyire későre, a mai éjszaka lenne az a bizonyos éjszaka.
Addie azonban úgy akarta, hogy mindkettejük számára tökéletes legyen. Ez az este Benny nagy sporteseménye jegyében indult, így épp megfelelő időpontnak kínálkozott. Az edző biztosra vette, hogy június elején Benny egy osztállyal feljebb lép, amivel valószínűleg jár majd egy szép összeg is. Keményen megdolgozott ezért a fiú, s Addie tisztában volt vele, hogy kiérdemelte. Úgy gondolta ekkorábban, hogy ezen az estén ő maga lesz a hab a tortán, de kifutottak az időből. Majd egy másik este megtörténik.
Addie egy valamit azonban megfogadott: a bálig semmiképp nem fog várni.
Voltak a lányok között, akik már átestek a dolgon, s tőlük tudta, hogy fájni fog egy kicsit (legalább kicsit), és az sem kizárt, hogy véres lesz a dolog (sőt, tutira az lesz). Márpedig Addie nem kívánt magának a bál éjszakájára egy ilyen élményt, nem is beszélve arról, hogy a báli ruhájának sem. Jobb, ha az ilyesmit még előtte elintézi az ember, és reméli, hogy legalább jó buli lesz.
Persze, lesznek még éjszakák, no de ez a mai annyira különleges... -Ki vele - mondta Benny, és nem hagyta abba a csiklandozást. - Na, jól van! - Ellökte a srác kezét. - Csak... valahogy fura. Benny vállat vont. - Micsoda? Ki vele.
- Én csak... a CD-re gondoltam, anyukád kocsijában. Hogy milyen vicces, hogy ilyen zenéket hallgat, meg ilyesmi.
- Ilyeneket hallgat - mondta Benny. - Hülyéskedsz.
- Nem én. - Hangjának nyugalma éles ellentétben állt a háborgó égbolttal. - Odavan az Ozomatliért.
- A te anyukád, a multikulti hip-hop rockért? Benny biccentett.
- Elvégre még nem százéves, érted.
Addie részben épp azt szerette benne, hogy soha nem lehetett tudni, mikor viccel és mikor beszél komolyan. Ahogy most sem.
- Akkor melyik a kedvenc száma? - szegezte neki a kérdést.
- Ez. - Benny a koncertalbum nyolcadik számára ugratta a lejátszót. - A Szerelem és remény.
Addie figyelmesen hallgatta. A kórus arról énekelt, hogy a szerelem és a remény soha meg nem halhat, s történjék bármi, szívünk és lelkünk túléli - pozitív üzenet volt ez a csaknem
Addie-nek azonnal megtetszett, és az járt a fejében, hogy ő most csakugyan Mrs. Mendoza egyik CD-jét hallgatja.
Benny rápillantott.
- Elhinnél nekem bármit, igaz?
Addie most vette észre, hogy egész idő alatt etették. A fiú vállára csapott. - Te!... - Ajaj, querida, téged aztán nem gond megvezetni.
A lányt kissé zavarta, hogy megint felültették, és Benny ellen fordította a szavát.
- Ez azt jelenti, sohasem bízhatok meg benned? - Mint például?
- Mint például, amikor azt mondod, vigyázni fogsz rám, hogy teherbe ne essek, ha egyszer... érted.
-Querida, komoly dolgokban soha nem szoktam viccelni. - Tényleg? Akkor most mondj valamit, amit el is hihetek. Benny a lehető leglezserebben közölte:
- Elhiheted, hogy szeretlek.
A pillanat hosszúra nyúlt, s Addie nem tudta, mit mondjon. Csodálta a fiút, aki végre kimondta, de még ez a lezser vallomás is mintha kiszippantotta volna a levegőt a kocsiból.
Ahol a Dixie sztráda a 183. utca felé kanyarodott, Benny balra fordult. A gyorsforgalmi utakat hanyagolták; ez egyike volt a Benny mamája által megkövetelt rendszabályoknak, amiket be kellett tartani, ha használni akarták a kocsit.
Addie végre meg tudott szólalni. - Te szeretsz? Tényleg szeretsz? - Persze - válaszolta Benny habozás nélkül.
- Jobb, ha ezzel nem hülyéskedsz.
- Dehogyis, querida - a fiú hangja most mintha lágyabb lett volna. - Az előbb mondtam, hogy komoly dolgokban nem szoktam. Szeretlek.
Ha Bennynek júniusban meglesz az érettségije, szinte bizonyosan meghívják egy
nagycsapatba, s ez annyit tesz, hogy a nyár hátralévő részét edzőtáborban tölti. Addie nem igazán látta, ő mikorra lesz betáblázva, két dolgot azonban biztosra tudott: a bálba együtt mennek és szerelmes Benny Mendozába.
- Én is szeretlek - mondta.
A srác rávigyorgott, ő pedig visszamosolygott. Benny odahajolt, és gyorsan megcsókolta.
- Az útra figyelj - tolta el. Legszívesebben magához vonta volna, de biztonságosabbnak tűnt kivárni, amíg nem a forgalom és a vihar kellős közepén lesznek.
Benny jobbra kanyarodott, vissza a Dixie-re, és folytatták az utat dél felé. Addie már régen megtanulta, hogy Chicagóban és környékén az egyenes csak nagy ritkán a legrövidebb út. Az utcák kacifántosán kanyarognak erre-arra, és ez a dzsumbuj a városban élés szerves része. Még emlékezett arra, amikor egyszer gyerekkorában megjegyzést tett arra, mennyire nem egyenesek az utcák, mire az apja így kontrázott: „Már az is valami? Azt várd majd meg, hogy elég nagy le-gyél a politikához!"
A választ azért őrizte meg az agya, mert hatévesen semmi értelmét nem látta, de most, amikor önkormányzat-órán tanulták a város működését, pontosan tudta, mire gondolt az apja. Ebben a városban nem egyedül az utcák voltak kiismerhetetlenek.
Délnyugatnak mentek, aztán Benny jobbra, Ashlandnek hajtott, a Joe Orr útra, majd ismét jobbra, és vissza nyugatra a Travers sugárútig, majd egyszer balra, míg oda nem értek a Hutchinson sugárúthoz, ahol a lány lakott.
Cím szerint a 207. utcán lakott ugyan, de miután a ház sarokház volt, Benny szívesebben parkolt a Hutchinson sugárúti oldalon, elejét véve annak, hogy a lány apja a bejárati ajtóból lesse búcsúcsókjukat.
Márpedig a jóéjt-csók Addie és Benny között néha elhúzódott.
A legtöbb ember, különösen azok, akik nem Chicago Heightsba valósiak, azonnal „nyomornegyedre" asz- szociáltak, ha meghallották, hogy a városrész a város déli részén található, holott ez egyáltalán nem fedte a valóságot.
A negyed, ahol Addie lakott, sokféle középosztálybeli embernek adott otthont, az aszfaltozott utak mentén sehol sem húzódtak járdák, a házak közt pedig megtalálható volt a farmstílusútól a nagy nappalis családi házakon át a téglakastélyokig minden, míg az öreg házakat sorra
eldózerolták.
Addie szülei szerény, egygarázsos, virágkertes farmházával szemben, keletre egy téglából felhúzott monstrum állt. A 207. utca déli oldalán házak sorakoztak egészen a Hutchinsonig, s a kereszteződés keleti oldalán kezdődött a Swanson Park, zöld oázis futball- és
softball-pályákkal.
Benny Addie-ék háza mellé húzódott a Tiburonnal és lekapcsolta a fényeket. A kocsi orra délnek, a Hutchinson felé mutatott, a park az ömlő esőn át is látszott; a távolabbi végén lévő parkolót már csak homályosan lehetett kivenni a felhőszakadásban.
A lány az órára pillantott, amikor Benny leállította a kocsit: hajnali negyed kettőre járt. Szülei alighanem kissé a plafonon lesznek. Addie szerette volna, ha ez lesz az az éjszaka, de hát egyszerűen nem volt erre mód...
Benny kicsatolta és a helyére csúsztatta a biztonsági övét, odahajolt hozzá és megcsókolta. Addie korábban soha nem érezte azt a vibrálást, amit most, amikor a fiú nyelve utat talált a szájába. Forróság futott át az ajkán, a nyelvén, le a torkáig, elárasztva testének minden rostját, hogy aztán, valahol a dereka alatt, lobogó lánggal égjen.
