Várkonyi Nándor
látomása az emberi kultúra kialakulásáról
Tartalom
Bevezető gyanánt ... 4
Miért pont a mítoszok? ... 5
Várkonyi Nándor ... 7
Élete ... 8
Sziriat oszlopai ... 11
Az elsüllyedt kultúrák mítosza ... 11
Vízözön – Atlantisz – Emberfeletti ember ... 13
Az elveszett Paradicsom mítosza ... 16
Az ember-mítosz ... 16
A régi ember ... 17
Teremtés – Paradicsom - Bűnbeesés ... 18
Az ötödik ember – A szellem süllyedése az anyagba ... 22
Az öt nemzetség ... 22
Aranykor – ezüstkor – rézkor – vaskor ... 23
Van-e megváltás? ... 24
Keresztény és kereszttelen ... 25
Végezetül ... 31
Az ember még nem ember, csak hadonászó veszélyes kamasz. Az ember akkor lesz ember, ha átvilágítja mélyéig önmagát, s a benső világosságból környezetére sugarat bocsát. /Weöres S./
Bevezető gyanánt
Válság… válság… válság… Gazdasági, pénzügyi, ökológiai, morális, egyszóval globális. Halljuk mindennap, harsogja a média, beleépül mindennapjainkba, életünk minden területére kihat, saját bőrünkön, húsunkban, vérünkben érezzük: valami nincs rendben a világunkban. Vagy semmi sincs rendben? Volt valaha? És hogy lehetne rendben? Mi a Rend? Van-e minta?
Várkonyi azt mondja – Hamvas Béla véleményével összecsengve –, hogy a válság a történelem folyamatának lényegi velejárója, s az elidegenedés rögtön a bűnbeeséssel kezdődött, amikoris az ember kiszakadt a lét egységéből. A kultúránk bukással fenyegető válságjelenségeire a 19. század derekán kezdtek filozófiai magyarázatokat keresni. E jelenségek – az értékek elértéktelenedése, a hagyomány kimerülése, a technicizmus térhódítása a tudás területén a bölcsesség rovására, a tömegek hangsúlyos szerepe a politikában és a kultúrában1
– egyre markánsabban jelentkeznek, ahogy az önhitten fejlődésnek nevezett történelem sodor minket előre.
Az ember igazi problémái értelem szféráin kívül esnek – vallja Várkonyi.2 Ezzel azt is mondja, hogy – csupán – ésszel, értelemmel nem megoldhatóak. Hadrendbe kell tehát állítanunk, amink még van ezen kívül: a lelkünket, a hitünket, a képzeletünket, az intuíciónkat, a jószándékunkat, a kitartásunkat, belátásunkat, és ki-ki amivel még rendelkezik. Dienes Ottó meglátása szerint „Várkonyi Nándor minden leírt sorát az emberi méltóság és isteni arculat visszanyerése érdekében tett nagyszerű kísérlet szellemisége hatja át”.3
Visszanyúl az emberiség ősi mítoszaihoz, bennük mutatván fel az örök ember isteni vonásait, és leltárba veszi az ember szellemi és erkölcsi produktumait.
Jelen dolgozattal az a célom, hogy bemutassam, vázlatosan ismertessem Várkonyi Nándornak azokat a monumentális munkáit – melyet összefoglalóan Sziriat oszlopai néven emlegetett4 –, amin szinte egész életében dolgozott, tulajdonképpen kedvtelésképpen, belső késztetésre, hisz a mű kiadására kevés reménye lehetett az adott politikai és ideológiai viszonyok között (és egy, erősen cenzúrázott kötet kivételével, nem is jelenhetett meg). Élete főművének tartotta ezt a hatalmas mesefolyamot, mely végigkalauzolja a szellemi kalandozásra kapható olvasóját az emberiség – mind az írott történelem előtti ún. régi ember, mind a történetiség körforgásában szédelgő racionális ember – szakrális és kulturális világteremtésén. Segítő kezet nyújt nekünk, hogy ki tudjunk mászni – vagy legalábbis a fejünket kiemelni – a sűrű anyag-világ mocsarából, hisz jól tudja ő is, hogy „aki nem tud megnyílni a transzcendens világ felé… az magát az életet sem tudja értékelni. Nincs empátiája a többi létező felé, s potenciális gyilkosként hordozza érdemtelen létezésének minden terhét.”5
1 STEIGER 1996, 48-50. 2 JÓKAI 1996, 34-39. 3 DIENES 1996, 33-34. 4
Ezek: Sziriat oszlopai, Az elveszett Paradicsom, Varázstudomány, Ötödik ember. E dolgozatban a Varázstudomány c. munkáról csak említésként esik szó, témája külön dolgozatot igényelne.
5
Miért pont a mítoszok?
A mítoszok az emberiség ősi, zsigeri tudásának képzetei, képekben való megjelenítései. Képes beszéd, azokból az időkből, amikor a gondolkodás formája az analógia volt, amikor hasonlóság, párhuzam, megfelelés volt a világ jelenségei között, s az élet természetes élménye a természettel–külvilággal való együtt–lét volt, nem a különállás, az elidegenedés.
Az archaikus ember belsőleg érzékelt, nem pedig elvont fogalmakban gondolkodott, tehát a mai értelemben véve nem is gondolkodott. Az ember a Kozmosz szerves része volt.6
– véli Dienes Ottó. Ő jegyzi meg a mandaláról is – és ez, mint látni fogjuk, szervesen illeszkedik a mondanivalónkba – hogy annak minden ábrázolása tulajdonképpen mágikus jelkép, minden epikus előadása mítosz, monda vagy mese. És minden mandalának számít, ami a kozmikus és földi rendet, az isteni és emberi életet valamilyen formában összekapcsolja.7
Tehát az isteni és emberi rend – mert ami fent van, ugyanaz mint ami lent van – nyilvánul meg a mitológiákban, az emberiség ősmeséiben.
„A mitológiák létének és mibenlétének tényéből tehát logikailag szükségszerűen következik, hogy az emberiség lelki vagy szellemi, értelmi kapcsolatban áll a Világegyetemmel, a Világegyetem keletkezésével, természetével. Ha pedig ennek az alapvető jelentőségű ténynek értékeléséhez megfelelő összefüggést keresünk, akkor érdemes figyelembe venni, hogy a lelki-érzelmi kapcsolat, éppúgy, mint a szellemi-értelmi, kölcsönösséget tételez fel. Nem lehet valóságos lelki kapcsolatba kerülni egy élettelen tárggyal, egy fizikai objektummal; még kevésbé lehet szellemi kapcsolatot létesíteni egy olyan létezővel, amelynek egyáltalán semmiféle lelki-szellemi élete nincs. Ha pedig az Ember mégis képes volt valóságos lelki és szellemi kapcsolatban élni a Világegyetemmel, akkor ebből a mitológiai alaptényből logikailag következik, hogy a Világegyetem lélekkel, vagy lélekkel és szellemmel rendelkező létező, vagyis: élőlény.”8
– ezt már Grandpierre Attila csillagász mondja, akiről nem mondható el, hogy ráció híján kergetné a felhőket, érdemes hát elgondolkodni a szavain. De térjünk vissza rokonlélek-elődjéhez. 6 DIENES 1995, 52-58. 7 U.o. 52-58. 8
Nem annak a hangját fogják meghallani, aki nagyobbat ordít, hanem aki igazabbat szól. És az nem lesz a legokosabb ember, aki a gyűlöletet tudja, hanem az, aki a szeretetet és a megértést. (Wass Albert)
Várkonyi Nándor
Ki is volt az a Várkonyi Nándor, aki hosszú évtizedek munkájával felkutatta és bebarangolta az emberi kultúra forrásvidékét? Neve ismerősen csenghet sok ember számára, még akkor is, ha első pillanatban nem tudjuk pontosan „elhelyezni”. Sokszor még akkor sem, ha a 20. század magyar irodalmában elég jól eligazodunk. Ki is volt ő? Író? Irodalomtörténész? Művészettörténész? Irodalomszervező? Lapszerkesztő? Könyvtárigazgató? Tanár? Németh László szerint „Pécs szent embere”9, aki személyes varázsával, lebilincselő tudásával, segítő szándékával, emberségével és nem mellesleg kitűnő szervezőkészségével maga köré gyűjtötte Pécsett az egyetemi könyvtár kilincsét egymásnak adó tehetséges fiatalokat. A város és a térség színvonalas szellemi életének pezsgése, az irodalmi fészek kialakulása a múlt század első felében nagyrészt az ő jelenlétének és lelkiismeretes szervező munkájának volt köszönhető.
Feltehetjük a kérdést: mit mondhat nekünk, a 21. század információözönével elkényeztetett (és talán ellustított) emberének egy múlt századi gondolkodó, aki napjait jórészt a könyvtár négy fala között ülve töltötte? Elsősorban természetesen azt, ami minden igazi megismerés alapja: Gnóthi szeauton (Ismerd meg önmagadat!). S hogy segítségünkre legyen, bemutat minket – az emberi minőség hordozóit – saját magunknak. Sorra megmutatja, lehámozza, magyarázza és értelmezi a különböző színezetű és tartósságú kulturális mázainkat, hogy megcsillanhasson a napfényben az ősi, igazi tudás, az ember tudása önmagáról.
