Sötét vihar
Christine Feehan
Dark sorozat
(Kárpátok vámpírjai)
23. könyv
rajongói fordítás
A sorozat eddig lefordított kötetei:1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella
8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella
12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) 21. Sötét veszedelem (rajongói) 22. Sötét ragadozó (rajongói Következik: 24. Sötét vérfarkas
1.
– Én tényleg képes vagyok, akár még egy hétig élni egy ilyen kicsi hajón is, ahol nincs semmiféle magánélet, a nap már egészen homár-vörösre sütött, a szúnyogok folyamatosan lakomáznak rajtam – közölte Riley Parker az anyjával –, de esküszöm neked, ha hallok még fellengzős szöveget, vagy egy undorító szexuális célozgatást is Mr. én-vagyok-minden-nő-legforróbb-megtestesült-álma-légy-boldog-hogy-leereszkedek-hozzád-ról, bele fogom lökni a vízbe az idiótát. Állandóan a száját nyalogatja, és azt mondja, szeret képzelegni olyasmiről, hogy anyával és lányával… a frászt hozza rám.
Riley vetett egy nyíltan undorodó pillantást Don Westonra, a szóban forgó bosszantó idiótára. Sok nárcisztikus disznóval találkozott már, amíg megszerezte a nyelvészeti doktorátusát, és még néhánnyal a kaliforniai egyetem, a Berkeley nyelvi karán is, ahol most tanított, de eddig ő vitte a pálmát.
Nagy, vadállatszerű férfi volt, széles vállakkal, hordó mellkassal és viszketegséget okozó fölényes magatartással, ami nagyon bosszantotta Riley-t. Ha nem lett volna amúgy is feszült, ez a borzalmas ember akkor is azzá tette volna.
Csak rontott a helyzeten, hogy az anyja most nagyon törékeny volt, ez pedig csak még védelmezőbbé tette Riley-t, és a férfi állandó szexuális célozgatásai, mocskos viccei, amit az anyja jelenlétében megengedett magának, még inkább arra késztették a lányt, hogy a vízbe lökje. Annabel Parker, a híres kertészeti szakember, aki azzal szerzett világszintű elismerést magának, hogy helyreállított több ezer hektárnyi tarra vágott őserdőt Brazíliában, ránézett a lányára sötétbarna, csillogó szemeivel, a szája megrándult, nyilvánvalóan a mosoly csiklandozta.
– Sajnos piranha lakta területen vagyunk, drágám.
– Ez lenne a lényeg anya – vetett egy újabb szúrós pillantást pillantást Riley Weston felé. Egyetlen előnye volt a borzasztó férfi jelenlétének, hogy kitervelni a halálát elterelte a figyelmét a hidegről, ami lassan terjedt szét a testében, és felállította a pihéket a tarkóján. Ő és az anyja, ötévente végigcsinálták ezt az utazást végig az Amazonason, de ebben az évben attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek a faluba és betegen találták a szokásos vezetőjüket, Riley úgy érezte, mintha sötét felhő lebegne az egész utazás felett. Még most is valami furcsa súly nehezedett rá, a veszély auráját érezte, ami úgy tűnt, követi őket végig a folyón.
Kitartóan próbálta kisöpörni az elméjéből, ám a vészjósló érzés maradt, egyre nagyobb súllyal nehezedett rá, hideg szánkázott a gerince mentén, rossz előérzetei olykor egész éjjel ébren tartották. – Talán ha valahogyan véletlenül megvágná a kezét, amikor a vízbe esik… – folytatta a tervezgetést sötét mosollyal.
A diákjai figyelmeztethették volna a férfit, hogy nagyon vigyázzon, amikor meglátja azt a mosolyt. Soha nem jelentett jót, ha felvillant. A mosoly lassan elhalványult, ahogy lenézett a zavaros vízre a hajó oldala mellett, és meglátott egy ezüstös halat fickándozni benne.
Tréfát űznek vele a szemei? Majdnem úgy nézett ki, mintha a piranha követné a hajót. A piranhák nem követnek hajókat. Mennek, és teszik a dolgukat.
Vetett egy lopott pillantást a vezetőjükre, aki a két teherhordójuknak, Raulnak és Capának motyogott valamit, figyelmen kívül hagyva a rábízottakat, és aki távoli ismerőse volt annak az embernek, aki általában végigkísérte őket a folyón. Mindhárman nagyon nyugtalannak tűntek, folyamatosan a vizet figyelték. Ők is kissé riadtnak tűntek a hajót kísérő húsevő halraj látványától.
Nagyon ostobán viselkedett. Sokszor tette már meg ugyanezt az utat anélkül, hogy kiborult volna a helyi vadvilágtól. Most viszont túlpörgött a képzelete. Mégis… úgy tűnt, mintha
minden piranha köröttük gyűlt volna össze, pedig nem látott egyetlen újabb ezüstvillanást sem a lassan előrepöfögő hajó körül.
– Kegyetlen gyermek – dorgálta meg Annabel egy kis nevetéssel, amivel visszaterelte Riley figyelmét Don Weston bosszantó jelenlétére.
– Figyeld, hogy néz ránk – panaszkodott Riley. – A páratartalom olyan magas volt, hogy az ing, amit a lány viselt, rátapadt, mintha a második bőre lenne. Merész ívű alakja volt, amit képtelenség volt elrejteni. Nem mert odanyúlni a kezével, hogy megemelje egy kicsit a hosszú, vastag hajfonatot a nyakán, a férfi még azt hinné, hogy őt akarja csábítani a mozdulattal. – Tényleg nagyon szeretném megpofozni ezt a fajankót. Úgy bámulja a mellem, mintha még soha nem látott volna ilyesmit, ez is elég szörnyű, de amikor téged bámul…
– Talán valóban nem látott melleket soha, drágám – mondta kedvesen Annabel.
Riley megpróbálta elfojtani a nevetést. Az édesanyja humora tökéletesen képes volt szétrombolni a legvadabb dühét is.
– Nos, ha nem látott, annak jó oka van. Undorító alak.
Mögöttük Don Weston odacsapott a tarkójára, és hangos, dühös sziszegés szaladt ki a száján.
– Átkozott rovarok! Mack, hol a pokolban van a rovarriasztó spray?
Riley elnyomott magában egy szemforgatást. Amennyire ő tudta, Don Weston, és a vele utazó másik két mérnök közül legalább kettő hazudott. Azt állították, hogy pontosan tudják, mit csinálnak, ismerik az erdőt, de egészen nyilvánvaló volt, hogy sem Don Westonnak, sem pedig az állandó társának, Mack Sheltonnek sem volt a leghalványabb fogalma sem az esőerdőről.
Ő és az édesanyja is próbálták már elmondani úgy Westonnak, mint a társának, hogy a drágalátos rovarriasztó sprayük semmit sem ér. A férfiak izzadtak, ami lemosta a vegyszert, amint magukra fújták, de a ragacsos, viszketeg nyoma ott maradt rajtuk. Csak súlyosbította a rovarcsípések viszketését, az állandó vakaródzás pedig utat nyitott a fertőzések előtt. Még a legkisebb seb is meghökkentő gyorsasággal fertőződhetett el az őserdőben.
Shelton egy tömör, mahagóni színűre égett bőrű férfi volt, hullámzó izmokkal, rácsapott a saját nyakára, majd a mellkasára is, és káromkodásokat motyogott.
– Te dobtad a vízbe, te barom, miután legutóbb használtad.
Shelton egy kicsivel barátságosabb volt, mint a másik két mérnök, és nem volt annyira ellenszenves, mint Weston, de ahelyett, hogy a jelenléte fokozta volna a lány biztonságérzetét, a közelségétől még a bőre is szúródni kezdett.
Talán amiatt, hogy a férfi mosolya soha nem terjedt ki a szemeire. Vagy, mert mindent és mindenkit megfigyelt a fedélzeten. Riley-nak volt egy olyan érzése, hogy Weston mérhetetlenül alábecsüli a másik férfit.
Weston egyértelműen az expedíció vezetőjének gondolta magát, pedig világosan látszott, hogy Sheltonnek senki nem parancsolhat.
– Soha nem kellett volna vízre szállnunk velük – mormolta Riley az anyjának, alacsonyan tartva a hangját.
Általában Riley és az anyja, egyedül tették meg az utat a vulkánig, de most, amikor megérkeztek a faluba, túl betegnek találták szokásos vezetőjüket ahhoz, hogy vele akarjanak utazni. Egyedül maradtak a dzsungel közepén, vezető nélkül, aki elkísérhette volna őket az úti céljukhoz, így végül az anyja úgy döntött, hogy csatlakoznak a másik háromfős csoporthoz, akik végighajóztak az Amazonason.
Westonnal és a másik két bányamérnökkel a faluban találkoztak, utat szerveztek a perui Andok lábaihoz, hogy potenciális új bányákat keressenek a társaságnak, aminek dolgoztak. Két másik férfi Európából érkezett, állítólag egy kihalt növény után kutattak, ők is vezetőt kerestek, aki felvihette volna őket az Andok tövébe. Egy régész, és a két végzős hallgatója is
az Andok felé tartottak, a Cloud nép egy elveszett városát, Chachapoyas-t megkeresni, szóbeszédekből kiindulva.
