Jill Mansell
Nem zörög a haraszt
Tilly Cole belevaló, szókimondó lány, és egyáltalán nem szokása halogatni a döntéseket. Amikor elhagyja őt a barátja, Tilly elutazik pár napra vigasztalódni Roxboroughba a legjobb barátnőjéhez. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve ott marad a kisvárosban. Hiszen a vidéki élet nyugalmas, egyszerű és őszinte. Tehát az ideális megoldás Tilly számára. Vagy mégsem?
Hamar kiderül, Roxborough nem egy átlagos kisváros. Jóval inkább a pletykák és a rivalizálás melegágya. Ennek pedig a legfőbb oka a szexis agglegény, Jack Lucas. A pasi totál ellenállhatatlan: okos, kedves, figyelmes és bezsongatóan jóképű. Nem csoda, ha a nők megvesznek érte.
Jack egy idő után szemet vet Tillyre. Ám vigyázat, mert a férfiról mindenki azt rebesgeti, megrögzött nőfaló, és amint ágyba vitte aktuális hódítását, máris továbblép.
Tillynek esze ágában sincs új trófeának lenni Jack gyűjteményében. De jól dönt-e, ha a pletykákra hallgat? Vagy pont ebben az esetben kihagyja élete nagy szerelmét?
Jill Mansell az egyik legnépszerűbb angol írónő. Regényeit életszerű helyzetek, csavaros történetek és humoros csattanók teszik letehetetlenné. Műveit eddig több mint 5 millió példányban adták el, stílusát a kritikusok Marian Keyes, Sophie Kinsella és Nora Roberts könyveihez hasonlítják. Magyarul megjelent kötetei: Szerepcsere, Az első az utolsó?, Újrakezdés, Szólóban, Miranda nagy tévedése, Vegyespáros, Keresd a párod!, Titkok közt.
A mű eredeti címe:
Rumour Has It
Copyright © Jill Mansell 2009 Fordította: Béresi Csilla 2015
Magyar kiadás © 2015 Kulinária Kiadó, Budapest Minden jog fenntartva.
Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Lovass Gyöngyvér
Borító: Dawn Pope
Borítóillusztráció: Nina Chakrabarti © 2009 Sourcebooks Inc. Used with permission.
Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien ISBN 978-963-9905-58-0 (epub) ISBN 978-963-9905-59-7 (mobi)
Első fejezet
Milyen fura, hogy az ember menten megérzi, ha valami nagy gáz van, amint kinyitja a lakása ajtaját.
Tilly megállt a küszöbön, kezével a villanykapcsoló után tapogatott. Így, egy hideg, februári csütörtök estén, munkából hazatérve tulajdonképpen semmi rendhagyót nem lett volna oka feltételezni.
Ám ez az este valahogy más volt. Érezte.
Felkattintotta a villanyt, a lakásban szétáradt a fény.
És igen, ez volt a bizonyos rejtélyes hatodik érzék! Azért látta másnak a lakását, mert a hallból eltűnt a szőnyeg.
Hol a szőnyeg?
Csak nem öntötte le valamivel Gavin? Tilly a nappali felé igyekezett, léptei hangosan kopogtak a csupasz parkettán.
Mi folyik itt?
Körülpillantott a szobában, hogy leltárba vegyen mindent… pontosabban mindennek a hiányát. Ezek szerint hihetetlenül válogatós betörőket fogtak ki, vagy pedig…
Gavin egy levelet hagyott a kandallópárkányon. Feltehetően valami illemtanszakértővel is konzultált előtte: „Kedves Nagyokos Kisasszony! Azt tervezem, hogy minden előzetes értesítés nélkül elhagyom a barátnőmet. Hogyan magyarázzam meg neki, miért?”
Amire Nagyokos Kisasszony vélhetőleg így felelt: „Kedves Gavin, szegény fiú! A jelen helyzetben a követendő viselkedés az, hogy kézzel írott levelet hagyunk hátra. Nem e-mailt írunk, és semmiképpen sem SMS-t, ezt mindenképp tartsa észben! Helyezze a levelet a kandalló tetejére, ahol nem lehet nem észrevenni.”
Tilly villámgyors leltárt csinált. Mi más történhetett, mint hogy Gavin hirtelen elköltözött?
Miért maradt volna különben a lakásban a DVD-lejátszó – az övé –, és miért hiányzik a tévé, ami Gaviné? Miért kelt lába a DVD-k háromnegyedének, a háborús filmeknek és a sci-fiknek, és miért csupán az érzelgős, könnyfakasztó romantikus vígjátékok nem tűntek el? Miért nincs itt a kávézóasztal – Gavin anyjának ajándéka –, amikor…
– Tilly? Hú, de jó! Csak én vagyok…
A francba, nem zárta kulcsra az ajtót! Ezért jöhetett utána Babs, a szomszédasszony a lépcsőforduló túloldaláról, méghozzá lábujjhegyen pipiskedve. Mintha bizony a csöndes osonás elfogadhatóvá tenné, hogy mások lakásában kotnyeleskedik!
– Szia, Babs – fordult feléje Tilly. – Elfogyott a teád?
Hátha üzenetet hozott Gavintől – futott át az agyán.
Netalán Gavin megkérte, hogy Babs nézzen rá, jól van-e.
– Nem, drágám, tele vagyok teával. Csak látni akartam, hogy vagy. Jaj, te szegény! És én még azt hittem, hogy ti ketten boldogok vagytok!… Nem is álmodtam, hogy ez lesz! – Ahogy Babs megrázta a fejét, haragoszöld fülbevalói hangosan
megcsörrentek. – Desmond meg én álompárnak gondoltunk titeket. És közben Gavin erre készült! Te drága! Elmondhattad volna, tudod, mennyire jó hallgatóság vagyok.
Még hogy jó hallgatóság!
Babsnek a pletyka volt az élete, első számú hobbija, a védjegye. Ugyanakkor nem lehetett nem szeretni… aranyszívű teremtés volt, csak éppen a tolakodó, minden lében kanál fajtából.
– Elmondtam volna én, ha tudok róla – felelte Tilly.
– Atyavilág! – visított fel Babs. – Azt akarod mondani, hogy…
– Gavin lelépett. Ha nem, hát elrabolták – nyúlt Tilly a kandallópárkányra állított levél után.
– Láttam délután, hogy egy költöztető furgonba pakolja a holmiját. Nem emberrablók vitték el. Csak a szülei voltak vele – tette hozzá Babs.
Másnap este Tilly vonata megállt Roxborough város pályaudvarán. Péntek volt, negyed nyolc, és mindenki hazafelé igyekezett.
Engem kivéve, én elmenekülök az otthonomból – gondolta Tilly.
Erin várta a peronon, a hideg ellen élénk rózsaszín kabátba burkolózva. Hevesen integetni kezdett, mikor felfedezte barátnőjét a vonat ablakában.
Tilly menten jobban érezte magát. El se tudta volna képzelni az életét Erin nélkül. Tíz éve nehezen tudta eldönteni, hogy a liverpooli vagy az exeteri egyetemre menjen-e. Ha akkor Liverpoolt választja, sosem találkoznak. De Exeterbe ment – részben a tenger közelsége miatt, részben pedig azért, mert egy barátjától történetesen azt hallotta, hogy a város tele van jó pasikkal. Ott ismerte meg Erint; a koleszban a szomszéd szobában lakott. Ők ketten az első naptól kezdve remekül kijöttek egymással. Fura volt belegondolni, mi lett volna, ha mégis Liverpoolban köt ki. Ez esetben másvalaki lenne a legjobb barátnője, talán egy magas, sovány sportlédi, mondjuk egy Monica nevezetű. Istenem, még belegondolni is milyen képtelenség!
– Uff! – szusszant fel Erin, mikor Tilly alaposan megölelgette. – Minek köszönhetem ezt az érzelemkitörést?
– Örülök, hogy nem egy Monica nevű sportlédi vagy.
– Huh, még csak az kéne! – borzongott össze Erin a gondolatra, aztán belekarolt Tillybe. – Gyere, menjünk haza! Karamellpudingot csináltam a tiszteletedre.
– Látod? – ragyogott fel Tilly képe. – Monica soha nem venne ilyet a szájára. Inkább valami ilyesmit hallanál tőle: „Menjünk, fussunk le tizenöt kilométert, attól majd felvidulunk.”
Erin egy ódon házban lakott. Ugyanolyanban, mint amilyenek rendetlen összevisszaságban szegélyezték Roxborough főutcáját. Az egyszobás kis garzon az emeleten volt, a fölött a bizományi ruházati üzlet fölött, amelyet Erin hét éve vezetett. Nem egészen erre a munkára vágyott, amikor jelesre végzett az exeteri egyetem francia szakán. Párizsba készült fordítónak. Erről az álmáról azonban le kellett tennie egy hónappal a huszonegyedik születésnapja után, amikor az édesanyja váratlanul agyvérzést kapott. Maggie Morrison egyik napról a másikra okos, energikus régiségkereskedőből elesett, feledékeny öregasszonnyá vált, aki árnyéka volt csak régi önmagának. Erin összeomlott. Feladta álmai állását Párizsban, és visszaköltözött Roxboroughba, hogy az anyját ápolja. Mivel semmit sem konyított a régiségekhez, használtruha-bolttá alakította át az üzletet, és mindent elkövetett, hogy Maggie gondozását össze tudja hangolni a kenyérkeresettel.