Maga körül érezte a fiú karjait, s Benny az ő övét is kicsatolta, majd a keze már a pólója alatt siklott, megnyugtatóan hűsítette forró bőrét. Addie egyszerre azt akarta, hogy mindenütt érintse meg őt. Érezte, amint kiereszt vékony melltartójának kapcsa, azután a srác keze elöl a póló alá bújt, egyre feljebb kutakodott, simogatott, szorított, miközben nyelve megvadult állatként mozgott a szájában.
Önuralma lassanként cserbenhagyta. Hiába volt hajnali fél kettő és reggel iskola; hiába voltak a szülei száz méterre (biztosan ébren még, hiszen őt várták), Addie már-már hagyta, hogy Benny Mendoza felkészítse az iskolabálra...
Nem így, mondta magának, miközben kétségbeesetten igyekezett visszanyerni önuralmát. Ne legyen ez gyors menet egy Hyundaiban, még akkor sem, ha Bennyvel van, akit szeret.
Tökéletes legyen, hallotta a hangot a fejében. Tökéletes legyen.
Akkora erővel bontakozott ki, amekkorát még maga sem tételezett fel magáról. Benny aggodalma azonnali volt és őszinte.
- Mi az, querida? Mi a baj? - Én... én nem tehetem - mondta. - Azt hittem, akarod.
- Akarom is - mondta, majd ( hiába küszködött ellene ) sírva fakadt.
A fiú karjában lelt menedékre, ahol aztán teljes erőből bőghetett a vállán. Jól érezte magát ott, és könnyei hamarosan elapadtak.
- Querida - nyugtatta a fiú. - Hiszen rengeteg időnk van. Szeretlek. Kivárjuk, míg eljön az ideje. Nem hajt a tatár. Itt maradok.
A lány kissé elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen. - Elmész... még a nyáron.
-Addie - meredt rá Benny -, az csak egy nyár. Utána viszont mindörökre együtt lehetünk. A lány ismét megcsókolta, miközben belül fájdalmas sürgetést érzett. Miután csókjuk véget ért, Addie úgy látta, mintha valaki állna kinn az esőben, a bal oldali ajtónál. O, a fenébe is,
gondolta. Az apja vajon?
Határozottan állt odakinn valaki. Addie látta, hogy valami emelkedik az alak és az autó között, majd fényesen villan; a lány szeme káprázni kezdett, ezért be kellett hunynia. Mikor kinyitotta, az üveg darabokra hullott, Benny bal szeme pedig rózsaszín felhőben robbant ki a fejéből, rá az arcára, mintha odabenn, a kocsiban esne az eső.
Végül a lövés dörejét is meghallotta, meg saját magát, amint sikolt.
Miközben Benny teste az övére roskadt - olyan volt a feje, mint egy megrepedt dinnye; csak a fél szem és a szája sarka emlékeztetett arra, hogy ez egy arc volt nem is rég - Addie rájött: nem tévedett a srác, amikor azt mondta, mindörökké együtt maradnak.
Látta, amint a pisztoly ismét megemelkedik, a kis, fekete lyuk az arcára mutatott, s Benny hangja visszhangzott a fülében: Mindörökre együtt, querida. Ez a gondolat szolgált pillanatnyi megnyugvással, miközben - életében utoljára - Adrienne Andrews egy csőtorkolat felvillanását szemlélhette.
Oak Park, Illinois, április 17.
Connie nem aludt valami jól. Sohasem aludt jól, ha a férjének lehetetlen időpontokban kellett dolgoznia. Most oldalra fordulva ránézett az ébresztőórára, kismilliomodszor azóta, hogy a férfi elment hazulról.
Öt után járt, amikor már nem sok hiányzott hozzá, hogy egy dühös „csessze meg"-gel felkeljen. Elvégre olvashat, tévézhet vagy akármit csinálhat, a srácok úgyis alszanak még vagy másfél óráig.
Mégis úgy döntött, még egyszer megpróbálkozik az alvással, és visszafordult. Szorosan behunyta a szemét, és visszagondolt azokra a napokra, amikor még oly boldogan éltek. Noha szerette a gyermekeit, és tisztában volt azzal, hogy élete értelmét ők ketten jelentik, mégis házasságuk első éveit tartotta élete legboldogabb korszakának.
Valahányszor Connie meg akart nyugodni, visszagondolt arra a napra, amikor még nem voltak házasok, sőt, még el sem jegyezték egymást.
Fotózás volt aznap, az első, amit együtt csináltak.
Ő volt a vidéki lány, az új hús a Michigan Avenue-n lévő tömbben, a fotós meg a fiatal, felkapott máris- sztár, aki azért jött New Yorkból, hogy a divatmagazin arculatát meghatározza. A címlapos ugyan egy másik modell lett, de Connie-nak is jutott hely a lapban, mégpedig egy ismert rovatban, amit szintén a fiatal menő fotós csinált.
Bikinit viselt, mivel a nyári kiadást készítették - miközben március elejét írták, és odakinn, az öreg chicagói Víztoronynál épp csak fagypont fölött járt a hőmérséklet. A fényképész magas nyakú gyapjúpulóvert, mellényt és farmert viselt, és úgy tünt, jó melege van, miközben Connie-nak a feneke is majd' lefagyott.
A férfi azonban minden tőle telhetőt megtett azért, hogy ő jól érezze magát, míg az eső meg nem jött. A hirtelen felhőszakadás után a férfi bérelt kocsijához futottak, amely a Michigan Avenue-n túl állt valamelyik mellékutcában, míg a csapat maradéka a díszleteket próbálta menteni az ítéletidő elől.
A pasi kitárta előtte az ajtót, be is csukta utána, csuromvizesen körülszaladt, hogy ő is beüljön, s mikor végre védve voltak a zuhétól, nevetni kezdtek. A férfi beindította a motort, bekapcsolta a fűtést, ültek és beszélgettek egy ideig, majd a beszélgetés csókolózásba, aztán mind vadabb ölkelkezésbe ment át; a hátsó ülésre másztak, őróla lekerült a bikini, és maga sem hitte, mit is művelnek ott a Magnificent Mile tőszomszédságában. Belepte a pára az ablakokat, nem lehetett kilátni. Connie őszintén remélte, hogy be sem látott senki.
Még mindig csukva volt a szeme; napok óta nem lazult el így, mint most. Épp a szeretkezés következett a bérelt kocsi hátsó ülésén, amikor elnyomta az álom.
Érezte, amikor a férje bemászott mellé az ágyba; amikor elhelyezkedett, a matrac kissé megnyikordult. Connie mocorgott.
Megérintette Connie vállát, s az asszony visszaúszott a hátsó ülésről szóló álomba.
Épp a kellős közepén járt, amikor nyers hangot hallott. - Itt a WLS 890 hírrádió, öt perc múlva hat, közlekedési tudnivalók első kézből útinformos munkatársunktól, Marin Ashe-től.
Connie rácsapott az ébresztő gombjára, és a férje felé fordult. - Hogy ment?
Sápadt volt az arca és még mindig nedves, talán az esőtől, talán mert már lezuhanyozott, bár ez utóbbit a felesége valószínűleg meghallotta volna.
A férfi üres tekintettel meredt rá egy darabig. A végén kipréselt magából egy mosolyt. - Azt hiszem, csináltam pár jó képet. Az kitűnő, drágám. Kitűnő.
Első fejezet
Quantico, Virginia, július 28.
A helybeli nyomozók hozzászoktak ahhoz, hogy a gyilkosságok indítéka kilencvenkilenc százalékban szerelemmel, pénzzel, szexszel vagy kábítószerrel áll összefüggésben; a sorrend nem feltétlenül ez.
Nem számítanak a körülmények, az sem, mennyire távolinak tűnik a gyilkosok indítéka, a négy fő okból - szerelem, pénz, szex, narkó - az egyik majdnem biztosan jelen van.
És ha olyan bűncselekmény történik, amelynek indítéka nem sorolható be egyértelműen a négy kategória valamelyikébe - úgy ez abba a bizonyos egy százalékba tartozik, amelyet a helyi rendőrség a saját hatáskörében nem képes megoldani; ilyenkor a helyi erőszakszervezet számos tagja szerint az a legjobb megoldás, ha ezekre az ügyekre felhívják a Központi Nyomozó Hivatal - az FBI - Viselkedéskutató Egységének figyelmét.
