Gabrielle Roth Terkepek Az Extazishoz

Gabrielle Roth

Térképek az eksztázishoz

Egy városi sámán tanításai

Édesvíz Kiadó, Budapest. 1997.

(fordította: Lakatos Anna)

15.

BEVEZETÉS

____________________________________

Meghívás az élet táncára

____________________________________

Templomba mentem, ám Isten nem volt ott; Azt imádkoztam, amit más is,

Mígnem mélyen bennem valami azt kiáltotta: ,,Ritmusra van szükségem a kiteljesedéshez.” A térdeplésből fölemelkedtem

És rock 'n' roll ászaimat visszavittem az utcára. Táncolnom kellett,

Táncolnom kellett.

GABRIELLE ROTH

____________________________________

Rock 'n' rollon, gyorsétkezdéken és aluljárókban nőttem fel. Soha utaztam egzotikus országokba, és soha nem tanulmányoztam törzsi szokásokat. Újságot olvasok, filmeket nézek, azon töprengek, mit főzzek vacsorára, és munkába járok, mint a legtöbb ember. Csakhogy számomra a munkába járás utazást jelent – utazást a tudatosság önkívületi szintjére.

E könyv a minden elképzelhető formában megnyilvánuló eksztázishoz vezető térkép. Az eksztázis transzállapotot, a létezés természetes állapotát jelenti. Isten megtapasztalása számomra a tökéletes elevenségnek és az egységnek – szellem, lélek, elme és test egységének – állapota. Erre van szükségünk lelki feldaraboltságunk gyógyításához. Nem érhetjük el az egységet meghasonlottan, a test az elme ellen, az elme a szív ellen, vagy bármely más módon jelen lévő megosztottságban. Ismerem e fájdalmat, az önmagam ellen való és az önmagamtól elválasztott én létezését. Az önkívület a gyógyítóm.

Arra születtem, hogy mozogjak és másokat mozogni tanítsak. Testük, szívük, elméjük, lelkük, szellemük mozgatására; az álmaik és a valóság, a tapasztalataik és képességeik közötti szakadék áthidalására.

16.

Munkám a művészet és a gyógyítás ötvözete, arra hivatott, hogy táncon, zenén, költészeten, rituálén és meditáción keresztül elvezessen a teljességhez, az egészséghez. Szenvedés és tapasztalás segítségével tanultam meg, hogyan lehet a mindennapi életet szent művészetté változtatni.

Már fiatal koromban is gyógyító energiákkal rendelkeztem: könnyen transzba estem, képes voltam keresztülnézni testeken, éreztem a halál szagát, megéreztem a születést, tudtam arról, ha valakit fájdalom gyötört, és tudtam, miként vezessek másokat hasonló helyzetekben. A szenvedésnek művészetté való fordítása mindig is ösztönös volt számomra. Ezt a túlélés művészetének hívom.

Munkám során az alkotás folyamatán keresztül erősítem az embereket. Úgy vélem, mások épp olyanok, mint én: ők is fel akarnak ébredni, fel akarnak szabadulni. Ugyanarra törekszünk mindannyian: testünk felszabadításával a létezés erejének megtapasztalására. Szívünk kifejezéséve szeretet erejének átélésére. Elménk kiürítésével az önismeret erejének használatára. Lelkünk felébresztésével a látás erejének életrekeltésére. Szellemünket megtestesítve a gyógyítás erejének kifejlesztésére.

A mozgás az orvosságom. A ritmus egyetemes, ám elfelejtett anyanyelvünk, mert többnyire lelkünktől, az igazi személyes erő forrásától elvágva, a fejünkben élünk. Valami elképzelésünk van arról, kik vagyunk, és e szerint a képzet szerint élünk. Azt gondoljuk, ennyiből áll a személyiségünk. Ám a lélek nélküli testnek nincsen ritmusa. A mozgás nélküli ember csupán sétáló hulla.

Az én szememben mindenki táncos. A bennünk élő, ébresztőre váró sámán készen áll arra, hogy a mezsgyén táncoljon.

A sámángyógyítás utazás. Magában foglalja a szokásos szerepekből, a hagyományos forgatókönyvből való kilépést és annak a táncösvénynek megtalálását, amelyen rögtönözve eljuthatunk az alvajárás élettelenségétől a

pillanat átélésének önkívületéig. Életünk gépiesen torkollik szűk, biztonságot nyújtó szabályokba, válik szörnyű megszokások rabjává. Néhányan ki akarunk szállni, fel akarunk engedni, és életre akarjuk kelteni a bennünk szunnyadó erőt.

Ehhez a mezsgyén kell élnünk, a határokon, valahol az anyag

17.

és a szellem, a férfias és a nőies, a sötétség és a fény, a vezető és a követő, a nyugalom és a mozgás határán. Úgy egyensúlyozunk, kötéltáncos a szakadék fölött. Szeretek borotvaélen táncolni, másokat is erre buzdítok. Ez a munkám; utazás az én börtönéből a teljes Én kiterjedésébe, a tudatosságnak arra a szintjére, amely mindennapi létünket éltető energiával árasztja el.

E könyv koreográfiákat kínál a pengeélen táncoláshoz – nem a klasszikus tánc meghatározott lépéseit, hanem útmutatásokat az önkifejező alkotáshoz. Az önfeltárás útikönyve; az általa nyújtott térképvázlatokat kiegészítve minden olvasó megrajzolhatja saját személyes térképét. Célja az, hogy megmozgasson. Hogy életre keltse a bennünk eltemetett sámánt, hogy kiszabadítsa a béklyóiból a testet, szívet, az elmét, a lelket, a szellemet a bennünk rejtőző táncos, énekes, költő, színész, gyógyító felfedezéséhez. Mindez eksztatikus élményt okoz. Ezért élek. Életemet olyan térképek készítésével töltöm, amelyek a létezés minden szintjén elvezetnek az Ezüst

Sivatagba – a tudatosság megvilágosító, látnoki szintjére.

***

Kilencéves voltam, amikor először pillantottam meg az Ezüst Sivatagot. Éva vitt el oda. Ő volt első szellemi vezetőm, noha természetesen csak sokkal később ébredtem ennek tudatára. Akkoriban San Fransiscóban, a Golden Gate Park közelében éltem a szüleimmel.

Néhány barátommal az utcán játszunk egy környékbeli ház mellett. Vakmerően belevetjük magunkat a sövénykerítésbe. öregedő asszony rohan ki a házból, és elriasztja a barátaimat. Ők elrohannak, ám én ott maradok a nő eleven erejétől megigézetten és furcsán kedves zsémbelésétől elbájoltan. „Gyerekek! Nem halljátok a levelek és az ágak sikoltását? Nem tudjátok tán, hogy ez fáj nekik?” Behív teára. Szeme kék alagút, haja ezüst. Teste feszes, karcsú, beszédét gyors, magas hangú nevetés hangsúlyozza. A házat zene és a gőzölgő leves illata

18.

tölti be. Elbűvöltem érzem, hogy nem csupán új barátot találtam, hanem barátot énem eddig ismeretlen részének.

Véget nem érő délutánokat töltünk el tea mellett. Többet tanulok nála, mint az iskolában, bár ennek nem vagyok tudatában, hiszen találkozásunk annyira mentes minden erőfeszítéstől.

Ám Éva a halálával tanítja nekem a legtöbbet.

Minden nap részt veszek a misén. Szeretem az öreg katolikus templom magányát, nyugalmát. Csak én vagyok ott és egy csapat idős hölgy, feketében, a rózsafüzér gyöngyeit. Ezen a bizonyos reggelen látomásom van a haláláról. Úrfelmutatáskor a pap feje fölött valamit mozogni látok. Úgy néz ki, mint egy sas. Úgy néz ki, mint Éva. Önmaga áttetsző árnya, oly hangosan nevet, hogy biztos vagyok benne, a pap is hallja. Ám annak a szeme se rebben, fogalma sincs róla, mi történik. Én pedig ebben a pillanatban tudom, Éva haldoklik. Csókot lehel rám, miközben a könnyeimmel küszködöm.

Megrémülök. Még iskolába sem megyek. Rohanok a házához, ahol nagyon is élőnek találom. Elmondom neki, mit láttam, ő pedig a maga sajátos, mindig meglepő módján beszél hozzám. Meggyőz arról, hogy a halál nem rossz. Képtelen vagyok a szavaira összpontosítani, semmiféle logikus értelmüket nem találom. Mindössze annyit fogok fel, a halál olyan, mint valami különleges recept, a pite elkészítésének csodálatos módja.

Energiái befelé kezdenek mozdulni. Találkozásainkat csönd vagy zene hatja át. Néha Chopin, néha Frank Sinatra, olykor egy kántáló cigány.

Éva fokozatosan vonul vissza a hálószobájába. Napjainak mind nagyobb részét tölti ott. ,,Bemegy és kijön” – gondolom. Egyik délután, miközben felolvasok neki, szobája színe kezd megváltozni. Lassanként ezüstben fürdik. Látom, amint egy ezüst

19.

erőfeszítés nélküli meditációban, önkívületi nyugalomban. Úgy érzem, mintha másik szintre úsztam. volna, mintha másik helyre vittek volna át. Azt hiszem, a mennyországban vagyok.

Éva halott. Lelke eltávozott. Lezárom a szemét úgy, ahogyan azt ő mondta nekem. És folytatom a felolvasást. Nem akarok elmenni. Távozáskor becsukom az ajtót, és nem nézek vissza. Ő kérte így.