Az első agyvérzést három évvel később követte a második; Maggie ezt már nem élte túl. Erinben a veszteség érzése megkönnyebbüléssel vegyült, amit azonnal bűntudat követett. Roxborough azonban épp felvirágzóban volt. Erin, aki egyfolytában Párizsba vágyott, rájött, hogy nem akar többé elmenni innen. Ez a patinás hajdani vásárváros remek hely volt. A lakók törődtek egymással, igazi közösséget alkottak. Ráadásul az üzlet is jól ment. Erin boldog volt itt, megbecsülték – miért hurcolkodjon akkor tovább?
Most pedig, négy év múltán még több oka volt a maradásra. Egyelőre azonban nem szándékozott beszámolni erről Tillynek, akit teljesen kiütött Gavin aljas húzása. Tapintatlanság lett volna, ha Erin előhozakodik a saját boldogságával.
– Felhívtam ma délután – mondta Tilly két kanál karamellpuding között. – Hihetetlenül görény alak! Nem merte a szemembe mondani, hogy szakítani akar, jobb ötletnek látta, ha egyetlen szó nélkül lelécel. Visszaköltözött a szüleihez. Sajnálja a dolgot, de úgy érezte, nincs jövője a kapcsolatunknak. Gondolt hát egyet, és lelépett! – csóválta a fejét hitetlenkedve. – Én pedig itt maradtam a lakással, amit egy fizetésből képtelen vagyok fenntartani. Albérlőt sem kereshetek, mert csak egy hálószoba van. Ezt nevezem én önzésnek!
– Sírtál volna, ha nyíltan a képedbe mondja, mire készül? – Hogy mi? Istenem, honnan tudjam! Talán igen.
– Talán? Ha valaki őrülten szerelmes, aztán dobja az imádottja, az a minimum, hogy megsiratja – nyalta le a kanalát Erin, amellyel aztán Tillyre mutatott a nyomaték kedvéért. – Több vödröt tele kellett volna sírnod.
Tilly dacosan nézett rá.
– Nem okvetlenül. Belül is hordozhatom a lelki sebeimet.
– Nem, a vödrök ilyenkor nélkülözhetetlenek – kötötte az ebet a karóhoz Erin. – Éppen ezért gyanítom, hogy nem is tört össze annyira a szíved. Éppenséggel meg is könnyebbülhettél, hogy Gavin lelépett. Talán a lelked mélyén te is ezt kívántad, csak nem volt bátorságod szakítani.
Tilly elpirult, de hallgatott.
– Látod, hogy igazam van! – kurjantott fel Erin elégedetten. – Ugyanazt játszod el most, mint egykor Mickey Nolannel. Eleinte nagy volt a szerelem, aztán ráuntál, de nem tudtad, hogyan dobjad anélkül, hogy megbántsd. Ezért mind jobban eltávolodtál tőle, míg végül szegény magától is rájött, hogy a kapcsolatotoknak annyi. És ott volt Darren Shaw is – jutott hirtelen az eszébe. – Őt is pontosan így tetted lapátra! Ne is tagadd! Lelkiismeret-furdalásod van a szakítástól, ezért teszel róla, hogy a fiúid szakítsanak helyetted. El sem hiszem, hogyhogy nem jöttél erre rá eddig!
Tillynek tényleg világosság gyúlt az agyában. – Igazad lehet – ismerte el.
– De még mennyire, hogy igazam van!
– Beszéltem neked valaha is Jamie Dalstonról? – Miért, vele is ezt művelted?
– Nem. Néhány hétig jártunk csak tizenöt éves koromban, aztán rájöttem, mennyire fura alak, ezért ejtettem. – Tilly elhallgatott, és emlékei után kutatva a kandalló lángjaiba bámult. – A dolog akkor mérgesedett el igazán, amikor Jamie nem akart szakítani. Szünet nélkül hívogatott, és az utcánkban lesett rám. Ha elmentem valahová, a nyomomba szegődött. A születésnapomra meg méregdrága ékszert küldött. Anyu vitte vissza az ő anyjának. Rendőrségi ügy is lett a dologból. Nem tudom pontosan, mi történt,
azt hiszem, úgy lopta a pénzt az ékszerre. A családja néhány hét múlva elköltözött, és soha többé nem hallottam róla, de előtte totál beijedtem. Azóta is a frász kerülget, ha a lapokban arról olvasok, hogy egy csajt üldözni kezd a volt fiúja. Talán ezért is hagyom a pasikra a szakítást. Így kisebb az esélye, hogy rám akaszkodjanak.
– Ahogy látom, még örülsz is neki, hogy Gavin elment – jegyezte meg Erin. – Nem működött ez sehogyan sem. Olyan begyöpösödött alak, kezdtem csapdában érezni magam mellette – vallotta be Tilly. – Az anyja viszont folyvást azzal etetett, milyen jó fogás a fiacskája. Nem volt szívem a képébe vágni, hogy biztosan az, csak éppen halálosan unalmas.
– De hát össze is költöztetek – csodálkozott Erin. – Az első pillanattól unalmas volt?
– Hát éppen ez az! Nem is tudom. Bizonyára unalmas volt, de ügyesen titkolta. Látod… tényleg… csak azután tudtam meg, hogy egy repülőgép-modellező kör tagja, miután összebútoroztunk. És arról is elfelejtett nekem beszámolni, hogy önkéntes harangozó. Egek, hogyan élhettem valakivel fél évig, aki titokban templomi harangokat kongat?
– Tudod, mit, járjunk egyet! – kezdte Erin leszedni az asztalt. A hangja vigasztalón csengett. – Közben elállt az eső. Menjünk le a pubba.
Második fejezet
Azért is volt jó a főutcának ebben a végében lakni, mert a Lusta Lajhár nevű pub a túlsó végén állt. Egyrészt elég távol ahhoz, hogy ne kelljen füldugóval átvészelni a karaokeestek időpontját, másrészt viszont elég közel a gyors hazatántorgáshoz. Tillynek tetszett a hely, a sokféle vendég és a vidám pincérek is. A legjobban pedig az, ahogyan a tulaj, Declan a szakításról szóló beszámolóját fogadta:
– Annak a hapsinak nincs ki a négy kereke – vetette oda könnyedén. – Gyere, költözz hozzánk Roxboroughba! Friss vidéki levegőt szívhatnál, és vedelhetnéd az almabort… az ám az itóka!
– Kösz, de én városi lány vagyok – vigyorodott el Tilly. – Ilyet mondani! Hiszen város ez is!
– Londonra gondol – tolmácsolt Erin.
– Cudar egy hely az! – rázta a fejét Declan iszonyodva. – Itt sokkal kellemesebb. – Oda köt a munkám – mentegetőzött Tilly.
Declant ez nem hatotta meg.
– Á, a munkád! Miért, mit dolgozol? Te vagy a miniszterelnök? Vagy a BBC vezérigazgatója?
Erin rácsapott a kezére. – Szállj már le róla, Declan!
– De legalább a mi újságjaink valódi hírekről szólnak – vágott vissza Tilly, a helyi lapra mutatva, amit a férfi éppen nézegetett. Igazából tetszett neki Declan gunyoros stílusa, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. – Mert mi áll ennek a legelső oldalán? Tehenek rekedtek a legelő kerítésén! Ez nálatok a vezércikk?
– Ez. És nem örvendetes-e, hogy nem terroristák és gyilkosok tartanak rettegésben bennünket? – kacsintott rá Declan. – Ezért is szeretek itt lakni. Egyébként harminc évig éltem Londonban.
– És mi lett szegény tehenekkel? – hajolt át a pulton Tilly, hogy belepislantson az újságba, Declan azonban elrántotta előle.
– Abból nem eszel! Aki leszólja a szalagcímeinket, az nem érdemli meg, hogy elolvassa a folytatást. Nem árulom el, hogyan lett vége a szívszaggató sztorinak, hogy a tűzoltók mentették-e ki szegény tehénkéket, vagy helikopterrel emelték le őket a kerítésről.
De két órával később, mikor a lányok távoztak, Declan engesztelésképpen Tilly hátizsákjába csúsztatta az összehajtogatott újságot.
– Tessék, csemegézz belőle – mondta. – Ha nem is az Evening Standard, megvan a maga bája. Bizonyos értelemben egyenesen lenyűgöző!
Másfél üveg almabor után Tilly nehezen tudott úrrá lenni a nevethetnékjén, de valahogy mégis sikerült kordában tartania az arcizmait.
– Á, értem már, miért rúgtak ki Londonból. Elegük lett a rossz vicceidből.
– Eltaláltad, barátocskám! És örülök, hogy így történt. Valójában örök hálára köteleztek.
A lányok hazafelé jöttek rá, hogy farkaséhesek, így betértek az utca végi bisztróba. Sorban állás közben Tilly kinyitotta az újságot, és megtudta, hogy a Mabel
nevű fekete-fehér tehenet valóban a tűzoltók mentették meg. Ez igazán megnyugtató. Sokkal szörnyűbb lett volna, ha szegény pára ott lelte volna halálát a rácson, s éhes borja hiába rítt volna utána…
– Jaj, bocs, egy foltos tőkehalat kérek hasábburgonyával, meg egy adag közönséges tőkehalat – tért magához Tilly merengéséből.
Útban hazafelé mohón kicsomagolta a halát, de mivel tűzforró volt, a panírt kezdte lecsipegetni róla.
– Mmmm!
– Én majd otthon eszem meg az enyémet – mondta Erin.
– Nehogy már! Ez olyan öreges! A büfékaját az utcán a legjobb befalni!
– Huszonnyolc éves vagyok! – jelentette ki Erin boldogan. – A végemet járom. Ahogyan te is.
– Ne szemtelenkedj! – vágott hozzá egy falatot a barátnőjéhez. – Igenis fiatal vagyok, szinte hátulgombolós.
