Első fejezet
A szabadkőművesség elveszett titkai
„Hogy a szabadkőművesség története egészen az özönvízig vezethető vissza; hogy ez az egész épp csak tegnap óta létezik; hogy valójában nem más, mint jó ürügy egy kiadós tivornyázáshoz; hogy lélekromboló, ateista szervezet; hogy tiszta szándékú jótékonysági egyesület, amely ténykedését felesleges titkolózás közepette végzi; hogy egy olyan politikai gépezet, mely elképesztő hatalommal rendelkezik; hogy nincsenek titkaik; hogy titkos tudásuk felöleli az emberiség legteljesebb ismeretanyagát; hogy rejtélyes rítusaikat Mefisztó felész védnöksége mellett és az ő megidézésével végzik; hogy ténykedésük teljességgel ártalmatlan, sőt éppenséggel a lehető legnagyobb emberi butaságok gyűjteménye; hogy tagjai követik el mindazokat a gyilkosságokat, amelyekre sohasem derülhet fény; hogy egész életüket annak szentelték, hogy előmozdítsák az egyetemes testvériség és jóság ügyét - nos, mindez néhány példa csupán a számtalan feltételezés közül, amelyet a Szabad és Elfogadott Testvérek körén kívülállók fogalmaztak meg. Omne ignotum pro mag- nifico. Minél kevesebbet tudunk róla, annál vonzóbbnak fogjuk találni a szabadkőművességet."
The Daily Telegraph, London, 1871 „A szabadkőművesség nagy hangsúlyt fektet aira, hogy tagjait minél magasabb rendű erkölcsiség elsajátítására biztassa. Am aligha meglepő, hogy a kívülállókban felébred a gyanú egy olyan társaság láttán, amelynek tagjai titkos kézfogások, jelzések és sajátos szókincs révén érintkeznek egymással, s ez a gyanakvás mindig inkább rosszat, mintsem jót sejtet. Miért van szükség ezekre a külsőségekre s módszerekre, ha nem azért, hogy elkendőzzék az igazságot? Mire fel ez a titkolózás, ha egyszer nincs is rejtegetnivalójuk ?
Mindazok szemében, akik nem tartoznak a szabadkőművesek köréhez, olyan elképesztő őrültségnek tűnik ez az egész - a sajátos öltözködés, az ezoterikus szövegek felolvasásának gyakorlata s a furcsa rituálék végzése -, hogy arra a következtetésre jutnak: itt valami másnak is lennie kell. Valaminek, ami ennél sokkal mélyebbre s távolabbra mutat. Valószínűleg szó sincs ilyesmiről... ám a tagadást, valaminek a nem létezését mindig is nehéz bizonyítani
The Daily Telegraph, London, 1995
A tökéletes értelmetlenség
1871-ben Viktória királynőre még harmincévnyi uralkodás várt. Ulys- ses S. Grant volt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, s a szabadkőművességről nyilvánosan is szabadon diskurálhattak a közemberek. Százhuszonöt évvel később, amikor az első holdraszállás is már egy nemzedékkel odébb van s a világ az Internetre csatlakozik, a szabadkőművesség még mindig olyan téma, amely érdeklődést kelt az emberekben.
Az iménti idézetek közül az elsőre egy a szabadkőművesség történetét feldolgozó poros könyvben bukkantunk - gondosan kivágott és összehajtogatott újságkivágás volt, melyet könyvjelzőként használt egy azóta rég elhunyt szabadkőműves. A második idézetet Chris olvasta a repülő fedélzetén, az ebéd és a nagyfilm közötti időben, miközben félúton jártunk az Atlanti-óceán fölött.
Az utóbbi százhuszonöt évben szinte minden, még a fogalmazás stílusa is megváltozott, ám az átlagemberek manapság épp olyan sokféleképpen viszonyulnak a szabadkőművességhez, mint 19. századi elődeink tették. A legtöbben nem hiszik el azt, amit nem értenek, s ha olyan elit társasággal kerülnek szembe, amely kizárja őket, bizalmatlanságuk közömbösséggé változhat, de akár gyűlöletbe is átcsaphat. Noha a szabadkőművesség mindig is nyitott volt minden ép lelkületű és egészséges fizikumú férfi számára, aki a huszonegyedik - a skót konstitúció szerint a tizennyolcadik - életévét betöltötte, amennyiben az illető igaz természetű s istenfélő volt, a tagság túlnyomó többsége a Britszigeteken mégis az arisztokrácia köreiből s a társadalom felső középosztályából került ki.
A viktoriánus korszak derekán társadalmilag fontos, sőt szinte létkérdés volt egy értelmiségi férfi számára a szabadkőműves tagság. Az ipari forradalom újgazdagjai társadalmi státust kívántak szerezni maguknak azáltal, hogy olyan exkluzív társaság tagjai lettek, amely az arisztokrácia köreiben, sőt a királyi családban is nagy presztízst élvezett. Elméletileg a munkásosztály tagjai is beléphettek a szabadkőművesek társaságába, ám a gyakorlatban aligha folyamodtak olyan klub tagságáért, amelyhez munkaadójuk is tartozott. így hát a páholy fogalmát hosszú időn keresztül a legjómódúbb rétegekkel társították. Azok, akik nem tartoztak a szabadkőművesekhez, bármely társadalmi réteget képviselték is, legfeljebb csak találgathatták, miféle titkok lehetnek azok, amelyeket kizárólag e rejtélyes szervezet tagjai ismerhetnek meg. Mindenki tudta róluk, hogy kötényt és nagy gallért viselnek, hogy állítólag feltűrik a nadrágjuk szárát, s furcsa kézfogással üdvözlik egymást, miközben jelszavakat súgnak társuknak.
A 20. század második felében viszont a szabadkőművesség már korántsem ennyire elit társaság, mivel a társadalom bármely rétegének s osztályának képviselői kérhették és meg is kapták tagságukat. Mégis elegendő egyetlen pillantást vetni az angol szabadkőművesek hierarchiájának csúcsára, s máris kiderül, hogy a királyi család vagy az örökletes főnemesi cím sem lehetett kifejezett hátrány a pályázó elbírálása szempontjából.
A nyugati civilizációban az emberiség nagyobbik hányada legalább nagy vonalakban tud a szabadkőművesség létezéséről, s a maszonikus rejtélyekhez való viszonyuk alapján az emberek két nagy csoportra oszlanak: vannak, akik nem szabadkőművesek ugyan, de érdeklődnek a rend titkai iránt, s vannak, akik maguk is szabadkőművesek, de ugyanez a kérdés foglalkoztatja őket. A hallgatási fogadalmat, melyet a szabadkőművesek tesznek, nem az eskü kényszere hívta életre, és nem is az attól való félelem, hogy társaik halálos bosszút állnak rajtuk, inkább az a tény, hogy a szabadkőművesek egyetlen szót sem értenek abból a szertartásból, amelyben részt vesznek; egyedüli félelmük az, hogy az emberek kinevetik őket a látszólag s nyilvánvalóan értelmetlen és őrült rítusaik miatt.
A szabadkőművesség számunkra s minden általunk ismert Testvér számára sem jelent sokkal többet, mint egy társaságot, egy baráti kört vagy klubot, amely lehetőséget nyújt arra, hogy amatőr színházasdit játsszunk, s az előadások után megfelelő mennyiségű bor vagy sör mellett alaposan belakjunk. A bonyolult szerkezetű, sejtelmes rituálé hosszú éveken át, kántálva mondogatva memorizálandó. A hangsúly az őszinteségre kerül a rituálé végzésekor, ám a valóságban a szertartás teljes szövegkönyvének csak töredékét lehet egyszerű allegorikus üzenetként értelmezni, melyek az ember mint morális lény becsületességét hirdeti. A többi értelmetlen szavak furcsa egyvelege csupán, illetve a Salamon király-féle Jeruzsálemi Templom építéséhez kapcsolódó, történelmi tényként elfogadott események felidézéséből áll.
Miközben a Testvérek beérik azzal, hogy viszonylag keveset tevékenykednek, s ez is lényegében a fura strófák gépies elsajátításában merül ki, a kívülállók közül sokan azon mesterkednek, hogy lebontsák a szervezetet, mivel úgy vélik, romlást hoznak az emberiségre, s a kapitalista privilégiumok bástyájának vagy a kölcsönös talpnyalás klubjának tekintik. Számtalan e témát taglaló könyv igyekszik csillapítani a nagyközönség mohó kíváncsiságát és feloldani a közvélemény hozzáállásának antagonizmusát. Ilyen mű például John J. Robinson amerikai szerző kötete, mely kiváló kutatásokon alapszik, míg mások, így az azóta elhunyt Stephen Knight írása is aligha több, mint fikció, amely a sza-badkőművesség legvérmesebb ellenzőinek legrettenetesebb félelmeit igyekszik beigazolni.
A szabadkőművesek ellen lobbizók rendületlenül azon munkálkodnak, hogy bebizonyítsák a feltételezett bűntetteket, s ezt saját bőrünkön is megtapasztaltuk - Chris egyik „újjászületett" keresztény barátja nemrégiben kijelentette, hogy tanácsadói szerepet vállal egyházi közösségükben. Amikor megkérdeztük, kinek is szeretne tanácsot adni, elszörnyedtünk a válasz hallatán:
- Azoknak, akiket a szabadkőművesek átka sújt.