Az ötlet akkor teljesen logikusnak tűnt, de így, egy héttel később Riley már szívből bánta a döntésüket.
Három vezető, a régész és a tanítványai, és három teherhordó és az ellátmány az előttük haladó hajón kapott helyet. Annabell, Riley, a kutatók, a három bányamérnök, a vezetőjük, Pedro a második hajón voltak a két teherhordójukkal, Raullal és Capával együtt.
Csapdába esve egy hajón nyolc idegennel, Riley nem érezte biztonságban magát. Azt kívánta, bárcsak már félúton lennének a hegy felé, ahol terveik szerint szétválnak az útjaik, mindenki megy a saját vezetője után.
Annabel vállat vont.
– Már egy kissé késő lenne meggondolni. Úgy döntöttünk, hogy együtt utazunk velük, és most itt ragadtunk ezekkel az emberekkel. De kihozhatjuk belőle a lehető legtöbbet.
Ez volt az anyja, a legforrongóbb vihar közepében is maga volt a megtestesült nyugalom. Riley ugyan nem volt médium, de szinte mindig képes volt megjósolni, ha baj közeledett. És most ez az érzés napról napra egyre erősebbé vált benne.
Ránézett az anyjára. Nyugodt volt, mint általában mindig. Riley egy kicsit ostobának érezte magát, amiért aggódik, míg Annabelnek olyan sok más dolog jár a fejében.
Miközben még mindig az eldobott rovarriasztón civakodtak, Weston, Shelton elé emelte a mutatóujját.
– Az már üres volt. Lennie kell még.
– Nem volt üres – javította ki Shelton undorodó hangon –, csak épp hozzá akartál vágni valamit a kajmánhoz.
– És a célzásod éppen olyan katasztrofális, mint a szád – szólt közbe Ben, a harmadik mérnök.
Ő volt a legcsendesebb a csapatban. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba, hogy nyugtalan szemekkel fürkésszen maga köré. Riley még nem jutott döntésre vele kapcsolatban. Ő állt legközelebb ahhoz, amilyennek egy rendes mérnöknek lennie kellett.
Átlagos magasságú volt, átlagos súlyú, és olyan arca volt, amit soha senki nem venne észre. Félvér volt, és talán ettől érezte kényelmetlenül magát.
Semmi nem volt rajta feltűnő. Csendben mozgott, néha úgy tűnt, mintha csak egyszerűen megjelenne a semmiből, alaposan megnézett mindent és mindenkit, mintha állandóan bajra számítana. Riley nem hitte, hogy ő is Weston és Shelton társa lenne. A másik kettő összetartott, és nyilvánvalóan jó ideje ismerték már egymást.
Charger magának valónak tűnt. Riley még csak abban sem volt biztos, hogy a férfi egyáltalán kedveli a másik kettő közül bármelyiket is.
A bal oldali parton a szeme sarkából megpillantott egy fehér foltot, ami gyorsan mozgott, színjátszóan, akár egy gyöngyházszín felhő, tekeredett, alakot váltott, formálódott az élő rovarokból álló takaró.
– Baszd meg, Charger – csattant fel Weston.
– Vigyázz a szádra – tanácsolta Charger halk hangon.
Weston valósággal visszahőkölt, az arca kissé elsápadt. Körülnézett a hajón, a tekintete megállapodott Riley-n, akit rajtakapott, hogy őket nézi.
– Miért nem jössz ide, vagy még jobbat mondok, miért nem jön ide a mamid, és nyalja le rólam az izzadságot? Az talán segítene.
Nyújtogatni kezdte a lány felé a nyelvét, abban a hiszemben, hogy szexi, de addig öltögette a nyelvét, míg bekapott egy bogarat, és felváltva köhögni és káromkodni kezdett.
Egy rettenetes pillanatig, amikor „maminak” nevezte az anyját, és megtette azt a durva javaslatot, Riley fejében ténylegesen megfordult a gondolat, hogy valóban nekiugrik és letolja a hajóról.
De akkor az anyja halkan felkuncogott, mire a lány haragja eltűnt, és szóhoz juthatott szerencsétlen humorérzéke. Hangosan felkacagott.
– Komolyan? Tényleg annyira arrogáns vagy, hogy nem jössz rá, hogy hamarabb lenyalnám az izzadságot egy majomról? Végtelenül közönséges vagy.
A szeme sarkából látta, hogy a gyöngyházszín rovarfelhő még közelebb jött, szétterjedt, ahogy kiröppent a víz fölé.
A gyomrában megmoccant a félelem. Levegőt erőltetett a tüdejébe. Soha életében nem volt ijedős, még gyerekkorában sem.
Weston továbbra is őt bámulta.
– Tisztán felismerem, hogy egy nő mikor akar engem, és baby, a szemeidet sem tudod levenni rólam. Nézd meg a ruháidat! Kelleted magad nekem.
Megint öltögetni kezdte a nyelvét, mintha szimatolna, akár egy kígyó.
– Hagyd már békén Weston, a fenébe – csattant fel Jubal Sanders, türelmetlenség élesítette a hangját –, képtelen vagy megunni a saját hangodat?
Ő volt a két férfi közül az egyik, akik a növényt kutatták, de Jubal nem olyan férfinak tűnt, aki sok időt töltene laborban. Rendkívül edzettnek látszott, és kétség sem férhetett hozzá, hogy olyan ember, aki hozzászokott a nehéz külső terepviszonyokhoz.
Még a testtartása is abszolút önbizalomról árulkodott, és úgy mozgott, mint egy olyan ember, aki teljes egészében uralja a testét.
Útitársa, Gary Jansen sokkal inkább tűnt laborpatkánynak, alacsonyabb is volt, vékonyabb is, bár Riley megfigyelései alapján, ő is elég izmos volt. Gary nagyon erős volt. Fekete keretes olvasószemüveget hordott, de rajta is látszott, hogy pontosan úgy feltalálja magát a természetben, mint Jubal.
Ők ketten az út elején, szigorúan csak maguk között maradtak, de a negyedik nap vége felére, Jubal valahogyan a nők védelmezője lett, mindig a közelükben maradt, ha a mérnökök is ott voltak. Keveset beszélt, de mindent észrevett.
Lehet, hogy más nők előtt előnyös színben tüntette volna fel a védelmezés, Rileynak nem állt szándékában megbízni egy olyan emberben, aki egy laborban éli állítólag az életét, de egy harcos folyékony lazaságával mozgott.
Ő és Gary is nyíltan fegyvereket viseltek. Mesterkedtek valamiben, és bármi volt is az, Rileynak és az anyjának megvolt a maga baja, semmi szükségük sem volt rá, hogy más ügyeibe is belebonyolódjanak.
– Ne hősködj – dörrent rá Weston Jubalra –, az nem fogja megszerezni a lányt neked. Rákacsintott Riley-ra – ő egy igazi férfit keres.
Riley érezte, hogy újabb haraghullám emelkedik benne, megpördült, hogy szembenézzen Westonnal, de az anyja finoman, visszatartóan a csuklójára tette a kezét, és odahajolt, hogy súgjon neki valamit.
– Ne vesződj vele drágám. Úgy érzi itt magát, mint a partra vetett hal.
Riley vett egy mély lélegzetet. Ebben az elkésett időben már nem fog erőszakhoz folyamodni szexuális zaklatás miatt, nem számít mekkora seggfej is Weston. Figyelmen kívül fogja hagyni Don Westont, míg el nem válnak egymástól az útjaik.
– Úgy tudtam, hogy állítólag nagyon tapasztalt – felelt az anyjának ugyanolyan halkan. – Azt mondják bányamérnökök, akik már számtalanszor utaztak az Amazonason, de lefogadom, hogy azt nevezik utazásnak, hogy átrepültek a csúcsok fölött, és kerültek egyet a dzsungelben. Valószínűleg a világon semmi közük a bányászathoz.
Az anyja egy gyors bólintással fejezte ki egyetértését, meleg tekintete is azt mutatta, hogy ugyanúgy látja.
– Ha azt hiszik, hogy ez rossz, csak várják meg, míg bemegyünk az őserdőbe. Ki fognak potyogni a függőágyaikból, és reggelente elfelejtik majd ellenőrizni a csizmáikat, hogy nincsenek-e bennük mérgező rovarok.
Riley képtelen volt megállni, elmosolyodott a gondolatra. A három mérnök állítólag egy magánvállalatnak dolgozott, ami leendő bányák után kutat az ásványi kincsekben gazdag Andokban. A lány mégsem látta úgy, hogy legalább az egyikük jártas lenne az őserdő szabályaiban, és természetesen a vezetőiknek sem adtak túl nagy tiszteletet.
Mindhárman sokat panaszkodtak, de Weston volt a legrosszabb és a legsértőbb, a folyamatos szexuális célozgatásaival. Leginkább azzal töltötte az idejét, hogy ugráltatta a vezetőket és a teherhordókat, mintha csak szolgák lennének, amikor éppen nem őt, vagy az anyját bámulta.
– Messze innen neveltelek fel Riley. A férfiaknak néhány országban egészen más filozófiájuk van a nőkkel kapcsolatban. Egyértelmű, hogy őt úgy nevelték fel, hogy a nők tárgyak, és mert egyedül jöttünk ide, egy tucatnyi kísérő családtag nélkül, könnyűvérűnek gondol bennünket.