Tragikus, hogy „az úgynevezett modern ember egyre inkább megkövülő egocentrikus burka lehetetlenné teszi, hogy a májá-világon kívül mást is át tudjon élni, s a számára adott és látszati valóságon… túl vissza tudjon ébredni… a létezés határtalanul tágabb dimenzióira.”10 Várkonyi ebben segít nekünk. Hihetetlen munkával összegyűjti az összes fellelhető forrásmunkát, és mintegy varázsszőnyeget sző belőle, melyen – aki hajlandó elszakadni a földtől – elrepülhet az emberiség mesés gyermekkorába.
„Szabad szellem volt, aki a tudományban nem volt bátortalan tévedni sem”11
– mondja róla Rácz István, és tudjuk, ez csak a nagy – és szerény – emberek jellemzője.12
De valljon erről Várkonyi maga: „Legjobban hasonlíthatnám magam a földrajzi utazóhoz, egy olyan utazóhoz, aki nem a Földet igyekszik fölfedezni, hanem a szellemi világot. Némiképp kalandor, mindenre vállalkozó, és nemcsak az a célja, hogy ismeretlen területeket fedezzen föl, hanem az is, hogy megismerje mindazt, ami annak a területnek az életében fontos lehet, és ami egyáltalán, az ember életében fontos szerepet tölthet be.” 13
9 RÁCZ &BALÁZS 2000, 52-58. 10 DIENES 1996,33-34. 11 Rácz & Balázs 2000, 52-58. 12
A kritika, bírálat hiányát – publikálás híján – kifejezetten hiányolta Várkonyi. Lásd: VÁRKONYI & BEBESSI
1997, 76-82. 13 V
Élete
Várkonyi Nándor a boldog békeidők gyermekeként született Pécsett 1896-ban. Három évesen a felvidéki Nyitrára költöztek, ott töltötte gyermekkorát, és ott is érettségizett 1914-ben. Bár apja id. Várkonyi Nándor mérnök és anyja, Éberhard Mária hét gyermeket nevelt, a meleg, családi környezet mégsem jutott osztályrészéül. Az agresszív, goromba apa és a közönyös, elfoglalt anya mellett a kisfiú egyfelől igen különc, önálló és önfejű, másrészt azonban befeléforduló és szégyenkezésre hajlamos ifjúvá serdült. Szabadságszeretete, nyughatatlansága az emberek közül a természetbe vitte – fák, folyók, hegyek szerelmese lett.
A zabolázatlan kiskamasz aztán találkozik élete meghatározó egyéniségével, Höllrigl József archeológus művészettörténésszel. Ő ez idő tájt a nyitrai gimnázium tanára és a helyi múzeum megalapítója, később az Iparművészeti Múzeum igazgatója. Várkonyi élete egyetlen mesterének nevezi, és így ír róla Pergő évek című önéletrajzi írásában: „Nem született pedagógusnak, az álláskényszer terelte erre a pályára; rendet, fegyelmet tartani nem bírt, annál kevésbé, mert művésztemperamentum lakozott benne, továbbá kifinomult ízlés és széles körű, magas szintű műveltség; röviden: kultúrember volt a javából, s végül, de nem utoljára a vármegyei múzeum ‟őre‟.”14
Höllrigl a múzeum anyagának nagy részét saját maga gyűjtötte, a majd ezeréves történelmi emlékekkel bíró környéken, és ezekre a kirándulásokra néha a fiatal, rendkívül fogékony Várkonyit is magával vitte. „… volt ott minden, főként régészeti és néprajzi anyag, azonkívül kultúrhistóriai és iparművészeti gyűjtemény, némi ásványtár, kövületek és sok egyéb … Hát ez a csodavilág vonzott engem.”15
– vall visszaemlékezéseiben Várkonyi. Beavatást kapott így a muzeológia tudományaiba, de a tanár úr nemcsak a szellemét pallérozta, hanem követendő emberi mintát is adott az ifjú tanítványának azáltal, hogy sugárzott belőle a tudás és a magától értetődő jóindulat.16
Ezzel az – egész életét meghatározó – útravalóval a tarisznyájában költözik aztán a családjával Budára, ahol beiratkozik az egyetemre: bölcsészetet tanult magyar-francia szakon, de kíváncsisága bevitte Mahler Ede professzor egyiptológiával és asszirológiával foglalkozó előadásaira, és Pasteiner István művészettörténet-óráira is. Mintadiáknak jóindulattal sem volt nevezhető, az egyetem avultsága és hiányosságai azonban – s ez végül előnyére vált – önálló, autodidakta módon való tanulásra késztették.
Húsz évesen besorozták katonának, egy évre rá azonban halláskárosodása miatt leszerelték. 1921-re hallását teljesen elvesztette. A kórházi kezelése alatt irodalmi tanulmányokat írt, majd meg is jelennek első írásai, fordítások, novellák, esszék. Ez idő tájt lett gróf Révay József – a későbbi filozófiai író – magántanára, és barátja. 1924-ben visszaköltözik – véglegesen – Pécsre. A Pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársa lett, ahol ekkor bátyja, Hildebrand Dezső – pszichológus, filozófus - az igazgató. 32 év múlva innen megy majd nyugdíjba. Közben fáradhatatlanul ír, fordít, publikál „amit és ahol lehet”, és doktorál a pécsi egyetemen magyar, francia és német irodalomból.
14
VÁRKONYI 1976, 26. 15 U.o. 26.
1931-ben a megalakuló Janus Pannonius Társaság alapító tagja, és a társaság tíz év múlva induló folyóiratának, a Sorunknak a szerkesztője. Szerkesztőtársaival, barátaival élénk, országosan is számottevő gyümölcsöző irodalmi életet generálnak Pécsett.17
Weöres Sándorral, Kodolányi Jánossal életre szóló barátságot köt.
1956-ban nyugdíjba megy. Ekkor fog hozzá az emberi művelődés történetéről több évtized alatt összegyűjtött óriási – e dolgozat témáját adó – anyagának rendszerezéséhez és feldolgozásához. Ekkor már hosszú évek óta a közélettől visszavonultan él, írásait nem közlik, az asztalfióknak ír. És ekkor tud belekezdeni az egyetlen belső indíttatásból, és nem megrendelésre készített munkájába, melyre elsősorban – saját vallomása szerint – azért volt szüksége, hogy megismerje, és „kimagyarázkodjon” a körülötte lévő élettel,18
és hogy megközelítse azt a megvalósíthatatlan célt, hogy visszaszerezze azt az elveszett harmóniát, melyet az ember hite és hagyományai szerint a Paradicsomban élt meg.
A mű első részének – annak is erősen cenzúrázott változatának – megjelenését érhette csak meg. A többi a fiókban várta a politikai és ideológiai szelek változását, hogy aztán az ezredforduló táján megjelenhessen, és közkinccsé válhasson. A halál is írás közben talált rá, épp visszaemlékezéseit vetette papírra.
Hamvas Béla akár róla is rajzolhatta volna – bár élményszerűen elsősorban önmagáról beszélt – a könyvtáros arcélét: „… a könyvtáros pedig az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény. A tudós a könyvet csak anyagnak veszi: megnézi, olvassa, idézi és félreteszi; a költőnek a könyv csak mű: teremti, elfelejti; a tanítónak csak eszköz merít belőle és továbbadja; a közönséges embernek csak iparcikk: olvassa, élvezi. Senki sem nyúl a könyvhöz úgy, mint a könyvtáros, olyan csendesen és lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz. Senki sem tudja, mit jelent egy jó szerző mellé leülni, felütni csak úgy találomra és belemerülni…”19
17
Szerkesztőtársai Lovász Pál, Makay Gusztáv, Weöres Sándor, Csorba Győző, Bárdosi Németh János. 18 V
ÁRKONYI & BEBESSI 1997, 76-82. 19 B
“Az ember feljő, lelke fényfolyam, A nagy mindenség benne tükröződik.” (Vörösmarty M.)
Sziriat oszlopai
Eredetileg az egész koncepció címe lett volna, melynek részei a később külön-külön megjelent kötetek. Nevét Josephus Flaviustól kölcsönzi, aki szerint Sziriat oszlopait Seth gyermekei állították az ősi ismeretek megörökítésére, melyek a tudás megőrzésére, átörökítésére felállított, az ősi tudással telerótt oszlopok, melyeket nem pusztítanak el a Földet érő kataklizmák, a tűz- és vízözönök.
