A mezőgazdasági termelés
gyakorlatának alapismeretei
A mezőgazdasági termelés gyakorlatának alapismeretei:
Dr. Hajós, László Publication date 2005
Tartalom
1. ... 1
1. A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS GYAKORLATÁNAK ALAPISMERETEI ... 1
2. ... 3
1. Bevezető ... 3
3. ... 4
1. 1. Növénytermesztés ... 4
1.1. 1.1. A növénytermesztéssel kapcsolatos fontosabb alapfogalmak ... 4
1.2. 1.2. A növénytermesztés természeti erőforrásai ... 8
1.2.1. 1.2.1. A termőtalaj ... 9
1.2.2. 1.2.2. A Nap energiája ... 10
1.2.3. 1.2.3. A víz ... 11
1.2.4. 1.2.4. A levegő ... 12
1.3. 1.3. Legfontosabb termesztett növényeink ... 12
1.4. 1.4. A talajművelés ... 14
1.4.1. 1.4.1. A talajművelés eszközei és az általuk végzett munka ... 16
1.4.2. 1.4.2. A talajművelési rendszerek és azok alapelvei ... 27
1.5. 1.5. A tápanyag-gazdálkodás ... 29 1.5.1. 1.5.1. A szervestrágyázás ... 30 1.5.2. 1.5.2. A műtrágyázás ... 33 1.6. 1.6. A vetés ... 36 1.6.1. 1.6.1. A vetőmag ... 36 1.6.2. 1.6.2. A vetési munka ... 37
1.6.3. 1.6.3. Néhány fontosabb növény vetési jellemzői ... 45
1.7. 1.7. Növényvédelem ... 47
1.7.1. 1.7.1. A kémiai növényvédelem ... 50
1.7.2. 1.7.2. Növényvédelmi munkák ... 54
1.8. 1.8. A termésbecslés ... 57
1.8.1. 1.8.1. A termésbecslés és kapcsolódó alapfogalmai ... 58
1.8.2. 1.8.2. A termésbecslés fajtái ... 60
1.8.3. 1.8.3. Az előzetes és végleges termésbecslések gyakorlata ... 64
1.8.4. 1.8.4. Az országos szántóföldi növénymonitoring ... 66
1.9. 1.9. A betakarítás ... 66
1.9.1. 1.9.1. A silózás ... 66
1.9.2. 1.9.2. A betakarítás, betárolás folyamata ... 67
1.9.3. 1.9.3. A burgonya betakarítása ... 68 1.9.4. 1.9.4. A napraforgó betakarítása ... 69 1.9.5. 1.9.5. A cukorrépa betakarítása ... 70 1.9.6. 1.9.6. A kukorica betakarítása ... 72 1.9.7. 1.9.7. A lucerna betakarítása ... 74 1.9.8. 1.9.8. A borsó betakarítása ... 76 1.9.9. 1.9.9. A kalászosok betakarítása ... 77 1.9.10. 1.9.10. A repce betakarítása ... 78 4. ... 79 1. 2. Kertészet ... 79 1.1. 2.1. Gyümölcstermesztés ... 79
1.1.1. 2.1.1. A gyümölcstermesztés és a gyümölcs fogalma ... 79
1.1.2. 2.1.2. A magyar gyümölcstermesztés helyzete ... 79
1.1.3. 2.1.3. Gyümölcsfélék csoportosítása ... 80
1.1.4. 2.1.4. A gyümölcstermő növények morfológiai felépítése ... 80
1.1.5. 2.1.5. A gyümölcstermő növények életszakaszai ... 82
1.1.6. 2.1.6. A gyümölcstermő növények évi biológiai ciklusa ... 82
1.1.7. 2.1.7. A gyümölcstermő növények termékenyülési viszonyai ... 83
1.1.8. 2.1.8. Gyümölcsültetvények termesztési technológiája ... 84
1.2. 2.2. Szőlőtermesztés ... 87
1.2.1. 2.2.1. Szőlőtermesztésünk helyzete ... 87
1.2.3. 2.2.3. A szőlőtőke részei ... 87
1.2.4. 2.2.4. A szőlő életszakaszai és évi biológiai ciklusa ... 89
1.2.5. 2.2.5. Fajtahasználat a szőlőtermesztésben ... 89
1.2.6. 2.2.6. A szőlő termesztéstechnológiája ... 90
1.2.7. 2.2.7. Bortípusok ... 94
1.3. 2.3. Zöldségtermesztés ... 95
1.3.1. 2.3.1. A zöldségtermesztés fogalma, jelentősége, felosztása ... 95
1.3.2. 2.3.2. A zöldségnövények csoportosítása ... 96 1.3.3. 2.3.3. A zöldségtermesztés technológiája ... 97 1.3.4. 2.3.4. Zöldségnövények tárolása ... 99 1.3.5. 2.3.5. Főbb zöldségtermesztési módok ... 99 1.3.6. 2.3.6. Zöldségnövények feldolgozása ... 101 1.4. 2.4. Gyógynövénytermesztés ... 101
1.4.1. 2.4.1. A gyógynövénytermesztés fogalma, jelentősége ... 102
1.4.2. 2.4.2. A drogismeret alapjai ... 102
1.4.3. 2.4.3. Gyógynövények feldolgozása ... 103
1.4.4. 2.4.4. Gyógynövények gyűjtése ... 104
1.4.5. 2.4.5. Gyógynövények termesztése ... 104
1.5. 2.5. Dísznövénytermesztés ... 105
1.5.1. 2.5.1. A dísznövénytermesztés fogalma, jelentősége, felosztása ... 105
1.5.2. 2.5.2. Szabadföldi dísznövénytermesztés ... 106 1.5.3. 2.5.3. Növényházi dísznövények ... 108 5. ... 110 1. 3. Állattenyésztés ... 110 1.1. 3.1. Az állattenyésztéssel és ... 110 1.1.1. 3.1.1. Állattenyésztési alapfogalmak ... 110 1.1.2. 3.1.2. Takarmányozási alapfogalmak ... 113 1.1.3. 3.1.3. A törzskönyvezés ... 114
1.1.4. 3.1.4. Állatok megjelölése, szaporítóanyagok, ... 116
1.1.5. 3.1.5. Állati szaporítóanyagok, embriók azonosításának szabályai .. 124
1.2. 3.2. Szarvasmarha-tenyésztés ... 124
1.2.1. 3.2.1. A szarvasmarha-ágazat helyzete, jelentősége ... 125
1.2.2. 3.2.2. A szarvasmarha elnevezése kor, ivar és hasznosítás szerint .... 125
1.2.3. 3.2.3. A tejtermelő tehenészet ... 127 1.2.4. 3.2.4. A borjúnevelés ... 134 1.2.5. 3.2.5. Az üszőnevelés ... 137 1.2.6. 3.2.6. A szarvasmarha hizlalása ... 138 1.2.7. 3.2.7. A húshasznú tehéntartás ... 139 1.3. 3.3. Lótenyésztés ... 142
1.3.1. 3.3.1. A ló elnevezése kor és ivar szerint ... 142
1.3.2. 3.3.2. A ló megjelenése ... 143
1.3.3. 3.3.3. A ló tenyésztése ... 146
1.3.4. 3.3.4. A ló tartása ... 148
1.3.5. 3.3.5. A ló használata ... 152
1.4. 3.4. Sertéstenyésztés ... 160
1.4.1. 3.4.1. A sertés elnevezése ivar, kor és hasznosítás szerint ... 160
1.4.2. 3.4.2. Tenyésztési alapfogalmak ... 160
1.4.3. 3.4.3. A sertés elhelyezése ... 161
1.4.4. 3.4.4. A sertés tartásával kapcsolatos alapfogalmak ... 161
1.4.5. 3.4.5. A sertéstenyésztés, -tartás fontosabb mutatói ... 161
1.4.6. 3.4.6. A termék-előállítás szakaszai ... 161
1.4.7. 3.4.7. A termék-előállítás folyamatának tervezése ... 165
1.4.8. 3.4.8. A sertéstenyésztésben használt fajtacsoportok, ... 167
1.4.9. 3.4.9. Sertéshús-minősítés a gyakorlatban ... 168
1.5. 3.5. Juhtenyésztés ... 169
1.5.1. 3.5.1. A juh elnevezése ivar és kor szerint ... 169
1.5.2. 3.5.2. A juh tenyésztése ... 170
1.5.3. 3.5.3. A juh tartása ... 171
1.5.4. 3.5.4. A termelés ... 172
1.6.1. 3.6.1. A tyúkfélék tenyésztése ... 172
1.6.2. 3.6.2. Egyéb gazdaságilag jelentős baromfifajok ... 181
1.7. 3.7. A házinyúltenyésztés ... 190
1.7.1. 3.7.1. A nyúl elnevezése ivar és életkor szerint ... 190
1.7.2. 3.7.2. A nyúl tenyésztése ... 190
1.7.3. 3.7.3. Tartás, takarmányozás ... 191
1.8. 3.8. Méhészet ... 192
1.8.1. 3.8.1. A méhcsalád és egyedei ... 192
1.8.2. 3.8.2. A méhcsalád népességének éves változása ... 197
1.8.3. 3.8.3. A méhcsalád lakása ... 198
1.8.4. 3.8.4. A méhcsaládok tartástechnológiája ... 203
1.8.5. 3.8.5. A méhészet fontosabb termékei ... 204
1.8.6. 3.8.6. A méhész éves tevékenysége ... 205 6. ... 207 1. 4. Gépesítés ... 207 1.1. 4.1. A mezőgazdaság géprendszere ... 207 1.1.1. 4.1.1. Traktorok ... 209 1.1.2. 4.1.2. Teherautók ... 213 1.1.3. 4.1.3. Magajáró gépek ... 214 1.1.4. 4.1.4. Betakarítógépek ... 220 1.1.5. 4.1.5. A tápanyag-visszapótlás gépei ... 227 1.1.6. 4.1.6. A növényvédelem gépei ... 229 1.1.7. 4.1.7. Az öntözés gépei ... 237 7. ... 242