Annabell állat vont, de a könnyű mosoly hamar elhalványult, a szemei elsötétedtek.
– Tartsd a közeledben a tőrt drágám, csak a biztonság kedvéért. Tudod, hogyan kell bánni vele.
Riley megremegett. Ez volt az első alkalom, hogy Annabel bármi jelét is adta annak, hogy ő is érzi, hogy valami nincs rendben. Ami eddig Riley fantáziadús elképzelésének tűnt csupán, de minimum nevetségesnek, az egyetlen pillanat alatt átlépett a valóság birodalmába. Az anyja mindig nyugodt volt és gyakorlatias. Ha úgy gondolta, hogy valami baj van, akkor baj van.
Egy madár szólalt meg az erdőben a folyóparton, a hangja tisztán szárnyalt a nyílt vízen keresztül. Hogy felderítse az anyja hirtelen nyugtalanná vált hangulatát, Riley a tölcsérként a szája elé emelte a kezeit, és megismételte a hívást.
Nem kapta meg azt a boldog nevetést, amire számított, de az anyja elmosolyodott és megpaskolta a kezét.
– Egészen furcsa, hogy képes vagy utánozni. – Don Weston felhagyott azzal, hogy a bogarakat csapkodja magán, és őt bámulta, mintha valami mutatványos lenne egy vurstliban. – Mást is tudsz utánozni?
Annak ellenére, hogy a hideg rázta a férfitól, Riley vállat vont.
– A legtöbb dolgot igen. Néhány embernek fotografikus memóriája van, ami megengedi nekik, hogy résztelesen emlékezzenek bármire, amit látnak vagy olvasnak. Én fonografikus memóriának nevezem a saját tehetségem. Vissza tudok emlékezni és meg tudok ismételni gyakorlatilag bármit, amit hallok. Ez az egyik oka annak, hogy nyelvész lettem.
– Elég erőteljes tehetség – jegyezte meg Gary Jansen.
– Hát nem az? – csúsztatta a karját Annabell, Riley dereka köré – Amikor kicsi volt, a tücskök ciripelését utánozta, én pedig már azt hittem beleőrülök, annyit kerestem őket. És az ég irgalmazzon az apjának, ha gondatlan volt és olyan nyelvezetet használt előtte, amit nem lett volna ildomos. Tökéletesen képes volt visszaadni, még a hangja mélységét is.
Riley szíve összeszorult az anyja hangjából áradó szeretet és szomorúság hallatán. Kikényszerített magából egy kis nevetést.
– Abban is jó voltam, hogy a tanáraimat utánozzam, leginkább azokat, akikért nem rajongtam különösebben – vallotta be önként, egy csintalan mosollyal. – Telefonáltam az iskolából és elmondtam anyának, milyen fantasztikus tanuló vagyok.
Most már hangosan felnevetett az anyja, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el Riley-t. Ő gyönyörűnek látta Annabelt. Anyja közepes magasságú volt és karcsú, hullámos hajjal, sötét szemekkel, hibátlan, spanyolosan barna bőrrel és egy olyan mosollyal, ami mindenki mást is mosolyra késztetett körülötte.
Riley sokkal magasabb volt nála, szög egyenes, kékes-fekete hajjal, ami szinte szemlátomást nőtt, mindig hosszú volt, függetlenül attól, milyen gyakran vágatta. Íves, magas arccsontja volt és sápadt, szinte áttetsző bőre. A szemei bár nagyok voltak, a színüket szinte
lehetetlen volt meghatározni, az valahol a zöld, a barna és a firenzei arany között helyezkedett el a színskálán. Az anyja mindig azt mondta, hogy ő egy újraszületése egy rég halott ősének.
Tudomása szerint az anyja egész életében soha nem volt beteg, egyetlen napig sem. Nem voltak ráncai, és Riley egyetlen ősz hajszálát sem volt képes felfedezni.
De most először sebezhetőséget fedezett fel az anyja szemében, és ez éppen olyan nyugtalanító volt, mint a levegő sercegése nagyobb viharok előtt.
Az apja két héttel ezelőtt halt meg, és az ő családjukban a férj és a feleség csak nagyon ritkán élte túl sokkal a másikat.
Riley elhatározta, hogy az anyja közelében marad. Máris érezte, hogy Annabel visszahúzódik, napról napra egyre csüggedtebbé válik, de Riley eltökélt volt, hogy nem fogja elveszíteni. Sem a bánat miatt, sem bármás miatt, ami ezen az utazáson vadászik rájuk.
Kora reggel látták utoljára a fő folyót. A két hajó most felfelé tartott egy mellékfolyón,, az úti céljuk irányába. A nádasokba fulladó víz és az onnan felröpülő rovarok, pillanatról pillanatra rosszabbak lettek. Egész rovarfelhők támadták őket állandóan. Ha friss vért szagoltak ki, még több száguldott a hajók felé.
Weston és Shelton őrjöngő átkozódásba kezdtek, és csapkodták minden szabadon maradt bőrfelületüket, bár mindkettejüknek illett volna megjegyezni legalább az első néhány bogárfalat után, hogy jobb lenne szorosan csukva tartani a szájukat.
Ben Charger és a két kutató sztoikus nyugalommal viselte el a bogarakat, követték a javaslatokat, amiket a vezetőik és a teherhordóik tettek ezzel kapcsolatban.
A helybéliek még arra sem vették a fáradságot, hogy odacsapjanak a rájuk szálló rovaroknak, amik gyöngyházszínű felhőkben, tömegével ereszkedtek le.
Riley látta az elől lévő hajót, ők még közelebb is voltak a parthoz, mint a saját hajójuk, mégis, amennyire meg tudta ítélni, azon senkit nem támadtak meg a bogarak.
Mögötte Annabell halkan felkiáltott.
Riley megpördült és azt látta, hogy az anyját egészen ellepik a rovarok. Otthagytak mindenki mást, és beborították Annabel minden talpalatnyi bőrfelületét, aki így úgy nézett ki, mintha hatalmas hópelyhek borították volna.
La Manta Blanca. Apró muslicák. Néhányan apró szúnyogoknak nevezték őket. Riley soha nem vizsgálta meg őket alaposabban, de a harapásaikat határozottan érezte. Égetett, mint a tűz, és utólag a viszketés szinte az őrületbe kergette. Ha pedig megvakarta, a harapások helye felnyílt, szabad utat nyitva a fertőzések számára.
Előhúzott egy takarót az egyik ülés alól, és rádobta az anyjára, majd a földre vitte őt és hengergőzni kezdett vele, mintha tüzet oltana, hogy összetörje az apró bogarakat.
– Vedd le róla – kiáltotta Gary Jansen –, így nem tudod mindet eltüntetni.
Leguggolt Annabel mellé, és lerántotta róla a takarót. Annabel ide-oda hengeredett, kezei az arcát takarták, rovarok kapaszkodtak minden szabad bőrfelületén, a hajában és a ruháján is. Riley erőfeszítései sokukat összetörték. A lány továbbra is ütötte őket, próbálta megmenteni az anyját a további harapásoktól.
Jubal merített egy vödör vizet, és végigöntötte Annabelen, hogy lesodorja a testéről a rovarokat. A teherhordók is vödröket hoztak, újra és újra végigöntötték anyja testét, míg Jubal és Gary a takaróval söpörték a még megmaradt, átázott teremtményeket róla.
Végül Ben is odaguggolt mellé, és ő is segített leszedegetni róla bogarakat.
Annabell remegett, de nem adott ki egyetlen hangot sem. A bőre a több ezer apró harapástól fényes, tüzes hólyagokat húzott.
Gary turkálni kezdett a kézitáskájában, amit mindig mindenhová magával vitt, és előhúzott egy kis fiolát. Elkezdte bedörzsölni a víztiszta folyadékot a csípésekbe. Nem volt ez kis munka, olyan rengeteg volt.
Jubal leszorítva tartotta Annabel karjait, hogy az ne kezdjen önkéntelenül vakarózásba, amikor az őrjítő viszketés hullámokban rázni kezdte a testét.
Riley megragadta az anyja kezét, és értelmetlen kis semmiségeket mormolt neki. Eddigi gyanúi szinte üvöltöttek a fülében. Az apró muslicák egyenesen az anyjára mentek. Ebből a társaságból Annabelnél jobban senki sem volt része az őserdőnek. Körülötte a növények buján, életerősen fejlődtek. Suttogott nekik és úgy tűnt, visszasuttognak, megölelte őket, mintha ő maga lenne az Anyatermészet.
Amikor az anyja végigment a kaliforniai otthonuk hátsó kertjén, Riley szinte látni vélte, hogyan nőnek a növények ott, a szeme láttára. Ha az erdő most hirtelen mégis megtámadta Annabelt, itt valami hatalmas baj van.
Annabel megszorította Riley kezét, a két kutató pedig talpra segítette őt, és segített neki visszabotladozni az alvóhelyre, amiket vékony köteleken kifeszített lepedők választottak csak el egymástól.
– Köszönöm – mondta Riley a két férfinak.
