Kisgyermekek Nagy Mesekönyve (1972)

KISGYERMEKEK

NAGY

MESEKÖNYVE

KISGYERMEKEK

NAGY MESEKÖNYVE

Ugye, milyen nagy öröm mesét hallgatni? Az ember előtt felvonulnak képzeletének ködalakjai: ravasz kis törpék, nagy erejű óriások, bátor vándorlegények, szépséges királylányok, s megelevenednek legkedvesebb társai: kajla fülű, huncut szemű bársonykutyák, beszélő varjak, gyanakvó medvebocsok, no és a legismerősebbek, a mindennapok apró hősei: félelmet legyőző kisfiúk, vidám kislányok! S milyen diadal, amikor a gyerek iskolás lesz, és lassacskán maga olvashatja a mesét!... Hát még amikor már annyira önálló, hogy maga veszi le a könyvespolcáról a régi jó barátot, a

Kisgyermekek nagy mesekönyvét meg a többi könyvet, és már maga lapozza fel

legkedvesebb olvasmányát, maga határozza el, hogy Tündér Ilona, az igazságos király, a pórul járt tudós vagy valamelyik más kedves mesehős társaságában akarja-e tölteni szabad perceit.

A Móra Ferenc Könyvkiadó harmadik kiadásában jelenteti meg a népszerű mesekönyvet, Róna Emy tizenkét nagy, színes illusztrációjává.

A kiadásért felel a Móra Ferenc.Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója. Felelős szerkesztő: Sulyok Magda Műszaki vezető: Gonda Pál. Képszerkesztő: Marosi Gyöngyi. Műszaki szerkesztő: Török Károlyné 45 000 példány,

45 (A/5) ív + 12 színes tábla, MSZ 5601-59. IF 1566 — f — 7375 Készült a Fórum Lap- és Könyvkiadó Vállalat nyomdájában Novi Sad, 1972

PERRAULT

A TÜNDÉR

Volt egyszer egy özvegyasszony s annak két lánya. A nagyobbik arcra is, lélekre is az anyjára ütött, olyannyira, hogy aki látta, meg sem igen tudta különböztetni egymástól őket. Egyformán rútak, egyformán kevélyek voltak; senki sem bírta ki a közelükben. A kisebbik viszont szakasztott szegény édesapja volt, éppolyan kedves, éppolyan jólelkű, amilyennek azt ismerték életében, s ráadásul szép is, képzelni sem lehetett volna szebbet.

Az ember többnyire azt kedveli, aki hasonlít hozzá. Így volt ezzel az özvegyasszonnyal is: bolondult a nagyobbik lányáért, és sehogy sem állhatta a kisebbiket. Kint etette a konyhán, és látástól vakulásig dolgoztatta.

Sok minden egyéb munka mellett szegény lánynak napjában kétszer vízért kellett mennie a forráshoz, jó félmérföldnyire a háztól; majd beleszakadt, míg a nehéz korsót hazacipelte.

Egy szép napon, ahogy a forráshoz ért, töpörödött anyóka lépett hozzá, és inni kért tőle.

– Adok, adok, kedves jó anyókám – mondta a lány.

Megmerítette a korsót ott, ahol a legtisztább volt a víz, és az öregasszonynak nyújtotta; meg is támasztotta neki a karjával, hogy könnyebben igyék belőle.

A nénike húzott egyet a korsóból, aztán így szólt:

– Olyan szép, olyan jó, olyan derék lány vagy, nem állhatom meg, hogy meg ne ajándékozzalak – merthogy tündér volt, és csak azért változott öreg parasztasszonnyá, hogy próbára tegye a lányt. – Azt adom neked ajándékul, hogy eztán, valahányszor szólasz egyet, vagy egy szál virág, vagy egy drágakő hulljon ki a szádból.

A lány hazament a vízzel; anyja meg már a küszöbön várta, és szidni kezdte, hogy olyan sokáig időzött a forrásnál.

– Bocsásson meg, anyám – mondta a lány –, amiért így elmaradtam.

Alighogy kimondta, két szál rózsa, két szem gyöngy és két pompás gyémánt hullott ki a szájából.

– Hát ez meg mi? – ámuldozott az anyja. – Ha jól látom, gyöngy meg gyémánt hullik a szájadból! Hogy van ez, lányom?

Most nevezte életében először lányának ezt a lányát. Az meg nagy ártatlanul rendre elmesélte neki, mi történt vele a forrásnál, s közben csak úgy záporozott szájából a gyémánt.

– No – mondta az asszony –, akkor nyomban elküldöm oda a kedves lányomat is. Nézd csak, lelkem, mi hullik minden szóra a húgod szájából; ugye, szeretnéd, ha te is tudnál gyémántot szólni? Nem kell egyebet tenned érte; menj hamar a forráshoz, meríts belőle, s ha egy szegény öreg anyóka vizet kér tőled, adj neki inni.

– No hiszen – nyelvelt a nagyobbik lány – még hogy én menjek a forráshoz! – Pedig mégy, méghozzá tüstént! – ripakodott rá az anyja.

A lány engedelmeskedett, de morogva, kelletlenül. Fogta a legszebb ezüstkorsót, amit csak a házban talált, azzal indult a forráskúthoz. Alighogy odaért, pompás ruhába öltözött, szépséges hölgy lépett ki az erdőből, és inni kért tőle. Ugyanaz a

tündér volt, aki a húgának is megjelent, de most királynői köntösben; így akarta kipróbálni, meddig vetemedik a lány gonoszságában.

– Éppen azért jöttem, hogy fűnek-fának vizet adjak! – mondta az kevélyen. – Meg azért hoztam magammal ezt az ezüstkorsót, hogy mindenféle puccos dámákat itassak belőle! Hogyisne! Aki szomjas, igyék maga!

– Látom, nem tudsz tisztességet – szólt a tündér harag nélkül. – Hát ha ilyen fennhéjázó vagy, és egy szikra jóság sincs a szívedben, gonoszságod jutalmaként eztán, valahányszor szólasz egyet, kígyók s békák hulljanak a szádból.

A lány hazament; anyja a küszöbön várta, és már messziről feléje kiáltott: – No, lányom, mi van veled?

– No, anyám, mi volna? – vágott vissza begyesen a lány, s azon nyomban két kígyó meg két béka ugrott ki a száján.

– Szent ég – sikoltott az anyja –, mit látok? Ennek is az a hitvány húgod az oka; no de megfizet érte!

Kapta a sodrófát, s rohant, hogy elverje a kisebbik lányt. Az, szegény, a közeli erdőbe menekült. Ott felállt rá a királyfi, vadászatról hazatérőben; meglátta, elámult nagy szépségén, és faggatni kezdte, miért sír, s mit keres szál egymagában a sűrű erdőben.

– Jaj, uram – sóhajtott a lány –, anyám elől futok, az kergetett el a háztól!

S öt-hat gyöngy meg gyémánt hullott a szájából. A királyfi tovább firtatta a dolgot, s ahogy a lány sorra elmondta, mi történt vele, mind jobban s jobban megszerette; azt is fontolóra vette, hogy senki ember lánya nem hozhat nagyobb hozományt a házhoz, mint hogy gyöngyöt-gyémántot tud szólni; hazavitte hát apja palotájába, és feleségül vette.

Hogy a nagyobbik lánnyal mi történt? Azt úgy megutálták, hogy még a tulajdon anyja sem tűrte meg a háznál. Világgá ment a szerencsétlen, de hiába keresett helyet magának, nem fogadta be senki.

MESE A KISLÁNYRÓL, AKI BELEPOTTYANT A SÁRBA

FRANCIA MESE

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú meg egy kislány. Egy szép napon elindultak sétálni egy igen-igen régi, igen-igen sáros, igen-igen csúszós úton.

Mentek, mendegéltek, és egyszer csak – zsupsz! a kislány megcsúszik, és belepottyan a sárba.

A kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de oly erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja a kislányt, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

Erre a kislány elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

Erre a kisfiú elébe áll, megfogja a két kezét, és elkezdi húzni, húzni... de olyan erősen húzza, hogy egyszer csak – hopp! fölrántja, ő maga meg – zsupsz! megcsúszik, és máris ott csücsül a sárban.

MÓRAFERENC

DIÓBÉL KIRÁLYKISASSZONY

Bimbószájú Böske húgommal nagy vásárt csaptam a minap. Megvettem tőle a szépen szóló körtemuzsikáját. Mégpedig azért vettem meg, hogy ne szóljon többet. Elkezdte fújni már az ágyban, s még délben is fújta az asztalnál. Még azt is a körtemuzsikán fújta ki, hogy neki már elég volt a mákos csíkból, nem kér többet belőle.

– No – mondom én meg nem kérek már a körtemuzsikából.

– Nem is adom, ha kéred is – fújta Bözsike kevélyen a szépen szóló muzsikát. – No, pedig én tudnék olyat, amiért nekem adnád – évődtem vele.

– Olyan nincs! – rikoltotta a gyönyörű muzsika.

– Hát ha olyan babát adnék érte, amilyen még sohase volt?

Már akkor a kezemben volt a drágalátos muzsika. Dugtam is a zsebembe sebesen, hogy meg ne bánja a vásárt a gyönyörűm. No, nem is ő bánta meg, hanem én. Mindjárt belém csimpeszkedett, és tessékelt befelé a babaszobába.

– No, gyere, bácsim. Nézd meg, hogy milyen babám nincs még.

Annyi volt ott a baba, mint rostán a lyuk, még eggyel annál is több. Volt azok közt szolgáló baba is, kisasszony baba is, de még bárókisasszony baba is.

– Hej, szegény világ, vetett ágy, mi lesz ebből! – sóhajtottam el magam, mikor Bözsike az ezüstbe öltözött babáját előhúzta.