1. 5. Ágazatokba nem sorolható tevékenységek ... 242
1.1. 5.1. Terménytárolás ... 242 1.1.1. 5.1.1. A gabonafélék tárolása ... 242 1.1.2. 5.1.2. A burgonya tárolása ... 246 1.1.3. 5.1.3. A cukorrépa tárolása ... 248 1.2. 5.2. Határszemle ... 248 1.2.1. 5.2.1. Tavaszi határszemle ... 249
1.2.2. 5.2.2. Nyár eleji határszemle ... 250
1.2.3. 5.2.3. Őszi határszemle ... 250
1.3. 5.3. A mezőgazdasági termelés teendőinek megoszlása az év folyamán ... 251
1.3.1. 5.3.1. A mezőgazdasági munkafolyamatok éves megoszlása ... 251
1.3.2. 5.3.2. A fontosabb mezőgazdasági munkák ... 252
8. ... 258 1. 6. Elsődleges termékfeldolgozás ... 258 1.1. 6.1. Takarmánykeverék-gyártás ... 258 1.2. 6.2. Tejfeldolgozás ... 265 1.3. 6.3. Húsfeldolgozás ... 271 1.4. 6.4. Baromfifeldolgozás ... 274 9. ... 281
1. 7. Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban ... 281
1.1. 7.1. A minőségről általában ... 281
1.2. 7.2. A minőségbiztosítás sajátosságai ... 283
1.3. 7.3. Minőségügyi rendszerek a mezőgazdaságban ... 285
1.3.1. 7.3.1. Az ISO szabvány szerinti minőségbiztosítási ... 286
1.3.2. 7.3.2. A HACCP rendszer fogalma, jellemzői ... 287
10. ... 292
1. 8. Munkabiztonság a mezőgazdaságban ... 292
1.1. 8.1. A munkahelyek általános munkavédelmi követelményei ... 292
1.1.1. 8.1.1. A munkáltató általános kötelezettségei ... 292
1.1.2. 8.1.2. A munkaeszközök általános munkavédelmi ... 293
1.2. 8.2. Traktorok és mezőgazdasági gépek speciális ... 294
1.2.1. 8.2.1. A gépek üzemeltetésével kapcsolatos veszélyek ... 294
1.2.2. 8.2.2. A munkavégzésre vonatkozó lényeges biztonsági ... 298
1.3. 8.3. Különböző mezőgazdasági munkák ... 304
1.4. 8.4. Munkabiztonsági követelmények ... 351
11. ... 356
1. 9. Vállalatgazdasági ismeretek ... 356
1.1. 9.1. Vállalatgazdasági ismeretek ... 356
1.1.1. 9.1.1. A vállalkozás célja ... 356
1.1.2. 9.1.2. A vállalat mint gazdasági rendszer ... 357
1.1.3. 9.1.3. Vállalkozástípusok ... 359
1.1.4. 9.1.4. Az ökonómia alapelve, alapvető gazdasági döntések ... 362
1.1.5. 9.1.5. Irányítási feladatok ... 365
1.2. 9.2. Pénzügyi ismeretek ... 366
1.2.1. 9.2.1. Vállalkozásfinanszírozás ... 367
1.2.2. 9.2.2. A fizetési forgalom formái ... 368
1.2.3. 9.2.3. A fizetések pénzügyi biztosítékai ... 369
1.2.4. 9.2.4. Értékpapírok ... 370
1.2.5. 9.2.5. A tőzsde ... 371
1.3. 9.3. Számviteli ismeretek ... 373
1.3.1. 9.3.1. A számvitel fogalma, számviteli alapfogalmak, ... 373
1.3.2. 9.3.2. A vállalkozás vagyona ... 375
1.4. 9.4. Beruházási alapismeretek ... 383
1.4.1. 9.4.1. A beruházások csoportosítása ... 383
1.4.2. 9.4.2. A beruházási folyamat szakaszai ... 384
1.4.3. 9.4.3. Beruházási döntések, beruházásgazdaságossági ... 388
12. ... 394
1. fejezet
-1. A MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉS
GYAKORLATÁNAK ALAPISMERETEI
Vezető szerkesztő: Dr. Hajós László Szerkesztette: Dr. Dimény Judit Dr. Dolmány Ferenc Dr. Kertész János Szaktudás Kiadó Ház Budapest, 2005A könyv az Oktatási Minisztérium, annak Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyvtámogatási Pályázata keretében és az Intézményközi Tankönyvkiadási Szakértő Bizottság támogatásával jelent meg.
Az agrár-felsőoktatásban javasolt tankönyv.
Írta:
dr. Alpár György dr. Kertész János
Aranyos Lajos dr. Kozák János
dr. Daróczi Miklós Kassai Tamás
dr. Dolmány Ferenc dr. Koczka Noémi
Dús Miklós Konczné dr. Soós Katalin
dr. Galó Miklós dr. Ludányi István
dr. Gundel János Mezei József
dr. Hajós László Miskolciné Mikáczó Andrea
dr. Horváth József Széles Zsuzsanna
Horel Judit dr. Takácsné dr. György Katalin
dr. Jilly Bertalan dr. Ombódi Attila
Vezető szerkesztő:
Dr. Hajós László
Dr. Dimény Judit (2. fejezet)
Dr. Dolmány Ferenc (4., 5., 6., 7., 8. és 9. fejezet) Dr. Kertész János (1. és 3. fejezet)
Lektorálta:
Dr. Berde Csaba Dr. Kocsondi József ISBN 963 9553 45 X
© Dr. dr. mpx. h. c. Hajós László, 2005 Kiadja a Szaktudás Kiadó Ház Rt. 1101 Budapest, Monori u. 1–3. Telefon: 262-5747
Felelős vezető a kiadó elnök-vezérigazgatója
2. fejezet
-1. Bevezető
Az utóbbi több mint fél évszázad alatt a magyar mezőgazdaság szerkezete, tulajdonviszonyai és üzemi struktúrája többször is és igen lényeges mértékben megváltozott. Sajnálatos módon ezeket a nagyléptékű változásokat nem a gazdasági fejlődés határozta meg döntő mértékben, hanem a politikai meggondolások által kikényszerített lépések.
A legutóbbi – most már több mint egy évtizede kezdődött – gazdasági-társadalmi átalakulás hatott igen jelentős mértékben a mezőgazdaság szervezeti-tulajdoni formájára is. Ennek során az EU-csatlakozásunk előkészítése és annak lezajlása utáni közös szabályozás is erősen érvényesült. Egyidejűleg megerősödtek hazánkban is azok a nemzetközi tendenciák, miszerint a gazdasági fejlettség növekedése a mezőgazdaság viszonylagos szerepének csökkenéséhez vezet. Ennek megfelelően érvényesült az a nemzetközi tapasztalat, hogy minél fejlettebb egy ország, annál kisebb a mezőgazdaságának a szerepe az ország gazdasági teljesítményében és a lakosságának foglalkoztatásában.
A magyarországi változásokat az jellemzi, hogy a mezőgazdaságnak a GDP-hez való hozzájárulása a 90-es évek elején mért 12,5%-ról 4% alá csökkent. A foglalkoztatásban betöltött szerepére jellemző, hogy ugyanezen idő alatt a 17,5%-os részesedése 6%-osra esett vissza.
Jelentősen megváltoztak hazánk mezőgazdaságában a gazdálkodási formák. A korábban jellemző állami szektor és szövetkezeti gazdaságok helyére most a társas vállalkozások (gazdasági társaságok és szövetkezetek), az egyéni vállalkozások, a nagy számban megjelent egyéni gazdaságok és a nemzetközileg alig vagy egyáltalán nem ismert őstermelők léptek. Rajtuk kívül még ház körüli, szabadidős tevékenységet szolgáló stb., de igen kisméretű gazdaságok is találhatóak.
Ugyanezen időben megváltozott a mezőgazdaság szerepe is. A korábban csupán termelés-orientált gazdálkodás, az összes földterület termelésbe vonása az élelmiszerpiacon nemzetközileg is kimutatható többlettermékek miatt már nem jelenthet elsődleges célt. Megnőtt a mezőgazdaságnak az egyéb feladatok teljesítésében betöltött szerepe, azaz a mezőgazdaság multifunkcionálissá vált. Ezek – többek között – a tájvédelem, a természet fenntartása és a rekreáció lehetőségeinek biztosítása.
