Elizabeth Oldfield - Különös Karnevál

Elizabeth Oldfield

Különös karnevál

1. FEJEZET

Azonnal felismerte!

Ellen az érkezési csarnok felé igyekezve hirtelen megtorpant. A türelmetlen várakozók tömegében ott állt ő – Roberto de Sa Moreira! A lány tíz éve nem látta, és megdöbbentőnek, szinte ijesztőnek érezte, hogy mégis őt pillantotta meg elsőként.

Vagy nem is annyira meglepő? A férfi magas termetével, elegáns megjelenésével kitűnt a sokadalomból. Parancsoló, már-már gőgös testtartása is közrejátszott ebben.

Váratlanul rámosolygott a lányra. Sötétbarna szemében megnyerő, kissé tartózkodó derű csillant fel.

Ellen visszamosolygott rá. Bár utolsó találkozásuk emléke elbizonytalanította, úgy vélte, a meghívás Rióba egyértelműen kibékülési szándékra utalt.

A lány hevesen integetni kezdett. Roberto jobbra-balra tekingetett, mint aki nem biztos benne, neki szól-e az üdvözlés, majd alig észrevehetően bólintott.

Ellen az érkezők kígyózó sorának végére állt, málhás kocsiját maga előtt tolva. A tizenegy órás repülés kifárasztotta az utasokat, nem csoda, hogy szinte vánszorogtak.

A lány megint Robertóra nézett, aki – még mindig mosolyogva – feléje indult, és közben le nem vette róla a szemét. Leplezetlen érdeklődéssel mérte végig Ellent.

A lány a vállára igazította nehéz fotóstáskája szíját. Búzaszőke, dús haja, nádszálkarcsú termete, csinos arca – akár akarta, akár nem – mágnesként vonzotta a férfiak tekintetét.

Végre a zárókötél végéhez ért, és táskákkal telipakolt kocsijával egyenesen Roberto irányába tartott.

Sűrű, sötét hajával, római arcélével, határozott állával Moreira ellenállhatatlanul vonzó látványt nyújtott. Annak idején is csinos fiatalembernek tarthatta magát, de a mostani érett férfi még jobban tetszett Ellennek. Minél közelebb ért hozzá a lány, annál sebesebben vert a szíve. Úgy vélte, Roberto tekintetében többet lát érzéki fellángolásnál: olyasmit, ami mélyebb ennél. Szellemi, lelki rokonságot vélt felfedezni benne.

– Itt vagyok, ragyogok! – szólalt meg elfulladva. A férfi felvonta sötét szemöldökét.

Minthogy Cambridge-ben végezte az egyetemet, tökéletesen beszélt angolul. A hangja mély, bársonyos bariton… Cseppnyi délies hanghordozása hihetetlenül érzéki hatást keltett.

– Mindig mindenre elszánt vagyok – vágott vissza Ellen. – Úgy! És mi következik ebből? – kérdezte Roberto csúfondárosan. Ám hirtelen a fejéhez kapott, és portugálul morgott valamit. – Hiszen ez te vagy! – kiáltotta elképedve.

Ellen felháborodva kapkodott levegő után. Azt hitte, Moreira mosolya neki, a szívesen látott vendégnek szól, holott Roberto egy merőben ismeretlen szőke nővel kacérkodott! Megkívánt egy rózsaszínű pólóban, testhez simuló farmerben integető idegen nőt. Ennyit a lelki rokonságról!

– Azt hitted, ki akarok veled kezdeni? – förmedt a férfira. – Nos… igen.

– Nem szokásom. – Ellen megsemmisítő pillantást vetett vendéglátójára.

A férfi szája sarka nevetésre rándult.

– Pedig megpróbálhatnád. Szerintem száz férfi közül kilencvenkilencnél sikert aratnál. Őszintén szánom-bánom, hogy nem ismertelek meg már messziről – folytatta Roberto. – Bocsáss meg, de egészen másképp festesz, mint régen.

A lány idegesen mosolygott. Valóban nagyot változott tíz év alatt.

– Ugye egy fogszabályozós, dundi leányzót vártál?

– A hajad rövid volt, esetlen, bő ruhákat viseltél, és nem festetted magad.

Nem éppen hízelgő kép maradt meg rólam benne, gondolta Ellen.

– Annak idején egészen természetes akartam lenni. – Vajon miért?

A lány hátravetette szőke sörényét.

– Kamaszkorában az ember különböző szakaszokon esik át. – Ám most már huszonhat éves vagy. – A férfi tekintete elidőzött Ellen leli ajkán, majd lejjebb vándorolt a formás keblen és a karcsú derékon át a hosszú lábakra. – Álomszép az alakod, a többiről nem is beszélve. Egyébként… odakint áll az autóm.

A lány megörült a témaváltásnak.

– Ne told tovább a kocsit! – Roberto máris széles vállára vette a kézitáskát, és leemelte a dugig tömött, jókora bőröndöt. – Elég lesz egy hétre ennyi holmi? – tudakolta csipkelődve.

Ellen tétovázott. Megmondja-e, hogy hosszabb ideig szeretne maradni?

Majd később… Nem sürgős, hiszen épp csak hogy megérkezett.

– Nagyszerű volt a repülőút! – terelte másra a szót a kijárat felé menet. – Mielőtt leszálltunk, láttam a nagy Krisztus-szobrot. Lélegzetelállító látványt nyújtanak a közeli hegyek, a tenger és a szigetek! Nemhiába tartják Riót a világ legszebb városának. Ide vágyódtam, mióta az eszemet tudom. Különösen a híres-nevezetes karnevál izgatott. Köszönöm szépen a meghívásodat. Igazán nagyvonalú vagy! Soha nem utaztam még első osztályon, és…

– Soha? – szakította félbe csodálkozva a férfi.

– Nem én! Pompás dolog, ha kényeztetik az embert.

– Örülök, hogy élvezted. – Roberto kivezette a lányt a terminálból a parkolóba, ahol vad összevisszaságban álltak a kocsik. Elegáns, ápolt, áramvonalas limuzinok, ócska, roskatag kis teherautók és rengeteg sárga Volkswagen-bogár taxi között vergődtek előre, míg végül egy csillogó, skarlátvörös, nyitható tetejű csodaautónál álltak meg.

– Íme, a batárom! – Roberto kinyitotta a csomagtartót, és berakta a málhát.

– Finom meleg van itt! – jegyezte meg Ellen, jóízűen nyújtózkodva. Élvezte meztelen karján a lágy szellő simogatását.

– Igazi strandidő – helyeselt a férfi. – De neked… ugye dolgoznod kell?

– Az ám! Épp egy fontos, halaszthatatlan üzleti tárgyalásom van, úgyhogy most leteszlek, és estig egyedül hagylak.

– Nem baj – nyugtatta meg a lány. – Utóvégre időközben felnőtt lettem.

Roberto elismerően mérte végig. – Veszem észre!

Beszélgetés közben a lány önkéntelenül kihúzta magát, aminek következtében feszes keble – felkeltve Roberto heves érdeklődését – kellőképp érvényre jutott.

– Holnap is dolgom lesz, meg pénteken is – folytatta a férfi, és ruganyosan a kormány mögé pattant –, de utána szabad leszek. A karnevál alatt zárva az iroda.

Ellen beült a csodaautóba. A márkájára eddig nem nagyon figyelt, de most megállapította, hogy ez a kabriolet kerekeken guruló, luxuskivitelű álom. Az áramvonalas karosszéria törtfehér bőrkárpitot, fényes mahagóniból készült műszerfalat rejtett,

amelybe a rádión kívül telefont meg fedélzeti komputert is beépítettek. A lány a hátsó ülésre rakta behemót fotóstáskáját.

– Azt hittem, a Moreira cég Sao Paulóban működik – jegyezte meg, miközben becsatolta a biztonsági övet.

– Ott a Moreira Vasérc Társaság telephelye van – felelte kissé szórakozottan Roberto. – Az itteni autógyárat néhány éve alapította az apám, és most nekem kell megbirkóznom a vezetésével. Hetenként legalább két napot töltök Rióban.

Ellen elkomorult, amikor a férfi az apját említette.

– Borzasztóan megdöbbentett a leveled. Conrado halála szörnyű megrázkódtatás lehetett.

– Az volt. Kiváló egészségnek örvendett, és még be sem töltötte a hatvanat. – Roberto beindította a motort. – Percek alatt végzett vele a szívroham.

– Annyira sajnálom. – A lány kék szemében könnyek csillogtak. – Nagyszerű ember volt. Én… nagyon szerettem.

– Ó, valóban? – Moreira hátrafordította a fejét, és kikormányozta a kocsit a zsúfolt parkolóból. A csípős kérdés úgy hangzott, mintha kétségbe vonná Ellen szavait.

– Nekem nagyon sokat jelentett az apád. Mikor történt…? Roberto egyesbe kapcsolt, a motor halkan zümmögött, s az autó úgy lendült előre, mint egy hatalmas párduc.

– Tavaly szeptemberben – válaszolta.

– Tavaly szeptemberben? – ismételte meglepődve a lány. Roberto levelét két hete kapta meg, s ezért azt feltételezte, hogy Conrado csak nemrég hunyt el.