Seth Ádámnak és Évának Káin és Ábel után született harmadik fia volt. Ábel, az első emberpártól származó isteni emberiség, az égi ember, akinek áldozati füstje felfelé szállt, Káin pedig a sötét, anyagi ember, akin a szenvedélyek uralkodnak, a harag, a bosszú, a méreg, s ezért áldozati füstje is a földi anyag felé szállt. Káin megölte Ábelt bosszúból és féltékenységből, vagyis az anyagi emberiség elpusztította az égi emberiséget. Seth, a harmadik gyerek nem volt sem anyagi, sem égi: Seth ember volt, az igazi, az emberi ember, az anyagi természet feltételei és körülményei között, de szívében származásának misztériumával.20
„Az emberiség egyetlen tudása Seth tudása volt: az égi származásra való emlékezés, és a tiszta élet törvénye, mely az embert a szellemvilágba visszavezeti.”21
Várkonyi címválasztása szimbolikus: összegyűjteni szándékozik mindazt, ami az emberről tudnak a különböző emberi korok, kultúrák, tanítások, gondolkodók…
Az elsüllyedt kultúrák mítosza
Az első, nyomtatásban is megjelent része ennek az átfogó munkának, a Sziriat oszlopai, mely eredetileg Az elsüllyedt kultúrák címet viselte. Fő tézise az, hogy az emberiség magaskultúrái egy emlékezet előtti ősidőbe nyúlnak vissza, és hajdani keletkezési helyüket elmosta az óceán.22 Miért tűntek el? Hova tűntek? Milyen emlékeket hagytak hátra? S ezek miről vallanak?
Központi gondolata, hogy az emberiség történelmének nem a tárgyi emlékek az első mementói – a legrégibb időkről az ősmítoszok vallanak, melyek továbbélnek mára már érthetetlen, kaotikusnak tűnő hiedelmekben, mondákban, mesékben, álmokban, ösztönös félelmekben, kollektív és egyéni tudatalattinkban. Bizonyítani szándékozik, hogy a régi kultúrák szellemisége, tudása valóban a csillagos égből szállt le, jelképrendszerét onnan vette, tehát kozmikus volt, és az emberiség közös kultúrkincsének közös magjaként univerzális.23
Több kora-ókori népnél jelen lévő hagyomány a kőbe vésett tudás, mely a kataklizmákat túlélve örökíti az ismereteket a következő generációknak. Mert mi más állna ellen az idő viharának – értsük azt akár konkrét értelmében, akár szimbolikusan – mint a kő? Az emberiség első tárgyi emlékeit megmutató kőemlékeket állító megalit kultúrát legszembetűnőbben a kolosszalitásra való törekvés jellemzi, ahol a metafizikai eszme hatalmát a megmozgatott és megmunkált anyag nagysága érzékelteti.
20 HAMVAS 1989, 4. 21 U.o. 22 M IKLÓSSY 1999, 81-108. 23 K ELEMEN 1998, 134-143.
A Föld szinte minden pontján megtalálhatóak ezek az óriási és rejtélyes kőemlékek a menhirek, dolmenek, tumuluszok, kromlechek, hatalmas, a levegőből látható ember vagy állatalakok, szoboróriások, faragott sziklabarlangok, zikkuratok, piramisok… stb., melyek rendeltetését sokszor még csak találgatni sem tudjuk, annyira távol kerültünk régi ember szellemi világától. Kultikus hely lehetett – ennyit tudunk csak mondani. Temetkezési, csillagászati, rituális célokra használták. Esetleg. A mindentudó ész minduntalan találgatásokba bonyolódik. „Mintha óriások jártak volna valaha a Földön, világszerte egy megdöbbentő méretű, rejtélyes építőerő nyomait találjuk s bennük a képzelet olyan szárnyalását, hogy a miénk már követni sem tudja útját.”24
Az azonban biztos, valamilyen formában az emlékezet megerősítését szolgálták. Az emlékállítás egyetemes és ösztönös emberi késztetés – tudjuk jól ezt saját magunkról is. Kondicionálja az emlékezetet, visszatérés esetén a felismerést könnyíti, és lehetővé teszi az újra átélést, a felidézést. Ez igaz mind térben, mind időben. Ahogy a térben, a szakrális hely megjelölésére egy, a környezetből kiemelkedő, messziről látható tárgy az ideális (például felállított kőszál, kő- vagy földhalom),25 úgy az időben, szakrális időként – a ciklikusan visszatérő ünnepek, sajátos rituáléikkal emlékeztetnek a visszatérésre, a centrálisan és lineárisan folyó idő metszéspontjaira. A tájékozódást pedig úgy térben, mint időben a csillagászat – minden emberi tudás eredője – teszi lehetővé.
E kultúra jellemző építményei a piramisok, melyet szinte valamennyi emberi kultúra ismer, és mindenhol szent helyet jelölnek. A vallásfilozófia a tér szakralizálásához szükséges világhegynek tekinti, melyen keresztül lehetséges az átjárás az alsó és a felső világba, illetve világtengelyként jelzi azt a pontot, mely körül elterül egy adott kulturális közösség világa, ahol a vízszintesen elterülő emberek világa és függőlegesen a transzcendens világ – ember alatti és feletti – világa kapcsolatot teremt.26
Felvetődik néhány kérdés, ha e ősi kultúra emlékeit vesszük számba: honnan jöttek e kultúrát hordozó emberek, illetve hogy lehet megmagyarázni az egymástól áthidalhatatlan távolságban élő közösségek kultúrájának látható rokonságát? „ A … [kora ókori] népek eredete rejtélyes és tisztázatlan, legtöbbjüknek egyszerűen nincs múltja, egy történeti jelenben éltek eltűnésükig, s a legmagasabb műveltségűeknek sem volt gyermekkoruk.”27
ill. „ [… a csekély számú tárgyi] emlékeknél fontosabbak és hasonlíthatatlanul nagyobb számúak a világrészek közti érintkezés művelődési, vallási és művészeti adalékai, mert az eszmék, a gondolatok mindennél gyorsabban és könnyebben terjednek.”28
24
VÁRKONYI 1972,31. 25
Ahogy a halottaink sírhelyét is földhalommal, sírkővel, álló kereszttel jelöljük; vagy bárhol a szabadban valami helyének megjelölésére legkézenfekvőbb néhány kőből kis halmot emelni.
26 Hasonló jelképiséggel rendelkezik a szintén az egész világ kultúrkincsének részeként az élet-, vagy világfa is.
27
VÁRKONYI 1972,104. 28 U.o.132.
Az indiánok ősmondáiban, mitikus elbeszéléseiben például nagy számmal szerepelnek olyan kultúrhősök, félistenek, akik elhozták a műveltséget a kontinens népeinek, és ezek mindegyike Keletről, az Atlanti-óceánban fekvő országból érkezik, mind hosszú szakállat visel, mind fehér bőrű és mind hasonló véget ér: küldetésük, kultúrhéroszi tennivalóik elvégzése után titokzatos módon eltűnnek, azzal az ígérettel, hogy egykor még visszatérnek megtérített népük körébe. 29
Véletlen? Vagy a kontinensek közötti kulturális kapcsolat emléke?30
Az ókori nagyműveltségű népek mítoszai mind megemlékeznek őseik földjéről, amit óriási természeti kataklizma – az istenek büntetése – miatt kényszerültek elhagyni: Atlantisz – az Atlanti-óceánban, Gondvána – az Indiai-óceánban. Ehhez a képzethez társul a Boldogok szigete, a Holtak szigete, mely a halál utáni lét színtereként a túlvilági élet kerete.
Vízözön – Atlantisz – Emberfeletti ember
A világpusztulásról való tudás is a közös hagyományok része, mutatva hogy ennek, vagy ezeknek a történeti katasztrófáknak a borzalmai mélyen belevésődtek az emberiség tudatába. „… az emberiség emlékezete mindenütt egy-egy középpont felé fordul, ahonnan a medreiből kilépő víz üldözte el.”31
Atlantisz, illetve az elsüllyedt földrészek problematikája felmerül az egzakt tudományok területén is, függetlenül Platóntól, az ősi regéktől, hagyományoktól. A Közép-Atlanti Hátság például, mely az Atlanti-óceán közepén húzódik, s amely – ha valaha a tengerszint fölé emelkedett – összefüggő kontinensként vagy hatalmas szigetcsoportként természetes hídként viselkedhetett. Ez magyarázattal szolgálhatna a kontinentális kapcsolatokra mind a művelődés terén, mind a növény- és állatvilág – egyébként nehézkesen magyarázható – elterjedését figyelve.
Kérdések, talányok sora vár még a tudományos magyarázatra, a tamáskodók meggyőzésére: Hogyan jelenhettek meg előzmény nélkül, a gazdasági és társadalmi fejlődés tetőfokán álló kultúrák? Honnan tanulhatták az égi és a földi tér beosztásának tökéletes ismeretét? Mi magyarázhatja azokat az ábrázolásokat, melyekhez nagy magasságból való rálátás szükségeltetik?32 És találmányok, a csiszolt kristálylencse, a Galván-elven működő szárazelem, a Peruban talált platinából készült tárgyak, a nem rozsdásodó acélból kovácsolt oszlop Delhiben – mind-mind olyan technikai tudást igényelnek, melyeket tudomásunk szerint csak az újkorban szereztünk meg. Csupa-csupa hogyan és miért… és egyre több kérdés forralja a képzeletünket, ha a régmúlt világába kóborolunk el.
29
VÁRKONYI 1972,244.
30 Azt mindenesetre közismert legenda, hogy a fehérbőrű, szakállas hódítók megérkezésekor a bennszülött indiánok isteneknek kijáró tisztelettel fogadták a későbbi gyilkosokat…
31
VÁRKONYI 1972,265.