Az elmondottak azonban nem szólnak az ellen, hogy minden korábban említett gazdálkodási formában fölértékelődött a szakmai tudás szerepe. Ezt felismerve minden formában tevékenykedők részére képzések indultak. A jelen könyv ezen képzésekhez szükséges alapvető gyakorlati ismeretek bemutatására is vállalkozott. Napjainkban éljük a felsőoktatás átszervezését. Ennek eredményeként a jövőben az agrár-felsőoktatásban is úgynevezett BSC szakok indulhatnak, amely képzésekben a hároméves képzési időszakban igen jelentős szerepet kap a gyakorlati ismeretek oktatása. Tankönyvünk az agrárképzési területen induló szakok gyakorlati oktatásához kíván tananyagot biztosítani. Ezen ok határozza meg a könyv didaktikai szerkezetét is. A szerzők és a szerkesztők remélik, hogy a könyv – megfelelve a taníthatóság-tanulhatóság didaktikai követelményeinek – jól hasznosítható lesz ezekben a képzésekben.
Gödöllő, 2005 tavasza
3. fejezet
-1. -1. Növénytermesztés
1.1. 1.1. A növénytermesztéssel kapcsolatos fontosabb
alapfogalmak
A mezőgazdasággal foglalkozó termelőknek (gazdáknak, vállalkozóknak, társas vállalkozóknak stb.) a különböző növényi termékek előállításához elsődlegesen földterületre van szüksége. A termőföld használatával kapcsolatos fogalmakat a következőkben ismertetjük.
Az összterület. Egy-egy termelőegységen, tájegységen, ill. az országon belül rendelkezésre álló teljes területet
összterületnek (ÖT) nevezzük. Mértékegysége a hektár (ha); 1 ha = 10 000 m2. A területek eredeti nyilvántartása
a földhivatalokban a kataszteri birtokíveken történt, az itt használt területi mértékegység a négyszögöl (□-öl), ill. a kataszterihold (kat.h, kh) volt.
1 öl = 1,8965 m
1 □-öl = 3,5967 m2 ≈ 3,6 m2
1 kat.h = 1600 □-öl = 5755 m2 ≈ 0,5755 ha
A művelési ágak. Az összterületen belül (a különböző hasznosítási módok alapján) művelési ágakat
különböztetünk meg. Egy-egy művelési ágba kerülnek az azonos hasznosítású és hasonló művelést igénylő területek. A művelési ágak: szántó, rét, legelő, kert, szőlő, gyümölcsös, erdő, nádas, hasznosítható vízfelület, valamint a művelés alól kivett terület. A művelési ágak nyilvántartását a földhivatalok végzik. Valamely terület műveléság-változását a tulajdonosnak előzetesen engedélyeztetni kell.
A szántó művelési ág jellemzője a rendszeres talajművelés, amelynek általában a szántás az alapművelete.
Zömmel szántóföldi növényeket (gabonaféléket, ipari növényeket, szálastakarmányokat stb.) esetenként
zöldségféléket termesztünk rajta. A szántón belül megkülönböztetünk szárazműveléses és öntözéses termesztést,
köztük ugyanis jelentős különbség van a ráfordítást és a hozamot illetően egyaránt.
Rét és legelő. Az állandó gyeptakaróval borított terület azon részének, amelynek fűtermését rendszeresen
kaszálva (szénaként, szilázs-alapanyagként stb.) takarítjuk be, a neve rét. Az elsősorban legeltetéssel hasznosított füves terület a legelő. Mindkét művelési ágban előfordul – kisebb mértékben – a másikra jellemző hasznosítási mód is.
A kert. E fogalom túlnyomórészt házikertet jelent, elsősorban vegyes zöldségfélét, gyümölcsöt és szőlőt
termelnek benne, de ide tartozik a hajtatásos termesztés és a dísznövénytermesztés is.
A szőlő. A szőlőültetvény által elfoglalt terület képezi a szőlő művelési ágat. A szőlő elsősorban feldolgozva,
bor formájában jelent terméket, de a friss fogyasztású csemegeszőlő termelése is jelentős.
A gyümölcsös. Gyümölcsfával (bokorral) betelepített terület. A szőlő és a gyümölcsös egyaránt lehet zárt
telepítésű, amikor összefüggő területet foglal el és lehet szórvány.
A mezőgazdaságilag művelt összes területet (MMÖT) az eddig felsorolt művelési ágak összessége alkotja. Az erdő. Erdőnek nevezzük a fával beültetett, ill. benőtt területet, amelynek fő terméke a különböző céllal
feldolgozható nyersfa és a tűzifa. E művelési ágba tartoznak az erdősávok is.
A nádas és a hasznosítható vízfelület szintén önálló művelési ágként szerepel. A nád építési alapanyagként,
takaróként stb. hasznosítható, míg a hasznosítható vízfelület öntözési célokat, haltenyésztést, víziszárnyas-tartást, esetleg ezek kombinációját szolgálhatja.
Termőterület. A MMÖT, az erdő, a nádas, valamint a hasznosítható vízfelület együttesen alkotja a
A művelés alól kivett (művelés alatt nem álló) terület magában foglalja az épületek, tanyák, majorok, telepek,
szérűk területét, valamint az utak, árkok, csatornák stb. által elfoglalt területeket.
Magyarország összterülete: 93 036 km2 = 9,3036 millió hektár. A földterület műveléságankénti megoszlását az
1. táblázat tartalmazza.
1. táblázat. A földterület művelési ágakszerinti megoszlása (1998–2002. május 31-jén)
Szántóegység, redukált szántó. Esetenként szükségessé válik a különböző módon hasznosított területek
összehasonlítása, közös egységre történő átszámítása, ez a közös egység aredukált szántóvagyszántóegység. A különböző művelési ágaknak eltérő a ráfordítás igénye, beruházási, anyag- (vetőmag, műtrágya, növényvédő szer stb.) gépi munka – és kézi munkaerő – igénye, ugyancsak eltérő az egységnyi területen megtermelt javak mennyisége, minősége és az ára. Ezen eltéréseket fejezik ki az alábbi átszámítási kulcsok (szorzók), amelyek a „szántó” művelési ágra redukálja – azt alapegységnek tekintve – a többi hasznosítási módot (2. táblázat).
Az aranykorona a földterület természetes termőképességét és közgazdasági értékét tiszta jövedelem alapján
kifejező szám. Az 1875-ben – földadó kivetés céljából – bevezetett számszerű mutató, értéke eredetileg 0,305 g színarany volt. (1892-ben, 1899-ben, 1921-ben és 1925-ben módosították.) Az aranykorona és az elérhető hozamok között napjainkban is határozott összefüggés mutatható ki. A termőhely komplex értékelésének ez a módja elavultnak tekinthető ugyan, de azóta sem sikerült jobb módszert meghonosítani. Az 1990-es évek elején végbement földkárpótlás alapjául is az „aranykorona” szolgált.
A különböző művelési ágak átlagos aranykorona-értéke:
Művelési ág Egy ha átlagos aranykorona-értéke
Szántó 20,92 Gyep (rét, legelő) 8,24 Gyümölcsös 30,05 Szőlő 38,72 Erdő 4,25 Nádas 12,49
A tábla. Állandó területű tervezési és művelési alapegység, természetes (pl. vízfolyás, út, fasor stb.) vagy
mesterséges határokkal körülvett terület. Rendszerint egy táblán belül egy növényt termesztünk, így egységes a talajművelés, a vetés, a növényápolás, a betakarítás stb. munkája is.
A tábla nagyságát meghatározza: –a birtokméret,
–a terület szabdaltsága (különböző természeti képződmények),
–a terület domborzati viszonyai (pl. rétegvonalas művelési kényszer stb.), –a termesztett növényféleség.
A művelés szempontjából optimálisnak (a legkisebb költséggel művelhetőnek) a sík – l : 2 oldalarányú – téglalapalakú 50–80 ha területű tábla tekinthető. A mai birtokviszonyok mellett azonban ez a méretnagyság csak kevés termelőnél valósítható meg.
A tömb. Ha két vagy több szomszédos táblán ugyanazt a növényt termesztik, akkor ezek a táblák a művelés
szempontjából egy tömbként kezelhetők. Az egységes művelés előfeltétele, hogy a táblák között ne legyen olyan természetes vagy mesterséges határ, amely akadályozza azt.
A táblatörzskönyv. Egy-egy táblára vonatkozó alapvető szakmai nyilvántartást a gazdálkodók
táblatörzskönyvben vezetik.
A táblatörzskönyvben időrendi sorrendben, az időpont pontos megjelölésével fel kell jegyezni: –a termesztett növény faját, fajtáját, szaporítási fokát,
–a talajmunkák idejét, eszközeit,
–a tápanyag-utánpótlás formáját, idejét, a hatóanyag mennyiségét stb., –a vetésidőt, a vetőmag jellemzőit, mennyiségét,
–a növényvédelmi beavatkozások idejét, a felhasznált vegyszerek, a hatóanyagok megnevezését, a ha-kénti mennyiségét,
–a betakarításra vonatkozó adatokat (idő, termésmennyiség, termésminőség), –a tarlóhántás, -kezelés munkáit,
–öntözött területeken az öntözéssel kapcsolatos adatokat (időpont, módszer, vízmennyiség stb.), –egyéb adatok (elemi kár, üzemi kísérlet stb.).