- Mi az a szabadkőműves-átok? - kérdeztem anélkül, hogy elárultam volna neki, milyen kapcsolat fűz a Testvérekhez (a tagok így nevezik egymás között a szabadkőművességet).
-A kőműveseknek hűséget kell fogadniuk a társaik iránt, s ezt a fogadalmat még akkor is meg kell tartaniuk, ha másoknak vagy akár saját családtagjaiknak ártanak vele. Ha megszegik az esküjüket, olyan átkot szórnak rájuk, amely rettenetes szenvedéseket okoz, nemcsak nekik, hanem a környezetüknek is.
Eltartott egy ideig, mire magamhoz tértem ezután. A szabadkőművességre sok mindent lehet mondani, de az bizonyos, hogy semmi köze az ördöghöz és az ördöngösséghez, noha egyesek szemlátomást rögeszmésen keresik benne ennek jeleit. Az effajta tájékozatlanságból eredeztethető vádaskodás pedig épp az ellenkezőjét feltételezi annak, amit az angliai egyesült Nagypáholy (az ún. anyapáholy) nyilvánosan kijelentett: „A szabadkőművesnek állampolgári kötelessége, hogy felülemelkedjen bármely más szabadkőművesnek tett elkötelezettségén", és hogy „a szabadkőművesek nem árthatnak mások családjának vagy hozzátartozóinak azáltal, hogy az illetőnek túl sok idejét vagy pénzét veszik igénybe, vagy nem kényszeríthetik más módon olyan viselkedésre, amely az érintettek érdekeit sértheti".
Semmiképp sem kívánunk a szabadkőművesség fogadatlan prókátoraiként fellépni, de mi magunk igen sok jót köszönhetünk nekik, s ők ugyanakkor legjobb tudomásunk szerint soha semmi rosszat nem tettek nekünk. A Testvérek mindig is hatalmas összegeket fordítottak jótékonysági célokra, s rendszerint névtelenül tették ezt, és hatékonyan előmozdították a közmorál színvonalának emelkedését, a társadalmi felelősségtudat erősödését, ami követendő példa lehet mások számára. A bőrszín, a faj, a hit és a politikai nézetek sohasem voltak lényegesek a tagság szempontjából, melynek két fő célkitűzése van: az egyén szabadságán alapuló társadalmi rend megvalósítása és a tudás keresése. A ta-gokkal szemben támasztott egyedüli előírás és elvárás az istenben - bármely istenben! - való hit.
A szabadkőművességet érő legsúlyosabb bírálat szerint az egész hagyomány teljességgel értelmetlen. A szabadkőműves nem tudja, honnan ered, úgy tűnik, senki sem tudja, mit szeretne elérni, s egyre bizonytalanabbnak látszik jövője ebben a világban, amelyben a céltudatosság és a haszonelvűség uralkodik. Nem elég, hogy a szabadkőművesség keletkezése teljességgel homályba vész, de a Rend „igazi" titkairól a tagok maguk is beismerik, hogy mindörökre elvesztek, s ezeket mindaddig „póttitkok"-kal helyettesítik a szertartásaikban, „amíg az eredetiek ismét elő nem kerülnek".
Ha a szövegeket, amelyek a rituálé során elhangzanak, szó szerint vesszük, akkor a szabadkőművesség már legalább háromezer éves múltra tekinthet vissza. Ám ezt a lehetőséget nemcsak a Rend ellenzői vetik el, de maga az angol Nagypáholy sem vindikál magának ilyen ősi múltat. Az anyapáholy - attól tartván, hogy köznevetség tárgyává válhat - kerüli a szabadkőművesség eredetére vonatkozó hivatalos állásfoglalás kinyilvánítását, s az ún. „kutatópáholyok" számára lehetővé teszi, hogy eszmecserét folytassanak a korlátolt mennyiségben rendelkezésre álló történelmi bizonyítékokról.
Egy szegény, világtalan jelölt a sötétség birodalmában
Amikor minket szabadkőművesekké avattak, mindketten ugyanazt a ceremóniát csináltuk végig, amely minden egyes jelölt számára elő van írva - immáron legalább kétszázötven éve. E szertartás egyik állomása az, amikor a jellemesség képviselőiként megesküdtünk arra, hogy a szabadkőművesség egyetlen titkát sem tesszük hozzáférhetővé a külvilág számára, s tökéletesen tudatában vagyunk annak, hogy jelenlegi publikációnkban akadhat olyan információ, amelynek közlését egyes kőművesek e titkok elárulásaként fognak minősíteni. Mindazonáltal az angliai Nagypáholy álláspontja szerint csakis a tagok felismerését célzó eszközök és módszerek tartoznak a Rend féltett titkai közé, és pusztán azért, mert valaki elolvasta ezt a könyvet, még hiába próbálja azt állítani magáról, hogy ő is a Testvérek közé tartozik. Számunkra fontos, hogy minél részletesebben mutassuk be s magyarázzuk el a rituálékat, mivel ez képezi kutatásunk tulajdonképpeni kiindulási alapját. Az itt közölt szavak, rigmusok között akad olyan, amely valóban az azonosítás titkos eszköze, de nem árultuk el, melyik szövegnek milyen szituációban kell elhangoznia, s mindent megtettünk annak érdekében, hogy ne legyünk hűtlenek hajdani eskünk szellemiségéhez. Mindenesetre abban a tudatban ígértük meg, hogy megőrizzük e titkokat, hogy ezzel senkinek sem korlátozzuk a szabadságát - sem morális, sem civil, sem pedig vallási értelemben. Márpedig ha eskünk arra vonatkozott volna, hogy nem oszthatjuk meg másokkal felfedezéseinket, amit e könyv kiadásával igenis megteszünk, akkor ez az eskü egészen biztosan sértené az imént felsorolt szabadságjogokat.
Noha több év eltéréssel és két különböző páholynak lettünk tagjai, mégis igen hasonló tapasztalatokra tettünk szert eközben. Érzéseinkről a következőkben egyes szám első személyben számolunk be (az „én" itt mindkettőnket, azaz bármelyikőnket jelentheti).
Miután több hónapon át többször is meghallgatásra voltam hivatalos, melyek során a volt főmesterekből álló testület kérdezgetett, most már készen álltam arra, hogy felvegyenek a szabadkőművesek közé. Hogy mihez is csatlakozom valójában, az akkor szinte teljességgel ismeretlen volt előttem. Az egyetlen határozott kérdésre, melyet addig feltettek nekem, miszerint: „Hiszel-e Istenben?", igen volt a válaszom. Ez volt a kezdete annak a folyamatnak, melynek eredményeképpen most itt állok, egy őr mellett, aki egy kivont kard markolatával kopogtat a szentély hatalmas ajtaján, s kéri számomra az engedélyt a bebo- csáttatásra.
Bekötött szemmel, bő szabású fehér nadrágban és ingben várakoztam. Egyik lábamon egy egyszerű papucsot viseltem, bal lábamon térdig feltűrték a nadrágom szárát, s hosszú ingem bal oldalát is félrehúzták, így a mellkasom azon az oldalon fedetlen maradt. Tudtomon kívül ekkor egy kötélhurkot akasztottak a nyakamba, s ennek végét a hátamon engedték le. Miután megfosztottak „érceim"-től, azaz mindenemtől, ami fémből készült, most már bevezethettek a templomba. (Csak később tudtuk meg, hogy ugyanígy, ilyen durva, köpenyszerű ruhában, nyakában kötélhurokkal állították a középkori eretnekeket az Inkvizíció elé, hogy kezelésbe vegyék őket, még mielőtt beismerik bűneiket.)
Emlékszem, éreztem, hogy sokan vannak körülöttem, s kiszolgáltatott és sebezhető voltam. Majd egy hideg, éles tárgy ért a mellemhez, a meztelen bőrömhöz.
- Érzel-e valamit? - kérdezte az az illető, aki előttem állt. Valaki a fülembe súgta, mit kell erre válaszolnom, s ezt én fennhangon, szertartásosan elismételtem utána.
- Igen.
-Akkor legyen ez egy olyan szúrás, amely a tudatodba mélyül, s azonnali halálodat okozza, ha valaha akár egyet is elárulsz a titkok közül, melyeket ezek után fogsz megismerni.
Egy másik hang a helyiség egy másik részéből ekkor a következőket mondta (orgánumából ítélve azt hiszem, a Főmester lehetett):
- Senki sem lehet szabadkőműves, csak ha már érett korú és szabad ember. Kérdezem hát tőled, szabad ember vagy-é és betöltötted-e már a huszonegyedik életévedet?
- Igen.
- Miután megfelelően válaszoltál erre a kérdésre, újabb kérdések várnak még rád, melyeket azon nyomban felteszek neked. Bízom benne, hogy mindegyikre őszinte választ adsz nekem. Valóban tiszta becsületed és őszinte elszántságod birtokában nyilatkozod-e, hogy semmiféle anyagi vagy más méltatlan indíték nem hajt, s még ha barátaid másképpen tanácsolják is, nem hagyod befolyásolni magad, s önkéntesen s szabad akaratodból ajánlod magad jelöltnek, aki a szabadkőművesség misztériumaiban s privilégiumaiban szeretne részesülni? Továbbá valóban becsületedre mondod-e, hogy a privilégiumok azért vonzanak téged, mert Rendünkről kedvező véleményed alakult ki, s mert az általános tudásszomj hajt, s az az őszinte óhaj, hogy embertársaidat az eddiginél hasznosabban s szolgálatkészebben tudd segíteni?