Mindennél jobban tudatában volt a fedélzeten támadt kábult csendnek. Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy az apró, fehér rovarok senki mást nem támadtak meg, csak az anyját. Még amiket lesepertek a testéről, azok is visszafelé másztak felé, mintha csak programozva lennének.
– Használd ezt a csípéseken – mondta Gary –, én tudok még majd készíteni, ha már az erdőben leszünk. Elveszi a viszketés élét.
Riley elvette tőle a fiolát. A két férfi váltott egy pillantást a feje fölött, amitől a lány szíve megugrott.
Tudnak valamit. Az a pillantás nagyon is jelentőségteljes volt. Mély értelmű. Félelem ízét érezte a szájában, ezért gyorsan félrefordította a fejét, és bólintott.
Annabel is megkísérelt egy bátortalan mosolyt a két férfira, és azt mormolta, mennyire hálás nekik, ők bólintottak, majd gyorsan eltávoztak, hogy magánteret hagyjanak a nőknek, hogy azok elláthassák a ruha alatti harapásokat is.
– Anya, jól vagy? – kérdezte Riley azonnal, mihelyt ketten maradtak. Annabel megszorította a kezét.
– Figyelj rám Riley. Ne tegyél fel kérdéseket. Nem számít, mi történik, még akkor is el kell menned a hegyhez, és be kell fejezned a rítust, ha velem történik valami. Ismersz minden szót, minden lépést. Hajtsd végre a rítust pontosan úgy, ahogyan tanítottalak. Érezni fogod a földet, hogyan mozog, hogyan árad keresztül rajtad…
– Semmi nem fog történni veled anya! – kiáltott fel Riley. A félelmét színtiszta rettegés váltotta fel. Az anyja szemei belső nyugtalanságot tükröztek, az a bizonyos velük született veszélyfelismerés jelent meg bennük, és valami borzalmas sebezhetőség, amit Riley még soha nem látott ott. A családjukban a házaspárok soha nem élték túl sokkal a társuk elvesztését, de Riley elhatározta, hogy az anyja lesz a kivétel. Úgy figyelte az anyját, akár egy sólyom, amióta az apja, Daniel Parker meghalt a kórházban, szívrohamban. Annabel gyászolt, de egészen nem tűnt levertnek, a végzetét várónak, egészen mostanáig. – Ne beszélj így, megrémítesz.
Annabel nehézkesen felült.
– Muszáj átadnom az információkat neked Riley. Ahogyan az anyám is átadta nekem. És előtte neki az ő anyja. Ha nem érek oda a hegyhez, a teher rád hárul. Egy ősi vérvonal sarja vagy, egy olyan kötelezettséggel, ami anyáról lányára száll már évszázadok óta. Anyám is ehhez a hegyhez vitt engem, és előtte ezt tette az ő anyja is. Én is elvittelek. A felhőerdő gyermeke vagy Riley, ott születtél, ahogyan én is. Ott vetted az első lélegzetedet a hegyen. Beszívtad akkor azzal együtt az erdőt is a tüdődbe, és minden mást is, ami ott él és növekszik.
Annabel ismét megremegett, ezért a fioláért nyúlt, amit Riley tartott a kezében. Remegő kezekkel felhúzta az ingét, felfedte az apró szúnyogokat, amik még mindig a hasába kapaszkodtak, reszkető ujjakkal söpörte le őket. Riley visszavette a fiolát, és elkezdte szétoszlatni a nyugtató gélt a harapásokon. – Amikor anyám elmondta nekem mindezt, azt
hittem, hogy csak valami ostoba drámát ad elő, és kigúnyoltam – folytatta Annabel. – Ó persze nem szemtől szemben, de öregnek és babonásnak tartottam. Hallottam a hegyek történeteit. Peruban, abban a faluban, ahol éltünk, volt néhány öregember, akik még mindig beszéltek a nagy gonoszságról, ami még az inkák előtt érkezett, és nem tudták elűzni, még a legjobb harcosaik sem. Történeteket meséltek róla. Félelmetes, rémítő történeteket, amiket továbbadtak az újabb generációknak. Úgy gondoltam, hogy azokat a történeteket javarészt azért találták ki, hogy a gyerekeket ijesztgessék, hogy ne barangoljanak el túl messze a falutól, de megtanultam az igazságot, miután anyám meghalt. Van valami a hegyen, Riley. Valami rossz, és a mi dolgunk az, hogy ott tartsuk azt.
Riley szerette volna azt hinni, hogy az anyja félrebeszél a fájdalomtól, de Annabel szemei tiszták voltak, ráadásul rémültek. Annabel valóban hitt minden egyes szót, amit mondott, márpedig rá nem volt jellemző az elszabaduló fantázia. Inkább, hogy megnyugtassa az anyját, minthogy hitelt adott volna a nonszensz gondolatnak, hogy egy gonosz lény van a hegybe zárva, Riley bólintott.
– Rendbe jössz – biztosította az anyját. – Az előző utazásaink során is csípett meg bennünket Manta Blanca. Nem mérgezőek. Semmi sem fog történni veled anya. – Fennhangon kellett kimondania ezeket a szavakat, szüksége volt arra, hogy igazak legyen. – Ez csak egy bizarr véletlen. – Tudjuk, hogy az esőerdőben bármi megtörténhet…
– Nem Riley – Annabel megragadta a lánya kezét és megszorította –, minden késedelem, az ideérkezésünk óta… a problémák, amióta itt vagyunk… valami történik. A gonoszság a hegyben megpróbál hátráltatni engem. Közel van a felszínhez, betegségeket, baleseteket gerjeszt. Reálisnak kell lennünk Riley.
A teste ismét megremegett. Riley kutatni kezdett az egyik táskájukban és előhúzott egy levél tablettát.
– Ez antihisztamin anya, vegyél be belőle párat. Valószínűleg elalszol tőle, de legalább addig sem érzed a viszketést.
Annabel bólintott, és egy pohár vízzel lenyelt néhány pirulát.
– Ne bízz meg senkiben, Riley. Bárki itt a hajón, lehet az ellenségünk is. Külön kell válnunk tőlük, és a saját utunkat járni, amint lehet.
Riley beleharapott az ajkába, hogy ne mondjon semmit. Időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson. Huszonöt éves volt, négyszer járt már az Andokban, amióta a felhőerdőben megszületett. Az volt az ötödik utazás, amire emlékezett. A túra az esőerdőn keresztül kimerítő volt, de még soha nem érezte magát ilyen rémültnek, mint most.
Visszafordulni már túl késő volt, és ha bármi is igaz abból, amit az anyja mondott, akkor nem is tehetik meg. Hagynia kellett pihenni az anyját, utána pedig beszélnie kellett vele. Sokkal többet kell megtudnia arról, pontosan miért is kirándulnak ötévente az Andokba. Amikor úgy tűnt, hogy az anyja elaludt, a helyére húzta a lepedőt, és visszament a fedélzetre.
Raul, az egyik teherhordó vetett rá egy pillantást, majd gyorsan elfordította a fejét, ő nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát mindkét nő jelenlétében.
Riley karja libabőrös lett. Megdörzsölte, és a hajó korlátjához sétált, hogy egy kicsit távolabb kerülhessen a többi utastól. Egy kis térre volt szüksége. Nem volt megfelelő helyiség a hajón, hogy találjon egy csendes sarkot. Jubal és Gary az egyik félreeső helyen ültek egymás mellett, az arcukból ítélve egyikük hangulata sem volt felhőtlen.
Nagyívben elkerülte őket, de Bentől, a harmadik bányamérnöktől, akiről nem tudta eldönteni, hogy kicsoda is tulajdonképpen, már nem tudott elég messze eltávolodni. Ő mindig figyelmes volt mindkét nő irányába, és úgy tűnt, akárcsak Jubal és Gary, ő is valamiféle védelmezőként lépett fel velük szemben.
Ben odabiccentett neki. – Édesanyád rendben van?
– Azt hiszem. Adtam neki egy kis antihisztamint. Remélhetőleg a géllel együtt, amit Gary adott, nem fogja megőrjíteni a viszketés. Ronda kis bogarak.
– Valami olyasmi lehetett rajta, ami vonzza őket – találgatott Ben, félig kérdezve, félig kijelentve –, talán parfüm?
Riley tudta, hogy az anyja soha nem használ parfümöt, de magyarázatnak megtette. Lassan bólintott.
– Erre nem gondoltam. Annyira bizarr volt az egész támadás.
Ben szemei olyan éberen, leplezetlenül figyelte az arcát, hogy azt a lány már zavarónak találta.
– Hallottam, hogy te és az anyád már korábban is jártatok itt. Történt máskor is hasonló eset?
Riley megrázta a fejét, és örült, hogy nem kell hazudnia. – Még soha.
– Te és az anyád miért jöttetek egy ilyen veszélyes helyre? – kérdezte furcsán Ben. Még mindig nem mozdította az arcáról a tekintetét, és nem is pislogott. – Tudomásom szerint még a vezetőink sem jártak soha azon a hegyen. Másoktól kellett információt szerezniük róla a faluban. Két nőnek ez nagyon furcsa úti célnak tűnik. Még csak falu sincs a hegyen, hogy nyelvészeti kutatásokat folytathass.
Riley megajándékozta egy homályos kis mosollyal.