A permetezési napló. Az árutermelés céljából termesztett kultúrákban, terménytároló raktárakban a vegyszeres
kezelésekről kötelezően végzendő nyilvántartás, amely tartalmazza: –a kezelt kultúra megnevezését,
–a kezelt tábla (jelölése megnevezése, a terület nagyságának feltüntetésével), –a kezelés időpontját (kezdéstől a befejezésig),
–a használt készítmény – kereskedelmi és hatóanyag – megnevezését, –a szer előkészítésére vonatkozó adatokat (hígítás% stb.),
–a munkaegészségügyi, ill. az élelmezés-egészségügyi várakozási időt (a lehetséges munkavégzés, ill. betakarítás idejét, a tárolt terményeknél az értékesítés lehetséges idejét),
–a munkavégzésért felelős személy (a megfelelő jogosítvánnyal rendelkező növényvédő szakember) aláírását.
Az elővetemény az adott táblán az előző vegetációs időszakban termesztett növény. Ismerete fontos, mert a
gazdasági növények más-más igényt támasztanak az előveteményekkel szemben. A különböző elővetemények utóhatása különböző a betakarítási idő, a hátrahagyott tarlómaradványok, tápanyagtöbblet vagy hiány tekintetében, de növény-egészségügyi szempontból sem mindegy, hogy az adott növény után milyen kultúra vethető.
Egyes növények (pl. napraforgó) döntően növényvédelmi okok miatt minimum 4–5 évig nem kerülhetnek ugyanarra a területre, más fajok kevésbé érzékenyek, de a monokultúrás (több vegetáción keresztül tartó azonos faj vetése egy adott táblán) termesztés a termés csökkenésével, a fokozott vegyszerfelhasználás miatt költségnövekedéssel járhat a károsító szervezetek (a különféle kórokozók, kártevők, ill. gyomnövények) felszaporodása miatt.
A vetésforgó. Több évre (3–5 év) előre meghatározott vetési sorrend. Az évek száma megegyezik a forgóba
vont táblák (szakaszok), a termesztett növények számával, de egy-egy évben lehetséges az adott szakasz pihentetése, ugaroltatása (vetés nélküli ápolása) is. Szigorúan vett vetésforgó ma már nem használatos, mert nehéz vele a változó piac igényeinek kielégítése, megfelelő áru előállítása.
A vetésváltás. Rugalmasabb tervezést, termelésszervezést biztosít, amikor a vetett növény sorrendjét a
növényfajok egymás utáni termeszthetőségén túl a jövedelmezőségi viszonyok, valamint a termőhelyi adottságok alapján határozzák meg.
A teljesítmény egy adott időegység – óra, műszak, munkanap – alatt elvégzett munka mennyiségét jelenti. A
növénytermesztésben az erő- és munkagépek különböző kombinációi különböző munkahelyi feltételek mellett más-más teljesítményt eredményeznek.
A tájkategória. A talajok művelhetősége fekvésük, összetételük, típusuk alapján lényegesen különbözik
egymástól. Ezért a teljesítmények összehasonlíthatósága, a költségek tervezhetősége érdekében a táblákat művelhetőségük szerint I–IV-ig területi vagytájkategóriába sorolják.
Az egyes tájkategóriák jellemzői (és átszámítási kulcsai): –I. sík fekvésű, középkötött talaj (1,00),
–II. sík fekvésű, laza, ill. kötött talaj vagy enyhén dombos, középkötött talaj (1,16), –III. dombos fekvésű, laza, ill. kötött talaj (1,38),
–IV. erősen lejtős, köves, kavicsos, erősen kötött vagy igen laza talaj (1,72).
A talajok kötöttségén (agrotechnikai szempontból) a talajművelő eszközökkel szembeni ellenállásuk (ellenerő)
nagyságát értjük.
A normálhektár. A növénytermesztésben végzett gépi munkák igen változatosak, sokrétűek, más-más
erőkifejtést igényelnek. Ezért a különböző munkák összehasonlítása érdekében a munkákat egy alapvető tevékenységhez viszonyítjuk.Az egy ha sík, középkötött talajon végzett középmély (16–21 cm) szántást tekintjük
alapegységnek, ezt nevezzük normálhektárnak (jele: nha).A többi munkát a 3. táblázatban található átszámítási
kulcsok segítségével számolhatjuk át normálhektárra.
3. táblázat. Néhány fontosabb gépi munka átszámítása normálhektárra (az I. tájkategóriában)
A tonnakilométer a gépi szállítási munkák összehasonlítására szolgáló elszámolási egység (jele: tkm). Egy
tkm: egy tonna hasznos teher egy km-re történő elszállítása. Kiszámítása úgy történik, hogy a szállítmány tonnában kifejezett tömegét szorozzuk a megtett út kilométereinek számával. Ez a számítási mód túl rövid, ill. túl hosszú út esetén torzít, ezért ilyenkor korrekcióra van szükség.
1.2. 1.2. A növénytermesztés természeti erőforrásai
Egy-egy növényfaj termesztésének lehetőségét és a termesztés eredményességét elsődlegesen a természeti erőforrások határozzák meg.
–a termőtalaj,
–a Nap energiája (hő, fény), –a víz és
–a levegő.
Valamely növény termesztése annál sikeresebb, minél teljesebb összhangot tudunk teremtetni: –a termesztett növény (biológiai alap),
–a természeti erőforrások (ökológiai feltételek) és
–az agrotechnikai tényezők (termesztéstechnológia) között.
1.2.1. 1.2.1. A termőtalaj
Talajnak nevezzük a földkéreg legfelső termőképes rétegét, ezen belül megkülönböztetünk:
–feltalajt és –altalajt.
A feltalaj, a talaj felső 20–30 cm-es rétege, ami rendszeres művelés alatt áll. Ennek eredményeképpen a feltalaj
lazább, szerves anyagokban gazdagabb az alatta elhelyezkedő rétegnél. A szántóföldi növények többségének gyökere ebben a rétegben helyezkedik el.
Az altalaj a földkéregnek az a része, ameddig a termesztett növények gyökerei még behatolhatnak. A termőréteg. A feltalajt és az altalajt együttesen termőrétegnek nevezzük.
A termőréteg minősítése szempontjából megkülönböztetünk: –sekély (ha csak a rendszeresen művelt rétegre korlátozódik), –mérsékelten sekély (>40 cm),
–középmély (40–70 cm), –mérsékelten mély (70–100 cm),
–mély (100 cm-nél nagyobb mélysége kiterjedő) termőrétegű talajokat. Az ún. „mély” termőrétegű talajok általában termékenyebbek.
A talajtermékenység az emberi tevékenység különböző mértékű és irányú hatásának eredményeként alakul ki,
és ennek alapján különböző szintjei lehetségesek (természetes, alap-, tényleges, potenciális stb. talajtermékenység különböztethető meg). Egy-egy termékenységi szint az elérhető átlagtermésekkel jellemezhető.
A talajtípusok (talajrendszerezési egységek). A hasonló talajképző hatások eredményeként kialakult azonos
fejlődési állapotú és hasonló termékenységű talajok sorolhatók egy-egy talajtípusba. A szántóföldi hasznosítás szempontjából a legfontosabb talajtípusok gyűjtőcsoportjai:
–a mezőségi (csernozjom), –az erdő,
–a rét, –a szikes és –a homoktalajok.
A mezőségi (csernozjom) talajok a legtermékenyebbek. Középkötöttek, tápanyagban, humuszban, mészben
gazdagok, semleges kémhatásúak és morzsás szerkezetűek. Jó a levegő- és a vízgazdálkodásuk, mély rétegűek, a bennük lévő tápanyagok jól érvényesülnek. Hazánkban az összes művelhető terület 25%-át alkotják.
Az erdőtalajok a kilúgozottság mértékétől függően számos alcsoportot alkotnak. Legértékesebbek a barna
erdőtalajok, leggyengébbek a fakó (podzolos) erdőtalajok. Jellemzőjük a többnyire savanyú kémhatás, a talaj
felső szintje kilúgozott és az alatta lévő szinten halmozódik fel a tápanyag. Jól művelhetők, tápanyag-gazdálkodásuk közepes, területi arányuk 25%.
A réti talajok mély fekvésű részeken alakultak ki. Általában savanyú kémhatású, erősen kötött talajok, nagy a
víztartó képességük, viszont kedvezőtlen a vízvezetésük, emiatt a felmelegedésük lassú. Nehezen művelhetők (magas kolloidtartalmuk miatt erősen duzzadnak és zsugorodnak), humuszban, tápanyagban gazdagok, de gyenge tápanyag-szolgáltató képesség jellemzi őket. Területi arányuk 15%-ra tehető.
A homoktalajok. Vízgazdálkodásuk általában gyenge, humusztartalmuk és kémhatásuk változatos. Számos
helyen ki vannak téve a deflációnak (a szél pusztító hatása). A rajtuk elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a tápanyagok érvényesülése is változó. Területi arányuk 24%.