- Igen.
A tőrt, amelynek élét eddig a pillanatig mindvégig a mellkasomnak szegezték, most elvették, noha én ezt akkor nem tudhattam. A kötélhurok azonban ezek után is a nyakamban maradt. A tőlem jobbra álló férfi odasúgta, hogy térdepeljek le, s elmondtak egy rövid fohászt, melyben segítségül hívták a Mindenség Legfőbb Urát, Kormányzóját (Istent így írták körül, a lehető legsemlegesebb szavakkal, hogy koncepciója bármely monoteista vallás követője számára elfogadható le-gyen).
A szertartás folytatásakor segítőim körbevezettek a templom belsejében. Háromszor is megálltunk közben, s mindhárom alkalommal ekképpen mutattak be: „szegény, világtalan jelölt a sötétség birodalmában". Noha én ezt akkor nem láthattam, a templom padlózatának közepén egy területet fekete-fehér, négyzet alakú kőlapokkal raktak ki. E „sakktábla" keleti végében állt a főmester emelvénye, a déli végében az ifjú felügyelő ült, nyugaton pedig az idős felügyelő - mindketten egy- egy kisebb emelvényen.
Miután háromszor egymás után körbejártuk a templomot, s a kötést még ekkor sem vették le a szememről, odavezettek a főmester pie- desztáljához, s ő azt kérdezte tőlem:
-Most, hogy már tudod, milyen a sötétség, halljuk, mi szíved legfőbb kívánsága? A választ ismét a fülembe súgták.
- A fény.
- Legyen hát ismét áldott világosság néked.
Ekkor levették rólam a kendőt, s amikor a szemem hozzászokott végre a fényhez, láttam, hogy a főmester előtt állok, aki figyelmemet azonnal felhívta a szabadkőművesség szimbolikus „fényei"-re (világosságaira). Ezek pedig a következők: a Szent Törvénykönyv (a keresztény hívők számára a Biblia), a Csiszolt Kő és a Körző. És akkor azt mondta nekem, hogy most már a Befogadott Szabadkőműves Inasok rangjára emelkedtem, s ez az első a három fokozat közül, amely után teljes értékű szabadkőműves mester lehet belőlem. Azután elmagyarázták az első fokhoz tartozó titkos jelek, kézszorítások és jelszó jelentését, majd közölték velem, hogy a bal oldali oszlop, amely Salamon király templomában a kapu mellett állt, különleges jelentőséggel bír a szabadkőművesek számára. Az ősi szentély jobb és bal oldali pillérét egyaránt felállították itt, a páholyban, s ezek a főmester mögött kétoldalt láthatók. A bal oldali oszlopot Boáznak hívják - Izráel királyának, Dávid királynak a dédapja, Boáz után kapta nevét.
Miután többször is ünnepélyesen körüljártuk a templomot, megajándékoztak egy egyszerű fehér borjúbőr köténnyel, amely imént megszerzett rangomat szimbolizálta. Majd azt mondták:
- Ősibb ez, mint az Aranygyapjas rend vagy a Római sas, s értékesebb, mint a Csillag és a Térdszalagrend, vagy bármely más, létező rend, mivel az ártatlanságot jelképezi, s kötelékét a barátság adja...
Ez a mondat, mint ez később kiderült, rendkívül fontos része volt a szabadkőműves rituálénak, s konkrét bizonyítékokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a szertartás a történelem három igen különböző s távoli időszakában jött létre, s e rétegek között viszonylag modern és igen ősi egyaránt fellelhető.
A szertartás során különféle erkölcsi és társadalmi erényeket ajánlottak figyelmembe számos építészeti analógia alkalmazásával. Egy ilyen példa az, amikor a kőműves szerszámait az önfejlesztés eszközeiként értelmezték. A beavatási szertartás vége felé riadtan vettem tudomásul, hogy vizsgakérdések következnek, s ezeket memorizálnom kell, hogy továbbléphessek majd a következő fok felé, azaz legény lehessek. A kérdések és adatok között mindenesetre több volt a meghökkentő, mint a valóban informatív.
Kérdés: „Mi hát a szabadkőművesség?"
Válasz: „Az erkölcs sajátos rendszere, allegóriába burkolva s szimbólumokkal megjelenítve." Kérdés: „Mi az a három alapelv, amely a szabadkőművesség alapját képezi?"
Válasz: „Testvéri szeretet, segítség és igazság."
A jelöltek számára ezen alapelvek közül az első nyilván érthetőnek tűnik, ámde a^másik kettőt már nehezebb elfogadni s értelmezni. Segítség? Mihez? És miféle igazság?
Most, hogy már testvérükké fogadtak, s jóllehet, csak egy frissen belépett inas voltam, mégis abban a biztos tudatban hagytam el a templomot, hogy valami különleges dolog történt ott velem. Ám ugyanakkor fogalmam sem volt, mit is jelent ez valójában. Az „asztalpáholy" - ünnepi lakoma, azaz testvéri lakoma - következett, s engem mint a nap hősét a főmester baljára ültettek. Pohárköszöntők és ünnepi beszédek követték egymást, s mondhatom, mindannyian pompásan éreztük magunkat. A Mesterség rejtélyeit természetesen nem tárták fel előttem. Talán, gondoltam akkor, majd a legközelebbi szertartáson minden világossá válik számomra.
Tévedtem.
A természet és a tudomány rejtett titkai
Néhány hónap múlva átestem a második fokozat beavatási szertartásán, s a legény rangjára emelkedtem. Ez alkalommal a többi testvérrel együtt léptem be a templomba. Fehér borjúbőr kötényt viseltem, amely az igaz ártatlanság s egyúttal az én akkori, szerény státusom szimbóluma volt. A Páholyt ekkor az első fokozatból ismert módon nyitották meg, s mint beavatásra váró jelöltet próbának vetettek alá. Ennek során azokra a kérdésekre kellett válaszolnom, amelyeket az előző szertartás végén magyaráztak el. Amint túlestem ezen a próbán, mely azt volt hivatott felmérni, mennyire vagyok képes számomra teljességgel értelmetlen dolgokat visszaidézni, azt mondták, hagyjam el egy kis időre a templomot, hogy alaposan felkészíthessenek a felvétel szertartására.
Amikor ismét bebocsáttatást nyertem, ugyanaz a durva öltözék volt rajtam, mint az első alkalommal, az iniciáción, de most a bal lábam és a mellkasom jobb fele maradt csupaszon. Miközben az iparosmesterek/diakónusok körbevezettek a templomban, új jelszavakat és jeleket tanulhattam meg. Ilyen például a kéz felemelése, amely állítólag abból a korból ered, amikor „Jésua megvívta az Úr háborúját (Jehosafát völgyében), s imádkozott, hogy a Nap ne térjen le pályájáról, amíg minden ellenségét le nem győzte". Ez a későbbiekben ugyancsak rendkívül fontosnak bizonyult.
Ez alkalommal Salamon király templomának jobb oldali oszlopát jellemezték számomra, s ezeket az információkat kiegészítettem azokkal, amelyeket az első fokú iniciáció szertartásán a bal oldali pillérről megtudtam. Ez a második oszlop, Jákin, arról a főpapról kapta nevét, aki a Jeruzsálemi Templom e részének megszentelését elvégezte. Jákin és Boáz, a kettős pillér számos tekintetben kulcsfontosságú volt jövendő kutatásaink szempontjából. Az elsőről megtudtam, hogy az „erő" vagy „erőben az erő" jelképe, a másik pedig azt jelenti: „megalapít", „létrehoz" - s a kettő együttesen: „stabilitás".
A második fokú szertartás végén engedélyt kaptam arra, hogy „kutatásokat folytassak a természet és a tudomány rejtett misztériumainak feltárására".
Egy halovány fénysugár
Néhány hónap múlva, amikor mint legény - fehér kötényben s két kék kokárdával (rozettával) - már méltónak találtattam arra, hogy a legmagasabb, ún. mesterfokba léphessek (azaz mesterré emeljenek), először is ismét bizonyítanom kellett alkalmasságomat - s újabb vizsgakérdésekre kellett megtanulnom a helyes választ.
A kérdések feltevése és a válaszadás közben felhívták figyelmemet arra, hogy „ősi testvéreink járandóságukat Salamon király templomának középső kamrájában kapták meg, semmiféle aggály vagy bizalmatlanság ezt nem övezte, mivel akkoriban tökéletesen megbíztak alkalmazójukban". Ám a Biblia gondos tanulmányozása után sem találtunk utalást Salamon templomának bármiféle középső kamrájára vonatkozóan. Egy ilyen súlyos tárgyi tévedés pedig valószínűtlennek tűnt, ezért úgy véltük, hogy a vizsgakérdések azt kívánják érzékeltetni csupán, hogy a testvérek a múltban képesek voltak megbízni munkaadójukban, ám nem biztos, hogy a mai szabadkőművesekre is áll ugyanez.
