Amanda Quick - A Titokzatos Nő

Amanda Quick

A titokzatos nő

Egy

M

agas szárú gombos cipőjének egyik sarka megcsúszott az ajtó alól szivárgó véren. Beatrice Lockwood kis híján elvágódott. Egy pillanatra a lélegzete is elállt, de aztán sikerült még idejében megragadnia a kilincset, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Nem kellettek hozzá a pszichikus képességei, hogy tudja: amit az ajtó túloldalán fog látni, az egész életében kísérti majd. Ennek ellenére a rémület kitörni készülő vihara működésbe hozta másik látását. Lenézett, és a földön rögvest felfedezte a lábnyomok erőszakos energiáját. Sötét színekben játszó foltok borították az üveg ajtógombot is. A paranormális áramlatok olyan veszedelmes fénnyel kavarogtak, amitől megfagyott benne a vér.

A legszívesebben sikítva menekült volna onnan, de képtelen volt hátat fordítani annak az embernek, aki egykor a pártfogásába vette, és jól jövedelmező, tiszteletre méltó karriert teremtett számára.

A félelemtől remegő kézzel nyitotta ki dr. Roland Fleming irodájának ajtaját. Bent a gázlámpa alig pislákolt, de ahhoz elég volt a fény, hogy megpillantsa a földön szétterülő vértócsában fekvő férfit.

Roland mindig büszke volt divatos megjelenésére, kézzel szabott öltönyt és elegánsan megkötött nyakravalót hordott. Göndör ősz haját a legfrissebb frizuradivatnak megfelelően vágatta, pajesza és bajusza művészien volt nyírva. Doktornak nevezte magát, de ahogy Beatrice-nak magyarázta, valójában show-man volt. Karizmatikus személyisége és tekintélyes megjelenése egyaránt közrejátszott abban, hogy a paranormálisról tartott előadásai iránt mindig nagy volt az érdeklődés.

De ezen az estén a férfi szépen redőzött fehér vászoninge és sötétkék gyapjúöltönye vérben úszott. Aranykeretes szemüvege mellette hevert a földön. Beatrice odasietett hozzá, és reszkető kezével kigombolta az ingét, a vér forrását kutatva. Nem tartott sokáig, hogy felfedezze a férfi mellkasán tátongó mély sebet. A buzgón ömlő vér színe halálos sérülésről árulkodott, a nő mégis szorosan a sebre szorította a tenyerét, mintha ezzel el tudná állítani a vérzést.

– Roland – suttogta. – Édes istenem, mi történt itt?

Roland nyöszörgött, és kinyitotta szürke szemét. Tekintete a sokktól elhomályosult, bizonytalanul révedt a távolba. De amikor Beatrice-t felismerte, valami pánikhoz hasonló érzés rövid időre megállította a lecsapni szándékozó halál folyamát. Egyik véres kezét a nő csuklójára szorította.

– Beatrice. – A hangja rekedt volt a beszéd okozta erőfeszítéstől. Mellkasából szörnyű hörgés tört fel. – Az a férfi érted jött. Azt mondtam neki, hogy nem vagy itt. Nem hitt nekem.

– Ki jött értem?

– Nem tudom a nevét. Valami őrült, aki valamilyen oknál fogva téged akar. Még itt van az épületben, valami nyom után kutat, ami elvezeti hozzád. Az isten szerelmére, menekülj!

– Nem hagyhatom itt! – suttogta a lány.

– Muszáj. Értem már semmit sem tehetsz. Téged akar. – Miért?

– Nem tudom, de akármi legyen is az oka, ahhoz kétség sem férhet, hogy valami szörnyűségre készül. Ne terhelje ez is a lelkiismeretemet, most, hogy meghalok. Van elég megbánnivalóm. Menj! Most azonnal. Könyörögve kérlek!

Beatrice semmit sem tehetett a férfiért, ezzel mind a ketten tisztában voltak. Mégis habozott.

– Tudja, hogy képes vagyok megvédeni magam – felelte a haldoklónak. Egyik kezével felemelte a szoknyáját, hogy elérje a combjára szíjazott pisztolytokot, s benne a kisméretű pisztolyt. – Végül is maga tanított meg ennek a használatára.

– Ah! Attól tartok, hogy ez vajmi kevés az ellen az ember ellen, aki velem így elbánt. Nagyon gyors, és abszolút könyörtelen. Fuss!

felhívta a figyelmét, hogy az ilyen apró fegyverek távolabbról nem megbízhatók. Közeli lövésre tervezték őket. A kártyaasztal túloldaláról vagy egy hintóban halálos fegyver lehet. De ezen túl nem sokkal több, mint egy játékszer.

– Roland…

A férfi megszorította a csuklóját.

– Olyan voltál nekem, Beatrice, mint a saját lányom. Az az utolsó kívánságom, hogy megpróbáljam megmenteni az életed. Tedd meg nekem, hogy teljesíted. Menj most el. Használd a rejtekhelyet. Fogd a csomagod és a lámpát. Ha elmentél, soha többet ne térj ide vissza. Keresni fog téged. Ahhoz, hogy életben maradj, tartsd fejben mindazt, amit a színpadra lépéssel kapcsolatban tanítottam neked. Az első számú szabály a legfontosabb.

– Átváltozni valaki mássá. Igen, értem.

– Ne felejtsd el! – Roland levegőért kapott. – Ez az egyetlen esélyed. Most menj, az én kedvemért. Tűnj el szem elől, és akármit is csinálsz, maradj rejtve. Ez a szörnyeteg nem fogja egykönnyen feladni.

– Hiányozni fog, Roland. Szeretem.

– Fényt hoztál a magányos, elhibázott életembe, drágaságom. Én is szeretlek. Most menj.

Rolandot elfogta a köhögés. Szája megtelt vérrel. Beatrice hirtelen arra lett figyelmes, hogy a férfi mellkasa teljesen mozdulatlanná vált. Fleming szíve már nem vert. A sebből ömlő rettentő vérvörös patak kis csermellyé apadt.

A szörnyű csendben egyszer csak lépéseket hallott a folyosó végi lépcső irányából. Kezében a pisztollyal felegyenesedett, és a szoba túlsó felében található szekrény felé igyekezett.

Amióta csak neki dolgozott, Roland mindig gondoskodott rejtekhelyről, akárhol is ütött tanyát az Akadémia. Elmagyarázta, hogy ennek az elővigyázatosságának két oka is van. Egyrészt amikor jól megy az üzlet, akkor elég sok pénzt keresnek, s ez odavonzhatja a gazembereket, akik ki akarják őket rabolni.

De állítása szerint a másik ok még ennél is fontosabb: szakmájuk természeténél fogva néha olyan titkok birtokába jutnak, amelyek könnyen bajt hozhatnak rájuk, esetleg a személyes biztonságukat, az életüket is veszélyeztetik. Az emberek ugyanis hajlamosak bizalmukba fogadni azokat, akik paranormális képességekkel bírnak, különösen az igen jövedelmező személyes konzultációk alkalmával, amikor tanácsért fordulnak hozzájuk. A titkok mindig veszélyesek.

Beatrice lélekben felkészült rá, hogy a fém nyikorogni fog, amikor kinyitja a ruhásszekrény ajtaját, de megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy az ajtó nesztelenül nyílt ki. Roland rendszeresen olajozta a sarokpántokat. Felemelte vérfoltos szoknyáit, és belépett a szekrénybe. Amikor bent volt, bezárta maga mögött az ajtót, és a sötétben tapogatózva megkereste a kart, amely a rejtekajtót működtette.

A belső ajtó egészen halk, tompa zajjal tárult ki. Nedves, nyirkos éjszakai levegő áradt be a régi kőfolyosóról. A külső ajtó repedésein épp elég fény szűrődött be, hogy a földön kivehető legyen egy kis lámpás, egy csomag gyufa és két vászontáska. Visszarakta a pisztolyt a tokba, és felvette a lámpást meg a gyufát. A vállára vetette a táskáját, majd Roland csomagjának sötét halmára nézett. Túl nehéznek tűnt ahhoz, hogy a sajátja mellett azt is magával vigye, de tudta, hogy abba van a pénz elrejtve. Szüksége lesz rá a túléléshez, amíg meg nem találja a módját, hogy új életet kezdjen.

Gyorsan kinyitotta hát a másik táskát, és kutatni kezdett benne. A sötétben a tapintására kellett hagyatkoznia. Először némi váltóruhát tapogatott ki, majd egy jegyzetfüzetet, aztán keze egy borítékra tévedt. Feltételezve, hogy a vésztartalék van benne, kinyitotta a borítékot, de csak fényképekkel volt tele. A fotókat visszadugta a táskába, és újra próbálkozott. Ezúttal egy halom, madzaggal átkötött

levelet húzott elő. Egyre kétségbeesettebben kotorászott a csomagban, míg végre rátalált egy puha bőrszütyőre, benne a pénzzel. Megragadta, és a saját táskájába dobta.

Épp azon volt, hogy meggyújtja a lámpást és elindul a folyosó mély sötétjébe, amikor meghallotta, hogy a gyilkos visszatért Roland irodájába. Beatrice nem tudott ellenállni, gyorsan kilesett a szekrényajtó repedésén.

Nagyon kevés látszott a Fleming teste mellett álló férfiból, csak súlyos bőrcsizmájának egy része, és hosszú, fekete köpenyének a szegélye.

– Hazudtál! – A hang erős orosz akcentusról árulkodott. – De nem győzedelmeskedhetsz fölöttem halálodban sem, te szerencsétlen, vén bolond! Megtaláltam a parókákat. Megtaláltam a jelmezeket, amiket a színpadon visel. Őt is meg fogom találni. Biztos lesz itt valami, ami elárulja, hol van. A Csontember elől senki sem menekülhet!