A szikes talajok a növénytermesztés szempontjából mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságaik miatt
kedvezőtlenek (Na-sókkal telítettek). Víz- és tápanyag-gazdálkodásuk kedvezőtlen, nagy tápanyagtőke, de kis hasznosítható tápanyagmennyiség a jellemzőjük, szerkezet nélküliek. Területi arányuk 6,5%.
1.2.2. 1.2.2. A Nap energiája
A napsugár energiája határozza meg a növényi környezet uralkodó éghajlatának alakulását. A szoláris eredetű éghajlati elemek:
–a fény és –a hő.
A Nap által kibocsátott sugarak egy része látható (napfény), más része láthatatlan, mint a hőhatású infravörös és a kémiai hatású ultraibolya sugarak. A fény ökológiai jelentősége attól függően különbözik, hogy milyen arányban szerepelnek benne látható és láthatatlan sugarak, továbbá közvetlenül vagy közvetve (szórtan) jutnak-e a föld felszínére.
A Nap fényenergiáját a növények a fotoszintézis (CO2-asszimiláció) során szerves vegyületek alakjában
raktározzák.
A fény hatással van a növények növekedésére, fejlődésére, élettani hatása megnyilvánul a generatív (szaporító) szervek differenciálódásában a virágok és a termés kialakulásában.
A fotoperiodizmus a növények válaszreakciója a nappalok és az éjszakák relatív hosszára. A növények három „reakciótípusát”, csoportját különböztethetjük meg, így beszélhetünk:
–rövidnapszakos vagy rövidnappalos, –hosszúnapszakos vagy hosszúnappalos, –fényközömbös vagy közömbös növényekről.
A rövidnapszakos (-nappalos) növények virágképződése akkor bőséges, ha a napi megvilágításuk (a
fotoperiódus) 12 óránál rövidebb. Hosszabb fotoperiódus esetén e növények virágképződése gátolt. Termesztett növényeink közül e csoportba tartoznak a déli származásúak: a kukorica, cirok, uborka, rizs, szója, köles stb.
A hosszúnapszakos (-nappalos) növények normális fejlődésükhöz minimum napi 12–14 óra megvilágítást
igényelnek, ennek hiányában csak vegetatív fejlődést mutatnak, a virágzás elmarad. E csoportba sorolhatóak legfontosabb termesztett növényeink: a kalászos gabonák, a burgonya, a lucerna, a káposzta, a hagyma, a borsó, a fűfélék stb.
A fényközömbös növények az előző két csoport között helyezkednek el, fejlődésük a megvilágítás hosszától
A hő. Minden növény fejlődése, növekedése meghatározott hőmennyiséghez, „hőösszeghez” kötött.
A tenyészidő az az időtartam, ami a vetés és a betakarítás között eltelik (fajtára, hibridre jellemző adat). A
tenyészidő folyamán, a fejlődés különböző szakaszaiban a növények hőigényének megnevezései: –minimális hőigény, amely mellett megindul a növény élettevékenysége, csírázása,
–optimális hőigény, amelynél a növény fejlődése ideális,
–a felső tűrési határ fölött a növény élettevékenysége leáll (ált. 40 °C).
A hőmérséklet közvetlen hatása a növények fejlődésére (élettani folyamatára) a következőkben nyilvánul meg:
–a fotoszintézis ugyan számos környezeti tényező (fényintenzitás, a légkör CO2-tartalma) hatására jön létre,
termesztett növényeinknél a hőmérsékleti optimuma alacsony,
–a transpiráció (a növények párologtatása) a hőmérséklet emelkedésével fokozódik, ha meghaladja a növények vízfelvételét, akkor bekövetkezik a hervadás, ill. a növény elszáradása,
–a légzés a hőmérséklet emelkedésével fokozódik, de tartósan magas értéken néhány óra múlva rohamosan hanyatlik,
–a gyökerek vízfelvétele a talaj hőmérsékletének emelkedésével megnő (gyökérsejtek fiziológiai aktivitása nő), –a tápanyagfelvétel alacsony hőmérsékleten lelassul,
–a fagypont alatti hőmérsékleten a növények különböző mértékű „fagykárokat” (lásd később) szenvedhetnek el.
A hőmérséklet közvetett hatása a talaj mikroflórájának aktivitására gyakorolt hatás, ami közvetve befolyásolja a
növények fejlődését, a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. Az alacsony hőmérséklet hat a hosszúnappalos növények jarovizálódási folyamataira (a generatív szervek differenciálódása ezen növények esetében csak alacsony hőmérséklet mellett mehet végbe).
Nemcsak a hőmérséklet befolyásolja a növények növekedését, fejlődését, hanem a növények is hatnak környezetük hőviszonyaira. A zárt növénytakaró – árnyékoló hatása miatt – a talaj felmelegedését, az éjszakai kisugárzást (lehűlést) egyaránt mérsékli.
1.2.3. 1.2.3. A víz
A víz az élő növények alkotóeleme (átlagosan 50–90% vizet tartalmaznak) és egyben életük alapfeltétele is. A növények a vizet – a benne oldott tápanyagokkal – a talajból veszik fel gyökereik segítségével, de a növényen belül a víz szállítja az asszimiláció során keletkezett szerves anyagokat is. A szántóföldi növények – fajuktól függően – 1 kg szárazanyag előállításához 250–1000 l vizet párologtatnak el (transpirációs együttható). A párologtatás (hűtés) szerepet játszik a növény hőgazdálkodásában is. A növények vízigénye nem csupán faj- és fajta-specifikus tulajdonság, hanem az egyedfejlődésük szakaszaiban is különböző. A legtöbb növény vízigénye a virágzás és a terméskötés idején a legnagyobb.
A csapadék formája igen változatos, de az évi összes csapadék 80%-a eső formájában hullik le. A csapadékot
mm-ben mérik, intenzitását mm/percben fejezik ki. A növénytermesztés szempontjából a 0,5 mm/perc intenzitású, csendes eső a legkedvezőbb.
A csapadék mennyisége és eloszlása. A Föld és a légtér vízkészlete örökös körforgásban van. A természetes
egyensúlyt a folyamatos párolgás és a csapadékhullás tartja fenn. A növények vízszükségletüket a talajra hullott és az abba beszivárgó csapadékból fedezik. A csapadék mennyisége, eloszlása, formája és intenzitása hazánkban rendkívül eltérő, sokévi átlaga 550 mm alatti. Meghatározó szerepe a tenyészidőszak alatt lehullott csapadéknak van. Magyarországon a csapadékos napok száma 120–160, ennek 60%-a esik a tenyészidőszakra.
A talaj vízgazdálkodása. A növények vízellátásában nagy szerepet játszik a talaj típusa, fizikai állapota.
Fontos, hogy a talaj pórustérfogatát megfelelő arányban foglalja el a víz és a levegő, optimális a 70:30% térfogatarány, ami a középkötött vályogtalaj jellemzője. A tenyészidőszakban fellépő csapadékhiány öntözéssel pótolható. Mély fekvésű, magas talajvízszintű talajokon a belvíz okozhat – a tartós vízborítás miatt –
gyökérfulladást, növénypusztulást. A víznek jelentős hatása van a gyakorlati növénytermesztés agrotechnikai tényezőire is, befolyásolja:
–a talaj művelhetőségét (a művelési költségeket), –a vetés és kelés körülményeit,
–a növények elővetemény-értékét, –a célszerű fajtaösszetételt,
–a növényi károsítók (kórokozók, kártevők, gyomnövények) szaporodását, –a gyomirtó szerek hatékonyságát,
–az öntözés szükségességét és
–a tenyészidő hosszát, a betakarítás idejét.
1.2.4. 1.2.4. A levegő
A Föld légterét (atmoszféra) alkotó levegő összetétele fontos ökológiai tényező. Az abszolút száraz levegő kb. 78,2 térfogat% nitrogént, 20,9% oxigént, közel 1% argont, 0,03% szén-dioxidot és egyéb nemesgázokat tartalmaz. Megtalálható benne több-kevesebb élő és élettelen tisztátlanság (virágpor, spórák, magvak, baktériumok, gombák, talajrészecskék, hamu stb.), és egyéb szennyező anyagok (kén-dioxid, szén-monoxid stb.) is.
A légköri nitrogén a legtöbb növényre közömbös, azonban egyes baktériumok, pl. a pillangós virágú
növényekkel szimbiózisban élők a légköri nitrogént is megkötik és beviszik a növényi táplálkozás körfolyamatába.
Az oxigén a növények légzéséhez nélkülözhetetlen elem, hiánya általában nem jellemző.
A szén-dioxid a fotoszintézishez (a szerves anyagok előállításához) nélkülözhetetlen, koncentrációjának
változása a növényeket körbevevő levegőben számottevő (függ a napszakoktól, évszakoktól stb.).
A légnedvesség. A levegő összetevői között növénytermesztési szempontból igen fontos a levegőben lévő
vízgőz, a légnedvesség. A levegő vízgőz-, ill. páratartalma, bizonyos határokon belül pótolja a talajnedvesség hiányát.
