LEO KESSLER
A tankpusztítók
Rángatózva, őrületesen imbolyogva, a kieresztett fékszárnyaktól szinte megállva az Ágyúmadarak, mit sem törődve a légelhárító tűzzel, újrameg újra átrepültek az orosz légvédelem tűzvörös zűrzavarán. Támadásukat a régi szép idők bátor kitartásával
és hevességével hajtották végre, amikor még a világon senki és semmi sem volt képes megállítani a mindent leigázó villámháborút.
L
EO
K
ESSLER
DUNA INTERNATIONAL A mű eredeti címe:
Tank-Busters
Copyright © Leo Kessler, 1984 A fordítás
a Century Publishing Co. Ltd., Corgi Book, 1984-es kiadása alapján készült
Magyar fordítás © Németh Zoltánné ,Varga István Irodalmi szerkesztő: Szujó Béla
Lektorálta: Krámli Mihály
Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv bármilyen módon történő másolása, terjesztése,
beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket is. ISBN 978 615 5013 07 2
DUNA International Könyvkiadó Kft. 1106 Budapest, Keresztúri út 8/A Telefon: 264 4555, fax: 264 4551
e-mail: kiado.dunakiado.hu
www.dunakiado.hu
www.facebook.com/DunaInterKonyvkiado
Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője Kiadóvezető: Baráz Miklós igazgató
Főszerkesztő: Sípos Attila Sorozatterv: Baráz Klára Borítóterv: Bucsy Balázs Műszaki vezető: Marton Éva Nyomdai előkészítés: HEXACO GNH Kft.
Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János igazgató
„STUKA… STUKA… STUKA! Halál sólymai… halálmadarak…
Vérvörös színű, haragvó acél fegyverünk… STUKA… STUKA… STUKA!”
ELSŐKÖNYV
I. FEJEZET
Sűrű, szürke köd gomolygott át a folyón, a jeges fehér pusztaság fölé. Itt-ott barnás foltok jelezték a német állásokat. A hótól súlyos fenyőfák közé vezető párhuzamos nyomok pedig azt mutatták, hol rejtőznek a Tigrisek és a Panzer IV-esek. Néhány nehéztüzérségi üteg is látható volt, kezelőik a fehér álcaháló alatt dideregtek.
De la Maziere őrnagy, az Első SS Stuka-ezred
parancsnokhelyettese elismerő bólintással nyugtázta a látványt, amint lassú ívben elhaladt felettük, saját, huszonhét Stukából álló századától követve. Tőle balra, illetve jobbra, Hanno von Heiter százados és báró Karst hadnagy hasonlóképpen
manőverezett a századaival. Az immár csaknem száz Stukából álló ezred1 a levegőben körözve várakozott a csatamező felett,
akár a vészjósló, fekete Halálsólymok.
Az ezred parancsnoka, Greim ezredes, Messerschmitt 109-esében ülve előre-hátra suhant a Stuka-alakzatok felett. Sebhelyes arcának aggódó tekintetével figyelte az ifjú SS-pilótáit. Jól ismerte már ezeket a Luftwaffe földi
személyzete által csak „Feketelovagoknak” gúnyolt, levitézlett arisztokratákat, akik rendszerint a dicsőségért, hírnévért meg a velejáró plecsnikért küzdöttek. Tudta, hogy átkozottul elkel a figyelem.