Éva halála a kezdet volt számomra, beavatás az élet és a halál szemlélésének módjába, a test és a lélek, a most és a mindörökké közötti határvonalaknak pillanatnyi feloldódásába. Ez volt első találkozásom az eksztázissal. Gyermekként megtaláltam az Ezüst Sivatagot, ám – akárcsak a legtöbb ember – elveszítettem, ahogy felnőttem. Kultúránk nem értékeli az önkívületet, még csak nem is hisz benne. A lélek túl korán éhezni kezd.

Testünk mintákba záródik be. Nehézkessé válunk az ismétlésektől. Szívünk is gépies megszokásokba merevedik. Hamarosan már dermedtek, fásultak vagyunk aziránt, amit valójában érzünk. Elménket korán elvakítják az előítéletek, a meghatározó viselkedésformák, amelyek azt sem engedik látni, ami rajtunk kívül van, így nem törődünk többé a világ teljességének fölfedezésével sem. Unatkozásra állítjuk be magunkat.

Eleinte még csak nem is gyanítottam, mi az oka a tánc iránti elkötelezettségemnek. Jóval később döbbentem rá, a mozgás energiájával feltöltődve elhárítom magamtól az élettelen magatartásmintákat. A kezdet kezdetén fölfedeztem, hogy amikor táncolok, kutatom a személyiségemet. Nem tud velem lépést tartani..Nincs ritmusérzéke, mert olyan, mint a kizárólag bizonyos mozgásmintákra programozott robot. A mikor táncolok, szabaddá válok. Saját lepéseimet megalkotva, átadom lelkemet a ritmusnak. Hullámlovasként lovagolok a zene hullámain. Összeütközöm önmagam részeivel, közéjük hatolok, körüljárom őket, kitágítom tudásom határait: oda megyek, ahol soha nem jártam. A tánc segítségével

20.

testemen át elutazom a szívembe, elmémet a létezésnek abba a másik síkjába viszem, amelyet eksztázisnak hívok, s ez a szellemmel való teljes egyesülés.

A lélekkel való együttmozdulás tanított meg mindarra, amit tudok. És mindössze azt tudom, az eksztatikus mozgás erősítő és gyógyító. Módszerem, sámánisztikus őrültségem nem a könyvekből, hanem az életből és a táncolásból táplálkozik. Munkahelyem az előadóterem, a stúdió, a táncparkett, a színház, az utcák. Hosszú ideig tartó beavatási folyamat.

Kamaszkoromban anorexiában szenvedtem, a test és a lélek megosztottságát a végletekig feszítettem. Válságom abból az érzésből fakadt, hogy választanom kell menny és pokol között. Testem volt a pokol, ébredő szexuális szenvedélyemmel való küzdelmem színtere. A ,,magasság”, amelyet éheztetésemmel elértem, mennyei volt. A szellemet kerestem. Élet és halál határán egyensúlyoztam, az öngyűlölet és bizonytalan vágyódás határmezsgyéjén.. Az életet választottam akkor, amikor határozott döntéssel végre kitörtem az önrombolásnak e mintájából, noha még mindig kötélen táncoltam.

Utazásom kezdetén a legkülönfélébb tanításokat kaptam. Beavatásom játszótereken és nyugdíjas otthonokban kezdődött. Ahhoz, hogy egyetemi tanulmányaim idején fenntartsam magamat, a legkülönbözőbb szanatóriumi osztályokon tanítottam táncot és drámát gyerekeknek és időseknek. Legalábbis azt gondoltam, ezt csinálom. Ők voltak az első zen mestereim, akik megtanítottak a követés általi vezetésre. Lehetetlen volt 300 gyereket a játszótéren, vagy 50 idős embert, mindegyiket a maga saját világával és rögzült elképzeléseivel ellenőrzés alatt tartani. Képtelenség volt nagyszerű (esetleg fél éjszakán át tartó munkával kidolgozott) terveimet megvalósítani, hacsak azok – véletlenül – nem illettek éppen bele az ő áramlásukba. Ahhoz, hogy megőrizzem józan eszemet, gyakran inkább el kellett vetnem briliáns ötleteimet és áramlani, ösztönösen létrehozni táncot és mozgást a szobában, vagy játszótéren kialakult energiából. Ki kellett őket húznom onnan, ahol voltak. Követtem őket a pillanatba, és azt mágikus helynek találtam.

Mozdulataikat, a lendületben és stílusban bekövetkező hirtelen

21.

sebességváltásokat figyelve, fedeztem fel először azokat a ritmusokat, amelyekben az energia áramlik. A gyerekek érdeklődése, játéka, hangulata percről percre változott, és nekem velük együtt kellett mozdulnom: az egyik pillanatban történeteket, meséltem, a következő percben új szójátékot alkottam Azután meg kellett magyaráznom, miért ragadt össze két kutya. Hamarosan baseball játékban bíráskodtam, majd pedig síró gyerek szorult vigasztalásomra. Nap-nap után erőteljesen kellett rögtönöznöm, ráérezvén arra, épp mi a teendő az adott pillanatban, hogyan lehet valami különlegeset létrehozni utalásokból, véletlenekből, veszekedésekből. Ám a gyerekek és az öregek, mindegyikük a maga módján, méginkább arra ösztönöztek, önmagam legyek. Visszatekintve rádöbbenek, hogy munkám igazi lényege energiájuk pozitív, alkotó irányba terelése volt.

Az Agnew Állami Kórház alkalmazásában arra tanítom a betegeket, hogyan táncoljanak. Az egész csoport skizofrénekből áll. Itt vagyok egy teremben 20–25 emberrel, mindegyikük a maga külön világában él. Az egyik

fickó saját baseball játékában bíráskodik. Másik hula-hulát táncol. A harmadik képzeletbeli közlekedést irányít. Hogyan tudom táncolni tanítani ezeket az embereket? Miféle lépéseket mutathatnék nekik, amelyeket képesek lennének utánozni? Egyikük sincs otthon a saját testében. Alig lélegeznek, végtagjaik petyhüdtek, szemük kifejezéstelen, a cselekvési rohamoktól eltekintve valamennyien emberi testek kiürült, összeesett zsákjai.

A válasz azonnal megérkezik, mihelyt megadom magam a ténynek: nem tudom őket „táncolni” tanítani. Mindössze annyit tehetek szolgálatukra, hogy mozgásra csábítom őket, és mozdulattá teszem saját valóságukat. Lépéseiket ők maguk alkothatják meg.

Belépek a világukba, és koreografálni kezdem a látomásaikat. Mindannyian az alapvonalak mentén mozgunk, lóbáljuk a láthatatlan ütőt, hula-hulát

22.

táncolunk, veszélyes közlekedési helyzetet irányítunk. Fokozatosan mindannyian elkezdenek mozogni, egymás rögeszméi szerint cselekedni, én pedig, amilyen jól csak tudom, meglovagolom energiájuk hullámait.

Két világ között ingáztam. Egyrészt elsősorban egyetemi tanulmányaimmal voltam elfoglalva: az oktatás minden alkotó lendületet kinevelt belőlem, nem találtam a helyemet, olyan tárgyakat tanultam, amelyekre fütyültem. Másrészt magamat kellett eltartanom, ezért gyerekekkel, egyetemistákkal, mentálisan sérültekkel dolgoztam, és ez tartotta életben a lelkemet. Ők tanítottak meg arra, miként maradjak nyitott, érzékeny. Hallgattam a történeteiket, éreztem a fájdalmukat, láttam lelki sérüléseiket, és a tőlem telhető legjobban igyekeztem jelen lenni számukra. A velük való munka jelentette az igazi tanulást.

Egyetemi diplomám megszerzése után három évig Európában éltem, ahol is kezdtem megszabadulni kulturális bilincseimtől, kezdtem megismerni a test, a szív és az elme közötti kapcsolatot. Alig beszéltem idegen nyelvet, amikor megérkeztem; éppen csak a megélhetéshez legszükségesebbeket tudtam kifejezni – jelen időben. Szabad léleknek kezdtem érezni magamat, akit nem kötnek azok az előítéletek és elvárások, amelyeket belém neveltek. A múlt nem létezett. Nem tudtam múlt időben beszélni, és nem volt közös múltam azokkal az emberekkel, akikkel találkoztam. Minden percben a semmiből építhettem fel önmagam. Életemben először nem voltam senkinek a lánya, sem a barátja, a tanítványa vagy a tanára. Egyedül voltam, csak én, és ez üdítő volt. Megízleltem milyen érzés az, ha igazán szabadon önmagam lehetek.

Európában a művészetek megszállottja lettem. Múzeumokban éltem, művészettel táplálkoztam, minden festményt és szobrot magamba szívtam a lelkemhez vezető térkép kutatása közben. Művészeti modellként kerestem pénzt – ehhez nem volt szükség nyelvtudásra.

A magas mennyezetű, kőfalu szobák közepén tétlenül ülve hagyom, hogy képemet foglyul ejtsék, miriád nézőpontból, folyamatosan újrafogalmazzák. Minden

23.

ülés után körbejárom a szobát, és végignézem a testemről, a rólam készült látomások százait. Néhányan lágy, csillogó pasztellel rajzolnak meg, mások olajfestékkel készült merész ecsetvonásokkal. Néhányan kollázst készítenek, mások áramló vonalnak látnak. Egyesek számára repülő madár vagy sérült őzgida vagyok, másoknak ősi egyiptomi macska, vagy karcsú nőstény tigris. Gyönyörű, ronda, rossz, jó. Némelyiket szeretem, másokat nem. Mind én vagyok, ugyanakkor mégsem vagyok egyik sem.