A fekete köpenyes alak átment a szoba másik oldalára, ezáltal végképp kikerült Beatrice látóköréből. De a nő hallotta, ahogy a gyilkos kirángatja a fiókokat, és tudta, csak másodpercek kérdése, hogy a férfi a szekrény ajtajával próbálkozzék.

– Á, igen, már látom! – sziszegte a behatoló. – Itt rejtőzöl, ugye, kis szajha? Beleléptél a vérbe, te ostoba nőszemély. Látom a lábnyomaidat. Gyere elő abból a szekrényből, és nem esik bántódásod. De ha ellenállsz, alaposan ráfizetsz!

A lábnyoma. Hát persze! Nem gondolkozott.

Alig kapott levegőt. Olyan rettentően remegett, hogy csak nehezen tudta becsukni és bezárni a súlyos faajtót, ami a szekrény hátuljául szolgált. Amikor Roland beszerelte, biztosította róla, hogy az ajtó és a zár meglehetősen ellenálló. Persze előbb vagy utóbb a Csontember át fog jutni a rejtekajtón, de neki egy kis szerencsével elég ideje lesz elmenekülni.

A szekrény hátsó lapján egy ököl dörömbölt. – Nem rejtőzhetsz el előlem! Én sohasem hibázok!

Beatrice meggyújtotta a lámpást. A fellobbanó fény pokolba illő árnyakkal népesítette be a kőfolyosót.

Feljebb húzta a táskát a vállán, és belemenekült a sötétségbe.

Egy dologban biztos volt: sohasem fogja elfelejteni azt a borzalmas energiát, amely a Csontember lábnyomai mentén kavargott.

Kettő

P

ár hónappal később…

–

R

ettentően meleg van itt bent, nem? – jegyezte meg Maud Ashton. Egyik kesztyűbe bújtatott kezével erősen legyezte magát, míg a másikkal egy pohár limonádét emelt az ajkához. – Kész csoda, hogy a hölgyek nem ájulnak el a táncparketten.

– Igen, tényleg fülledt meleg van – felelte Beatrice. – De a táncparkett mellett ott a kertre nyíló üvegajtó, így a táncosok a kinti hűvös esti levegő előnyét élvezik. Feltételezem, ezért nem dőlnek ki a hőségtől.

Maud és ő, mindketten fizetett társalkodónők, a bálterem melletti csöndes benyílóban húzódtak meg egy padon.

Maud hangjából csak úgy áradt a keserűség. Beatrice együtt érzett vele. Csak rövid időt töltött a másik nő társaságában ezen az estén, de ennyi is elég volt hozzá, hogy nagyjából megismerje Maud szerencsétlen sorsát. Szomorú történet volt, de korántsem példa nélkül álló azok között, akik arra ítéltettek, hogy fizetett társalkodónőként keressék a kenyerüket.

Maud szilárdan hitte, hogy amit a sors vele művelt, az rosszabb a halálnál: miután a férje csődbe ment, a vagyonukkal együtt társadalmi rangjukat is elveszítették. Pénzügyi szorultságában Mr. Ashton Amerikába hajózott, hogy szerencsét próbáljon a Vadnyugaton. Azóta senki sem hallott felőle. Maud azon kapta magát, hogy középkorú asszony létére egyedül maradt, nyakában a férje adósságaival. Nem volt más választása, mint hogy elszegődjön fizetett társalkodónőnek.

Maud világa valamikor nagyon más volt. Gazdag arisztokratához ment férjhez, így házassága bejárást biztosított számára a felsőbb körökbe, tagja lett annak az előkelő társaságnak, amelyet most kénytelen volt messziről figyelni. Nem is olyan régen ő maga is divatos ruhakölteményeket viselt, pezsgőt kortyolt, és hajnalig keringőzött a tündöklő csillárok alatt. Most be kellett érnie az elegáns világ peremén betöltött pozícióval. A fizetett társalkodónők mindenhová elkísérték a munkaadójukat, akik gyakran özvegyek vagy vénkisasszonyok voltak: estélyekre, partikra, előadásokra és színházba. De társalkodónőként gyakorlatilag láthatatlanok maradtak a környezetük előtt.

A világ kemény helynek bizonyulhat egy elszegényedett nő számára, akinek egyedül kell a nehézségekkel szembenéznie. Nagyon kevés tiszteletre méltó foglalkozás közül választhat, ha munkát akar vállalni. Maud jogosan neheztelt a sorsa miatt, gondolta Beatrice. Másrészről viszont vele kapcsolatban legalább senki sem fogadta meg ismeretlen okból, hogy élve vagy halva kézre keríti, és senki sem ölt meg egy ártatlan embert az utána folyó hajsza során.

– Esküszöm, ennek a bálnak sohasem lesz vége! – morgott Maud. Ránézett az órájára, amely egy kis üveg repülősó mellett himbálózott az övön viselt láncáról. – Te jóságos isten, még csak éjfél van! Úgy nézem, vagy háromig itt leszünk. Aztán majd átmegyünk egy másik bálba ötig. Ez elég, hogy az embernek kedve támadjon leugrani egy hídról! Azt hiszem, löttyintek a poharamba egy korty gint, hogy feldobja egy kicsit ezt a pocsék limonádét.

Benyúlt a táskájába, és elővett egy kis palackot. Ám ahogy elkezdte a limonádéba önteni a gint, a pohár kicsúszott a kezéből, és a tartalma összefröcskölte Beatrice ruhájának fakószürke szoknyarészét.

– Jaj, édes istenem! – kiáltott fel Maud. – Annyira sajnálom! Beatrice gyorsan felállt, és kirázta a ruhája sűrű redőit.

– Semmi baj. Nem történt semmi. Ez már egy régi ruha.

Voltak újabb, drágább és sokkal divatosabb ruhái, de a legrégebbieket megőrizte a szekrényében azokra az alkalmakra, amikor a Flint & Marsh Ügynökség megbízásán dolgozott.

– Milyen ügyetlen voltam! – Maud gyorsan előrántott egy zsebkendőt, és nagy hűhót csapott körülötte, miközben a nedves foltot próbálta felitatni a ruháról.

A katasztrófa egy szempillantás alatt következett be. Beatrice számára a nyakszirtjén érzett nyugtalanító bizsergés volt az egyetlen figyelmeztető jel, hogy valami nagyon nincs rendben.

Megpördült, hogy szemügyre vegye a táncparkettet. Daphne Penningtonnak nyoma sem volt.

Máskor, normális körülmények között, ez a helyzet nem lett volna túlontúl aggasztó. Semmiképp sem ez lenne az első eset, amikor egy meggondolatlan fiatal hölgy kislisszol a kertbe pár lopott csókért.

De ezen az estén a körülményeket mindennek lehetett nevezni, csak normálisnak nem. Ami a helyzetet még ezerszer baljósabbá tette, hogy a sebhelyes arcú, bottal járó férfinak szintén nyoma veszett.

Beatrice pár perce látta meg a férfit, amikor érezte, hogy valaki figyeli. Azonnal körbepillantott a zsúfolt helyiségben, hogy lássa, ki az, aki rajta tartja a szemét. Soha senki sem néz meg jobban egy fizetett társalkodónőt.

A sebhelyes férfival, aki egy ébenfából és acélból készült sétabotra támaszkodott, egymásba fúródott a tekintetük. Idegtépő találkozás volt, mert a lelke mélyét a felismerés furcsa, erős érzése töltötte el. De biztos volt benne, hogy még soha életében nem találkozott vele korábban.

Nem az a fajta férfi volt, akit egy nő egykönnyen elfelejt. De nem a szenvedélyes, markáns arca bal oldalát elcsúfító éles forradás tette emlékezetessé, és nem is az a tény, hogy bottal járt. Inkább a belőle áradó erő benyomása. Beatrice-nak kétsége sem volt afelől, hogy az idegent kemény fából faragták, a szeme pedig kérlelhetetlenségről árulkodott. Könnyen el tudta képzelni a bot helyett egy tüzes karddal a kezében.

Egy-két szívverésnyi ideig, mialatt Beatrice levegőt sem kapott, a férfi állhatatosan, rezzenéstelenül nézte. Aztán, mint aki megelégedett azzal, amit látott, akármi legyen is az, úgy tűnt, elvesztette az érdeklődését. Elfordult, és elindult egy üres folyosón. A bicegő lépteiből és bal lábának merevségéből egyértelművé vált, hogy a bot nem csupán divatos kellék, hanem valóban szüksége van rá.

Beatrice fellélegzett, de az érzékei továbbra is össze voltak zavarodva. Ösztöne azt súgta, hogy nem most látta a férfit a bottal utoljára. Ez a felismerés roppant nyugtalanító volt, de közel sem annyira zavarba ejtő, mint az, hogy lényének egy része várta az újbóli találkozást. Azt mondta magának, mindez nyilván csak azért van, hogy megtudja, álcájának mely része ragadta meg a férfi figyelmét. Végtére is neki az a célja, hogy észrevétlen maradjon.

De a jelen pillanatban a megbízására kell koncentrálnia. Már nem csak Daphne és a sebhelyes férfi hiányzott a bálteremből. Daphne táncpartnere, Richard Euston, egy jóképű fiatal úriember, akit a Pennington család egyik barátja mutatott be Daphnénak, szintén köddé vált.

A helyzet rohamosan romlott.

– Bocsásson meg – szólalt meg Beatrice –, úgy tűnik, hogy Miss Pennington visszavonult az egyik társalgóba. Talán elszakadt a ruhája, vagy a báli cipője lyukadt ki. Meg kell keresnem, hogy megnézzem, nincs-e rám szüksége.