Az elit Első SS Stuka-ezred tömve volt képzetlen, tizennyolc-tizenkilenc éves kölykökkel, akiket „húggyal és
1 Az SS-nek a valóságban nem voltak repülős alakulatai. A
Lustwaffe-alakulatok pedig az ittenitől eltérő rend szerint épültek fel: 12 gép = = 1 Staffel (század); 3 Staffel = 1 Gruppé (zászlóalj); 3 Gruppé = = 1 Geschwader (ezred).
ecettel feltankolva” egyenesen a Reich kiképző iskoláiból küldtek ide. Ezek a zöldfülűek még mindig abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a Stuka a rémület legyőzhetetlen fegyvere, mint 1940 dicső napjaiban − a Führer repülő tüzérsége. Nem vettek tudomást arról, hogy a Junkers 87-eseknek még a módosított változatai is legalább száz kilométerrel óránként lassúbbak az átlagos iván
vadászgépeknél, és nem lehetnek ellenfelei a tehergépkocsi alvázra szerelt, mozgó légvédelmi lövegeknek sem, amelyekkel manapság már minden orosz hadosztály rendelkezett. Épp ezért, ha ő, Greim, élve vissza akarja hozni őket abból a pokolból, amibe rövidesen belerepülnek, akkor nagyon is oda kell figyelnie arra a babahintőportól illatozó szattyán SS-valagukra. Greim ezredes tekintetét kelet felé fordítva, a ködöt fürkészve repült tovább. Onnan fognak jönni, méghozzá hamarosan!
A de la Maziere bal oldalán repülő Hanno von Heiter nyugtatóan simogatta Fifi bundáját. Az ostoba kis francia pudli ott kuporgott gazdája mellett a szűkös pilótafülkében. Hanno elkeseredetten meresztette karikás, piros, részeg szemeit a szürke félhomályba. Mint mindig, ezúttal is szörnyen félt. A kormányrudat tartó keze szemmel láthatóan remegett.
Megnyalta ajkát. Idegnyugtató gyanánt legszívesebben beöntött volna egy kiadós pohár vodkát a gallérja mögé. A szíve úgy dübörgött, akár Ivánék Maxim géppuskája. Úgy érezte, mintha egy ködös, félhomályos, szürke barlangon kellene átrepülnie. A felleghasadékokon, imitt-amott temetési fények hatoltak át, egyelőre kegyesen elfedve előlük a lenti veszélyeket. De vajon meddig, kérdezte magától félelmében. Milyen kibaszott rövid
ideig? Menny, segg és felhőszakadás! Jelen pillanatban a teljes
jobbkarját odaadná egyetlen korty tüzesvízért!
− Uram! − zökkentette ki Hannemann őrmester mogorva hangja félelmes merengéséből.
kuporgó lövésznek. − Hol a probléma?
− Közvetlen mögöttünk, uram − dörmögte Hannemann a maga sajátos, kemény, berlini modorában. − Az egyik
manapság pilótának csúfolt hugyos hullajelölt csaknem a seggünkbe fúrja az orrát. Nem figyelmeztetné, uram, mielőtt felnyársal minket?
− Hadd emlékeztessem rá, Hannemann, hogy ezek a hugyos hullajelöltek egytől-egyig tisztek és úriemberek − válaszolta Heiter, ám hangjában immár nyoma sem volt annak a fekete akasztófahumornak, ami hajdan az Első SS Stuka-ezred mókamesterévé tette, mielőtt idegösszeroppanást kapott volna. − Nagyon remélem, hogy sokkal illendőbb…
− Tigris Egyes, mindenkinek! − szakította félbe Greim éles hangja Heiter szavait. − Tigris Egyes mindenkinek… Ott jönnek! Vették az adást? OTT JÖNNEK!
Von Heiter levegő után kapkodott. Még a mellette lapuló Fifi teste is megfeszült. A mintegy varázsütésre megnyíló köd feltárta a látványt, amire vártak.
Ügyetlen fémkacsák módjára tankok tömege gázolt ki a folyóból, magasra fröcskölve a havat a hátuk mögöttük. A harckocsikat a gyalogság követte. Egyik sor a másik után, oly szilárdan menetelve, mintha a Vörös téri díszszemlén lennének. Szuronyuk ragyogott a gyér, szürke fényben: egy egész a horizontig érő, hatalmas, menetelő embertömeg.
A von Heiter mögött ülő Hannemann a nyakát nyújtogatva, elismerő tisztelettel suttogta:
− Szent szalmazsák, őrnagy úr… Itt az egész szarházi
popov hadsereg!