A férfi bólintott.

– Megmondtad Vivienne-nek? – kérdezte.

– Meg, és anyám megkért, hogy tolmácsoljam neked őszinte részvétét.

– Köszönöm. Hogy van Vivienne?

– Jól. – Ellen habozott. Tisztában volt vele, hogy most nagyon bizonytalan talajon mozog. – Három éve férjhez ment egy franciához. Az ura kastélyában élnek, Toulouse közelében.

– Akkor bizonyára nagyon boldog. – A férfi hangja újra gunyorossá vált.

– Az anyám elégedett – válaszolta óvatosan Ellen. – Tehát az új férj nem élete nagy szerelme?

– Azt nem mondhatnám, de Bernard és Vivienne régi jó barátok, és azok is maradnak. – Ellen valamilyen oknál fogva úgy érezte, védekeznie kell.

– Remek! –jegyezte meg Roberto.

A lány a homlokát ráncolta. A férfi kurta-furcsa kérdései és feleletei valahogy nem illettek ehhez a beszélgetéshez. Roberto bosszúsnak látszott mintha minden szavából kimondatlan rosszallás, szemrehányás csendült volna ki.

Még mindig nem békélt meg a múlttal? – ötlött fel a lányban, de tüstént el is hessegette a gondolatait.

Nem, rémeket lát. Még ha Conrado elmondott is a fiának olyasmit, ami megdöbbentette annak idején Robertót, Moreira tetőtől talpig úriember és világfi. Soha nem hívott volna meg magához, ha nem a barátjaként akarna fogadni. Más oka lehet a haragjának… de vajon mi?

Ellen a percről percre növekvő forgalmat figyelte. Éppen a legnagyobb reggeli csúcsba kerültek. Nyilván több időbe telik az út, futott át az agyán, mint amennyit Roberto feltehetően rászánt.

– Látod? Az ott a híres Cukorsüveg! – szólalt meg hirtelen a férfi.

Pálmafákkal, gondosan nyírt pázsittal szegélyezett fasorba értek. A bal oldalon álló épületek között türkizkéken csillogott a tenger. Jobb felől szelíd lankák emelkedtek, rajtuk hófehér, piros tetős házak. A távolban egy hegy körvonalai derengtek át a reggeli párán. Vékony, fekete vonalak kötötték össze a mélyebben fekvő dombokkal, s a napsütésben felvillant a kötélvasút kis fülkéje.

– Mindig szerettem volna drótkötélpályán… – Ebben a pillanatban vette csak észre Ellen, mi zajlik körülötte, és rémülten kapaszkodott a biztonsági övbe. A gépkocsik előzésbe kezdtek a kétsávos fasorban, és egy ütött-kopott taxi közvetlenül az ő kabrioletjük és a mellette futó Mercedes közé furakodott be. Hanyagnak látszó sofőr vezette, mélyen a homlokába húzott baseballsapkában és napszemüvegben. Alig néhány centiméter választotta el őket a taxitól. Ellen szoborrá dermedt. Csupán Roberto ügyességének és jó idegeinek köszönhették, hogy nem ütköztek össze.

– Most legalább láthatod, miért ad Brazília olyan sok autóversenyzőt a világnak – jegyezte meg Roberto.

– Azt is látom, miért van Brazíliában olyan rengeteg forgalmi dugó és autóbaleset. – Ellen arra az ütközésre gondolt, amelyről egyszer Conrado mesélt, és visszafojtotta a lélegzetét. A taxi leeresztett ablakából hangos szamba hallatszott, és a vezető – a lány legnagyobb megdöbbenésére – vidáman himbálta magát a zene ütemére. – Nem azért repültem át az óceánt, hogy a

Grand Prix próbafutamában fejezzem be az életemet. – Viccelődni próbált, de a hangja remegett.

– Nem kell félned, querida – nyugtatta meg Roberto, megfogva a kezét, és csókot lehelve Ellen ujjaira.

Amíg a férfiszáj melegét érezte, megszűnt egy pillanatra Ellen félelme, de sietve visszahúzta a kezét, és aztán újból remegni kezdett.

– Jobban szeretném, ha mindkét mellső végtagoddal a kormányt fognád.

– Ahogy a hölgy parancsolja – nevetett Roberto. A taxi ekkor lassított, és besorolt mögéjük.

Ellen ölébe ejtette a kezét, és szorosan összekulcsolta ujjait. Nyugodj meg, parancsolt magára. Rosszak az idegeid. És… még ha Roberto queridának szólított is, ami azt jelenti, drágám, a kézcsók nem volt más, mint egy latinamerikai férfi elragadó, ám szokványos gesztusa. Nincs semmi jelentősége!

Ennek ellenére érzékei újra felbolydultak. Roberto szemének villanása különös, szinte fájó vágyakozást keltett benne.

Pedig máskor nem szokott ilyen könnyen áldozatul esni efféle epekedésnek. Hormonjai tréfálkozását nyilván a hosszú utazás és a vele járó kimerültség okozza.

– Tehát kötélvasúton szeretnél utazni? – zavarta fel gondolataiból a férfi. – És még mihez volna kedved?

– Corcovadón közelről megnézni a Krisztus-szobrot – felelte hálásan a lány. Örült a tárgyilagos témának. – Bejárni a híres partokat, meg… – Sorolni kezdte az útikönyvben említett nevezetességeket. Roberto más látványosságokat is ajánlott, és sok értékes felvilágosítással szolgált.

– Ugye az apád nem nősült meg újra? – érdeklődött Ellen, mikor a kirándulási lehetőségek listájának a végére értek. Nem szívesen tette fel a kérdést, hiszen nem akarta feltépni a múltbeli sebeket. Vannak témák, amelyeket jobb nem feszegetni.

Roberto felvette a napszemüvegét. – De, megházasodott.

– Ó, ez nagyszerű! – mosolyodott el Ellen. – Ennek igazán örülök. – Tétovázott, arckifejezése komollyá vált. – Volt elég ideje Conradónak és a feleségének egymás számára, mielőtt meghalt az apád?

– Több mint kilenc évig éltek együtt. – Kilenc évig? – csodálkozott a lány.

– Conrado röviddel azután nősült meg, hogy az anyáddal való viszonya… – Roberto kereste a megfelelő szavakat – abbamaradt.

– Reméltem, hogy megtalálja a boldogságát, de kicsit kételkedtem benne. Azt semmi esetre sem hittem volna, hogy ilyen hamar… – Ellen hallgatott egy sort. – Milyen a felesége… illetve az özvegye?

– Yolanda sötét hajú, mint a legtöbb brazil nő. Sokkal fiatalabb, mint az apám volt… és egészen más, mint Vivienne. – Roberto hangjában ismét érezhetővé vált a furcsa mellékzönge.

– Sajnálom szegény fiatalasszonyt. Biztosan vigasztalhatatlan.

A férfi a fasorból egy sziklák közt kanyargó útra fordult. – Elfoglalják a gyerekei.

– Gyerekei születtek az apádtól?

– Három is. – Roberto arca felderült. – Luiz kilencéves, Júlia hét, Natalya pedig hat.

Micsoda meglepetés! Ellen tudta ugyan, hogy a korán özvegyen maradt Conrado mennyire szerette volna gyarapítani a családját, de erre nem számított.

– Korán vesztették el az édesapjukat – sajnálkozott. – Én még náluk is korábban… – sóhajtott fel önkéntelenül.

– Nem is tudtam.

– Egyéves sem voltam, úgyhogy nem is emlékszem rá. – A lány szomorúan bámulta az utat, amelyen egyre zűrzavarosabbá vált a helyzet. A piros lámpákkal alig törődött valaki, a kocsik vezetői szüntelenül sávot váltogattak, üzemképtelenné vált, leállított autók akadályozták és veszélyeztették a forgalmat, de a kocsifolyam csodálatosképpen mégsem akadt meg.

– És te? Nős vagy? – kérdezősködött tovább Ellen. A férfin nem volt karikagyűrű, de az nem sokat jelent. Roberto de Sa Moreira, akár házas, akár nem, rendkívül kívánatos és nem utolsósorban dúsgazdag férfiú.

– Nem – felelte Roberto. – Együtt élsz valakivel?

– Most éppen nem, de akadt az idők során néhány szeretőm. – Gondolom, jó néhány. – Ellen megjegyzése élesebben hangzott, mint akarta.

– Tévedsz. Nem vagyok nőcsábász – helyesbített visszautasítóan a férfi. – De már a harmincötödik évemet taposom, és vannak természetes igényeim, szükségleteim.

– Úgy érted, nem vágyódsz hosszabb kapcsolatra? Csak a futó viszonyok érdekelnek?

– Úgy értem, még nem találtam meg az igazit. – Kérlek, ne traktálj efféle közhelyekkel! – Ez az igazság.

– Szabad érdeklődnöm, milyennek képzeled az igazit? A férfi egy pillanatig gondolkozott.