Az özönvíz által elmosott kultúrák hordozói, az akkori – a későbbiektől eltérő képességekkel bíró – emberiség képviselői testi mivoltukban is különböztek a ma emberétől, így ezek a kiváltságot jelentő (illetőleg biztosító) testi jegyek, a héroszok, királyok, félistenek ismertető jelei lettek. A kései utódok – ha a természet nem is biztosította e jegyeket számukra – mesterségesen igyekeztek bírni, vagy legalább imitálni meglétüket, jelképekkel pótolni. Ilyen a harmadik, mindent látó – a magasabb rendű érzékelésre képes – szellemi szem, mely szimbolikusan a mai napig megjelenik fejdíszek közepén, vagy a homlokfestés rituáléjában. De ilyen a nyújtott koponya is, mely a természetfölötti tudást és hatalmat jelzi, és amit koponyatorzítással igyekeztek elérni, és csúcsos fejfedőkkel pótolni.33 Az óriás ember-előd, mely szintén majd minden kultúrkör meséiben és ősmítosziban megjelenik, és a ritkábban előforduló úszóhártyás v. összenőtt ujjú kéz – mind-mind a vízözön előtti ember jellemzője a hagyományban.34
33 Ez köszön vissza a fáraók fejdíszén, a mágus- ill. boszorkánykalapokon, az óriásira kontyolt hajakban is. 34
Nincsen Sötét Kor Csak Önmagát Felejtő Szellem Nincsen Sötét Kor Csak Homályba Vesző Visszaút Nincsen Sötét Kor Csak Hallgatag Isten
Az elveszett Paradicsom mítosza
Sziriat gomolygó ősmúltját elhagyva az emberiség egyetemes és alapvető kérdéseire tér át Várkonyi: „Az elveszett Paradicsom a régi ember világképét tárja fel, s igyekszik rekonstruálni a szellemi és lelki alkatot, amely ezt a világképet megalkotta, és mítoszaiban ábrázolta.”35
Hogyan élte a mindennapjait a hagyományok embere? Hogy látta a világot? Milyen kapcsolatban volt embertársaival? És az isteneivel? A kérdésekre választ keresve vezeti végig olvasóját a kezdetektől, az őskáosztól, az élet kialakulásától, és az anyag öntudatra ébredésétől kezdve a majom-mítoszon és a darwini fejlődéselméleten át a kereszténység eszkatológikus víziójáig.36
Vizsgálja a régi, archaikusnak nevezett ember megingathatatlan tudását saját istengyermekségéről, és a világon ismét mindenhol felbukkanó, a bűnbeesés kozmikus tragédiáját elmesélő mítoszokat. Dienes Ottó beavatást nyújtó műnek tartja Az elveszett Paradicsomot – Hamvas Scientia Sacrajához hasonlóan –, aminek végső stádiumaként beleláthatunk a lét szédítő titkaiba,37
céljaként pedig azt jelöli meg, hogy tetten érhessük azokat a kulturális – ami ekkor még vallási is – tevékenységeket, melyek megvalósítani igyekeznek a földi élet ideális berendezkedését. Várkonyi szerint a Paradicsom nem más, mint a „nem-kettő” világa. Az ember úgy szakadt ki ebből az egységből, hogy a tudatosságának fokozódásával árnyékba vonult.38
Az ember-mítosz
A mai ember megszokta azt a gondolatot, hogy a faji kiválasztódás révén, a létért való örökös küzdelemben emelkedett ki az állatvilágból, s ha már önerőből jutott el civilizációjának mérhetetlen magasságaiba, jogosnak érzi a primitív ősre való lenézést. Miközben állandó bizonyításkényszerében, sokszor még alul is múlja azt.
Várkonyi a darwini fejlődéselmélet szenvedélyesen kritizálja, ami szükségszerűen adódik abból, hogy a kozmikus emberképe összeegyeztethetetlen a természetes szelekció gondolatával. Ebbe a kérdésbe fölösleges lenne most belebonyolódnunk, érvek-ellenérvek sorakoznak itt is, ott is. Végső következtetése: Az ember „ivaréretté vált embrió”, aki nem járja meg a főemlősök fejlődésútját, ebből magyarázható az emberi alkat összes karakterjegye, születéskori gyámoltalansága is. Az ember fiziológiai értelemben koraszülött – mondatja ki a biológus Adolf Portmannal.39 Ezzel magyarázható testi esendősége, gyámoltalansága, és az ennek kompenzálására kialakuló fejlett értelme, „emberagya”.
35 VÁRKONYI 2009, fülszöveg 36 D ÚL 1996, 43-47. 37
DIENES 1991, 64. URL: http://mek.niif.hu/01500/01580/01580.htm#19
38 M
IKLÓSSY 1999, 81-108. 39 V
Az ember szellemi különállása isten teremtményei között, nyilvánvaló. Bár nem egyedüli birtokosa az értelemnek, hisz sok növény és állat megdöbbentő tudással rendelkezik az élet számunkra rejtett titkairól, mégis, bennünk másféle értelem, és másféleképpen működik. Az emberi szellem különbözősége megnyilvánul a fogalomalkotásban, mely absztrakció a gondolataink közlésének alapfeltétele, az elvont gondolkodásban, ami a fogalmak rendszerezésére, viszonyrendszerek, törvények felismerésére, elméletalkotásra tesz képessé minket, és legfőképp a tudatban mely által az ember lelki folyamatait nemcsak megélni képes, hanem tudomása is van róluk, vagyis tud saját énjére reflektálni. Az emberi szellem (és lélek) sajátosságai a képzelet, az intuíció, a valóság gondolati munka nélküli felismerése, a nem érzékelhető valóságra való hatás rejtett képessége (pl. hipnózis, szuggesztió), a kulturális, nem anyagi értékek létrehozása. És ott van még az erkölcs, a vallás, vagy az, hogy képesek vagyunk fogalmat alkotni olyan, tulajdonképpen értelmezhetetlen fogalmakról, mint: semmi, minden, végtelen, örökkévaló.40
De van-e biológiai fejlődésvonal, aminek a csúcsán állítólag ott áll az ember? – teszi fel a kérdést. És arra a következtetésre jut, hogy a fejlődésben lévő csúcspont elképzelése emberi konstrukció,41
hisz a különböző állat- és növényfajták alkatuknak megfelelően alakítják ki ökológiai fülkéjüket, ahol elvileg tökéletesen otthon vannak, és saját céljukat be tudják tölteni.42 „A természetnek nem célja, hogy sorjában egymás után egyre tökéletesebb lényeket hozzon létre – mondja – minden élőlény önmagáért van, mindegyik „tökéletes‟ a maga téridejében.” „A természet, mint magyar neve mutatja: teremt, s nem utánozza a törtető… modern európai embert. Aki a természet e gondolatát fölfogni képes, eleve tudja és átérzi, hogy minden életforma tökéletes és gyönyörű a fonalféregtől a paradicsommadárig… s ha el tudunk szakadni emberies szépség-igényeinktől, álmélkodhatunk csoda-voltán.”43
A régi ember
A hagyományok – minden hagyomány! – az embert mégis eredendően a szellemi világ részesévé, földi képviselőjévé, isteni ivadékká teszi. Az ember ezzel a tudattal – vagy sejtelemmel – született, és ez emelte ki az állati létből. De hol találjuk meg a – nem ős-, hanem – régi embert, aki „elmerült az idő éjszakájában, lénye fantommá vált”?44
A vallatás tárgya ismét az örökül kapott mitológiai kincs, mert: „Koponyacsontból lelket, kőbaltából szemléletet, mai emberből régi embert rekonstruálni nem lehet.”45
Az értelmezést nem könnyíti meg, hogy a mai modern ember szemben áll a világgal, amit értelmezni próbál, míg az archaikus ember benne élt, egy volt vele.
40 VÁRKONYI 2009, 113-115. 41 U.o. 156. 42
A világmindenséget elektromágneses sugárzások hatják át. Minden élőlény ilyen sugárzásokat fogad be ill. bocsájt ki – minden fajta különböző „adás-vételekre” képes (fény-, hang-, hősugárzás, sejtrezgés, földsugárzás, kozmikus hullámok…).
43
VÁRKONYI 1988, 84.