Két kamasz fiú kelt át épp az úttesten. Meghallották, mit mond, felhördültek, és oldalba bökték egymást. Tilly hallotta, amint az egyik azt morogja a foga között:
– Azt csak szeretnéd, kisanyám.
– Az isten szerelmére! – tárta szét a karját méltatlankodva Tilly. – Miért engem cseszeget ma este mindenki? Huszonnyolc éves vagyok, éppen a legszebb korban.
– Két év múlva harminc leszel – vigyorgott rá kajánul az egyik fiú. – Az már a végelgyengülés.
– Igenis mindent meg tudok csinálni, amit te! Kis csipszar! – pöccent be Tilly. – Lássuk! Pisild le a falat!
– Vagy ezt csináld utánam! – mondta a haverja, és könnyedén átugrotta a büfé előtt álló kukát.
Na, ez már más beszéd volt. Ha a falat nem is tudná lepisilni, a magasugrás egyenesen Tilly specialitása volt. Igaz, túl rövid volt hozzá a szoknyája, de mit számít? Erin kezébe nyomta a halas papírzacskót meg a krumplit, és nekifutott a kukának.
Úgy süvített át fölötte, akár egy profi balett-táncos. Ez rendben is lett volna. A földet érésnél kezdődtek a bajok.
Őszintén, mennyi esélye van, hogy az ember éppen abba a krumplis tálcába rúg bele, amit előzőleg a barátnője kezébe adott?
– Hijjjaaaa! – sikított fel teli tüdőből, lábát előrekapva és a levegőben hadonászva. Még hallotta Erin szörnyülködő kiáltását:
– Vigyázz a…
Egy másodperc törtrésze volt az egész, és Tilly egy parkoló kocsi oldalának csapódott.
Uff! Az autó lefékezte esés közben, ami kész szerencse volt, de azért megütötte a lábát. Úgy terült el a motorháztetőn, akár egy lepénnyé lapított képregényfigura.
– Hé! – harsant fel egy magából kikelt férfihang az utca egy távolabbi pontjáról. Nos, a kocsi oldala, ami öt másodperce még csillogott-villogott, most tele volt zsíros foltokkal. Tilly sietve nekilátott, hogy kabátujjával letörölje a maszatot. Háta mögött újra meghallotta a férfihangot, amely az iméntinél is vészjóslóbban dörögte:
– Még meg is karcolta a frissen fényezett kocsimat?
– Nem karcoltam meg! Különben pedig a kettős sárga vonalon parkol, ha nem látná. Ami tilos.
Válla mögött átpillantva felmérte a kettejük között lévő távolságot. Nem, a pasi nem érné utol. Kikapta a halat Erin kezéből, és azt tette, amit minden magára valamit is adó huszonnyolc éves tett volna a helyében: menekülőre fogta.
– Rendben – lihegte Erin, a nyomában loholva. – Már nem jön utánunk.
Lelassítottak, és normál tempóban battyogtak tovább. Tilly tovább ropogtatta a sült krumplit. Ahogy mentek a nedves járdán, azt mondta:
– Szerencsére senki nem volt a közelben, hogy lefotózzon. Egy ilyen kisvárosban már azzal a helyi lap címoldalára kerülhetne az ember, hogy a zsíros ujjlenyomatát rajta hagyja egy csillogó-villogó autón.
– Tudod, Declannek igaza van. Jól éreznéd itt magad. – Erin, aki továbbra sem nyúlt a saját ennivalójához, elemelt egyet Tilly krumplijaiból. – Éppenséggel nálam is maradhatnál, amíg csak akarsz.
Tillyt meghatotta az ajánlat, de tudta, hogy nem fogadhatja el. Erin azokban az években, amíg az édesanyját ápolta, a nappaliban aludt a kanapén, Maggie foglalta el az egyetlen hálót. Tilly emlékezett rá, mennyire rosszul viselte ezt akkor a barátnője. Egy hétvégére vagy néhány napra lejönni Erinhez más lapra tartozik. Úgy érezte, ennél tovább nem zavarhatja.
A főutca végére értek. Már csak át kellett vágniuk az úttesten, és hazaérnek. Meg kellett várniuk, amíg elmegy egy busz. Csakhogy egy csillogó fekete autó is jött mögötte…
– Vadbarom! – visított fel Tilly, mert a fekete kocsi belehajtott egy pocsolyába, és jéghideg vizet fröcskölt a szoknyájára és a lábszárára.
Ahogy hátraugrott – túl későn –, hófehér fogsor villant a szélvédő mögött. A sofőrülésen bent ülő pasi kivigyorgott rá, és megjátszott bocsánatkéréssel odaintett, majd gyorsítva elrobogott.
– Ez ő volt, nem? – Tilly megborzongott, mert a hideg víztől átázott a harisnyanadrágja. Szorosabban magához ölelte a halas dobozt, hogy legalább az meleget adjon. – Az a pasas, aki kiabálni kezdett velem.
– Az autó ugyanaz – erősítette meg a gyanúját Erin. – Valami Jaguar-féle.
– A szemét, szándékosan csinálta! – háborgott Tilly, holott imponált neki a visszavágó. – De azért ügyes volt.
– Már miben volt ügyes? – nézett rá Erin.
Tilly a barátnője tiszta, vajszínű kabátjára mutatott, aztán a saját agyonázott szoknyájára és harisnyájára.
– Úgy csinálta, hogy csak engem fröcsköljön le, téged ne.
Másnap reggel Tilly arra ébredt a kanapén, hogy kiszáradt a szája, fázik a lába, és lerúgta a paplant a padlóra. Már tízre járt az idő. Erin egy órája lábujjhegyen leosont mellette a földszintre, hogy kinyissa az üzletet. Tilly úgy tervezte, hogy később lemegy hozzá, aztán jár egyet Roxboroughban. Most azonban még élvezte, hogy lustálkodhat, és azon morfondírozhat, mit is kezd az életével.
Készített magának egy bögre teát és egy tányérra való pirítóst, aztán visszanyalábolta a paplant a kanapéra, és alákucorodott. Kis idő múltán bekapcsolta a tévét, és megkereste a mobilját a táskájában, hogy lássa, nem kapott-e üzenetet. De nem kapott, még Gavintől sem. És ez jól is volt így. Az hiányzott volna csak, hogy Gavin megpróbálja visszakönyörögni magát!
kisimította a gyűrött lapokat. A tehenes sztorin most is mosolyognia kellett.
Továbblapozva megtudta, hogy két ikerpár is született ugyanabban az utcában. Hogyhogy nem a címoldalra kerültek? – tűnődött. Talált egy írást egy traktorárverésről.
Mindjárt eldobom magam! – gondolta.
A lap egész oldalt szentelt a helyi közösségi házban tartott jótékonysági bazárnak. Aztán esküvői fotók sora következett. Tilly azt is megtudta, hogy a Scarratt sugárúton lerobbant egy busz, ami – kapaszkodjatok meg, kedves olvasók! – három és fél órás útlezárást okozott. Még fényképet is közöltek a szerencsétlenül járt járműről és a mellette álldogáló utasokról. Érthető módon nem voltak a legvidámabb hangulatban, egy ötéves kölyköt leszámítva, akinek fülig ért a szája.
Igazából az egész aranyos volt. Mindössze annyi valóban rossz dolog történt Roxboroughban, hogy a múlt héten krumpliásás közben összeesett a veteményesében egy öregember, és meghalt. De hát kilencvenhárom éves volt, ezért ez sem volt váratlan. Tilly a teát kortyolgatva az álláshirdetésekhez ért. Autószerelőt kerestek, aztán mosogatót egy étterembe, pincért a Castle Hotel bárjába, meg nyalókaárust az általános iskolával szemközti útkereszteződéshez. Tilly szeme átfutott az újabb állásajánlatokon: irodai alkalmazott… taxisofőr… takarító… kertész… Szeme egy keretes hirdetésre ugrott a lap alján:
„Női mindenest keresek mulatságos munkára vidéki házamba heti 200 fontért.” Ez aztán rövid volt és velős. Vajon milyen lehet az a mulatságos munka? – tűnődött Tilly. Valószínűleg dögunalom. Végtére is sokan a pénzügyminiszter feladatkörét is mulatságosnak találják. De könnyen lehet, hogy szexpartneri munkáról van szó: a „mindenesnek” visszataszító üzletembereket kellene szórakoztatnia.
Tilly beleharapott a pirítósba, és átlapozott az eladó holmik oldalára, ahol sok egyéb között egy 46-os méretű menyasszonyi ruhát kínáltak, aztán egy akusztikus gitárt, kitűnő állapotban, az alján lévő harapásnyomokat leszámítva. Volt ott egy 59 darabból álló étkészlet – egy tányér hiányzott, amit vélhetőleg hazug, csalfa férjéhez vágott hozzá a tulajdonos. Valaki a Star Trek-DVD-k teljes sorozatát kínálta, az ok bizonyára az lehetett, hogy az eladó nem rajongóval készült frigyre lépni.
Tilly elmosolyodott – itt még a hirdetéseknek is van valami ódon bájuk. Miközben eltüntette a pirítóst, áttekintette a Magányos szívek rovatot, ahol egy hatvanhárom éves férfi várta fiatal nők jelentkezését és a szerelmet. A meghirdetett ingatlanok mind meghaladták az ő anyagi lehetőségeit. A sportoldalt meg se nézte.
A lap végére érve azon kapta magát, hogy visszalapoz ahhoz a bizonyos hirdetéshez.
Mintha egyenesen neki szólt volna.
Ami nevetséges volt, mert a szöveg még csak meg sem jelölte pontosan, miféle munka ez. A fizetés is kevés volt. Ugyanakkor egy rövidke telefonhívás senkinek sem árt, nem igaz?