A talaj levegőtartalma függ a talaj szerkezetétől, tömődöttségétől, a pórusok nagyságától, valamint a talaj
nedvességtartalmától. A különböző növényfajoknak a talajok levegőtartalma iránti igénye eltérő. A talajok levegőtartalma szerkezetük javításával, okszerű talajműveléssel növelhető. A talaj levegőviszonyai meghatározzák a talajban végbemenő mikrobiológiai, kémiai folyamatok irányát is, ezek levegős (aerob) körülmények között oxidációs, levegőmentes (anaerob) körülmények között redukciós irányba tolódnak el. A légköri levegő vízszintes irányú mozgását szélnek nevezzük, fontos éghajlat-alakító tényező, iránya, sebessége, ereje nagymértékben hat a növényekre:
–elősegíti a növények megporzását,
–a növényi magvak és a növényi károsítók szállítója, –megváltoztatja a levegő hőmérsékletét, páratartalmát,
–növeli a növények és a talaj párologtatását (a transpirációt és az evaporációt), –a laza talaj elhordásából (defláció) is súlyos károk keletkezhetnek,
–az ún. „homokveréssel” a növényeken mechanikai sérüléseket okozva, azok pusztulását is eredményezheti.
A fejezetben a fontosabb szántóföldi növények ismertetésére kerül sor, amelyek a táplálkozásban, a takarmányozásban, ipari nyersanyagként, valamint az egészséges vetésszerkezet kialakításában betöltött szerepük alapján hazánkban általánosan elterjedtek, termesztésük jelentős.
Az őszi búza legfontosabb kalászos gabonánk, a szántó műveléságú területének közel negyedét foglalja el,
nagyságrendben csupán a kukorica előzi meg. A búza jelentőségét elsősorban táplálkozásban betöltött szerepe adja (az egy főre jutó lisztfelhasználásunk évi 90 kg körül mozog). Az állattenyésztés egyes ágazataiban nagy mennyiségű a takarmánybúza felhasználás, őrlési mellékterméke a korpa, valamint a szalmája döntőrészt szintén az állattenyésztésben hasznosul, bár ez utóbbi cellulóz-alapanyagként is jelentős.
Kiemelkedő évjáratokban a búzatermés közel fele exportalapot képez, de minden évben jelentős a külpiaci értékesítésünk. Növénytermesztési szempontból fontos tulajdonsága, hogy főként korai betakarítása következtében valamennyi szántóföldön termesztett növényünk jó előveteménye, a vetésszerkezetbe könnyen illeszthető. Átlagtermése az időjárástól függően 3,5–5,5 t/ha között ingadozik, vetésterülete 1–1,2 millió ha.
A rozs fontosságát tekintve a második kenyérgabonánk. Termesztése több év átlagában mintegy 50 ezer ha-ra –
döntően más gabonaféle vetésére alkalmatlan, laza homokterületre – korlátozódik. Hosszú szalmája kézműipari felhasználásra, valamint almozásra egyaránt alkalmas. Átlagtermése 2–2,5 t/ha.
Az őszi árpát takarmányozási célokra termesztjük. Vetésterülete több év átlagában 200 ezer ha körül mozog.
Az őszi búzánál kevésbé igényes a talaj minősége iránt, azonban a fagyzugos termőhelyeket nem kedveli, a keményebb, hótakaró nélküli telek megviselik. Átlagos hozama 3,5–4 t/ha.
A tavaszi árpa termesztése főként a sörgyártás alapanyag-ellátás (malátagyártás) érdekében történik, évi
mintegy 150 ezer ha-on. A söripar szigorú minőségi követelményeinek meg nem felelő termés takarmányként hasznosítható, míg a tavaszi árpa szalmája szintén értékes ún. takarmányszalma. Termésátlaga 3,0–3,5 t/ha.
A zab a tavaszi árpa mellett a második tavaszi vetésű gabonaféle, jelentőségét sajátos kémiai összetételének
köszönheti. A fehérjetartalma értékes, kiemelkedően magas az E-vitamin-, valamint avenintartalma, ezért humán élelmiszerként, a növendék- és tenyészállatok takarmányozására egyaránt használható. Szalmája jó szálastakarmány. Termesztése 60–65 ezer ha-on folyik, termésbiztonsága a többi gabonához képest kevésbé kielégítő, átlaghozama 2–2,5 t/ha.
A borsó pillangós virágú növény, szemtermése és vegetatív részei fehérjében gazdagok. Felhasználása sokrétű,
emberi fogyasztásra technológiai érettségi állapotban betakarítva zöldborsóként, frissen fogyasztva, és tartósítva (konzerv, hűtőipar) egyaránt közkedvelt. Az ún. cukorborsófajta a zöldbabhoz hasonlóan hüvelyestül is fogyasztható, felhasználása egyre terjed. A biológiailag éretten betakarított száraz borsó, hántolás után ún.
feles borsóként szintén fontos főzeléknövény, konzervipari alapanyag, de főként exportcikként jelentős.
Takarmányozásra zölden a teljes növény, szárazon, betakarítva szemtermése és szalmája egyaránt felhasználható. Előveteményként is kedvelt növény, miután korai betakarítása és nitrogéngyűjtő képessége miatt a nyárvégi és őszi vetésű növények számára optimális vetőágyat biztosít.
Vetésterületének zömét a kiterjedt vetőmag bértermeltetés adta korábban, de miután e tevékenység napjainkban visszaszorult, jelenlegi vetésterülete alig éri el a 20 ezer ha-t.
A kukorica legfontosabb takarmánynövényünk, de felhasználása humán élelmiszerként is változatos. Teljes
növényként betakarítva, szilázsként a szarvasmarha állomány bázistakarmánya, abrakként pedig szinte valamennyi állatfaj takarmányának fontos komponense. Energiatartalma kiemelkedően magas. Csemegekukoricaként konzerv és hűtőipari feldolgozása jelentős, de élelmiszerként felhasználható még liszt, gríz, folyékony izocukor és csíraolaj formájában is. Vetésterülete valamivel meghaladja az őszi búzáét. 1,1–1,2 millió ha, termésátlaga szemesen 5–7 t/ha, silóalapanyagként zölden betakarítva pedig 30–40 t/ha.
A cukorrépa kétéves növény, feldolgozásra az első évben fejlesztett répatest (gyökgumó) kerül a
cukorgyárakba. Vetésterületét a hazai igények determinálják, hiszen exportcélú termesztése a konkurens nádcukor alacsony világpiaci ára miatt nem gazdaságos.
A cukorrépa feldolgozása során keletkezett melléktermékek jól hasznosíthatók az állattenyésztésben, növénytermesztésben, valamint szeszipari alapanyagként is. A cukorgyártás folyamán nyert kilúgozott répaszelet (répacsík) préselt és szárított változata egyaránt kitűnő takarmány, az 50–60% már nem kristályosítható cukrot tartalmazó melasz takarmánykomponensként, valamint szeszipari alapanyagként is felhasználható. A gyártás folyamán nyert nyerslé tisztításakor felhasznált mészből, a szűrés után keletkezett
mésziszap talajjavító anyagként szintén a mezőgazdaságban hasznosul. A cukorrépa termesztését a feldolgozóipar integrálja, a termőterület (a szállítási költségek csökkentése érdekében) egyre inkább a cukorgyárak közelébe koncentrálódik. A termésbiztonság érdekében az integrátorok előnyben részesítik az öntözhető területeket. A cukoriparban bekövetkezett koncentráció és az előzőekben vázolt szempontok alapján a cukorrépa termesztése az utóbbi években jelentős változáson ment keresztül, vetésterülete a korábbi 100 ezer ha-ról 60–70 ezer ha-ra szűkült, termésátlaga azonban 40–50 t nagyságban stabilizálódott.
A napraforgó a legfontosabb olajnövényünk. Főként magas olajtartalmú hibrideit termesztik, de
zöldtakarmányozás, madáreleség és emberi fogyasztás céljára is alkalmasak egyes fajtái. Az olajnapraforgó feldolgozásának melléktermékeként nyert extrahált napraforgódara nagy fehérjetartalmú, kitűnő abraktakarmány. Vetésterülete 400–500 ezer ha, növelésének gátat szab, hogy 4–5 évig önmaga után nem vethető. Termésátlaga 1,5–2,2 t/ha között ingadozik.
Az őszi káposztarepcét olajtartalma miatt termesztjük. Olaja étkezési olajként, élelmiszer-alapanyagként, és az
iparban edző- vagy hűtőolajként hasznosul, és reménybeli alternatív energiaforrás. Termesztését az is indokolja, hogy jól gépesíthető, kevés kézi munkaerőt igényel. További előnye, hogy korán kell betakarítani, ezért majdnem minden növénynek jó előveteménye. A sok búzát termesztő gazdaságok két búza közötti évben vetik. A feldolgozás mellékterméke, az extrahált (vegyi úton zsírtalanított) repcedara, nagy fehérjetartalma miatt jó takarmány. Jelenleg mintegy 60 ezer hektáron termesztjük. Termésátlaga 2–2,5 t/ha.
A lucerna évelő, pillangós virágú takarmánynövény. Általában négyévenként telepítjük, a telepítés évében 2, az
álló lucernából 3–4, öntözött körülmények között 4–5 növedék takarítható be évenként. Felhasználható zölden, szénaként, lisztként, valamint szenázsként (erjesztett) etetve. Takarmányértékét magas fehérje-, valamint karotintartalma adja. Vetésterülete az állatlétszám csökkenését követően 150–160 ezer ha-on stabilizálódott, termésátlaga 4,5–5 t/ha, szénaértékben kifejezve.