Modellként tudat alatt megtanulok elkülönülni minden változó én-képemtől. Látom, mindegyik igaz lehet, ám egyik sem állandó. És ámulatba ejt annak a felfedezése, hogy ez a ráébredés nem sodor reménytelen csalódottságba. Sokkal inkább olyan erő friss hullámának érzem, amely az énemről alkotott minden jelentéktelenebb képnél erősebb. Szárnyalva rohanok a lelkem felé.

A művészetet már nem csak díszítésnek, az élet felékesítőjének tekintettem, hanem egyre világosabban láttam azt, hogy önmagában véve ösvény is az előre láthatón és megszokotton túlmutató út, térkép az ön-felfedezéshez. Mindazonáltal ez csak megérzés volt, egészen addig, amíg átélni, használni nem tudtam.

Európába utazásom előtt, életem legnagyobb részében táncot tanultam. Képzésem hagyományos volt, a forma által teljesen uralt. Táncom tükröktől, technikáktól, jelmezektől függött. Éheztem, a lábujjam vérzett. Nem volt más választásom, mint a szigorú, merev utasításokhoz való alkalmazkodás.

Bármely tánc utánzást jelentett, akár balett, modern vagy Jarres Brown-féle funk volt. Figyelmemet mindig valaki másnak a lépéseire kellett fordítanom. Ahogy a tánc egyre inkább kapcsolódott a helyeshez és a helytelenhez, úgy mind kevesebb és kevesebb jó érzést okozott számomra. „Helyes” volt a karomnak bizonyos magasságba és formába való emelése, ám „helytelen” volt hagyni, hogy arra menjen, amerre akar. Sok-sok óráról csalódottan jöttem el; elítéltem magamat azért, mert nem vagyok Martha

24.

Graham. Valahogy a táncórák egyre inkább azt bizonyították, hogy nem vagyok elég jó.

És eközben az idő rohant. Az elfogadott bölcsesség szerint 30 éves koromig tudok táncolni – azután túl a csúcson, kilúgozott leszek...

Európában mindezt kezdtem másképp látni. Tapasztalatlan lelkem Spanyolországban igazán kitárta szárnyait és repülni kezdett. Új tánc született. Hirtelen újból átvarázsoltak az Ezüst Sivatagba. Két asszony avatott be a titokba, egyikük sem szólt egy szót sem, de lélekkel teli testükön keresztül felruháztak mindennel, amit szükséges volt tudnom:

Sitges kicsi városkájában, az öreg fasoron sétálok az árkádok – Spanyolország titkos kincsei – alatt; keskeny utcácskákban, amelyek süllyesztett teraszokra, kertekre, terekre nyílnak. Azután egy leírhatatlan bolthajtás alatti átjáróból láthatatlan gitár pengését hallom. A hang magához vonz, és belépek a belső szentélybe.

A kert árnyékos magányában alacsony falon ülve ősöreg ember gitározik. Szemét lehúnyta. Idős nő áll mellette, ő is csukott szemmel. Saját mozgására összpontosítva, a zenével mégis együtt mozdulva, lassan táncolni kezd. Tánca felemelő hatasú. Egy pillanat alatt félresöpri a korommal, az idejével és a tánc szabályaival kapcsolatos aggodalmaimat.

Táncában meglátom, a test a szellem felesége. Az életkor nem gyengíti ezt az éltető házasságot, csakis elmélyíti azt. Férfi és nő, zene és mozgás, test és lélek – az életkor előrehaladtával egyre erősödő, tiszta harmóniát alkot. A tánc, a mozgás művészete dinamikusan összehoz bennünket.

Aznap este elmegyek egy klubba, hogy igazi spanyol cigány táncost* lássak. A fülledt levegőben oly erősen érzem a fullasztó jázminillatot, hogy szinte ízlelni

________________________________ * Flamenco-táncost – A szerk.

25.

tudom. Hűsítőt szopogatok és a dísztelen színpadot bámulom.

La Chunga a gitár első pengetésére kirobban a színpadra. Tökéletes. Nyers szenvedély, zabolátlan erő. Szeme kristálygömbhöz, testtartása ahhoz a szoboréhoz hasonlít, amely évezredekig állt a Földközi-tenger kapujában. Többszintű mélységeket felvillantó, sokszögletűre csiszolt drágakő. A teljes jelenlét, odaátról érkező nyílvessző, aki mezítelen lábbal és mezítelen lélekkel uralja a dísztelen színpadot.

La Chunga fellép. Révülete elektromos töltéssel teli. Eksztázisával lángra lobbant. Áradó energiája önfeledt táncolásra késztet. Elégeti bűntudattal teli, beszűkült, negatív, kétértelmű személyiségemet, azt a félénk szerepjátszót, akivé oly könnyen válok. Lángoló lábfejével felperzseli eredendő bűnömet... és a mediterrán naplemente vérvörös izzásával átitatott Ezüst Sivatagba röppent. Felzaklat és megrémít a pórázáról elszabadult szenvedély erejének megismerése. Innen nincs többé visszaút.

La Chunga bombaként vetette szét körültekintően megalkotott személyiségemet, s lelkemet sodorta magával a valós időbe. Spanyolország szentáldozás volt éhező lelkem számára. Bár soha nem beszéltem La Chungával, egyszer álmodtam róla valamit, ami megerősítette nekem szóló üzenetét: néztem a táncát, utána tömegeken küzdöttem keresztül magamat azért, hogy találkozzam vele. Kifulladva, véletlenül bukkantam rá, amint hátrakulcsolt kézzel egy fának támaszkodva állt. ,,La Chunga,, – mondtam (álmomban beszéltem spanyolul). ,,Szeretnék így táncolni, mint te''. „Akkor táncolj így, mint te, bolond!” –- e visszavágással hárította el a kérésemet.

A szenvedélyes és örök tánc átzökkentett az öntudatlan tunyaságból és a kényszeredett utánzásból a lelkemből fakadó ösztönös táncolásba. Ebben a táncban senki sem ismerte a lépéseket, még én magam sem. Mihelyt rábírtam magamat az egyszerű mozgásra, és hagytam a bensőmet kiáramolni, azon nyomban

megszaba-26.

dultam a formákhoz és a valaki más által felállított elvárásokhoz való alkalmazkodás kényszerétől. Beléptem az eksztatikus tánc birodalmába.

Az eksztatikus tánc a személyiségemből a lelkembe való átugrás eszközévé vált. Mindannyiszor, amikor „beszorultam” a fejembe, a táncoláshoz folyamodtam azért, hogy az ésszerű létezés biztonságos és unalmas hatarai mögül kiszökjem. Még sejtelmem sem volt róla: életemet azzal fogom tölteni, hogy másokat is magammal vigyek.

A 60-as évek közepén visszatértem Európából az Államokba, hogy amerikai történelmet és drámát tanítsak középiskolás diákoknak. Az ország ülősztrájkoktól, tüntetésektől és faji zavargásoktól volt feszült. A Martin Luther King ellen elkövetett tragikus merénylet után a fekete diákok nagy része csöndes tömegmenetekben

vonult végig az iskolán. Komor szertartásuk a fehér diákok és a tanárok legtöbbjét is felrázta. Többnyire fehérekből álló alsóbb és felsőbb osztályos diákjaim olyan felnőttnek tekintettek, aki sokat látott a világból, és könyörögtek, tanítsak nekik fekete történelmet és magyarázzam meg, mi folyik itt. Meg akarták érteni.

De mit tudok én nekik tanítani? Oly sok szomorú történetre emlékeztem, hogy fájt a szívem. Sok sötét bőrű barátom volt, de mivel soha nem voltam fekete, csak a fehér lét szégyenét ismertem. Hogy jövök én ahhoz, hogy a feketék történelmét tanítsam?

Ösztönösen cselekedtem:

Hat hétig az időszerű eseményeket vesszük, a rabszolgaság történetét az Egyesült Államokban, a faji elkülönítést, a faji erőszak és a forradalmi kitörések, mint pl. a Wats-lázadás elhallgatott okait. Fájdalmasan, őszintén kimondjuk személyes előítéleteinket, kutatjuk meggyökeresedett állásfoglalásaink forrásait. Nyomtatott tesztlapokat is adok nekik, amelyeket a Viselkedéslélektani Kutató Laboratórium állított össze az amerikai feketékről. A teszt feketékkel kapcsolatban történelmi tényeket és statisztikai adatokat kérdez, valamint igaz/hamis állításokat

27.

tartalmaz. mondom nekik, bárki meg tudja oldani a feladatokat, még az is, aki soha nem járt iskolába, és hogy kedvezményképpen egész értékelésüket erre a tesztre fogom alapozni. (Az utolsóéveseknek sikeresen kellett vizsgázniuk a továbbtanuláshoz.) Amikor a vizsga napja elérkezik, nem a Viselkedéslélektani Kutató Laboratórium feladat lapjait adom oda nekik. Helyette a „Pacal” Tesztet kapják olyanféle kérdésekkel, mint pl.: 1/ Mennyi ideig kell főzni a pacalt ahhoz, hogy megpuhuljon? 2/ Mennyi támogatást kapnak ebben az államban az egy gyermeket nevelő nők? A tesztkérdéseket sötét bőrű pedagógusokból álló csoport állította össze, akiknek elegük volt abból, hogy a legtöbb általánosan elfogadott teszt oly nagymértékben elfogult a fehér bőrű társadalmi réteg javára. Sosem fogom elfelejteni Howard Schwartz viselkedését. Kisiskolás kora óta megbízhatóan jeles tanuló volt. Ő jelentkezett elsőként, ő adott először hangot a tiltakozásnak. „Ez a kérdőív nem kapcsolódik a tananyaghoz, Roth kisasszony.” Pánikban volt. Félbeszakítottam. „Howard, bizonyos vagyok abban, ön szakértője a fekete történelemnek. Üljön csak le, és oldja meg

a feladatokat.” Képtelen volt elhinni, hogy tökéletes eredményét ez az őrült kérdőív mocskolja be.