– Okosnak, műveltnek, érzékinek. Legyen az enyémtől független érdeklődési területe, ne általam és ne csak értem éljen. Okvetlenül hűnek kell lennie, ahogy én is az leszek hozzá. Pillanatnyilag azonban… – Roberto megvonta a vállát – felnőtt, szabad ember vagyok. Bűn az, ha időnként örömöm lelem a szexben? Ahányszor ez a kényes téma kerül szóba, a legtöbben mintha tudathasadásosak lennének. Őrülten kívánják a szexet, ám a legkülönfélébb aggályok gyötrik őket a szeretkezéssel kapcsolatban. Olyanok… mint például te.

– Hogy én? Ezt meg honnan veszed?

– Kiderül a kérdéseidből. Túlzottan szemérmes angol lány vagy.

Ellen az ajkába harapott. Barátai, munkatársai sokszor ugratták, értésére adva, milyen érdekes, izgalmas szerelmi élete lehetne, ha engedne a sűrűn kínálkozó alkalmaknak. A lányt bosszantotta, hogy Roberto is a bigottan erkölcsös leányzót látja benne. Jó, talán tartózkodóbb kicsit, mint a többi nő, de nem érzéketlen!

– Hol vagyunk most? – kérdezte, hogy másra terelje a beszélgetést.

Miután átkocsiztak a belváros utcáin, ahol az ötvenes években épült irodaházak régi templomokkal és vadonatúj bevásárlóközpontokkal váltakoztak, egy alakú kereszteződéshez értek. Csillogva tárult ki előttük a végtelen óceán.

Roberto csak ennyit mondott: – Ez a Copacabana.

Ellen izgatottan nézte a nevezetes, négy-öt kilométer hosszú partszakaszt, amely lágy ívben veszett a távolba. A szárazföld felőli oldalon pompás, fényűző felhőkarcolók magasodtak, előttük elegáns üzletek és szállodák sora. Az épületeket széles, fekete-fehér mozaikkal kirakott sétaút választotta el a mérhetetlenül hosszú, hófehér homokparttól. Még csak reggel kilenc óra volt, de a strandélet már vidáman zajlott. Kocogok taposták a homokot, fiatalok röplabdáztak lelkesen, nekivetkőzött napimádók kenegették magukat és egymást fényvédő krémekkel. A legkülönbözőbb bőrszínek kavalkádja

kavargott mindenfelé a világos északitól a szurokfekete afrikaiig.

– Brazíliában az a mondás járja, hogy a paulisták, vagyis Sao Paulo lakosai dolgoznak és fizetik az adót, míg a cariocák Rióban szambáznak a strandokon.

– Íme a bizonyíték! – nevetett Ellen. – Csak hogy tudd: nem volt könnyű hirtelenjében otthagyni csapot-papot, és iderepülni – folytatta, miközben szinte itta szemével a mozgalmas látványt. – Még egyszer köszönöm, hogy lehetővé tetted nekem ezt a csodálatos utazást.

– A hála nem engem illet, hanem az apámat. – Conradot? – csodálkozott a lány.

– Hagyott nekem egy levelet, amelyben rólad is megemlékezett. Azt írta, mindig is látni kívántad Rio de Janeirót.

– Tehát… te csak az apád végakaratát teljesíted? – Egyetértettem a javaslatával.

Ellen mereven bámulta a partot. Ezúttal csak nézett, de nem látott. Így minden egészen más, gondolta. Roberto csak azért hívott meg, mert Conradonak ez volt a kívánsága. Úgy látszik, szó sincs békülésről. Eddigi elmélete egy csapásra semmivé lett.

A lány méregbe gurult. Kisemmizettnek, rászedettnek érezte magát. Csak a dühe akadályozta meg, hogy sírva ne fakadjon.

– Mondd, Conrado utasítására… bocsáss meg, a javaslatára küldtél nekem első osztályra szóló repülőjegyet, és… – Ellen kinézett a kocsi ablakán, és éppen megpillantotta a születésnapi tortára emlékeztető Copacabana Palace-t – …az ő akarata szerint helyezel el ötcsillagos szállodában? – Ajka kényszeredett mosolyra húzódott. – Talán még egy köteg bankót is tett a borítékba, hogy ne a sajátodból légy kénytelen rám költeni? – Az első osztály az én ötletem volt, és én vettem meg a jegyet – nézett rá metszően Roberto a napszemüveg kerete fölött. Leemelte a szemüveget az orráról, s betette a zakója zsebébe. – Egyébként nem szállodában fogsz lakni, hanem nálam.

– Nálad? – Ellen megköszörülte a torkát. – Hol?

– A Rióban bérelt lakásomban. Elég tágas. Két hálószoba van benne.

– De…

– Amikor felhívtalak, és tisztáztuk, mikor érkezel, említetted, hogy megfeszítetten, éjt nappallá téve dolgozol. Ebből arra

következtettem, hogy nincs férjed, aki kifogásolhatná, ha néhány napig egy agglegénynél laksz. Az az érzésem, a szeretőddel sem élsz együtt – nézett csúfondárosan Ellenre.

– Se férjem, se szeretőm. – Éltél már együtt valakivel?

– Nem. – Amint kimondta, Ellen már legszívesebben visszaszívta volna.

Roberto biztosan reménytelenül régimódinak tartja. – Sejtettem. Barátod van-e?

– Most éppen nincs. – A lány ezt a választ is rögtön megbánta. Hazudnia kellett volna! Miért is nem dicsekedett egy szerelmi viszonnyal vagy akár kettővel, hárommal ahelyett, hogy a szemérmetes, erkölcsös Blanchard kisasszonyról szóló elméletet erősítené meg? – De azért már nem vagyok szűz! – szaladt ki a száján.

– Halleluja!

Ellen elvörösödött. Mi a jó fene késztette rá, hogy ilyen személyes, bizalmas dolgot áruljon el?

– Akkor sem hiszem, hogy sok szeretőt fogyasztottál már – csipkelődött nevetve Moreira.

– Kettőt. – Na tessék! Ezt is pontosítania kellett? – Bizonyára kényelmes a lakásod – terelte ismét gyorsan más irányba a beszélgetést, mielőtt további bizalmas, csak rá tartozó adalékokat fecsegne ki –, és igazán önzetlen az ajánlatod, de…

– Úgy viselkedsz, mintha Iván lennék, a Rettegett – vágott a szavába türelmetlenül Roberto.

– Nem, dehogy! – Ellen nem érezte fenyegetőnek a férfit, csupán a saját kiszolgáltatottsága okozott neki gondot. Úgy vélte, bonyodalmakkal jár majd a gyakori együttlét, a szoros közelség. Ha volna az életében valaki más, nem tennék bizonytalanná ingadozó érzései, könnyebben védekezhetne Roberto meg az általa kiváltott érzések ellen.

– Mégis úgy gondolom… – próbált újra ellenkezni.

– Értsd már meg: karnevál idején az utolsó egérlyukat is kiadták a szállodákban!

– Honnan tudod? Próbáltál szobát foglalni? Mindegyik szállóban?

– A titkárnőm felhívta valamennyi félig-meddig elfogadható hotelt.

Ellen most már végleg nem értette önmagát. Nem akart Robertónál lakni – mégis bosszantotta a férfi, illetve a titkárnő

fáradozása. Mindent megtettek azért, hogy másutt találjanak neki szállást!

– Korábban kellett volna meghívnod! – támadt Robertóra. – Conrado levelét, gondolom, már régen megtaláltad. Hónapokkal előbb intézkedhettél volna! Fogalmam sincs, miért vártál ilyen sokáig. Azt remélted, ha csak két hetet adsz, nem jöhetek el? Azt mondom: köszönöm, de sajnos ilyen hamar nem tudok felkészülni, és ezzel megúszod az egészet?

Roberto halántékán jól láthatóan lüktetett egy ér.

– Amennyiben képes lennél felnőtt módjára gondolkodni, rájönnél, hogy ha nem értenék egyet a jelenléteddel, semmi nem kényszerítene, hogy fogadjalak Rióban, és megmutassam a látnivalókat. Hiszen azt sem tudtad, hogy meghalt az apám, és főleg azt nem, hogy hagyott egy levelet, amelyben…

Moreira hatásszünetet tartott – …kifejezte az óhaját. Ha nem mesélem el, soha nem értesülsz róla. Ezért abbahagyhatnád a gyanúsítgatást. Mint már említettem, tavaly ősz óta minden időmet ingázással töltöttem Sao Paulo és Rio között, és mindennap tizennégy óra hosszat dolgoztam. Csoda, ha nem maradt időm, hogy más dolgokkal vesződjek?

Ellen morcos képpel fogadta a magyarázatot. Csöppet sem tetszett neki, de belátta, hogy hihetően hangzik.

– Még ha így volt is, csakis Conrado kedvéért hívtál meg. – Hangja sértődötten, szemrehányóan csengett. – Ó, te szegény! Most aztán a nyakadon vagyok, miután az egész városban hiába kerestettél nekem szállodaszobát.

– Túl fogom élni.

– Ne félj, alig leszek otthon. Fotóriporter vagyok, újságíró és fényképész egy személyben.

– Ez megmagyarázza a profi felszerelést – pillantott hátra a fotóstáskára Roberto.

– Úgy bizony! Elsősorban ezért vagyok itt. Fényképeket készítek a városról, a karneválról. Illusztrációkat a cikkeimhez.