Ekkor egy olyan - látszólag bibliai utalással - találkoztunk, amelynek nyoma sincsen a Bibliában, ám tovább mutatott küldetésem irányába, amellyel akkor fognak megbízni, amikor a mester fokára emelnek: „Mert az Úr azt mondta, az Erőre építem az én Igémet az én Házamban, hogy örökké álljanak falai." Ez az idézet rendkívül fontosnak bizonyult, noha a modern szabadkőművesek számára nem sok értelme lehet. így voltunk ezzel mi is, amikor először hallottuk e szavakat. Ezután újabb jelszót ismerhettem meg, amelynek segítségével ismét beléphettem a templomba, amikor a szertartás már mint a mester szabadkőműves páholya folytatódott. Az események ez alkalommal azonban egészen másképpen, drámai módon alakultak.
Ismét beléptem hát a templomba, ahol teljes sötétség fogadott. Mindössze egy gyertya lángja világított a főmester előtt, a keleti oldalon. A hatalmas, ablaktalan helyiségben égő magányos gyertya mindössze gyér fénnyel világított, de amint a szemem hozzászokott a sötétséghez, láttam a mögötte kirajzolódó arcokat s a templom belső terének fekete és szürke árnyakként felsejlő körvonalait. Ekkor teljességgel felkészületlenül ért a drámai bejelentés, miszerint a jelenlegi beavatási fok témája maga a halál.
A szertartás az előző fokok rövid összefoglalójával kezdődött.
„Testvérek, a kőművesség mindegyik fokozata előremutat, s csak idővel szerezhető meg, és türelem meg szorgalom szükségeltetik ehhez. Az első fokban megtanuljuk, miféle kötelességekkel tartozunk Istennek, szomszédainknak s önmagunknak. A második fokban részt vehetünk az emberi tudomány misztériumában, s követhetjük a Teremtő jóságát és nagyságát azáltal, hogy részletesen megismerjük az Ő műveit. Ám a harmadik fok az egész építmény cementje - rendeltetése az, hogy összekösse az embereket a barátság misztikus pontjain, mint a testvéri szeretet köteléke; a halál sötétsége és a sír rejtélye felé mutat, s előfutára egy még ragyogóbb fénynek, amely az igazak feltámadását követi, amikor e halandó testek, melyek oly régóta szunnyadnak a porban, életre kelnek, egyesülnek rokon lelkeikkel, s magukra öltik a halhatatlanságot..."
Ezután elmondtak egy fohászt, amely e szavakkal fejeződött be:
„.. .kérünk Téged, részesítsd kegyelmedben e szolgádat, aki szeretne velünk tartani, hogy részesülhessen a mesterkőműves rejtélyes titkaiban. Ruházd fel őt oly lelkierővel és állhatatossággal, hogy a megmérettetés órájában helytálljon, s épségben és biztonságban haladhasson át a Te védelmedet élvezve a halottak sötét völgyein, hogy azután feltámadhasson, kiemelkedhessen a bűn sírjából, s ragyoghasson, mint a csillagok, örökkön-örökké."
A szertartás a továbbiakban az előzőekhez hasonlóan folytatódott egészen addig a pontig, amikor a következő feladat várt rám: szereplője lettem egy érdekes történetnek, amely magyarázatot adott arra, hogy miképpen vesztek el számunkra mindörökre a mesterkőműves valódi titkai. Én játszottam azt a figurát, aki kizárólag a szabadkőműves rituáléban létezik, s akit - mint tudomásomra hozták - Hiram Abifnak hívnak.
A főmester a következő történetet mondta el:
„...a természet még egy jelentős és hasznos leckével szolgál - ez nem más, mint önmagad megismerésének képessége. Megtanít arra, hogy lélekben, az elmélkedés útján felkészülj létezésed utolsó óráira, utat mutat néked e halandó élet útvesztőjében, s végezetül megtanít arra, hogy hogyan halj meg Ezek tehát, drága testvérem, a szabadkőművesség harmadik fokának valódi céljai. Felszólít arra, hogy gondold végig ezt az iszonyatos témát, s megtanít, hogy átérezd, az igaz s egyenes ember számára a halál nem rettegés, ám a hamisoknak és becsteleneknek ez jut osztályrészül.
E végső igazságról a szabadkőművesek krónikája a következő csodálatos példát hozza a mi nagy mesterünkről, a rendíthetetlen hűségéről nevezetes Hiram Abifról s az ő idő előtti haláláról, aki nem sokkal Salamon király templomának befejezése előtt vesztette életét, s ezen az építkezésen, mint azt bizonyára ti is tudjátok, ő volt a fő építőmester. Halála pedig a következőképpen történt:
Annak a bizonyos csoportnak tizenöt legényét nevezték ki, hogy irányítsák a többieket, s látták, hogy noha a templom hamarosan elkészül, még nem ismerhették meg a mesterkőműves valódi titkait. Szövetkeztek hát egymással, hogy bármi áron, de megszerzik e titkos tudást, s ha kell, akár erőszakhoz is folyamodnak. Amikor ármányukat végrehajtani tervezték, a tizenötből tizenketten visszaléptek, de hárman az elszántabbak s kegyetlenebbek közül kitartottak istentelen tervük mellett, s e célból egyikük a templom déli, a másik a nyugati, a
harmadik pedig a keleti kapujához állt, ahová Hiram Abif mesterünk visszavonult, hogy kifejezze tiszteletét a Leghatalmasabb színe előtt, mint az neki szokása volt, amikor déli tizenkettőre járt az idő.
Miután végzett szertartásával, elindult a déli kapu felé, ahol e gazemberek közül az első várt reá. Jobb fegyver híján egy függőónvonalzóval támadott rá, s követelte mesterünktől, Hiram Abiftól, hogy árulja el a mesterkőműves valódi titkait. Meg is fenyegette őt, hogy halállal lakol, ha ezt megtagadja, ám ő kötelességéhez híven azt felelte, ezek a titkok csak három ember előtt ismeretesek ezen a világon, s hogy a másik kettő hozzájárulása nélkül nem tudja és nem is akarja elárulni ezeket, ám azt is mondotta támadójának, hogy ha eljön az ideje, a türelem és a kitartás meghozza gyümölcsét az arra érdemes kőművesnek, s részesülhetnek e titkokban. Ami azonban őt magát illeti, inkább elszenvedi a halált, semmint hogy elárulja a szent titkokat, melyeknek őrzésével megbízták. Ez a válasz nem volt ínyére a gazembernek, s hatalmas ütést mért mesterünk homlokára, ám meglepte konok ellenállása, s az ütés csak a jobb halántékát érte. Am tnégis elég nagy volt ennek ereje ahhoz, hogy a mester a földre rogyjék s bal térdére ereszkedjen."
Ekkor enyhe ütést éreztem a halántékomon, s két vezetőm, a diakónusok jelezték, hogy térdeljek le úgy, amint azt az imént a történetben hallottam.
„Amikor ebből a testhelyzetből ismét feltápászkodott, a nyugati kapuhoz sietett, ahol a második merénylő toppant elébe, s neki is ugyanazt mondta s nem kevésbé határozottan válaszolt, mint az imént a társának, mire a gazember, aki egy (víz) szintezővel volt felfegyverkezve, hatalmas ütést mért a bal halántékára, s ettől ő a földre rogyott, a jobb térdére ereszkedve."
Ismét enyhe ütést éreztem a saját halántékomon, s jelezték, hogy ereszkedjek a jobb térdemre.
„Mivel rájött, hogy e két irányban nem menekülhet, Mesterünk tántorogva, erejét vesztve s vérezve elindult a keleti kapu felé, ahol a harmadik merénylő várt rá. Miután követelésére hasonló választ kapott, mint társai, s mivel Mesterünk továbbra sem lett hűtlen ígéretéhez, még a megpróbáltatásnak ebben a pillanatában sem, ha-talmas ütést mért a homloka közepére egy súlyos kőkalapáccsal, s ettől az ütéstől a Mester most már élettelenül terült el a lábai előtt... Ily halált halt tehát."
A gyertya fényében láttam, hogy a főmester előrenyújt az emelvénye fölött egy szerszámot, amelyet hozzáérintett a homlokomhoz, s éreztem, hogy kezek húznak hátra a padlóra. Egyenesen tartottak, s hátrafelé dőltem, miközben a sötétségbe zuhantam. Amikor már a földön feküdtem, halotti lepelbe csavartak úgy, hogy csak az arcom látszott ki belőle. A főmester ekkor emígyen folytatta:
„Testvérek, e szertartás során s jelenlegi állapotában a mi testvérünk a szabadkőművesség krónikájának egyik legragyogóbb személyiségét képviseli, nevezetesen Hiram Abifot, aki inkább az életét veszítette, de nem árulta el a szent bizalmat, amellyel megtisztelték. És bízom benne, hogy ez maradandó élményt jelent, nem csak az ő számára, de mély nyomot hagy a ti gondolataitokban is, ha valaha hasonló megpróbáltatásoknak lennétek kitéve.
Ifjú felügyelő testvér, kérlek, most kíséreld meg felemelni Mesterünket az inas fogásával."
A megszólított lehajolt, kiemelte a kezemet a lepel alól, s megrántotta. A kezem azonban kicsúszott az ujjai közül. „Főmester, ez a fogás csúszósnak bizonyult."