44 Várkonyi Nándor szóhasználata 45 V
Hamvas Béla ezt a két logika, az azonosság- és az analógiás logika különbözőségében fogalmazza meg: „Az analógiás logika egyetlen alaptörvénye: minden valóság (létezés) nívó között megfelelés van. Az azonosság (ellentét) logika egyetlen alaptörvénye A = A” 46
Az első ember Ádám, kit Isten porból gyúrt és belé életet lehelt. Így lett az ember isteni lélekkel bíró, s mivel Isten lelke a teremtő Ige, a Logosz, a teremtés lehetőségét – vagyis a szabad akaratot – kapta meg a teremtett lény. Így azt a következtetést is levonhatjuk, hogy az ember alkotásaival Isten világteremtését utánozza-ismétli. S gondolataival, tetteivel önmagát és a saját világát teremti újra és újra, pont olyanra, amilyenek a gondolatok és a tettek…
Az emberi történet legelején minden hagyományban egy tökéletes lényekkel benépesített, boldog, alkotómunkával teli korszak áll, az Aranykor. A megismerendő világ ekkor intuitív képességek révén, úgynevezett természetlátással vehető birtokba47
(vagyis épphogy nem beszélhetünk birtokba vételről – ez már a modern ember szemlélete). Az égi és födi természettel való összhang jelentette a paradicsomi állapotot, a kiszakadás belőle a bűnbeesést. Tudati szinten ez a kozmikus tudat és az éntudat uralomváltása, melyre a ma emberének Jung és a mélylélektan eredményei adnak némi rálátást.48
Teremtés – Paradicsom - Bűnbeesés
De lépjünk vissza, az ember teremtésétől a világ teremtéséig. Az egyetemes teremtésmítosz sémája a következő:
A mindenség rendezetlen, sötét, alaktalan, önmagába fulladó Káosz
Fölötte lebeg a rendezés akarata, a fény, az élet elve, a Teremtő Szellem
A teremtés aktusa harc: a határtalanság kettéosztódik, elkülönül „a felső az alsótól”
A káosz védi élettelen hatalmát, mitikus szörnyeteggé válik, akit azonban a világosság ura legyőz49
A harmóniát rend uralja, tehát megszületik a törvény is, mely által az fenntartható. Minden teremtett lénynek alá kell vetnie magát ennek a kozmikus törvénynek, az isteni parancsolatnak: angyaloknak az Égben, embereknek a Földön. A szabad akarat által azonban az akár meg is sérthető.
46
HAMVAS 1994, 51. 47
Aminek a szerve lehetett az elcsökevényesedett harmadik szem. 48
VÁRKONYI 1988, 139. 49
VÁRKONYI 1988, 167-168. – Én ezt úgy is el tudom képzelni, hogy a Káosz Isten teste, a Teremtő Szellem pedig a lelke, és a teremtés aktusában Isten a saját anyagi részét (hisz benne minden bennfoglaltatik) győzi le, tehát szellemiségének rendszabályozásával zabolázza meg az anyagi uralom kaotikusságát, “aki” azért rángatja a láncait, próbál szabadulni a ráerőltetett rendtől – mint az embernél az önuralom, önkontroll.
Az isteni törvények által rendezett élet szimbóluma az Édenkert, mely a zsidó-keresztény kultúrában a következő képekkel él. Az Éden Isten trónusa mellett van (közvetlen kapcsolat a transzcendenciával), közepén a szent fa, az élet fája áll (mely a világok régiói közti átjárás jelképe), mellette az élet forrása ered, mely az igazság és a bölcsesség kútfeje is (az örök életet biztosítja, mely időtlenséggel együtt jár a bölcsesség és igazságosság). Négy szent folyó öntözi (a négy világtájat, a horizontális világot foglalja egybe). Itt áll a jó és a rossz tudás fája is (amely tudás – mint látjuk – nem azonos a bölcsességgel!), valamint gyümölcsfák, melyek havonta új gyümölcsöt teremnek, leveleik pedig orvosságot nyújtanak (gondtalan, fájdalom nélküli élet). Rímel ezekre – többek között – a Gilgames-eposz életfája, élet vize és édes vizű tengere és az Ezeregyéjszaka drágaköveket termő aranyfákból álló kertje az özönvíz előtti városból származó fáival. Egyiptomban Aalu kertje a boldogság, gyönyörűség helye, melyet a négy ágra szakadt szent folyó öntözi és a napnyugati tenger szigetén fekszik. Hieroglifája fa vagy kígyó. A Paradicsom országa itt is a másvilág képzetével, a halottak, az üdvözültek országával azonosult.50
Bűnbeesés pedig nem más, mint kiesés a kozmikus rend harmóniájából. A jóról, rosszról való tudás – mindennapi tapasztalataink szerint, mint erkölcsi megítélés, véleményalkotás is – megkülönböztet, szétválaszt, tehát szükségképpen töri meg az egységet. A bűn a kettéhasadás? Hogy az 1-ből 2 lett? Fény és sötét? Szellem és anyag? Jin és Jang? Férfi és nő?51 A hagyományok szerint az ember, mint isteni ivadék magában hordozván az élet kettős elvét, kétnemű, androgün: „…A ffi és női jelleg kezdettől a lét két pólusa: az aktív-átfogó kezdeményező elv és a passzív-megőrző, amannak tartalmat és hatékonyságot nyújtó befogadó elv. A kettő közti feszültség azonosságként oldódik föl a szellemben, nem válik szét… Az, hogy az egyes emberekben szétválik ez a 2 pólus, arra mutat vissza, hogy valamiféle törés, szakadás állt be a kozmoszban...”52
Az öröklött bűn tehát az a konkrét valóság, ahogy megnyilvánul az ember férfiként vagy nőként, alkotóként vagy befogadóként, aktívan vagy passzívan, értelem által vagy indulattól motiváltan, termékenyítően vagy termékenyülten. És ennek a bűnnek nincs köze az emberi gyarlósághoz, az erkölcsös, igaz élet nem szabadít meg tőle. Ezt a kétséget örököltük emberi mivoltunkkal, a folytonos hiányt, sóvárgást, az otthontalanság érzését, és a kényszerű részvételt az örök körforgásban, melyet az ellentétek harca szít – s amely egyedül tud életet generálni – ahogy a Férfi és a Nő.
„És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, a ki neveztetik ördögnek és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti, vetteték a földre, és az ő angyalai is ő vele levettetének.” 53
- mondja a Biblia. A „régi kígyó” a Káosz ereje a teremtés istenének ellenében, majd a teremtett isteni rend megbontója az Ember bűnbeesésének okozásával. Ádámot (a szellem szimbólumát) Éva csábítja (az anyag), akiben pedig a Kígyó – a bukott angyal, Lucifer, a Fényhozó – ébreszti fel a bűnös kíváncsiságot, a tudni vágyást.
50
Lásd: Elízium a görögöknél; Avalon a keltáknál; Aztlán az aztékok hitében 51
Ókori és modern értelmezés különbözősége a számok terén is megfigyelhető: a 2 nem 1+1, hanem két fél, a kettészakadt egész, a három pedig nem még-egy, hanem az újra megvalósítandó egység a két fél harmonizálása révén → az örök emberi cél, visszatérés Édenbe
52 C
SELÉNYI, Magyar Katolikus Lexikon URL: http://lexikon.katolikus.hu/A/androgün.html 53 Jel. 12.9.
Mi lehet az a rossz tudás, melyre a bukott angyalok tanítják az emberek lányait, és ami olyan súlyos következményekkel jár, hogy senki sem mentesül alóla? Felvetődik a gondolat, hogy talán az erőszakkal lehet kapcsolatban, hiszen „mindenki tudja, hogy az erőszak valamilyen közelebbről meg nem határozható, megborzongató mágikus erő, valamilyen félelmetes üres gonoszság” – mondja Hamvas, és „nincs nyugalom és kiegyenlítődés többé a földön, amíg ennek a tudásnak egy cseppje is az emberiségben él.”54
54 H
Azért helyeztelek a világ közepébe, hogy annál könnyebben láthasd meg azt, ami benne van. Nem teremtettelek sem mennyei, sem földi, sem halandó, se halhatatlan lénynek, úgyhogy mint saját magad szobrásza, magad vésheted ki vonásaidat. Állattá fajulhatsz; de szellemed szabad akaratából Istenhez hasonló lénnyé is újjászületheted magad.
Az ötödik ember – A szellem süllyedése az anyagba
Az ötödik ember egy monumentális pörirat, melyre a fejlődéselmélet önigazoló, öntetszelgő ideológiája provokálta őt.55
– írja Mezey Katalin. És tényleg, Várkonyi nem kíméli a saját nagyszerűségében tetszelgő, s közben saját vesztébe rohanó modern embert, a történeti korok emberét.
„Az emberiség egységes ősi kozmogónikus elképzelései a történelmi idők kezdetére már jórészt felbomlottak.” – idézzük Grandpierre Attilát újra – „Kialakult a kultúrák káosza, és ez magával hozta a káosz kultúráját. A világegyetem keletkezését egyre inkább a Káoszból kezdték levezetni, hiszen a kultúra folytonosságának megszakítása és az őshagyományok pusztítása, megtagadása azzal a szükségszerű következménnyel járt, hogy az első esemény – ahogy a mitológia-kutatás szemléletesen igazolja - amire a kultúra vissza tudott emlékezni, maga a Káosz lett. Amikor a mitológiák elvesztették a fonalat, eredeti, hamisítatlan lényegüket, az élő kapcsolatot az Élő Világegyetemmel, szükségképpen az eredeti valóság tagadásának kellett fellépnie. Ami a valóságban élő, világos, érthető volt, az az igazság feledésével, megmásításával szükségképpen élettelenné, sötétté, homályossá kellett változzon, hiszen különben nem jelentett volna új fejezetet.”56
Ekkor – amikor ez az élő kapcsolat elveszett – lépett bele az emberiség abba az örvénybe, ami sodorja mai napig lefelé a mélybe, s amit a képes beszéd, az ősi regék az egymás után következő nemzetségek képével fest le.