– De a ruha! – kiáltott fel Maud aggódva. – Tönkre fog menni!

Beatrice ügyet sem vetett rá. Felkapta a retiküljét, és végigsietett a folyosón.

Egy tönkrement ruha a legtöbb fizetett társalkodónőnek, akinek a ruhatára meglehetősen szerény, felérne egy katasztrófával, de Beatrice-nak ez volt a legkisebb baja ezen az estén. Eljött az ideje, hogy kiérdemelje azt a csinos fizetést, amit a Flint & Marsh Ügynökség fizetett neki. Csak azért imádkozott, nehogy már túl késő legyen.

Daphne és Euston az üvegajtók közelében táncolt, amikor utoljára látta őket. Valószínűnek tűnt, hogy arra távoztak a teremből.

képtelenség lett volna átjutni hozzá a tömegen, hogy beszámoljon róla, mi történt.

Beatrice már egy órával korábban, amikor Lady Penningtonnal és Daphnéval megérkeztek, minden kijáratot szemügyre vett. Akkor arra a következtetésre jutott, hogy ha valaki valóban kompromittálni akarja Daphnét, mint ahogy attól a nagyanyja tart, az a legvalószínűbb, hogy a gazember kicsábítaná áldozatát a sötétbe borult kertbe.

A gyéren kivilágított folyosó végén Beatrice kinyitotta a korábban észrevett ajtót. Kilépett a nyári éjszakába, és egy pillanatra megállt, hogy tájékozódjon.

Magas fal övezte a hatalmas kertet. Színes lámpák árasztották el fényükkel a terasz környékét, de ő maga egy kivilágítatlan részen állt, nem messze a fészertől. A kapu, amely a kert mögötti keskeny ösvényre nyílt, tőle nem messze volt. Bárki, aki egy fiatal hölgyet próbál megszöktetni, minden bizonnyal ott várakoztatna egy zárt hintót. A bálterem terasza valamivel távolabb esett attól a ponttól, ahol állt. Ha szedi a lábát, akkor hamarabb ér a kapuhoz, mint Daphne és a szöktetője.

Ha szedi a lábát és ha a következtetése helyes. Annyi ha. Nagyon is lehetséges, hogy téved. Lehet,

hogy Daphne ebben a pillanatban épp gondtalanul flörtölget a nagyon vonzó Mr. Eustonnal, akinek semmilyen rossz szándéka sincsen.

De ez nem magyarázza meg a sebhelyes idegen eltűnését. Beatrice ösztöne azt súgta, nem véletlen, hogy neki is nyoma veszett.

Lerakta a retiküljét a lépcső mellé, felemelte a ruhája szélét, és elővette a kis pisztolyt a térde fölé szíjazott kecses tokból. A kapu felé sietett a magas sövényekkel szegélyezett ösvényen. Szürke ruhája segített beleolvadnia a sötétségbe.

Amikor a kapu közelébe ért, halványan hallotta, hogy egy ló topog patkóit patáival az úton, a fal túloldalán.

A kétoldalt futó sövény végéhez ért, és megállt. A holdfényben látta, hogy a kapu résnyire nyitva. Egy kicsi, gyors hintó várakozott előtte, pont ahogy attól tartott. Akkor a hintónál lennie kell egy második embernek is.

Ebben a pillanatban szapora léptek halk dobogását hallotta maga felé közeledni a kert felöl. Akárki is rabolta el Daphnét, másodperceken belül odaér. Nem tud két gazemberrel egyszerre elbánni. Eszébe jutott, hogy ha sikerülne bezárnia a kaput, akkor az a férfi, aki a hintónál vár, nem tudna a társa segítségére sietni.

Odarohant a kapuhoz, és becsukta, mielőtt a hintó kocsisa felfogta volna, mi történik. Épp a helyére tolta a zárat és megfordult, amikor Richard Euston előbukkant a sötétből.

Euston először észre sem vette Beatrice-t, annyira lefoglalta, hogy Daphnét a markában tartsa, mert a lány derekasan küzdött. A keze össze volt kötözve a teste előtt, a szája pedig bekötve.

Beatrice Eustonra tartotta a kis pisztolyát.

– Engedje el Miss Penningtont, vagy lövök! Ilyen távolságból nem lövök mellé.

– Mi a fészkes fene? – Euston hirtelen megállt. Meglepődése haraggá változott. – Maga csak a társalkodónő. Mi az ördögöt képzel, mit művel? Nyissa ki a kaput!

– Engedje el! – felelte Beatrice.

– Dehogy engedem! – vágott vissza Euston. – Egy vagyont ér. Dobja el azt az ostoba kis fegyvert! Mindketten tudjuk, hogy nem fogja meghúzni a ravaszt. Maga egy társalkodónő, nem testőr.

– Én sohasem blöffölök – válaszolta Beatrice.

Felhúzta a pisztoly kakasát, és a csövét Euston gyomra felé irányította. A lányrabló megdöbbent, hogy tényleg rá akar lőni, de gyorsan magához tért, és pajzsként maga elé rántotta Daphnét.

Ekkor a sötétből egy árny bukkant elő Euston mögött. A fiatalember nem vette észre a fekete kesztyűs kezet, mely megmarkolta és egy kis időre megszorította a torkát. Levegőhöz sem jutott,

nemhogy megszólaljon. Ahogy próbálta kiszabadítani magát, elengedte Daphnét. Aztán másodperceken belül az egész véget ért, és ő eszméletlenül rogyott a földre.

A magas fal túloldaláról ostor csattanása hallatszott. Paták dobogtak és kerekek csattogtak a macskakövön. A jármű eszeveszett tempóban távozott, a kocsis nyilván rájött, hogy valami nagyon rosszul sült el a lányrablási terv körül.

Daphne Beatrice-hoz menekült. Mindketten nézték, ahogy az ébenfa-acél bottal járó férfi kilép a holdfénybe. Beatrice egy pillanatra sem vette le róla a fegyvert.

– Gyakori, hogy a fizetett társalkodónők felfegyverkezve járnak? – kérdezte a férfi. A hangja titokzatos volt, mély és meglepően nyugodt, mintha hozzá lenne szokva, hogy pisztolyt szegeznek rá. Mintha Beatrice-t egy érdekes ritkaságnak találná.

– Ki maga? – kérdezte Beatrice. – Eszébe ne jusson ott folytatni, ahol Euston abbahagyta!

– Biztosíthatom róla, hogy eszem ágában sincs elrabolni Miss Penningtont. Én magával szeretnék beszélni.

– Velem?– Csak bámult a férfira megdöbbenve, miközben valami pánikhoz hasonló érzés járta át. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam – folytatta a férfi ugyanazon a nyugodt, érzelemmentes hangon. – Joshua Gage, szolgálatára. Közös barátaink vannak a Lámpás utcában.

Beatrice-t hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. A férfi nem a Fleming Okkult Akadémiáján töltött időre célzott. Ez valamiképp a Lámpás utcával függ össze. Kényszerítette magát, hogy összpontosítson, próbált visszaemlékezni, hogy találkozott-e valaha Gage nevű személlyel, mióta a Flint & Marsh Ügynökségnek dolgozik. Nem jutott az eszébe semmi.

– Kit ismer a Lámpás utcában? – kérdezte óvatosan.

– Két munkaadója, Mrs. Flint és Mrs. Marsh asszony majd kezeskedik felőlem.

– Sajnos jelenleg egyikük sincs kéznél, hogy megejtse a bemutatásokat – mutatott rá Beatrice. – Talán ez is megteszi. – A férfi a kabátja zsebébe nyúlt, és egy kártyát vett elő. – Tisztában vagyok vele, hogy ezt most nem tudja elolvasni itt a holdfényben, de majd megteszi, amikor visszatér a bálterembe. Ha reggel elmegy vele a Lámpás utcába, Mrs. Flint és Mrs. Marsh fel fogja ismerni a pecsétet. Mondja meg nekik, legyen szíves, hogy Mr. Smith Hírnöke üdvözletét küldi.

– Ki az a Mr. Smith? – Korábbi munkaadóm.

Furcsa érzés futott át Beatrice-on, amely felkavarta az érzékeit. Hirtelen az a zavaró előérzete támadt, hogy ha elveszi a kártyát, az örökre megváltoztatja az életét, oly módón, amit most elképzelni sem tud. Nem lesz visszaút. Nevetséges, gondolta magában.

Pár óvatos lépést tett a nedves fűben, és kikapta a férfi ujjai közül a kártyát.

Egy pillanatra mindketten egyszerre értek a ropogós, fehér névjegyhez. Beatrice tarkóján apró remegés futott át, mint egy elektromos szikra. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a képzelete játszik vele, de nem tudott szabadulni ösztönös megérzésétől, hogy az élete épp most fordult a feje tetejére. Aggódnia kéne, talán félnie is. Ehelyett megmagyarázhatatlanul fel volt villanyozva.

Egy felvillanyozott sültbolond, gondolta. Azzal kapcsolatban viszont szemernyi kétsége sem volt,

hogy Mr. Smith Hírnöke nagyon veszélyes ember.

A kártyára pillantott, amelyen egy név állt – feltételezhetően a titokzatos Mr. Smithé –, de lehetetlen volt a holdfényben kibogarászni. Kesztyűtlen ujjaival érezte a pecsét kidomborodó nyomatát. Habozott, majd a kabátja zsebébe csúsztatta a kártyát.

– A reggel messze van, és addig még ma éjjel döntéseket kell hozni – mondta, és próbált nagyon határozottnak hangzani.