Sötét ujjak matattak a „sírom" körül néhány pillanatig, mielőtt a főmester ismét megszólalt. „Idősebb testvérünk, most te próbáld meg felemelni a legény fogásával. "
Ez ugyanolyan hatástalannak bizonyult, mint az előző.
„Felügyelő testvérek, egyikőtöknek sem sikerült e feladat teljesítése. Már csak egy utolsó, harmadik módszer maradt hátra, amelyet az oroszlán mancsának vagy a saskarom szorításának nevezünk, s ez azt jelenti, hogy egy határozott mozdulattal, a jobb kéz csuklóizmait az ujjak végével megragadva a testvéri ötös érintésben emeljük fel őt, s ezt a ti segítségetekkel én magam próbálom meg."
A főmester ekkor megmarkolta a csuklómat, s megrántott, és én abban a pillanatban felemelkedtem. A láthatatlan kezek segítségével ismét súlytalan voltam. Amint függőleges helyzetbe kerültem, a főmester két furcsa szót súgott a fülembe. Most már a Kőműves Ige mindkét részét ismertem. Akkor ez értelmetlennek tűnt számomra, de kutatásaink során felfedeztük ősi és lenyűgöző jelentését, amint ezt a későbbiekben részletesen is bemutatjuk.
„így hát, drága testvéreim, feltámasztjuk képletes halálukból az összes mesterkőművest, hogy egyesüljenek a testvérek közösségével. És hadd kérjelek titeket most arra, hogy figyeljétek meg, a mesterkőműves fénye nem más, mint a látható sötétség, s azt a célt szolgálja, hogy kifejezze a szomorúságot, amelyet jövője bizonytalansága miatt érez. A sötétségnek e rejtélyes fátylán emben szem át nem láthat, csak a felülről jövő isteni fény segítségével. És mégis, ez a parányi fénysugár is elég ahhoz, hogy lásd, egy sír szélén állsz, amelybe az imént jelképesen leszálltai, s amely, miután ez az átmeneti élet véget ér, ismét hideg keblébe fogad majd."
Miközben a Méltóságos Mester e dermesztő szavakat kiejtette, tekintetemet lefelé s jobbra irányították, ahol egy kiásott sírgödör körvonalai rajzolódtak ki, s a fej felőli részen egy emberi koponyát s az előtte keresztben elhelyezett két lábszárcsontot láttam. A szabadkőműves szertartások során most először fogott el a félelem - olyannyira, hogy tetőtől talpig libabőrös lettem tőle.
„A halandóság eme jelképei, melyek most itt fekszenek előtted, vezessenek téged utadon, gondolkodj el sorsodon, mely elkerülhetetlen s tudatodat fordítsd az összes emberi stúdiumok közül a legérdekesebb s a leghasznosabb felé — azaz önmagad megismerésére.
Am légy óvatos, s még nappal teljesítsd kijelölt feladatodat; hallgass mindvégig a természet szavára, amely tanúsítja, hogy még ebben a múlékony testben s formában is ott lakozik az élet és a halhatatlanság elve, amely a szent bizonyosság forrása, hogy az Elet Ura képessé tesz minket arra, hogy a Rettegés Királyát eltapossuk s felemeljük tekintetünket."
A főmester ekkor felfelé s balra mutatott, ahol keleten fény ragyogott fel (épp ellenkező irányban volt, mint a sír), s ott egy parányi, világító csillag rajzolódott ki a szemem előtt.
„Ez a ragyogó Esthajnalcsillag, melynek felemelkedése békét és nyugalmat hoz a hívő és engedelmes embereknek."
A feltámadási szertartás révén mint mesterkőműves születtem újjá, s újabb jelszavaknak és kézszorításoknak kerültem birtokába, majd újabb építészeti analógiákat ismertem meg, melyek segíthetnek abban, hogy fejlesszem képességeimet a szabadkőművesség és a társadalom tagjaként. Később, egy újabb hivatalos Páholyülésen a következő magyarázatot kaptam a gyilkosság történetének eseményeire:
>yA különböző épületrészekben gyülekeztek a munkások, amikor a felügyelők közül három nem került elő.
Ugyanazon a napon a tizenkét kőműves, akik eredetileg részt vettek volna az összeesküvésben, a király elé járultak, s önkéntesen bevallottak mindent, amit tudtak - egészen addig, amíg ki nem léptek az összeesküvők közül. A király természetesen féltette s aggódott a főmester biztonsága miatt, s kiválasztott tizenöt megbízható kőművestestvért, s megparancsolta nekik, hogy keressék meg a Mesterünket, derítsék ki, él-e még, vagy olyan súlyos sérüléseket szenvedett, miközben megpróbálták kiszedni belőle az ő magas fokához méltó titkokat, hogy már meghalt.
Miután kijelölte számukra, hogy melyik napon kell visszatérniük Jeruzsálembe, három páholyt alakítottak, s a templom három kapujából indultak útnak. Sok napon át eredménytelenül folytatták a keresést, s az egyik csoport vissza is tért anélkül, hogy bármit is talált volna. A második csapat több szerencsével járt, mert az egyik nap estéjén, amikor már nyomorogtak és szűkölködtek, az egyik testvér lepihent, s mikor felkelt volna, belekapaszkodott eg)i bokorba, mely ott nőtt mellette, s amely nagy meglepetésére köny- nyen, tövestül kiszakadt a földből. Amikor közelebbről is megvizsgálta, látta, hogy körülötte nemrég megbolygatták a földet, s ezért szólította társait, s közös erővel kihantolták a sírt, amelyben megtalálták Mesterünk nemrég sebtiben elásott testét. Ismét elföldelték kellő tisztelettel és ünnepélyességgel, s hogy megismerjék a helyet, egy akáciaágat szúrtak a földbe a feje fölé, majd Jeruzsálembe siettek, hogy közöljék a lesújtó hírt Salamon királlyal.
A király először elszomorodott, majd miután érzelme lecsillapodott, rájuk parancsolt, hogy térjenek vissza a sírhoz, s emeljék ki a Mestert, s olyan sírba tegyék, amely rangjához s tehetségéhez méltó, s ugyanakkor azt is mondta nékik, hogy a Mester idő előtti halálával a mesterkőművesek titkai mindörökre elvesztek. Ezért megbízta őket, hogy különös gonddal járjanak el s figyeljék meg, miféle szokatlan jeleket látnak vagy milyen szavakat hallanak, miközben végső búcsút vesznek a tiszteletre méltó elhunyttól.
Hűségesen végrehajtották a parancsot, s amikor ismét felnyitották a sírt, az egyik testvér körülnézett s megfigyelte, miképpen látja társait..."
Ezután elmagyarázták, hogyan próbálták a kőművestestvérek feltámasztani („kiemelni") Hiramot azokkal a szavakkal és kézfogásokkal, amelyet az én jelképes feltámasztásomkor is alkalmaztak, s hogy azóta is mindig ezeket használják a világ minden részén, amikor mesterkő- művest avatnak, s egészen addig így lesz ez, amíg az idő vagy a körülmények segítségével elő nem kerülnek az eredeti titkok. A szertartás ezután így folytatódott:
>yA harmadik csoport eközben folytatta a keresést Joppe irányában, s már épp azt fontolgatták, visszatérnek
Jeruzsálembe, amikor véletlenül elhaladtak egy barlang szája mellett, s mély fájdalom és megbánás hangjait hallották ki onnan. Amikor beléptek a barlangba, hogy megnézzék, mi lehet e lárma oka, három férfit találtak odabent, akik pontosan olyanok voltak, mint az a három, akik eltűntek. S az egyik, miután megvádolták a gyilkossággal, s látta, hogy nincs menekülési lehetőség, beismerte bűnüket. Megkötözték s Jeruzsálembe vitték mind a hármat, ahol Salamon király halálra ítélte őket, amit gyalázatos tettükkel nagyon is kiérdemeltek.
A mi Mesterünket ezután amennyire csak lehetséges volt, a Sanctum Sanctorum közelében ismét elhantolták, amennyire ezt az izraelita törvények lehetővé tették; egy öt láb vagy annál nagyobb kerületű sírban, a középponttól három lábra keletre, három lábra nyugatra és három lábra észak és dél között. Nem helyezhették el a Sanctum Sanctorumban, mert oda semmi közönséges vagy tisztátalan nem kerülhet, s még a legnagyobb
méltóságú főpap is csak évente egy alkalommal léphetett be ide. Nem, amíg el nem érkezik a nagy megtisztulás, a bűnök lemosása, az engesztelés napja, mert
az izraeliták törvényei szerint minden, ami húsból való, törvényszerűen s természetéből adódóan tisztátalan. A tizenöt megbízható kőművestestvér jelen volt a temetésen, fehér kötényben s fehér kesztyűben, ami az ártatlanságukat jelképezi.