A világ (egyre hanyatló) korszakokra való osztása – és a korszakok végét jelentő világpusztulás – szintén egyetemes népközi tulajdon, szimbolikájukban különböznek csak, melyben sűrítve fejezik ki a lényeget. Számunkra a görög Hésziodosz elbeszélése a legismertebb, mely azonban sokkal ősibb hagyományokat őriz, és ad tovább. Az ő szavaival jellemezzük57
az egyes korok embereinek jellemző vonásait, hogy láthassuk, milyen körökben esünk le az égből a földre:
Az öt nemzetség
Aranykor – „Mint az istenek, úgy éltek ők még, bútalanul” – Az emberélet ekkor egyszerű, teljes összhangban van a testtelen erőkkel, természettel.
Ezüstkor – „Nem bírták sohasem zabolázni bűnös gőgjüket, és nem akarták ők tisztelni az égieket sem” – Kialakul a személyiség, s vele megjelenik a „hübrisz”.
Rézkor – „Szörnyű és vad fajta… gyémánt keménységét utánozta lelkületük” – Kezd eluralkodni az erőszak.
Vaskor – „… gonoszok nem tudván isteni bosszút” – Itt tartunk most.
55
MEZEY 1996, 42-44. 56
GRANDPIERRE 2002, URL: http://www.grandpierre.hu/200211/mitologia.html
57 V
A vaskort Hésziodosznál megelőzi még a Hősök kora, mely azonban késői betoldásnak tűnik, hisz a többi hagyomány, mind ezt a négyes felosztást mutatja, más-más megnevezésekkel – egy lényeggel. Kínában az „Ég felséges családjainak” uralma jelzi az aranykort, ezt követi a Föld- és az Emberek felséges családjainak korszaka, mielőtt elkezdődik a mai kor. Ugyanilyen dinasztikus felosztást figyelhetünk meg Egyiptomban, ahol az Isteni királyok dinasztiáját a Félisteni- és a Hős királyok dinasztiája követi a történelmi fáraók kora előtt. A toltékoknál a Víz napja az a világkorszak, mely vízözönnel, a Föld napja, mely földrengéssel, a Levegő napja, mely viharokkal zárult, illetve általuk pusztult el. Most a Tűz napja van, melynek végét a hiedelem szerint a világégés jelenti. Nem elképzelhetetlen. A hinduk is nagy világévüket, a mahájugát négy kisebb korszakra osztják, melyből most a negyedikben, a kalijugában vagyunk, a „fekete korszakban”
Aranykor – ezüstkor – rézkor – vaskor
Ezek a korszakok azonban nemcsak önmagukat, hanem a kulturális élet egy-egy jellemző formáját is jelentik, a megfelelő jelképrendszerrel fejezve ki az egyetemes mondanivalót.
Az Aranykor elsődleges szimbólumai a Nap és az arany. Uralkodói napkirályok: Lényegük az isteniség, a halhatatlanság, viselői fény- és tűztermészetűek, dicsfény, sugárkorona jelzi az erejüket. Az aranykor(szak) azonosítható a művelődéstörténet monoteizmussal és ős-patriarkátussal jellemezhető szakaszával, a csillagvallások keletkezésével, a napkultusz kialakulásával, a gigantikus városközpontokkal és az Istenkirály titulusú uralkodóval .58
A férfielvű aranykor után az ezüst és a réz korszaka jön, melyekben a nő-elv, a matriarchátus dominál. A Nap az örökkévalóság istenéből évistenné válik, születik, meghal, újraéled – folytonosan változik. A Hold uralma alatt az állandóságot az anyaföld jelenti, amely nem teremt, hanem szül, a szoláris funkciókat pedig az újszülött, a Fiúisten örökli. E kor elképzeléseiben nem az Ige, a Szellem teremti meg a semmiből a világot, hanem az anyag sűrűsödése: „a Káosz tojásalakot ölt”, s ennek öléből szakad ki minden élő.59
Női égitestek: Hold, Vénusz, Föld, melyek a három női állapotnak, minőségnek is jelképe az egymást követő világkorszakok jellegének érzékeltetésén túl – persze itt is ott is átfedésekkel, élesen elválasztó határok nélkül: a Hold, a szűz istennő, a lány, a Vénusz a szerelem istennője, a feleség, a Föld pedig a termékenyég istennője, az anya. A Holdat természetesen tekintjük női istenségnek, mint a Nap párja, felesége. Legfőbb szimbólumai: az Ezüst és a Víz. Tapasztalat, hogy a Hold és a szerves élet között szoros kapcsolat áll fenn: a fogamzást, a szaporodást, a növekedést szabályozza az egész növény- és állatvilágban, hatással van a női ciklusra, a szülésre. Ezenkívül a Nap aktivitásával szemben ő a passzív befogadó, aki kapott fényt sugároz. Sötét oldala pedig a holtak lelkeinek a gyülekezőhelye és a megújulásé, és a megújításé.
58
Itt jegyzi meg Várkonyi: „… az utolsó Napkirály nem XIV. Lajos volt. A magyar IV. Károly (1916-1918) volt az. A magyar királyság… teljesen aranykori intézmény; jelvényei: korona, világgömb, kard – napszimbólumok; rítusa: világdomb (világhegy), kardvágás stb. az istenkirállyá avatás szertartásai. …[a magyar nép] mélyen a prehistóriába nyúló hagyományokat tartott fenn, és tart fenn máig is.”
(VÁRKONYI 1995, 84.)
A férfi-princípium reakcióját a „hősök kora” jelzi, ez a nomád népek színrelépésének, a vas feltalálásának, Mars hadisten fiainak ideje. A vaskor az erőszak uralma, történelmi korszakunk. A védikus, hindu hagyományok szerint Kr. e. 3102-ben kezdődik a Káli-juga, testvérháborúval, Kínában Csi Jeu király vezeti be a vasfegyverek uralmát.60
Kő kövön nem marad… A négyezer éven keresztül virágzó Babilon, az ókori világ egyik fővárosa – az asszírok földig rombolják, vízzel árasztják el. Memphisz, az első ismert fáraó, Mena pompázatos, kétmilliós városa, a Jóság Háza (Men-Nofer) – az arabok az évszázadok alatt szinte kövenként hordják szét. Baalbek, az ókor legnagyobb istenvárosa – az arabok, a keresztes hadak és a tatárok pusztítják… Az asszírok karóba húzzák, megnyúzzák a leigázott ellenséget, a főníciaiak tízezreket küldenek ezüst- és rézbányákba, a rómaiak vadállatokkal tépetik szét foglyaikat, vagy emberi fáklyákat gyújtanak belőlük, az aztékok kitépett szívek ezreivel áldoznak, zsidóknak pedig saját istenük, Jahve parancsolja meg Kánaán népeinek kiirtását. Így indul a történeti idő.
Van-e megváltás?
A megváltás eszméje nem „új találmány”. Logikai sora: a világharmóniából kizuhant az ember, ezért a világ és az ember is a pusztulás felé tart, de a teremtett világnak fenn kell maradnia ezért fellép(nek) az önfeláldozó isten(ek), hősök, akik magukra vállalják a világ sorsát (bűnét), és megmentik a pusztulástól, megadják a reményt a harmónia újra-megvalósítására. A messiásvárás tulajdonképpen Paradicsom-sóvárgás. A megváltó-várás a zsidó népben élt a legelevenebben, de ők eredetileg egy nagy királyt vártak, eszményi uralkodót, aki az utolsó időkben jön el, hogy boldoggá tegye népét. Ez a megváltás-igény azonban már az ember egyéni szükségérzetéből, az ő érzelmi forrásából táplálkozik, ezért az Istenhez való viszony is megváltozik. Ekkor már nem a régi ember kollektív életritmusával illeszkedik az ember a kozmikus, isteni rendbe, hanem egyéni utat keres, személyes üdvözülésre vágyik.61
Az istenhez vezető út – hagyományosan – három. A keresztényeknél ez a hit, a tudás, és a jócselekedet, melyek bármelyike által elérheti az ember az üdvösséget, akkor is ha csak egy vagy két készséggel rendelkezik ezek közül. Indiában megegyezik ez a Gnana jóga – ismeret útja, Bhakti jóga – szeretet útja, Karma jóga – cselekedet útja hármasságával, és a modern pszichológia is erre érez rá a fő személyiségtípusokkal, mely mind egy-egy alapvető viszonyulást jelent a világ jelenségeihez. Ez az intellektuális ember, az érzelmi ember és a cselekvő ember. 60 V ÁRKONYI 1995, 156. 61 V ÁRKONYI 1995, 251-252.
A nagy vallásreformerek ehhez a tudáshoz igyekeznek hozzásegíteni a kereső embert: A világ te vagy – nem azonos vagy vele, hanem egylényegűek vagytok. Tat tvam aszi62
. Ezzel a biztos tudással az ÉN beolvad az isteni lényegbe. Az ősi törés, a paradicsomból való kiűzetéssel felborult rend helyreállítható – az egyén beleolvadhat a világóceánba – de csak egyénileg. Megközelítőleg egy időben, időszámításunk előtt 600 körül egyszerre lépnek fel tanításaival hatásaikban máig élő bölcsek. Kínában Lao-Ce majd Kung Fu-Ce (Konfuciusz), Indiában Buddha, Iránban Zarathustra, Kis-Ázsiában Herakleitosz, Göröghonban Püthagorasz kereste – és próbálta helyreállítani – az ember és a világ elveszett harmóniáját, az ősi igazságokat, a megváltozott viszonyok közepette. Velük kezdődik az emberiség új korszaka, többé-kevésbé lezárva a mágikus-mitologikus természetlátást biztosító csatornákat, tolmácsként hívva a rációt.