Washingtontól, a fővárostól délre, túl Marylandén és a Potomac folyón, a virginiai Quanticóban, az Egyesült Államok Tengerészgyalogos bázisán üzemel tucatnyi tengerészgyalogos iskola, a DEA kiképző akadémiája, valamint az FBI Kiképző és
Továbbképző Csoportja. Ugyancsak ezen a közel négyszáz hektáros, erdős területen található a Viselkedéskutató Egység, amelyet az itt dolgozók néha „a Létesítmény" néven emlegetnek. A lelombozóan modern és jellegtelen beton épületegyüttes falai között elhelyezett VKE több főt számláló, egymással szorosan együttműködő csoportokból épül fel, és az együtt dolgozókat a munka jellegéből fakadóan nem ritkán erős, családias kötelék fűzi egymáshoz. Így volt ez Aaron Hotchner felügyelő különleges ügynök csapatánál is. A csapat tagjainak aznap kellett munkába állniuk a hétvégi lazítás után, amelynek során nem volt szolgálat, nem voltak telefonok, nem volt semmi, csak csönd és nyugalom.
Utóbbi Hotchner számára lehetővé tette, hogy átnézze az állóképességi eredményeket, a költségvetési elemzéseket meg a rendőri jelentéseket, így be kellett érje egy szabadnappal. Az ügynökök - saját emberei és másokéi - űzött, humorérzék nélküli munkafelügyelőt láttak benne, ő viszont olyan szakembernek tartotta magát, akinek a munkaköre figyelmet és
elfogulatlanságot követel. Ha az utolsó nincs meg, annak könnyen kiégés, sőt megbolondulás lehet a következménye. Aaron Hotchner afféle modernkori Van Helsing volt, és olyan, valóban létező szörnyek nyomában járt, amelyekhez képest Drakula vagy a Farkasember legfeljebb ipari tanuló lehetett volna.
Ennek viszont ára volt. Felesége, Haley az őszön költözött el, tizenegy évi házasság után. Válás előtt álltak; házasságuk is áldozatává vált a szörnyeknek, akiket Hotchner űzött. A szakítás okozta iszonyú feszültség azóta enyhült valamelyest, és szívesen látták egymást szombat délután a sógornőjénél, ahol találkozhatott Haleyvel és fiukkal, Jackkel. A most már hároméves Jack elevensége legalább akkora kihívást jelentett Hotchner számára, mint a legtöbb menekülő gyanúsított, akinek az FBI-nál folytatott pályafutása során valaha is a nyomában volt. Egy gyermekközpontú pizzázóba mentek, családként, még ha csonka is volt már igazából az a
család, s mialatt Jack játszott, leendő exével visszafogottan, ámde nem barátságtalanul tárgyalta meg, hogyan mennek mostanában a dolgok, és mi mindent kellene megbeszélniük.
Miután Hotchner fél napot töltött azzal a két emberrel, akit legjobban szeretett, akkorát aludt, amekkorát hónapok óta se. Későn ébredt, és a vasárnapi lapot a konyhában olvasta el, ahol a ház üressége minden eddiginél nyomasztóbban hatott rá. Napja javát az otthoni dolgozószobájában töltötte, a jelentéseket nézte át, és csak annyi időre jött ki, hogy megmelegítse a mikrobán az ebédjét és megnézze a kábeltévén a híreket.
Haley éveken át szenthez méltó türelmet tanúsított férje munkamániája iránt, de az utolsó esztendők, amelyek során iszonyatos ügyek sorozatával kellett megküzdenie, még
visszavonultabbá tették Hotchnert, aki néha napokig, sőt hetekig elmaradt otthonról. S mikor újra íróasztal mögé került, munkaideje pedig kilenctől ötig tartott, már késő volt, Haley eltávolodott:
- Nem állíthatod meg az összes szörnyeteget - közölte férjével.
- Meg kell próbálnom. Láttam, mit tettek ezek a teremtmények a családokkal. Gondolj a fiunkra.
-Nem, Aaron. Gondolj rá te. A mi családunk kell legyen az első, mindenki másé csak ez után következhet.
-Próbálj megérteni! Az én családomat épp azzal védem, ha megállítom ezeket az embereket. - Mit mondjak, ez szuper, nagyon örülök. Biztos vagyok abban, hogy ennek valamilyen spirituális, metafizikai síkon még értelme is van. De hogy véded meg a családunkat, ezt itt, ha mutatóba se látunk téged?
- Én ez vagyok, Ilaley. Próbálj megérteni!
- Értelek én, Aaron, nagyon is. És szeretlek, nagyon is. Még mindig nagyon szeretlek, de mennem kell.
És ment is.
Hotchner hétfőn reggel korán ébredt. Egyáltalán nem aludt eleget. Kikászálódott az ágyból, lezuhanyozott, felvette a legjobb, tengerkék öltönyét, és bement az irodába.
Magas, széles vállú, mégis karcsú, fekete hajú, égő barna szemű férfi volt Hotchner, sápadt arca levegőt- lenségről tanúskodott, noha most, hogy fél napot kinn volt Jackkel meg Haleyvel, némi pír költözött magas, éles arccsontjára. Pillantása, viselkedése nyomán akár egy, a Fortune ötszázas rangsorolásában lévő nagyvállalat vezérigazgatójának is nézhette az ember, de közel sem keresett annyit, noha a munkája legalább annyira felelősségteljes volt.
Hotchner hátradőlt asztala mögött, amelyen csinos rendben sorakoztak az akták, kávét kortyolt és megnézte az időt. A csapat többi tagja a következő félórában várható.
Hotchnernek a csapatért viselt felelőssége messze meghaladta a munkaköri leírásban szereplőt; vezetése természetéből kifolyólag példaszerű volt. Ez többek közt azzal járt, hogy az irodában elsőként jelent meg (s onnan utolsónak távozott), már ha nem számítjuk Jennifer Jaerau-t, a sajtost. Következésképp a munkaidő kezdete előtt egy teljes órával már megfordult a kulcs az irodája zárjában.
Elsőként Emily Prentiss ügynök lépett ki a liftből és haladt végig az előtéren ruganyos
léptekkel. Visszafogott, elegáns, vállig érő frizurát viselt. A harmincas éveiben járt, s már több mint egy éve dolgozott a VKE-nél. Egy diplomata jó kapcsolatokkal rendelkező lánya volt. Ötvözte magában egy divatmodell megjelenését és egy sebész intellektusát. Korábban St. Louisban és Chicagóban is szolgált az FBI-nál, mielőtt az FBI Hotchnerhez osztotta be, aki megtanulta, hogy ezt a nőt értékelni és becsülni kell: Prentiss keményen, hideg szakértelemmel dolgozott, és bármit is szignáltak rá, soha nem panaszkodott. Ráadásul egy idő után a többiek is elfogadták, ami nagy dolognak számított, mivel egy népszerű ügynök helyébejött, akit
hatásköri túllépés miatt távolítottak el. íróasztalához ülve Prentiss felpillantott az üvegfalra, amely Hotchner irodáját elválasztotta a többiekétől.
Amikor meglátta főnökét a nyitott reluxa mögött, biccentett és elmosolyodott, de csak éppen hogy.
Hotchner visszabólintott, a mosolyt azonban már nem viszonozta, majd az előtte lévő aktába temetkezett. Már egy ideje benne volt a munkában.
Következőnek a csapat benjáminja, dr. Spencer Reid érkezett meg. Huszonhat évével ötödik éves veterán volt a VKE-n. Lötyögős, szürke nadrágot viselt, fehér ingéhez vörös-arany csíkozású nyakkendőt kötött, noha csak lazán, és az inggallért sem gombolta le. Aktatáskáját szíjon lógatta bal válláról, jobb hóna alá szorítva. Reid mindent egybevetve afféle tanárse-gédnek tünt, aki valami magán előkészítő iskola kémiaórájáról késik el éppen.