Egyetlen rossz lépés, és tudta, hogy a férfi teljesen átveszi az irányítást, ha ugyan máris meg nem tette. Ez az ő esete, és Daphne az ő felelőssége. Magánál kell tartania a gyeplőt.

– Nagyon igaz, de a részletes magyarázat jóval több időt venne igénybe, mint ami most nekünk a rendelkezésünkre áll – felelte Joshua. – Vissza kell vinnie Miss Penningtont a bálterembe, mielőtt megindulna a pletyka.

A férfinak igaza volt. Most a legfontosabb Daphne. Mr. Gage rejtélyének feltárása ráér. Döntenie kellett, éspedig azonnal.

– Feltételezem, hogy a Flint & Marsh Ügynökség tulajdonosaival való összeköttetésének ma este elégséges jellemtanúsítványul kell szolgálnia – mondta.

– Köszönöm – válaszolta Joshua, és úgy hangzott, mintha szórakoztatná a dolog.

Beatrice kibiztosította a pisztoly kakasát, és elfordult, hogy diszkréten felemelje az alsószoknyáit. Visszarakta az aprócska fegyvert a tokjába, és leengedte a ruháját. Amikor kiegyenesedett, látta, hogy Daphne megigézve bámul rá. Joshua is őt nézte, két keze egymáson a bot markolatára kulcsolva. Az arckifejezése nem árult el semmit, de Beatrice-nak az a furcsa benyomása támadt, hogy a férfi igen elragadónak találja a gondolatot, hogy ő felfegyverkezve jár. A férfiak többsége teljesen meg lenne döbbenve, gondolta Beatrice. Mi több, elborzadnának.

Aztán arra koncentrált, hogy Daphne szájáról levegye a kötést, és kiszabadítsa a kezét.

– Miss Lockwood! – kiáltott fel Daphne elakadó lélegzettel, amikor végre meg tudott szólalni. – Nem tudom, hogy köszönjem meg önnek! – Aztán Joshua Gage-hez fordult. – És önnek, uram. Soha életemben nem voltam még ennyire megrémülve. Ha arra gondolok, hogy a nagymamának mindvégig igaza volt, valaki tényleg kompromittálni akart! Soha nem is álmodtam volna arról, hogy Mr. Euston lenne az. Olyan kiváló fiatalembernek látszott.

– Most már vége – felelte Beatrice gyengéden. – Nem érzi erőtlennek magát?

– Atya világ! Dehogy fogok elájulni! – Daphne mosolya bizonytalan, de elszánt volt. – Nem mernék ilyen gyengeségnek engedni, miután végignéztem, hogy ön fegyverrel véd meg engem! Ön jó példát mutat, Miss Lockwood!

– Köszönöm, de attól tartok, hogy Mr. Gage-nek igaza van – felelte Beatrice. – Azonnal vissza kell térnünk a táncterembe, vagy az emberek beszélni kezdenek. Annyira kevés kell, hogy tönkretegyék egy fiatal hölgy jó hírét.

– A ruhám jó állapotban van, de attól tartok, hogy a báli cipőm tönkrement – válaszolta Daphne. – Teljesen elázott, és tele van fűfolttal. Mindenki tudni fogja, hogy mostanáig igen hosszú időt töltöttem kint a kertben.

– Ezért van a fiatal hölgyeket kísérő fizetett társalkodónőknél egy pár váltócipő – felelte Beatrice. – Jöjjön! A retikülömben van. Sietnünk kell!

Daphne elindult, majd megállt, és lenézett Richard Euston eszméletlen alakjára. – És vele mi lesz?

Joshua kicsit arrébb ment a sötétben.

– Ne aggódjon, Miss Pennington! Vele majd én foglalkozom. Daphne ijedtében megmerevedett.

– Ha letartóztatják, abból nagy botrány támad – mondta a férfinak. – Mama és papa vidékre fognak küldeni, és hozzáadnak egy kövér özvegyhez, aki olyan idős, hogy a nagyapám is lehetne. Ez a sors rosszabb lenne a halálnál.

– Euston nem fog semmit mesélni a rendőrségnek – mondta Joshua. – El fog tűnni. – De mégis, hogy történhetne ez meg? Hiszen ő magas körökben forog.

– Nem gondolja, hogy önnek és Daphnénak mennie kéne?

Őt ugyan egy hangyányit sem érdekli, ha Euston örökre eltűnik is, gondolta Beatrice. Az a tény azonban, hogy Joshua úgy véli, erről egymaga gondoskodni tud, meglehetősen elbátortalanító volt. Ám ebben a pillanatban akadt más problémája. A lista élén Daphne Pennington hírnevének megmentése állt.

– Igaza van, Mr. Gage – felelte. – Jöjjön, Daphne. A rábízott lányt sietve a ház oldalsó ajtaja felé terelte.

– Később, Miss Lockwood – mondta Joshua Gage halkan a háta mögött. Beatrice nem tudta eldönteni, hogy ez fenyegetés vagy ígéret.

Nem sokkal később Lady Penningtonnal, egy alacsony, elegáns, ősz hajú hölggyel állt egy falmélyedésben, és figyelte, ahogy Daphne egy másik fiatalemberrel lép a táncparkettre. Ragyogóan nézett ki az új báli cipőjében, szemében titokzatossággal és izgatottsággal.

– Nézzen rá! – szólalt meg Lady Pennington büszkén. – Soha meg nem mondanák, hogy kevesebb, mint húsz perce valaki megpróbálta elrabolni, hogy kompromittálja. Hajszál híja volt, hogy tönkre nem tették.

– Az unokája rendkívül bátor fiatal nő – felelte Beatrice. – Nem sok úri neveltetésben részesült fiatal hölgy viselné el, hogy ilyen közel kerüljön a katasztrófához, és tudna egyenesen visszatérni a táncparkettre, mintha mi sem történt volna.

– Daphne az én családom ágához hasonlít – válaszolta Lady Pennington nyugodt elégedettséggel. Beatrice elmosolyodott.

– Én is azt hiszem, asszonyom.

Lady Pennington egy aranyszárú monoklin keresztül nézett rá.

– Ma este megmentette az unokámat, Miss Lockwood. Örökre hálás leszek önnek. Az ön Lámpás utcai munkaadói biztosítottak róla, hogy jól megfizetik önt a szolgálataiért, de szeretném, ha tudná, hogy holnap elküldetek önnek egy kis személyes ajándékot, azt remélve, hogy elfogadja hálám jeléül.

– Köszönöm, de erre semmi szükség.

– Badarság! Ragaszkodom hozzá. Többet erről szó se essék.

– Az érdem nagy részét saját magának tulajdonítsa, asszonyom – válaszolta Beatrice. – Ha ön nem kezd gyanakodni, és nem keresi föl a Flint & Marsh Ügynökséget, ez a história egészen más véget ért volna.

– Csak egy megérzésem támadt pár nappal ezelőtt – válaszolta Lady Pennington. – Semmi konkrét, amire rá tudtam volna mutatni, ugye érti?

– Azt hiszem, az ilyesmit nevezik női megérzésnek, asszonyom.

– Akárhogy is, tudtam, hogy Euston nem az, aminek látszik, de csakugyan nagyon jól sikerült eltitkolnia valódi jellemét és a pénzügyei helyzetét. Daphne szülei teljesen bedőltek neki. Az unokám gazdag örökösnő. Ha Eustonnak sikerült volna kompromittálnia, az borzasztó következményekkel járt volna.

– De a pénzügyeket ön tartja a kezében a családban – mondta Beatrice. – Abból a kevésből, amit az elmúlt napokban önből láttam, úgy hiszem, ön nem ragaszkodna hozzá, hogy Daphne hozzámenjen Richard Eustonhoz, még ha a fiatalember terve sikerrel is járt volna.

– Nem, természetesen nem. – Lady Pennington megborzongott. – Euston egyértelműen csak a pénzére pályázott. Engem hasonló megfontolás alapján házasítottak ki, és biztosíthatom róla, hogy soha nem tenném ki az unokámat ilyen pokoli élménynek. Csak hálás lehetek, amiért a férjemben volt annyi tisztesség, hogy pár éve egy versenyen meghalt balesetben. Mindazonáltal Daphne hírneve

romokban hevert volna, ha Euston ma este sikerrel jár, és az unokám kénytelen lett volna kimaradni az előkelő társaságból.

– Valóban tartott attól a lehetőségtől, hogy visszaküldik őt vidékre. Aggódott annak a kilátásától, hogy valaki olyanhoz kell hozzámennie, akit ő csak úgy jellemzett, mint túlsúlyos özvegyember, aki elég idős, hogy akár a nagyapja is lehetne.

– Lord Bradley – kuncogott Lady Pennington. – Igen, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ráijesszek ezzel a fenyegetéssel, azért, hogy óvatos legyen itt a városban. Nagyon eleven fiatal hölgy.

– Nyilvánvalóan ebben is önre hasonlít, asszonyom.

– Igen. – Lady Pennington már nem mosolygott. A száját eltökélten szorította össze. – De nem engedem, hogy tönkretegyék az életét az eleven természete miatt. Biztos benne, hogy Euston már nem jelent majd problémát?

Beatrice kivette a névjegykártyát a zsebéből, és újra megvizsgálta. A kártyán egyszerűen csak a Mr. Smith név szerepelt. A domború pecsét egy oroszlánt ábrázoló, elegánsan nyomott címer volt. A Joshua Gage hangjából kihallatszó magabiztosságra gondolt, amikor a férfi biztosította róla, hogy Euston el fog tűnni.

– Valami azt súgja, hogy Richard Euston soha többet nem fogja háborgatni sem önt, sem a családját – válaszolta.