A I75 gyerek közül mindössze három oldotta meg a feladatokat. Két napig szerencsétlenek, lehangoltak, haragosak. Úgy érzik, erőszakot követtek el velük szemben, elárulták őket, és azt gondolják, képtelenek lesznek bejutni az egyetemre. Azután a harmadik napon belépek, elámulva, hogy még mindig eléggé bíznak bennem ahhoz, hogy ne panaszkodjanak rám sem a szüleiknek, sem az iskola vezetésének. Miért tettem ezt velük? Hogy lehettem ennyire tisztességtelen? Hogyan ígérhettem könnyű, a szövegen alapulótesztet, és azután hogyan állhattam váratlanul elő ezzel a meglepetéssel? Végignézek mindegyik év

28.

folyamon, és azt mondom: „Nos, azt akarták, a feketék történelmét tanítsam önöknek. Mondják: milyen érzés „niggernek” lenni?” Értékrendszerük megrendül. A világot új nézőpontból, más szemmel kezdik nézni. A fekete történelemnek milyen fontosabb leckéjét taníthattam volna meg nekik, mint az igazságtalanság MEGTAPASZTALÁSÁT? Másnap kiosztom a megfelelő tesztet.

Borotvaélen táncoltam, katasztrófát kockáztattam, a felszín alatt dolgoztam. Felhasználtam szin1átszást, megdöbbentést, humort, bármit, amit csak össze tudtam dobolni a mozgás és a változás előidézéséhez. Nem tudtam pontosan, mit csinálok, ám bármi volt is az, tennem kellett. Tanultam a mesterséget, amiről senki – legkevésbé én magam – sem tudta, mi az. Ezért eltévedtem, azután ismét rátaláltam az ösvényre.

Fokozatosan felhagytam a tanítással, mivel igazából csak táncolni akartam – még akkor is, ha a számláimat nem tudtam kifizetni. Kockáztatnom kellett. Most heti három táncóra helyett naponta vettem annyit. Nappal a forma kívánalmainak, éjjel az eksztatikus tánc szenvedélyének adtam át magam. Soha nem sejtettem, hogy képes volnék akár bemutatni, akár tanítani a kötetlen tánc e fajtáját. Egyetlen elérhető eshetőségnek azt éreztem, hogy hivatásos táncos váljék belőlem. Istennek azonban más tervei voltak velem. A térdem kezdett rejtélyesen tönkremenni. Régi, síelés közben ért sérülésem az ,,előadás”-tól a ,,tanítás”-hoz terelt. Orvosi vélemény szerint soha nem lettem volna képes ismét táncolni.

Úgy tűnt, életem hátralévő részét olyan testben kell leélnem, amely nem tud táncolni. Ez végső csapásként hatott rám. Bekövetkező depresszióm vezetett el Big Surbe, hogy részt vegyek egy érzékenységi foglalkozáson. Ám a csoport vezetőjének érzéketlensége miatt meglógtam és lementem a fürdőházba. Ekkor megtaláltam, amit kerestem.

és félszegen lépkedek lefelé a

kőlép-29.

csőn. A sarkon befordult, egyenest bele ütközöm egy Mikulás kinézetű öreg férfibe, aki förtelmes modorban, hangosan üvöltve mindenféle szitkokat vág egy nő fejéhez. Megragadom a törölközőmet, visszarobogok a dombon lévő szálláshelyemre, ahol a szobámban elrejtőzve egyik cigarettáról a másikra gyújtok.

Vacsoránál az idős férfi az asztalomhoz ül. Durván leteremt egy hölgyet, aki a sótartót kéri tőle. Hirtelen felém fordul, és erőteljes német hanghordozással megszólít: ,,Kit látnak szemeim? Csak nem egy filmcsillagot?” Átható pillantással egyenesen nézek vissza rá, és nem hagyom ki a ziccert: ,,Nem, nem, filmrendező vagyok. Leginkább a gőzfürdői szex érdekel, felszarvazott öreg férfiak főszereplésével.” Nincs válasz. Farkasszemet nézünk, mígnem röhögésben tör ki.

Nem is sejtettem, hogy épp Fritz Perls-szel,a Gestalt Terápia atyjával találkoztam. Amint kiderült, Fritz imádta a táncosokat. Elbűvölte az a tény, hogy játszótéren gyerekeket, idősek otthonában öreg embereket, kórházak idegosztályain skizofréneket, városszéli fogadókban kábítószer-élvezőket tanítottam táncolni. Akkoriban pusztán alkalmi munkának tekintettem ezt, amellyel pénzt szereztem a tanulmányaimhoz. Ám ő látta, hogy ez a munka mennyire megkívánta a pillanatban való jelenlétet,é s ez volt a számára is fontos.

Munkájában gyökerestül kiirtotta a múltból kiinduló kezelést, és csak a jelennel foglalkozott. Korai lelki sérüléseket, visszatérő álmokat, múltbéli kapcsolatokat, fájdalmakat, haragot – mindent jelen időbe helyeztetett az emberekkel.

Történjék bármi, minden most történik. A múlt most van; a jelen most van. Éld meg!

Felismerte bennem ugyanezt a sajátosságot. Soha nem tekintettem munkámat gyógyításnak, sem kezelésnek, de Fritz gyorsan kapcsolt. Azonnal meghívott Gestalt Terápiás csoportfoglalkozásaira táncot tanítani. Olyan lámpalázat még életemben nem éreztem; nem tudtam táncolni, itt pedig azt várták tőlem, hogy ezt tanítsam. Mégis hozzáfogtam.

30.

Ötven lemezzel, három füstölővel és legalább tíz különböző tervvel érkeztem. A teremben mindenfelé testek vannak, ülnek, állnak, a falnak támaszkodnak, beszélgetnek, vagy óvatosan engem figyelnek.

Odarohanok a lemezjátszóhoz, oly zavarban vagyok, mint a serdülő balerina. A készülék rossz. Kétségbeesés. Minden tervem füstbe ment. Érzem a szedett-vedett csődület tekintetét a hátamon; dacolnak avval, hogy megmozdítsam őket.

Kétségbeesetten megpördülök és szembenézek ellenségeimmel. Azután meghallom e mantrát zakatolni a gyomromban: „Táncolj , csak táncolj!”

Megmozdulok tehát a következő szavak kíséretében: „Rendben, feküdj le és egész testedet hagyd a talajba süllyedni. Nyújtsd ki a lábadat, lazítsd el a karodat, ereszd le az állkapcsodat. Érezd a légzésedet, mély belső központodban úgy lovagold meg, mint hullámlovas a hullámot. Most mozdítsd meg a jobb karodat... Jó, most a balt... Tárd ki és csukd össze mindkettőt... Nyisd ki és csukd be a szádat... a karodat... a lábadat... gömbölyödj labdává... Nyiss... Csukj... Most keress párt magadnak...”

A test minden porcikáját megmozdítjuk. Az én mélyebb érzékeléséhez vezető térképet követjük.

Munkám új szintje kezdődött el akkor. Esalen székhelyében a mozgás szakértőjévé váltam. A hatvanas években jártunk, minden lehetséges volt. Forradalom zajlott, én pedig a kellős közepében voltam.

Esalen teraszán vagyok. Éjszaka van. Hónapok óta figyelem mások táncát és csábítok másokat táncolni egész idő alatt félve attól, hogy én magam is igazán táncoljak. A csapszegecsekről és térdműtétekről beszélő orvosok emléke kísért.

A telihold,fényében a hegyek a tengerbe merülnek. A terasz zsúfolásig tömve testekkel, néhányan belőve,

31.

mások józanul, mindannyian a rögtönzött közös zenélésre készülődő Big Sur-i dobosokat figyelik.

A levegő megtelik elektromossággal, mihelyt játszani kezdenek. Hirtelen csodás összhang alakul ki, a ritmus, tunyaságomat összezúzva, zakatolni kezd a testemben. Borús hangulatom elszáll – minden táncba hív.

Valamennyi félelmem eltűnik a dobok lüktető lobbanásában. Megfeledkezem a térdemről és arról, hogy nem tudok táncolni. Semmi, még a testem sem tartja vissza a lelkemet a mozgástól, amelynek örvényében ellenállás nélkül hagyom magam az eksztatikus transzállapot soha nem tapasztalt legmélyebb szintjére sodródni. Minden formát örökre magam mögött hagyva, a tánc szelleméhez jutok. Egy vagyok a táncommal. Az én táncom ez –

testem repül. A gyerekek szomorúságát ébenfekete szárnyán cipelő holló vagyok, az éjszaka küszöbén üvöltő farkas. Formám folytonosan változik, én pedig követem azt az Ezüst Sivatagba.

Óriási igazság felismerésekét látom azt a pillanatot, amikor rájöttem, tudok mozogni, még akkor is, ha csodálatosképpen épp arra nem vagyok képes, amit évek óta tanítok másoknak – „táncolni”.Útban a lélek birodalma felé újjászülettem. Gyógyító válságom önkívületi állapot elérésében végződött. Azt az eksztázist találtam meg, amelyet mindenki keres. oda- és visszautazásom feltérképezésének megszállottja lettem, így képes voltam másokat is vezetni.