Mostanában már jobban volt. Ez az érzékeny fiatalember, aki minden tárgykörben statisztikák mögé rejtőzött, nem oly rég hatalmas traumán esett át. Az egyik elkövető foglyul ejtette, testi-lelki kínzásoknak vetette alá, valamint rövid időre drogfüggővé tette. A történteknek köszönhetően Reid feltette magának a kérdést, van-e neki egyáltalán keresnivalója a VKE soraiban, de Hotch és az akkori csapatfőnök, Jason Gideon meghányták-vetették a történteket, és azt tanácsolták neki, maradjon. Ironikus módon azóta Gideon volt az, aki kiégett és pályát váltott.
A csapatban minden ügynök tehetséges volt, sőt, kitűnő elme, de Hotchner tisztában volt azzal, mennyire különleges eset Reid a maga három - kémiai, matematikai és mérnöki - diplomájával, sőt, alighanem ő az eminens mindőjük közt. Vizuális memóriával rendelkezett ez a fiatalember, valamint 187-es IQ- val, s mindez lehetővé tette, hogy percenként húszezer szavas sebességgel olvasson. Ám még ennél is fontosabb volt, hogy a rendelkezésére álló adathalmaz időjártával szimbiózisba került Reid folyamatosan növekvő szakértelmével. Reid kétséget kizáróan I-Iotchner csapatának kulcsfigurája volt.
Most a lélegzetelállítóan szőke és kék szemű Jennifer Jareau felügyelő különleges ügynök lépett ki irodájából a közös térbe, aki a Viselkedéskutató Egység ösz- szekötőjeként dolgozott részint a sajtó, részint a helyi erőszakszervezetek felé. JJ a rá jellemző módon frissnek és ropogósnak tűnt fekete pantallójában és papucscipőjében; fehér blúza fölött ugyancsak fekete mellényt viselt. A Georgetownon végzett újságírást. Nem volt sokkal idősebb Reidnél, így ő volt a második legfiatalabb a csoportban. Hotchner az utolsó egykét évben meglehetős elégedettséggel figyelte meg, amint Jareau személyiségében az érettség kezd dominálni a fiatalság felett.
Csapatuk legfrissebb tagja valóságos FBI-legenda volt, amellett nagymenő író, továbbá elsőrangú előadó a szakmájában és azon kívül. Az ötvenes éveit taposó Dávid Rossi egy kisebbfajta egyetem professzorának tűnt fekete hajával, gondozott kecskeszakállával és mindennapos ruházatával (kék munkásing csíkos nyakkendővel, szürke sportdzsekivel és persze farmerrel). Úgy lépett ki a liftből, mint aki hazatér; önbizalmát, ha csak egy hajszál is ugyan, de elválasztotta az arroganciától.
Ez a hely ugyan nem az övé volt, de Dávid Rossi kétségkívül nagyban hozzájárult a
létrejöttéhez. Annak idején, Max Ryannel és annak pártfogoltjával, Jason Gideonnal úttörő munkát vállalt a kriminológiai személyiségelemzésben, ennek köszönhetően alakult meg a Viselkedéskutató Egység. Az elemzők ezen alapító hármasfogatából Ryan a csendes mindennapokba dezertált a munkával óhatatlanul együttjáró erőszak és szívfájdalmak elől; Rossi felkerült a bestseller-listára, a dumaszínházak színpadára és az előadók közé, s most már Gideon sem volt velük.
Gideon hirtelen és váratlan lemondását követően Rossi önként jelentkezett, hogy visszatérne. Csak ő tudta, miért döntött így, s Hotchner remélte: a szakterület e tiszteletre méltó hőse képes lesz betölteni a Gideon után maradt űrt. A csapat szíve, szellemi középpontja azonban Gideon volt a maga lelkiismeretével, s noha Rossi értékeit túlbecsülni aligha lehetett, mégiscsak magányos farkas volt ő, aki nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy az atyai gyóntató sze-repét játssza, avagy vezesse a körtáncot a nagy, közös tábortűz körül.
És volt is ebből probléma, amikor Rossi visszatért: neki is megvoltak a maga régi, jól bevált módszerei, meg a csapatnak is a maguk új módszerei. Nehéznek bizonyult ez az átmeneti időszak Hotchner számára, hiszen végeredményben ő hozta vissza a VKE-re Rossit. Most, hogy egykori mentorának lett a főnöke, az új helyzetben időnként újra meg kellett határoznia mindkettejük szerepét.
Rossi felhágott az emelt szintrészre vezető néhány lépcsőn, s Hotchner irodájának ablaka előtt elhaladva csibészes mosollyal biccentett neki. A gesztusban barátságosság és ellenségesség keveredett - Rossi arra emlékeztette a sztoikus Hotchnert, hogy akár egy elemzőnek is lehet humorérzéke.
Utolsónak Derek Morgan jött meg, a rövidre nyírt hajú, gyilkos mosolyú afro-amerikai, aki atlétatermettel rendelkezett, mivel valaha atléta is volt. A Chicagóból származó Morgan a Northwestern jogi karán végzett, korábban zsaruként dolgozott (amint az apja is), és töltött némi időt az Alkohol, Dohány és Tűzfegyver Irodán, mielőtt - vagy tíz éve - a VKE tagja lett. Morgan értelmi képességei sem hagytak kívánnivalót maguk után, de mégis: ha volt Hotchner csapatában ököl, úgy az Morganben testesült meg, aki a VKE-n végzett munkája mellett a kézitusa fortélyait is oktatta Quanticóban. Világoskék szvetterben, sötét öltönynadrágban, fekete, gumitalpú cipőben jött, szolgálati pisztollyal az oldalán. Magabiztossága, amivel a termen átvágott, számottevően csiszoltabb volt Rossiéánál. Felszaladt a lépcsőfokokon, és egyenest Hotchner ajtajához ment.
Bekopogtatott:
- Gyere be - kiáltotta ki Hotchner. Morgan belépett, és nyitva hagyta az ajtót. - 'Reggelt - mondta Hotchner.
Morgan ledobta magát az egyik, látogatók számára fenntartott székbe Hotchner asztalának túloldalán, és könnyedén főnökére mosolygott.
- Jól telt a hétvége? Hotchner bólintott.
- Szombat délután a sógornőmnél voltam Jackkel. - Klassz. Az egy délután.
- A szombati.
- Hotch, a hétvége két napból áll. - Annyiból.
- Csak azt ne mondd, hogy begubóztál az irodába, és a másodikat végigdolgoztad. - A te hétvégéd hogy telt? Morgan felemelte a kezét.
- Elmentem egy nővel. Tánc. Sörözés. Altalános lefárasztás. Jelenleg munkára, harcra kész. - Helyes.
Morgan felé bökött az állával.
- Túlzásba viszed a munkát, Hotch. Hotchner vállat vont.
- Ha egyszer sok a dolog.
- Nem dolgozhat valaki napi huszonnégy órát, heti hét nap. És azt ne mondd, hogy semmi közöm hozzá, mert én számítok arra, hogy te maradsz a mi csillogó szemű, bozontos farkú, rettenthetetlen vezetőnk.
Hotchner ezen elmosolyodott. Morgan is, csak ő szélesebben.
-Nálad a pont - mondta Hotchner. - Azért ugrottál be hozzám, hogy eljátszd a munkahelyi pszichológust?
- Nem. Azért, hogy elmeséljem, ki hívott fel a hétvégén. Emlékszel Tate Lorenzonra? Hotchner megrázta a fejét, de azután azt mondta: - Várjunk csak. A haverod, nem? Földid.
- Édes otthonunkból, Chicagóból. Egyazon tömbben nőttünk fel. Most nyomozó a városban. Az apja az én apám kollégája volt.
- Értem. - Hotchner kíváncsi volt, mire akar Morgan kilyukadni. Tudott róla, hogy Morgan zsaru papáját a fia szeme láttára lőtték agyon.
- Van egy ügye, azt szeretné, ha vetnénk rá egy pillantást.
Hotchner megpróbálta megállni homlokráncolás nélkül, de nem ment. A dolgok menetének megvolt a rendje náluk, amibe sehogyan sem illeszkedett az, hogy valaki régi haverjának szívességeket kérjen. - Na jó. És te mit mondtál neki?
Morgan vállat vont.
- Azt, hogy kérjen segítséget a hivatalos csatornákon keresztül. - Jól tetted.