Három

J

oshua a bal lábában felizzó fájdalomtól összeszorította a fogát, miközben az imbolygó Eustont felrángatta a kocsiba. Henry, akinek az arcát beárnyékolta alacsony karimájú kalapja és súlyos köpönyegének gallérja, a bakról figyelte.

– Biztos benne, hogy nem aka’ egy kis segítséget, uram?

– Hol voltál, amikor pár perccel ezelőtt ki kellett cipelnem ezt a gazembert a parkból, majd végig az ösvényen? – kérdezte Joshua.

– Nem tudtam, hogy ma este meg kell szabadulnunk egy testtől, uram. Mint a régi szép időkben, nem igaz?

– Ő nem halott. Legalábbis még nem. És nem, ez nem olyan, mint a régi szép időkben. – Ahogy gondolja, uram. Hova visszük?

– Egy kellemes, csöndes helyre a dokkok közelében, ahol ő és én nyugodtan beszélhetünk – felelte Joshua.

– Á, akkor ez a gazfickó éjjeli fürdőzésre megy, miután ön beszélt vele, mi? – Attól függ, milyen válaszokat kapok tőle.

Joshua ledobta a terhét az egyik bőrülésre, majd óvatosan leereszkedett a szemközti helyre. Újabb fájdalom hasított a lábába, ahogy az ajtókilincs után nyúlt.

– Istenverte láb! – kiáltott fel. De valójában csak suttogott.

Újra nehezére esett koncentrálni. Lassan beszívta a levegőt, és hosszú évek során szerzett gyakorlatával eltávolította magától a szűnni nem akaró fájdalmat. Amikor újra ura lett a helyzetnek, erősebben megmarkolta, és behúzta a kocsi ajtaját.

Euston felnyögött, de nem nyitotta ki a szemét.

Joshua megfogta a bot markolatát, majd a bottal kettőt koppantott a kocsi mennyezetén. A hintó megindult.

Elgondolkodott, vajon szükség van-e arra, hogy egy sállal elfedje az arcát, de arra jutott, hogy ez felesleges. A kocsi benti lámpái nem égtek, és az egyik ablak keskeny sávja kivételével a függönyök be voltak húzva. Az a kevés fény, ami bejut a kocsiba, Euston arcára esik, nem az övére. Már rég megtanulta, hogyan maradjon rejtve.

Hátradőlt, és azon töprengett, hogyan is sodorhatták el az ő gondosan kidolgozott terveit az események, különösen Miss Beatrice Lockwood váratlan tettei. Ő ugyanis nem azzal a szándékkal indult el ezen az estén otthonról, hogy egy lányrablási kísérlet megakadályozásában segédkezzen. Kezdettől fogva Beatrice volt az üldözött vad. De a dolgok határozottan nem várt fordulatot vettek.

Azon tűnődött, amit megtudott róla az igen rövid találkozásuk alkalmával. Csak pár percig beszélt vele a parkban, de végül is ő mindig igen jó volt abban, hogy rövid idő alatt ítéletet alkosson mások jelleméről. A múltban ezen a képességén az élete múlott. Persze az ösztöne ilyen ügyekben aligha volt csalhatatlan. A rossz lába és a sebhely bizonyította, hogy ha tévedett, akkor azt látványosan tette. A Hírnök nem aprózza el, annyi bizonyos.

De legalább egy következtetésében biztos volt Beatrice Lockwooddal kapcsolatban: sokkal bonyolultabb probléma lesz a vártnál.

Elgondolkodva masszírozta sajgó lábát, és közben a nőn tűnődött. Első benyomását egy névvel össze lehet foglalni, gondolta. Titánia. Mint a mítoszok és legendák Tündérkirálynője, a shakespeare-i

Szentivánéji álom Titániája. Beatrice olyan erő, akivel számolni kell.

A lagúnakék szemek, a finom vonások és a törékeny ártatlanság benyomása egy pillanatra sem tévesztette meg, ahogy a divatjamúlt ruha sem. Rég megtanult az álca mögé tekinteni. Beatrice kiváló

színésznő volt, és ő készségesen elismerte a színészi képességeit, de őt nem csapta be.

Meglepnie viszont sikerült. Nem tudta eldönteni, hogyan érez ezzel a szokatlan ténnyel kapcsolatban. Semmiképpen sem tekintette jó dolognak, mégis érezte, hogy valamilyen oknál fogva valami olyan mozdul meg benne, ami már egy éve mélységesen mélyre el volt ásva ott legbelül: a várakozás. Már alig várta a következő találkozást Beatrice Lockwooddal.

Négy

N

em sokkal hajnali fél három után a Pennington-hintó egy kis városi ház előtt állt meg a Lámpás utcában. A lépcső tetején, a bejárati ajtó mellett lámpa világított. Az egyik inas lesegítette Beatrice-t a járdára.

– Biztos benne, hogy itt akar kiszállni? – kérdezte Lady Pennington. A monokliján keresztül vizsgálta az iroda ajtaját. – A Flint & Marsh Ügynökség zárva van. Az ablakok sötétek.

– Mrs. Flint és Mrs. Marsh az iroda fölött lakik – felelte Beatrice. – Majd felébresztem őket. – Ilyen későn? – csodálkozott Daphne.

– Biztosíthatom róla, hogy a ma esti történések nagyon fogják őket érdekelni– felelte Beatrice. – Ám legyen – egyezett bele Lady Pennington.

– Jó éjszakát, Miss Lockwood! – mondta Daphne. – Még egyszer köszönöm, hogy megmentett Mr. Eustontól!

Beatrice elmosolyodott.

– A nagymamájának tartozik köszönettel. Ő volt az, aki gyanút fogott, hogy Euston körül valami nem stimmel.

– Igen, tudom – felelte Daphne. – Még egy dolog, mielőtt elmenne. Gondolja, hogy esetleg valamikor megtanítana olyan kis pisztollyal lőni, amilyen magánál van? Annyira szeretném, ha nekem is lenne egy saját fegyverem!

– Mi a csudáról beszélsz? – kérdezte Lady Pennington élesen. – Mi ez a történet ezzel a pisztollyal? – Hosszú történet – válaszolta Beatrice. – Majd Miss Daphne elmeséli önnek a részleteket.

Felment a lépcsőn a Flint & Marsh Ügynökség diszkréten jelzett ajtajához, és megemelte a kopogtatót. Jó párszor koppant a szerkezet, mire valahol a ház mélyén fény gyulladt. Az előtérből lépések hangzottak.

Mrs. Beale, a középkorú házvezetőnő nyitott ajtót. Vászonköntöst, papucsot és hálósipkát viselt. Láthatóan nem örült a látogatónak.

– Hajnali három óra van, Miss Lockwood. Mit keres itt ilyenkor?

– Tudja jól, Mrs. Beale, hogy nem ébreszteném fel Flint és Marsh asszonyt, ha nem lenne életbe vágó.

Mrs. Beale nagyot sóhajtott.

– Nem, gondolom, nem tenné. Akkor jöjjön be. Remélem, ezúttal senki sem halt meg. – Nem veszítettem el az ügyfelet, ha erre gondol.

– Tudtam! Valaki meghalt!

Beatrice tudomást sem vett róla. Visszafordult a hintó felé, és mielőtt belépett volna az előtérbe, egy kis intéssel jelezte, hogy minden rendben. Az elegáns Pennington-fogat továbbhajtott a csöndes utcán.

Mrs. Beale becsukta, majd kulcsra zárta az ajtót. – Fölmegyek és fölébresztem a hölgyeket.

– Arra semmi szükség – szólalt meg Abigail Flint a lépcső tetejéről. – Mindjárt lemegyünk. Ki halt meg?

– Senki sem halt meg – felelte Beatrice. – Legalábbis azt hiszem. Sara Marsh jelent meg a lépcsőfordulóban.

– Az ügyfelünk unokája biztonságban van?

– Mit kérnek? – kérdezte Mrs. Beale beletörődő hangon. – Teát vagy brandyt? – Nagyon hosszú éjszaka volt, Mrs. Beale – mondta Beatrice.

Mrs. Beale újra sóhajtott, mint aki mindent ért. – Hozom a brandys tálcát.

Nem sokkal később Beatrice a munkaadóival a tűz előtt beszélgetett, időnként mind a hárman kortyoltak egyet-kettőt a kezükben tartott brandys pohárból. Abigail és Sara a hálóruháját viselte, összekuporodva ültek, pongyolában, papucsban és hálósipkában.

– Az ügyfelünknek igaza volt, hogy bízott az ösztöneiben, amikor Mr. Euston olyan nagy érdeklődést kezdett tanúsítani Daphne iránt – szólalt meg Abigail. – Lady Penningtonnak lehet, hogy nincs túl sok természetfeletti képessége, de ahogy mindig mondom, a nagymamák intuíciója páratlan az ilyesmiben.

Abigail magas, vékony, szikár középkorú nő volt, éles arcvonásokkal, impozáns orral és csúcsos állal. Fekete haja erősen őszült. Sötét szemének pillantása különös és rejtelmes volt, Beatrice szerint rég őrzött titkokra és rejtélyekre vallott.

Abigail temperamentumát leginkább a savanyú szóval lehetett jellemezni. Hajlamos volt pesszimistán állni a világ dolgaihoz, az emberi természethez pedig különösképpen. Valahányszor Sara korholta, hogy mindig a legrosszabbat feltételezi, Abigail rendre rámutatott, hogy ritkán téved.