– Ez a grófkisasszony baba – mutatta büszkén.

Meghajtottam magam, és azt mondtam a grófkisasszony babának, hogy még olyan szépet sohase láttam, mint ő.

– De már ilyet ne mondj, bácsim! – duzzogott Böske húgom, s leemelte a fátyolt a legkisebb babájáról. Tetőtől talpig arany volt a ruhája, még a folt is arany volt rajta.

– Ez a hercegkisasszony baba!

Ijedtemben szólni se tudtam. Annál jobban tudott bimbószájú Böske húgom.

– Csak még királykisasszony babám nem volt – ezt szólta. – Azt adj nekem, bácsim, a körtemuzsikáért.

– Hát majd körülnézek a világban – ígértem meg Böskének, s egész délután törtem a fejem, hol vehetnék én királykisasszony babát. Még tán most is a fejem törném, ha ozsonnára diót nem törtem volna. De azt törtem ám, mégpedig szép nagy szemű diót, akár babát lehetett volna ringatni a héjában.

„Nini, hátha lehetne is!" – ötlött hirtelen eszembe. Azzal kiválasztottam a legnagyobb diót, hosszában felnyitottam, a fölső hajának a felét lefaragtam, a másik felét meg visszaragasztottam az alsó hajára.

„Így ni, készen van a babakocsi, csak cérna kell bele húzónak" – biztattam magamat.

A többi aztán gyorsan ment. Egy gerezd diót be kell pólyázni, egy szem borsót ráerősíteni, annak orrát, szemét, száját festeni, szép főkötőcskét illeszteni rá színes papírból, s olyan baba nevet ki a kocsiból, hogy öröm nézni. Megérdemli, hogy diribdarab selyemből függönyt is szerkesszen az ember a kocsijára.

– Itt a királykisasszony baba.

Böske kerekre nyitotta a csillagszemét.

– Micsoda királykisasszony ez? – kérdezte gyanakodva. – Hát dióbél királykisasszony.

– Úgy már igen – nyugodott meg a babák királynéja.

MAMIN-SZIBIRJAK

MESE A BÁTOR NYÚLRÓL

A nagy erdőben született egyszer egy kicsi nyúl, és mindegyre félt. Ha száraz gally reccsent meg valahol, madár szállt fel fészkéről, vagy puha hó hullott le valamelyik faágról – a kicsi nyúlnak mindjárt inába szállt a bátorsága.

Így félt egy napig, kettőig, egy hétig, egy esztendeig; de azután megnőtt, és egyszer csak elunta a félést.

– Nem félek én senkitől! – rikkantotta, hogy az egész erdő visszhangzott belé. – Egy cseppet se félek, s ennyi az egész!

Összegyűltek az öreg nyulak, összeszaladtak a kis nyuszik, odasántikáltak a vénségnél is vénebb nyúlanyókák, úgy hallgatták mind, hogyan henceg a nagynevű nyúl – úgy hívták, hogy Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark –, hallgatták, és a saját fülüknek sem akartak hinni. Ilyen még nem volt a világon, hogy egy nyúl ne félt volna senkitől.

– Hallod-e, Kancsi Szem, hát a farkastól se félsz?

– Nem félek én se a farkastól, se a rókától, se a medvétől – senkitől se félek!

Hát ez igazán roppantul mulatságos volt! Kuncogtak a nyuszicsemeték, mellső lábukkal eltakarva pofácskájukat, nevettek a jószívű öreg nyúlanyókák, de somolyogtak még az öreg, tapasztalt nyúlbácsik is, akik már róka karmából is szabadultak, és túljártak a farkas eszén. Micsoda nevetséges kis nyúl! De milyen nevetséges! Egyszerre mindenkinek jókedve lett. Valamennyien nekiálltak bukfencet vetni, ugrálni, vágtázni, kergetőzni, mintha egytől egyig megbolondultak volna.

– Nem is érdemes erről annyit beszélni – hetvenkedett Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark, aki most már végképp nekibátorodott. – Ha egy farkassal találkozom, egyszerűen felfalom...

– Jaj, de mulatságos! Nahát, milyen ostoba!

Valamennyi nyúl tisztában volt vele, hogy Hosszú Fül nevetséges és ostoba, azért valamennyien kinevették.

No, ha az ember – akarom mondani, a nyúl – a farkast emlegeti, már nincs is messze maga a farkas.

Az erdőt járta, dolga után nézett, eközben megéhezett, és alighogy kigondolta: „Be jó lenne egy kis finom nyúlhús!" – már hallotta is, hogy valahol a közelben a nyulak a nevét kiabálják, őt – a szürke farkast – emlegetik. Több se kellett neki, megállt, szimatolt és odalopózkodott.

Már egészen közel ért a farkas a vigadó, játszadozó nyulakhoz; meghallotta, hogy valamennyien rajta nevetnek, s a legjobban nevet Hosszú Fül-Kancsi Szem-Rövid Fark.

„No, megállj, barátocskám, ezért fölfallak!" – gondolta magában a szürke farkas, és figyelni kezdte, melyik nyúl az, amelyik annyira kérkedik bátorságával. A nyulak pedig semmit se vettek észre, s csak vigadtak tovább. Végül a hencegő nyuszi felugrott egy fatuskóra, hátsó lábára ült, és beszélni kezdett:

– Hallgassatok ide, ti gyávák! Hallgassatok ide, és figyeljetek rám. Mutatok én nektek valamit, de valami olyat, hogy... hogy...

A hencegő nyelve itt a szó szoros értelmében elakadt: tekintete a farkaséval találkozott! A többiek nem látták a farkast, de ő meglátta, és moccanni sem mert.

Ezután egészen különös dolog történt. A hencegő nyuszi a levegőbe ugrott, akár a gumilabda, és rémületében egyenesen a farkas széles homlokára pattant: onnan, mint a gombolyag, végiggurult a farkas hátán, még egyszer megfordult a levegőben, és azután úgy elinalt, mint aki még saját magától is el akar futni. Soká, soká futott a szerencsétlen nyuszi, amíg csak ereje egészen el nem hagyta. Folyvást úgy rémlett neki, hogy a farkas üldözi, és már-már belékap rettenetes fogaival. Végül egészen elalélt szegényke, lehunyta szemét, és félholtan terült el egy bokor alatt.

A farkas eközben az ellenkező irányba loholt. Amikor a nyúl a fejére esett, azt hitte, hogy valaki rálőtt. Így hát elszaladt. Elvégre is nyulat eleget találni az erdőn, de az alighanem ördög van itt vagy gonosz lélek.

A többi nyúl sokáig nem tudott magához térni: volt amelyik bokorba bújt, némelyik fatönk mögé, egyik-másik a gödörbe.

Nagy sokára elunták a bújócskát, a bátrabbak elő-előkandikáltak rejtekhelyükből. – Milyen ügyesen megijesztette a farkast a mi hős társunk! – mondogatták. – Ha ő nem lett volna velünk, aligha úsztuk volna meg élve... De hol van ő maga, hol van a mi rettenthetetlen hősünk?

Keresni kezdték. Keresték, kutatták mindenfelé – de sehol se találták a bátor nyuszit. Csak nem falta fel egy másik farkas? Végre-valahára megtalálták, amint a félelemtől félig-meddig eszméletlenül hevert a bokrok alatt az árokban.

– Éljen Kancsi! – kiabálták összevissza. – Nagyszerű gyerek vagy, Kancsi! Ügyesen elriasztottad a vén farkast. Köszönjük, testvér! Pedig már azt hittük, hogy csak hencegsz.

A bátor nyuszi egyszerre erőre kapott. Kimászott a bokor alól, megrázta magát, összevonta szemöldökét, és méltatlankodva felelt:

– Hogy gondolhattatok rólam ilyesmit? Ej, ti gyávák!

Ettől a naptól kezdve a hős nyúl maga is szinte elhitte, hogy ő csakugyan nem fél senkitől.

A BŰVÖS SAPKA

DÁN MESE

Volt egyszer egy pásztorfiú. Egy szép napon fenn üldögélt a dombtetőn, a falu közelében. Mikor megszólalt a déli harangszó, egyszerre nagy lármát, zenebonát, veszekedést hallott a föld alól!

– Hol a sapkám? Ide a sapkámmal! – kiabált valaki.

– Itt is van egy! Itt is! Meg itt is! – kiabáltak aztán összevissza. A pásztorfiú gondolt egyet, aztán ő is elkiáltotta magát:

– Adjatok egy sapkát nekem is, ha már annyi van belőle!

Azon nyomban a lába elé perdült egy csinos, kerek sapka. A fiú a fejébe nyomta, no, látott is csudát! Sereg törpe nyüzsgött a dombon, majd szép rendben párba álltak, elindultak a falu felé. A fiú meg utánuk. A törpék szavából megértette, hogy a falu legmódosabb gazdájának a háza felé tartanak, éppen aznap ünnepelték a gazda egyetlen lányának a lakodalmát. Ahogy a fiú a törpék nyomában beért a faluba, észrevette ám, hogy az emberek elmennek mellette, majd föllökik, mintha nem is látnák; ha meg köszönt valakinek, az csodálkozva körülnézett, mint aki nem érti, honnan jön a hang. Bűvös sapka volt a pásztorfiú fején, láthatatlanná tette, akár a törpéket. „No, akkor én is megyek a lakodalmas házhoz – gondolta magában –, senki sem látja meg, hogy hívatlan vendég is telepszik az asztalhoz."

Így is történt. A pásztorfiú meg a seregnyi törpe bevonult a lakodalmas házhoz, körülvették a jól megrakott asztalt, s derekas étvággyal falták a jobbnál jobb falatokat. A házigazda meg csak nézett, sehogyan sem értette, hova tűnik a rengeteg pecsenye, a sok kalács, a hordónyi bor. A vendégeknek alig jutott egy-két falat, mindent fölettek előlük a hívatlan és láthatatlan vendégek: a pásztorfiú és a törpék.