- Úgyhogy felhívta JJ-t - mondta Morgan. Hotchner felsóhajtott.
- Hát, ez nem az a kimondott hivatalos út, de...
Jennifer Jareau, mintha csak hallgatózott volna, e pillanatban kopogtatott be. - Igen - mondta Hotchner, s Morgant figyelte.
Jareau az asztalhoz lépett, semleges mosolyt villantott Hotchnerre. Általában a folyamatban lévő ügy papírjainak paksamétájával közlekedett, most azonban csak néhány fotó volt nála. - Azt hiszem, megvan a következő ügyünk.
- Találgathatok? - kérdezte Hotchner, és továbbra is Morgant leste, aki úgy nézett körül, mintha épp helyszínelne a szobában, és nem venné jó néven, ha zavarnák. - Chicagóból? - Majdnem - válaszolta Jareau de nem pontosan.
- Hát akkor?
- Chicago egyik elővárosáról van szó.
Hotchner a vele szembeni másik üres szék felé intett a fejével. - Ki a farbával.
Jareau leült.
- A hétvégén felhívott egy Tate Lorenzon nevü chicagói detektív. Morgan mélységesen elmerülve vizsgálgatta a pulóvere elejét.
- Ezt a három fotót küldte át e-mailben - nyújtotta át a képeket az asztal felett, mint hátborzongató kártyalapokat.
Hotchner egyenként végignézte a helyszínelés alkalmával készült felvételeket. - És mi ez?
- Mindhármat az elkövetés helyszíne szerint illetékes hatóságnak küldték - válaszolta a nő. - Az elsőt, amin a kocsi van...
-Egy pillanat. Ezek nem rendőrségi helyszínelő felvételei?
-Nem. Bűncselekmények helyszínén készültek, mielőtt a rendőrség kiszállt volna. Majd postázták őket a rendőrségnek.
Hotchnert érdekelte az ügy. Nagy szemeket meresztett Morganre, aki egyik szemöldökét megemelve bólintott, mint aki azt kérdi: „Nem megmondtam?" Ahogyan Derek Morgan mindig is megmondja Aaron Hotchnernek.
Jareau folytatni akarta, ahol abbahagyta: - Az első, amin a kocsi van...
Kivárta, míg Hotchner előveszi a másik kettő közül, és szemügyre veszi a kocsiban agyonlőtt fiatal párt, az esőáztatta aszfaltot és a bal első ajtó mellett heverő gyűrött papírdarabot. Majd folytatta:
- Adrianne Andrewst és a fiúját, Benjamin Mendozát a lány szüleinek háza előtt lőtték agyon a kocsiban április 18-a hajnalán, a 207. és a Hutchinson sugárút sarkán. Ez a felvétel, amelyet majdnem biztosan maga a gyilkos készített, tizenkilencedikén érkezett meg a Chicago I leights-i kapitányságra.
- Interneten?
Jareau megrázta a fejét.
- Csigapostán. Se ujjlenyomat, se DNS, se semmi. A második bűncselekmény a két feloszlott hulla.
Hotchner maga elé vette a fotót, amelyen két koponya és néhány nagyobb csont volt látható valamilyen erdős területen.
- Ezek két nő csontjai, akik a tóparti megyék egyikéből, a waucondai Bangs Lakc-ből tűntek el június tizennegyedikén. A képeket június tizenhatodikán kézbesítették a waucondai
kapitányságra, ugyancsak csigapostán. Egy hétre rá találták meg a csontokat, néhány mérföldnyire a Lakewood Erdei Természetvédelmi Területtől.
A harmadik fénykép ötvengallonos, kék műanyag hordót ábrázolt egy szemmel láthatóan üres lakás közlekedőjében.
- Ez az egyetlen bűncselekmény, ami magában Chicago városában történt - közölte Jareau. - Ezt a hordót, benne egy holttesttel, a kínai negyedben, a 25. utca egy üres lakásában találták. Hotchner felpillantott Morganre, aki most végre a szemébe nézett. Mindketten tudták, mit jelentenek a képek: többet, mint három, egymástól független bűncselekményi helyszínt. - Hadd beszéljek Lorenzonnal telefonon - mondta Hotchner.
Morgan zavart mosollyal válaszolt.
- Arra nem lesz szükség. Tíz percen belül itt lesz. -Itt?
Morgan bólintott.
- Iderepült a társával együtt. A főnöke akarta így És szerintem ez egyszer hanyagolhatnánk az előírásokat meg a szolgálati utat, Hotch.
Hotchner egyetértett. Tekintetét Jareau-ra szegezte.
- Amint Lorenzon nyomozó ideér, a csapat minden tagja legyen a tanácsteremben.
Jareau kissé zavarodottnak tűnt e sietség láttán, de bólintása nyugtázta az utasítást, s kiment az irodából.
Hotchner most Morganre meredt.
- Miért nem hívtál fel ezzel már otthon?
- Lorenzon szombaton telefonált nekem a képekről - válaszolta Morgan. - O meg a társa vasárnap repültek ide - ez szigorúan az ő ötlete volt, Hotch -, és nem találkoztunk, amíg én vissza nem jöttem a városba... lévén még akad köztünk, aki ismeri azt a fogalmat, hogy hétvégi kikapcsolódás... és tegnap este együtt vacsoráztunk. Tate nem tudta, mi van a kezében.
- Fogalma se volt róla?
- Hát, az azért átfutott az agyán, hogy sorozatgyilkossal lehet dolguk. Azt viszont nem értette, miért ennyiféle az elkövetési mód. Némi ötletünk persze már van.
Hotchner bólintott. - Elmagyaráztad neki?
Morgan a fejét rázta. - A fenébe is, Hutch, tudtam, hogy az ügy a végén úgyis nálunk köt ki, és addig már várhat. Végül is lehet ez más, mint a mi asztalunk?
- Nem - ismerte el Hotchner.
-Arra gondoltam, Tate ma úgyis megtudja, legalább hadd aludjon utoljára még egy jóízűt, mielőtt a világ fenekestül felfordul körülötte.
-Milyen tapintatos - mondta Hotchner szarkasztikusan. Morgan vállat vont.
- Na és te hogy aludtál?
Morgan felkelt. - Ne is kérdezd. Hazaküldhetnél egy egész napos szunyára.
Mikor átvágtak az előtéren, a két férfi akkor lépett ki a felvonóból. Az idősebbik - Rossi korabeli lehetett
- latin volt, telt orcájú, álmos barna szemű, őszülő ha- lántékú. Barna sportdzsekit, farmert, barna, legombolt nyakú inget és szintén barna papucscipőt viselt. Zoknit nem.
Az afroamerikai mosolya könnyed volt, tekintete metsző, ajka felett ceruzavékony bajuszt, alatta pedig kecskeszakállt viselt, haját tüskére nyírta. Fekete öltönyéhez fekete pólót viselt, felépítése ex-sportolóra vallott, olyanra, aki ma is szakít időt arra, hogy formában tartsa magát. - Tate Lorenzon, chicagói nyomozó - mutatta be Morgan.
Hotchner kezet rázott a fekete detektívvel, akinek szilárd volt a kézfogása is, a pillantása is. - Köszönöm, hogy fogad minket, Hotchner ügynök
- mondta Lorenzon. - Tudjuk, hogy bekavarunk.
- Annyi baj legyen - válaszolta Hotchner. - A barátaim Hotchnak szólítanak.
- Engem Tate-nek. - Lorenzon ezzel bemutatta a társát: - Aaron Hotchner felügyelő ügynök, ő itt Hilario Tovar nyomozó a Chicago Heights-i kapitányságról.
Tovar mosolyogva nyújtott kezet.
- Szólítsanak Hi Ilynek, és igazán nagyra értékeljük, hogy időt szán ránk. Mindannyian tudjuk ugyanis, mi a VKE - maguk az egyes szám, akik nem pocsékolják apróságokra az idejüket.
- Hilly - biccentett felé Hotchner, és kezet ráztak. - Örömmel segítünk, ha tudunk.
- Ezt jó hallani - mondta Lorenzon. - Elég sok kollégánk gondolja úgy, hogy Hilly meg én elvetettük a sulykot. Ha az ember ki meri mondani egy zsaru előtt a sorozatgyilkos szót, azonnal arra gondolnak, túl sokat jár moziba.