Keresztény és kereszttelen
Vázlatosan tekintsük át, melyek azok a szellemi hatások, új mozgatórugók, amelyek alakították – és alakítják napjainkig – a világunk meghatározó kultúráját, az európait.
Európa megszületését az időszámításunk előtti 4-500 év szellemi válságainak vajúdása előzte meg, mely válságot aztán a kereszténység oldotta fel, egyidejűleg a Római Birodalom megalakulásával, az ókor halálával. A klasszikus kor letűntével a kor művészi ihlető ereje kialudt – mondja Várkonyi –, mert megváltozott „nedvadó talajának vegyi összetétele”, de az alkotó erő nem fogyott el, csupán új talajban, a kereszténység teremtette termőföldben hajtott ki az új bölcselet, irodalom, költészet és zene.63
Jézus vallása a megváltás eszméjén alapszik. Ennek hite és várása Várkonyi szerint történeti szükségszerűség, hiszen az emberiséget – akinek a bűnbeesésről kezdetektől fogva tudomása van – a paradicsomi, aranykori állapotba való visszavágyódás hajtja. Ennek beteljesítésére azonban az ember önerejéből képtelen, hisz a teremtés harmóniájának megbomlásával nem egy ember vétkezett, hanem a kozmikus Isten-elv sérült. „Az egyetemes teremtés-hagyomány ezt úgy fejezi ki, hogy a rossz elve (a Kígyó) az ember szabad akarata révén beleavatkozott a teremtés folyamatába, és megrontotta. Az ember, szabad akarata folytán, megteremthette a rendbontó bűnt, azonban helyre nem hozhatta, a világ megváltozott rendjéből ki nem törölhette többé, mert a múltat megváltoztatni nincsen hatalmában.”64
A Jézus legfontosabb tanításaként értelmezhető egyetemes szeretet-parancs is logikusan következtethető a megváltás tényéből, hisz nemcsak az isteni önfeláldozás indíttatása a szeretet, hanem a keresztség által istenhez – újból – hasonlóvá tett emberek e keresztség által egymás testvériségét is elnyerték.65
A kozmikus rendből való kizuhanással elveszített isten-ember kapcsolat helyreállítására tett mély emberi igény az, ami Jézus tanításait életre hívta. Az isteni gyermekség állapotának a visszaszerzése a megígért megváltás, a bűntörlő isteni aktus által.
Az új vallás szervezett formája, a pápaság hatalmas, és – a világi hatalommal szövetkezve – meghatározó történelmi szervezetté növekedett, mely a középkor folyamán Európában (és
62 „Ez vagy te!” 63
VÁRKONYI 1996, 59. 64 U.o. 12.
folyamatosan új, megtérítendő népeket és területeket keresve) a „káoszból és barbárságból új korszakot teremtett”.66
Érdemes, és érdekes megnézni, hogy külső formáiban ez az új egyház milyen ősrégi eredetű szimbólumokkal él – melyek tudattalanul is hatnak az emberre – s melyek az eredetet bizonyítani hivatottak. A pápai tiara és a fáraók koronájának hasonlósága (mely a nyújtott koponyájú, felsőbbrendű képességekkel rendelkező ember emlékét őrzi), a róla lelógó kettős szalaggal. A pápai ceremónia több eleme szintén a fáraók udvartartásából eredeztethető (hordszék, pávatollas legyezők, baldachin); a zsoltárok ősi dallama, a tonzura, vagyis hajkorona, a lábcsók, a sok-sok régi jelkép és kegyszerek.67
A skolasztika, a középkor szellemiségének kifejezéseként önálló – és akkor időszerű – világszemléletet teremtett. Ez szigorú törvényszerűségekre épített, masszív szellemi építmény, mely a változatosságot „belefogja a felfelé törés misztikus lendületébe, végül az egészet telefuttatja a gondolatgazdagság csipkedíszével”68
– hasonlítja kifejezően Várkonyi e hitbölcseletet a gót katedrálisok égbe törő sziluettjéhez.
A nemzetek feletti hatalmat kialakító katolicizmusnak az európai történelem döntő fordulataként aztán a létét fenyegető iszlám hódítással kellett szembeszállni. Rendkívül lényeglátó felismerés volt – ami középkori európai politikát, illetőleg a pápaság előrelátását dicséri - hogy ezt a harcot, a keresztes háborúk keretében, átvitték az iszlám térfélre. Ez a hadviselés valójában annak az egységes Európát megteremteni szándékozó politikának volt a következménye, melyet évszázadokon keresztül folytatott az egyház. Tulajdonképpen a keresztény isteneszme védelme ez – és a jól megszervezett kulturális-politikai hatalomé – a mohamedán hódítókkal szemben.69
Aki a kihunyóban lévő középkor embereszményének, már paródiába hajló, de épp ezért jellemző vonásait torzítva is, de határozottan felmutató korképre kíváncsi, az Don Quijote történetében, és Cervantes életútjában is megtalálhatja azt. A kor szintézisét azonban mégis egy – zseniálisan megírt, szenvedélyesen képzelettel megalkotott – költői inspirációjú műremek adja az utókornak: Dante Commediája. „Amit korától átvett, könnyen megnevezhetjük, mert a középkor legnagyobb alkotásai: a katolikus hitrendszeren túl a világegyház és a világcsászárság eszmepárja; a skolasztika bölcselete, és amit az antikvitástól örökölt; a misztika, a lovagi ideál és költészete; a gótika égbetörő ihlete és belső formanyelve. Ezeket öltötte egy érckemény jellem és egy páratlan lángelme olvasztó tégelyébe… A Commedia a hitnek, a szerelemnek és a politikai szenvedélynek belehevítése a középkor emberfeletti méretű, transzcendens világképébe.”70
A Commedia a legnagyobb keresztény mítosz – vallja Várkonyi – melynek a látomás az anyanyelve, s mint minden mítosz, sokértelmű, jelentése pedig egyetemes értelmű.71 Dante szintézisbe foglalta mindazt, amit koráról tudni lehet, több síkon való értelmezési lehetőséggel a középkori ember lelkét mutatta fel.
66 VÁRKONYI 1996, 94.p. 67 U.o. 94.p. 68 U.o. 112.p.
69 Melyben, jegyezzük meg, rendkívül nagy szerep jutott a keresztény Európát saját testével védő magyar nemzetnek.
70 V
ÁRKONYI 1996, 213. 71 U.o. 241.p.
A kereszténység lélektani mozzanatai közül legfőbb az egyetemesség, mely a közösségi, kollektív eszme fenntarthatóságát és életformát teremtő hatalmát jelenti. Nem nyomja el, nem szorítja háttérbe mégsem az egyént – rendkívüli egyéniségeket mutat fel a kor –, de a közös, univerzális cél szolgálatába állítja őket, mely a földi élet értelmét és célját a transzcendenciába helyezi.
Épp a lélektan szabályai szerint törvényszerű az is, hogy a kiteljesedés utáni hanyatláskor e kollektív rend elleni támadást a korlátot nem tűrő egyén, az individuum indítja meg, aki az életet nem az Isten, hanem a test és az anyag szolgálatára rendeli, a lélek parancsa helyett pedig az ész szavára hallgat.72
Megszületik a reneszánsz embere, aki mind az antik mind a keresztény hitet elvesztve – nincs szüksége sem a teremtő, sem a megváltó istenre –, régi kérdéseire az új válaszokat az érzékszerveivel megtapasztalható környezetében, a természetben találja meg. Ez a heliocentrizmus, a fizika, a mechanika, a matematika kora, közvetlen előzménye korunk elbizakodott, önpusztító világának. Várkonyi Egon Friedellt idézi, ki sommásan foglalja össze: „a renaissance… arra ítéltetett, hogy ne legyen lelke”.73
A művészet területén a legkézenfekvőbb ennek megfigyelése: míg a középkorban az építészet, szobrászat, festészet célja az emberfeletti világgal való kapcsolatteremtés, tárgya mindig a transzcendencia, a reneszánsz az érzékelhető, a naturális világ felé fordul. És ha megmutatni akar, akkor tanulmányoznia kell, ami már nem is művészi, hanem tudományos feladat. A gondolatok új fókusza a természet lett, a matéria lett, módszere pedig az a tanulmányozás, melynek hangsúlya a tapasztalatra helyeződik a teória helyett. „Megváltozott a világ képe körülöttünk, s egy óriási gépezet alakját öltötte magára”74
A reneszánsz embere elindul a racionalizmus útján, mely úton első lépéseit a hagyományok felrúgásával, az anarchia kíséri: Machiavelli amorális önzése a társas lényt; az ‟ahány egyén annyi vallás‟ lutheri Isten-kapcsolata a hívő embert; az elégtelen eszközök és bizonytalan módszerek az egzakt tudóst; a tapasztalatok végtelen, rendezhetetlen tömege a művész-embert.75
És ahogy a ciklikus változások törvényei megszabják, a zűrzavar fegyelmet, a szétszóródás rendszerezést kíván. Erre tett kísérletet a barokk, mely a megváltozott ember-isten illetve ember-ember viszonyok között próbálja összhangba hozni a rációt az irracionalitással.