Eljött az este, a törpék, ahogy jöttek, távoztak, de a pásztorfiú nem érte be a lakomával, ő a táncot is meg akarta nézni. A falhoz lapult, nehogy a vidáman kerengő táncosok letapossák a lábát. Igen ám, de sor került a menyasszonytáncra, s ekkor az egész vendégsereg a falhoz sorakozott, hogy onnan gyönyörködjék a fehér fátylas menyasszonyban. A pásztorfiú kicsit előbbre lépett, hogy mindent lásson, s ez lett a veszte. Táncolt a menyasszony, csak úgy röpült utána a fehér fátyla meg ruhájának hosszú uszálya. Röpült, és vagy a fátyol, vagy az uszály leverte a fiú fejéről a bűvös sapkát. Ahogy a sapka a földre esett, vége volt a varázslatnak, mindenki meglátta a hívatlan vendéget. Ott állt, szégyenében pirulva, a zsebe degeszre tömve pecsenyével, kaláccsal. A gazda menten tudta, hova tűnt a sok finom falat, elkapta a pásztorfiú irháját, s alaposan kiporolta. Még azt is az ő rovására írta, amit a törpék faltak föl.

A fiú rendre elmondta, hogyan jutott a bűvös sapkához, a törpékkel együtt hogyan vonult be a házba, hogyan lakmározott kedvére. Nosza, ahányan voltak, mind a bűvös sapkát keresték, mindenki magának akarta volna. De azt ugyan kereshették, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A pásztorfiú szégyenkezve oldalgott ki a házból, a bűvös sapkának meg azóta sem hallották hírét.

CSARUSIN

TOMKA ÁLMAI

Amikor Tomka alszik, álmában ugat, vinnyog, néha a lába is rángatózik, mintha futna valahová. Nyikitka megkérdi:

– Miért ugat Tomka? Hiszen alszik. – Álmodik – mondom.

– Mit álmodik?

– Bizonyosan afféle kutyaálmokat, vadászálmokat, mindenféle állatokról, madarakról.

– Jaj, de érdekes! – mondja Nyikitka.

Odamegy Tomkához, leguggol és nézi. Tomka alszik, szuszog, és egyszer csak felvinnyog álmában, vékonyka hangon.

– Juj, papa, nézd, nézd, Tomka kicsi nyulat látott. – Honnét tudod?

– Onnét, hogy olyan vékonyka hangon nyüszít.

Tomka alszik tovább, aztán egyszer csak rángatózni kezd a lába. – Ide nézz, papa – mondja Nyikitka. – Tomka álmában fut. – Ki után fut?

– Senki után, hanem egy tehén elől. Álmában tehenet látott, a tehén öklelőzni akart.

Egyszer csak Tomka nagyot mordul álmában, s mérgesen csahol. Nyikitka megijed, felugrik, aztán neki Tomkának, s a fülét cibálja.

– Kelj föl! – azt kiáltja. – Ébredj föl hamar! Mindjárt megesz! – Kicsoda? – kérdem.

– Hát a tigris! Tigrist látott álmában, meg akart vele verekedni. De hát a tigrisnek ekkora foga van! Felfalja szegény Tomkát!

HAJNAL ANNA

MESE A BAJRÓL MEG A SZERENCSÉRŐL Volt egyszer egy kerek palota

– csupa zöld-ezüst selyemből –, zárva volt ajtaja, ablaka

– csupa zöld-ezüst selyemből –, és vízhatlan volt a teteje

– csupa zöld-ezüst selyemből –, egy oszlopon ült a palota

– csupa zöld-ezüst selyemből –, egy kertben volt az a palota, de eleget szóltam erről: mert aki a palotában lakott, egy tündérlány zöld ruhában, csak ült és sírt és sóhajtozott, elégedetlen magában,

és várt, de ki tudja, mire várt a zöld selyempalotában.

Jaj, egyszer egy iszonyú napon szörnyeteg tört a kertre,

óriás patákkal taposta agyon a kertet, leteperte.

Két égig érő szarvával jött, szakállasan, mekegve,

a zöld selyempalotába döfött: és képzeld, lelegelte!

De jó, hogy tündér volt az a lány! De jó, hogy volt két szárnya! A szörnyeteg észre se vette talán, hogy elszállt a tündérlányka: egy óriás fa ágára ült,

onnan nézte nagy szepegve, volt-nincs palota! Ő fent csücsült, de a ház örökre veszve.

S tudod, jött egy óriás záporeső, nagy, dagadt, zöldes cseppek, megbillent az almalevél esernyő, s a cseppek a nyakába estek...

– be óriás volt az esőben! –

hogy hízott! még nevetett is talán, hogy a tündérke megázott bőven – jaj, hiszen arasznyi volt csupán! –, s a bagolytól félt erősen:

„Jaj, kedves kerek palota, csupa zöld-ezüst selyemből, jaj, jól bezárt ajtaja, ablaka csupa zöld-ezüst selyemből, szerettelek, zöld-ezüst palota, jaj, biztos zöld szobácska,

soha vissza nem juthatok már oda, örökre lettem árva."

Hát ahogy fenn magában sírdogál, lelát egy aranyszobába,

az asztalon színarany gyertyaszál, lobog színarany lángja,

ott ül egy százéves dédnagyanyó meg szőke kis dédunokája, magol a kislány, a jó tanuló, be nem áll a piros szája.

„Pszt, lányocska, nyissad! Ajtót hamar, hadd jöjjön az ázott vendég!

Eláztatta szegényt a nagy zivatar, ereszd be a jószerencsét!

– Mindent tud dédanyó, mindent lát. – Baj érte az ázott kis lelket,

ma a kecske felfalta a káposztát, ma a kecske feldúlta a kertet,

hadd jöjjön a káposztatündérke, szegény, hívja, hívogatja a gyertyafény."

S beröppen a tündér, az arasznyi lány, dédanyó tárt tenyerére,

varázstudományban itt nincsen hiány, rálehelget a csöpp szívére,

s megnyugszik a tündérke, hazatalált, itt pihenhet, alhat végre.

Jár a szőke lányocska lábujja hegyén, hoz egy csipkés, dunnás babaágyat. „Ide fektessük, édes, a tündért, szegényt, ugye, jobb lakást nem találhat?

És hadd jöjjön iskolába velem, itt ülhet majd a zsebemben,

és ő is tanuljon, hogy okos legyen, különb, mint a káposztáskertben..." Mosolyog, bólintgat dédnagyanyó: „Gondolod, hogy iskolába való?" S most figyelj: mindennap reggel ők iskolába indultak ketten,

jaj, dehogyis sejtik az arra menők, hogy tündérke ül a zsebben!

S lehet, hogy majd éppen melletted ül, a szomszédod zsebében,

s ha rosszul felelsz és ügyetlenül, kinevet jókedvében,

mert meleg, édes tanyázás esik egy kislánykötény zsebében, ilyen ringató, édes, meleg lakás nem akad csak a mesében.

„EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT..."

OLASZMESE

Egyszer volt, hol nem volt egy parasztember, annak volt három fia, de földi java nem volt egyéb, csak egy szamara, a szamáron nyereg és heveder. Amikor a paraszt érezte, hogy elérkezett életének utolsó napja, maga köré gyűjtötte fiait, és így szólt:

– Legidősebb fiamra hagyom a szamarat, a középsőre a nyerget, legkisebb fiamra pedig a hevedert. – így szólott és meghalt.

A legidősebb fiú nem tudta, mihez kezdjen a szamárral, fogta hát, jól átkarolta a nyakát, mert a szerszám a két öccsére maradt, és elindult a nagyvilágba, hogy eladja. Ment, mendegélt, míg csak egy nagy városba nem ért. Csak forgatta a nyakát, nézte a nagy házakat, de fél szemét le nem vette a szamárról. Így jutott el egy gazdag kereskedő háza elé. Szép, napos reggel volt, a kereskedő éppen kikönyökölt háza ablakán. Meglátta a parasztlegényt a szamárral, és odakiáltott neki:

– Hallod-e te, komám, nincs kedved eladni azt a szamarat? A paraszt így válaszolt:

– Miért ne volna, uram?!

Erre a gazdag kereskedő ezt mondotta:

– Hát akkor nyisd ki jól a füledet, és hallgass ide, milyen alkut akarok veled kötni. Minden jószágomat, árumat, birtokomat és egyéb portékámat odaadom a szamaradért.

A parasztlegény nagy szemeket meresztett, és közelebb húzódott a szamárhoz. Félt, hogy a gazdag kalmár eszelős.

De az komolyan nézett rá, és így folytatta:

– Ha el tudsz nekem egy mesét mondani anélkül, hogy így kezdenéd: „Egyszer volt, hol nem volt..." – akkor tiéd minden portékám, és egy csapásra gazdag ember leszel. Ha azonban így kezded: „Egyszer volt, hol nem volt..." – akkor elveszíted a szamaradat, és fel is út, le is út!

A parasztlegény nagyot nevetett, azt hitte, már nyert ügye van, és gyorsan belecsapott a gazdag kereskedő kinyújtott tenyerébe. Ekkor az megkérdezte, hány napot kér, hogy a mesét kigondolja.

A paraszt így válaszolt: – Három napot.

A három nap hamar elmúlt, a paraszt jókor reggel felkereste a gazdag kereskedő házát. Az parolázott vele, és biztatta:

– Halljuk hát a mesét!

A paraszt nekifohászkodott, és nagy buzgón elkezdte: – Egyszer volt, hol nem volt...