Hotchner rossz előérzettel mondta:
- Mindketten tudják, mi csak felkérésre foglalkozhatunk egy üggyel. - A vámpírt is be kell invitálni - mondta Lorenzon.
A megjegyzést és annak megannyi változatát Hotchner már számtalanszor hallotta korábban. Úgy tett, mintha nem ingerelné.
- Nos, hát akkor... Tovar felemelte a kezét.
-Nézze, mind a kettőnk felettesei úgy vélik, elment az eszünk, de miután elég jó szakmai múltunk van, hát belementek abba, hogy meglesz a hivatalos megkeresés... ha és amennyiben maguk is úgy vélik, hogy igazunk van. Másrészről viszont talán csak azt akarták, jöjjünk ide, hátha kijózanítanak minket.
-Ezek szerint tudják, mibe botlottak - mondta Hotchner határozottan. Állítás volt, nem kérdés. - Alighanem - felelte Lorenzon, és felsóhajtott. - De mint mondtam, más ezt nem kívánja elhinni.
- Ki akarná elhinni? - kérdezte Morgan. Jareau lépett oda hozzájuk.
- Mindannyian együtt.
Bemutatták, kezet fogott a két látogatóval.
- Nagyra értékeljük az idejét - mondta neki Tovar.
- Ez a munkánk - felelte a nő. - Ha kisül belőle valami, én foglalkozom majd a médiával. - Innen, Washingtonból?
-Nem. Ha Chicagóba megyünk, én is ott leszek a csapatban.
Hotch elcsípte Morgan kis mosolyát. A két chicagói nyomozó figyelmét egyáltalán nem kerülte el, milyen csinos, fiatal nő Jareau, és hogy rosszabb sors is van annál, mint vele egy csapatban dolgozni.
Jareau bevezette őket a tanácsterembe. Tovart és Lorenzont Hotchner jobbjára, Rossit a baljára ültette, a többiek legyezőszerűen helyezkedtek el a szoba közepén álló mahagóni asztal körül. Morgan és Reid Rossi jobbjára, Prentiss Lorenzon baljára került, Jareau pedig, aki bemutatta az embereket egymásnak, állva maradt.
Az ajtótól jobbra húzódó falban reluxával ellátott panorámaablak nyílt, Hotchner irodájában lévőnek a párja. Balra szekrény állt, mellette pult, rajta fénymásoló, mögötte a sarokban fax. A baloldalt lévő falon három golyóálló ablak volt - ezek csak arra szolgáltak, hogy fény szűrődjön be rajtuk -, alattuk barna szófa állt, amellett cserepes virág. Az egész falat betöltő fehér írótábla tisztán ragyogott.
A tábla két oldalán álló parafatáblák még teli voltak a korábbi ügyekből való, kirajzszögezett cetlikkel, fényképekkel, jelentésekkel és egyéb vicik-vacakkal. Az ajtóval szembeni falon HD-tévé terpeszkedett, amelyen be lehetett mutatni a PowerPoint prezentációkat és az ügyekkel kapcsolatos videofelvételeket.
- Amiért a nyomozók ellátogattak hozzánk - kezdte Hotchner -, az a fotókon kivehető. JJ? Jareau megnyomta a távirányító gombját, és a HD- képernyőn megjelent az első helyszínen készült kép. Mindannyian jól láthatták: aszfaltozott úton, ház mellett álló gépkocsi, benne fiatal pár, az esőverte úttesten, a bal első ajtó mellett összegyűrt papírdarab.
Hallgattak valamennyien. Majd Jareau közölte velük:
- Ezt a képet csigapostával küldték meg a Chicago Heights-i Rendőrkapitányságnak, ahol Tovar nyomozónak továbbították. Emlékeztet benneteket bármire?
Morgan, akiről Hotchner tudta, hogy már van erre válasza, csendben maradt. A többiek is, de Reid mintha valamit erősen figyelt volna a képen. Hotchner tudta, fiatal kollégája közel jár ahhoz, amit ő meg Morgan már korábban észrevettek.
Kicsit besegített neki.
- Tovar nyomozó, meg tudja mondani, mikor és hol történt a bűncselekmény?
- Április tizenhetedikén - felelte a kérdezett jobban mondva tizennyolcadikán, hajnali egy óra tájt, a 207. és a Hutchinson sarkán.
Épp csak kimondta, Reid csendben megszólalt: - Berkowitz. - David Berkowitz? - kérdezte Prentiss, s tekintete kigyúlt. Reid sebesen bólogatott.
- Sam Fia. 1977. április 17-én egy szerelmespár - Valentina Suriani tizennyolc éves színésznő és vontatósofőr barátja, a húszesztendős Alexander Esau - smárolt Bronxban, nem messze a Hutchinson River
Parkwaytól, amikor Berkowitz agyonlőtte őket. Noha a kilencedik és tizedik áldozata voltak, csak az ötödik és hatodik, akik bele is haltak a sérüléseikbe. Az egyik rendőr levelet talált a helyszínen, amelyet az úgynevezett .44-es Kaliberű Gyilkos ügyében nyomozó Joseph Borelli századosnak címeztek. Berkowitz ebben a levélben nevezte el magát Sam Fiának.
- Arra a pasasra gondol - kérdezte Lorenzon aki egy nyavalyás kutyától kapta az ukázokat? - Egy Harvey névre hallgató labrador terriertől - mondta Reid a maga lendületes módján, magától értetődően, mint aki kérdést válaszol meg egy tévévetélkedőben. - Állt valami azon az összegyűrt papíron?
- Semmi - felelte Tovar.
- Leadjuk a laborunkba - fűzte hozzá Hotchner. - Lehet, hogy találnak rajta valamit. - A gyilkos fegyver - szólt közbe Morgan. - Mit tudunk róla?
- Ez egy ... - kezdte Tovar, Reid azonban félbeszakította: - Charter Arms Bulldog, .44-es Special. Létezik?
Hotchner nézte, amint a nyomozónak leesik az álla, és úgy bámul Reidre, mint egy kétévesre, aki épp most mondta el a Gettysburgi Beszédet.
- Izé, hát csakugyan .44-es volt - nyögte ki Tovar. - Mi vagy te, kölyök, varázsló? - Maradjunk a boszorkánymesternél - felelte Reid.
Morgan közbelépett.
- Mivel doktori fokozata van és különleges ügynök, a „kölyök" megszólítás nem egészen helyénvaló.
- Sajnálom, dr. Reid - mondta Tovar zavartan.
Reid csak legyintett, miközben Hotchner leszögezte: - Már csak azért is érdemes dr. Reidet komolyan venni, mert nem az ujjából szopja, amit mond.
- És nem is máshonnét - tette hozzá Morgan.
- A lényeg - mondta Reid hogy ugyanaz a fegyver, amit Berkowitz használt.
Jareau felemelte a távirányítót, s megjelent a képernyőn a második fotó: a Lakewood Erdei Természetvédelmi Területen talált emberi maradványok.
-Tovar nyomozó - mondta - egy kollégájától kapta ezt a képet, Waucondából, ami egyike a tóparti megyéknek.
- A neve Jaké Denson - közölte Tovar. - Akkor küldte el, amikor megkérdeztem, nem kapott-e postai küldeményt; de Jaké azt hiszi, az elkövetési módozatok közti különbség miatt az ő dilinyósa meg a mi dilinyósunk nem ugyanaz a fazon.
-A „dilinyós" kifejezés - szólt Reid - nem fedi a valóságot, amennyiben erről az illetőről beszélünk, aki ugyanaz mindkét esetben. Intelligens, sőt képzett emberrel van dolguk. Ne becsüljék le!
A két nyomozó kínos pillantást váltott. Olyanok voltak, mint holmi kispályások, akik egyszeriben nagymenők társaságában találják magukat.
Rossi, aki koncentrálás közben megtévesztően üres arckifejezést öltött, a csontokat ábrázoló kép felé intett a fejével.
- Itt mi a történet?
- Kirándulók találták meg június 21-én, szombaton két fiatal nő maradványait a Lakewood Erdei Természetvédelmi Területen - válaszolta Jareau. - Két koponyát, négy combcsontot és egy állkapcsot. Donna Cooper és Casey Goddard maradványaiként azonosították a leletet. A nők a Wauconda megyei Bangs Lake-ből tűntek el június 14-én.