A barokk a tekintély korszaka volt, az Egyház az isteni auktoritás rendjét igyekezett helyreállítani, az állam pedig a monarchikus uralomét. A reneszánsz egyéni teljesítményeken nyugvó kutatásait a barokk tudomány és bölcselet merev, gépies rendszerezettsége váltotta fel. A konklúziót pedig Várkonyi így vonja le: „A természetfeletti és az ésszerű világrend látszólagos ellentéte az utóbbinak a híveit okszerűen ahhoz az alapelvhez vezette, hogy az ész igazságai föltétlenül azonosak a Kozmosz igazságaival, vagyis az együgyű antropomorf elképzeléshez, hogy csak az, és csak úgy lehet igaz, amit és ahogy az emberi ész és tapasztalat felismer. A természetfölötti tekintély tagadása… szülte meg minden tekintélynek, rendnek az ellentétét:…a zűrzavart, a tébolyt, s végül az elsötétülést és a sötétséget. A kort, mely végső eredményeképpen e sötétséget a világra hozta, nevezzük a felvilágosodás századának.”76
72 VÁRKONYI 1996, 264-266. 73 U.o. 275. 74 U.o. 457. 75 U.o. 502. 76 V ÁRKONYI 1997, 81.
A felvilágosodás filozófiája a racionalizmusra épül, mely felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak tekinti a metafizikumot, és amely igazságot csak az ésszel szerzett ismereteknek biztosít. Az ontológiai problémák, a lét eredete és mibenléte azonban nem kitapintható vagy kiszámítható. „A 19. század bölcselete, lélektana, természet-, történelem- és társadalomtudománya egzakt apparátussal kidolgozza, rendszerezi, igazolja, végleges formába önti, beidegzi a művelt emberiség tudatába, s ezáltal történelmet formáló erővé avatja [azokat az elképzeléseket, hogy] a Világ tökéletesen érthető mechanizmus, s az ember benne hiánytalanul magyarázható állat, érzései, erkölcsei a szervezet működésének termékei, egyetlen magasabb kvalitása az ész, de ez is gépiesen működik, s általában rosszul él vele.”77
A felvilágosodás kora az ész és az erény százada, esztelen volt és erkölcstelen. Esztelen annyiban, hogy az anyagi Természet törvényeit akarta alkalmazni az észre és az erényre, holott a Természet nem értelemszabású, s az erkölcs az anyagból le nem vezethető. Erkölcstelen volt annyiban, hogy – miután az erkölcs törvényét a Természetben nem találhatta meg – az emberi természetbe, az érzéki és érzelmi kielégülésbe helyezte.78
A francia forradalomban pedig kitermelte a kor a „csőcselék-embert”, mely minden néposztályban megtalálható, és fő jellemzője a mérhetetlen becsvágy, fordított arányban a hozzávaló tehetséggel.79
Mással nem fejezhetjük be ezt a fejezetet, csak azzal az idézettel, melynek végső konklúzióját levonva Várkonyi kénytelen leírni: „Az ember, a Kozmosz szellemi fia meghalt”. Tehát a kérdés: Mit tudhatunk meg az emberről? „Darwin származási okmányokkal igazolja, hogy az ember állat, Haeckel bebizonyítja, hogy csupán egy gépies fejlődés terméke, Scopenhauer, hogy a fajta vak, tehetetlen eszköze, szabad akarata, egyéni célja nincs, Nietzsche, hogy tömegében megvetésre sem méltó rabszolgacsorda, rendeltetése szerint az Übermensch uralmának a tárgya, Sorel, hogy korbáccsal tartandó féken, Marx, hogy társas viszonyait és történelmét a legaljasabb indulatok alakítják, Engels, hogy kultúrája erkölcstelen, Lombroso, hogy legjobban tisztelt nagyságaink lángelméje valójában elmezavar, Feuerbach, hogy a valóságról több fogalma nem lehet, mint amit ‟öt érzékének evangéliuma‟ eléje tár, s ő maga csupán ‟az, amit megeszik‟, Dühring, hogy eszméi, érzései az anyag izgalmi állapotai, Vogt, hogy gondolatai az agynak éppoly váladékai, mint a vesének a húgy, Freud, hogy lelke mélyén pöcegödör bűzlik. Alább már nem szállítható.”80
77 V ÁRKONYI 1997, 120. 78 U.o. 139. 79 U.o. 164. 80 U.o. 180.
A felismerés, hogy egy új világkorszak küszöbére érkeztünk, nem igényel prófétikus tehetséget – mondja Dúl Antal81. És valóban. Az állatövi korszakolás szerint 1961-ben léptünk be a Vízöntő korába, melynek jóslata az állatövi jegyek szimbolikája alapján Várkonyi szerint: „Az anyag világából kilépő ember és kor. Még nem tud teljesen elszakadni az anyagtól, de mindinkább szellemi célok szolgálatába állítja. Ön- és céltudatosabb az előzőnél, fegyverei az értelem, a megfontolás; meggyőzni kíván, nem harcolni, megegyezni, nem hódítani. Mindamellett forradalmár. A technikát a végletekig fejleszti. Újra felfedezi a régi korokat, átértékeli a történelmet. Mindent szeret, ami új és rendkívüli. Negatív irányban: felszínes, hígvelejűen játékos… extravagáns… Ha kialakul a kor, ő fogja megteremteni a hatodik embert.”82 81 D ÚL 1996, 43-47. 82 V ÁRKONYI 1995, 193-194.
Bárki úgy határoz, hogy az Igazság és Tudás ítészeként útra kél, biztos lehet benne, hogy hajótörést szenved az istenek hahotájának elsöprő viharában. (A. Einstein)
Végezetül
Sok kritika érte Várkonyi e műveit, elsősorban a tudományosságot kérték számon rajta (képletesen persze, hisz jóval a halála után kerültek nyomdába). „A mű maga nem tudományos mű… nem rendelkezik a tudományos munkák szükséges korrelátumaival, kritériumaival. Ő maga sohasem vindikálta magának a tudós bennfentességét. Azonban, ha a felfedett tények… prekoncepcionált elméletének ellentmondottak, mindig az utóbbin változtatott.” – válaszolta meg fia, Várkonyi Péter, hogy mégis mi az az etikai hozzáállás, amely megkülönbözteti ugyanezen teoretikus síkon mozgó művek tömegétől.83 (Pl. a Däniken-féle szenzációhajhászástól) „Egyes meglátásain lehet ugyan vitatkozni, de szuggesztív érvelése, szellemi–gondolkodói teljesítménye gyakran költői magaslatokra emelkedő írásművészete alól aligha lehet szabadulni. Mint minden nagy szellem, Várkonyi is a végső titkok kutatója volt”84
Ahogy a pszichoanalízis álomkutatásai feltárják az emberben rejlő elnyomott, tudattalanná fojtott mozgató erőket, elősegítve psziché egészségét, úgy a mitológiák, hagyományok ismerete az emberségünk titkait hozza fel a homályból a fényre, ébreszti az embert ÖN-tudatra, hozzájárulva talán ahhoz, hogy jobbítsunk magunkon, a világunkon, a jövőnkön. A mítoszok azonban mai fogalmaink szerint megközelítőleg egyet jelentenek a mesés tévképzetekkel. Ha mégis, valamely régmúlt eseményt e szóval jellemzünk, feltűnik egy elnéző, felsőbbrendű mosoly: csacska, gyerekes képzelődés, melyet a technikai fejlődés túlhaladott, a tudomány újabb eredményei, és a józan ész is, megcáfoltak. Aztán persze néha kényszeredett és merev lesz ez a mosoly – a legmodernebb elképzelések, és vizsgálódások sorra döntik meg a newtoni fizikán alapuló természettudományos ideákat. A keleti vallások már régóta azt tartják, hogy az anyagi világ illúzió, és bár azt gondolhatjuk, hogy fizikai lényként mozoghatunk a fizikai világban, ez is csak képzelődés. Valójában vevőkészülékek vagyunk a frekvenciák tengerében, és amit kiszűrünk ebből a kavalkádból, az csak egy szelete a valóságnak.85
A 19-20. századra a tudomány mindenhatóságágba vetett hit megingott, láthatóvá vált, hogy eredményei részben beidegződésekből és tekintélytiszteletből – vagy rosszabb esetben közömbösségből – erednek. A tudomány szinte átvette – a Nietzsche óta halott – Isten szerepét, ítél és ítélkezik. A múlt század magyar gondolkodóinak java ebből a szellemi börtönből keresi a kiutat. Fülep Lajos az intuíció kulcsszerepét mutatja ki s megismerésben és az alkotás folyamatában, Szabó Lajos a modern természettudomány alapvetésének logikai hibáira mutat rá, Hamvas Béla szerint a hatalmi ösztön torlaszolja el előlünk az igazságot, Várkonyi pedig arra figyelmeztet, hogy a tudománynak épp saját módszertana állít korlátot a megismerésben. 86
83 V ÁRKONYI Péter 1996, 32-44. 84 RÁCZ &BALÁZS 2000, 52-58. 85 A
PÁTI 2009, URL: http://www.tanit.hu/hologram-valo-vilag
86 M