– Állj! – vágott a szavába a kereskedő. – Elvesztetted az alkut. Hiszen abban állapodtunk meg, hogy mesét mondasz, de éppen ezeknek a szavaknak nem szabad benne lenniök: „Egyszer volt, hol nem volt..."

A parasztnak leesett az álla. Nem tudott mást mondani: – Jaj, istenem, egészen elfelejtettem!

kérdezték az öccsei, milyen szerencsével járt a nagyvilágban. A legidősebb fiú legyintett.

– Elmentem a városba – mondta –, hogy eladjam a szamarat. Láttam egy gazdag kereskedőt, amint éppen kikönyökölt az ablakon. Megkérdezte, nem adnám-e el a szamarat. Fogadtunk, én vesztettem, és most az övé az állat.

A történet szeget ütött a középső fiúnak a fejébe. Kedve kerekedett, hogy ő is szerencsét próbáljon. Nyakába akasztotta a nyerget, és ő is elindult a városba, ő is meglátta ugyanazt a gazdag kereskedőt, és megkérdezte, nem akarja-e megvenni a szamárhoz a nyerget is. A kereskedő ráállott, megint fogadást kötöttek, és a középső fiú ugyanúgy elveszítette, mint a bátyja, ő is kitalált egy jó mesét, és amikor nekifohászkodott, hogy elmondja, csak úgy kezdte ő is: „Egyszer volt, hol nem volt..."

Hazament ő is, fejét búnak eresztve, és elmondta bátyjának meg öccsének, hogyan járt. Erre felkerekedett a legkisebbik fiú az apjától örökölt hevederrel, és ő is megkereste a városban a gazdag kereskedőt. A legkisebbik fiúnak nem kellett nagyon rábeszélnie a kalmárt, hogy kössenek fogadást. A kereskedő már kétszer nyert, most harmadszor is felajánlotta minden jószágát, birtokát és portékáját a szamár hevedere ellenében, ha a legkisebbik fiú mesét mond neki, de nem kezdi ezekkel a szavakkal: „Egyszer volt, hol nem volt..." Egyéb se kellett a legkisebb fiúnak, gyorsan kézfogással pecsételték meg a fogadást. A gazdag kereskedő tőle is megkérdezte:

– Hány napi gondolkodásra van szükséged? Erre rávágta a fiú:

– Nem kell nekem egy óra sem.

– Jó – mondta a kereskedő halljuk a mesét.

Odaállt a legkisebbik fiú azon nyomban, és már mondta is:

– Az én édesanyám egy kis kendermagos jércét nevelgetett az udvaron. Nagyon szerette, dédelgette, legkedvesebb jószágának becézgette. Tojt is a tyúkocska két tojást, anyám meg kosárba rakta őket, és menten ráültette a tyúkocskát. Az kotlott és kotlott, mígnem a nagyobbik tojásból kikelt egy kis kakas. Zöld volt a tolla, arany a szárnya, rubinpiros a taraja. Csak nézte, nézte az én édesanyám, nézték a szomszédok, milyen csodakakas kelt ki a kis kendermagos tyúk első tojásából. Hát egyszerre csak felkapaszkodott a kicsi kakas a szemétdombra, és elkezdett kukorékolni. Azt kukorékolta: „Kikeriki, kereskedőcske, kukurikú, a nagyvárosban, fogd gyorsan a vándorbotot, kikeriki, mert elnyerte minden jószágodat, birtokodat, portékádat, kukurikú, az én gazdasszonyom legkisebbik fia."

Nagyot nézett a kereskedő, de már nem volt mit tennie. A fogadást elvesztette. A legkisebbik parasztfiú olyan mesét mondott, hogy egyszer sem ejtette ki a száján a megszokott szót: „Egyszer volt, hol nem volt..."

A kereskedő fogta a vándorbotot, és elindult világgá. A legkisebbik fiú pedig elhívatta két bátyját, visszaadta a legidősebbnek a szamarat, de adott hozzá nyerget is, hevedert is, visszaadta a középsőnek a nyerget, de adott hozzá szamarat, hevedert is, telt neki, hiszen beköltözött a gazdag ember házába, beült a boltjába.

GÁRDONYIGÉZA

EGÉRVADÁSZAT

A minap a cica nagyot ásítva ébredt fel a tűzhely mellett. – Jó lenne egy kis egérpecsenye – szólott –, megéheztem az alvásban. Azzal elindult egérvadászatra.

Nem vitt magával se puskát, se kardot. Megfogja ő az egeret a körmével is. Fölfutott a falon a kamara ablakába, és ott meglapulva leste, mikor jön az egér. A kamara csöndes volt, a hurkák mozdulatlanul lógtak a rúdon. A lekvárosfazékhoz most méhek se jártak. Szóval csend volt a kamarában. De a cica azért csak fülelt. Egyszer csak hallja ám az ablak mellett, hogy szopogat valaki valamit. Beljebb pislant, hát látja, hogy egy fürge kis szürke egér szopogatja a hurkán az ujját.

A cica szeme ragyogott.

Óvatosan összehúzta az izmait. Aztán hopp! – beugrott a hurkák közé az egérre. De az egér abban a pillanatban észrevette a veszedelmet. Mint a villám, surrant tovább a hurkákról a bögrék mellé.

A cica utána.

Hurka lepotyogott, bögre legurult; de a fürge kis egér még hamarabb lenn termett. Egy üres hordó állott a kamra közepén. Arra ugrott az egér.

Hopp, utána a cica!

Kergetőznek, szaladgálnak a hordó körül.

Mikor a cica megfordul, hogy szembeütközzék, a kis egér átugrik a cicán úgy, hogy a cica csak a levegőbe kap, de nem fog semmit.

– Ejnye, kópé!

Most egyúttal tovább is bújna az egér az üvegek közé.

– Rejtsetek el, üvegek! – így cincog a kis egér. – Rejtsetek el engem! Nyomomban van a cica! Be akar ám kapni.

Az üvegek sűrű csoportban állottak, de nem tudták elrejteni az egeret, mert átlátott a cica a derekukon.

Oda is ugrott. Szétrúgta az üvegeket.

Az egér ugyanabban a pillanatban az üres kosárba surrant.

– Takarj el, takarj el! – így szól az egér a kosárhoz. – Nyomomban jár a cica, és be akar kapni.

A kosárnak nem volt elég ideje eltakarni az egeret. A cica beugrott a nyíláson, és meghemperedett a kosárral együtt.

De az egér ezalatt kiugrott egy kis lyukon, és a tojásoskosár mellé rejtőzött. – Jó tojásoskosár – így szólott remegve –, sarkamban a cica. Takarj el, takarj el! A tojásoskosár el is takarta az egeret. Hej, de a cica megérezte a pecsenye szagát! – Most megfoglak! – szólott, ugráshoz lapulva. Azzal zsupsz! – ráugrott a tojásokra.

Persze, az egér megint kisiklott a körmei közül. Felugrott a vizessajtár tetejére.

– Jó vizessajtár – szólott a kis egér –, hadd üljek egy kicsit a fejeden! Kerget a cica. Odalenn nem biztos az életem.

észrevette.

A cica felugrott. Az egér leugrott.

A kamara falához támasztva állott az új seprű. Arra szaladt fel az egér. Nyomában a cica.

– No, most nem menekülhetsz! – szólott a cica.

– Jaj, végem van! – cincogott a kis egér, és felhúzódott a seprűnek a legeslegtetejére.

Ez volt a szerencséje. Mert ahogy a cica utána kapaszkodott feljebb és feljebb, a seprű eldűlt, és belevágta a cicát a vizestálba.

Mikorra a cica kiugrott a tálból, már akkor az egér benne volt a kabátban, amely a szegen lógott.

„No – gondolta a kis egér –, itt már nem talál meg a cica."

De bizony megtalálta. A székről egyenesen beleugrott a kabát ujjába. Szerencséje az egérnek, hogy szűk volt a kabát ujja.

A cica megszorult benne. Mind a húsz körmével dolgozott, míg ki tudta magát szabadítani.

A cicának ezt a kínlódását az egér a csizmaszárból nevette. – Nevess csak – mondta a cica –, majd nem nevetsz te mindjárt. Beugrott az egér után a csizmaszárba.

De már akkor az egér nem félt. Tudta, hogy egy kis lyuk van a csizma talpán. Azon a kis lyukon át kisurrant, és eltűnt a kamara kövei között levő egérlyukban.

A cica egy darabig kotorászott az első lábával a csizmában, de aztán mikor meglátta a lyukat a csizma talpán, gyorsan visszavonult.

– Elkéstem – szólott a fejét csóválva, mikor az egérlyukat megpillantotta –, ma nem eszünk egérpecsenyét.

Cica, cica, ha csak az volna a baj! De mit szól majd az édesanyám, ha meglátja a törött tojást, gurult fazekat és egyéb rendetlenséget?!

PRISVIN

A BORZ

Tavaly a föld már fehér volt ez idő tájt, most hosszú, tartós az ősz, és a fekete földön messziről látszanak a futkározó fehér nyulak. Nagyon rossz most nekik! De nincs mitől tartania a szürke borznak. Úgy látszik, hogy a borzok még kijárnak. És milyen kövérek! Megpróbálok meglesni egy borzot üregében. Ebben a borongós időben a fenyőerdőben nem lelsz rá rögtön arra a csöndre, amelyben elfelejted minden hazulról magaddal hozott elképzelésedet a borongós és a derűs napok hangulatáról. Szüntelenül mozog minden, s ebben a szüntelen mozgásban értelmet és örömöt talál. Ez a part, ahol a borzok élnek, annyira meredek, hogy miközben felfelé másztam, gyakran kénytelen voltam otthagyni öt ujjam nyomát a homokban, a borz lábnyomai mellett. Leülök egy öreg fenyő tövében, s az alsó gallyak mögül figyelem az egyik üreg főnyílását. Egy mókus, amelyik éppen mohával bélelte ki télire odvát, leejtett egy gallyat, s ekkor kezdődött az a csönd, amelyet hallgatva a vadász nem unatkozik, órákig elül egy-egy borzüreg előtt.