Társa az üzletben és az életben szöges ellentéte volt, külsőre és vérmérsékletét tekintve egyaránt. A vele egyidős Sara Marsh szőke hajában nehéz lett volna ősz szálakat felfedezni. Kellemesen gömbölyded formáival az a fajta nő volt, akit a férfiak minden életkorban, fiatalon és idősen egyaránt vonzónak találnak, különösen ha a fiatalos külső jó kedéllyel, optimista és érdeklődő természettel párosul.

Szenvedélyes autodidakta amatőr tudósként elbűvölték a bűntények helyszínén hátrahagyott mindenféle bizonyítékok. A ház pincéjében egy jól felszerelt laboratóriumot tartott fenn, ahol mindent megvizsgált, amit a Flint & Marsh ügynökei szállítottak neki, az ujjlenyomatoktól a méregmintákig. Mrs. Beale gyakran mondogatta, hogy egy nap Sara véletlenül robbanást fog előidézni vagy mérgező gázokat szabadít rájuk, ami mindannyiuk halálát okozza majd.

Abigail és Sara egyaránt rendelkezett – ahogy ők fogalmaztak – hatodik érzékkel. Fiatalabb korukban egy könyvesboltot vezettek, ahol a paranormális iránt érdeklődők igényeit szolgálták ki. De pár éve bezárták a boltot, hogy magánnyomozó irodát nyissanak. A vállalkozás igen sikeresnek bizonyult. A Flint & Marsh cég gazdag, felsőosztálybeli ügyfeleket vonzott, akik diszkrét nyomozást kívántak folytatni különféle természetű ügyeikben.

A könyvesbolti idők kötetei most a társalgó fala mentén sorakoztak a padlótól a plafonig. Sok könyv energiával volt átitatva. Beatrice érezte, ahogy a gyenge áramlatok kavarognak a szoba légterében.

– Kiváló munkát végeztél, kedvesem – dicsérte Sara. – Nem szabad magad amiatt vádolni, ami a kertben történt.

– Eustonnak majdnem sikerült elrabolnia Daphnét, és ez az én hibám – felelte Beatrice. – Hagytam, hogy eltereljék a figyelmemet a kiömlött limonádéval. És amikor a sétabotos férfi Daphnéval nagyjából egy időben eltűnt a bálteremből, aggódtam, hogy ő is résztvevője a lányrablásnak.

– Mindent egybevetve, a történetben van ugyan néhány szál, ami kicsit kaotikus, de minden jó, ha a vége jó – mondta Sara.

Abigail bosszúsan szólalt meg.

sorsáért. Nagyon érdekel viszont az az úriember, aki a segítségedre sietett, a sebhelyes férfi a bottal. A történetednek ez a része kimondottan aggasztó.

– Igen – helyeselt Sara. – Mesélj róla!

Beatrice nehezen találta a megfelelő szavakat, hogy leírja saját, Joshua Gage-dzsel kapcsolatos benyomásait.

– Először a bálteremben bukkant fel. Csak rövid ideig volt ott, de tudtam, hogy észrevett, mert éreztem, hogy néz. – Habozott. – Illetve az, hogy tanulmányozott, talán pontosabb lenne.

Abigail összeráncolta a homlokát.

– Nem kellett volna észrevennie egy fizetett társalkodónőt, aki egy nagy bálterem sarkában ül. – Tudom – felelte Beatrice. – De észrevett. Mi több, amikor bemutatkozott a kertben, és felajánlotta, hogy megszabadul Mr. Eustontól, önre és Mrs. Marshra hivatkozott, hogy bizonyítsa jellemének megbízhatóságát. Aztán kijelentette, hogy holnap beszélni kíván velem. – Az órára pillantott. – Tulajdonképpen már ma.

– Nos, azt gondolom, hogy ez megvilágítja a dolgokat – mondta Sara. – Ha tud a Flint és Marshról, és ha tudatában van, hogy te az egyik ügynökünk vagy, akkor olyan valaki lehet, aki érintett volt az egyik korábbi ügyben. Ez egy tökéletesen ésszerű magyarázat.

Abigail összehúzta a szemét.

– De egyikünknek sem ismerős a neve.

– Minden valószínűség szerint azért, mert soha nem találkoztunk vele – válaszolta Sara türelmesen. – De nyilvánvalóan ismeri az egyik ügyfelünket.

– Volt valami meglehetősen… nyugtalanító benne – tette hozzá Beatrice. Abigail a homlokát ráncolta.

– Azt mondod, hogy reggel beszélni kíván veled?

– Igen. Azt is mondta, hogy Euston többé már nem jelent problémát. Elég egyértelmű és világos volt ezzel kapcsolatban. Őszintén szólva, kicsit aggódom, hogy Euston esetleg a folyóban végzi.

– Lehet, hogy Euston megérdemelné ezt a sorsot, de itt, a Flint és Marshnál az a cél, hogy elkerüljünk bármiféle botrányt – felelte Sara kényelmetlenül feszengve.

– Sületlenség. A folyóból folyamatosan kerülnek elő holttestek. – Abigail hosszú ujjú kezével egy mozdulattal félresöpörte a problémát. – Eustoné csak egy lesz a sok közül.

Beatrice összerezzent, és egy pillantást váltott Sarával, aki a sokat szenvedettek sóhaját hallatta. Abigail olykor hajlamos volt pragmatikus hozzáállást tanúsítani a problémák iránt.

– Te is nagyon jól tudod, drágám, hogy olyan úriemberek holttestei, akik jobb körökben mozognak, egyáltalán nem bukkannak fel túl gyakran a folyóban – mondta Sara. – Euston nem egy nagymenő, de bizonyos körökben jól ismerik. Nyilvánvalóan vannak kapcsolatai. Így sikerült elérnie, hogy a Pennington család egy tiszteletre méltó barátja bemutassa Őt Daphne Penningtonnak. Ha rejtélyes körülmények között holtan találják, minden valószínűség szerint rendőrségi nyomozás lesz. Mindannyian tudjuk, hogy a Flint és Marsh nem engedheti meg magának, hogy ilyesmibe keveredjen.

– Természetesen igazad van. – Abigail a karosszék karfáján dobolt az ujjaival. – Csak reménykedhetünk, hogy ez a Mr. Gage roppant elővigyázatossággal jár el, hogy Euston eltűnése semmiképp se okozhasson problémát.

Beatrice megköszörülte a torkát.

– Mindenképpen azt a benyomást keltette, hogy rendelkezik némi szakértelemmel ilyen téren. Abigail arca felderült.

– Még egy okkal több, hogy ne aggódjunk Euston miatt.

– Elképzelhető, hogy Mr. Gage nem ment el a végletekig ma éjjel.

– Ami jelenleg aggaszt minket, az az irántad mutatott érdeklődése, Beatrice. Biztos vagy benne, hogy nem ismered fel őt a Fleming Okkult Akadémiáján töltött időkből?

– Egészen biztos. – Beatrice ivott egy kicsit a brandyből, aztán leengedte a poharát. – Higgyék el, ha azt mondom, hogy nem olyan férfi, akit az ember egykönnyen elfelejt.

Abigail felvonta a szemöldökét. – A sebhelye ennyire látványos?

– Nem a sebhelye teszi emlékezetessé – felelte Beatrice. – Nem is a bicegése, ha már itt tartunk. Biztosak benne, hogy a neve nem mond önöknek semmit?

– Teljesen. – Abigail lebiggyesztette az ajkát. – Bár elképzelhető, hogy az egyik régi ügyfelünk még abból az időből, amikor a könyvesboltot vezettük. Több száz kuncsaftunk volt az évek során. Nem emlékezhetünk mindnyájuk nevére.

– Majdnem elfelejtettem, adott nekem egy névjegykártyát – szólt erre Beatrice. Félrerakta a brandys poharat, és a ruhája zsebébe nyúlt. – Azt hiszem, a volt munkaadója neve szerepel rajta. Úgy tűnt, azt gondolja, hogy önök ismerni fogják.

Sara elvette az olvasószemüvegét az asztalról, és az orrára biggyesztette. – Hadd lássam.

Beatrice átnyújtotta neki a kártyát. Amikor Sara ránézett, megdöbbent, az arckifejezése pedig hirtelen feszültté vált. Ujja hegyével végigsimított az oroszlános pecséten.

– Mr. Smith – suttogta. – De nem, ez lehetetlen. Ennyi idő elteltével.

– Mr. Smith? – ráncolta a homlokát Abigail. – Itt valami tévedés lesz. Mutasd a kártyát.

Sara átnyújtotta neki. Ahogy a névjegyet tanulmányozta, Abigail növekvő hitetlensége gyorsan tátott szájú döbbenetté változott.

– Atya világ! – suttogta. Megérintette a pecsétet. – Gondolod, hogy tényleg életben van? – Mindig is meglepőnek találtuk a haláláról szóló híreszteléseket – emlékeztette Sara. Beatrice Sara arcát kutatta magyarázatért, majd Abigailre nézett.

– Ki ez a Mr. Smith?

– Itt süllyedjek el, ha tudom! – válaszolta Abigail. – Persze soha nem találkoztunk vele. Csak a Hírnökével volt dolgunk.

Baljós hangja közel sem aggasztotta Beatrice-t annyira, mint az a tény, hogy a kártya remegett Abigail ujjai között. Sok kellett ahhoz, hogy Abigail Flint reszkessen, többnyire olyan kemény volt, mint a kő.

– Biztos vagyok benne, hogy Smith nem az Oroszlán igazi neve volt – mondta Sara. – De mindössze ezt a nevet és a pecsétet ismertük. Ahogy Abby is említette, amikor dolga volt velünk, mindig a Hírnökét küldte.

– Mr. Gage azt kérte, adjam át a Hírnök üdvözletét – mondta Beatrice.