Báró Karst hadnagy jégkék szemeit összeszűkítve bámulta a félelmetes látványt. Három óránál egész osztagnyi légvédelmi harckocsit látott. Olyan elavult tankokat, amelyek leszerelt tornyai helyére, négycsövű, nagysebességű
gépágyúkat szereltek, amelyek mindegyike percenként ezer lövés leadására volt képes. Magában megállapította, hogy kész
öngyilkosság lenne ebből az irányból támadni. Majd meghagyja a légvédelmi tankokat annak az idióta von Heiternek vagy de la Maziere-nek, aki elorozta előle a jogos parancsnokhelyettesi pozícióját. Ha kockára teszik a kényes nyakukat, ő a maga részéről sok szerencsét kíván hozzá nekik, és inkább a tankok első sora ellen indít támadást. Rácsapás és lelépés, mielőtt a popov tüzérség irányzékba foghatná.
Megnyomta a rádió kapcsológombját.
− Tigris Hármas mindenkinek! − adta ki harsány orrhangján a parancsot. − Támadás… támadás… Kövessenek… SIEG HEIL!
Miközben néhány rekedt, buja, fiatal torok az elszánt köszöntést visszhangozta, Karst báró már zuhanásba vitte gépét, s hozzálátott, hogy a mennyboltról alábukva ismét véghezvigye a Valkűrök szörnyűséges lovaglását.
A fékszárnyakon átsüvöltő széltől üvöltő szirénákkal, teljes sebességgel dolgozó motorokkal, száguldva csapott le az égből az Első SS Stuka-század. A lehetetlenséggel határos, őrült gyorsasággal zuhantak a támadó oroszok felé. Még a föld is felugrani látszott, hogy találkozzon velük. Egyik
zuhanóbombázó a másik után következett, valamiféle öngyilkos rendezetlenségben. A folyó átkelőjéért vívott harc megkezdődött.
* * *
Ezen az egész télen egyre csak visszavonultak. Megállni, beásni, várni, védekezni, néhány órányi, legfeljebb néhány napnyi kitartás, aztán indulás tovább, Ivánék szürke hordájától üldözve, újabb hullahalmokat hagyva hátra maguk mögött, hogy azokon az úttalan sztyeppéken lepje be őket a hó, és soha többé ne lássák viszont a szülőföldjüket. Így ment ez egész télen át.
Nagy Német Wehrmacht túlterhelt katonái számára, akik eddig hírből sem ismerték a vereséget. A Vörös Hadsereg
kérlelhetetlenül gördült előre, az orosz front teljes, 2000 kilométeres hosszában, egészen az északi Finn-öböltől kezdve a déli Fekete-tengerig.
Egy alkalommal néhány napnyi lélegzetvételnyi időt követően a Führer ellentámadásra adott parancsot Minszkből, ami azonban fejjel rohant bele az orosz ellenállás
áthatolhatatlan falába. A németek kilenc hosszú, véres kilométert támolyogtak előre, és minden egyes kilométer halottak és sebesültek ezreibe, valamint kilőtt páncélozott járművek százaiba került a hadseregnek, mielőtt megtorpantak volna, mint az ütéstől megszédülve térdre rogyó ökölvívó, akire kilencet számolnak. Egy nappal később az ivánok már folytatták nagy erőkkel végrehajtott támadásukat, a németek pedig ugyancsak folytatták „stratégiai visszarendeződésüket”.