Az égboltot sűrű felhő borítja, a kilátást elzárja a tömör fenyveserdő, a nap járásának legkisebb jele sem látható, de a borz sötét üregében mégis pontosan tudja, mikor nyugszik le a nap, s egy kis idő elteltével megpróbál kimenni szokásos éjszakai vadászútjára. Gyakran előfordul, hogy kidugja az orrát, horkant egyet, és visszabújik, majd rendkívüli gyorsasággal kiugrik. Sokkal jobb napkelte előtt lesben állni, amikor a borz hazatér. Akkor nyugodtan ballag, sőt messze hangzó, sustorgó zajt csap. Most azonban már közeledik az ideje, hogy a borz elkezdi téli álmát, ilyenkor nem jár ki mindennap. Kár volna hát egész éjszaka hiába lesni s másnap pedig átaludni a napot.

Nagyon kényelmetlen helyzetben ülök itt, két lábam már egészen elzsibbadt. Most a borz váratlanul kidugta az orrát, s én egyszerre olyan jól érzem magam, mintha selyempárnákon üldögélnék. A borz megmutatta az orra hegyét, s ugyanabban a szempillantásban visszabújt. Egy fél órával később ismét kidugta az orrát, gondolkozott egy pillanatig, s megint visszabújt üregébe.

Többet azután már nem is jött ki. Én meg alig értem az erdő széléig, amikor fehér pelyhek kezdtek szállingózni. A borz pedig csak az orra hegyét dugta ki barlangjából, mégis megérezte a hóesést.

KÉK ÁFONYA

NYENYECMESE

Napfénynek meg Nyíló Ibolyának született egy szépséges kislánya, Esti Sugárkának nevezték.

Serdült, nőtt a kislány, s ügyességének hamarosan híre ment: egyetlen nap alatt meg tudott varrni egy hétszínű fonallal hímzett szarvasbőr csizmát vagy egy paszományos bőrbekecset vagy egy fehér, széles gallérú kabátot. Felserdült Esti Sugár, eladósorba került. Sokan kérték az apjától.

– Férjhez adod-e a lányodat, Napfény? – kérdezték. Napfény azonban mindegyiknek így válaszolt:

– Nem adom senkinek!

Esti Sugár híre Legyőzhetetlen Fagyhoz is eljutott. Befogott szánjába hét jegesmedvét, és elvágtatott Napfény kunyhójához.

Odaért, leszállt a szánról, rátámaszkodott jégcsap botjára, és megkérdezte: – Hozzám adod-e a lányodat, Napfény?

– Nem adom senkinek – felelte Napfény.

Legyőzhetetlen Fagy azonban nem tágított. Három nap és három éjjel hajtogatta: – Add hozzám a lányodat, Napfény!

Meleg délben gyöngül Legyőzhetetlen Fagy, de éjjel, amikor hideg van, félelmetes a szava.

Napfény éjjel csak úgy reszket félelmében, bezzeg nappal bátran mondogatja:

– Soha-soha nem adom egyetlen lányomat Legyőzhetetlen Fagyhoz! Esti Sugár csak sírt, sírt keservesen.

Sírt az anyja is, és azt hajtogatta:

– Eredj innen, Legyőzhetetlen Fagy! Nem lehet a feleséged a mi kislányunk! Hiszen megfagy a te jégkunyhódban!

Legyőzhetetlen Fagy azonban kérlelhetetlen volt. A negyedik napon fenyegető hangon kiáltotta:

– Hallod-e, Napfény! Ha nem adod a lányodat szépszerével, akkor erőszakkal ragadom el!

Ezt mondta Legyőzhetetlen Fagy, aztán jéghideg szeleket fújt magából. Megdermedt minden körös-körül. Megijedt Napfény, sírva fakadt:

– Mit tehetek? Te vagy az erősebb! Hozzád kell adnom a lányomat! Legyőzhetetlen Fagy felültette szánjára Esti Sugarat, s a hét jegesmedve észak felé röpítette őket, szemben a hóförgetegekkel, jéghegyek között.

Didergett Esti Sugár, olyan keménnyé fagyott, mint a jégcsap, csak úgy kopogott a teste a szán ülésén. Aztán legurult a szánról, és kékáfonya-bokorrá változott. Hazaért Legyőzhetetlen Fagy. Kereste a mátkáját, de hűlt nyomát találta. Megdühödött Legyőzhetetlen Fagy. Sötét lett az arca, mint az éjszaka.

– Megfagyasztlak, gőgös teremtés!

Fújt egy nagyot – fehér lett a föld, megdermedt körös-körül minden. Vastag hó lepte be a kékáfonya-bokrot.

emberek, amikor szedik az édes áfonyát, még ma is emlegetik a szépséges leányt, aki kékáfonya-bokorrá változott.

A TEKNŐSBÉKA MEG AZ ÓRIÁS

INDIÁNMESE

A teknősbéka odújában ült, és a sípján játszadozott. Az óriás meghallotta, s így szólt:

– Ez csak a teknősbéka lehet. Megyek s megfogom. Odament az odúhoz. A teknősbéka javában fújta. – Ping-ping-ping-kulo-pong-ping!

Mire az óriás bekiáltott: – Hallod-e, teknős! A teknősbéka így felelt: – Ú!

– Gyere elő, te teknős – folytatta az óriás –, s mérkőzzünk meg! – Jól van – felelt a teknősbéka mérkőzzünk meg, ha úgy akarod.

Az óriás bement az erdőbe, levágott egy iszalagot, s kivitte a folyópartra, aztán így szólt:

– Fogd meg az egyik végét, én megfogom a másikat. Te menj be a vízbe, s húzzad. Hadd lássuk, ki húzza el a másikat!

– Jól van, óriás – mondta a teknősbéka, s máris ugrott be az iszalaggal a folyóba. Itt gyorsan egy nagy hal farkára kötötte, kiúszott, s elbújt a bozótban.

Az óriás nekihuzakodott az iszalagnak. De húzta a hal is, s nyakig húzta be az óriást a vízbe. A teknősbéka látta ezt a bozótból, s jót kacagott.

Amikor az óriás jól elfáradt, így szólt: – Győztél, teknős!

Erre a teknősbéka becsusszant a folyóba, az iszalagot eloldozta a hal farkáról, s szépen kisétált a partra.

Az óriás így szólt:

– Fáradt vagy-e, teknős? S a teknősbéka így felelt:

– Nem én. Mitől is volnék fáradt? Erre az óriás azt mondta:

– Most már bizonyosan tudom, hogy benned emberemre akadtam. Elköltözöm erről a vidékről, élj békességben!

MIKKÓ ÉS A MAKARÓNI

OLASZMESE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy édesanya, annak volt egy nagyocska fia, azt Mikkónak hívták. Egy szép napon az asszony makarónit főzött, és közben így szólt a fiához:

– Szaladj ki, fiam, a rétre, vágj le gyorsan egy kis füvet a kecskének. Majd megebédelsz, ha visszajöttél.

Mikkónak semmi kedve nem volt kaszálni, előbb meg akarta enni a makaróniját. Édesanyja megígérte neki, hogy félreteszi a részét, csak menjen, és kaszáljon gyorsan.

A makaróni közben megfőtt, de Mikkó nem jött. Az édesanyja éhes volt, evett belőle egy kicsit. Nem volt sok az egész, mert Mikkó és az édesanyja nagyon szegények voltak. Amikor a jó édesanya látta, hogy csupán egy szál makaróni maradt a tálban, pedig ő maga is alig evett, gyorsan előkereste kis maradék zsírját, rácsorgatta, egy kis száraz sajtot is megreszelt, és rászórta, hogy minél többnek lássék az étel, mire fia hazajön, és minél jobb ízű legyen. Mert az édesanya nagyon szerette egyetlen fiát.

Mikkó hazajött, gyorsan lerakta a szénát, és szaladt a konyhába. A tál ott volt a tűzhely szélén, melegre tette az édesanyja. Mikkó belekukkantott, és elhúzta a száját. Azt kérdezte:

– Csak ennyi van?

– Csak ennyi, édes fiam – mondta az anyja.

– Ez nem kell – morogta Mikkó durcásan, és hátat fordított édesanyjának és a makaróninak.

Erre azt mondta az édesanyja a botnak:

– Bot, verd meg Mikkót, mert nem akarja megenni a makarónit. De a bot nem mozdult.

Erre így szólt az édesanya a tűzhöz:

– Tűz, égesd el a botot, mert nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

De a tűz sem mozdult.

Azt mondja az édesanya a víznek:

– Víz, oltsd el a tüzet, mert nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

De a víz rá se hederített az édesanyára. Erre az így kiáltott az ökörnek:

– Ökör, idd ki a vizet, mert a víz nem akarja eloltani a tüzet, a tűz nem akarja elégetni a botot, a bot nem akarja megverni Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

De az ökör nem itta ki a vizet. Így szól erre az édesanya a kötélhez:

– Kötél, kösd meg az ökröt, mert az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

– Egér, rágd el a kötelet, mert a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

Az egér nem rágta el a kötelet. Erre így kiáltott az édesanya:

– Macska, kedves kis cicám, edd meg az egeret, mert nem rágja szét a kötelet, a kötél nem köti meg az ökröt, az ökör nem issza ki a vizet, a víz nem oltja el a tüzet, a tűz nem égeti el a botot, a bot nem veri meg Mikkót, amiért nem akarja megenni a makarónit.