– Ezért lelkesedtél az utazásért?

A lány jobbra nézett. Az egyik mellékutcában kifeszített köteleken száradó lepedőket, tarka ruhákat lengetett a szél. Mindig is vágyódott Rióba, ráadásul ez a kiruccanás nagyszerű lehetőség. Cikkeivel, fotóival a vezető lapoknál is jelentős sikereket arathat. Ám főleg azért készült fel rekordidő alatt a tengerentúli útra, mert azt hitte, hogy Roberto megbocsátott neki, és kibékül vele. Hosszú idő után végre pontot tehetnek a múltra. Nos, úgy látszik, tévedett.

– Ezért – válaszolt a kérdésre. – Melyik lapnak dolgozol?

– Három évig a Reporternél voltam állásban, a tudósítócsoport tagjaként. Sok érdekességet, változatosságot kínált a munkám. Beutaztam egész Nagy-Britanniát, meg jó néhány európai országot. A múlt hónap közepén mégis felmondtam. Ez tette lehetővé, hogy ilyen hirtelen eljöhessek Londonból.

Ellen magabiztosan tette hozzá: – Szabadúszó leszek. Eleinte otthon kell majd előhívnom a képeimet, de amint lehetséges, önálló fotólabort nyitok. Sajnos elég sokba kerül.

– Mennyibe?

– Helyiségeket bérelni a megfelelő városnegyedben, sötétkamrát berendezni, részidős titkárnőt alkalmazni – ehhez számításaim szerint kereken harmincezer font kell. Van valamennyi megtakarított pénzem, és ha sikerül a Rióról készített anyagaimat eladnom néhány képes magazinnak, megvolna a tőkém az induláshoz. Szenzációs felvételeket akarok készíteni a karneváli felvonulásról.

– Vannak rá jegyeim – hencegett Roberto.

– Jaj de jó! – kiáltotta boldogan Ellen, aztán hozzátette: – Ez is az apád ötlete volt?

– Nem! Az enyém. – A férfi összevonta szemöldökét. – Hónapokkal előre elkapkodták a jegyeket, úgyhogy csak az összeköttetéseim révén jutottam hozzá néhányhoz. Gondoltam, kedved lesz majd részt venni többek közt egy álarcosbálon.

– Éljen és hála! – kuncogott Ellen. – Mondd csak, tudja egyáltalán Conrado felesége, hogy itt vagyok? És ha igen, mit szól hozzá?

– Yolanda nem tud sem a levélről, sem a látogatásodról. Úgy véltem, tapintatosabb, ha hallgatok rólad.

– És az anyámról? Róla tud valamit?

– Csupán a létezéséről – felelte a férfi. – Conrado elmesélte nekem, hogy egy este, mikor többet ivott a kelleténél, említette Yolandának a barátságát Vivienne-nel. Aztán másnap reggel, kijózanodva közölte vele, hogy merőben üzleti volt a kapcsolatuk.

– Tehát az özvegye nem is tud a szerelmükről?

– Nem. Az apám sejtette, hogy Yolanda nem örülne neki. Conrado békességet akart. Egyébként Yolanda Rióban él, de nem fogunk vele találkozni. Mint az itteni lakosság finnyásabb

fele, ő is elmegy a városból karneválkor. Campo do Jordaóban van a családjának villája. A féltestvéreim szeretnek ott lenni.

– Ha nem jövök, te is visszautaztál volna Sao Paulóba? – Igen.

– Hálás vagyok, amiért itt maradtál – mondta szárazon Ellen. – Részemről a szerencse! Most pedig a néhány háztömbnyire lévő ipanemai parttal párhuzamosan folytatjuk utunkat – magyarázta Roberto. Árnyas, fákkal szegélyezett széles úton gurultak végig, s a férfi az előttük kéklő vízre mutatott. – Ez a Lagoa Rodrigo de Freitas. A lakásomból éppen idelátni.

Tükörsimán nyúlt el előttük a lagúna. Az út félkör alakban vezetett fölötte. Lent a parton gyalogösvény kanyargott.

– Amott, a szárazföld belseje felé, a hegy lábánál láthatsz majd egy autóversenypályát, és a botanikus kerten kívül egy vidámparkot is – folytatta az idegenvezetést Roberto.

A lány éppen felfedezte a távolban az óriáskereket, amikor vendéglátója befordult az egyik előkelő lakótömb udvarára. Mielőtt a mélygarázsba hajtott, Ellen futó pillantást vethetett a főbejárat oszlopaira, s megcsodálhatta a dúsan burjánzó bougainvilleákat, amelyek lila, bíbor, piros, narancssárga, rózsaszín és fehér zuhatagként omlottak le az erkélyek mellvédjeiről.

Roberto egy hatszintes épület legfelső emeletét lakta. A felvonóból kiszállva kinyitotta a tölgyfa ajtót, és betessékelte a lányt a márványpadlós előtérbe.

– Ez a konyha, ez meg a hálószobám – mutatott két ajtóra, majd kinyitotta a harmadikat. A helyiségben a padlószőnyeg fehér, a függönyök meg a fényes szatén ágynemű barackszínűek, a bútorok pedig szintén hófehérek voltak. – Ez meg a te szobád, külön fürdőszobával. De mielőtt nekiállsz kicsomagolni, mondanom kell valamit.

Letette a csomagokat, és határozott léptekkel felment néhány lépcsőfokon a tágas nappaliba. A lány követte, és körülnézett. A jókora, teraszra nyíló ajtó fáradt rózsaszín függönyén keresztül besütött a nap.

A márványpadlót vajszínű szőnyegek borították, az egyiken halványzöldrózsaszín csíkos kerevet állt, hozzáillő fotelekkel és kis asztalkával. A falon a négy olajfestmény a gyarmati idők Riójának egy-egy részletét ábrázolta.

A velük szemben lévő falhoz szép, régi fiókos íróasztal, úgynevezett szekreter támaszkodott. Mint a bérlakásokban

általában, itt is kevés bútorral rendezkedtek be, a szoba mégis meghitt, otthonos hangulatot árasztott.

– Foglalj helyet! – mutatott Roberto a kanapéra, míg ő egy fotel karfájára ült. – Conrado hagyott rád néhány részvényt – közölte minden bevezetés nélkül.

Ellen tágra nyílt szemmel ismételte: – Részvényt? – Azután megkérdezte: – Mifélét?

– A riói autógyárunk kötvényeinek tíz százalékát. – Milyen autókat gyártotok?

– Éppen az imént ültél az egyikben.

– Ilyen pompás, nyitható tetejű kabrioleteket? Roberto bólintott.

– A részvényeknek számodra nem nagy az értékük, de az eladási áruk feltehetően érdekelni fog. Kereken ötvenezer fontot érnek.

– A mindenit! – szisszent fel meghökkenve a lány.

– Csak alá kell írnod az adásvételi szerződést, aztán hitelesíttetjük az aláírásodat, és…

– Kinek adjam el? – vágott közbe Ellen.

– Nekem. A többi kilencven százalékot ugyanis én örököltem. – A férfi türelmetlenül nézett az órájára. – Este, amikor hazajövök, hozok magammal az irodából két tanút…

– Ne fáradj! Nem kell elhamarkodnunk a döntést. – Bocsáss meg, de nem értelek…

– Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy el akarom-e adni a részesedésemet – vetette oda mintegy mellékesen Ellen.

2. FEJEZET

Roberto hitetlenkedve előrehajolt.

– Nem vagy benne biztos, hogy el akarod-e adni a részvényeidet? – ismételte döbbenten. – Hiszen az ötvenezer fontból bőven megvalósíthatnád a tervedet! Olyan fotófelszerelést vehetnél, amilyet csak akarsz.

– Tudom.

– Az egyik tanú, akit ma este idehozok, a vállalat adószakértője. Ő is megerősítheti mindazt, amit elmondtam. – A férfi arca elsötétült. – Azt hiszed, be akarlak csapni?

– Vagy arra gondolsz, hogy megvárod, amíg emelkedik a részvények értéke? Sajnos, arra nem számíthatsz. A cég alig hozott eddig nyereséget, és tekintettel a növekedő költségekre, a következő év is veszteséges lesz. Hónapok óta próbálok kiutat keresni, de úgy látszik, zsákutcába kerültünk. Hacsak nem emelkednek váratlanul és erőteljesen az eladási mutatók, nem fog javulni a helyzetünk.

– Lehetséges – vélekedett Ellen –, de mielőtt bármit is aláírnék, volna néhány kérdésem.

Roberto újra az órájára pillantott. – Halljam, mit akarsz tudni. – Milyen a vállalat felépítése?

– Nos kérlek – szólt türelmetlenül a férfi –, nem hinném, hogy érdekelnének a számodra unalmas részletek.

– Nem vagyok analfabéta üzleti ügyekben. – Csak a saját fejed után tudsz menni?

– És te? Miért akarod rám kényszeríteni az akaratodat? – makacskodott a lány. – Látom, most sietsz. Nem tartóztatlak, szívesen várok estig a kérdezősködéssel. Majd ha hazajössz, beszélgetünk. Tanúk nélkül – tette hozzá mézédesen.