Fritz volt az egyetlen, akivel beszélni tudtam minderről. Jó barátok lettünk. Egy napon épp az ő könyvét olvastam, amikor rámbukkant. Kitépte a kezemből, behajította a hátunk mögött hullámzó Csendes-óceán taréjai közé, és így kiabált: „Ezt azért írtam, mert nem tudok táncolni!” Nem sokkal később rajtakaptam, amint épp azon vajúdott, hogy összezavarja valakinek az énképét –vadul hadonászott, tucatnyi rendkívül kifejező fintort vágott. „Hé Fritz! Ki állítja, hogy nem tudsz táncolni?” – kérdeztem.

32.

Fritz egyszerű üzenetét így lehetne összefoglalni: „Látom, ki vagy. Értem, mit csinálsz. Folytasd!”

Az elkövetkező három évben Esalen fontos kísérletező állomás szerepét játszotta munkám fejlődésében. E műhelyben folyamatosan jöttek-mentek az emberek: szűk farmerbe paszírozott modelljelöltek, divatos guruk, aranyláncok hínárjában foglyul ejtett fennhéjázók, felkapott újságok lapjairól visszaköszönő arcok. Láttam kiváltságosok, irigyeltek, menők arzenálját; orvosokat, ügyvédeket, pszichiátereket, filmcsillagokat – mindannyiukat idegesen, fájdalmak közepette. Itt álltak ők, az amerikai álom hajszolói,mind egy sorban várva a csodára, a légkondicionált rémálmaikból való kitörésre.

Mihelyt megfosztottam őket a szerepüktől, mindenük kezdett szétesni, amijük csak volt. Nem tudták, hogyan tartsák össze, sem azt, miként hagyjak teljesen romba dőlni. Képtelenek voltak elkapni a zene lüktetését, vagy érezni szívük dobbanását. Nem tudtak egymás szemébe nézni vagy sírva fakadni. A sebesség és az önmagukról mesterségesen kialakított kép rabságában képtelenek voltak csak jelen lenni, amikor nem volt hová menniük, nem volt mit eljátszaniuk.

Eltáncoltam fájdalmamat e mozgásórákon, és mindenki másnak is hagytam eltáncolni a magáét, bármi legyen is az. Azt akartam, hogy megtörjön a jég, elolvadjon az álarc, érezzenek valamit a csontjaikban; hogy beszálljanak, életre keljenek.

A testek pedig beszéltek hozzám. Történeteket láttam a húsban; halottan lógó karok, beszűkült csípők, összeszorított öklök és szorosra zárt állkapcsok el nem mondott meséit.

A „Nem vagyok elég jó”, vagy a „Takarodj az utamból” szemléletek beleolvadtak a testalkatokba: szégyentől lesüllyedt mellkasok, magasan felhúzott vállak, haragtól éles és félelemtől szűkölő hangok árulkodtak. A test soha nem hazudik.

A mindenestül amerikai emberek bemutatója minden nap felvonult: kedvesek, átlagosak, közömbösek, idegbajosok. Mindenki, még a híresek is, kétségbeesetten akartak valakik lenni; de nem volt ehhez módszerük. Ki hitte volna, hogy a titok a mozgásban rejlik? Abban, hogy testünket ne élettelen hústömegként cipeljük magunkkal.

33.

Megértettem, mindannyian trizofréniában* szenvedünk: valamit gondolunk, valami mást érzünk és ismét másként cselekszünk. Milyen gyakran gondoltam „igen”-t, éreztem „nem”-et -et és untam magamat, amint ezt mondom: „Visszajövök hozzád.” Vagy hányszor éreztem: elegem van, gondoltam: tévedek, és közben udvariasan viselkedtem. Vagy azt gondoltam: nyugodt vagyok, miközben bizonytalannak éreztem magamat, mégis erőszakosan cselekedtem. A trizofrénia legyöngít. Kimerít, megfoszt az erőnktől; az energiának nincs központja. Feldaraboltnak, a részek zagyvalékának érezzük magunkat, minden ingerre éppen csak válaszolunk. Foglalkozásaimon mindenki ismerte ezt az érzést.

Ám általam is alig ismert okokból a mozgás kezdte összerendezni, saját központjukkal összekapcsolni őket, lángra lobbantani a szellem tüzét. Minden nap fölfedeztem, pusztán a mozgásra való késztetés milyen öngyógyító hatással van a résztvevőkre. Kezdtem lerövidíteni számukra a teljességhez visszavezető utazást. Mindazonáltal még mindig nem tudtam, hogyan nevezzem a munkámat. Nem volt rá szavam. A tanfolyamaim résztvevői változtak, levetkőzték kényszerzubbonyként viselt személyiségüket, ledöntötték védekező rendszerük falait. Bizonyos értelemben a pórázon tartott szellem elengedését kockáztattam, ám nem volt erre kész módszerem, rendszerem. Valójában egyáltalán nem voltak elgondolásaim, csak ösztöneim.

Meglehetős bizonytalanságom miatt még mindig zavart hivatásom formanélkülisége. Amikor utazások alkalmával, vagy rendezvényeken megkérdezték, mivel foglalkozom, minden alkalommal rögtönöznöm kellett valami választ, és ilyenkor nevetségesnek éreztem magam, és kitérő választ adtam. Mit is mondhattam voln?

Talán olyasmit, hogy szabadjára engedem az önkívületet?

Még össze kellett rakni minden részemet, birtokba venni az az erőmet, megtalálni a hangomat.

Ez idő tájt kezdték a munkámat sámánisztikusnak jellemezni. Meg kellett néznem a szótárban jelentését, és még ez sem segített: „Sámán – orvosságos ember (nem nő); papként és orvosként

mű-34.

ködik, a természetfelettivel dolgozik.” Természetfeletti... Mi természetesebb a természetesnél? Az egész ötletet elutasítottam.

De hát ki vagyok én? Hogyan tudnám érzékeltetni, amit csinálok? Komoly vagyok vagy szélhámos? Tanítóra volt szükségem. Amikor néhány barátom szemmel láthatóan átalakulva tért vissza Chiléből és sugárzott belőlük a lelkesedés Oscar Ichazo tanításai iránt, azonnal éreztem, ő az, akit keresek.

Megtudtam, Ichazo New Yorkba költözött, és az Essex Hotelben személyiségfejlesztő Arica tréningeket vezet. Azon nyomban felkerestem. Oscar Ichazo, a lézerszemű, fekete, bolíviai macska megfejtette a titkosírást. Az alakját folytonosan változtató mestertanár, a sámánikus superman a szatori állapotában élt, és tanítványait is odahívta, hogy ott csatlakozzanak hozzá, ha van merszük. Rászántam magamat. Megkérdezte: „Ki vagy? Hová tartasz? Hogyan jutsz el oda?” Próbáltam kitérni a válaszadás elől, de belezavarodtam, haboztam. Megbuktam a felvételi vizsgán. És ez volt az első lépés.

Oscar térképet mutatott lelkemhez: hogyan öltött formát és miként sebesült meg. Sérülésem – teljesen negatív énképem – meglehetősen szembeszökő volt. Nem tudtam, ki vagyok, hogyan legyek önmagam. A bensőmben lévő fekete lyukat mindig számtalan elfoglaltsággal töltöttem ki. Ezért is rémített meg az első gyakorlat, a „Sivatag Élmény”.

Manhattani szállodaszobámban vagyok. Mindent fehér lepedők borítanak. Telefon, rádió, TV – valamennyi működésképtelen; a redőnyök lehozva, a tükrök letakarva. Nincs semmi szórakozási lehetőség. Csak én magam vagyok. Nincs mit csinálni, nincs kivel beszélgetni, nincs dohányzás, alig valami enni-innivaló – néhány szem füge és almalé. Három napig.

Végre felszólítottak, mondjak le minden forgatókönyvemről, hántsam le valamennyi külső burkolatomat. Nincs felölteni való arcom. Nincs senki, akinek valaki lennék.

Először kétségbe esem. Olyannyira megszoktam az izgalmak hajszolását, a külvilág felé fordulást, hogy

35.

az oly nagyra becsült magány most ürességnek, élettelenségnek tűnik. És természetesen épp erről van szó. Úgy hozzászoktam a csapongáshoz, hogy most papírmadárként esem össze.

Az első napon kimerültem, összeroskadva alszom. Az éjszaka közepén fölébredek, ám az égvilágon semmi tennivalóm nincs, azt kivéve, hogy átadjam magamat az itt-létnek. Kezdek felengedni és lazítani, úgy elhelyezkedni önmagamban, mintha őgyelgő macska lentiék. Nincs senki, akinek ürülhetnék. Semmi, amit előadhatnék. Nincs hová menni. Csak lenni, itt és most.

Az üresség és a csend lassanként oly táplálóan hurkol be, mint az anyaméh. A kívánságokkal, szórakozással, kibúvókkal teli napokétól eltérő, mély, személyes teljesség érzése van kialakulóban.

Rádöbbenek, a nagyváros sivatagának magányos fogságában elfeledtem, miként lehet megállni, megnyugodni. Elveszítettem tehát az Ezüst Sivatagot. Most mégis elég az, hogy jelen vagyok itt és most.

A harmadik éjszakán Oscar egy általa „Trespasso”-nak (átjáró) nevezett gyakorlatot tanít. Teljes lótusz testtartásban ülünk mindketten. Közöttünk gyertya ég. Egymás bal szemébe nézünk. Utasításait követve lazítok, lélegzésemet figyelem, kiüresítem az elmémet, és a következő mondatot ismételgetem halkan: „Egyek vagyunk.” A mantra lassanként beleolvad a légzésembe.