Szalad a macska, megeszi az egeret, az egér elrágja a kötelet, a kötél megköti az ökröt, az ökör kiissza a vizet, a víz eloltja a tüzet, a tűz elégeti a botot, a bot megveri Mikkót, és Mikkó megeszi a makarónit.

MARSAK

A MOLNÁR, A FIÚ ÉS A SZAMÁR Szamarán a molnár lassan kocog; fia meg utána baktat gyalog. „Nézd csak! Köröttük a nép így susog: - Apó a csacsin, a fiú gyalog! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Az apó a csacsin, a fia gyalog." Csacsiról leszáll földre az öreg, fölül helyébe gyorsan a gyerek. „Lám csak! egy utas nyomukban dohog: - Fiú a csacsin,

az apa gyalog! Molnár s a fiú, mindegyik felül; hátul az öreg, az apa, a fiú elül! „Ejha – egy másik utas csak nevet: - Fent ül egy csacsin apa és gyerek. Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Fent ül egy csacsin apa és gyerek!" Molnár és fia kullognak gyalog; hátán a szamárral apó kocog. „Haha – a falu kacagni kiáll: - Ifjú csacsit

szamár! Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? Ifjú csacsit

visz egy öreg szamár!"

ZELKZOLTÁN

AZ ÁLLATOK ISKOLÁJA

Nagy napra virradt a téli erdő: megkezdődött a tanítás az állatok iskolájában. Sorra jöttek a medve-, farkas-, nyúlfiak, fakéregből készült könyveket szorongatva a hónuk alatt, és szépen sorba ültek a fatuskó padokon.

Mindnyájan vidámak voltak, örültek, hogy végre az állatoknak is van iskolájuk, de legboldogabb a róka volt, hiszen ő találta ki az egészet, ő lett a tanító, s így övé lesz a sok tandíj is. Csak a varjú okvetetlenkedett, fáról fára szállott, s odakiáltotta minden iskolába siető állatnak:

Kár, kár, kár nagy baj vár!

De hát rá se hederítettek a vészjósló varjúra, hiszen az mindig így kiabál. Ha feljön a nap az égre, ha esik az eső, ha szél fúj, mindig azt mondja: „Kár" – nem jó neki semmi.

Így hát már kora reggel megkezdődött a tanítás. – Ide figyeljetek! – mondta a róka. – Írni tanulunk! S már kezdte is mondani hangosan:

– Úr, ír...

– De a nyúl, az nem úr! – szólt közbe egy kis farkas. – Csak a farkasok írjanak ... Ezen aztán elveszekedtek egy fél óra hosszat, míg végül is rend lett valahogyan, és újból megszólalhatott a róka:

– Most K betűt írunk: „Kutya ugat..."

No hiszen! Föl is ugrottak erre a nyulak, őzek, és futni akartak, hogy elbújhassanak, mert ha a kutya ugat, akkor jön a vadász is... Alig lehetett megértetni velük, hogy ez iskola, ahol nem kell félni se kutyától, se vadásztól, így is tíz óra volt már, mire újból magyarázni kezdhetett a róka:

– Most számolni tanulunk: három nyúl elmegy sétálni, az erdő közepén találkoznak három farkassal, hány állat van együtt akkor?

– Öt! Kettő! Kilenc! – kiabálták egyszerre, s mikor elhallgattak, a róka szépen megmagyarázta, hogy hat állat van együtt, mert három meg három, az hat.

– Tudjátok most már?

– Igen, tudjuk! – kiabálták a kis állatnebulók. – Hát akkor mondja el a nyúl – szólt a róka.

A nyuszi szépen felállt, és elmondotta, hogy sétálni megy három nyuszi, találkozik három farkassal, akkor hat állat van együtt.

Az őzike is felelt, ő is így mondotta el, azután került a sor a farkasra:

– Ha három nyúl és három farkas találkozik, akkor három állat van együtt, mert a három farkas megeszi a három nyulat...

– Buta vagy! – kiáltott rá mérgesen a róka. – Te vagy a legbutább az egész osztályban!

padból, s egyenesen hazaszaladt az apjához, az öreg Ordashoz. Elpanaszolta, hogy a róka azt mondta, ő a legbutább az egész osztályban...

– Hű, a sárga falevelét meg a hóval lepett száraz ágát! – kiáltotta az öreg farkas. – Hogy az én fiam butább, mint a nyúlkölyök meg az őzikék? Majd adok én annak az iskolás rókának!

De minek is meséljek tovább? Mikor a róka meghallotta, hogy rohan az öreg farkas az iskolába, úgy elszaladt, hogy csak a farka látszott a nagy sietéstől. A kis állatok is hazamentek, s azóta sincs iskolájuk. Csúfolja is őket a varjú, egyre azt kiabálja feléjük:

Kár, kár, kár, Mind szamár!

A HÁROM SÍRDOGÁLÓ

JAPÁNMESE

Élt, éldegélt valahol egy szegény öregasszony, akinek messze idegenbe szakadt az egyetlen fia. Azt se tudta, hol-merre jár, hogy megy sora, van-e párna éjszaka a feje alatt, van-e tető fölötte. Egyszer aztán levelet kapott a fiútól, de mert a szegény öreg nem tudott olvasni, elindult hát az országúton: valakire csak akad, aki majd felolvassa neki. Amint így ment, mendegélt, szembejött vele egy kiszolgált katona. Meg is állította, meg is kérte szépen, olvasná fel neki egy szem fia levelét. Kezébe vette a katona a levelet, nézte, nézegette, s egyszerre csak sírva fakadt, és sírt, sírt keservesen. Elszorult erre az öregasszony szíve, és reszketeg hangon faggatni kezdte a katonát:

– Uram, mi van a levélben? Csak nem esett valami baja szegénykémnek? Bármi történt is, hagyd abba a sírást, és mondd meg nyomban.

De a katona, mintha nem is hallaná az asszony szavát, maga elé meredt és sírt. Azt hitte erre a szegény öregasszony, hogy valami rettenetes szerencsétlenség érte az ő szerelmetes fiát, és maga is sírva fakadt. Amint így sírdogáltak, arra jött éppen tele puttonnyal egy vándorfazekas, s ahogy szemügyre vette őket, letette puttonyát a földre, melléjük lépett, és maga is keservesen sírni kezdett. És sírtak, sírtak most már mind a hárman. Látta ezt egy utasember, s mivel tudni szerette volna, hogy mi történt – hiába, kíváncsi az utas –, megkérdezte a fazekast, hogy miért sír.

– Egy éve már – felelte a vándor fazekas, mihelyt egy kissé összeszedte magát –, már egy éve esőben-hóban járom az országot, hogy túladjak ezeken a fazekakon, és valami kis pénzre tegyek szert. Nemegyszer sírni szerettem volna, de sohasem volt rá jó alkalom, mert a vándorlás, az árusítás járt mindig az eszemben. Ma azonban, amikor ide értem, és megpillantottam ezt a két sírdogálót, felködlött bennem minden szerencsétlenségem, s így aztán csatlakoztam hozzájuk, hogy végre egyszer jól kisírjam magam.

– Ühüm – mondta az utas, mert látta, hogy a fazekastól nem tud meg semmi okosat, s most már az öregasszonyhoz fordult, s őt faggatta, hogy miért hullatja könnyeit.

– Hogyne sírnék – törölgette arcát az öregasszony –, hiszen levelet kaptam idegenbe szakadt egy szem fiamtól, és megkértem ezt az urat, hogy olvasná föl, mit ír szegénykém, mit üzen nekem, elárvult anyjának. De ez az úr egy szó nem sok, annyit se szólt, csak sírva fakadt a levél láttán. Nagy baj, nagy szerencsétlenség érte hát a fiamat, s hogyne sírnék, ha már egy idegen uraság is így megkönnyezi.

Az utas erre már egyenesen a katonához fordult, és megkérdezte, mi van a levélben, micsoda baj, szomorúság, hogy ilyen keservesen gyötri a szívét. De a katona megrázta a fejét, s mihelyt erőt vett magán, így szólt:

– Ó, uram, szégyenkezem, hogy tanulatlan vagyok. Gyermekkorom óta nem volt könyv a kezemben, és most sírok, mert ezt az egyszerű levelet sem tudom elolvasni. Sírok bizony, mert semmit sem tettem meg elmém csiszolására, amikor pedig még sok mindent megtehettem volna.

ANDERSEN

KÉT GYERTYA

Volt egyszer egy szép szál viaszgyertya, aki nagyon is jól tudta magáról, hogy mit ér.

– Viaszból teremtettek, formába öntöttek! – kevélykedett. – Szebb a lángom, mint más közönséges gyertyának, s tovább is égek: kristályüveg csillárban volna a helyem vagy legalább ezüst gyertyatartóban.

– Gyönyörű élete lehet! – sóhajtott fel mellette a faggyúgyertya. – Engem bizony csak faggyúból teremtettek, de azért én is érek valamit, mindenesetre többet, mint némelyik faggyúgyertya, akit csak háromszor mártanak. Engem nyolcszor mártottak, hogy elég vastag legyek. Nem is panaszlom a sorsomat. Tudom, hogy előkelőbb dolog viaszból születni, mint faggyúból, de hát nem rajtunk múlik, hogy minek születünk. Kegyed majd a szobába kerül, a kristálycsillárba, én meg a konyhába, s az sem utolsó hely, hiszen az tartja el az egész házat.

– Ó! – húzta el a száját a viaszgyertya. – Van a világon fontosabb dolog is az evésnél! Sokkal többet ér a társasági élet. Ha az ember egy ragyogó társaságban maga lehet a legragyogóbb! Ma este bál lesz a házban, mindjárt jönnek értem meg a családomért.