Tilly előkotorta a mobilját, beütötte a számot. Miután kicsöngött, azonnal bekapcsolt az üzenetrögzítő.
– Helló – köszönt egy géphang. – Kérem, hagyjon üzenetet a…
– Sípszó után – fejezte be a mondatot Tilly segítőkészen, a hang azonban elhallgatott.
Néma csönd támadt a vonalban, nem volt se sípszó, se semmi más. Valószínűleg megtelt az üzenetrögzítő.
Ahá! Akkor az lehet, hogy bárki adta is fel a hirdetést, elárasztották hívásokkal a jelentkezők. Már menekülnie kell előlük. Különben is, valószínűleg topless házvezetőnőt keres.
Harmadik fejezet
Vasárnap délután Erin kifuvarozta Tillyt a pályaudvarra. – Szóval, kigondoltad már, hogyan tovább?
Tilly vágott egy grimaszt, és a fejét rázta.
– Egyelőre nem. Majd keresek egy olcsóbb albérletet, ez minden. Mi mást tehetnék? Már azt a két lehetőséget leszámítva, hogy vagy a főnököm elé állok, kétszerezze meg a fizetésemet, vagy írok George Clooneynak, és megkérem, költöztessen be a Comói-tó partján álló villájába.
Hideg volt a parkolóban. Tilly megpuszilta Erint. – Köszönöm a hétvégét. Majd mindenről beszámolok.
– Azért kérdezd meg Clooneyt, nem szeretné-e inkább, hogy te legyél az új barátnője. – A két lány összeölelkezett. – Tényleg nem akarod, hogy megvárjam, amíg megjön a vonatod?
– Ne fáradj. Tíz percen belül befut. Menj csak szépen haza.
De két perccel azután, hogy Tilly letelepedett a váróban, a hangszóróból közölte egy hang, hogy a Londonba tartó vonat előreláthatólag negyven percet késik.
A váróban tartózkodók kórusban felnyögtek. Tilly azonban nem adta fel a reményt.
– Négy vagy negyven percet mondott? – fordult a mellette ülő éltesebb asszonysághoz.
A nő undora jeléül csettintett a nyelvével. – Negyvenet.
Egy fiatal férfi kezében egy kisbaba üvöltött. A férfi sikertelenül próbálta megnyugtatni a csecsemőt, majd a fejét csóválva, csüggedten jegyezte meg:
– Ez lesz ám a jó mulatság!
Mulatság! Mulatságos… megvan, az álláshirdetés!
Tilly lelki szemei előtt újra megjelent a hirdetés, de rájött, hogy az újságot Erin szelektív hulladékgyűjtőjébe suvasztotta. Már bánta, hogy nem hívta fel újra azt a számot.
Aztán majdnem ugrálni kezdett örömében, mert rájött, hogy benne van a mobiljában. Mindössze az utolsó hívott számot kell megkeresnie.
Tilly felállt, és tapintatos távolságra húzódott a csüggedt apától, aki hangosan panaszolta valakinek a mobilján, hogy herótot kap a gyerekétől. Tilly szorosan a fülére szorította a saját telefonját. Hallotta, hogy kicseng a túloldalon… ezúttal nem kapcsolt be azonnal a hangposta, de a hívását sem fogadta senki… nyolc, kilenc, tíz csöngetés után…
– Halló! – egy kislányhang szuszogott a vonalban.
– Á, szervusz… az újsághirdetés miatt telefonálok – kezdte Tilly. – Csak azt akartam megkérdezni…
– Várjon, szólok apunak. Apuuuu! – üvöltötte a lány. – Uff! – rezzent össze Tilly a dobhártyáját ért sokktól.
– Bocs, kissé kieresztettem a hangomat. Jól van, már jön is. Apu, egy újabb jelentkező.
liverpooli kiejtéssel. – Mondd neki, hogy elkésett, már másnak adtuk az állást.
Noha két perce egyáltalán nem gondolt a hirdetésre, Tillyben ennek hallatán feltámadt a versenyszellem. Ha ez a hapsi most le akarja rázni…
– Közöld a papáddal – köszörülte meg a torkát –, hogy minden szót hallottam. Annyi udvariasság sincs benne, hogy legalább szóba álljon velem?
– Várjon! – kérte a kislány vidáman. – Jaj, apu, bepipult rád! – szólt oda az apjának.
Tilly hallotta, amint heves suttogás közepette a telefon gazdát cserél.
– Rendben, elnézést kérek. – Ez már az apa hangja volt, hangyányival barátságosabban. – Ha tudni akarja, az egész fatális tévedés. Most érkeztünk meg a nyaralásból, és látjuk, hogy megtelt az üzenetrögzítőnk. A hirdetésnek nem ezen a héten kellett volna megjelennie, hanem a következőn. Per pillanat semmi másra nem vágyom, csak egy csésze teára és egy baconös szendvicsre. Eddig egyetlen hívást sem fogadtam, pedig ez az átkozott készülék egyfolytában csörög. Fogalmam sincs, mihez kezdjek ennyi jelentkezővel! De jól van, mondja csak – tette hozzá a férfi kimerülten. – Adja meg a nevét és a számát, aztán visszahívom valamikor a héten, és megbeszéljük az állásinterjú időpontját.
– Álljon meg a menet! Egyáltalán nem biztos, hogy akarom ezt az állást – jelentette ki Tilly. – Mit takar közelebbről a „mindenes” megjelölés?
– Mindent az égvilágon.
– És azt is írta, hogy az állás mulatságos. Ezt egész pontosan hogy értette?
– Úgy, hogy van esélye, hogy nagyjából két százalékban élvezni fogja a munkáját. A többi kilencvennyolc lélekölő robot lesz.
– Á, látom, el akar ijeszteni, hogy megússza az interjút – szólt Tilly. – Van valami köze ennek az úgynevezett állásnak a pornóhoz? – tette még hozzá gyanakvón.
– Sztornót mondott?
– Nem, pornót. Pornó, mint szexipar.
Tilly körül halálos csönd támadt. Ráébredt, hogy a váró teljes közönsége egy emberként fülel a beszélgetésre.
– Sajna nem. – A hapsi a vonal túlsó felén hallhatóan jól szórakozott. – Miért, ebben reménykedett?
– Nem, dehogy! – Tilly mindent megtett, hogy tisztes úrilánynak tűnjön, ugyanakkor ne túl arrogánsnak. – És miért fizet mindössze kétszázat hetente?
A férfi ezúttal felnevetett.
– Azért, mert ez egy bentlakásos állás. Mindenét fizetjük, még a kocsit is. Ez határozottan elfogadható indok volt. Tilly kapott is az alkalmon.
– Tudja, mit? – mondta gyorsan. – Én lennék a legalkalmasabb erre a munkára! – Persze, persze. Hadd nézzem meg a naptáramat. – Tilly hallotta, hogy a férfi valóban belelapoz. – Jól van, akkor beszéljük meg az interjú időpontját. Ugorjon be csütörtök délután, és megnézzük egymást. Négy óra megfelel?
– Nem igazán – fintorgott Tilly. – Akkor öt? Vagy hat?
– Nézze, Roxboroughból beszél?
– Nem, Mumbaiból, ezért is hirdettem a roxboroughi lapban. Megint ez a fanyar szellemesség.
rostololok, és várom, hogy hazavigyen a vonat. – Tilly nagy levegőt vett, és bedobta: – Ezért fantasztikus lenne, ha most átugorhatnék önökhöz.
Csönd támadt a vonalban.
Aminek csak nem akart vége szakadni. Aztán keserves sóhaj hallatszott.
– Nem említettem az előbb, mennyire kikészültem?
– Miközben kikérdez, fantasztikus baconös szendvicset rittyentenék önnek – pendítette meg Tilly ártatlanul az ötletet.
Válaszul rötyögést hallott a vonalban. – Maga okos lány, ugye?
– A helyzet az, hogy ritkán járok errefelé – igyekezett kihasználni Tilly a megszerzett miniatűr helyzeti előnyt. – Ha nem beszélhetünk, és én visszamegyek Londonba, lemarad a nagy lehetőségről.
– Ráadásul szerény is.
– Gondolja csak meg! Ha megfelelek, senki mással nem kell bajlódnia. A pasi újra elhallgatott, aztán kibökte:
– Jól van, ugorjon át. A házunk a Brockley Roadon van, közvetlenül a hídon túl, jobb felől, ha kifelé jön a városból. Bükk-lak van kiírva. Tudja, merre van?
– Nem, de megtalálom, ne aggódjon! – Ami egészen határozottan hangzott. – Tíz perc, és ott leszek.
Nos, ott lett volna, ha talál taxit az utcán. Ez azonban csak vágyálom volt, mivel a roxboroughi állomáson volt egy szeles februári délutánon, amikor minden magára valamit is adó taxis odahaza alussza ki a vasárnapi ebéd fáradalmait. Tillynek nem volt szíve újra Erint mozgósítani.
Hol lehet az a Bükk-lak? Nem lehet messzebb másfél kilométernél. Negyedóra alatt odaér gyalog…
Esett rendesen. Mint kiderült, több volt ez, mint másfél kilométer. Az eső pedig egyre jobban nekieredt. Az égbolt mind szürkébb lett, Tilly pulcsijával és farmerével egyetemben, mert nem volt annyi esze, hogy esernyőt is hozzon magával. Gurulós bőröndje nagyokat zökkent a járdán, ahogy maga után vonszolta. Úgy huszonöt percnyi caplatás után meglátott egy házat jobbra. Megszaporázta a lépteit. Istennek hála észrevette a kiírást is: igen, ez volt a Bükk-lak. Belépett a kőpilléres kapun, és elindult a murvás kocsifelhajtón. Pompás régenskori épület volt, egyszerre tekintélyt parancsoló és hívogató, ráadásul úgy ki volt világítva, mint egy nagyáruház karácsonykor.