Mormolásom egybemosódik mozdulatlan testével. Arca szétpukkanó nyugat-indiai mágikus vallási álarccá torzul. Majd Buddhává válik. A szoba színe vörösbe, majd aranyba fordul. Mesterem eltűnik. Látom a mögötte lévő falat, mindazonáltal még mindig hallom a lélegzését. Elhagyom a tudatomat és az ürességbe zuhanok. Fokozatosan ismét érzékelem őt a látóteremben. Az „OM”-ot mormoljuk, és mély meghajlással fejezzük ki egymás telke iránti tiszteletünket. Elfújja a

36.

gyertyát, és magamra hagy a sötétben. Én pedig felizzom. Ezen az éjjelen a semmiből érkező friss szél fuvallata jár át. Csordultig telítődöm a saját erőmmel, azzal az erővel, hogy egyszerűen az vagyok, aki.

Egyszerre csak elérkezik a távozás ideje, mégsem akarok elmenni. Az utolsó pillanatig maradok. A szobaasszonynak már takarítania kell. Türelme fogytán van. Kisétálok hát a lifthez, de képtelen vagyok megnyomni a gombját. Meddig fog vajon tartani ez az üdvösség? El tudom-e vinni magammal végig a a

folyosón, az utcára, a jövő hétbe? Eszembe jut egy mondat a Ji Csingből: „Ami igazán hozzánk tartozik, azt nem veszíthetjük el még akkor sem, ha e1hajítjuk.”

A következő három év során Oscar irányításával felfedeztem azokat az összetett működésrendszereket, amelyek a személyiségünket, a gondolkodásunkat és a cselekvésünket irányító megszokott mintákat teremtik. Megtanultam felismerni saját belső és külső szabályaimat. Korábban hamis képzetem volt az énemről, egy általam megalkotott személyiséggel azonosultam. Most végre kezdtem ettől bizonyos távolságot tartani, és megtalálni valódi Énemet, csak ebből élni. Teljes mértékben jelen lenni itt és most, nem időzni a múltban és a jövőben, az adott helyzeteket az érzelmi terhektől mentesen átélni.

Hiszen az énem okozta minden fájdalmamat. Tele volt folyamatos fecsegéssel, ítélkezéssel, tagadással, reménytelenséggel, mértéktelenséggel, rögzült meggyőződésekkel, a dolgok irányításának szükségletével. Képtelen voltam igazán mozogni, lélegezni, vizsgálódni. Az ének nem táncolnak. Soha nem jutnak el az Ezüst Sivatagba. Unalmas, kiszámítható szappanoperahősök állatseregletét tanuljuk meg eljátszani. Ezek aláaknázzák alkotó erőnket, és működésképtelenné teszik az emberi energia valódi kifejezőit – a táncost, az énekest, a költőt, a színészt, a gyógyítót. Így távol tartanak bennünket igazi énünktől és annak felismerésétől, hogy miként éljünk és mi a dolgunk.

Az Arica tanulmányozásával és oktatásával eltöltött három év után úgy éreztem, ismét táncolnom kell.

37.

Találkozom egy másik tevékeny latin-amerikaival, Alejandro Jodorowskíval, a ragyogó filmrendezővel, az „El Topo” (A vakondok) alkotójával. Az erőnek és a mozgásnak arra a szintjére lök, amely minden eddigi tapasztalásomon kívül esik.

– Úgy hallom, ön művész. Megváltoztatja az emberek életét. Mondja, mit csinál mostanában? – kérdezi első beszélgetésünkkor. A váratlan rajtaütés az elevenembe vág. Dadogok valamit az Oscar mellett végzett Arica tanításról.

– Óh! – mondja titokzatos mosollyal, és mozogni kezd. Tekintetével rabul ejt, követni kezdem. Mozdulataink úgy válnak áramlássá, akár a révületbe eső taj csi pároké. Hirtelen csettint.

– Oscar tud úgy táncolni, mint ön? – kérdezi. – Nem – válaszolom szerényen.

– Akkor miért nem ön tanítja őt?

Átlát rajtam. Érzi a kétségbeesésemet. Oscart úgy istenítem, hogy el sem tudom képzelni, bármit is taníthatnék neki.

Másnap keleti műalkotásokkal, afgán szőnyegekkel, marokkói párnákkal berendezett nappaliban ülünk szemtől szemben, egyenes hátú székeken, jó pár méternyi távolságban egymástól. Ragyogóan és egyszersmind félelmetesen néz ki: fekete bőrnadrág, lila selyeming, csillogó, fekete csizma, becsületes, fényesre csiszolódott arc, sűrű, ezüstösen csillogó fekete haj, átható fekete szempár. Valósággal ragyog.

– Gabrielle, tenne nekem egy óriási szívességet? Bólintok.

– Herélje ki az apját!

Nyugodtan feláll és elhagyja a szobát. Nem értem. Szeretem a papámat. Jó ember. Mindig is jelenlévő a számomra.

38.

Csak idővel értettem meg, nem apámról beszélt, hanem a férfiak felmagasztalására és az önmagam lebecsülésére való megrögzött hajlamomról. Oscar nem az egyetlen istenített férfi volt életemben. De megtanultam már tartózkodni a hősök imádatától, különösen abban az esetben, amikor az illető hős tanár volt. Az én kelepcéiből mindenkinek nehéz megszökni.

A Jodorowskyval való találkozás után ismét visszatértem Big Surbe mozgást tanítani. A munka a lényegét tekintve ugyanaz maradt, ám én más lettem. A nagyobbik részem vált elérhetővé. Megtanultam jelen lenni, nyugodt maradni.

Ez idő tájt ott volt Gregory Bateson, a jól ismert antropológus is. Esalen közösségének bölcsévé vált. Rákban haldoklott; nyitottan, bátran, elegánsan. Részt vett számtalan szertartásos jellegű színházi műhelymunkámon, sőt együtt is vezettünk foglalkozásokat, amelyeket a „A sámán és az antropológus” névvel illettünk. Ez volt az utolsó tanári működése.

Gregory az általam ismert legihletettebb és leglelkesítőbb személyiségek egyike. Sok hatékony tanár nagyra becsülte és tanítványainak is ajánlotta munkámat, ám Gregory maga is csinálta. Teljesen átadta magát neki. Hetvenhét évesen, nyilalló tüdővel, oly dagadt lábfejjel, hogy menni is alig tudott, soha el nem mulasztott egyetlen ütemet, még kevésbé egy foglalkozást. Tanfolyamaim erősen igénybe veszik a testet, ez a törékeny

egészségű óriás mégis megvizsgálta a mozdulatok minden szakaszát, és belekerült a masszázs és a szertartás-színház munkájába. Képes volt bámulatos értelmével és roppant nagy tudásával játszani, egyszerűen lenni abban, amit csinált. Tudata egyaránt volt teli és üres.

Jó1 emlékszem az első órára, amelyen részt vett. Teljesen megfélemlített a jelenléte; tudtam, ő napjaink legmélyebb elméjű gondolkodója. Mégis, lelkes általános iskolás kisfiúként pontosan előttem ült le, és figyelmességével, valamint határtalan tudásvágyával úgy elvarázsolt, hogy a gondolkodás teljesen új lapjait nyitottam fel. Tehetsége ragályosnak bizonyult. Akkori jelenléte és elismerése azóta is ösztönzően hat rám. Utolsó találkozásunkkor már kórházban haldoklott. Első szavai ezek voltak:

– Gabrielle, nem táncolok többé veled.

39.

Kedvesen és méltósággal mondta ezt, éppen csak reménytelen vágyódást sejtetve.

Gregory és én – a gondolkodónak és a táncosnak e nem sok sikerrel kecsegtető kettőse – különböző irányokból érkezett, közönséges területen találkozott. Mindketten annak tanulmányozásával töltöttük életünket, ami tő „összekapcsoló minták”-nak nevezett. Én térképeknek hívom ezeket, energiánk koreografálásához és az önkívülethez, a teljességhez vezető térképeknek. Gregory a szellemmel foglalkozott, én a testtel. Biztos vagyok abban, ő jobban megértette az én munkámat, mint én az övét. Ám döntő ösztönzést jelentett számomra az, hogy a megérzésen alapuló ösztönös felfedezéseimet nagyra értékelte, és e könyv megírására is ő késztetett elsőként. A szertartásszínházi munka hamarosan érdeklődésem középpontjába került. Kísérleti színtársulatot szerveztem, amelynek célja az volt, hogy megértsük kortárs szellemiségünk pusztulását, az igazság mélyére hatoljunk, megtaláljuk az eredetiség látszólag hiányzó szintjét. Az ezen való munkálkodásra összegyűlt emberekből valódi harcosok együttese alakult ki annak során, ahogy a szellem belső területén való átutazást szertartássá és színházzá változtattuk. A három évig tartó munka szünet nélküli, napi módszerré vált, s folyamatosan visszatükrözte a szereplők örökösen változó élettapasztalatát és ügyeit.

A fejlődésen való munkálkodást és magát a társulatot is „Tükrök”-nek neveztem el. A ,,Tükrök” az egyfelvonásos játékban tőrbe csalt orvos, ügyvéd, senki, fodrász, go-go táncos, tündérmese-hercegnő vagy sámán története volt, amelyben szereplők és nézők humorral és szánalommal vallhattak önmagukról. Az előadást ezres létszámú közönségnek meg néhány tucatnyi hallgatóságnak is bemutattuk. Játszottunk színházakban, padlásszobákban, templomokban, egyetemeken. felléptünk nagy városokban és vidéken, Keleten és Nyugaton. Bárhol voltunk, a díszletet az emberi én szolgáltatta; az idő a most, a helyszín a mindenütt. Lelket tisztító munka volt, és mindannyiunk számára az átkelés szertartásává ált.