– Az anyám kertészeti szakember, és az esőerdők szószólója, ez pedig sok helyre elvisz bennünket. De azért is jövünk ide, mert a Cloud nép leszármazottai vagyunk, és az anyám azt akarja, hogy annyi mindent megtanuljak róluk, amennyit csak lehetséges, amíg még élnek az emberek emlékezetében. – Hirtelen összeszorította a száját, és védekezően a torkához kapta a kezét. – Ez így nagyon kívülállón hangzott. Szeretem az esőerdőt, és élvezem az utazásokat anyámmal. Valójában a felhőerdőben születtem, úgyhogy azt hiszem, anyám úgy gondolta, hogy jó hagyomány lesz pár évente visszatérni ide. – Rápillantott a vezetőjükre, és lehalkította a hangját. – Mi sem voltunk benne biztosak, hogy ezek az emberek valóban tudják az utat, éppen ezért gondoltuk, hogy veletek együtt talán biztonságosabb lesz az utazás.
– Én még soha nem jártam itt – ismerte be Ben. – Sok esőerdőt bejártam, de még soha nem voltam azon a különös hegyen. Nem tudom miért mondta Don, hogy már mindannyian jártunk ott. Szereti azt a hatást kelteni, hogy mindenről tud mindent. Az erdő valóban olyan veszélyes, ahogyan azt mindenki mondja?
Riley bólintott.
– Csak nagyon kevés ember jutott el valaha is ahhoz a csúcshoz. A hegy maga tulajdonképpen egy vulkán, bár nem tört ki az utóbbi ötszáz évben, én néha gyanakszom, hogy ébredezik, bár leginkább azért, mert a helyiek is erről beszélnek. Vannak történetek, amit generációkon keresztül adnak tovább egymásnak a törzsek, és amik szerint jobb elkerülni azt a helyet. Nagyon nehéz egy vezetőt találni, aki hajlandó odavezetni bennünket. – Összeráncolta a szemöldökét. – Igazából elkap ott egy nagyon elkedvetlenítő érzés. Minél magasabbra mászol, annál nyugtalanabbá válsz.
Ben végigfuttatta mindkét kezét a haján, mintha izgatottá vált volna.
– Legendák és mítoszok egész áradata foglalkozik az őserdő ezen részével. Mégsem akar róluk beszélni senki kívülállóknak, de amit hallottam, az mind arról szól, hogy valamiféle teremtmény jár arrafelé, ami emberek életére és vérére vadászik, hogy életben maradhasson.
Riley vállat vont.
– Gyakorlatilag, az esőerdőben minden a véredre vágyik. Természetesen én is hallottam szóbeszédeket, és a vezetőnk is azt mondta, hogy tulajdonképpen nem az inkák irtották ki a Cloud népet, és nem is a spanyolok. A helybéliek és a leszármazottaik arról suttognak, hogy egy hatalmas gonosz gyilkolt az éjszakában, elszívta belőlük az életet, és egymás ellen fordította a családokat. A Cloud nép heves volt a csatában és gyengéd családi körben, de
állítólag egytől egyig meghaltak, vagy elmenekültek a faluból az inkák közé. Amikor az inkák jöttek, hogy meghódítsák az erdőt és az embereket, a harcosok többsége már halott volt. Azt beszélik, hogy az itt letelepedő inkák szintén erre a sorsra jutottak, mindegyiküket megölte a fosztogató gonosz. A legmerészebb harcosok haltak meg legelőször.
– Ez nincs a történelemkönyvekben – mondta Ben.
A lányban az az érzés ébredt, hogy a férfi nem először hallja ezt az elsuttogott verziót. Sok történet volt még ezen felül is, egyik ijesztőbb volt, mint a másik. Vértelenül hagyott áldozatokról szóltak a történetek, kínzásokról, borzalmas kegyetlenkedésekről, amiket el kellett viselniük, mielőtt megölték őket.
– Vámpírokról beszélsz?
Riley pislogott. A férfi olyan lezseren csúsztatta ki azt a kérdést. Túlságosan lezseren. Ben Charger egészen biztosan nem bányák felkutatására érkezett ebbe az alig felfedezett régióba, ennél volt egy sokkal mélyebb célja is. Talán az ősi legendák? Írni akar róluk? Bármit is tervezett, Riley egészen biztos volt benne, hogy azokban a tervekben egyáltalán nem szerepeltek bányák.
Összehúzta a szemöldökét, és átgondolta. Lehetett vámpír az a gonosz entitás, amiről beszéltek? A vámpírmítosz, a Föld minden ősi kultúrájában létezik.
– Őszintén szólva, fogalmam sincs. Soha nem hallottam olyasmit, hogy azt az entitást vámpírnak nevezték volna, de a nyelvek rengeteget változnak az idők folyamán, és főleg megváltoztatják őket a fordítások. Feltételezem, hogy megeshet. A vámpírdenevérek fontos szerepet játszottak az inkák kultúrájában, és Chachapoyas-ban szintén. Legalábbis az alapján a kevés információ alapján, amit anyámtól hallottam, vagy nekem magamnak sikerült kiderítenem. Nem maradt fenn túl sok adat.
– Lenyűgöző – mondta Ben –, ha lehetőségünk lesz rá, szeretnék erről még többet hallani. Érdekesnek találom a kultúrákat, és itt, az őserdő ezen részén a törzseket és a történeteiket mintha homály fedné, ami nem hagy nyugodni. Amatőrként próbálkozom egy kicsit írással is, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy egy új területet tanulmányozhassak, annyi mítoszt ismerjek meg, amennyit csak tudok. Rájöttem, hogy nem számít hová megyek, vannak bizonyos legendás lények, amik beszivárogtak minden kultúrába, a világ minden táján. Ez nagyon érdekes.
Egy halk neszre Riley megfordult, és ott találta maga mögött egészen közel az anyját. Annabel csak figyelt egy pillanatig, az arca duzzadt volt a harapásoktól, a szemei gyanakodva fürkészték Bent.
Riley meglepetten meredt rá.
Az anyja volt a legnyitottabb, legszelídebb asszony, akit valaha is ismert. Nem volt egyetlen általánosító, vagy gyanakvó csont sem a testében. Általában minden információt megosztott, mindenkivel békességben próbált lenni, a legtöbb ember magától közeledett felé. Riley mindig védelmezőnek érezte magát az anyjával szemben, mert ő akkor is hitt mindenkiben, amikor Riley nem tudott.
Annabel pislogott egyet, és a gyanakvás eltűnt, Riley már csak az anyját látta, aki Benre nézett. A lány úgy érezte, mintha a világa elfordulna. Senki és semmi nem tűnt ismerősnek, még az anyja sem.
– Pihenned kellene anya. Az a sok csípés megbetegíthet. Annabel megrázta a fejét
– Jól vagyok. A gél, amit Gary adott, nagyon sokat segített. Elmulasztotta a viszketést, és a csípések nem mérgezőek, te is tudod. Gary és a barátja egészen biztosan fantasztikusan megtanulták a növények tulajdonságait, mert ez a gél tényleg működik.
Ben a két férfira pillantott. Bár mindkettő nyilvánvalóan amerikai volt, Gary és Jubal valahonnan Európából utazott ide, valami mitikus növényt keresve, ami rendkívüli gyógyító tulajdonságokkal rendelkezett, és állítólag kizárólag az Andok ezen részének magaslatain nőtt.
A férfi arcán megjelenő kifejezés egyértelműen elárulta, hogy egy kissé elmebetegnek tartja a két embert.
Annabel megfogta Riley kezét, odabiccentett Bennek, és a hajó korlátjának közepe felé húzta maga után a lányt, ahol egyedül lehettek. A folyó összeszűkült ezen a helyen, a part menti fák hatalmas gyökérrendszerei szinte súrolták a hajó oldalát.
Denevérek egész sora moccant meg magasan az ágak között, hátborzongató látványt nyújtva. Hatalmasak voltak, és fejjel lefelé lógtak a lombkoronában.
Riley már gyermekként is tapasztalta ezt a látványt, de most valamilyen oknál fogva zavarta, mintha a denevérek várakoznának ott mozdulatlanul, mintha a sötétséget várnák, hogy vadászni induljanak, ezúttal emberi zsákmányra. Beleborzongott a saját drámai fantáziaképébe.
Hagyta, hogy szigorú őrizet alatt lévő félelme eljusson hozzá. Érezte. A denevérek nagyok voltak, és határozottan vámpírdenevérek, amik meleg vérrel táplálkoznak, de abban kételkedett, hogy az éhségük személyre szóló lenne, és egészen biztosan nem vártak a táplálkozással arra, hogy egy hajórakománnyi ember erre járjon.
Szemeket érzett magán, így hát megfordult, hogy Don Weston pillantsa meg, aki őt bámulta. Elvigyorodott, és a mutatóujját fegyvernek használva célba vette a teremtményeket.
Riley elfordult. Weston igénye, hogy minden pillanatban a figyelem központjában legyen, undorította.
De igazság szerint a reakciója az állatokra egy kissé hasonlított ahhoz, amit ő is érzett, és nem akart még csak hasonló dolgot sem érezni, mint az az ember.