A helyzet azóta annyiban változott, hogy kimerült, tetves, éhező csukaszürkék soraiban immár senki sem beszélt
,,stratégiai visszavonulásról” hanem csak „futásról”, sőt a többség egyenesen „menekülésről”. Menekültek az orosz medve elől! Az emberek és tankok áradata abban a tudatban özönlött vissza nyugat felé, hogy a kozákok kegyetlen
kancsukával és vértől pirosló karddal várják a hátramaradókat. A menekülők gátját átszakító folyó módjára, kitartó, állandó ágyútűz dörgésétől követve áramlottak visszafelé a havas pusztaságon. Pánikba esett, erejük végére ért, s a félelembe meg a szenvedésbe beleőrült emberek hullottak a hóba
zokogva, továbbmenésre képtelenül, szánalmasan könyörögve bajtársaiknak, hogy lőjék agyon őket, és vessenek véget a nyomorúságuknak. „Lőjj le! Kamerád… Lőjj… kér… lek!…”
A visszavonulás fejvesztett csődületté vált. Most az átkozott ivánok alkalmazták az 1940 dicsőséges nyarán Franciaországban általuk tökélyre fejlesztett villámháborús taktikát. Az oroszok által csatarepülőknek hívott Sturmovik
zuhanóbombázók dübörögve bombázták és géppuskázták őket. T 34-esek százai, ezrei, tornyukon a gyűlölt Vörös csillaggal, zakatoltak utánuk, ágyúk dörögtek, lángszórók szisszentek, mindent és mindenkit lerombolva, felperzselve, elégetve, lerohanva maguk előtt. Egyik gyalogos hadosztály a másik után rohamozott, félelmetes bariton „hurrá”-jukat üvöltve, sűrű sorokban, vállt vállnak vetve, néha tízes mélységben, miközben a rezesbandájuk úgy játszott, mintha valami ünnepségen
lennének.
Úgy tűnt, senki és semmi sem képes az áradat megfékezésére. A vezetőségét vesztett, morálisan megtört német egységeken úgy hatoltak át, mint kés a vajon. Horch törzstiszti járművek; nyolctonnás teherautók, lánctalpas vontatók, harckocsik, lőszerszállítók és kis zsákmányolt, ló vontatta szekerek torlódtak összes a végtelen sztyeppén, és süllyedtek egyre mélyebbre a jeges, havas, csalóka posványba. Sofőrjeik hiába túráztatták félelemtől kimeredt szemmel a járművek motorját. Kezük a volánra fagyott, szívük
megdermedt a rettegéstől, amint a fékevesztett állat üvöltésére vártak, a kozák lovak patacsattogására, amint a havon
dübörögve száguldanak a fritzek lemészárlására. Egyre tovább és tovább folyt a fejvesztett menekülés. Az elesettek
csukaszürke egyenruhás hullái elhagyott, összetört babák módjára tornyosultak az út mentén, akár a vérhastól gyötört szerencsétlenek ürülékei.
A menekülés, totális összeomlásba torkollott, amikor 1943 tavaszán döbbenetes hirtelenséggel beköszöntött az enyhülés. A hó sűrű, fekete iszappá vált, amit az oroszok
raszputyitszának neveztek. A járművek tengelyig merültek a
féktelen dágványba, ami embert, állatot, gépet, egyaránt elborított, amint csúszkáltak, küszködtek benne. Ettől kezdve a visszavonulás rémületes, nyomorúságos araszolássá lassult. A kozákok és a partizánok pedig mindenütt ott voltak, és a
posványba. Az elmaradókat lekaszabolták, megkínozták, pajtaajtókon keresztre feszítették, szétfűrészelték, fejjel lefelé távírópóznákra akasztották, lemetszett nemi szervüket pedig gúnyosan a tátott szájukba dugták.
Sok menekülő egyszerűen megőrült. Mások kenyércipóba dugták és átlőtték a lábujjukat, hogy így
tüntessék el az öncsonkításról árulkodó lőpor égésnyomait, és megpróbálták hadikórházba szállíttatni magukat. Olyanok is akadtak, akik egyszerűen elmetszették a torkukat a kapott borotvapengével és elvéreztek. A maradék tiszti állomány kétségbeesve igyekezett útját állni a rothadás terjedésének. Csakhogy ezer kilométernyire voltak az otthonuktól, elvágva egy szörnyűséges, idegen világban. Mi lesz, ha a teljes hadsereg széthullik? Az már a világvége kezdete lenne. A kivonulás nem volt más, mint egyetlen félelem keltette pánik által irányított exodus. A világ valaha látott legerősebb
hadserege a szemük láttára fog széthullani. A vészt valahogyan meg kellett állítani, mielőtt még túl késő lenne.