Munkám mélyült, mivel kezdtem megérteni, meglátni az alkotóelemeik közötti kapcsolatokat. A színházi kísérletezés a

40.

munkának a színhelye volt, amit az irányú megszállott kutatásom jegyében folytattam, hogy mit jelent valójában embernek, egésznek lenni. Művészetté változtattuk az életünket, tánccá, dalokká, versekké, színjátszássá – ez jelentette a gyógyítást.

„Tükrök” néven zenekar is alakult, városi-primitív rockbanda, azzal a szándékkal, hogy játékunkkal révületet idézzünk elő. A tunyaságtól az eksztázisig tartó utazást ugyanakkor kezdtem a ritmus és a zene segítségével feltérképezni, amikor színielőadást is rendeztem. Végtelen órákat töltöttünk a stúdióban, komoly feszültségben, rizses pulykát ettünk hajnali háromkor, a korszerű adta lehetőségek felhasználásával kerestük az eksztázishoz vezető utakat.

A modern sámánutazáshoz nélkülözhetetlen a zene. Ez az ösztönzés, a vezetés, a kihívás. Közvetíti történeteinket, legendáinkat, szívünket és lelkünket. Napjaink szelleméhez szól. Kedvenc sámánjaim között sok a rockzenész. Talán nem is tudják, hogy sámánok, csak azt, hogyan érjék el az önkívületet, és hogyan vigyenek utazásra másokat. Talán nincs is jogosítványuk, de vezetni tudnak.

Sok sámán születik és hal meg a rock and roll lüktetésében – utazásukat feltérképezve, démonaikat koncertstadionokban eltáncolva szerte a világon. Ha szerencsénk van, magukkal visznek bennünket is.

A rock and roll a zene egyetemes kifejező formájává válik. Túlmutat határokon, politikán, valláson, gazdaságon, kultúrán, társadalmi rendszereken, nyelven, szokásokon. A szabadság lelkéhez szól. Napjaink samanisztikus kihívása ez – visszatérés az ütemhez, a szívdobbanáshoz, a testhez, az alapokhoz.

Rockzene szól az esőerdőkért, az éhező gyerekekért és a földművesekért, akiknek leégett a termésük – a hontalanokért, a politikai foglyokért. A változtatásért.

A rockkoncertek modern törzsi szertartások, ahol a közösségi eksztázis valódi lehetőség – az a pillanat, amikor a tömeg és a zene a lüktetésben egyesül. Vallásos átélés ez, szent egyesülés. Az egység érzésére kiéhezett fiatalok reménysége. Milyen csodálatos, hogy mindez olyan közegben valósul meg, ahol nem

bűntu-41.

datot, kötelességet, tekintélyt, bírálatot vagy hittételeket árusítanak, hanem mindössze trikókat!

Nem minden hires rockzenést sámán. Nem minden sámán híres rockzenész. De a rockszínpad jó hely a mai sámánoknak, ahonnan a fellépő zenészek bolygónkhoz, mint egészhez szólnak. Dalaik az egyetemes lényeget ragadják meg, azon a szinten hatnak ránk, ahol mindannyian élünk, ösztönöznek bennünket. A rock and roll sámánjai költészettel és hanggal, ám leginkább energiával rajzolják meg az utazás térképét. A tudat alatt beszélnek hozzánk, és én újra meg újra útra kelek velük – ők munkám legerősebb szövetségesei.

_______________

Igazán át kell táncolnod e könyv lapjain. Táncolj a sorok között. Ez magában véve is sámánutazás, beavatás. Saját sámánisztikus éned felfedezését és kikutatását megcélzó kihívás. Nem kell hozzá tollakat vásárolnod, még dobolnod sem. Ám hallgatnod kell saját szívdobogásodat; megtalálnod saját ritmusodat; énekelned savát dalodat; megírnod saját történetedet; eljátszanod saját fantáziáidat; látnod saját látomásaidat. Ez egy kortárs, városi-primitív, nyugati-zen, most-azonnal utazás. Kirándulás az egységbe, beavatás a sámán-távlatokba.

E könyv bevezet a létezés, a szeretet, a tudás, a látás és a gyógyítás öt szent, természetes és a túléléshez szükséges erejének megismerésébe és kifejezésébe. Ezek valós erők. Legtöbben félünk az igazi hatalomtól. Az igazi elevenség ritka, és a megtapasztalása olyan, mintha hosszít alvásból riadnánk fel. Ám ha fel akarunk ébredni az eltompított létezés élő halálából, akkor le kell győznünk a félelmünket.

Sámángyakorlatot kínálok testednek, szívednek, elmédnek, lelkednek és szellemednek. Nem evangéliumnak javaslom. Csak kinyitni való ajtó ez, amelyen át megláthatod önmagadat; lehetőség a tested felszabadítására, szíved kifejezésére, elméd kiüresítésére, lelked felébresztésére, szellemed megtestesítésére.

43.

ELSŐ FEJEZET

_______________________

A test felszabadítása

A LÉTEZÉS EREJE

__________________________

Isten keze, érezd az ujjat / Isten keze örvényleni kezdek Isten keze, nem maradok itt / nem szédülök el / nem zuhanok le

pörögj, mint a dervis /forogj / mozdulj nem félek, hanem elindulok egy másik dimenzióba

gyere, induljunk másik dimenzióba gyere, induljunk másik dimenzióba

PATTI SMITH

_____________________________________ Az első sámáni feladat a test felszabadítása a létezés erejének megtapasztalásához.

Elsőként e legalapvetőbb területtel kell kezdenünk. Tested életed földi megjelenési formája, létezésed kifejezője. Bibliád, enciklopédiád, életed története. Testedben elraktározódik és visszatükröződik minden, ami megtörténik veled. Tested tudja; tested elmondja. Énednek elválaszthatatlan, elkerülhetetlen, érvényteleníthetetlen kapcsolata van a testeddel. Hús és szellem házasságát lehetetten felbontani, ám az nem jelenti egyúttal azt is, hogy e frigy szükségképpen boldog avagy sikeres.

A teljesség felé vezető táncösvénynek tehát a testből kell kiindulnia. Csak akkor kezdheted meg gyógyító utazásodat, ha testedet már igazán elfoglaltad. Sokan közülünk nincsenek valóban, vibráló jelenléttel otthon a testükben. Azokkal az alapvető ritmusokkal sincs kapcsolatunk, amelyek kialakítják életünket. Önmagunkon kívül élünk – a fejünkben, az emlékeinkben, a sóvárgásainkban, mint a birtokától távol lakó földesúr. Csontkovács

rende-44.

lőjében láttam a következő féliratú plakátot: „Ha elhordod a testedet, hol fogsz akkor élni?”

Vizsgálódásaim során minduntalan eszembe ötlik a következő történet. Egyszer vásárlás közben beleütköztem egy rabbiba. Beszédbe elegyedtünk es megkérdeztem tőle:

– A zsidók is oly nagyon utálják testüket, mint a katolikusok?

Gúnyos nevetésben tori ki, ám azután igen különös pillantást vetett rám. Úgy tűnt, valami hozzá közel álló témát érintettem. Elbeszélte, épp most temette el az apját, aki szintén rabbi volt. A halálos ágyán megkérdezte tőle: – Apám, mi volt a legfontosabb dolog életedben, a Tóra?

Az öreg ember ezt felelte: – A testem.

– Megdöbbentem – folytatta a fiú a történetet. Kínos csöndben bámult mellettem, végül így szólt: – Mindig úgy véltem, testem csak jármű a tudatom számára; táplálni kell, öltöztetni, egyetemre küldeni.

Létezés, energia, életerő – élni azt jelenti, szellemünk elfoglalja a testünket. Teljes Énünk testet ölt. Ám mit látunk, amikor tükörbe nézünk? Buta, üres tekintetet? Beesett mellkast? Hamis mosolyt? Nézzük csak meg jobban e képet! Mit látunk? Ha nem energiával és jelenléttel csordultig töltött, vibráló Ént, ez azt jelzi, hogy megfosztottuk magunkat az élet ajándékától. Magam is ismerem ezt. Én is voltam ebben az állapotban. Láttam ezernyi Éntől megfosztott arcot, és te is láttál – a metróban a zsúfolt járműveken, közértben, az aluljárók hátborzongató esti izzásában kirajzolódni – és nagyon gyakran tudod, te is egy vagy közülük.

Sokunk számára a test félelmetes ellenség, amelynek ösztöneit, ösztönzéseit, haragját le kell győzni, el kell fojtani, vagy szolgálatra nevelni, engedelmességre szoktatni.

A sors iróniájaként mint „táncos” én is ezt tettem – megtanultam semmibe venni, megtagadni, ellenőrizni, bántalmazni és meggyalázni testemet. Elképzelt lépéseket hajtattam végre vele, felpörgettem egy szerrel és kiütötteit egy másikkal, éheztettem és felcicomáztam, ám nem bíztam benne, és nem szerettem. Nem csoda hát,

hogy nem éltem benne, és az sem, hogy ritkán vettem igazán mély lélegzetet. A hullámzástól, a ritmusoktól, a létezés

45.

óceánjától elkülönített testté vált. Táncos voltam, ám elfelejtetem, mit jelent a valódi, a bensőmből mozdító mozgás.

Az önkívületi tánc révén tértem vissza az életbe. Megtanultam énemet mozdítani, saját, belülről kiinduló táncomat eltáncolni ahelyett, hogy kívülről befelé működjek, és ezáltal újból elfoglaltam a testemet. Az évek során ezernyi test – köztük a magamé is – megfigyelésének eredményeképpen felfedeztem azt az öt szent ritmust, amely a mozduló, az élő test lényegét hordozza: Áramlás... Staccato... Káosz... Líra... Nyugalom.