Roberto habozott egy pillanatig, majd felállt.

– Kívánságod számomra parancs – hajolt meg udvariasan, de a tekintete rácáfolt szavaira. – A konyhában találsz reggelire- és ebédrevalót. Megkértem a takarítónőt, hogy rakja tele a hűtőszekrényt.

– Ciánkálival és üvegcseréppel?

– Attól tartok, mindkettő hiánycikk az élelmiszer-áruházban. – Pocsék gazdálkodás? –jegyezte meg komoran a lány. – Ma is eljön a takarítónőd? – kérdezte, az ajtóhoz kísérve vendéglátóját.

– Nem. Egy hét szabadságot adtam neki. Így szokás karnevál idején. Amennyiben kedved támad, hogy megnézd a strandot, indulj a kaputól balra! Körülbelül húszpercnyi sétával eléred az Ipanemát. A lagúnához vezető út is csodaszép – buzgólkodott az udvarias házigazda –, viszont ne feledkezz meg róla, hogy Rio, mint minden nagyváros, veszélyes hely. Ne viselj ékszert, ne legyen nálad nagyobb összeg, és fogd jó szorosan a fényképezőgépedet!

– Úgy lesz, bár ma délelőtt már nem megyek sehová. Inkább elkezdem a kicsomagolást, és jól kialszom magam.

– Keveset. – Ellen a füle mögé igazította egyik szőke fürtjét. – Elálmosodtam.

– Sajnálom – nézett le rá a férfi. – Figyelmetlen voltam, és nem vettem tekintetbe, hogy elfáradtál. Ráértem volna később is szóba hozni az üzleti ügyeket. Meg tudsz nekem bocsátani? – mosolygott megnyerően.

Először jól leszid, aztán minden átmenet nélkül elbűvölő, gondolta Ellen, de hűvösen csak ennyit mondott: – Talán… Majd, valamikor.

Roberto a lány vállára tette a kezét.

– Nem, most! – Váratlanul lehajolt, és szájon csókolta Ellent. Az ajka meleg volt, és lágy…

Ellen elkábult a karcsú, izmos test közelségétől. Tehetetlenül az elragadtatás örvényébe süllyedt, de ekkor Roberto hirtelen elengedte, és hátralépett.

– Aludj jól! – Kifürkészhetetlen arccal sarkon fordult, és hallatszott, amint becsukódik mögötte a lakosztály ajtaja.

A lány feldúltan szorította keze fejét égő ajkára. Azt hitte, ma már kevésbé védtelen ezzel a férfival szemben, mint tizenhat évesen. Miért hagyta hát, hogy akarat nélküli bábként megcsókolja? És miért simult Robertéhoz, amikor tudta, hogy csak eszköz a mosolya, a csókja? Így akarja megpuhítani, rávenni, hogy adja el neki minél hamarabb a részvényeit. Ő meg még csak nem is tiltakozott!

Fáradtan rogyott az ágyra. Éjszaka, a repülőgépen mindig újra és újra kiszínezte, milyen lesz a találkozás. Biztosan félreteszik a múltat, hiszen már feledésbe merült a nézeteltérésük. Párbeszédeket játszott el képzelete színpadán, könnyed, elfogulatlan, tréfás szócsatákat – és mi történt ehelyett? Mindent tönkretett a köztük felszikrázó érzéki vonzalom. Ez pedig legalább annyira zavarja a barátságukat, mint Roberto megmagyarázhatatlan elutasító viselkedése annak idején.

De miért haragudott rá a fiatal Moreira? Hiszen tudhatta, hogy Vivienne a bűnös! Most meg… Talán átvetíti bosszúságát az anyáról a lányára? Rá, Ellenre, aki teljesen ártatlanul került a történetbe? Nem ismerte jól Robertot, de sosem hitte volna, hogy ilyen igazságtalan tud lenni.

Levetkőzött, és ágyba bújva eltöprengett.

Roberto jogosan hiszi, hogy merő dacból nem akarom neki eladni a részesedésemet. Kérdéseket tettem fel a cégről, de

mindketten tudtuk, hogy ez csupán halogató hadművelet. Hogy csodálkozott! – nevette el magát Ellen.

Azt hitte, ellenkezés nélkül azt teszem, amit javasol. Eszemben sincs! Engedelmeskedjem neki, amikor csak azért hívott meg, hogy a megboldogult apja végakaratát teljesítse?

Álláig húzta a paplant. Gondolatai visszakalandoztak a múltba.

Conrado de Sa Moreirát egy nyári estén látta először. A férfi Ellen anyjáért jött el a londoni lakásukba. Asztalt foglalt két személyre egy előkelő étteremben, és ahelyett, hogy az előcsarnokban várta volna meg Vivienne-t, feljött az emeletre, és becsöngetett. Ellen nyitott neki ajtót.

– Máris hozom a pénzedet… – kezdte mondani, ám a várt pattanásos kamasz helyett egy feltűnően jól öltözött, sötét hajú, ősz halántékú úr állt az ajtó előtt. – Ó, elnézést! Azt hittem, az ablaktisztító.

– Ilyesmi bárkivel megeshet – válaszolta vidáman csillogó szemmel a vendég. – Hadd mutatkozzam be! A nevem Conrado de Sa Moreira.

– Nahát! Nem hittem volna, hogy percre pontos leszel! – kiáltotta Ellen édesanyja a hálószobája ajtajából. – Fel sem tételeztem egy brazilról, hogy ismeri a pontosság szó jelentését.

– Igazad van. Fehér holló vagyok, kivételes eset – nevetett Conrado –, de már alig vártam, hogy lássalak.

Ellen az ég felé fordította szemét. Íme, a Vivienne Blanchard-rajongók klubjának egy új tagja, gondolta gúnyosan. Az anyja feltűnő szépség volt. Finom vonású arcával, ibolyakék szemével, lazán hátrafésült szőke hajával, amelyet a tarkója alatt kontyba fogott össze, fölényes előkelőséget sugárzott.

– Elnézést, várnod kell egy kicsit. – Vivienne a lányához fordult. – Kedvesem, ültesd le Conradót a nappaliban, és kínáld meg egy itallal!

Ez merőben szokatlan fejlemény volt. Az asszony, aki negyvenévesen is úgy vonzotta a férfiakat, mint gyertyafény az éjjeli lepkét, szigorúan különválasztotta üzleti életét az otthonától. Soha nem beszélt a lányának kísérőiről, s még kevésbé fogadta őket a lakásukban. Ezúttal azonban… Ellennek feltűnt, milyen fesztelenül cseveg anyja a brazil üzletemberrel, s szinte kivirul a jelenlétében. A serdülő lányka ebből arra következtetett, hogy ez az ember többet jelent Vivienne-nek, mint az őt körülzsongó férfiak bármelyike.

Ami nem is csoda. Conrado tetőtől talpig úriember volt, érdekes és érdeklődő egyszerre. Mindenkit figyelmesen meghallgatott, még Ellent, a jelentéktelen kamasz lányt is. Ettől az estétől kezdve szokásává vált, hogy minden adandó alkalommal feljöjjön hozzájuk egy italra. Ilyenkor elbeszélgetett Ellennel, néha tanáccsal is ellátta, a kislány pedig egyre jobban megkedvelte őt.

Conrado ekkor hat hetet töltött Londonban. Miután lebonyolította üzleti ügyeit, és visszarepült hazájába, Ellen és az édesanyja szürkének, üresnek érezte az életet. Ám néhány hónap múlva a férfi visszatért Angliába. Ezúttal mindkettejüket elvitte egy cornwalli hétvégére. Ellen sokáig őrizte emlékezetében ezt a két különleges napot. Olyanok voltak ők. hárman, mint egy igazi család.

A következő hónapokban a brazil férfi egyre gyakrabban jött Angliába, és többször is együtt töltötték hármasban vidéken a hétvégeket. Szép volt, jó volt… Aztán egy napon Conrado felhívta Vivienne-t, és közölte, hogy rövid ideig újra Londonban lesz, és ezúttal magával hozza a fiát, Robertot is.

Az asszony elgondolkodva tette vissza helyére a kagylót. – Conrado velünk szeretne vacsorázni holnap. A fia is vele lesz – közölte Ellennel.

A kislány elhúzta a száját. Conrado sokat mesélt egyetlen fiáról, akit rajongásig szeretett, és aki akkor már tanulmányai végeztével a családi cégnél dolgozott. Ellen látatlanban elutasította az elkényeztetettnek képzelt aranyifjút. Úgy vélte, biztosan megzavarja majd összeszokott, családias triójukat.

Ám hamar kiderült, hogy a rokonszenves, jóképű fiatalember ugyanolyan ellenállhatatlanul kedves ember, mint az apja. Ellen percek alatt behódolt neki, és minthogy a fiatal Moreira egész este vele foglalkozott, nyomban fülig beleszeretett.

A negyedik négyesben töltött este után Vivienne megemlítette a lányának, mennyire örül Conrado, amiért mindnyájan ilyen remekül megértik egymást.