Ahogy kimondta, már jöttek is érte, de nemcsak őt vitték el, hanem a faggyúgyertyát is. Maga a ház asszonya vette a kezébe, s a konyhába vitte: egy kisfiú várt ott kosárral a kezében. Krumplival rakták meg a kosarat, almát is tettek melléje; a jószívű háziasszony ajándékozta meg vele a kisfiút.

– Ezt a faggyúgyertyát is vidd haza, kisfiam – mondta végül. – Édesanyád világos virradatig dolgozik, elkél a gyertya nálatok.

A kislánya ott állt mellette, s amikor azt hallotta: világos virradatig, felragyogott az arca.

– Én is fennmaradok ma világos virradatig! – kiáltotta boldogan. – Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!

Csak úgy sugárzott örömében.

„De jólesik ilyet látni! – mondta magában a faggyúgyertya. – Sohasem felejtem el, milyen boldog volt ez a kislány! Ilyet úgyse látok többet."

A kisfiú beletette a kosarába, ráhajtotta a födelet, s vitte haza.

„Ugyan hová kerülök? – törte a fejét a faggyúgyertya. – Biztosan szegény emberekhez, akik talán még réztartót se tudnak adni alám, a viaszgyertyát meg kristálycsillárba helyezik, és fénypontja lesz a társaságnak. Előkelő uraságokra szórja a fényét – ó, de nagyszerű is az! Nekem alighanem másképp alakul a sorsom, hiszen csak faggyúból öntöttek."

Csakugyan szegény emberekhez került, egy özvegyasszonyhoz és három gyermekéhez, abba a rozzant kis házba, amely éppen szemközt volt az előkelő úri házzal. Megörült az özvegyasszony, amikor a gyertyát meglátta.

– De szép szál gyertya! – kiáltotta. – Egész éjjel világít majd nekünk. És meggyújtotta.

a viaszgyertyát jobban megbecsülik odaát!

Ott is akkor gyújtották meg a gyertyákat: felragyogtak a termek. Kocsik robogtak a ház elé, előkelő öltözetű báli vendégek szálltak ki belőlük, zeneszó áradt ki az utcára.

„Most kezdődik a bál! – gondolta sóvárogva a faggyúgyertya, s eszébe jutott a gazdag kislány örömtől sugárzó arca. – Ilyet se látok többé!"

De az özvegyasszony legkisebb leánykája egyszerre csak odasomfordált testvéreihez, megölelte őket, és nagy-nagy titkot súgott a fülükbe:

– Mit gondoltok, mi lesz ma vacsorára? Sült krumpli, úgy ám! – és csak úgy sugárzott a boldogságtól; a gyertya világa éppen az arcába hullott, s a gyertya olyan igazi örömet látott az arcán, mint nemrég az úri házban a gazdag kislányén, amikor így dicsekedett: „Ma éjszaka bál lesz nálunk, s a legszebb ruhámat veszem föl, a piros szalagosat!"

„Lám, a sült krumpli ér annyit, mint a fényes bál! – gondolta a faggyúgyertya. – Hiszen egyformán örül ez a két kislány, a gazdag meg a szegény!" Még rá is tüsszentett az igazságra, helyesebben szólva sercent egyet, mert egy faggyúgyertyától csak ennyi telik.

Asztalt terítettek, és nekiláttak a sült krumplinak. Ó, de pompás íze volt! Valóságos ünnepi lakomát csaptak belőle. Még egy-egy almát is kapott mindenki vacsora után, csemegének.

Aztán lefeküdtek a gyerekek, az édesanyjuk megcsókolta őket, s nyomban el is aludtak. De az anyjuk fönn virrasztott: egész éjszaka varrt, hogy megkeresse a három gyermek kenyerét. A szemközti házból átragyogtak a fehér viaszgyertyák, áthallatszott a báli zene. Fönn a magasban pedig tündöklöttek a csillagok, egyformán szitálták halvány fényüket a gazdag házra meg a rozzant házikóra.

„Mégiscsak szép volt ez az este! – mondta magában a faggyúgyertya. – Vajon boldogabb volt-e a kristálycsillárban a viaszgyertya? Ezt meg kellene tudnom, mielőtt csonkig égek."

És a két kislányra gondolt; az egyikre a viaszgyertya, a másikra a faggyúgyertya vetett fényt, mégis egyformán sugárzott az arcuk.

NOSZOV

A FOLT

Bobkának volt egy csodálatos nadrágja. Zöld, de még inkább azt mondhatnám, zöldesbarna. Bobka nagyon büszke volt a nadrágjára, s mikor felvette, mindig igazi katonának képzelte magát. Egyszer átmászott a kerítésen, beleakadt egy szögbe, és elszakította. Ez aztán a méreg! Bobka majdhogy sírva nem fakadt bánatában. Hazament, és kérlelni kezdte anyukáját, varrja meg a nadrágját.

Édesanyja nagyon megharagudott:

– Kerítéseken mászkálsz, elszaggatod a nadrágot – én meg foltozhatom! – Soha többet nem teszem, csak most az egyszer varrd meg, édesanyám! – Varrd meg magad!

– De én nem tudom.

– Ha el tudtad szakítani, akkor tudd megvarrni is!

– Hát jó, akkor majd így fogok járni – morgott Bobka, és kiment az udvarra. A gyerekek meglátták, hogy lyukas a nadrágja, és kinevették:

– Milyen katona az, akinek lyukas a nadrágja? Bobka mentegetőzött:

– Megkértem édesanyámat, hogy varrja meg, de nem akarta.

– A katonának talán bizony a mamája foltozza meg a nadrágját?! – mondták a gyerekek. – A katonának mindenhez kell értenie, a foltozáshoz is meg a gomb felvarrásához is.

Bobka elszégyellte magát.

Hazament, tűt, cérnát kért édesanyjától meg egy darab zöld anyagot. Kivágott az anyagból egy uborka nagyságú foltot, megpróbálta hozzávarrni a nadrághoz. Nagyon sietett, háromszor is megszúrta az ujját, úgyhogy még a vér is kibuggyant, s egyre csak a tűt szidta:

– Még szúrsz is, te undok!

Végre elkészült a folt. Úgy fityegett a nadrágon, mint egy szárított gomba, körülötte összeráncolódott az anyag.

– Hát ez nem munka – mondta Bobka még rosszabb, mint volt. Megpróbálom még egyszer.

Fogta az ollót, kifejtette a foltot. Majd elsimította a ráncokat, újra rátette a foltot a nadrágra, körös-körül megjelölte tintaceruzával, újra nekikezdett a varrásnak. De most nem sietett. Gondosan öltögetett, és vigyázott, nehogy felpúposodjék. Sokáig kínlódott, szuszogott, nyögött, de végül, mikor kész lett, öröm volt ránézni a foltra. Szépen, egyenletesen, simán feküdt a nadrágon s olyan erősen, hogy még a fogával sem tudta volna letépni.

Bobka felvette a nadrágot, és kiment az udvarra. A gyerekek körülfogták.

– Ez aztán derék – mondták. – Nézzétek csak, még ceruzával is körülrajzolta a foltot. Látszik, hogy maga varrta.

Bobka meg csak forgott körbe-körbe, hogy mindenki jól megnézhesse a foltot. – Hej, ha még a gombfelvarrást is megtanulhatnám! De sajnos, egy se szakadt le! No de sebaj! Majd csak leszakad egyszer, s akkor aztán igazán én varrom föl!

BENEDEK ELEK

A GALAMB, A RÉCE MEG A LÚD

Egyszer a galamb, a réce meg a lúd nagy-erős barátságot kötött, s elindult együtt világot látni. Amint mentek, mendegéltek, rengeteg erdőbe értek, rengeteg erdő közepében találtak egy nagy hordót. Felszállt a galamb a hordóra, hozzátörülgeti a csőrét, szagolja, s nagy örömmel elkezd turbékolni:

– Van bor! Van bor! Van bor!

Megörül a réce is, az is elkezd hápogni nagy hangosan: – Csak csapra, csak csapra!

Mindjárt csapra is verték a hordót, a lúd meg kinyújtotta hosszú nyakát, s nagyokat kiáltott:

– Iiigyunk, iiigyunk, iiigyunk! Itt a vége, fuss el véle!

SZÁSZIMRE

A KISLÁNY ÉS A KISKUTYA

A sűrű lombok szétnyíltak a nagy víz partján. Előbb egy kiskutya futott ki. Fekete, kövérkés pulikölyök volt, és nagyon nevetségesen futott, szinte a nyakába kapta mind a négy lábát. Hosszú, gubancos szőr borította, a farka visszakunkorodott a hátára, és lógott a nyelve.

A kislány még valahol benn járt a bokrok között, csak a nevetése hallatszott, meg néha a kiabálása:

– Maszat! Maszat!

Maszat azonban nem akarta meghallani, mert engedetlen kiskutya volt, s most még szomjazott is, és megérezte a víz szagát. A legtöbb állat elnyúlik futás közben, de Maszat inkább valami fekete gombóchoz hasonlított, ahogy árkon-bokron nyargalt le a vízhez.

A parton, a sárga kavicsokon egyszerre megállt. A vízen, messze, nagy hajó erőlködött felfelé, s húzta maga után a fával megrakott uszályokat; közelebb a parthoz egy kétpárevezős hosszú, karcsú csónak siklott, két fiú evezett, s egy lány kormányozta a csónakot. De Maszat nem ezért torpant meg a sárga kavicson.

Hullámzott a víz.

A hullámok halkan sustorogva nekifutottak a kavicsnak, rászaladtak, azután visszahúzódtak, s a kavics nedvesen és sötétsárgán csillogott utánuk.