AZ ÖT SZENT RITMUS

A ritmus alattam van, A ritmus tüzel, A ritmus körülvesz, A ritmus bennem van, A ritmusé a lelkem. Peter Gabriel

Képzeld el magadat magányos táncosként a csupasz, sötét színpad fehér háttérfüggönye előtt. Olyan vagy mint az éjszaka: tökéletesen nyugodtan, mozdulatlanul állsz. Érzed emelkedő és süllyedő, kiterjedő és összehúzódó lélegzésedet. Érzed előrehajtott fejed súlyát, hagyod a két vállad között ide-oda gördülni, egyik oldalról a másikra fel és alá ingázni. Lassú, nehéz, mozdulatok ezek, amelyek átterjednek a válladra, majd a könyöködre. Lassú, nehéz, a térbe formákat véső mozdulatok. Majd kézfejed is bekapcsolódik a saját táncával. A terjedő izgatottságot csípőd is átveszi; gördül és billeg, körbe-körbe tekereg és forog. Térded kisebb-nagyobb köröket leírva behajlik, kiegyenesedik. Végül már lábfejed is csúszkál, dobbant, kopog – a járás tucatnyi módjával kísérletezik. Zenekarod valamennyi hangszere összhangban van. Tested felkészülten várja az öt szent ritmust. A színpadi fény feldereng, akár a pirkadat. Tested ismét mozdulatlan. Érzed légzésed emelkedését és süllyedését, a bordáid alkotta kalitka kitágulását és összehúzódását. Követed ezt az áramló

46.

ritmust, fokozod, eltúlzod; belégzés, emelkedés, kiterjedés, nyitás; azután kilégzés, süllyedés, összehúzódás, zárás. A mozgásnak e hullámán addig lovagolsz újra és újra, mígnem nyújtózkodsz, mint az ébredő macska. Lassanként magányos szaxofon édes hangja ragad magával, és a formák vég nélküli láncolatát létrehozva folyamatos mozgássá válsz, ahogy fel és le mozdulsz, süllyedsz és emelkedsz, mint a Nap. Mélyen be- és kilélegezve mozgásodnak nincsenek éles határai, csak hajlítások, mozdulatok végtelen körei, mindegyik taglejtés átalakul a következőbe. Tested hullámok óceánjává válik; erőteljes, folyamatos, ritmikus mozgás ez, a földben gyökerező, laza és központosított, minden irányban áramló.

Majd a szertefoszló álmot lüktető energiával szétrepesztve belépnek a dobok és a kürtök. Akkor, mintha hirtelen viharba kerülnél; a hullámok porrá törnek, testedet a ritmus dobálja. Kezdesz éles, határozott, staccato módon mozogni, minden mozdulatnak kezdete és vége van. Egybeolvadsz a dobok pergésével, karod és lábad a talajt, a körülötted lévő teret csapkodó ütős hangszerré változik. Te magad vagy a megtestesült staccato, törzsed élesen csavarodik, karod cikázik, lábfejed érverésed lüktetésének ritmusára dobog. Egyik mozdulattal kilélegzel, a következővel az egész életet lélegzed magadba. Tested ringatódzik, ide-oda lökődik; egy egy mozdulatsort egészen addig ismételget, amíg az el nem hal, és újabb nem születik. Olyan ez, mint Philip Glass zenéje. Tested zenekara jazzt játszik.

Most pedig fokozódik a ritmus, gyorsul az iram. Túllépsz a határon a káoszba. Elveszíted az uralmat, belefulladsz az ütembe. A fények villódznak, a színpad pörög veled. Valami ősi szertartás mozdulatai söpörnek végig rajtad, egyre mélyebbre zuhansz önmagadba, a felébresztő önkívületbe. Tested részeg rongybabaként forog, biceg, gerinced hullámzik, fejed lazán lötyög, karod röpköd. Feltöltődsz elektromossággal, mintha óriási transzformátorra lennél rákapcsolva. Kifulladásig táncolsz, az agyad kikapcsol, vibrálóan élő és tökéletesen

kaotikus vagy.

De épp abban a pillanatban, amikor már úgy érzed, fel fogsz robbanni, vagy el fogsz ájulni, akkor önmagad ragyogó felén

toll-47.

piheként földet érsz a lírai ritmusra. A fények pasztell színűvé lágyulnak, a hegedűk édes dallamban duzzadnak, és tested győztes keringőre emlékeztető, kecses köröket leírva suhan. Ez a lírai hangulat oly élvezetes, mint a friss gyümölcs, úgy lecsendesít, mint a nyári szellő, játékos, mint a vidra. Fesztelen, könnyű léptekkel egyre lassabban forogsz, amíg meg nem nyugszol.

Lehanyatlasz a földre, érzed lélegzésed táguló és összehúzódó emelkedését éssüllyedését. A nyugalom a létezés erejével telített. Sugárzó, átalakult személyiséged önkívületi állapotban van. Tested mozdulatlan, ám bensődet elő mozgás járja át.

Érzed már a ritmusokat? Felismered őket? Bizonyára. Gondolj csak a valaha is átélt legjobb szeretkezésre. Az előjáték erős és áramló, finom, és lassú, epedő és gyengéd. A szexuális láz fokozásával egész lényed lüktetni kezd, energiával telítődik, staccato szenvedély és hódító feszültség gerjed benne. Az orgazmus pillanata vad,

kaotikus, ellenőrizhetetlen, gondolkodáson és félelmen kívül álló. Majd édes sütkérezéssé válik az ölelő karok

szerelmes, lírai biztonságában, az eddigi legbujább aktus utánizzásában. Végül a bekövetkező nyugalom oly békés, mint a szürkület fényei, mint a naplemente árnyjátékában világosan és ragyogóan kirajzolódó körvonalak. A gyermek születésekor is megfigyelheted a ritmusok váltakozását. A vajúdás enyhe, hullámzó mozgással kezdődik a méhben; majd görcsös összehúzódásokká erősödik; a csecsemőt kitaszító nyomás kitöréseivé, az egész testet elborító, elviselhetetlen fájdalmakká csúcsosodik, hogy azután a minden sejteden keresztül áramló örömmel ölelhesd újszülöttedet, amint az önkívületi nyugalom tetőfokát elérted.

Meggyőződésem szerint ezek a ritmusok megjelennek a fizikai életünket hordozó, változékony szerkezetű DNS-molekulákban is. A fizikusoktól tudjuk, minden mozgásban van, és a valóság igazi megértéséhez a mozgás – a ritmusban, rezgésben, hullámzásban megnyilvánuló folytonos változás, áramlás – értelmében való gondolkodással juthatunk el.

A kihívás így szól tehát: tudatosítsuk és értsük meg e ritmusokat, hatoljunk beléjük. Meg kell tanulnunk felismerni, melyik ritmusban vagyunk éppen, hogyan lovagoljuk meg azt, miként

vált-48.

sunk át másikra. Ugyanígy kell tudnunk érzékelni mások ritmusát és azt, hogy a ritmusok közül melyek kiegészítőek és melyek összeférhetetlenek, El kell jutnunk annak felfedezéséhez, melyik az uralkodó ritmusunk – áramló, vagy talán kaotikus alkatúak vagyunk? Melyek azok, amelyek életünk fontosabb szereplőit jellemzik? Rá kell tudnunk hangolódni a napok, a hetek, a hónapok, az évek hullámzó ritmusaira.

A RITMUSOK GYAKORLÁSA

Hogyan kerüljünk tehát kapcsolatba testünk anyanyelvével, a ritmusokkal? A legegyszerűbb módja ennek az, ha csináljuk, ha eljátsszuk, ha belépünk azokba. Ezen belül is a legtermészetesebb megoldás az, ha eltáncoljuk őket. Nincsenek erre vonatkozó szabályok vagy meghatározott utasítások, mert végtére is saját tested, saját energiád tanít.

A tánc a test alapvető ritmusait a legközvetlenebb módon fejezi ki; ösztönösen, egyetemesen. Figyeld meg, hogyan válaszolnak a gyerekek a zenére, és emlékezz arra, minden emberi kultúrának megvannak a változó ritmusokat megtestesítő, saját táncai. Foglalkozásaimon minden ritmushoz megfelelő zenéről gondoskodom, és arra buzdítom a résztvevőket, hogy a maguk eszközeivel fejezzék ki azokat: az áramló, körvonalazó ritmust, olyat mint a taj csi, vagy mint a mézben való mozgás – lassú, édes, elegáns; a staccato éles, határozott, szinkópásan döccenő, karatéra emlékeztető mozdulatait; a káosz vad, törzsi, gondolkodás nélküli, tobzódó mulatságát; a líra könnyű, levegős táncát; a dinamikus nyugalom pantomimszerű, mozgás és megrekedés közötti párbeszédét. A hagyományos táncképzésben nem részesült emberek önkéntelen tánclépései minduntalan bámulatba ejtenek: oly frissek, merészek és leleményesek, akárcsak a tánckarok előadásai.

Bárki gyakorolhatja a ritmusokat. Alapvető lelkiállapotunk részeiként bennünk rejlenek; mindössze meg kell idéznünk, saját egyedi lényünkből fakadó kifejezési formában megjelenítenünk őket. A legkülönbözőbb emberekkel dolgoztam: rocksztárokkal és lelkészekkel, gyerekekkel és idősekkel, skizofrénekkel és ideges

49.

értelmiségiekkel. Mindegyikük megtalálta a benne élő táncost, a ritmusok segítségével elindult fejlődési folyamat felszabadította a végtagjaikat, újból felfedezték a testüket. Ezreket tanítottam, és nem volt köztük egyetlen egy sem, aki ne tudta volna birtokba venni a ritmusokat.