Lihegve, agyonázva ért a bejárat elé. Becsöngetett.
Mit keresek itt? – futott át agyán a gondolat. – Ez a hapsi bizonyára kibírhatatlan különc. Elég lesz rám pillantania, hogy eldöntse…
– Szentséges ég, kislány! Hogy néz ki maga? – Miután ajtót nyitott, a kibírhatatlan különc betessékelte a házába. – Már azt hittem, nem jön. Ne mondja, hogy gyalog jött idáig az állomásról!
Tilly bólintott. Áldott jó meleg volt odabent, ő azonban most kezdett el igazándiból vacogni.
– Nem kaptaaam taxiiiit.
– Á! Azért, mert az itteni taxisok mind lusta disznók. És még kabátja sincs! – nézett a házigazda kérdőn az átázott pulcsira. – Ha ideszólt volna, magáért megyek. Ha most megfázik nekem, és tüdőgyulladást kap, az az én lelkemen szárad, nem igaz?
– Majd írásba adom, hogy nem – nyújtott kezet Tilly. – Tilly Cole vagyok. Örülök, hogy megismerhetem.
– Én is örülök, Tilly Cole. Max Dineen vagyok.
A férfi magas volt és vékony, akár egy agár, negyven körüli, rövidre nyírt, szőke hajjal. Acélkeretes szemüvege mögül barátságos szürke szempár tekintett a világba.
– Fáradjon be, mindjárt megszárítjuk. Bettynek is ezt szoktam mondani – tette hozzá, miközben bevezette Tillyt a konyhába.
– A lányának?
– Nem, a kutyánknak, de sokan összetévesztik őket – mutatott Max egy fehér-barna foltos terrierre, amely az egyik ablak melletti párnázott ülésen mélázott. – Néha magam is ebbe a hibába esem. Mindenesetre akinek hideg az orra, az Betty, aki meg felveri a házat a hangjával, és csíkos harisnyanadrágban jár, az Lou.
Miközben ezt mondta, kislánya csattogó léptekkel érkezett az emeletről. – Szia!
Ezt már a vadító vörös loboncú kiskamasz mondta, akinek széles mosolya Tillyre is átragadt.
– Igazából Louisa a nevem. Hű, de megáztál!
– Tudtam, hogy érdemes a neveltetésedre költenem – szólt közbe az apja. – Lou, ő Tilly. Caplass fel az emeletre, és hozz le neki a vendégszobából egy fürdőköpenyt. Megszárítjuk a ruháját a szárítógépben, rendben? – kacsintott Tillyre. – Életemben először veszek majd részt olyan állásinterjún, ahol a jelentkező fürdőköpenyben van. Nem hagyhatom ki.
Tilly látta a pasin, hogy csak viccelt, és nem ajánlatnak szánta, nincsenek hátsó szándékai.
– Rendben, de van váltóruhám – mutatott Tilly a táskájára.
Negyedik fejezet
Bámulatos volt az egész ház. Végig jó ízléssel és jó színérzékkel lett berendezve. Ez női kézre vallott, akár nős volt Max Dineen, akár elvált. Tilly átöltözött a földszinti fehér-zöld márvány fürdőszobában. Az előző esti vörös angórapulcsiját vette fel a fekete nacival.
Miután visszatért a konyhába, Max átvitte a vizes farmerét és pulóverét a mosókonyhába, és a szárítógépbe tette. Aztán Tilly elé tolt egy csésze kávét, és kihúzta neki az egyik konyhaszéket.
– Lássuk akkor. A helyzet a következő – kezdte. – Lou édesanyja és én három évvel ezelőtt elváltunk. A volt feleségem Kaliforniában él és dolgozik. Lou az első időkben vele lakott, de hiányzott neki ez az egész… – mutatott gúnyosan az esőverte ablakra –, ez a csodás angol időjárás, ezért tavaly egyszer s mindenkorra hazaköltözött. Megpróbáltam ugyan elrejtőzni előle, nevet változtattam, de csak megtalált.
– Ne mondj ilyeneket, apu! – forgatta a szemét a kislány. – A végén még elhiszik az emberek.
– Pedig igazat beszélek. Kapualjakban bujkáltam, álszakállt ragasztottam, de minden hiába. Lout nem lehet kicselezni, olyan a szimata, akár egy vérebnek.
– Senki nem akar majd neked dolgozni, ha efféléket hordasz össze. Szóval, ez a helyzet – vette át Lou a szót az apjától. – Tizenhárom éves vagyok. Amikor visszajöttem, apu egy időre abbahagyta a munkát, de már újra dolgozik.
– Mert muszáj – közölte Max. – Egy vagyonba kerülsz.
Lou azonban csak mondta tovább, mintha meg se hallotta volna.
– Aztán úgy döntöttünk, hogy szükségünk van egy mindenesre, aki hazahoz a suliból meg ilyenek. Néha főz is ránk, segít apunak a munkájában… azaz mindenben, ami éppen felmerül. Nem mentünk bele a részletekbe a hirdetésben, mert…
– Mert ha azt írjuk, hogy egy morc vén medvének és egy nyűgös tininek kellene a gondját viselni, kiszaladt volna a világból.
– Ne figyelj rá! – mondta a lány, és csillogó szemmel kinyitott egy dobozos Pepsit. – Nos, hogy tetszik a dolog?
– Sok függ attól, mivel foglalkozik a papád – vont vállat Tilly. – Ha például ő fogdossa össze a város patkányait, akkor inkább lemondok az élvezetről.
– Mit szól a sírásáshoz? – vetette fel Max.
– Apu, rám hagynád ezt végre? – kérte Louisa, majd folytatta: – Ne félj, nem sírásó. Van egy lakberendező cége. Tök jó. Mindenki őt akarja – bólogatott a kislány büszkén. – Szóval ez lenne a munkád. Most rajtad a sor. Mesélj magadról.
Tilly elfojtott egy mosolyt. Louisa olyan komoly volt, olyan eleven, fiatal és magabiztos. Mindamellett vicces helyzet volt, hogy egy tizenhárom éves, szeplős, vörös hajú fruska kérdezi ki citromzöld ruhában és tarka csíkos harisnyanadrágban, fülében óriási karika fülbevalóval. Eszerint tévedett, nem a feleség érdeme az ízléses lakberendezés. Ráadásul nem kell patkányt irtania. Tiszta szerencse.
– Jó. Az igazságot akarják hallani? Londonban lakom, a munkám halálosan unalmas, a fiúm pedig most dobott. Ezzel nincs is semmi baj, viszont azt jelenti, hogy nem maradhatok a közös albérletünkben, mert nem engedhetem meg magamnak. Aztán
lejöttem ide hétvégére a barátnőmhöz, Erinhez, és…
– Erinhez? Aki az Erin Gyönyörű Ruhái butikot viszi? – vágott közbe Louisa élénken. – Őt ismerem! Mikor régen odajártunk anyuval, Erin mindig eper alakú gumicukorral kínált… Tök jó fej!
– Nem mondasz újat. És boldog lesz, hogy neked is ez róla a véleményed – felelte Tilly. – Az egyetem óta ő a legjobb barátnőm. Tegnap nála láttam meg a hirdetést az újságban. Megpróbáltam telefonálni, de betelt az üzenetrögzítő. Aztán amikor fél órája a hangosbemondó bemondta, hogy késik a vonatom, gondoltam, kihasználom az alkalmat, és adok ennek a dolognak még egy esélyt. Erin nagyon szeret itt lakni. Ő is örülne, ha ideköltöznék. Szóval, így kerültem ide.
– Tud főzni? – kérdezte Max.
– Picit. Nem vagyok egy Nigella Lawson, de valamennyit tudok.
– Ne ijedjen meg, nem vagyunk oda Nigelláért – fintorította el az orrát Max. – Ahogy a szájába dugdossa az ujját, és nyögdécsel az élvezettől… elmegy a kedvem a vacsorától, ha látom.
Hú! Tillynek nagy kő esett le a szívéről.
– Én inkább a baconös szendvics utolérhetetlen szakértője vagyok. – Pompás! Az istenek eledele! Van priusza?
Tilly először nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől, de aztán csak megrázta a fejét. – Soha nem csaklizott el semmit az előző munkaadóitól?
– Pár borítékot. – Megpróbált visszaemlékezni, mi volt még, mert őszinte akart lenni. – Na meg tollakat, de az olcsóbb fajtát – tette hozzá gyorsan. – Á, és egyszer elvittem egy tekercs vécépapírt is, mert otthon kifogytunk belőle, és nem volt időm venni munka után. Hát, ez gázos volt, mert a ruhám alá dugtam, a portás pedig megkérdezte, nem vagyok-e terhes.
Max egyetértőn bólogatott.
– Nehezen viselnék el hasonlót – morogta. – A jogsija rendben? – Természetesen.
Tilly ezúttal tiszta lelkiismerettel felelhetett. Főként azért, mert nem volt saját kocsija, és csak időnként kérte kölcsön a szülei Ford Focusát, de azt se vezette soha ötvennél gyorsabban, amióta csak a kocsit kihozták a szalonból.
– Szereti a sárgát? – Bocs, de nem értem.
– Szereti-e a sárga színt? Ha ugyanis nálunk fog lakni, ez lesz a szobája színe. – Attól függ, milyen árnyalatú sárga. A mustársárgáért például nem rajongok. – Hú, de válogatós! – nevette el magát Max.