– Ó, istenem! – suttogta Sara. – A helyzet minden perccel egyre furcsábbá válik. – Le tudnák írni ezt a Hírnököt? – kérdezte Beatrice.

– Nem tudunk a külsejéről leírást adni – válaszolta Abigail. – Mindig egy általa választott helyen találkoztunk vele, és mindig a homályban maradt. Soha nem láttuk az arcát világosságnál. – Egy pillanatra elhallgatott. – De meglehetősen biztos vagyok benne, hogy nem sántított. Te mit gondolsz, Sara?

– Biztosan nem volt semmi jele, hogy bottal járna – felelte Sara. – Emlékszem, hogy meglepett mindig minket, amikor hozzánk szólt a sötétből, azon a helyszínen, amit épp választott. Soha nem hallottuk sem megérkezni, sem távozni, olyan volt, mintha ő maga is árnyék lett volna.

– Hm – szólalt meg Beatrice. Gage bicegő járására gondolt, és arra, ahogy a botjára támaszkodott. – Nos, balesetek mindig történnek. És gondolom, az ő foglalkozásában az embernek sok ellensége akad.

– Nagyon igaz – felelte Abigail.

– Azt mondta, hogy ez a Hírnök Mr. Smithnek dolgozott – mondta Beatrice. – Nem értem Smith szerepét mindebben. Miért volt szüksége egy hírnökre?

Sara és Abby összenézett. Aztán Sara visszafordult Beatrice-hoz.

– Abbyvel már rég arra a következtetésre jutottunk, hogy Smith a Nagy Játszma játékosa volt, ahogy a sajtó és a regényírók szeretik a kémkedést nevezni.

– Azt akarja mondani, hogy kém volt? – kérdezte Beatrice.

– Kémfőnök – válaszolta Abigail. – A Hírnök biztosított minket arról, hogy a munkaadója a Korona szolgálatában áll, és nem volt okunk kételkedni ebben. Abból, – amire mi következtetni tudtunk, Smith keze elért mindenhová Angliában, Európában és azon is túl. De tudod, hogy van ez a legendákkal.

– Sohasem lehet tudni a teljes igazságot – tette hozzá Sara.

– Hm – hümmögött Beatrice. – Feltételezem, hogy ez nagyon jól jött mind Mr. Smithnek, mind a Hírnökének. Az emberek mindig jobban félnek az ismeretlentől, mint az ismerttől.

Sara elfintorodott.

– Ami azt illeti, Mr. Smith esetében a józan emberek jobban féltek a Hírnökétől, az embertől, akit Mr. Smith a köztünk megbúvó árulók és külföldi kémek kézre kerítésére küldött. A Hírnök töméntelen titkos tervet és összeesküvést hiúsított meg, köztük jó pár meglehetősen bizarr is akadt.

– És alkalmanként mi is segítettünk neki – mondta Sara egy csipetnyi büszkeséggel a hangjában. – Nem értem – mondta Beatrice. – Mit ért bizarron?

– Amikor Mr. Smith elküldte a Hírnökét, hogy kivizsgáljon egy összeesküvést vagy egy kémkedési ügyet, abban biztos lehetett az ember, hogy a fenyegetés távolról sem mindennapi, nem olyasmi, amiről azt várnánk, hogy a Scotland Yard megoldja. Mindig volt benne egy paranormális csavar.

Abigail rövid, száraz, ugatásra hasonlító nevetést hallatott.

– Nem mintha a Hírnök valaha is elismerte volna az általa kivizsgált esetek paranormális magyarázatának akár csak a lehetőségét is, ugye érted. Nem hitt a pszichikus energiában. Ezt mindig szórakoztatónak találtam, mert egyértelmű volt, hogy neki magának is van némi természetfeletti képessége.

– Nagyon sokan nem vesznek tudomást az adottságaik paranormális oldaláról – mutatott rá Sara. – Más magyarázatokkal állnak elő, amikor a saját képességeikkel szembesülnek.

– Milyen természetű volt a Hírnök képessége? – kérdezte Beatrice.

– Úgy tűnt, abszolút rejtélyes tehetsége van, hogy megtaláljon eltűnt embereket és dolgokat – felelte Abigail. – Ha elhatározta, hogy a nyomára bukkan valakinek vagy valaminek, akkor kivétel nélkül mindig sikerrel járt.

– Mind a Hírnökről, mind Mr. Smithről múlt időben beszél – jegyezte meg Beatrice. – Mi történt velük?

– Senki sem tudja – válaszolta Abigail. – Úgy egy évvel ezelőtt elkezdett keringeni Smith halálhíre. Kezdetben csak rebesgették, de aztán a pletyka egyre erősödött. Egy idő múlva Sarával arra a következtetésre jutottunk, hogy a hír valószínűleg igaz.

– A Hírnöknek ugyanekkor veszett nyoma – magyarázta Sara. – Ezért feltételeztük, hogy ő is halott. Mindenesetre velünk nem lépett kapcsolatba azóta sem. Az igazat megvallva, nekem hiányzott.

támadt, ahányszor csak találkoztunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt azonban meg kell hagyni, hogy nagyon jól fizetett az információért.

– Az a helyzet – mondta Sara sóvárogva –, hogy a paranormálisról alkotott elutasító véleménye dacára megértette a tudományos megközelítés fontosságát a bűntények kivizsgálásában. Mindig tisztelte a véleményem, nem úgy, mint bizonyos Scotland Yard-i felügyelők, akiket meg tudnék nevezni. Azok bezzeg sohasem vették figyelembe a tanácsaimat, csak mert nő vagyok.

– Csak mert a Hírnök tisztelte a te tudományos tehetségedet, az még nem jelenti azt, hogy nem rendkívül veszélyes – mondta Abigail.

– Tudom – felelte Sara. – De bevallom, élveztem azokat a bizonyítékdarabkákat elemezni, amiket ő küldött.

Abigail Beatrice-ra nézett.

– Azt feltételeztük, hogy a Hírnököt is ugyanaz a valaki vagy valami ölte meg, aki vagy ami Mr. Smithszel végzett. Ez volt az egyetlen elmélet, amivel elő tudtunk rukkolni, hogy megmagyarázzuk, miért tűntek el mind a ketten egyszerre.

Beatrice ezen elgondolkodott egy darabig.

– Mi van akkor, ha Mr. Smith és a Hírnök egy és ugyanaz a személy volt? Ez megmagyarázná, miért tűntek el egyszerre.

Abigail és Sara egymásra néztek.

– Ez is egy lehetőség – vallotta be Sara de én hajlok rá, hogy kétségbe vonjam. Mindig az volt a benyomásunk, hogy Mr. Smith kémek és információszerzők messze ágazó birodalmát irányítja. A Hírnök viszont úgy tűnt, hogy csak az itt, Londonban zajló nyomozásokra összpontosít.

– Kapcsolatai az úriemberek exkluzív klubjaitól a bűnözők alvilágáig terjedtek – tette hozzá Abigail.

– Nyilvánvalóan a férfi, akivel ma este találkoztam, azt akarja elhitetni önökkel, hogy ő az a Hírnök, akit valaha ismertek – mondta Beatrice.

Abigail hirtelen megmerevedett.

– Lehet, hogy egy imposztor. Ez sok mindent megmagyarázna. Talán valaki úgy okoskodott, hogy mivel az igazi Hírnök halott, biztonsággal magára veheti a személyazonosságát a megfigyelt kapcsolataival együtt.

– Én nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű, drágám – jegyezte meg Sara. – Miért tenne valaki ilyet?

– Az Oroszlán Hírnökétől nagyon tartottak bizonyos körökben – felelte Abigail. – Minden bizonnyal sok fontos titkot ismert, amelyek némelyike hatalmas embereket tudott volna a földre rántani. Vannak, akik ölnének azért, hogy szert tegyenek a hírnevére, ami azzal járna, hogy megfélemlíthet másokat, és uralkodhat rajtuk.

– Pontosan milyen természetű volt a hírneve? – érdeklődött Beatrice. – Persze azon kívül, hogy veszélyes.

– Ahogy Abby is mondta, mindig megtalálta, amit meg akart találni – felelte Sara. – A másik ismertetőjegye az volt, hogy állta a szavát. Bárki, akinek dolga volt vele, tudta, hogy ha megígért valamit, azt be is tartja. Ráadásul hajthatatlan volt. Ha találkoztál vele, egyszerűen tudtad, hogy az egyetlen dolog, ami megállíthatja, az a halál.

– Mi pedig feltételeztük, hogy pontosan ez állította meg végül – fűzte hozzá Abigail.

– Bocsássanak meg, de pontosan hogy kerültek kapcsolatba önök ketten a Hírnökkel? Említettek valamit arról, hogy segítették pár esete során.

– Kezdetben a könyvesbolt hozta az utunkba. Olyan ügyfélkört szolgáltunk ki, amely a pszichikus ügyek, a természetfeletti jelenségek iránt érdeklődött. Függetlenül attól a ténytől, hogy ő személy szerint nem hitt a paranormálisban, gyakran vizsgált olyan eseteket, amelyekben voltak paranormális elemek.

– Akár elismerte, akár nem, mi mindenesetre felismertük a pszichikus kapcsolatokat azoknak az eseteknek a többségében – mondta Abigail. – Kezdetben kutatási célzattal használta a könyvesboltunkat. Aztán felfedezte Sara érdeklődését a tudományos nyomozási technikák iránt.

– Az egyik dologból következett a másik, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy Abby és én alkalmankénti segítői lettünk – fejezte be Sara.

Abigail felvonta a szemöldökét.