– Igen, valóban csodálatosan – helyeselt Ellen, és tovább ábrándozott a brazil királyfiról. Számára Roberto lett a közős vacsorák fénypontja. S ekkor hirtelen átvillant az agyán valami, amitől kilelte a hideg.

– Conrado talán megkéri a kezedet, mama. Gondoltál már erre?

– Megmondtam neki, hogy nálam szó sem lehet tartós kapcsolatról, de…

– Figyelmeztetlek mama, hogy Conrado olyan férfi, akinél a szerelem együtt jár a házassággal, és ő halálosan szerelmes beléd.

A szépasszony nevetett.

– Ne légy már így felháborodva, kicsim! – Nem mehetsz hozzá! – kiáltotta Ellen. – Hát… talán nem.

– Egész biztosan nem!

– Valószínűleg igazad van – sóhajtott fel Vivienne. – Ha feleségül kér, azt mondom majd, nem mehetek férjhez, mert megfogadtam, hogy hű maradok apád emlékéhez.

– Azt gondolod, elhiszi? Gyenge kifogás! Nézz szembe a tényekkel, mama! Conrado mindent megtesz majd, hogy megváltoztassa az elhatározásodat. És ettől minden csak bonyolultabb lesz! – Ellen hangja elcsuklott.

Vivienne megrémült.

– Azt várod tőlem, hogy mondjam meg neki az igazat?

– Van más lehetőséged? Tudom, nagyon nehéz, de jobb, ha tőled hallja, mint valaki mástól. Ha te nem mondod el neki, bármikor, bárkitől megtudhatja.

Ellen anyja megrendülten hunyta le a szemét. – Nem bírom neki megmondani.

– Mama, már több mint egy éve vagy a barátnője. Teljes őszinteséggel tartozol neki. Akkor megérti legalább, miért nem lehetsz a felesége, ha pedig megbocsát…

– Igazad van – ismerte be hosszú, feszült hallgatás után Vivienne –, de… neked kell elmondanod helyettem.

A lánya tiltakozott: – Ez igazán nem az én…

– Holnap hazaindul Robertóval Brazíliába. Délelőtt beszélhetnél vele. Szeretnék még egy szép estét tölteni vele kettesben. Mondj el neki mindent, míg én a galériában dolgozom. Kérlek, drágám! – esdekelt Ellen anyja könnyben úszó szemmel.

Aznap este Vivienne megkérte Conradót, hogy jöjjön el hozzájuk másnap délelőtt a kensingtoni lakásba. A férfit Ellen fogadta. Elhaló hangon leplezte le anyja múltját, mire Moreira – mi mást mondhatott volna? – kijelentette, hogy kénytelen szakítani Vivienne-nel.

Egyedül maradva Ellen sírva fakadt. Elkeseredetten színezte ki magában, milyen szép lehetett volna az életük Brazíliában –

és ekkor egyszerre csak felberregett a kaputelefon. Azt hitte, az anyja jött haza, de a készülékből Roberto hangja hallatszott.

Szíve hevesen dobbant meg. Azért jön, hogy kifejezze részvétét? – találgatta, miközben a liftet várta. Azt akarja mondani, hogy megért engem, és eljött, hogy vigasztaljon? Megsimogat, megölel, magához szorít?

Ám egészen más történt. Roberto dühöngve rontott be. – Önző, szívtelen kis bestia vagy! – kiáltotta. – Tönkretetted a szüleink szerelmét!

Ellen szomorúan bámulta Roberto vendégszobájának mennyezetét. A fiatalember dühkitörése porig sújtotta annak idején. Noha nem régóta ismerte Robertot, az első találkozásuktól kezdve rajongott érte. Életében először volt szerelmes.

Azon a borzalmas napon Roberto úgy tombolt haragjában, hogy a lány azt hitte, megveri. Egy szót sem tudott kinyögni ijedtében. Főleg attól félt, amit a fiatal Moreira Vivienne-ről fog mondani. Hamar kiderült azonban, hogy Roberténak fogalma sincs a valódi tényállásról.

Amint felidézte a hajdani délelőttöt, Ellen szívében felébredt a régi fájdalom. A tragédia után sokáig remélte, hogy Roberto – miután megtudja apjától az igazat – bocsánatot kér tőle. Ám hónapokig hiába várta a levelét, a telefonhívását. Most, tíz év múltán pedig kibékülésre számított, vagy legalábbis fegyverszünetre – de Roberto még mindig ellenséges.

Keze ökölbe szorult. Jól mondta vendéglátója, ő, Ellen tényleg megváltozott, méghozzá nem csak külsőleg. Keményebb lett. Elmúltak azok az idők, amikor magára vállalta az áldozat szerepét. Felnőtt nő, most már ő irányítja a saját életét, és a maga módján intézi a dolgokat.

Ma már nem vagyok védtelen. Szemet szemért, fogat fogért! – gondolta harciasan. Ha Roberto bocsánatkérése még mindig várat magára, nos, akkor nekem sem sürgős, hogy eladjam neki a részvényeimet. Nem várakoztatom tíz évig, de egy ideig mindenesetre… Most rajta a sor: kínlódjon ő!

Ellen felriadt mély álmából. Hirtelenjében azt sem tudta, hol van.

Ó, hiszen ez Roberto riói lakása! Úgy látszik, alaposan kimerítették a hosszú utazás fáradalmai.

A behúzott sötétítő függöny résén napfény szűrődött a szobába. Meddig alhatott? Nehéznek érezte a fejét, mint aki napokig tartó eszméletlenségből tér magához. Felkelt, és

álomittasan kibotladozott a fürdőszobába, azt remélve, hogy a zuhanyozástól majd felfrissül.

Megtörülközött, és éppen csuromvizes haját kezdte dörzsölgetni, amikor rájött, hogy eleped a szomjúságtól, és sürgősen innia kell valamit.

A tartóra akasztotta a nedves fürdőlepedőt, maga köré csavart egy kisebb, száraz törülközőt, és kiment a konyhába.

Korszerű háztartási gépeket látott, meg simára csiszolt fenyőfa burkolatú konyhabútort. Vajon melyik ajtó mögött lehet a hűtőszekrény?

A felső sorban hiába kereste. Lehajolt, hogy az alsókkal próbálkozzék, amikor zajt hallott. Zavartan fordította hátra a fejét – és megpillantotta a belépő Robertot.

A férfi meglepődve állt meg.

– Ejnye! – vigyorgott. – Meztelenül mászkálunk a konyhában? Ki hitte volna a magadfajta erkölcsös angol hölgyről?

Ellen felegyenesedett, és rézsút maga elé húzta a törülközőt. Elöl legalább nem látszik semmi, gondolta megkönnyebbülten, ám a következő másodpercben fülig pirulva vette észre, hogy a kis textildarab véget ér a csípőjénél. Kétségbeesetten próbálta kezével elfedni a combjai közötti szőke háromszöget.

– Függőlegesen – javasolta Roberto. – Tessék? – nézett rá értetlenül a lány.

– Ha nem vízszintesen, hanem függőlegesen tartanád a törülközőt, többet takarna el belőled – magyarázta a férfi türelmesen, mintha kisgyereket oktatna. – Pontosabban azon testtájaidat, amelyeket oly elkeseredetten igyekszel elrejteni.

Ellennek most már minden vére a fejébe tódult. – Ó… – hebegte zavartan. – De… mit keresel te itt? – Hazajöttem. Már hat óra.

– Tényleg? Csak nemrég ébredtem fel. Roberto hanyagul az ajtófélfának dőlt. – Mintha keresnél valamit.

– Igen, a frizsidert. Nagyon megszomjaztam.

A férfi egy kettős ajtóra mutatott a mosogató mellett.

– Balra van a mélyhűtő, jobbra a hűtőszekrény. Találsz benne kólát, narancslevet, ásványvizet, bort és sört. Szolgáld ki magad!

– Köszönöm. – Ellen meg sem mozdult. Ha kinyitná a hűtőt, a meztelen hátsóját kellene mutatnia Robertónak.

– Nyugodtan megfordulhatsz. Nem most látok először csupasz női popsit. Vagy vegyem elő én?

– Légy szíves! – Mit kérsz?

– Valami alkoholmenteset. Jó lesz a kóla.

– Az alkoholfogyasztás ugyebár szintén elítélendő?

– Nem arról van szó – bosszankodott Ellen. – Olyat kívánok most, ami felfrissít.

Roberto kinyitott egy doboz kólát, és átnyújtotta.

A lány a melléhez szorította a dobozt. Háttal a falhoz lapulva surrant ki vele a konyhából.

A szobájába érve már nem nagyon értette, miért igyekezett olyan görcsösen eltakarni magát, amikor nem is rossz az alakja.

Vajon miért viselkedtem úgy, mint egy múlt századbeli hisztérikus vénlány? Még mindig gátlásos vagyok?

– Ugye nem vagy vegetáriánus? – Roberto egy üveg Chardonnayt bontott ki.

– Nem. Miért kérded?

– Mert a szomszédságunkban van egy étterem, amelynek különlegessége a pácolt hús. Sonka, pulyka- csirke- és disznóhús faszénen grillezve. A pincér az asztalhoz hozza a nyársat, és levágja a kívánt falatokat a vendégnek. Rengeteg fajta salátát szolgálnak fel hozzá. Gondoltam, ott kiválaszthatnál valami jellegzetes brazil fogást.