– Hát ti ketten aztán megéritek a pénzeteket! – csóválta a fejét Louisa.
Felmentek az emeletre, és Max megmutatta Tillynek a szobát. Gyönyörű volt. A falak halvány aranysárgán ragyogtak, itt-ott némi ezüst és fehér díszítéssel. A hosszúkás tolóablakból lélegzetelállító kilátás nyílt az épp ködbe vesző távoli dombokra. Még a függönyök is meseszépek voltak. Ami pedig az ágyat illeti…
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte Max. Tillynek kiszáradt a szája izgalmában.
Hülyeség elvállalni egy állást, csak mert az ember beleszeret egy ágyba?
Kivéve, ha nem egyszerűen egy ágyról van szó. Ezt ugyanis egy elefántcsont-ezüst damaszthuzat borította. A matrac olyan magas volt, hogy Tillynek kedve támadt
nekifutásból ráugrani. A párnákat meg úgy halmozták rá, ahogyan azt a lakberendezési magazinokban látni.
Álmai ágya volt ez, színtiszta Hollywood. A legszívesebben azonnal rávetette volna magát, hogy meghempergőzzön, mint egy kutyakölyök.
– Látom, hogy ránézni se tud – jelentette ki Max.
– Nem hiszem el, hogy ennyit fárad egy alkalmazottért – csóválta a fejét Tilly. – Nagylelkű munkaadó vagyok – felelte Max szerényen.
– Apu, ne kamuzz! – forgatta a szemét Louisa Tilly felé. – Az igazság kedvéért már jóval azelőtt berendezte ezt a szobát, mielőtt a hirdetésre gondolt. Egyszerűen ez a legjobb vendégszobánk.
– De így is bámulatos! – lelkesedett Tilly. – Másikat is adhatnék – szólt Max.
– Csak előtte ki fogod őket takarítani, apu? – olvasta a fejére a lánya – De, ugye, ez se rossz? Na? – nézett várakozón Tillyre. – Hogy döntesz?
– Elvállalom a munkát – felelte ő. – Noha, gondolom, előbb Erinnel kellene beszélnem, hogy leellenőrizzem magukat. Lehetnének éppenséggel a hírhedt helyi bolond család is, pokoli szokásokkal.
– Határozottan ilyenek vagyunk – nyugtatta meg Max. – És talán nekünk is fel kellene hívnunk Erint, hogy utánaérdeklődjünk magácskának.
– Csupa jót mondana rólam. Igaz, tudja, hogy ha nem, hát kitekerem a nyakát. Aztán tovább ismerkedtek baconös-tojásos szendvicseket majszolva, teát kortyolva.
– És milyen gyakran óhajtja elcsaklizni a vécépapírokat? – kérdezte Max, miközben egy szelet szalonnát adott a kutya szájába az asztal alatt.
– Ígérem, mindössze heti két-három alkalommal. – És mondja, vidáman ébred reggelente?
– Meg tudom oldani.
– Jaj, meg ne próbálja! Ki nem állhatom azokat, akik már reggel jókedvűek. – Morgós vénember – kotnyeleskedett Louisa is.
– Márpedig ha idejövök dolgozni, az olyan lesz, mint A muzsika hangjában – intett Tilly az ujjával.
– Kivéve az éneklő apácákat – szúrta közbe Max.
– És jóval kevesebb gyerekre is kell vigyázni – mutatott rá Louisa. – Nem varrok neked ruhát függönyből – ígérte Tilly.
– És nem megy végül férjhez Von Trapp kapitányhoz – tette hozzá Max, mi tagadás, elég faragatlanul.
Huh! Nem mintha Tillynek egyszer is megfordult volna a fejében, hogy kiveti rá a hálóját, de azért mégis. Bizonyára így akarta a tudtára adni a férfi, hogy nem az esete. Egek, csak nem hitte, hogy kacérkodik vele? Igazán nem volt szándékában.
De azért ez sok volt.
Aztán észrevette, hogy apa és lánya összenéz az asztal fölött.
– Jaj, apu, ne mondd el! Nem tudnánk későbbre hagyni? Legalább amíg beköltözik – jajdult fel Louisa.
– Miről van szó? – kérdezte Tilly.
Rossz előérzete támadt. Holott eddig minden olyan jól ment! – Muszáj lesz – morogta Max. – Nem lenne fair különben.
Az ég szerelmére, csak nem vámpírok?
– Kérlek, apu, ne! – könyörgött tovább Louisa. – Mit nem szabad elmondania?
A telefon csöngeni kezdett kint a hallban. Max Louisára nézett, és az ajtó felé biccentett a fejével.
– Menj, vedd fel, Lou!
A kislány egy pillanatra visszanézett rá, álla makacsul megfeszült, de aztán lesimította vállára omló bongyor fürtjeit, és kifutott a konyhából.
– A feleségének van ehhez köze? – kérdezte Tilly.
Olvasta a Jane Eyre-t az iskolában. Louisa mamája éppenséggel be is csavarodhatott. Eszerint hazugság volt, hogy Amerikába költözött! Lehetséges, hogy a padláson senyved kikötözve?
– Bizonyos értelemben igen – bólintott Max, és kifelé fülelt, mit mond Louisa a telefonba. – Kaye és én ugyanis azért váltunk el, mert én meleg vagyok.
Uff, ezt aztán nem várta!
Tilly letette a szendvicsét. Vajon Max ezúttal komolyan beszélt, vagy ez is csak egy vicc?
– Tényleg?
– Tényleg. – A férfi egy pillanatig fürkészően nézett rá. – Hadd mondjam el gyorsan, mielőtt Lou visszajön. Mikor huszonéves voltam, könnyebb volt heterónak lenni. Megismerkedtem Kaye-jel, aki nagyszerű nő. Később teherbe esett. Nem éppen így terveztük, de hát ez is benne volt a pakliban. Anyámat egészen felvillanyozta a dolog – mosolyodott el fanyarul. – Szóval összeházasodtunk, és megszületett Lou. Magamban szilárd fogadalmat tettem, hogy kizárólag nekik élek. Nos, egy évtizedig sikerült is betartanom. Soha, egyetlenegyszer sem csaltam meg Kaye-t, de a végén már nagyon nehezen bírtam. Szétmentünk. Szegény jó Kaye, nem az ő hibája volt! Lou pedig nagyszerűen vette az akadályokat. Egy csoda ez a gyerek!
– Azt látom – mondta Tilly.
– Pedig nehéz helyzetekhez kellett alkalmazkodnia. Per pillanat nincs senkim, ami megkönnyíti a dolgokat. És nem is tervezem, hogy hetente mást fogok hazahozni. – Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: – A baj csak az, hogy ez nem London, hanem Roxborough. Ezt is számításba kell vennem. Mielőtt az újsághirdetést feladtuk, beszéltem egy nőismerősömmel, aki munkaközvetítéssel foglalkozik. Óva intett attól, hogy megemlítsem, meleg vagyok. – Arcán halvány félmosoly futott át. – Szerinte egyesek még csak egy fedél alatt sem akarnak élni egy meleggel. Csupán azt ismétlem el, amit tőle hallottam – vont vállat Max. – Visszataszítónak találják őket.
Zajt hallottak a hátuk mögött, Tilly megfordult. Louisa állt a küszöbön. – Nos? – nézett rá a kislány aggódva.
– És mennyi idős ez a nőismerős? Kétszázhetven éves? – kérdezte Tilly magából kikelve.
Louisa keskeny válla ellazult a megkönnyebbüléstől.
– Azt jelenti ez, hogy nem probléma a számodra? Ennek ellenére is velünk akarsz élni?
Tilly nehezen fogta vissza a nevethetnékjét.
– Ez semmiképpen nem probléma. De ha már arról beszélünk, mi visszataszító, mi nem, azt tudnom kéne, hogy nem mártja-e a papád a vajas kést a lekvárba, nem
dobál-e filtdobál-erdobál-es zacskókat a mosogatóba, és visszatdobál-eszi-dobál-e a kupakot a fogkrémrdobál-e. Lou cinkosan nézett rá.
– Többnyire nincs vele baj. Ha összeszedi magát.
Ötödik fejezet
– Tilly! Tilly! – a lakás ajtaja kivágódott, és Babs robbant be rajta, akár egy rakéta. – Gavin van itt. Jaj, uramatyám, ez olyan romantikus! Vissza akar jönni…
Tillynek földbe gyökerezett a lába ijedtében.
Szó sem lehet róla!
Épp most húzta be a cipzárt az utolsó bőröndön. A nyitott ablakhoz lépett.
Gavin valóban lent állt az utcán, kezében egy csokor liliommal. Nadrágja éle nyílegyenesre volt vasalva… nyilván anyuci műve.
Tilly nem győzött csodálkozni, hogy Gavin ilyen hosszú együttélés után sem tudja, ő mennyire utálja a liliomot.
Ahogy a fiú meglátta az ablakban, kiabálni kezdett.
– Tilly, ne menj el! Nem tudnám elviselni! Nézd, hibáztam, bocsánatot kérek! – Olyan ez, mint azok a szívmelengető Cary Grant-filmek! – sóhajtott fel Babs, és összecsapta a kezét.
De tévedett. Cary Grantnek soha nem jutott volna eszébe, hogy kivasaltassa az anyjával a farmerét.
– Ne csináld ezt, Gavin! Elhagytál, nem emlékszel? Nekünk már nincs dolgunk egymással.
Gavin ugyanis egy ideje megbánta a döntését, és megpróbálta visszakönyörögni magát. Tilly ezt utálta a legjobban, de legalább azért nem volt lelkifurdalása, hogy ő kezdeményezte a szakítást.
– De hát szeretlek!