A szertartás ezután a két előző fok ceremóniáihoz hasonló módon folytatódott, s ennek végén teljes értékű s jogú Mesterkőműves lett belőlem. Hónapokkal később, amikor épp nem volt olyan jelölt, akit a Páholyülés alkalmával fel kellett volna készítenünk, egy Volt Főmester elmagyarázta nekünk a harmadik, ún. mesterfok lényegét. A három go-nosztevő, akik megölték Hiram Abifot, Jubela, Jubelo és Jubelum (ejtsd: dzsubela, dzsubelo és dzsubelum) - közös nevükön: Juwes (ejtsd: dzsúz - azaz: zsidók). A barlangból kihallatszó „mélységes fájdalom és megbánás" hangjaira vonatkozóan is részletes magyarázattal szolgáltak. A bűnösök ekképpen töredelmesen megvallották vétküket és rettenetes büntetést kívántak maguknak alávaló tettük miatt. Idővel teljesült is kívánságuk: Salamon király pontosan úgy végeztette ki őket, ahogyan ki-ki saját magára szabta ki a halált. Ezt részletesen is bemutatja a rituálé, ám mi nem térünk ki e halálnemek ismertetésére, mivel ezek is részét képezik a kőművesek titkos azonosítására alkalmas eszköztárnak.
A szabadkőműves rituálé három különböző szintjéhez tartozó részletek, melyeket eddig ismertettünk, bizonyára rendkívül furcsák az olvasó számára, aki kívül van a körön, ám annál ismerősebbek lesznek azok számára, akik maguk is szabadkőművesek. A „valamihez való hasonlatosság" azonban csak arra jó, hogy ezek a megmagyarázhatatlan tevé-kenységek normálisnak tűnjenek, noha mindenféle más szempontból továbbra is kifejezetten bizarrnak hatnak. Vannak olyan szabadkőművesek, akik igaznak tekintik a történeteket, mint ahogyan a keresztények többsége is történelmi tényként fogadja el az Ótestamentum legendáit, míg mások inkább olyan szórakoztató olvasmánynak tekintik ezeket, amelyeknek erkölcsi tanulsága van. Elenyésző azonban azoknak a száma, akik egyáltalán elgondolkodtak már azon, hogy vajon honnan származhatnak ezek a furcsa rituálék.
A főbb szereplőkben könnyűszerrel felismerhetjük a zsidó-keresztény mitológia egy-egy alakját, például Salamon királyt, Boázt, Jákint. Vannak olyan szereplők is, akiket nem tudunk azonosítani. Ám a kulcsszereplő figurája - csupa talány; Hiram Abifot sehol sem említi az Ótestamentum; a Szentírás nem nevesíti a Templom építőmesterét, sőt egyetlen főpap meggyilkolásáról sem számol be. A szabadkőművességet keresztény bírálói közül néhányan azért ítélik el, mert szerintük a szabadkőművesek nemcsak Jézus Krisztus, hanem a többi ember feltámadását is dicsőítik, s ez lényegében nem más, mint egy pogány hitvallás. Ám fontos megjegyezni, hogy Hiram Abif, miután meggyilkolták, a történet szerint mindvégig halott maradt. Nem tért vissza az életbe, sőt a rituáléban sehol sincsen olyan utalás, amely a túlvilági létezésről szóló tanítást támasztaná alá. A szabadkőműves szertartásoknak nincsen transzcendentális vonatkozásuk, s tagjai épp ezért különböző vallásúak, így zsidók és keresztények vagy hinduk és buddhisták is lehetnek: a maszonikus tanítás ugyanis tökéletesen kiegészíti saját hitvallásuk tételeit, nem pedig ellentétben áll vele vagy cáfolja azokat.
A központba helyezett történet egyszerű és jellegtelen. Nincsen valódi, drámai szerkezete, sőt még nyilvánvaló szimbolikus értékkel sem rendelkezik. Igen, Hiram Abif valóban inkább a halált választotta, mintsem hogy elárulja hitét; de se szeri, se száma azoknak az embereknek, férfiaknak és nőknek egyaránt, akik előtte és utána is ugyanígy mutattak példát. Ha valaki vagy valakik olyan - tengelyként használható - történetet akarnak kitalálni, amely köré felépülhet egy új társadalom, akkor biztosan valamilyen figyelemreméltóan új, magától értetődő sztorival rukkolnak elő. Ez a gondolatmenet sarkallt minket arra, hogy a Rend eredetét kutatva egyre mélyebbre és mélyebbre ássunk.
Hasonlóképpen legalább ekkora csalódást okozott számunkra a Rend eredetére vonatkozó bizonytalan, hagyományosan elfogadott magyarázat. Egyre gyakrabban sorra kerülő beszélgetéseink során mind nagyobb érdeklődéssel vitatkoztunk, s hamarosan elhatároztuk, hogy módszeres nyomozásba fogunk, mellyel kettős célt tűzünk ki magunk elé: egyrészt megpróbáljuk azonosítani az általunk Hiram Abifként ismert személyiséget, másrészt kiderítjük, mik lehettek a szabadkőművesek elveszett titkai. Akkor egyikünk sem hitt abban, hogy van esélyünk e furcsa misszió teljesítésére, ám éreztük, hogy mindenképpen érdekes utazás vár ránk. Akkor még nem tudhattuk, hogy minden idők egyik legnagyobb szabású detektívtörténete veszi ezzel kezdetét, s azt sem sejthettük, hogy olyasmire bukkanunk, ami nem csupán a szabadkőművesség, hanem általánosságban véve az egész világ számára is nagy jelentőséggel bír majd.
ÖSSZEGZÉS
A szabadkőműves rituáléban alig van olyan elem, amely szokványosnak mondható. A jelölt szemét bekötik, megfosztják pénzétől s minden fémtárgytól, úgy öltöztetik fel, ahogyan annak idején az eretnekeket, akiket utána a bitófa alá vezettek - s a jelölt végül megtudja, hogy az utolsó beavatási fok célja: hogyan haljunk meg? Az utazás a sötétségből a fény felé nyilván épp olyan nagy jelentőséggel bír, mint a Boáz és Jákin nevet viselő két oszlop, amely az „erő"-t és az „állam"-ot képviselik, s ketten együtt pedig a stabilitást jelentik. A szabadkőművesség azt állítja, régebbről származik, mint az Aranygyapjas rend vagy a Római sas. Célja a testvéri szeretet, a felszabadítás és az igazság - ám mégis kutatja a természet és tudomány rejtett titkait, melyeket rendkívül fontosnak tekint. A Rend valódi, igazi titkai, mint mondják, réges- rég elvesztek, s amíg ezek elő nem kerülnek ismét, más titkokkal helyettesítik őket.
A szabadkőművesség központi alakja Salamon király templomának építőmestere, Hiram Abif, akit saját három alkalmazottja gyilkolt meg. A jelölt stilizált halála és feltámasztása szükséges ahhoz, hogy az illetőt mesterré emeljék, s amikor kiemelkedik sírjából, a fényesen ragyogó Esthajnalcsillag épp a horizonton áll.
Vajon honnan származhatnak ezek a furcsa elképzelések és mi indokolhatta létrejöttüket? Kutatásainkat az erre vonatkozó, ismert teóriák számbavételével kezdjük.
Második fejezet
Elkezdődik a kutatás
Honnan származik a Rend?
Jól értesült és tájékozott emberek egész sora próbálkozott már előttünk a szabadkőművesség eredetének kutatásával, s így tudós elődeink - csakúgy, mint a melléjük csapódó szerencselovagok és sarlatánok egész serege - egyetlenegyet sem hagytak figyelmen kívül a legkézenfekvőbb lehetőségek közül. Vannak, akik szerint a szabadkőművesség fejlődésének vonala egyszerű és töretlen, vagyis a szabadkőművességet egyidősnek tekintik azokkal a 17. századi dokumentumokkal, amelyek létezését bizonyítják, s minden olyan kísérletet, amely ennél korábbra szeretné datálni a közösség létrejöttét, képtelen és tudománytalan feltételezésnek minősítenek. Ez a pragmatikus hozzáállás igen egyszerűnek s problémamentesnek tűnik, ám az összes hipotézis közül - mint erre a későbbiekben kitérünk - több szempontból is épp ezt a legköny- nyebb cáfolni. Többek között azon egyszerű oknál fogva, hogy tekintélyes mennyiségű és szerteágazó bizonyíték támasztja alá, hogy a Rend az angliai Egyesült Nagypáholy létrejöttét megelőzően, lassan, több mint háromszáz év alatt alakult ki.
Az angliai Egyesült Nagypáholy 1717. évi megalakulásától kezdődően a Rend nyíltan felvállalta létezését, s csak a tagok felismerésénekazonosításának módszereit tartották továbbra is titokban a közvélemény előtt. Ám a szervezet, amelyet ma szabadkőművességnek nevezünk, titkos társaságok formájában már jóval az 1650-es évek előtt létezett, s ezek - természetükből adódóan - semmiféle hivatalos dokumentációt nem tettek közzé magukról. Épp ezért úgy döntöttünk, megpróbáljuk felderíteni, milyen lehetett a szabadkőművesség történetének az a periódusa, amely még a nyilvános működés felvállalását megelőző időkre nyúlik vissza. Véleményünk szerint három olyan elmélet létezik, amellyel a szabadkőművesség történetének kutatói számolni szoktak:
1. A szabadkőművesség olyan régi, mint azt a rituáléja állítja - azaz valóban a Salamon király templomának építése körüli események vezettek kialakulásához, s hagyományai - jóllehet, számunkra ismeretlen mechanizmusoknak köszönhetően - továbböröklődtek, egészen napjainkig.