Ellennek összefutott a szájában a nyál, de látta, milyen fáradt a férfi, milyen karikás a szeme.

– Azt mondtad, találok itthon alapanyagot. Készítek magunknak valami harapnivalót.

– Szívesen teszed? – Roberto hangjából kihallatszott a megkönnyebbülés.

– Igen, szeretem a kedélyes, konyhában elköltött vacsorákat. – Ellen az ajtóhoz lépett. – Csak előbb kicsomagolok. Nem tart sokáig.

Moreira meglazította nyakkendőjét. Nála még ez a hétköznapi mozdulat is férfiasnak, érzékinek hatott.

– Én meg átöltözöm.

Félóra múlva Ellen a nappalin át a terasz felé indult, de a küszöbön megállt. Odakint Roberto hosszú lábait kinyújtva feküdt egy nyugágyon. Fekete pólója rásimult erős mellkasára, régi, fakó farmernadrágot viselt, lábán kényelmes papucscipőt.

Ebben az öltözékben még sokkal jobban érvényesült testének férfias kisugárzása, mint a nappal hordott kifogástalan öltönyben.

A lány kilépett a teraszra, és a mellvédre könyökölt. A hőség alábbhagyott, a levegő lágy lett, és langyos. A nap már lement, arany- és tizianvörös csíkokat felejtve az égen, s a lagúna csillogó vize visszatükrözte a színeket. Távolról gyémántként szikráztak a nagyváros fényei. A mesebeli látványt a sziklán álló hatalmas Krisztus-szobor koronázta meg.

– Csodaszép! – suttogta Ellen. – Te vagy csodaszép.

A lány odafordult a hangra Roberto mellette állt.

Zavarba jött, mint mindahányszor, amikor bókot kapott, pedig igencsak sokszor volt benne része.

Moreira két borral telt poharat emelt fel az asztalról az egyiket a lány kezébe adta. Koccintottak.

– Isten hozott Rióban! – szólt Roberto, majd belekortyolt az italba. – Érdeklődtél az itteni vállalatról – emlékeztette Ellent, miközben leültek. – Tehát? Mire vagy kíváncsi?

– Nem sokat értek az autókhoz… Ugye a te kocsid első osztályú?

– Az.

– Akkor miért nem nyereséges a vállalat?

– Mert… Az elején kezdem. Azt ugye tudod, hogy az apám azért választotta a gépkocsicég telephelyének Riót, mert Yolanda nem akart innen elköltözni? És…

– Conrado teljesítette a felesége minden kívánságát? – szólt közbe a lány.

Nagyon szerethette, futott át az agyán, ha új helyen kezdett vállalkozásba a kedvéért, holott Sao Paulo mindössze egyórányi repülőútra van Riótól.

– Amikor elvette a mostohádat, nem gondolt arra, hogy visszavonul?

– Dehogynem! Néhány hónapra abba is hagyta a munkát, de hamarosan elfogta a nyugtalanság – mesélte Roberto. – Azért is választotta a gépkocsiszakmát, mert az új volt számára. Addig egészen más területen dolgozott, de… talán beleunt. – A férfi a homlokát ráncolta. – Lassacskán átengedte nekem a döntéseket, míg végül nélküle vezettem az egész üzletet. Tulajdonképpen szórakozásból alapította az autócéget – folytatta Roberto mosolyogva. Elsősorban azért, hogy legyen mivel foglalkoznia, másodszor pedig, mert egész életében

rajongott az autókért. Az első két-három évben, amíg felépíttette a gyárat, és megterveztette az első modellt, lelkesedett érte, de később fontosabbak lettek neki a gyerekei. Egyre gyakrabban maradt otthon délelőttönként, aztán Natalya születése után szinte minden idejét és energiáját a gyerekeire fordította.

Ellen megpróbálta elképzelni Conradót fiatal feleségével és kései gyerekeivel. Igazi, boldog család lehettek. Éppen ilyenben szeretett volna ő is felnőni.

– Conradót nem zavarta, hogy rosszul megy a bolt?

– Tudta, hogy előbb-utóbb tennie kell valamit, de mielőtt sor került rá, a szíve felmondta a szolgálatot. – A férfi kortyolt egyet a borból. – így aztán az autógyár is az én nyakamba szakadt.

– Conrado felesége… tudja, hogy én is örököltem részvényeket?

– Hallhatta a végrendelet hivatalos felolvasásakor.

– És mit szólt hozzá? Ha azt hitte, hogy az anyám csupán üzletfél volt, biztosan csodálkozott.

– Lehetséges, de soha nem tett említést erről.

Ellen kétkedő arckifejezéssel simította hátra selymes sörényét.

Roberto tekintete megigézve követte a lány mozdulatát. Egy pillanatig úgy bámult maga elé, mint akit elvarázsoltak, aztán összeszedte magát, és felállt.

– Tehát – szólt, és hangjából érződött, hogy most tér a lényegre –, te Angliában élsz, ezért az itteni autócég nem lehet neked érdekes. És minthogy a részvényekből sem remélhetsz hasznot…

Ellen egy kézmozdulattal félbeszakította.

– Álljon meg a menet! A kabrioletek gyönyörűek, és hajók is, miért nem emelkednek az eladási mutatók? Reklámkampányt kell indítani, egy- vagy kétéves jótállást, ingyenes karbantartást vagy más, hasonló vonzó dolgokat kínálni…

– Már megtörtént. Hidd el, mindent megpróbáltunk – vágott a lány szavába Roberto. – Az a baj, hogy azok a brazilok, akik ilyen színvonalú kocsit engedhetnek meg maguknak, inkább Európából hozatják a járgányukat. Nálunk státusszimbólum az európai autó. Olyan kötelezőnek tartott külsőség, amely a magasabb társadalmi helyzetet fejezi ki. Ezzel vágnak fel az előkelősködő jómódúak. Inkább kifizetik a drágább kocsi árát, no meg a szállítást. Pedig a mi gyártmányaink legalább olyan szépek és jók, mint a külföldiek. Reklámszakembereink, ahogy

mondani szokás, körbejárták a témát. Minden elképzelést elemeztek, figyelembe vettek, de megoldás nem született.

– Neked mi a terved a gyárunkkal? Roberto összerezzent.

– Ami gyárunkkal?

– Talán nem vagyok társtulajdonos? – nézett a férfira nagy, kék szemekkel Ellen. – Nos? Hogy képzeled a vállalatunk jövőjét?

– Vevőt keresek rá. – El akarod adni?

– Szeretném, de egyelőre senkit sem érdekel. Tételes felmérést kell készítenem a tényleges vagyonról. Az úgynevezett állóalapot meg a telkeket egyenként árusítom ki. – A férfi sóhajtva túrt sötét üstökébe. – Semmi kedvem elbocsátani a munkásaimat, de…

– Köszönöm a tájékoztatást – szólt Ellen. – Mindent át kell gondolnom, aztán meglátom, egyetértek-e a terveiddel.

– Mit akarsz ezzel mondani? – fortyant fel Roberto. – Miért foglalkozol a konszern jövőjével? A döntés joga az enyém.

– Így igaz, de mint a tíz százalék tulajdonosának, nekem is van beleszólásom. Tiéd a zöm, de a fontos döntéseknél mostantól fogva nekem is jogaim vannak.

– Azt mondod? – A férfi úgy festett, mint aki legszívesebben kitekerné a társtulajdonos nyakát. – Az egész csak formaság. Én, a szakember majd meggyőzlek…

– Ugye egyedül szeretnéd intézni a formaságokat? – Ellen titokban élvezte a helyzetet. Tíz évvel ezelőtt ő rémült meg Roberto haragjától, most meg már-már hatalmi harcot vívnak! – Én pedig, ha már itt vagyok, szeretném megnézni azt a gyárat.

Moreira ökölbe szorított kezén kifehérlettek az ízületek. – Mit akarsz tulajdonképpen, Ellen? Kellemetlenkedni?

– Dehogy! De úgy látszik, te a gyár bezárásán kívül nem látsz más lehetőséget. Ilyen helyzetben négy szem többet lát, mint kettő – hívta fel a lány barátságosan Roberto figyelmét. – Ki tudja, hátha éppen nekem támad mentő ötletem? Akkor – toldotta hozzá derűsen – talán szakmát váltok. Szögre akasztom a fényképezőgépet, és a konszernünk igazgatója leszek.

Roberto mormolt valamit portugálul, ami olyasmit jelenthetett: csak a holttestemen keresztül.

– Ha jól meggondolom, tiszta haszon lennék a cégnek – kuncogott Ellen.

– Miért ne? Máris tudok egy kicsit portugálul. – Tíz évvel ezelőtt nem akartál idejönni. – Nem igaz! – tiltakozott a lány.

De Roberto már nem figyelt rá, csak mondta a magáét: – Egy hétre jöttél Rióba! Aztán szépen visszarepülsz Londonba.