Végső kétségbeesésében Gavin bizonyíték gyanánt felmutatta a csokrot.
– Jaj, Gavin, elkéstél! Hogyan bízhatnék meg benned ezek után? Valahányszor hazajönnék munkából, nem tudnám, itt talállak-e.
Holott a valóságban nagyon is élvezte, hogy hazatérve nem találja ott. – Hibát követtem el. Többé nem fordul elő, ígérem!
– Ezt mondod most. Különben is késő. Kiléptem a munkahelyemről. Elköltözöm Londonból.
Juhééé!
– Valójában – biccentett a Gavin háta mögött leparkoló taxira – már itt sem vagyok.
A bőröndöket Babs segített lecipelni. Tilly nehéz szívvel búcsúzott el tőle. Nála tolakodóbb szomszédot elképzelni sem tudott volna, viszont mindig a jó szándék vezérelte.
Aztán Gavin került sorra. Tilly kötelességtudóan megölelte és arcon csókolta. – Akkor viszlát.
– Ezt jól elbaltáztam, ugye? – nézett rá a fiú elkámpicsorodva. – Összetörtem a szívedet, és most megfizetem az árát.
– Majd csak túltesszük magunkat rajta – felelte Tilly hősies elszánással. – Khrr – krákogott Gavin, mint akinek torkán akadt a falat.
Miközben Tilly beszállt a taxiba, amely a vasútállomásra viszi, Babs oldalba bökte Gavint.
– És a csokor? Nem adod neki?
Jaj, csak ezt ne!
A liliom olyan szagos volt, mint egy komplett vécéillatosító szaküzlet.
– Nem hinném, hogy magával akarná vinni a vonatra. – A kudarccal végződött akció után Gavin szemlátomást nem volt adakozó kedvében. – Amúgy a csokor 20 font 50 centbe került. – Sietve elhátrált Babstől, akinek várakozón felderült a képe. – Azt hiszem, hazaviszem, és odaadom anyámnak.
Erin úgy érezte magát, mint egy bolti tolvaj, aki hol ezt, hol azt süllyeszt a zsebébe a polcok között osonva, miközben tudja, elég egy rossz mozdulat, és lebukik. Nyugalmat parancsolt magára. Igyekezett egyenletesen lélegezni, rettegése azonban jottányit sem csitult. Hiszen bármelyik pillanatban elkövetheti azt a bizonyos hibát, hogy elárulja magát.
A tetejében a saját boltjában volt, nem máshol.
Annyira remegett a keze, hogy semmihez nem mert hozzáérni, ezért inkább csak ült a számítógép előtt, mintha valamit nagyon tanulmányozna. Tőle úgy egy méterre Stella Welch válogatott a topok között, és emelt hangon beszélgetett a próbafülkében lévő barátnőjével, Amyvel.
– Mellesleg tegnap összefutottam Fergusszel. A Lajhárban.
Csak azért, mert folyton a nyomában jársz – gondolta magában Erin. – Láttad, hogy bemegy a Lajhárba, ezért utánamentél.
– Hogy néz ki? – úszott ki Amy hangja hangos ruhazizegés közepette a fülkéből. – Az igazat akarod hallani? Szerintem túl sápadt.
De hát februárt írunk, az ég szerelmére!
– Na, igen, én is mondtam neki, hogy nem ártana egy kis szoli.
Stella hátralökte barna haját, maga elé tartott egy gránátalmaszínű blúzt, és megszemlélte a képmását a tükörben. – Hogy áll nekem? Egész jó, nem?
– Remekül – bólogatott Erin, mert a szín valóban passzolt Stella tartósan barnára sült bőréhez.
– Azt is mondtam neki, hogy egy szemétláda – folytatta a csevejt Stella a barátnőjével. – El se hiszem, hogy fél éve elment már. Miért akarna elhagyni, ha csak egy csöpp esze van? Engem, aki semmi rosszat nem tettem! Vegyük hozzá, hogy Fergus egyáltalán nem egy szívkirály. Annyira nem érdemlem, hogy így bánjon velem! Tizenegy évi házasság után egyszer csak fogja magát, és lelép! Pedig ritka szerencsésnek mondhatta magát, hogy megkapott. Némelyik pasinak nincs ki a négy kereke!
– Neki is elmondtad mindezt? – kérdezte Amy.
– Kismilliószor! Egek, totál kihoz a sodromból! Tegnap este is megkérdeztem, nincs-e valakije, de továbbra is azt állítja, hogy nincs. Jól is teszi, azt mondom! Á, igen, úgy áll rajtad, mintha rád öntötték volna.
Amy egy gyönyörű éjkék ruhában libbent elő a próbafülkéből.
– Nem túl csicsás egy első randira? Megfordult a fejemben, hogy farmert és egy egyszerű topot veszek fel, de mi van, ha azt hiszi, semmit se jelent nekem?
– Semmiképpen ne kockáztasd meg! Játssz nagyban, vedd fel ezt a rucit! – javasolta Stella, majd Erin felé fordulva megmagyarázta a helyzetet: – Amy ma este együtt vacsorázik Jack Lucasszal.
– Hú, nem semmi!
falat sem megy majd le a torkomon! El se hiszem, hogy ez velem történik!
Erin sehogyan sem értette Amyt. Ha valaki annyi nőt ejt el, mint Jack Lucas, egy idő után nehéz olyat találni, aki nem volt meg neki. Valójában önmagán kívül nem is tudott volna példát mondani erre. Pedig sokkal szórakoztatóbb volt félrehúzódva figyelni, hogyan rajzanak a nők Jack körül. Körbetáncolták, mint lepkék a gyertyalángot, hogy a végén óhatatlanul megpörkölve hulljanak el.
Roxborough női lakosságának kétségkívül ez volt az első számú időtöltése.
– Megveszem! – döntött Amy, majd visszatáncolt a próbafülkébe, hogy átöltözzön az utcai ruhájába.
– Tudod, ha Fergus olyan lenne, mint Jack Lucas, akkor még érteném is a helyzetet – csóválta a fejét hitetlenkedve Stella, miközben egy türkizkék sálat próbált a nyakához.
– Talán meggondolja magát, és térden állva könyörög, hogy fogadd vissza – vetette fel Amy.
– Én is erre számítok! De már eltelt fél év, és még nem jött vissza. Eljársz néha a Lajhárba, ugye?
Erin rájött, hogy a kérdés neki szólt. Ideges is lett tőle. Vonakodva nézett fel a számítógép mögül.
– Néha.
– Nem hallottál a férjemről pletykálni? Nem rebesgetnek róla bármit? Nincs jele, hogy jár valakivel?
Erin szája kiszáradt. – Nem. Nem hinném.
Stella tökéletesre kihúzott szemöldöke megemelkedett kissé. – Nem hinnéd?
– Úgy értem, hogy nem, határozottan nincs semmi jele. Stella elégedetten bólintott.
– Ajánlom is neki! Hiszen az isten szerelmére, tönkre akar tenni? Sokkal többet érdemlek ennél! Micsoda önző alak! Hány éves is vagy, Erin?
Hogy mi? Ezt meg miért kérdi?
Erinnek zavarában egy pillanatra nem jutott eszébe a tulajdon életkora. – Harminchárom? – tippelt Stella. – Harmincöt?
Uff, ez durva volt!
– Huszonnyolc vagyok – mondta Erin.
– Ó! Idősebbnek saccoltalak. Én meg harminchét vagyok, de tudom, hogy fiatalabbnak látszom a koromnál. Harminchét! Ebben az évben vállaltunk volna gyereket, a férjem azonban beijedt valamiért, és kihátrált a házasságunkból. Nekem meg közben egyre kisebbek az esélyeim a teherbeesésre. Jaj, bele lehet őrülni! Törvényt kellene hozni, hogy a férfiak ne művelhessék ezt a nőikkel!
– Siessünk! Észre se vettem, hogy majdnem két óra van. – Amy kirontott a próbafülkéből, Erin felé lengette a kék ruhát, és kapkodva kotorászott a bankkártyája után. – Öt perc múlva a fodrásznál kell ülnöm. Muszáj befestetnem a lenőtt hajamat, mielőtt Jack Lucasszal találkozom!
A két nő pár perc múlva elment, Erin pedig fellélegzett. De megnyugodni nem tudott; a lelkét tovább marcangolta a gond.
volt az első gondolata, mikor reggel felébredt, és az utolsó, amikor álomra hajtotta a fejét. Csakhogy semmi nem egyszerű, nem igaz? Fergus ugyanis a legutóbbi tizenegy évet Stella férjeként töltötte el, s noha alig várta, hogy elváljon tőle, és maga mögött tudja ezeket az éveket, Stella sehogyan sem akarta elengedni. Nem fért a fejébe, miképpen lehetséges, hogy a férje nem gondolja meg magát, és esze ágában sincs visszatérni hozzá.
Az volt a legfurább, hogy bár mindkettőjüket évek óta ismerte, Erin korábban még véletlenül sem ácsingózott Fergus után. Mindig is kedves, barátságos fickó volt, Stellával való házasságát meg mindenki elhibázottnak tartotta, Erin szíve azonban nem dobbant meg a szétválásuk hírére. Kócos, rendetlen barna hajával, vidáman csillogó szemével, méretes lábfejével és javíthatatlanul elhanyagolt külsejével Fergus Welch csupán egy rokonszenves pasi volt a szemében.
Annál meglepőbb volt, hogy amikor alig hat hete összefutottak, egyszer csak hopp, kipattant a szikra kettejük között. Sosem hitte volna, hogy ilyen drámaian megváltozik a viszonya Fergusszel… csak úgy ukmukfukk, pár óra leforgása alatt!