2. A szabadkőművesség valójában a középkori kőművescéhekből fejlődött ki, s idővel az ún. operatív - a kő megmunkálását lehetővé tevő - maszonikus képességek analógiájára fogalmazódott meg az erkölcsi ne- mesedés spekulatívnak nevezett maszonikus képessége.
3. A rituálé közvetlenül a Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai nevet viselő, a köztudatban Templomos Lovagrendként ismert közösségtől eredeztethető.
Az első elméletet, miszerint a szabadkőművességet Salamon király hozta létre, gyakorlatilag alkalmatlan arra, hogy kutassuk, mivel ez esetben egyedül az Ótestamentumot tekinthetjük forrásmunkának, így ezzel az elmélettel akkor nem is foglalkoztunk tovább.
A második feltételezés, amely azt állítja, a középkori kőművesek - saját erkölcsiségük nemesítése céljából - találták ki a szabadkőművességet, maszonikus és laikus körökben egyaránt elfogadott. Mindazonáltal e kétségkívül kézenfekvő teória logikája s az ezt több nemzedék óta népszerűsítő könyvek nagy mennyisége dacára úgy találtuk: ha alaposabban utánajárunk e kérdésnek, s meggyőző bizonyítékokat keresünk, hamar kiderül: aligha tartható az állítás. Először is kitartó és precíz kutatásaink ellenére sem sikerült olyan dokumentumot találnunk, amely legalább utalna arra, hogy a középkori Angliában egyáltalán léteztek kőművescéhek. Ha mégis így lett volna, biztosan fennmaradtak volna ennek emlékei; hiszen számos európai országban, ahol valóban léteztek és működtek ilyen ipartestületek, gazdag leletanyag bizonyítja ezt. Gould History of Freemasonry (A szabadkőművesség története) című munkája hosszú oldalakon át sorolja az Európa-szerte működő kőművescéheket, ám egy sem akad közöttük, amely brit lenne!
A kőművesek képzett mesterek, kézművesek voltak, akik az egyház vagy a gazdag földbirtokosok alkalmazásában álltak. Nem tűnik valószínűnek, hogy munkaadóik annyira felvilágosultak lettek volna, hogy engedélyezzék egy ilyen tömörülés létrejöttét, mely nem más, mint a szakszervezet prototípusa - még akkor sem, ha a munkásokban valóban megfogalmazódott egy ilyen egységes testület létrehozásának igénye. Sokan közülük egész életükben egyetlenegy épület, például egy katedrális felépítésén munkálkodtak, s számunkra teljességgel indokolatlannak tűnik, hogy e körön belül titkos jeleket és jelszavakat használtak volna, hiszen a mesterek akár ötven évig is ugyanazon az építkezésen dolgoztak.
A középkori kőművesek jellemzően írástudatlanok voltak, vagy - ha eltekintünk az inasévektől, amikor kizárólag a szakma egyes fogásait sajátították el - gyakorlatilag semmiféle oktatásban nem részesültek. Aligha valószínű, hogy képesek voltak kidolgozni egy ilyen komplex gyakorlatot, hiszen még az is kétséges, hogy egyáltalán megértenék azt a bonyolult rituálét, amelyet manapság használnak a szabadkőművesek. Szókincsük és absztrahálási képességeik bizonyára szűk korlátok közé szorították gondolkodásukat. Az utazás - a legképzettebb mesterektől eltekintve - ritka eseménynek számított náluk, így hát ebben a körben nem sok értelme lett volna a titkos jelek, kézszorítások és jelszavak
alkalmazásának. Még ha utazgattak is az egyik építkezés helyszínéről a másikra, vajon miért kellett volna titkos jeleket alkalmazniuk arra, hogy felismerjék egymást? Ha valaki hazudott és kőművesnek adta ki magát, rövid időn belül kiderült a turpisság, ha az illető nem értett a kő megmunkálásához.
Mivel a Rend dokumentált fennállása óta egészen napjainkig számos király és arisztokrata tartozott a szabadkőművesek közé (lásd a Függelékeket), semmiféle körülmények között nem tartjuk elképzelhetőnek, hogy nemesemberek egy csoportja megjelent volna a kőműveseknél, s megkérték volna a mestereket, hogy szimbólumokként, saját erkölcsi épülésükre „lekoppinthassák" szakmájukat.
Perdöntő bizonyítékra leltünk, s így elvetettük a kőműves teóriát, miután gondosan végigtanulmányoztuk a szabadkőműves körökben ősi kötelmekként emlegetett írást (valójában több száz középkori kézműves kéziratból összeállított szabálygyűjteményt), melynek legrégibb részei állítólag a 15. század végéről maradt ránk. Ez a dokumentum, melyet mindig is a középkori kőművesség céhleveleire vezettek vissza, regulába foglalja a szabadkőművesek számára a viselkedés és a felelősségvállalás főbb szabályait. Az egyik ősi kötelem például kimondja, hogy „egyetlen testvér sem tárhatja fel mások előtt egy másik testvér törvényes titkát, még akkor sem, ha ez az életébe és a vagyonába kerülhet". Márpedig akkoriban az egyedüli „törvényes" szabadkőművestitok csakis az eretnekség lehetett - egyedül ez a bűn vont automatikusan maga után ilyen büntetést, már amennyiben az állam rájött, s az illetőt herézissel vádolták. Efféle bűntettet viszont az egyszerű, hétköznapi keresztény kőművesek egészen biztosan nem követtek volna el, sőt szemet sem hunytak volna felette. A kérdés, amelyet ekkor feltettünk magunknak, ekképpen hangzik: Ugyan miért feltételezték a kastélyok és katedrálisok építőiről, hogy olyan titkaik lehetnek, amelyek felérnek az eretnekséggel? Ennek végképp nem láttuk értelmét. Egy szervezet nem fogalmaz meg a maga számára fontos alapszabályokat, ha fennáll annak lehetősége, hogy egy szép napon bármelyik tagjukat megvádolhatják azzal, hogy titkos összeesküvést szőtt az egyház ellen. Bárki is állította össze az ősi kötelmeket, az illető pontosan tudta, hogy minden egyes testvérnek számolnia kell azzal a veszéllyel, hogy eretneknek bélyegezhetik őket. Biztosak voltunk abban, hogy ezt a szabályzatot nem egyszerű, hétköznapi kőművesek, hanem egy olyan csoport alkotta meg, amely az ország törvényes rendjének határmezsgyéjén létezett és működött.
Miután meggyőződtünk arról, hogy nincsen olyan bizonyíték, amely a kőműves teóriát alátámasztaná, viszont annál több szólt amellett, hogy elvessük ezt a feltételezést, egyre kevésbé volt világos számunkra, hogy kik lehettek azok az emberek, akikre az ősi kötelmek szabályai vonatkoztak. Ugyanebből a korszakból származik egy másik, a történészek által gyakran vizsgált szabálygyűjtemény, amely egy nagyon is titkos, ősi célkitűzést fogalmaz meg. Ez kimondja, hogy a látogatóba érkező testvér számára két hétig biztosítani kell a „foglal- koztatás"-t, s ennek leteltével „el kell látni őt némi pénzzel és így útnak indítani a következő páholy felé". Ezt a fajta bánásmódot elsősorban olyanok iránt várhatjuk el, akik szökésben vannak s menedékházról menedékházra járnak eközben. Ám egy másik kötelem kimondja, hogy a kőművesek nem folytathatnak szexuális viszonyt testvér kőműves feleségével, lányával, anyjával vagy leánytestvérével, amire kifejezetten azért volt szükség, hogy zökkenőmentesen fenntarthassák a „menedékházak" hálózatát - bizonyára megnehezítette volna a testvéri könyörületességre felesküdött szabadkőműves helyzetét, ha hazaérkezve a náluk vendégeskedő kőművest egy ágyban találja a saját feleségével vagy lányával. El sem tudtuk képzelni, miféle eretnekség vétkében lehettek bűnösök az első szabadkőműves csoportok, ha egy ilyen erősen tagolt, bonyolult azonosítási-felismerési szisztémát kellett létrehozniuk, hogy az egyház és az állam keretein kívül helyezkedve fennmaradhassanak. Mindezen, a kőműves teóriát cáfoló tényezők mellett ráadásul arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szabadkőművesség egész eszmerendszere Salamon király temploma köré összpontosul. Nincsen bizonyítható kapcsolat a középkori kőművesek és az ókori építkezés között - s ez még inkább erősíti a harmadik elmélet, vagyis a templomos lovagrenddel való összefüggés valószínűségét.
A Templomos Lovagrend - teljes nevén: Krisztus és Salamon Templomának Szegény Lovagjai - megalapítása csaknem hatszáz évvel előzte meg az angol Nagypáholy létrejöttét. Ha összefüggést tételezünk fel a keresztes hadjáratokban részt vevő, harcias szerzetes lovagok és a szabadkőművesség között, akkor magyarázatot kell találnunk arra a négyszáztíz évnyi űrre, amely a lovagrend 1307 októberében bekövetkezett váratlan feloszlatása és a szabadkőművesség első hivatalos megjelenése között telt el. Ez az időbeli távolság számos kutatót - szabadkőműveseket és kívülállókat egyaránt - arra késztetett, hogy helytelen következtetésnek minősítsék e kapcsolat feltételezését; vannak, akik könyveket is publikáltak, hogy bebizonyítsák: e teória hívei és támogatói egytől egyig afféle romantikus lelkületű emberek, akik eleve fogékonyak az ezoterikus badarságokra. Az utóbbi időkben előkerült bizonyítékok azonban egyre inkább a templomos-szabadkőműves kapcsolat létezése mellett szólnak, és saját kutatásaink is minden kétséget kizáróan ezt az elméletet támasztották alá.