– Ami azt illeti, nagy befolyással bírt nálunk. Az győzött meg minket végül arról, hogy megnyissuk a saját nyomozóirodánkat, hogy neki segédkeztünk. Azt is mondhatnánk, hogy a Hírnök nélkül még mindig a kis könyvesbolt bevételéből próbálnánk túlélni.

– Más szóval – mondta Beatrice derülve –, jelenlegi posztomat mint Flint és Marsh-ügynök a Hírnöknek köszönhetem.

– Így is lehet tekinteni – értett egyet Sara. Beatrice arca megvonaglott.

– Az irónia határozottan nem hiányzik ebből a történetből. Sara elgondolkodó arccal hunyorított.

– Nem irónia.

– Véletlen egybeesés? – kérdezte Abigail, nyilvánvalóan nyugtalanul.

– Tudod, hogy én nem hiszek a véletlen egybeesésben – válaszolta Sara. – Nem, az itteni történésekben, úgy tűnik, kis események érnek össze, amelyekben mind van valami közös.

– Mi lenne az? – kérdezte Beatrice.

– Egy paranormális elem. Csak gondold végig a nyilvánvaló összetevőket ebben a katyvaszban: a te korábbi karriered a Fleming Akadémián, a te itteni munkád, a Hírnök újbóli felbukkanása ennyi hónap elteltével, szokatlan tehetsége és az a tény, hogy gyakran vizsgál ki olyan eseteket, amelyekben van egy paranormális tényező. – Sara aggódva rázta meg a fejét. – Nem teszek úgy, mintha már érteném az összefüggést, de hogy van, afelől kétségem sincs.

– De mi az ördögöt akarhat tőlem? – tette föl a kérdést Beatrice. – És hogy talált rám ma este a bálban?

– Nem lehet tudni, miért irányította rád a figyelmét – mondta Abigail nyugtalanul. – De hogy hogyan talált rád ma este a bálban, azt elég egyszerű megmagyarázni. Azt hittem, ezt világossá tettem: a Hírnök mindig megtalálja, amit meg akar találni.

Sara szeméből aggodalom sugárzott.

Öt

A

forgalom gyér volt, és errefelé az utcai lámpák már távol estek egymástól. A folyó illata erősen érződött az éjszakai levegőben. Megérkeztek úti céljukhoz.

Joshua a bottal megbökte a jól öltözött kupacot a szemben levő ülésen.

– Ébredjen, Mr. Euston! Nagy kellemetlenséget okozott nekem ma éjjel. Nem kívánok több időt tölteni az ön társaságában, mint amennyit nagyon muszáj.

Euston felnyögött, majd kinyitotta a szemét. Épphogy csak annyi fény szivárgott be a részben fedett ablakon, hogy a fiatalember mutatós arcvonásain kivehető legyen a zavarodottság.

– Hol vagyok? – motyogta. – Benson, te vagy az? – Üljön fel! – szólt rá Joshua.

– Hogyan? – Eustonnak sikerük kiegyenesednie az ülésen. Próbált összpontosítani. Zavarodottsága ijedelemmé változott. – Maga nem Benson. Ki az ördög maga? És mit akar tőlem?

– Semmi szükség rá, hogy tudja, ki vagyok. Mindössze annyi kell, hogy megértse és persze betartsa az utasításokat, amiket adok.

– Ördög és pokol! Miről beszél?

– Holnap reggelre senki sem fogja önt a jobb körökben fogadni többé. A neve eltűnik minden háziasszony vendéglistájáról a városban. Semelyik klub nem fogja beengedni az ajtaján. Azt tanácsolnám, hogy hajózzon Amerikába, vagy a kontinensen tegyen egy körutat olyan hamar, amint csak lehet.

– Hogy mer fenyegetni? – sziszegte Euston.

– Hadd fejezzem ki magam világosan: én nem fenyegetem önt. Sohasem fenyegetőzöm. A szavamat adom önnek, hogy holnap délre mindenki, aki számít az ön világában, tudni fogja, hogy hozományvadász és csaló.

– Erre semmi bizonyítéka. A lány családja sohasem engedné meg önnek, hogy a rendőrségre menjen, akármi is történjen.

– Eszemben sincs a rendőrségre menni ezzel – felelte Joshua. – Arra semmi szükség. Mindketten tudjuk, hogy az előkelőbb társaságnak nincs szüksége bizonyítékra ahhoz, hogy ítélkezzen. Az úri köröknek bőven elég, hogy pletykákból és szóbeszédből táplálkozzon. Biztosíthatom róla, hogy a város, és persze a sajtó is, pár órán belül tele lesz a hírrel, hogy ön lelepleződött, mint hozományvadász, aki gazdag örökösnőre vadászik.

– Ezt nem teheti velem. Csak blöfföl.

– Holnap majd észreveszi, hogy nem blöffölök.

A hintó megállt. Joshua kinyitotta az ajtót. Köd lopakodott a kocsiba, újabb adag folyószagot hozva magával. Mindössze egy gázlámpa világított az utca végén, de a ködfátyol a fény nagy részét elnyelte, mielőtt pár méternél tovább jutott volna. A sötétben raktárak derengtek.

– Maga itt kiszáll, Euston – mondta Joshua. – Menjen gyorsan, mielőtt elvesztem a türelmemet. Hosszú éjszaka volt a mai, és nem vagyok túl jó kedvemben. Meghiúsította a saját terveimet az estére. Az ilyesmit nem jól viselem.

Euston idegesen nézett ki a rá váró sötétségbe.

– Nem vagyok ismerős ezen a környéken. Nyilvánvalóan veszélyes. Hogy jutok vissza a szállásomra?

– A raktár távolabbi oldalán van egy fogadó. Feltételezem, hogy várakozik ott egy vagy két bérkocsi az utcán. De lehet, hogy jobban teszi, ha szedi a lábát. Jól gondolja, ez a környék sok tolvajnak és orvgyilkosnak otthona.

Euston nem mozdult.

– Menjen! – mondta Joshua alig hallhatóan. – Most. Euston úgy összerándult, mintha ostorcsapás érte volna.

Kitámolygott az ajtón, és félig kibukott, félig leugrott a járdára. Megfordult, és megállt, hogy visszanézzen a kocsiba.

– Nem tudom, ki maga – szólalt meg –, de ezért megfizet, még ha az életembe kerül is! – Attól félek, nagyon hosszú sor végére kell beállnia.

Joshua behúzta az ajtót, és kétszer megkocogtatta a kocsi tetejét. Henry kinyitotta a csapóajtót.

– Hová megyünk, uram? – Saint James.

– Igenis.

Henry becsukta a csapóajtót, megrántotta a gyeplőt, és megindult a köd sűrűjébe.

Joshua félrehúzta az egyik függönyt, és kinézett az éjszakába. A combjában az éles fájdalom tompa, lüktető fájdalommá enyhült. Azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy kiváló konyak várja, ha hazaér a városi házába.

Ezen az estén semmi sem ment jól.

Pontosabb lenne azt mondani, hogy semmi sem ment jól ennek az ügynek a kezdete óta, emlékeztette magát. És pont ez tette az egészet olyan érdekessé.

Két héttel ezelőtt még vidéki házában épp egyre mélyebbre süllyedt az őt felőrlő, saját maga számára felállított kegyetlenül unalmas rutinban. Az agytompító napok reggeli meditációval kezdődtek, amit az a korlátozott számú harcművészeti gyakorlat követett, amire a rossz lábával még képes volt. Ezután pár órát az üzleti ügyeknek szentelt. Ő kezelte a családi vagyont a nővére, az unokaöccse és saját maga számára. Késő délután pedig bicegve, gyakran fájdalmakkal küzdve napi sétájára indult a nyugtalan tenger fölötti sziklák mentén.

Az éjszakákat többnyire álmatlanul töltötte. Amikor pedig sikerült elaludnia, az álmai mind ugyanannak a visszatérő rémálomnak a variációi voltak. Újra átélte a robbanást, látta Emma testét a kövön heverni, és hallotta, hogy Clement Lancing a lángfal másik oldaláról azt kiáltja neki: Te tetted

ezt, te gazember! Miattad halt meg!

Minden álma ugyanúgy ért véget: Victor Hazelton szótlanul nézi a homályból, vádlón, hogy nem sikerült megmentenie Emmát.

Tisztában volt vele, hogy mostanában a délutáni sétái során kezdett túl sok időt tölteni a szikla széléhez veszélyesen közel állva, a vad hullámverés megigéző összevisszaságát szemlélve maga alatt. Olyan nagyon könnyű lenne egy sérült lábú embernek elveszítenie az egyensúlyát…

De tudta, hogy kötelességei vannak, amik elől nem menekülhet el. Minden délután az a tudat vette rá, hogy kiszakítsa magát a szikla lábánál örvénylő víz vonzásából, hogy a nővére, Hannah és az unokaöccse, Nelson rá van utalva.

A gondosan irányított élete azonban hirtelen megakadt, amikor Nelsontól távirat érkezett:

Légy szíves, azonnal gyere Londonba. Anyának szüksége van rád.

Már csak egyetlen kellően erős befolyás létezett, hogy őt kicsalogassa a saját személyes poklából, gondolta Joshua, ugyanaz, ami megakadályozta, hogy az ópiumban vagy a tengerben keressen feledést: a családjáért érzett felelősség. Majdnem egy év után először elvégzendő feladata volt.

Úgy tervezte, egy vagy két hetet tölt Londonban, hogy megoldja a problémát, aztán újra visszatér önként vállalt száműzetésébe, a magányba. De az ügy, ami kezdetben egyszerűnek és egyértelműnek látszott, sokkal bonyolultabbnak és jelentősen érdekesebbnek bizonyult a vártnál. Fájó lába ellenére