- Mint az a két nő - szólalt meg Prentiss akiket utoljára egy jóképű fiatalemberrel láttak. A pasas egyik karja be volt gipszelve, és azt állította, segítségre van szüksége ahhoz, hogy leszedje a kocsijáról a csónakját.
- O, a pokolba is - lehelte Morgan. - Ted Bundy - bólintott Rossi.
- A dátum - tette hozzá Reid - pontosan egy hónappal nem stimmel, egybevág viszont azzal, amely napon Janice Ott és Denise Naslund tűntek el Washington államban. Az ő csontjaikat később a Laké Sammamish Állami Parkban találták meg.
- Az ördögbe! - Tovar öklével a tenyerébe csapott. - Ezt sose raktam volna össze... de igen, ez egybevág azzal, amit Densontól hallottam. Csak ő annyi hetethavat hordott még össze, hogy nem láttam, melyik kirakós hová való.
- Ezek szerint - mondta Lorenzon -, másolat az enyém is.
Jareau elértette, és a harmadik fotót is kivetítette. Az üres lakásban talált műanyag hordó megjelent a képernyőn. - Ezt találták egy családi perpatvarra hivatkozó névtelen bejelentést követően a kínai negyed egyik üres lakásába kiszálló rendőrök július 22-én.
Reid összehúzott szemmel vizsgálta a képet.
- Lehet, hogy a pontos cím a 25. utca 900.-as tömb volt?
Lorenzon hosszan bámulta; talán így meredhetett Mózes az égő csipkebokorra, gondolta Hotchner.
Aztán a chicagói zsaru lassan megrázta a fejét.
- Az utca stimmel, de abban nincs 900. tömb, dr. Reid... mert az az utca nem elég hosszú ahhoz. A 200. tömbben volt...
-A kétszáztizenhármas szám alatt - bólintott Reid.
- Ez aztán már hátborzongató - fakadt ki Lorenzon. - Ezt meg honnan tudja? Dr. Reid természetfeletti képességgel rendelkezik, a szentségit neki?
Reid igyekezett palástolni a megjegyzés felett érzett elégedettségét. - A lakóház - mondta - ahol az eredeti kék hordót találták, a wisconsini Milwaukee-ben volt, az Északi 25. utca 924. tömbben, a 213. szám alatt. A lakó egy harmincegy éves férfi volt, aki nem sokkal korábban veszítette el a munkahelyét. Egy csokoládégyárban dolgozott...
- Ó, Krisztusom! - nyögte Lorenzon, és hallhatóan nyelt. - Az istenverte Jeffrey Dahmer. - S az áldozat? - kérdezte Morgan komoran.
-Még nem azonosították, de fiatal, fehér férfi, húsz év körül lehet, talán szökött valahonnan. Az orvosszakértő szerint a megtalálása előtti egy hónap java részét a hordóban töltötte. - Megadta a szakértő a halál okát?
Lorenzon nemet intett.
- Ahhoz már túlságosan feloszlott a test... a nyelvcsont azonban eltört. Talán kézzel fojtogatták.
- Mi a helyzet a bűncselekmények szexuális vonatkozásával? - kérdezte Reid.
- A waucondai esetről nem tudok eleget - közölte Tovar. - Nem láttam a teljes aktát, a fotó meg csak csontokat ábrázol. Ami a Heights-on történt lövöldözést illeti, arról elmondhatom, hogy szexuális jellegű bizonyíték nem merült fel.
Reid elgondolkodva bólintott.
-Persze a Berkowitz-gyilkosságok kapcsán sem merült fel közvetlen szexuális bizonyíték. Mit tud a hordóról?
-Megint csak ugyanazt - felelte Lorenzon. - Túlságosan is felbomlott a test.
- Berkowitz a nőket gyűlölte - szólt Rossi -, akárcsak Bundy, Dahmer viszont meleg férfiakat gyilkolt. A szexuális vonatkozás minden esetben tetten érhető volt, ez az elkövető viszont merőben szokatlan módon mindkét pakliból lapot húz.
- Mire tudunk ebből következtetni a gyilkos nemi beállítottságát illetően? - kérdezte Prentiss. - Heterókat is, homoszexuálisokat is öl.
-Lehet ez is meg az is - válaszolta Hotchner de ha a szexuális vonatkozás teljes hiányából indu-lunk ki, még az is lehet, hogy egyáltalán nem érdekli
a nemi élet. Meglehet az is, hogy az elkövető a szexualitás kerülésével épp az önnön nemi beállítottságát igyekszik leplezni.
- Szerintem erről van szó - bólintott Reid. - Le kívánja választani a saját nemi irányultságát ezekről az ügyekről, ami nem egyszerű, tekintve, milyen fokú perverzió játszott szerepet az általa másolt bűncselekmények elkövetésében.
Rossi szemöldöke a magasba szaladt.
- Ennek oka lehet az is - tette hozzá -, hogy önmagát egyfajta előadóművésznek tekinti, akinek a végső önkifejezési eszköze nem is maga a gyilkosság, hanem annak fotón történő rögzítése.
Tovar a fejét rázta.
- No és hova jutunk ezzel? Oda, ahonnét elindultunk? - Nem egészen - mondta Reid. - Ismerjük a szignóját. - Aha - nézett rá Lorenzon. - Az a szignója, hogy gyilkol.
- Milyen szignóról beszélünk? - kérdezte Tovar. - Kettőt agyonlőtt, kettőt földarabolt, az ötödikkel meg csak a jó ég tudja, mit tett.
- Ne keverjük össze a szignót az elkövetés módjával. - Van különbség? - kérdezte Tovar.
Rossi bólintott.
- Az elkövetési mód jelenti azt, hogyan követi el a bűncselekményt, a szignó pedig, hogy mit követ el a bűncselekmény során a célja elérése végett. Mi az, ami hajtja.
- No és mi hajtja?
- A fényképezés - mutatott Rossi a tévé képernyőjére. Morgan a homlokát ráncolta.
- Valaki minden idők leghírhedtebb sorozatgyilkosainak bűncselekményeit másolja - de vajon miért?
- Egyszerű - válaszolta Prentiss. - Emberünk is hírhedt szeretne lenni.
Mindannyian felé fordultak. Hotchner észrevette, hogy Rossi bátorítóan biccent Prentissnek. - Van bárhogy máshogyan értelme ennek az elmebajnak? - kérdezte a nő. - Egy elkövető, aki szeretné biztosítani helyét a Hírhedtség Házában?
Úgy tűnt, erre senki nem tud biztosat mondani.
Rossi kissé felemelte a hangját, így mindenki a rangidős szakértőre figyelt.
- Öt embert ölt meg három különböző rendőrség illetékességi területén, ami annyit tesz, komoly hangsúlyt helyez arra, hogy ne kapják el, noha az elismerésre azért vágyik, azért is küldte el a képeket. Van valami fogalma a rendőrségi munkáról, mi több, a rendőrség működéséről is; tudja, hogy a különböző kapitányságok nem működnek együtt egymással, kivéve, ha olyasvalakik erőltetik, mint Lorenzon és Tovar nyomozók.
Hotchner bólintott, és hozzátette:
- Valószínűleg azzal is tisztában van az elkövető, hogy minél több helyen csap le, annál több időbe telik, míg azonosítják az elkövetési módot és azt, hogy ő sorozatgyilkos. Annak ellenére, hogy fényképeket küldözget, valószínűleg azzal számolt, hogy sokáig űzheti a dolgot, mert mi nem avatkozunk be.
Lorenzon Morganre nézett.
- Ezek szerint segítenek nekünk?
-Ezt nem én döntöm el. - Morgan Hotchnerre nézett. - Igen, Tate - válaszolta Hotchner. - Segítünk. Lorenzon bólintott.
- Köszönjük. Szükségünk lesz rá. Ezt nem vitatta senki.
- JJ - mondta Hotchner -, kezdetnek közöljük a waucondai kapitánysággal, hogy Chicago és Chicago Heights közös kérésére szállunk be. Mondd meg nekik, hogy mi felügyelnénk az ügyben érintett körzetek embereiből összeállított nyomozóbizottságot. Véleményem szerint ezzel még három óra előtt megleszünk.