Visszafordította a figyelmét az anyjára, és megszorította a kezét. Ma reggel elhagyták a fő folyót, és megkezdték útjukat Peru egyik legeldugottabb része felé egy mellékfolyón.
A dzsungel bezárult körülöttük, néha szinte karcolta a két hajó oldalát a szűkülő vízen. Az erdő állandó mozgásban volt, mintha nagyon sok állat követné őket. Majmok bámultak rájuk nagy, kerek szemekkel. Színes arák csapkodtak a fejük fölött, ki-be repkedtek a lombsátorba.
Határozottan beléptek az esőerdő világába, a rejtélyek buja dzsungelébe, ami napról napra egyre csak mélyült, és egyre veszélyesebbé vált.
A folyó tovább szűkült, a levegőben felerősödött az őserdő sötét, csípős illata.
Felismerte a jeleket. A folyón hamarosan lehetetlen lesz tovább haladni. Rákényszerülnek, hogy elhagyják a hajót és gyalog vágjanak keresztül az erdőn. Ellentétben a legtöbb őserdővel, amikben könnyű volt gyalogolni, mert nagyon kevés dolog tudott megélni a fényhiányos talajszinten, ezen a területen sűrű volt az aljnövényzet. Riley sokat utazott, de ennek a helynek a szagát és csendjét, sehol máshol nem tapasztalta a földön. És ellentétben a korábbi látogatásaikkal, most egy kissé klausztrofóbiásnak érezte magát.
– Hé Mack! – kiáltott oda Don Weston a másik mérnöknek – Mi a fene folyik itt? Esküdni mernék, hogy a dzsungel életre kelt.
Idegesen felnevetett, mutatott rá egy nagyon furcsán nőtt ágra, ami mintha a hajóért nyúlt volna.
Mindenki odafordult, hogy megnézze a hozzájuk közelebb eső partot, ahol a fa, mint egy nagy zöld hullám követte őket. Minden ága remegett, kinyújtózott, szétnyílt, mintha módot keresne rá, hogy megakassza árral szemben történő utazásukat.
Az első hajó sértetlenül haladt át az ágak között, de mihelyt a második hajó is megközelítette azt a helyet, a levelek értük nyúltak. A mocorgás hátborzongató volt, mintha valóban életre kelt volna a dzsungel, ahogyan Don mondta.
Riley szíve összeszorult. Sok alkalommal látta már ezt a jelenséget. Az anyja mindenhol magához vonzotta a növényeket, ahová csak ment. Amióta a lány csak az eszét tudta.
A benne lévő vonzás ennyire erős azonban soha nem volt, a sűrű lomb már mindkét oldalon feléje nyúlt, mintha üdvözlésre tárta volna a karját, sőt, talán nőttek is az ágak pár centimétert, hogy megpróbálják megérinteni.
Soha nem volt jó dolog felhívni magukra a figyelmet babonás vezetőkkel és teherhordókkal körülvéve a dzsungelben.
Riley-ban felerősödött a vágy, hogy védje az anyját. Odalépett Annabel és a part közé, mindkét kezével megragadta a korlátot, és nagyra nyílt szemekkel rácsodálkozott a szétnyíló növényekre.
– Nahát! – szólt hozzá ő is a morajló beszélgetéshez. – Ez elképesztő! – Inkább hátborzongató – mondta Mack, és elhátrált a korláttól.
A teherhordók és a vezetők is csak bámulták a fákat és a növényeket, majd közvetlenül Annabelre fordult a tekintetük.
Összesúgtak.
Riley más szemeket is érzett magukon. Gary és Jubal, szintén mindketten az anyját nézték. Csak a három mérnök bámulta az őserdőt, ami összezáródott körülöttük.
A két hajó folytatta az útját ár ellen, egyre közelebb jutva a hegyhez. Fekete kajmánok, a múlt óriási dinoszauruszai süttették magukat a nappal a partokon, éhes szemekkel követték a kicsi hajókat, amik betolakodtak a területükre.
Fekete rovarok óriási felhői támadtak minden szabad bőrfelületre, beleakadtak a hajba, de még a fogak közé is, ezúttal szúnyogok és vérszívó bogarak. Nagyon nehéz volt elviselni őket.
Alattuk a sötét víz egyre sekélyebb lett, lelassította a haladást, és kétszer is meg kellett állni, hogy levágják a hajócsavarról a mohón rátekeredő kusza nádat. Minden váratlan megtorpanás meglódított, és a fedélzet végébe taszított mindenkit.
Weston káromkodva felállt, és odatántorgott a hajó oldalához, hogy köpjön egyet.
– Ez nevetséges. Nem találhattál volna egy másik utat? – követelt választ vezetőjüktől, Pedrótól.
A vezető vetett rá egy feszült pillantást.
– Nincs könnyű mód eljutni oda, ahová menni szeretnél.
Weston megtámasztotta a fenekét a korláton, és mutatóujját a vezető elé tartotta.
– Én viszont azt hiszem, most próbálsz éppen több pénzt kicsikarni, de az nem fog megtörténni haver.
Pedro motyogott valamit a saját nyelvén a két teherhordónak. Ezt megeheti a dzsungel. Vagy valami hasonlónak értelmezte Riley. Nem hibáztatta őket.
A vezető és a hordárok röhögtek.
Weston cigarettára gyújtott, és mélyen kihajolt a sötét víz fölé.
A hajó ismét megtántorodott, és mivel mindannyian egyszerre igyekeztek visszaszerezni az egyensúlyukat, ez oldalra is ringatni kezdte a fedélzetet. Weston előrebillent, és egy lélegzetelállító pillanat alatt átfordult, csak beakadt lábai kapaszkodtak a korlátba.
Mindenki ugrott, hogy segítsen neki, ahogy bizonytalanul lógott ott, a karjai majdnem leértek a vízbe.
Riley az övcsatját ragadta meg, míg Annabel mellette a karjáért nyúlt.
Mihelyt Annabel a víz fölé hajolt, az szinte forrni kezdett a hajó oldalánál, a sáros felszín alatt a lány több vörös-ezüst villanást is látott felbukkanni.
– Anya! – kiáltott Riley, és miközben Weston övcsatját tartotta, szabad kezével az anyjáért nyúlt. A férfi súlya előrehúzta mindhármukat.
A többiek Annabel segítségére siettek, aki még közelebb csúszott a náddal beszőtt sötét víz felé, ami most szinte forrt az őrjöngő piránjáktól. Vér nem hullott a vízbe, úgyhogy a kavarodás teljesen logikátlan volt.
Riley legnagyobb rémületére, a halak százával kezdtek felugrálni a vízből, tompa fejű keskeny testük kilőtt a folyóból, mintha rakéták lennének, háromszög alakú állkapcsukat széttárták, borotvaéles fogaik összecsattantak, rettenetes kattogó hangokat kiadva.
Bár rengeteg piranha őrjöngésről szóló történet keringett közszájon, Riley tudta, hogy az emberek elleni támadások nagyon ritkák. Több alkalommal is úszott velük együtt a vízben. Ez a bizarr viselkedés rendkívüli volt, éppen olyan zavaró és természetellenes, mint a La Manta Blanca támadás. És éppúgy, mint a Manta Blanca raj, a piranhák is eltökélten az anyját próbálták elérni, nem pedig Don Westont.
Végül Jubal volt az, aki megragadta Annabelt, és elrántotta a korláttól, gyakorlatilag odadobta őt Garynek. Aztán Westont fogta meg és húzta vissza a fedélzetre.
A mérnök ahelyett, hogy hálás lett volna, rácsapott Jubal kezére, majd ülő helyzetbe csúszott a fedélzeten, és hatalmas zihálásokkal vette a levegőt.
Dühösen meredt Pedróra és a két teherhordóra, mintha ők hárman szándékosan meg akarták volna ölni.
De a vezető és a két hordár észre sem vette a haragos tekintetet, úgy bámulták Annabelt, hogy annak láttán Riley azt kívánta, bárcsak lenne nála valami elrejtett fegyver.
Mielőtt még bárki megszólalhatott volna, a hajó ismét majdnem zátonyra futott, és a bennszülöttek visszafordultak a munkájukhoz.
Egy ág hajlott a partról a hajó fölé, amiről egy kígyó puffant egyenesen Don Weston csizmái elé.
– Senki ne mozduljon – sziszegte Jubal, amikor a kígyó a fejét felemelve a mérnökre szegezte a tekintetét. – Ez a vipera rendkívül mérgező.
Pedro, a vezető megfordult, és a háta mögül előhúzta azt a bozótvágó kést, amit mindig a keze ügyében, az övére tűzve hordott.
Ám mielőtt, akár csak egyetlen lépést is tehetett volna, a kígyó villámgyorsan megfordult, és Riley felé siklott.
A lány önkéntelenül hátralépett, és nekiütközött az anyjának. A kígyó már a lábai között villant, egyenesen Annabel felé tartott. Gary Jansen egyszerűen felkapta az asszonyt, és megpördült vele, a levegőben tartva a nő lábait, míg Jubal Riley-t lökte félre, és a kezét felemelve utasítást kiáltott a vezetőnek.
Pedro odadobta a macsetét, Jubal elkapta az éles fegyvert, majd egyetlen sima mozdulattal leszelte vele a vipera fejét.