A burgonya jelentős népélelmezési cikk. Közvetlen étkezési célú felhasználása mellett a konzerv-, szesz-, a
sütő- valamint a gyógyszeripar alapanyaga, de takarmányként is hasznosítható.
Termesztése jól gépesíthető, korai betakarítása miatt az őszi vetésű növények jó előveteménye. Szárazságra hajlamos éghajlatú területeken, öntözés nélküli termesztése nem gazdaságos.
Termesztése az 1990-es évektől fokozatosan csökken, jelenleg 30 ezer ha körüli területen termesztik, átlagtermése 18–30 t/ha.
1.4. 1.4. A talajművelés
A talajművelés a vetőmagvak csírázásához, valamint a növények további fejlődéséhez szükséges talajállapot
mechanikai eszközökkel való előállítása. A korszerű talajművelés kedvezően hat a talaj víz-, levegő-, hő- és tápanyag-gazdálkodására, de csökkenthető vele a víz és a szél okozta talajpusztulás, a gyomnövények és az egyéb károsító szervezetek egyedszáma is.
Hazánkban az éves csapadék mennyisége csekély, eloszlása nem egyenletes, ezért arra kell törekedni, hogy talajműveléssel segítsük elő a lehullott csapadék gyors befogadását, ill. a talaj által elnyelt vízmennyiség szárazabb időszakokra történő megőrzését.
A talajművelés során alkalmazott különböző eljárások a vegetációs idő alatt tömődötté vált (tarlómaradványokkal, gyommal borított) legfelső talajréteg (a feltalaj) forgatásával, lazításával megszüntetik annak hajszálcsöves szerkezetét. A talajmaradványokkal összekevert – pórustérfogatában megnövelt – réteg megkönnyíti a csapadék befogadását és – szigetelőrétegként – elősegíti a talaj víztartalmának megőrzését. A talajban lévő víz-levegő aránya a művelt réteg lazításával, ill. tömörítésével szabályozható. (pl. A vetés után alkalmazott hengerezés egyaránt növeli a vetés mélységében a talaj relatív víztartalmát és hővezető képességét, ezzel kedvező feltételt teremt a vetőmagvak egyenletes, gyors csírázásához.)
A talajművelés további feladata, hogy fenntartsa, vagy javítsa a talaj tápanyag-szolgáltató képességét. A növények tápanyagforrásaként szolgáló szerves- és műtrágyák gyökérzónába juttatása a talajművelő eszközökkel történik, de a talajban lévő ún. „tápanyagtőke” hasznosítható (a növények számára felvehető) tápanyaggá történő átalakításért felelős mikroorganizmusok optimális életfeltételei is a talajműveléssel biztosíthatók.
Okszerű talajműveléssel csökkenthető az értékes termőréteg lekopása, a szél és a víz okozta kártétel (a defláció és az erózió). A defláció főként a könnyű (futóhomokos) talajokon gyakori, az ellene való védekezés lehetséges módja a talajművelés idejének helyes megválasztása (pl. arra kell törekedni, hogy minél hosszabb ideig fedje növényzet a talajt).
Az erózió elsősorban a lejtős területeket veszélyezteti. Az eróziós károk a talajok vízáteresztő képességének növelésével, a felszíni gyors vízelfolyás lehetőségének csökkentésével akadályozhatók meg. Ennek egyik eszköze az ún. „rétegvonalas” művelés.
A talajművelésnek az említetteken túl fontos szerepe van a gyomirtásban és az egyéb károsítók gyérítésében (agrotechnikai növényvédelem). A gyomok – egyéb káros hatásuk mellett – a kultúrnövényekhez képest akár 15–20-szor nagyobb intenzitással képesek kihasználni a talaj víz- és tápanyagkészletét, ezért a növénytermesztés csak gyommentes körülmények között folytatható eredményesen. A talajműveléssel egyben sok talajlakó kártevő is megsemmisül, mások életfeltételei válnak kedvezőtlenebbé, így a kórokozók szaporító képleteinek talajbeforgatásával megszakítható a fertőzési lánc.
A talajművelés műveleti elemei: –a forgatás, –a lazítás, –a porhanyítás, –a keverés, –a tömörítés és –a felszínalakítás.
A műveleti elemek elnevezései utalnak a talajon és a talajban bekövetkező változásokra.
A forgatás során a munkagép az általa kimetszett talajszeletet az eredeti helyzetéhez képest elfordítja. Az
átfordítás szögének nagysága szerint beszélhetünk „teljes” és „nem teljes átfordítás”-ról.
A lazítás hatására a talajrészecskék eltávolodnak egymástól, nő a pórustérfogat, és javul a talaj víz-, levegő- és
hőgazdálkodása.
A porhanyítás a talajrészek aprítását jelenti, az aprómorzsás talajszerkezet kialakítását teszi lehetővé. A túlzott
porhanyítás azonban káros, mivel porosodást okoz.
A keverés a talaj alkotórészeinek átrendezését, a talaj felszínére juttatott anyagok (műtrágya, vegyszer) talajba
keverését jelenti.
A tömörítés a talajrészecskék egymáshoz való közelítése.
A felszínalakítás a talaj felszínének az adott esetben megkívánt módon történő alakítása. Célja lehet a talaj
felületének csökkentése, „simává tétele”, de ide tartozik a „speciális profilú talajfelszín” kialakítása is (pl. bakhátkészítés, vagy burgonyatöltögetés).
A művelési eljárás több műveleti elem különböző mértékű, egyidejű alkalmazása. Elnevezése a
művelőeszközök alapján történik. Így pl. a szántás az ekéhez kötődő művelési eljárás, amelynek legjellemzőbb műveleti eleme a forgatás, de emellett még különböző (csökkenő) mértékben lazítást, keverést és porhanyítást is végez.
A különböző talajművelő eszközök munkájára jellemző műveleti elemeket a 4. táblázat foglalja össze.
1.4.1. 1.4.1. A talajművelés eszközei és az általuk végzett munka
Az eke. A vele végzett művelési eljárás a szántás a talajművelés legrégibb és legtöbbet vitatott módja.
A talaj felső rétege felszínén található tarlómaradványok, valamint a szerves és szervetlen tápanyagok szántással juttathatók a gyökérzónába. A művelési eljárás bírálataként felhozható, hogy beavatkozik a talajlakó mikroorganizmusok életébe (ugyanis a levegőtlen körülményekhez szokott és a levegőt kedvelő szervezetek életterét a művelt talajréteg megfordításával felcseréli):
–a művelés mélységében káros mértékben tömöríti a talajt (eketalp-betegség), –a talaj szellőztetésével csökkenti annak víztartalmát és
–energiaigényes munkaművelet.
A hazai klimatikus viszonyok és a talajadottságok miatt a szántást a fentiek ellenére nem lehet mellőzni, alkalmazásakor azonban körültekintően kell eljárni a munkavégzés idejének és a minőségének meghatározásában.
Az ekén különböző, meghatározott funkciót betöltő szerkezeti elemek találhatók (1. ábra).
1. ábra. Az eke általános felépítése
1. kormánylemez a szántóvassal, 2. előhántó, 3. csoroszlya, 4. altalajlazító, 5. eketörzs, 6. gerendely vagy keret, 7. ekenád és csúszótalp, 8. járó vagy mankókerék, 9. vonó ill. függesztőszerkezet, 10. szabályozószerkezet
A szántóvas a beállított művelési mélységben, a talajfelszínnel párhuzamosan végzi a barázdaszeletek
kihasítását, majd ezt kissé felemelve a kormánylemezre vezeti.
A kormánylemez a „rávezetett” barázdaszeletet a kialakításától függően – különböző mértékben – porhanyítja,
ill. átfordítja.
A csoroszlya feladata – az eketest előtt haladva – a barázdafal függőleges kimetszése.
Az ekenád és csúszótalp az ekefejet érő erőhatások (vízszintes, függőleges) kiegyensúlyozását végzi.
Az eketörzs szolgál a kormánylemez, a szántóvas, az ekenád, és a csúszótalp összefogására, a vázhoz való
rögzítésére.
Az előhántó a kormánylemez forgató hatását tökéletesítve a felszíni maradványok befedését segíti.
A termesztési célnak, technológiának megfelelően a szántás különböző mélységekben végezhető: –sekélyszántás (16 cm-ig),
–középmély szántás (20 cm-ig), –mélyszántás (30 cm-ig), –mélyítő szántás (40 cm-ig) és –mélyforgatás (rigolszántás) ≥ 50 cm.
A szántás ideje. A szántás célszerű ideje az ősz (őszi mélyszántás), de bizonyos esetekben más időpontban is
végezhető. Ha kedvezőtlen időjárás vagy a szántókapacitás hiánya miatt ősszel szántatlan marad a terület egy része, akkor a tavasz folyamán kell azt pótolni. A tavaszi szántásnak azonban számos hátránya van (nem tud érvényesülni a csapadékbefogadó hatás, a csapadékmegőrzés, a talajélet egyensúlya csak később áll helyre stb.).