Maszat még sohasem látta a nagy vizet, és nem tudta, milyen állat az, amelyik így rátámad, nekiront, és mielőtt hozzáérne, visszaszalad.

Vadul ugatni kezdett. Ha jött a hullám, hátraugrott, ha visszahúzódott, utána pattant, és vicsorgott, hörgött, morgott, fenyegette, szidta ezt az ismeretlen, szemtelen és erőszakos állatot. Egészen elfeledkezett a szomjáról.

Akkor ért oda a kislány. Egészen más volt, mint a kutyája, magas és világos hajú, és kék halásznadrág volt rajta meg fehér csíkos kék pulóver, csak abban hasonlított a kutyájára, hogy éppolyan ügyetlenül futott.

Fentről, a magas partról nézte a kutyát, aztán nevetve leszaladt hozzá:

– Jaj, Maszat, de buta vagy! Úgy ugrálsz itt, mint egy kövér fekete szöcske. Maszat, te buta, hiszen ez nem béka, ez csak hullám. Maszat, én még ilyen buta és gyáva kutyát nem láttam. Gyere, igyál.

De Maszat nem mert inni, csak ugatta a hullámokat. Tudta, hogy a kicsi gazdája kineveti és kicsúfolja, és nem értette, miért. Nem tudta elmondani neki, hogy minden kicsi kutya lelapul, ha elrepül felette egy nagyobb madár; mert valamikor az ősidőkben a kiskutyáknak félniük kellett a nagy sasoktól és más ragadozó madaraktól; és minden kiskutya megugatja a mozgó vizet, amikor először látja, mert valamikor az ősidőkben nagy fogú, éhes szörnyetegek jöttek ki a mozgó vízből, és meg akarták enni a kiskutyákat. Maszat ezt nem tudta, ő csak azt tudta, hogy neki meg kell ugatnia ezt a mozgó valamit, aminek ugyan vízszaga van, de nagyon gyanúsan ugrándozik.

– Buta vagy, Maszat! – mondta a kislány, és a két mellső lábánál fogva odavonszolta a vízhez. – Igyál! – és belenyomta az orrát, egészen a sárga kavicsba.

De éppen akkor jött egy hullám, szemközt csapta a kutyát. Maszat hátraugrott, és megint ugatni kezdett.

– Ha ilyen buta vagy és ilyen gyáva, szomjan halsz – figyelmeztette a kislány, ő ott állt a víz szélén, cipőjét néha végignyalta a víz, de nem törődött vele. Örült neki, hogy nincs, aki összeszidja érte.

– No, gyere! – mondta még egyszer. – És szégyellheted magad. Maszat szégyellte is magát, de nem ment közelebb.

– De sok bajom van veled – sóhajtotta a kislány. – Ha nem lennék itt, most szomjan halnál. Buta, gyáva Maszat!

Merített neki vizet a két kis piszkos tenyerébe, s Maszat így már ivott. Nem sokat persze, mert a kislány ujjai között kicsurgott a víz.

– Mennyi munkát adsz! – mondta a kislány, mikor ötödször merte tele a tenyerét. – De most már elég. Gyere, menjünk.

Együtt kapaszkodtak fel a partra, s amikor felértek, nem messze tőlük ott állt egy tehén. Nagyon jámbor tehén volt, szelíden nézett és legelgetett.

A kislány megtorpant. Városi volt, félt ettől a nagy állattól, amelyik éppen az ő útjukban állt.

Maszat szimatolt. Megérezte, hogy a kis gazdája fél, s azt is tudta, hogy a tehéntől. Különben is puli volt, és nem tűrhette, hogy mindenféle tehenek összevissza kódorogjanak.

A tehén csodálkozva nézte azt az ugatós, vicsorgó fekete kutyát ott az orra előtt. Csapkodott a farkával, és néhány lépéssel hátrébb vonult. Ügyet sem vetett a kislányra, aki remegve állt a parton.

Maszat azonban tudta, hogy ezt a tehenet el kell innen kergetni. Hol innen, hol onnan ugrott neki, vicsorgott, ugatott, lesunyta a fejét, aztán hirtelen ugrott. A tehén hátrált, és körbe-körbe forgott, hogy mindig szembekerüljön a kutyával.

De nem sokáig állta ezt az eszeveszett, vicsorgó fekete jószágot, amelyik folyton az orra felé kapkodott. Egyszer csak megfordult, és elcsörtetett a bokrok közé. Maszat vad üvöltéssel a sarkában.

A kislány megkönnyebbült, de azért várt egy darabig, és csak akkor kezdett el kiabálni:

– Maszat! Maszat!

Az ugatás egyre messzebbről hallatszott, azután hirtelen elhallgatott. Egyszerre kinyíltak a bokrok.

– Édesapa! – kiáltotta a kislány, és odaszaladt. – Idejött egy nagy bika, és fel akart lökni, de Maszat elkergette.

– Ejnye – mondta az édesapja, aki látta a tehenet. – Aztán miért akart fellökni az a fránya bika?

– Mert kék ruha van rajtam. A bikák haragusznak a kék színre. – Nem a pirosra?

– A pirosra is, meg a kékre is. Maszat elkergette. Maszat olyan bátor, ilyen bátor kutya nincs is több a világon. Ha egy oroszlán jönne, azt is elkergetné.

A kiskutya közben előkerült. Megszomjazott a nagy futástól, és szeretett volna inni, de a hullámok még mindig csapkodtak. Odasündörgött a kislányhoz, és két lábon ugrálva kérte, hogy jöjjön le vele, és adjon neki vizet. De a kislány nem értette,

csak simogatta-simogatta, és azt mondta:

A KECSKEGIDÁK MEG A FARKAS

OROSZMESE

Volt egyszer egy kecske. Házikót csinált magának az erdőben, s ott nevelgette gyermekeit.

Mindennap elment a kecske az erdőre eledelért. Valahányszor elment, megparancsolta gyermekeinek, hogy az ajtót zárják be erősen, s ki ne nyissák senkinek. Ha visszatért az erdőről, megkopogtatta szarvával az ajtót, s ezt énekelte:

Gidácskáim, kiskecskéim! Nyissátok ki, csemetéim, anyácskátok érkezett meg, édes tejet hozok nektek! Jártam bent a fenyvesekben, selymes, finom füvet ettem, hideg forrásvizet ittam, tőgyemből a tej kibuggyan, onnan körmeimre cseppen, körmeimről földre csurran.

A gidák meghallják az anyjuk szavát, s kinyitják az ajtót. A kecske megeteti őket, s újra kimegy az erdőre, a gidák jó erősen bezárkóznak, s úgy várják az anyjukat.

Egyszer megleste a kecskét a farkas. Mihelyt a kecske kiment az erdőre, odasompolygott a kunyhóhoz, s durva hangon üvölteni kezdte:

Kiskecskéim, gyermekeim! Nyissátok ki, kedveseim, anyácskátok érkezett meg, jó fejecskét hozok nektek: tőgyemben a tejet hozom, túró van a szarvamon, víz csurran a körmeimen!

De a gidák így feleltek:

– Halljuk, halljuk, nem az anyánk hangja. A mi anyánknak finom a hangja, ha énekel, s nem szokott így óbégatni.

Nem nyitották ki az ajtót. A farkas egy darabig még várt, még egyszer bekopogtatott, s aztán elment.

Jön haza a kecske, és kopogtat:

Gidácskáim, kiskecskéim! Nyissátok ki, csemetéim, anyácskátok érkezett meg, édes tejet hozok nektek! Jártam bent a fenyvesekben,

selymes, finom füvet ettem, hideg forrásvizet ittam, tőgyemből a tej kibuggyan, onnan körmeimre cseppen, körmeimről földre csurran.

A gidák beengedték az anyjukat, s elmesélték neki, hogy jött el hozzájuk a farkas. A kecske megetette őket, s még erősebben megparancsolta nekik, hogy soha senkit be ne eresszenek.

A SZELEK EREDETE

FRANCIA MESE

Egyszer egy kapitányt útnak indítottak a hajójával: menjen, keresse meg, hol laknak a szelek, s hozza el az óceánra őket. Mert abban az időben örökös szélcsend volt a tengeren, soha még egy könnyű kis fuvalom sem rebbent, a hajók csak evezővel haladhattak, és szegény matrózok majd belegebedtek a kemény húzásba. Mikor odaértek Szélországhoz, a kapitány egymaga ment ki a partra, nyakon csípett egy csomó szelet, zsákokba gyömöszölte őket, jól bekötötte a zsákok száját, aztán az egész zsákmányt berakatta a hajófenékre.

A matrózoknak fogalmuk sem volt róla, miféle rakományt visznek; a kapitány szigorúan meghagyta nekik, hogy egy ujjal sem szabad a zsákokhoz nyúlniuk.

Hazafelé utaztukban egy napon elunták magukat a matrózok, mert az égvilágon semmi munka nem akadt a fedélzeten.

Az egyik azt mondta:

– Kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, ha nem tudom meg, miféle árut viszünk. – Nem szabad – mondta egy másik –, a kapitány megtiltotta.

– Nem is fogja észrevenni! – erősködött az egyik matróz. – Éppen csak belekukkantok az egyik zsákba, aztán gyorsan újra bekötöm a száját.

Azzal lement a hajó gyomrába, és kioldozta az egyik zsákot, éppen azt, amelyikbe a kapitány a délnyugati szelet zárta. Ahogy a madzag meglazult, a délnyugati szél egyszeriben kisurrant a résen, s egyetlen szempillantás alatt elkezdett fújni, s úgy fölkorbácsolta a tengert, hogy a hajó perdült egyet a levegőben, és ízzé-porrá törött. A többi zsák is kiszakadt, és a szelek sivítva elszaladtak. Szétszóródtak az óceánon, s azóta is ott tanyáznak.