Még mielőtt nekilátnánk, hogy közelebbről szemügyre vegyük e különös rend kialakulásának körülményeit, megvizsgáljuk, miféle körülmények között épülhetett fel az a létesítmény, amelynek a templomos lovagok a nevüket, a szabadkőművesek pedig eszmerendszerük legfontosabb motívumát köszönhetik.
Salamon király temploma
Úgy véltük, a szó tágabb értelmében véve négy olyan templom is van, amely kapcsolatba hozható a Jeruzsálemhez tartozó Mórija-heggyel. Az első szentély az, amelyet Salamon király mintegy háromezer esztendővel ezelőtt építtetett. A második templomot, mely kőből sohasem épült fel, egy látomásból ismerjük - Ezékiel próféta víziójaként jelent meg a zsidók babiloni fogságának időszakában, azaz Kr. e. 570 táján. Bár ez a szentély csupán a képzelet szülötte, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, mivel jelentős hatást gyakorolt a későbbi zsidó irodalomra és hitvilágra, amelyet azután a
keresztény eszmerendszer hagyományozott tovább. A harmadik templomot Zerubbábel király építtette a Kr. e. 6. század elején, miután a zsidók visszatértek a babilóniai fogságból, a negyediket pedig Heródes király emeltette, Jézus idején, s a rómaiak rombolták le Kr. u. 70-ben, négy évvel az építkezés befejezése után.
Mint azt később kiderítettük, Salamon számos nagy létesítmény, többek között egy olyan templom megépítését is elkezdte, amelyet a ma Jehovának vagy Jahvénak nevezett isten házának szánt. Mindkét névváltozat ugyanannak a héber szónak a fordítása, amely egy olyan írásrendszerben rögzítve maradt ránk, melyben nem jelölik a magánhangzókat. Salamont a hagyomány főleg mint „bölcs király"-t tartja számon, ám amint előrébb haladtunk kutatásainkkal, rájöttünk - s ezt a későbbiekben részletesebben is taglalni fogjuk -, hogy a „bölcs" jelzőt valójában több ezer évvel Salamon előtt is minden olyan építőmester és király megkapta, aki magára vállalta valamely jelentős építkezés költségeit. Maguk a zsidók sem megfelelő építészeti hagyományokkal, sem pedig olyan szaktudással és képességekkel nem rendelkeztek, amelyek egy egyszerű falnál már valamivel bonyolultabb építmény elkészítéséhez is szükségeltetnek. így azután a Jeruzsálemi Templom felépítésével Hiram király - Tírosz föníciai város uralkodója - építőmestereit bízták meg. A névazonosság ellenére nyilvánvaló volt számunkra - csakúgy, mint minden korábbi kutató számára -, hogy Hiram királynak az égvi-lágon semmi köze sincsen Hiram Abifhoz (más néven Huramhoz). A szabadkőművesség Szent Királyi Boltív elnevezésű rituáléja, amelyet később, a Tizenharmadik fejezetben részletesen taglalunk, világosan bizonyítja, hogy Hiram, Tírosz királya az építőanyagot biztosította, a másik férfiú, Hiram Abif pedig a templom főépítésze volt. Ebből a szertartásból az is kiderül, hogy e három jeles személyiség (Salamon és a két Hiram) fontos páholyokat tartott, s kizárólag ők együttesen ismerték a mesterkőműves valódi titkait.
A szabadkőművesek körében általánosan elterjedt nézettel szemben, miszerint ez a Templom mérföldkő volt az építészet történetében, Clarké és más szakértők egyaránt úgy vélik, a létesítmény stílusát, méreteit s alaprajzát tekintve is pontosan követte annak a sumer templomnak a mintáját, amelyet Ninurta sumer hadisten számára ezer esztendővel korábban emeltek. Ezek szerint szerény épület volt, nagyjából akkora, mint egy teljesen átlagos angol falusi templom, s valószínűleg még feleakkora sem, mint Salamon palotája. Egyértelmű következtetéseket vonhattunk le a király preferenciáira vonatkozóan, amikor megtudtuk, hogy a háreme számára épített ház méretei nagyjából hasonlóak lehettek, mint azé a templomé, amelyet Jahve házának szánt.
A templomok, zsinagógák és mecsetek rendeltetésének ismeretében joggal feltételezhetnénk, hogy Salamon temploma olyan hely lehetett, ahol a zsidók imádhatták istenüket. Ez a feltevés azonban téves, mivel a Jeruzsálemi Templomot nem azért építették, hogy az emberek bejáratosak legyenek oda - a szentély a szó szoros értelmében Isten háza volt, azaz kizárólag Jahve lakóhelyéül szolgált.
Salamon templomának konkrét, fizikai maradványai nincsenek, s objektívnek tekinthető írásos emlék sem maradt fenn róla, így abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban létezett. Lehetséges, hogy későbbi időszakokban a zsidó teológusok vagy más írástudók találták ki, akik jóval a nevezett épület állítólagos felépítése után kezdték el írásban rögzíteni a zsidó szóbeliség hagyományait. Ezekből a munkákból megtudhatjuk, hogy a templomok leghíresebbike kőből épült, belsejét pedig Tíroszból hozatott cédrussal borították. A falak az alapnál állítólag 9 könyök (kb. 4 méter) szélesek lehettek, s libanoni cédrusból faragott, lapos gerendatető került rájuk, amelyet cédrusfával fedtek. A templom sajátossága a szokatlanul nagy mennyiségben felhasznált arany - a padlót, a falakat és a mennyezetet aranylemezekkel borították, s a falakra kerubokat és virágfüzéreket faragtak. A belső tér mintegy 28 méter hosszú és kb. 9 méter széles lehetett, s a kelet-nyugati tájolású épület egyetlen, keletre nyíló bejárattal rendelkezett. Az enteriőrt kétharmad-egyharmad arányban osztotta ketté az a válaszfal, amelyből egy kétszárnyú ajtó nyílott az így kialakított, kb. 9 méter élhosszúságú, négyzetes alaprajzú és ugyanilyen magas helyiségbe. Ez volt az az ótestamentumi szent hely (a Szent Sátor, majd a Templom legbelső része), amelyet a zsidók a „Legszentebbének vagy a „Szentek Szentjé"-nek, a szabadkőművesek rituáléjában pedig „Sanctum Sanc- torum"-nak neveznek. A helyiséget bútorozatlanul hagyták, s kb. 1,2 m hosszú, kb. 60 cm széles és kb. 60 cm magas frigyládán (frigyszekrényen) kívül semmi mást nem tartottak benne. Ezt a szétim- vagy sittimfának nevezett akáciafából készített szögletes, dobozszerű tárgyat a padló mértani középpontjában helyezték el. A frigyláda - amellett, hogy Jahve isten lakóhelye volt - a Tízparancsolatot tartalmazó két kőtábla tárolására szolgált. Fedelére vastag, tömör aranylemez és két, ugyancsak gazdagon aranyozott, fából faragott kerub került, akik széttárt szárnyaikkal védelmezték a láda értékes tartalmát.
Ezek a kerubok azonban nem azonosak azokkal a pufók, glóriás, repülni tudó kisgyermekekkel, akiket a reneszánsz festők előszeretettel örökítettek meg képeiken. Ábrázolásuk stílusa egyiptomi hatásról árulkodik, s pontosan olyanok, mint a piramisok falain és a szarkofágokon látható társaik. A „Szentek Szentje" egész évben teljes sötétségben volt - egyetlen alkalom, az engesztelés napja (héberül: jóm hakkipurim, azaz: 'hosszú nap') kivételével, amikor a főpap lépett be falai közé, hogy elhozza az egész nép bűnbánatát kifejező engesztelő áldozat, a bűnbak vérét. Miután meghintette vele a frigyládát, a főpap is távozott a Szentek Szentjéből, s egy hatalmas aranylánccal zárta le az ajtót, amely a szentélyként használt kisebbik helyiséget s a nagyobbik kamrát elválasztotta egymástól. A későbbi zsidó tradíció szerint a tágasabb terembe is kizárólag a papok és a léviták (az örökletes papi rend tagjai) léphettek be. Itt állott az aranylemezekkel borított, cédrusból faragott oltár, s a helyiség keletre nyíló ajtaját a két oszlop, Boáz és Jákin szegélyezte.
Ilyen lehetett hát az az épület, amelyet a templomosok rendjük legfontosabb szimbólumává emeltek. Ám ők már nem ennek, hanem egy másik templomnak a romjait tárták fel, amely csaknem pontosan ezer évvel később, a hírhedt Heródes király parancsára, ugyanazon a helyen épült fel. Nos, akkor, tettük fel magunkban a kérdést, miért Salamon templomát választották mégis rendjük névadójául a templomos lovagok?