2. ábra. Ágyeke
A szántás optimálisnak nevezett őszi idejétől más okok miatt is el lehet térni. A lucerna telepítések feltörésének (kiszántásának) szokásos ideje a használat utolsó évében, a második kaszálás után, azaz a nyár közepén van. Ugyancsak eltérhet az őszi időponttól a szerves trágya kijuttatását követően annak gyors alászántása is.
A szántás módja az eke típusától függően többféle lehet. A legelterjedtebb eketípus az ágyeke(2. ábra), amely a
barázdaszeletet mindig jobbra fordítja, az általa végzett munka az ágyszántás(3. ábra). A szántás előtt a táblát fogásokra kell osztani. Egy-egy fogás nagyságát (szélességét) úgy kell meghatározni, hogy a tábla végén (a forgón) a művelőeszköz üresjárata ne legyen túlzott mértékű. A fogás szélessége az ekefejek számától (munkaszélességétől) függ, általában ekefejenként 10 m.
Ha a kezdő barázdát a kijelölt fogás közepén húzzuk, akkor összeszántásról beszélünk. Ebben az esetben a tábla végén jobbra fordulva a második húzás barázdaszeleteit az elsőnek vettetve a fogás közepén domborulat képződik, amit bakhátnak nevezünk. Szétszántáskor a kezdőbarázda a fogás két szélén jön létre, és az eke onnan halad a fogás közepe felé a tábla végén mindig balra fordulva. A szétszántott fogás befejezésekor (a fogás közepén) széles nyílt vagy osztóbarázda képződik. A szántás végeztével az osztóbarázdákat és bakhátakat az egyenletes talajfelszín érdekében (a további műveletek megkönnyítése miatt) el kell munkálni.
3. ábra. Főbb szántásmódok
a) összeszántás, b) szétszántás, c) javított szántás, d) rónaszántás
Ha az összeszántott és szétszántott fogásokat felváltva kombináljuk, akkor javítottágyszántásról beszélünk. E szántási mód alkalmazásával a bakhátak és osztóbarázdák száma felére csökkenthető.
4. ábra. Váltva forgató eke
A rónaszántás eszköze a váltva forgató eke, amely esetében egy gerendelyen két eketestsor helyezkedik el
egymással 90°-os, vagy 180°-os szögben (4. ábra). A keret elfordításával a táblán mindkét irányú haladásnál a barázdaszeletek az előző húzás barázdaszeleteinek irányába fordulnak, így sem bakhát, sem osztóbarázda nem képződik.
Ez a szántásmód különösen előnyösen használható a lejtős területek rétegvonalas művelésénél. Ugyancsak rónaszántás végezhető az ún. „váltó” ekével, amely az egy irányba forgató ekefejek helyett, mindkét irányba forgató eketesttel (szántóvas+kormánylemez) van felszerelve, ami némi minőségi kompromisszum árán szintén váltva forgatást tesz lehetővé.
A közel négyzet alakú, nagyméretű táblákon ún. körbeszántás is végezhető. Lényege, hogy a tábla szélétől befelé haladva, az oldalak irányát követve a táblát ágyekével körbeszántják. (Ez is a rónaszántáshoz hasonló eljárás.) Az ekét csak a tábla sarkain emelik ki, ezért a „forgót” átlós irányban szántják.
Gyakran előfordul, hogy a barázdaszeletek között – hibás szántás, vagy ekebeállítás következtében – szántatlan terület marad ki, ennek neve a vakbarázda.
A szántás sebessége. Az ekék munkasebessége a vontató teljesítménye és a munka minőségének
figyelembevételével általában 6–12 km/h.
A tárcsás talajművelő gépek. Atárcsás boronák (5. ábra) a szántáselmunkálás, a tarlóhántás, valamint a
magágy készítésének eszközei. Művelőelemük a közös tengelyre feltűzött homorú tárcsalevél, amelynek pereme sima, vagy csipkés kialakítású, síkja a vontatási iránnyal 90o-nál kisebb szöget zár be. Az adott szög befolyásolja
a munkaeszköz művelési mélységét, keverő és porhanyító hatását, valamint a növényi maradványok aprításának mértékét. A tárcsák átmérője 450–700 mm között változik, függőleges irányú fajlagos terhelésük alapján könnyű (30 kg/db), középnehéz (50 kg/db) és nehéz (70 kg/db) boronák csoportjaira bonthatók.
A tárcsatagok elrendezése alapján egysoros, kétsoros elrendezésű és oldalazótárcsák ismeretesek. A tárcsák művelési mélysége típustól és talajállapottól függően 6–25 cm, munkasebességük 6–10 km/h.
Talajlazítók. Talajlazításnak nevezzük azt a művelési eljárást, ami az összeállt, ülepedett vagy tömörödött
rétegek talajrészeit (kisebb-nagyobb rögök képződésével) eltávolítja egymástól. A lazítással csökken a talaj térfogattömege, nő a hézagtérfogata, ezen belül a gravitációs pórusok aránya, ill. a levegő térfogat%-a. A fentiek következtében javul a talaj vízbefogadó képessége és víztároló kapacitása. A lazítás mind az alapozó, mind a kiegészítő talajmunkák fontos műveleti eleme és eljárása.
5. ábra. Tárcsatípusok
a, b) egysoros, c) kétsoros, d) oldalazó A lazítás mértéke (mélysége) lehet:
–sekély (szántóföldi, vagy sorközművelő kultivátor), –középmély (középmélylazítók) vagy
–mélylazítás (altalajlazítók).
A szántóföldi kultivátor (6. ábra) a teljes sávban (munkaszélességben) végzi a talaj lazítását és a gyomok
irtását, míg a sorközművelő kultivátor (7. ábra) a két vagy három sorban elrendezett saraboló szerszámai segítségével a sorközöket műveli meg.
6. ábra. Szántóföldi kultivátor
7. ábra. Sorközművelő kultivátor
A középmély lazítók (nehézkultivátorok) munkája az ún. rendszeresen művelt feltalajra terjed ki. A középmély
lazítás hatása általában a vegetációs idő végéig terjed, ezért alapművelésnek számít.
Mélylazítással az altalaj fizikai állapota javítható. A tömör vízzáró réteg fellazításával megszünteti a
helytelenül végzett szántás okozta „eketalp-betegséget”. A mélylazítás eszközei a különböző konstrukciójú
8. ábra. Altalajlazító
Talajmarók. A talajmarók (9. ábra) művelőegysége egy vízszintes tengelyű maródob, amelyen „L” alakú vagy
íves kialakítású kések találhatók. A forgókések haladás közben szeleteket vágnak ki a talajból, amelyek a burkolatnak ütközve aprítódnak. A maródob a meghajtását az erőgép kardántengelyéről kapja, a talajmunka minősége a fordulatszám és a haladási sebesség függvénye. Számottevő keverőhatása miatt gyakran alkalmazzák zöldtrágya és egyéb szerves anyagok bedolgozására. Munkamélysége 6–10 cm, esetleg 25–30 cm lehet, használata zöldségtermesztő hajtatóházakban, fóliasátrakban és a szőlőültetvényekben elterjedt.
a) működése, b) szerszámkialakításai
Ásóboronák. Az ásóboronák (10. ábra) felépítésükben a tárcsás boronákra hasonlítanak, de művelőszerszámaik
több részből álló, kereszt alakban elhelyezett acélkések. A késkereszteket összefogó tengelyek a géptesthez csapágyazott konzolokon kapcsolódnak. A művelőelemek nagy munkasebesség (10–14 km/h) mellett intenzív aprító, porhanyító és keverő munkát végeznek. Széles körben alkalmazhatók szántáselmunkálásra, magágykészítésre.
10. ábra. Ásoborona
Fogasboronák. A fogasborona (11. ábra)porhanyít, lazít, kever, felszínt egyenget és irtja az éppen csírázó
gyomokat a talaj felső 4–10 cm-es rétegében. Főleg szántás elmunkálására, magágy-előkészítésre, magtakarásra és növényápolásra alkalmas.
Az egy boronafogra eső tömegük alapján megkülönböztetünk: –könnyű vagy magtakaró,
–középnehéz vagy talajművelő és –nehéz vagy talajalakító fogasboronákat.
11. ábra. Fogasborona-levél
Talajsimító. A talajsimító (12. ábra) az egyenletes talajfelszín kialakításának eszköze, legjellemzőbb
műveletelemei a felszín egyengetése (felület csökkentése) és a porhanyítás. Főleg az őszi mélyszántás tavaszi elmunkálásának eszköze, gyakran alkalmazzák fogasboronával kombináltan.
12. ábra. Talajsimító
Hengerek. A hengereknek (13. ábra) sima és profilos változata ismert, főleg a talajfelszín tömöríthető velük, de
a rögök aprításában, a talajfelszín alakításában is fontos szerepük lehet. Megkülönböztetünk sima és profilos felületű hengereket, míg az előző a talaj felszínén, az utóbbi valamivel mélyebben (a vetés mélységében) fejti ki hatását. A hengert főleg a tarlóhántás, a szántás lezárására, vetőágy előkészítésére (különösen aprómagvak vetésénél), a vetések lezárására, a növény ápolásban pedig a felfagyás okozta károk enyhítésére használják.