– Egy hónapig maradok – öntött tiszta vizet a pohárba Ellen. – Egy hónapig? – ismételte elhűlten a férfi, Ellen felnevetett. – Ne félj, nem szándékozom egész idő alatt nálad lakni. Mihelyt vége a karneválnak, beköltözöm egy motelbe. Láttam néhányat a reptérről jövet.

– Rajta! Próbáld ki, de figyelmeztetlek, hogy Rióban nem turistáknak építették a moteleket, hanem szerelmespároknak.

– Garniszállók? – futotta el a pír a lány arcát.

– Főleg olyan fiatal szerelmeseknek szánták a szobákat, akik még a szüleiknél laknak – világosította fel Roberto. – Néha házaspárok is igénybe veszik, akik két-három óra hosszat kettesben akarnak lenni, a gyerekek nélkül. Meg persze olyan hölgyek és urak, akik a bűn oltárán áldoznak. – Roberto szája sarkában mosoly bujkált.

Ellen dacosan nézett rá.

– Ha így áll a dolog, keresek másféle szállást. S ha kedvem támad egy vakációs kalandra, legalább tudom, hova menjek.

– Képes lennél valami futó kalandba bocsátkozni? – háborodott fel Roberto.

– Miért is ne? Nekem is vannak egészséges igényeim és szükségleteim – idézte a férfi szavait Ellen. Nem gondolta komolyan, csupán dacból játszotta meg a szexturistát. Vendéglátója szemének kaján villanását látva pirulva felállt. – Megyek a konyhába. Kitalálom, mit főzzek vacsorára.

3. FEJEZET

Ellen az arcát süttette a nappal, élvezte a trópusi meleget. Hosszú haját könnyű szellő lobogtatta, miközben a nyitott tetejű kocsiban végigrobogtak az ipanemai parton.

Azt hitte, az előző délutáni alvás meg a kiadós éjszakai pihenés után nagyon korán ébred reggel. Tévedett. Már dél is elmúlt, mire kinyitotta a szemét. Lezuhanyozott, felöltözött, és letelepedett a teraszon. Éppen a kávéját kezdte iszogatni,

amikor egyszer csak felbukkant Roberto. Ellen csodálkozva nézett rá.

– Nem azt mondtad, hogy ma rengeteg a dolgod? – Úgy volt, de sikerült már mindent elintéznem. – Látod! Megmutathattad volna a gyárat!

Roberto nem vett tudomást a lány megjegyzéséről.

– Lemegyünk Ipanemára, aztán megebédelünk a Copacabanán.

Ellen feltolta a homloka fölé napszemüvegét. A hosszú, ezüstös partot csodálta, háttérben a zöld gránithegyekkel, meg a szélben lágyan hajladozó pálmafákat. A parti utat előkelő bérházak, helyenként luxusszállodák szegélyezték. Itt-ott feltűnt egy-egy bár, de üzletek sehol. Olyan volt az egész, mint egy színes, képes levelezőlap.

– A boltok két utcával beljebb vannak – magyarázta Moreira. – Ipanemán több a lakóház, mint a Copacabanán. Ez az előkelőbb part, de amint látod, itt is lüktet az élet. Ipanema indián szó, azt jelenti: veszélyes víz – játszotta az idegenvezetőt.

A habkoronás kék hullámokon szörfözők fitogtatták ügyességüket. Távolabb számtalan szivárványszínű vitorlás lebegett pillangóként a tengeren.

– Tényleg veszélyes errefelé az óceán? – tudakolta Ellen. – Erősek az alsó áramlatok. Biztonságosabb a sekély vízben maradni. Ipanema főleg az értelmiségieket vonzza. Költők, írók, képzőművészek, tudósok, egyetemi tanárok járnak ide alkotnak, vitatkoznak, előadásokat tartanak.

– Meg koktélpartikat – mutatott Ellen a fehér homokon nyüzsgő, napbarnított, fürdőruhás társaságra. Férfiak, nők kezükben italokkal, sokan cigarettázva, csoportokba verődve, élénk taglejtések kíséretében társalogtak egymással.

Rio legendás varázsa, az örök nyár, a helybéliek vendégszeretete, a vérpezsdítő muzsika mindenkit visszatérésre csábít – ahogy a lány az útikönyvben olvasta.

– Tetszik itt nekem! –jelentette ki csillogó szemmel. – Te meg tetszel az ittenieknek.

A forgalmat elakadt teherautó zárta el. Amíg vesztegeltek, a járdáról néhány vizes fürdőnadrágos csinos fiatalember meregette feléjük a szemét.

– Lehetséges – ismerte el Roberto. – A Moreira-féle kabrioletet mindenki csodálja, de sajnos az elismeréstől hosszú az út a vásárlásig.

– Kérlek, magyarázd el nekem a meseautód műszaki jellemzőit! – kérte Ellen.

– Miért vagy rá kíváncsi?

– Cikket szeretnék közölni róla. A kocsi jó tulajdonságairól – női szemmel.

– Ó, azt biztosan világszerte olvasni fogják! Ezrével dől majd a megrendelés! – A férfi szája sarka gyanúsan megrándult. – Nem is értem, miért nem jutott ez még az eszembe!

– Te csak ne gúnyolódj! A kisujjamban van az újságírás. Roberto fölényesen mosolygott.

– Odahaza találsz reklámfüzetet a kabrioletről. Ráadásul megkérem a titkárnőmet, állítsa össze neked a technikai adatok teljes lajstromát… bár attól tartok, nem készül el vele, mielőtt véget ér a vakációd.

– Nem baj. – A lány oldalról Robertóra lesett. Úgy tesz a férfi, mintha minden kívánságát teljesítené… Ellen azonban tisztában volt vele, hogy nem akarja ugyan elrontani a hangulatát, viszont igyekszik távol tartani őt az üzleti ügyeitől. – Én csak segíteni próbálok neked.

– Tehát nem csak arról van szó, hogy bele akarod ütni az orrodat a dolgaimba? – Roberto kétkedő pillantást vetett a lányra. – Valahogy nehezemre esik elhinni…

Végre mozgásba lendült a teherautó, megindulhatott a forgalom. Továbbrobogtak a parton, és átkeltek a csatorna fölött, amely Ipanemát elválasztja Leblontól.

– Meg tudnál itt állni? – Ellen fölfedezett egy üres helyet a járda mentén parkoló autók között. – Szeretnék néhány felvételt készíteni.

Roberto ügyesen két kocsi közé kormányzott, és leállította a motort.

– Keressünk olyan helyet, ahonnan jól látszik a strand? – kérdezte.

– Olyat, ahol mutatós háttér előtt fényképezhetem az autódat. A cikkemhez kell. – Ellen lehajolt az ülés alá tolt fotóstáskájáért. – Ne álljon mellette más kocsi!

Roberto újra indított, és visszatolatott az úttestre.

– Háromra rendeltem asztalt a Copacabanán. Ne vesztegessük ilyesmivel az időt!

– Végtelenül sajnálom…

Ellen méregbe gurult. Roberto szándékosan gátolja a munkáját! A gyárlátogatást is elszabotálta. Kétség sem fér hozzá, hogy ezután is akadályokat gördít az útjába!

Nekem pedig kell a felvétel a kabrioletről! Megcsinálom, ha a fene fenét eszik is, esküdözött magában.

A fényűző étterem sötétkék abrosszal megterített asztalai hatalmas, nyolcszögletű üvegépületben, fehér csempével kirakott padlón álltak. A vendégeket tetőredőny védte a tűző naptól. Az épület ridegségét mázas cserépedényekbe ültetett színpompás növények oldották fel.

– Megkóstolhatnánk a caipirinhát – ajánlotta Roberto, amikor a fiatal pincér odajött hozzájuk, hogy felvegye az italrendelést. – Nem egészen ártalmatlan keverék cukornádpálinkából, citromléből és jégtörmelékből.

– Jöhet.

Pillanatokon belül felszolgálták az italt. A pincér várta a további rendelést.

– Mai ajánlatunk svédasztal a tenger gyümölcseiből – közölte, majd Ellen felé fordulva angolul folytatta: – Kedvük szerint állíthatják össze a tálat.

A svédasztal festői látványt nyújtott. – Valóságos csendélet! – lelkesedett a lány.

Középen felhalmozott homárok, rózsaszínű mélytengeri és egyéb rákok piramisai gyönyörködtették a szemlélőt. Mellettük művészi elrendezésben halakkal, osztrigával és füstölt lazaccal telt tálak kínálták ínycsiklandó tartalmukat, meg különféle mártások, salátás edények paradicsommal, apróra vágott avokádóval és sok egyéb zöldséggel.

Külön asztalról választhattak a desszertekből. Volt csokoládétorta, kókuszos mangókrém, trópusi gyümölcsök, karamellpuding, aprósütemény… minden, mi szem-szájnak ingere.

Az étel kitűnő volt, és a lánynak el kellett ismernie, hogy Roberto, aki az imént már majdnem kihozta a sodrából, a lehető legkellemesebb kísérő.

Falatozás közben a férfi Ellen eddigi újságírói megbízásairól kérdezősködött. Látva őszinte érdeklődését, a lány részletesen beszámolt munkásságáról.

Később egymás szavába vágva, élénken beszélgettek utazásaikról, könyvekről, filmekről.