- Azon leszek - mondta Jareau. Hotchner Reidhez fordult.
- A másolt ügyek háttéranyagát kérem. - Örömest - szólt Reid.
- Prentiss, olvasd el a rendőrségi jelentést és kezdj el dolgozni a viktimológián. - Rendben.
Hotchner hatalmasat sóhajtott.
- Rendben van, emberek, nyomás csomagolni. Egy órán belül repülünk az Andrewsról. - Köszönöm, hogy benne vannak - mondta Tovar.
-Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, Hilly - szólt Hotchner. - Ez azt jelenti, hogy...
- Ez annyit jelent, hogy el fogjuk kapni. Mindenki felállt, kivéve Rossit, aki tovább meredt a képre.
- A fenébe is - mondta, aztán hangosan felnevetett. Mindannyian felé fordultak, Morgan is, aki már kifelé tartott.
Ez a Sorozatgyilkosok Legjobb Számai album - közölte Rossi. - Egy nem akármilyen revival együttessel.
Második fejezet
Chicago, Illinois, július 28.
Derek Morgan csukva tartotta a szemet, így nem tudhatták, hogy már ébren van. Még a levegőben voltak, valahol a Közép-Nyugat fölött. Körülötte a többiek csendben beszélgettek, vagy a laptopjukon ügyködtek. A javarészt száztíz százalékon teljesítő Morgan nem
kimerültségből vagy lustaságból aludt náluk tovább. Csupán tisztában volt azzal, hogy amíg a gyilkost el nem kapják, nem nagyon lesz alkalma, hogy kipihenje magát.
Morgan az indulás előtti óra egy részét azzal töltötte, hogy felhívta édesanyját, közölte, hogy hazatér egy ügy kapcsán, és időt fog szakítani arra, hogy beugorjon hozzá, csak még azt nem tudja, mikor. Anyja boldog volt, hogy hallotta a hangját: „Amikor csak időd van, fiam - mondta. - Tudom, milyen megterhelő a munkád. Büszke vagyok rád!"
Akinek dolga volt a VKE csapatával, hamar rájött, hogy a csapatban a kemény fiú Morgan. S mégis Morgan volt az, aki minden vasárnap hazatelefonált az anyjának. A család fontos maradt számára, és nem csak a szavak szintjén: szorosan összetartó família volt az övék. A VKE azért ment Chicagóba, hogy családokon segítsen, olyanokon, mint az övé, hiszen a Lakewood Forestnél talált fiatal nők, ha a korkülönbségtől eltekintett, akár az ő testvérei is lehettek volna. Valaki lezöttyent mellé, de Morgan kényszerítette magát, hogy ne mozduljon, és a szemét se nyissa ki.
- Tényleg azt hiszed - hallotta Prentiss hangját hogy alvást színlelve megtéveszthetsz egy szakértőt?
Morgan elmosolyodott. - Talán nem vagy olyan jó.
Prentiss ezt eleresztette a füle mellett.
- Hotchner megkért, tájékoztassalak a becsapódás utáni teendőinkről. -Ne használd a levegőben a becsapódás szót. Balszerencsét hoz.
- Oké, akkor legyen szerencsés földet érés. Bár soha nem gondoltam volna, hogy félsz a repüléstől.
- Csak a haláltól.
- Ez őszinte volt. Akár ki is nyithatod a szemed. Ha már beszélgetünk. Morgan vonakodva engedelmeskedett.
- így jó lesz?
-Fogjuk rá. Ha leszálltunk, Hotchner azt akarja, mi ketten menjünk a kínai negyedbeli helyszínre. Szerinte egyedül te ismered a várost annyira, hogy segítség nélkül is eltalálj oda. - Nem gond - ásított Morgan, majd megdörzsölte az arcát, és kissé feljebb ült. - Mennyi idő? - A becsapódásig?
Morgan rávigyorgott. - Nőstény ördög.
- Inkább csak csintalan. Fél óránk van hátra. A férfi körülnézett.
- A többiek mit csinálnak?
-Rossi és Reid az első helyszínre mennek ki, Chicago Heights-ba, Tovar lesz az
idegenvezetőjük, noha Rossi is chicagói gyerek. Lorenzon ezalatt elkíséri Hotchnert és JJ-t a waucondai kapitányságra, majd az ottani helyszínre mennek.
Morgan felmordult. - Ez azért nem semmi. - Mármint?
- Gyilkos, aki sorozatgyilkosok elkövetési módszerei mögé bújik. - Variációk egy és ugyanazon régi témára, Morgan.
Morgan bólintott.
A csapat nem egészen egy óra múlva már a chicagói FBI-iroda által rendelkezésre bocsátott három fekete Chevy Thaoe-ban ült. A szokásosnál elviselhetetlenebb volt a meleg, a
páratartalom pedig annyira magasnak bizonyult, hogy levegőt venni is alig lehetett.
Miután két kézitáskáját bepakolta az egyik Chevybe, Morgan azon kapta magát, hogy dől róla a víz. Amikor mindannyian elhelyezkedtek, és fegyverük is kéznél volt, a jármüvek háromfelé indultak: Hotchner és Jareau Lorenzonnal északnak, Rossi meg Reid Tovarral délnek, Morgan pedig, Prentisszel az anyósülésen, keletnek.
Az I-90-esen hajtott, majd délnek fordulj ott, ahol a sztrádát keresztezte az 1-94. A délutáni nap verőfényét vakítóan verte vissza a hűtő, odabenn azonban csendben búgott a klíma. Morgan nem kapcsolta be a rádiót. Agya már a munkán járt.
Jó másfél órája úton voltak már, amikor Prentiss megkérdezte: - Mennyi van még hátra?
Morgan összevont szemmel pillantott rá.
-Nem Chicagóban dolgoztál, mielőtt a VKE-hez csatlakoztál? Prentiss mosolygott, ám nem nézett rá. - De.
- Meddig? - Darabig.
- Akkor meg tudod, mennyi van hátra, nem? Bólintott.
- Csak beszélgetni akartam.
- Nem muszáj megfeszülni, hogy barátságos legyél velem, Emily. Kedvellek én anélkül is. - Atyám, kösz.
-Értve ez alatt, hogy tisztellek. Jól dolgozol. - a hömpölygő forgalomnak szentelte figyelmét. - De azt tudod, hogy Hotchnál még próbaidős vagy?
- Már miért lennék? - Hangja védekezőnek tűnt. - Több mint egy éve vagyok itt, és a csatlakozásomkor sem voltam az a kimondott zöldfülű.
Morgan elvigyorodott.
- Emily, az ördögbe, hiszen még engem is próbaidősnek tekint. Sőt, azt mondanám, annak tekinti még saját magát is. O a csoportvezető, és ez a munkája része. Az meg talán feltűnt, hogy mostanában úgy fel van húzva, mint egy számszeríj.
- Nem bízik meg bennem. - Ezt meg miért mondod? Emily Prentiss vállat vont.
-Hotch tisztában van vele, mennyire ismerem Chicagót, mégis téged jelölt ki, hogy vezess. - Talán úgy okoskodik, a vezetés férfimunka.
- Te most hülyéskedsz?
- Aha - nevetett Morgan. - Nem sanszos, hogy túl sokat rágódsz ezen?
Prentiss újra elmosolyodott, s kinézett az ablakon, miközben átszelték a Chicago folyót. Morgannek túl kellett mennie a keresett utcán, a 31. utcánál elhagyni az autópályát, és onnan visszakeveredni a 25. utcára. Nyugatnak tartott hát a 31.-en egy tömbnyit, északra fordult a Wentworth-ön, elhajtott a 26. sarkán lévő lámpáig, ahol balra fordult a 25. felé, ám ott
csakhamar tűzcsap méretű betonoszlopok állták útját: az utca zsákutcának bizonyult. Morgan a rossz oldalon próbálkozott. Rábukkantak azonban egy dél felé vezető sikátorra, így nem kellett a kocsival kifarolni.
- Persze - mondta Prentiss - én szólhattam volna, hogy nem erre kell jönni. - Viccelsz?
- Igen.
Az utca déli oldalának első épülete a Wentworth-re nézett, a sikátor az épület mögött futott. A sikátoron túl, nyugati irányban Morgan megpillantotta a kovácsoltvas korláttal övezett