Egy pillanatra csend támadt a fedélzeten, Gary visszaeresztette a földre Annabelt, és már csak a karját tartotta, hogy el ne essen.
– Köszönöm – lehelte halkan Riley a két kutatónak.
Meg sem próbálta elrejteni a tényt, hogy mennyire megrendült. Az anyja sebzett tekintettel nézett rá. Riley világa omladozott. Capa, Raul és Pedro ugyanolyan pillantással néztek az anyjára, mint a viperára, amikor először megpillantották azt.
Márpedig ha a vezető és a teherhordók ellenséges érzelmekkel viseltetnek irántuk, hatalmas bajban vannak.
2.
A
z éjszakák pokoliak voltak a dzsungelben. A berregés már napnyugtakor megkezdődött. Nem mintha a rovarok napközben hallgattak volna, folyamatosan jelen volt egyenletes, szilárd búgásuk, de Riley azt a hangot nagyon egyszerűen ki tudta zárni.Most valahogy mégis egészen más volt. Egy halk, állandó zaj egy olyan alacsony frekvencián, ami megrezgetett minden ideget a testben. Ráébredt, hogy már az első este óta hallja ezt a zajt, amióta beléptek az őserdőbe.
Furcsa módon Riley képtelen volt beazonosítani a halk, irritáló zümmögést, még csak azt sem tudta megmondani, hogy kívülről hallja, vagy belül a fejében.
Megfigyelte, hogy sokan mások is dörzsölgetik a halántékukat, közöttük az anyja is, mintha fájna a fejük, és attól tartott, hogy ugyanattól a csendes, alattomosan betörő suttogástól, amit képtelenség volt megfogni, ravaszul lerohanta őket, hogy ez is fokozza utazásuk veszélyeit.
Nappal a suttogás ugyan megszűnt, de a hatásai megmaradtak.
Amióta csak a dzsungelbe léptek, érzékei mintha gőzerőre kapcsoltak volna, folyamatosan, lázasan működtek. Észrevett minden gyanús pillantást az anyja irányába.
Jubal Sanders és Gary Jansen állig fel voltak fegyverezve, és ő nagyon irigy volt a fegyvereikre. Azok ketten csendben mozogtak, maguk között maradtak és szemmel tartottak mindenki mást. A lány arra a következtetésre jutott, hogy sokkal többet tudnak arról, hogy mi folyik itt, mint amennyit elmondtak.
Don Weston és Mack Shelton a csapat legidiótább párosa volt. Egyikük sem tett még meg nagyobb távolságot az esőerdőben soha életében, és egyértelműen rettegtek. Dühöngtek, panaszkodtak, szidták a teherhordókat, amikor éppen nem Riley-t bámulták, vagy nem szították az amúgy is féktelen bizalmatlanságot az utazók között.
Ben Charger úgy tűnt, sokkal jobban ismeri az esőerdőt és az ott lakó törzseket. Kiterjedt kutatásokat végzett és jegyzetelt. Nem kedvelte sem Westont, sem Sheltont, de együtt kellett dolgoznia velük, és ettől nyilvánvalóan nem volt túl boldog. Sok időt töltött távol tőlük, a vezetővel és a teherhordókkal beszélgetett, kérdéseket tett fel nekik, és megpróbált tanulni tőlük. Riley egyikért sem hibáztatta. Ezen a ponton talán ő idegesebb volt mindenki másnál.
A régész és a diákjai nagyon izgatottak voltak és úgy tűnt, észre sem veszik a feszültséget, ami keresztülfutott a táboron, bár azt észrevette, hogy éjjelenként ők is nyugtalanok voltak, amikor a tűz körül ültek. Barátságosnak, hivatástudatosnak és nagyon összeszedettnek tűntek, a küldetésükre koncentráltak.
Dr. Henry Pattont, és a két diákját, Todd Dillont, és Marty Sheperdet jobban izgatták azok a romok, amikről hallottak, mint az, hogy egy nő jelenléte szerencsétlenséget hoz az utazókra. Fiatalnak látszottak és naivnak, még a professzor is, aki az ötvenes éveinek végén járt. Az ő egész világa az akadémia körül forgott.
Riley kissé sajnálta a három régészt, olyan gyámoltalannak tűntek, és hálát adott az égnek, hogy ő annak idején a nyelvészetre koncentrálta tanulmányait, azon belül is a mai, élő nyelvekre, nem pedig egyetlen holt nyelvre. Szeretett utazni, élvezte a beszélgetéseket az emberekkel, élni az életet, ahelyett, hogy egy elefántcsonttoronyba zárkózzon be poros kötetekkel. Természetesen, az ősi nyelvekről is tanult, de elsősorban a nyelvek evolúciója érdekelte, és a különféle kultúrákra gyakorolt hatásuk.
Rápillantott a két teherhordóra, Raulra és Capára, akikkel megosztották a hajót, amíg felfelé jöttek a folyón. Nem szerette, ahogy suttogtak, és a lopott pillantásaikat sem, amiket a függőágyában alvó Annabel felé vetettek. Talán az a rettenetes zümmögés a fejében paranoiássá tette, mint mindenki mást is, minden esetre aludni egyáltalán nem volt képes.
Nem csak a táborban lévő férfiak miatt kellett aggódnia, úgy tűnt, minden más is, rovarok és denevérek is megpróbálják éjjelente becserkészni az anyját.
A negyedik éjszakát töltötte alvás nélkül, az anyjára vigyázva, és kezdtek rajta megmutatkozni az idegei elkopásának tünetei, szinte már képtelen volt tolerálni Don Weston rosszindulatú, bámuló jelenlétét.
Nem akarta fokozni a feszültséget még azzal is, hogy nekitámad, de már határozottan közel járt ahhoz a ponthoz.
A tűz fényesen lobogott. A lángja közvetlen fénykörén kívül jaguár hörrent fel. Úgy tűnt, hogy követi őket, de reggelente, amikor a vezetők kimentek ellenőrizni, soha nem találták egyetlen nyomát sem. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni azt a mély, dörmögő, reszelős hörgést. Hallotta a lassan csapkodó szárnyak hangját is Annabel feje fölött. Vámpírdenevérek telepedtek a fákra, és közben hozzá-hozzáértek a levelekhez, ellepték az ágakat, olyan számban, hogy a fa végül sóhajtani kezdett, míg próbálta megtartani a lehetetlenül nagy súlyt. Riley nyelt egy nagyot és a tűz másik oldala felé fordította a fejét. A teherhordók és a vezetők mindannyian a denevérekkel megrakott fára meredtek. A baljós teremtmények már negyedik éjszaka jelentek meg, alig másodpercek alatt, vészjóslóan sorba rendeződve.
Pedro, a vezető és a két teherhordó, Capa és Raul, kissé megmozdultak az árnyékban. Mindhárman megragadták a macsetéjüket, a pislákoló lángok által megvilágított arcuk megrémítette a lányt. Egy borzalmas, szívdobbanásnyi pillanatig, a férfiak pontosan olyan fenyegetőnek látszottak, mint a denevérek.
Riley lassan felült. Magán hagyta a csizmáit, számítva arra, hogy meg kell védenie az anyját.
Annabel nyugtalanul aludt, olykor nagyokat sóhajtott. Az anyjának még álmában is éles volt a hallása. Az is felébresztette, ha egy macska sétált végig a padlón, de most, amióta beléptek az őserdőbe, kimerültnek és nagyon gyengének látszott. Éjszakánként kifelé fordult a tűztől a függőágyában, a fejére nyomta a kezeit, és olykor halkan sírt. Még amikor a denevérek lepotyogtak a földre, és a szárnyaikon támaszkodva köréje másztak a sűrű növényzetben, akkor sem nyitotta ki a szemeit.
Riley alaposan előkészítette a védelmét, elhelyezte a fáklyáit, amiket könnyen meg tudott gyújtani, és amik egy kis tűzkört alkottak anyja alvóhelye körül. Ahogy leakasztotta a moszkitóhálót a függőágyáról, észrevette, hogy Raul lopakodik felé. Alacsonyan maradt és árnyékban, de láthatta, hogyan halad egyik sötét foltból a másikba, mintha zsákmányt cserkészne be.
Riley odapillantott alvó anyjára. Attól tartott, hogy ő a teherhordó kiszemelt prédája. Dobogó szívvel, szájában a félelem ízével, Riley kicsúszott a függőágyból és előhúzta a tőrét. Egy szál késsel nekimenni egy férfinak, akinél macsete van, és aki ráadásul gyakorlott annak használatában is, tiszta őrültség volt, de Raul útja rajta keresztül vezetett, mint a vámpírdenevéreknek is, ha az anyjához akart férni.
És nemcsak kése van, ha a férfi rá akarna támadni Annabelre. Riley felkapta az egyik fáklyát, amit korábban előkészített a denevérek elleni védekezésre, és beletartotta a tűzbe.
Meg fogja ölni, ha kell. Már a gondolattól is rosszul lett, de megkeményítette magát, és végiggondolt minden egyes lépést. Gyakorlatiasan. Epe emelkedett a torkára, de határozott maradt. Senki és semmi nem érhet az anyjához. Eldöntötte, és ebben senki és semmi nem lenne képes megállítani, még csak az a gondolat sem, hogy amit tenni készül, az tulajdonképpen előre megfontolt gyilkosság.