Ha nem esik aznap, mindez nem így alakul. Fura, nem?
Nem is eső volt az, hanem valódi égszakadás-földindulás. Kétségkívül ez adta az ötletet annak a néhány unatkozó kamasznak, hogy a parkolóban egy egész kocsisorról letörjék az ablaktörlőt.
Sajnálatos módon Erin, amikor kijött a külvárosi szupermarketből, és bőrig ázva bepakolta az autóba a teli szatyrokat, nem vette azonnal észre a kárt. Beült a volán mögé, majd bekapcsolta a gyújtást, elindította az ablaktörlőt, és nem értette, az miért nem működik. Újra ki kellett kecmeregnie a kocsiból. Ekkor látta meg az aszfalton az ablaktörlőkarokat. Egy puccos dáma letekerte a kocsija ablakát néhány centire tőle, és átkiáltott hozzá:
– Láttam, kik csinálták! Kis csirkefogók! Átkozott csuklyás manók! Küldje rájuk a rendőröket, azt mondom! Eresszék rájuk a vérebeket!
Ami rendben is lett volna, de a problémát nem oldotta meg. Erin fejére tapadt hajjal, csuromvizesen, bénultan meredt a letépett ablaktörlőkre. Egy ilyen zuhéban képtelenség hazavezetni nélkülük. Ezzel az erővel akár a szemét is beköthetné. Kénytelen lesz megvárni itt, tizenöt kilométerre az otthonától, amíg az eső eláll. De addigra elolvad majd a három doboz jégkrém, mindene ragadni fog, és…
– Mi történt, Erin? Gyökeret vertél az aszfalton? Ha tovább állsz az esőben, még megázol a végén!
Erin hunyorogva a hang irányába fordult. Fergus Welch sietett felé a parkolóban. Rozzant esernyőt tartott a feje fölött, s egy közeli, sötétzöld Lexus irányába intett a kulcsával. A kamaszok – talán attól tartva, hogy megszólal a riasztó – az ő autóját nem bántották. Fergus lassított a léptein, Erin pedig felmutatta az amputált ablaktörlőket. Bár tudta, hogy Fergus nem autószerelő, de remélte, hogy talán vissza tudja valahogyan ügyeskedni őket.
– Jaj, nem! – szaladt ráncba aggódva Fergus homloka. – Micsoda vandálság! – Hát, nem én csináltam. – Az eső végigcsurgott Erin szempilláján és orrán. – És ahogy az eget elnézem, még órákig ülhetek itt. Hétfő van… a szabadnapom… ezt aztán jól kikaptam, mondhatom!
– Semmi gond, hazaviszlek – mutatott a kocsijára Fergus. – Ugorj be! Van egy megbeszélésem útközben, de hamar lezavarom. Onnan egyenesen az irodába megyek.
csomagtartómban.
– Gyere, tegyük át az enyémbe! Legalább nem halunk éhen, ha elsodor minket az ár. Ejha, méhpempős jégkrém… a kedvencem!
Áthordták a bevásárlószatyrokat. Fergus egy ideig bajlódott az esernyőjével, amivel csak azt érte el, hogy teljesen tönkretette. Végül egy közeli kukába hajította. Aztán laza mozdulattal kinyitotta Erin előtt a Lexus ajtaját.
– Biztos, hogy nem bánod, ha összevizezem az ülést?
Erin mostanra akkor sem lehetett volna vizesebb, ha egy uszoda vizéből mászik éppen elő.
– Ne izgasd magad emiatt. Majd jégkrémben kérem a fizetségem. Ha eláll az eső estére, beugorhatok hozzád.
Így kezdődött. A zivatar hozta őket össze. Erin megvárta a kocsiban, amíg megálltak útközben pár percre, hogy Fergus körbekalauzolhassa egyik ügyfelét egy ingatlanban, aztán visszafuvarozta Erint Roxboroughba. Mivel még mindig esett, segített behordani a házba a zacskókat. Aztán Erin kávét főzött, és együtt megettek egy teljes doboz méhpempős jégkrémet, ami akkorra már jócskán olvadozott, de azért fenséges volt.
Nem estek egymásnak, nem tépték le a másikról a ruhát a vágy ellenállhatatlan rohamában. Természetesen szó sem volt erről. Csak éppen magukban csöndben elkönyvelték, hogy nem is lenne ez olyan rossz.
Ott volt viszont Stella.
– Tizenegy éven át azt hallgattam, hogy nem érdemlem meg őt, hogy jóval többet ér nálam – panaszolta Fergus, mialatt Erin újabb adag kávét tett fel. – Vagy ezerszer elmondta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Azt hittem, örül, hogy elköltözöm. De nagyon a szívére vette. Nem erre számítottam.
– Mit gondolsz, visszamész hozzá?
Erin mindent elkövetett, hogy kellő közönnyel tegye fel ezt a kérdést.
– Nem, szó se lehet róla! Vége, és kész! – rázta meg a fejét Fergus, és hátradőlt a székén, miközben beletúrt esőtől csapzott, rakoncátlan loboncába. – Éveken át tűrtem, hogy leszóljon. Nem szeret, csupán azért háborog, hogy meg mertem ezt tenni vele.
– Talán találkozik majd valakivel, és akkor elenged – mondta Erin reménykedve. Fergus egyetértőn bólintott.
– Én is ezt remélem. Már megfordult a fejemben, hogy könyörgő leveleket írok Ewan McGregornak és Hugh Grantnek.
Nem sokkal később Fergusnek vissza kellett mennie az irodába; ő volt a helyi ingatlaniroda vezető ügynöke. Este visszavitte Erint az autójához. Búcsúzóul a lány cuppanós puszit nyomott az arcára köszönetképpen. Látszólag tökéletesen ártatlan, szűzies puszit, a mélyben azonban korántsem szűzies vágyak forrongtak.
Erint az íróasztalán megszólaló telefon rángatta vissza a jelenbe. A nevezetes este óta ő meg Fergus titkon találkozgattak… már nem annyira ártatlanul. Fülig beleesett a férfiba, és istennek hála ő is viszonozni látszott az érzéseit.
Rendben, vége az ábrándozásnak. Fel kell venni a telefont. Talán éppen ő az, aki hívja.
– Halló! Itt az Erin Gyönyörű Ruhái butik. – Szia!
kellemes volt hallani.
– Szia. Hogy vagy mindig? – örült meg neki Erin. – Van dolgod, vagy beszélhetünk?
– Nincs itt senki, mondd csak nyugodtan. – Szuper! Tartsd a vonalat egy pillanatig!
Erin bosszúsan konstatálta, hogy megszólalt a csengő az ajtó fölött: vásárló érkezett. Épp amikor felkészült egy kellemes barátnői csevejre! Aztán meglepetten kapta fel a fejét. Még a száját is eltátotta elképedésében, amikor meglátta, ki áll az ajtóban…
– Tilly! Mi ez az egész? – kiáltotta.
– Meglepetés! – tárta szét a karját a barátnője.
– Még hogy meglepetés? Hiszen kis híján beszereztél nekem egy infarktust! Azt hittem, Londonból telefonálsz! Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Látom már, hogy ki kell fejtenem neked a meglepetések alapvető törvényszerűségeit. Akkor hatnak ugyanis igazán, ha nem szólnak róluk előre. Ráadásul ez nem látogatás akar lenni – vágta ki csillogó szemmel.
– Nem? Akkor mi?
Erin mostanra teljesen összezavarodott. Tillynél még csak egy kis táska sem volt. – Azt mondtad, megszoknék itt. Nos, remélem is, mert mostantól itt lakom – közölte. – A mai naptól.
– Hogy mi? Hol? Hol laksz?
– A Bükk-lakban. Leszerződtem mindenesnek Max Dineenhez.
– Dineenhez? – hüledezett Erin. – Max Dineenhez, aki Kaye férje volt? Van egy vörös hajú lánya… hogy is hívják…
– Lounak. Ők azok.
– Hú! – ámuldozott tovább Erin.
– Tudom, meglepő! És képzeld, irtó jól kijövök velük! Kérlek, nehogy azt mondd erre, hogy a pasi dühöngő őrült – fintorította el az orrát.
– Emiatt ne fájjon a fejed! Maxet mindenki szereti. Lou meg csinos tini. Régen jártak ide az anyjával, és…
– Gumicukrot kapott tőled. Mesélt róla. Szóval most náluk lakom! Vajon mit szól majd hozzá a Lajhár főnöke, Declan, az a morgós vén medve? Nem fogja elhinni!
– Én sem hiszem el! – rázta kábán a fejét Erin.
– Tudom, tényleg hihetetlen! De szuper, nem? Új állás, új otthon, teljesen új élet! A szabad estéimen pedig együtt lóghatunk.
Ebben a pillanatban újra nyílt az ajtó, és néhány vevő lépett a boltba. Erin kezdte kapiskálni, hogy a sors megint a lehető legrosszabbul időzített. Hosszú éveken át nem volt senkije, e percben azonban történetesen van, és Tillynek pont most kellett ideköltöznie! Talán az Úr így akarja értésére adni, hogy nem szabad tovább hazudoznia, nem veheti el más férjét, nem lehet ilyen szemét…
– Mi az? Valami baj van? – kérdezte Tilly.
– Nem, semmi – ölelte át Erin. – Úgy örülök, hogy itt vagy!
Alig fejezte be a mondatot, látta, a vevők elkezdték leszedegetni a fogasokról a ruhákat, és maguk elé próbálni, hogy lássák, jól állna-e rajtuk. Valószínűleg nem ez volt a legjobb alkalom, hogy megossza Tillyvel a hétpecsétes titkot, beszéljen neki bimbózó szerelméről.