Raul ismét közelebb araszolt. Riley érezte verítékszagát. A férfi illata „rossz” volt a számára. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte, miközben a lábát óvatosan csúsztatva, tett egy lassú lépést anyja függőágya felé, és közben küzdőtartásba helyezkedett.
Szinte úgy érezte, mintha a talaj emelkedne a lába felé, hogy minél hamarabb stabilan állhasson. Soha nem volt még ennyire tudatában a Föld szívverésének. Egyetlen levél sem
zizzent. Gally sem reccsent. Úgy tűnt, mintha a lábai pontosan tudnák, hova léphetnek anélkül, hogy zajt keltenének vagy, hogy valami a bokájára tekeredne, és ő elesne az egyenetlen talajon.
Elhelyezkedett anyja függőágya előtt, egy olyan ponton, ahonnan minden irányba el tud mozdulni, hogy megpróbáljon távol tartani tőle egy támadást. Mozgás támadt a közelében, és ettől a szíve feldübörgött. Egy férfi árnyéka magasodott fel a hirtelen fellobbanó tűz egekig csapó lángjainak fényében, és fenyegetően rávetült Annabel függőágyára. Enélkül nem vette volna észre őt.
Jubal Sanders teljesen hangtalan volt. Riley villámgyorsan felé fordult, hogy szembenézzen vele, de a férfi egyszerűen elsétált mellette, és Annabel függőágyának fejrészénél ő is védő pozíciót vett fel. Ha meg akarta volna ölni az anyját, Annabel már halott lenne, ha ilyen közel tudott jutni anélkül, hogy Riley észrevette volna.
Oda sem kellett volna, hogy fordítsa a fejét ahhoz, hogy tudja, Gary Jansen az anyja lábainál helyezkedett el.
Négy napot töltöttek már azzal, hogy hogy gyalogoljanak a létező legnehezebb dzsungelterepen, így pontosan tisztában volt vele, milyen hangtalanul képes mozogni, de még így is meglepte.
Az csak a látszat volt, hogy inkább érezné magát otthon egy fehér laborköpenyben, szórakozott professzorként. Egyértelműen annak is zseniális volt. Ha beszélt vele, nem tudta nem észrevenni, milyen rendkívül intelligens, de minden ízében ugyanolyan könnyen mozgott a dzsungelben is, mint Jubal, ugyanolyan jól fel volt fegyverkezve, és nyilvánvalóan ugyanolyan jól is bánt azokkal a fegyverekkel. Örült, hogy úgy döntöttek, segítenek neki megvédeni Annabelt.
A rettenetes berregés a fejében suttogássá tisztult, egy pillanatig úgy érezte, hogy az agya mindjárt felrobban. Odanyomta az ujjait a halántékára. Éppen Garyre nézett, amikor a fájdalom berobbant a koponyájába, és összekoccantotta a fogait. Ugyanabban a pillanatban kapott a férfi is oda, és rázta meg a fejét. Az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a torkán.
A lány rápillantott Jubalra. Ő is érezte a fájdalmat.
A szavak idegen nyelvűek voltak. Egybeolvadtak, mintha csak valamiféle kántálás lenne, mégis határozottan különálló szavak voltak. Riley kitűnt abban, hogy az ősi, halott nyelveket is éppúgy megtanulta, mint a ma is élőket, de nem ismerte fel még a szavak ritmusát sem, míg Jubal és Gary, egyértelműen igen. Látta a megjelenő riadalmat az arckifejezésükön, és a pillantásban, amit egymásra vetettek.
Ben Charger tántorgott oda Annabell függőágyának másik oldalához, mindkét kezét a füleire szorítva.
– Valami nincs rendben – sziszegte –, ez az egész róla szól. Valami gonosz, holtan akarja látni.
Jubal és Gary egyetértően bólintottak. A denevérek mozgolódni kezdtek fölöttük.
Raul kijött az árnyak közül, a bozótvágóját szorongatva, ugyanazt a pár mondatot ismételgetve monoton hangsúllyal.
– Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη
Riley világosan hallotta a szavakat, és a teherhordó el is ismételte azokat újra és újra. Ismerte a törzsi dialektusok többségét, amit az őserdő ezen részén beszéltek. Tudott spanyolul és portugálul. Ismerte az európai nyelveket, sőt, még az oroszt és a latint is, de ez nem olyasmi volt, amit valaha is hallott volna. Még csak nem is latin eredetű volt. És nem is a holt nyelvek egyike azok közül, amikben jártas volt, de a szavak jelentettek valamit a teherhordónak, és ahogy rápillantott Jubalra és Garyre, a két kutatónak is.
Raul újra és újra elkántálta a szavakat, mélyen, torokból, mintha hipnózis hatása alatt lenne. A szemei megüvegesedtek.
Riley látott már szertartásokat, ahol bizonyos személyeket transzba ejtettek, és Raul pontosan ilyennek tűnt, amitől a veszély csak megkétszereződött. Izzadság ömlött végig a testén. Sötéten lecsepegett róla, ráfröccsent a levekre, amiken most hangyák ezrei másztak.
Állandóan rázta a fejét, mintha kőkeményen harcolna a hanggal a fejében, néha visszafelé botladozott pár lépést, de aztán könyörtelenül ismét előre indult.
Riley szája kiszáradt, amikor a denevérek elkezdtek aláhullani a fáról, hogy az aljnövényzeten keresztül kezdjenek el közelebb kúszni. Az apró szemek Annabelt bámulták, miközben lábakként használták szárnyaikat, úgy vonszolták magukat zsákmányuk irányába.
Raul is közelebb csoszogott, a mozgása rendezetlenné, esetlenné vált a szokásos, könnyed mozgásához viszonyítva, egyre gyorsabban és egyre hangosabban mormolta a szavakat minden megtett lépéssel.
Megszólalt a jaguár is, minden eddiginél közelebbről morrant fel. Riley el sem akarta hinni azt, ami történik. Egészen úgy tűnt, mintha az esőerdőben minden összefogott volna, hogy megölje az anyját. Távol tartotta a testétől meggyújtott fáklyáját, és gyorsan elkezdte meggyújtogatni a többit is, amit az anyja függőágya körül helyezett el. A tüzek fellobbantak, kialakítva egy alacsony fény- és tűzfalat Annabel körül.
Raul folyamatosan lépkedett előre, holott egyértelműen látszott, hogy kétségbeesetten próbál úrrá lenni magán. Valahányszor sikerült néhány lépésnyit hátrafelé vonszolnia magát Annabeltől, a teste magától elindult visszafelé. Nem gyorsan. Nem lassan. Akár egy programozott robot. Kántált, egyre hangosabban, ugyanazt a néhány mondatot. Egy azonnal parancsot. Egy kényszert.
– Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη.
A teherhordó úgy tűnt, észre sem veszi a zavaró, szárnyaikon mászó denevéreket. Zavaros szemei továbbra is Annabelre meredtek, két kézre szorította a macsetéjét, ahogy közeledett.
– Riley – szólalt meg Jubal –, maradj a fénykörben és tartsd sakkban a denevéreket. Rault majd én elintézem.
A lány megpróbált nem megkönnyebbültnek tűnni. Az ő kötelessége volt megvédeni az anyját, de a teherhordó ördögi arca, amiről sütött az elmebeteg, fanatikus céltudat, igazán elborzasztó volt. Visszalépett a tűzkörbe, közvetlenül az anyja mellé.
Jubal Sanders a fegyverével együtt a hangját is felemelte.
– Pedro, Miguel, Alejandro! – kiáltott a három vezetőnek – Állítsátok le, mielőtt lelövöm. Márpedig lőni fogok. Ha nem akarjátok, hogy Raul meghaljon, le kell fognotok őt.
Nem lehetett kétséges, hogy Jubal valóban felkészült rá, hogy lelője a teherhordót. A hangjában parancs rezgett, halk, bár eltökélt hangon beszélt.
Az idő lelassulni látszott. Alagúttá szűkült. Riley úgy látott mindent, mintha egy távoli álmot figyelne. A fejek elkerülhetetlen feléjük fordulásait, a félelem és a sokk arckifejezéseit. A feléjük mászó denevéreket. A teherhordó újabb lépését előre. Jubal rezzenetlenségét, kezében a fegyverrel.
Miguel, Pedro és Alejandro, a három testvér Raul felé indultak sietve, míg a többiek határozatlanul felálltak, nyilvánvalóan sokkolta őket a teherhordó nyilvánvaló szándéka, hogy megöljön egy nőt.
Úgy tűnt, Dr. Patton és a diákjai most vették észre legelőször, hogy valami nagyon nincs rendben. Mindhárman gyorsan felálltak, rémülten bámulták a helyszínt és elhúzódtak. A lángok hátborzongatóan fellobbantak a tűzgödörben és a földbe szúrt fáklyákon, mintha egy szellő fújt volna közéjük, pedig a levegő sem moccant.
– Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη.
Raul újra és újra elmondta az idegen nyelvű kántálást. Riley most egyértelműen hallott minden szót. Felismerte a furcsa ütemet, ugyanez zümmögött a fülében, bár sokkal távolabbról, ugyanezeket a mondatokat táplálták az agyába, és mindannyiuk agyába.