− El kell érnünk a Dnyepert! − buzdították őket. − Mihelyt a folyót elérjük, megállunk és visszaszorítjuk őket… Ott ugyanis már kiépített védelmi állásaink vannak…
Tartalékokkal… Friss csapatokkal… Teljes páncélos hadosz-tályokkal… Fedezékekkel… És egész bunkersorokkal… − Folyamatosan ezért könyörögtek. − Csak a Dnyepert kell elérnünk, fiúk, s ott már biztonságban leszünk… A Dnyeperig,
aztán már minden…
Ám szó sem volt kiépített védelemről a nagy orosz folyónál, mely úgy kanyargott az olvadozó hómezőn, mint valami lassan kúszó, szürke kígyó. Nem voltak sem bunkerek, sem páncélos hadosztályok, sem új, pihent alakulatok! Semmi, ami feltartóztathatta volna a féktelen ruszki támadást…
Egyetlen dolog kivételével: Greim ezredes Első SS Stuka-ezredét, a Feketegárda Stukáit!
* * *
De la Maziere felnyögött. Karst báró kötelékének második gépét eltalálták. Tisztán látszott, amint a
zuhanóbombázó megbillen, miután egy violaszínű tűzgolyó robbant az innenső szárnyánál. De la Maziere visszafojtotta lélegzetét és egy pillanatra még a saját zuhanásáról is
megfeledkezett. Az a tizennyolc éves pilóta még olyan fiatal, még szinte a fenekén a tojáshéj. A kölyök megpróbálta
irányítása alatt tartani a sérült gépet, de hiába! A Stuka szárnya leszakadt, s úgy lebegett alá, mint egy őszi széltől sodort falevél. Légvédelmi gránátok sokasága pettyezte körülötte az eget, előbb feketék, majd halványszürkék. A gép végső zuhanásba bukott és 400 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a föld felé. Az ivánok kétségbeesett meneküléssel igyekeztek kitérni az útjából. A Stuka sűrű, fekete füstöt és ragyogó, narancsszínű lángnyelvet húzva maga után száguldott feléjük, és 500 kilométeres óránkénti sebességgel a földbe csapódott. Egy iszonyú robbanás, és vége.
Még a kormányrudat izzadságtól nedves kezekkel markoló de la Maziere is érezte a becsapódás keltette légnyo-más erejét. A Stuka apró roncsdarabokra hullt, csak a kerekei szálltak lustán a füsttakaró mögött a levegőbe.
Úgy tűnt, hogy ez az első áldozat adta meg a jelet a Junkerseknek a tömegmészárlásra. Az orosz légvédelem
kihívását elfogadva, süvöltő zuhanással indultak támadásba. Az égbolt egyszeriben lángoló vörös és fehér nyomjelzősök sűrű hálózatává változott, amibe belevegyültek a robbanó gránátok fekete füstpamacsai. Egyik repülőgépet a másik után érte találat. Sok Stuka zuhant a halálba, saját végső, temetési füstjét húzva maga után. Ejtőernyők nyíltak fehér lobbanással, amint az ifjú pilóták menekülni igyekeztek, még mielőtt végképp késő lenne.
de egy átkozott légvédelmi ágyú a vártnál is gyorsabban rátalált. Szemei jegesen hidegek és számítóak voltak. Heves ívbe vitte a Stukát, könnyű préda után kutatva a lenti
csatamezőn. Látta, amint a Dnyeper német oldalán a nagy visszavonulás túlélői előjönnek búvóhelyeikről, hogy vissza-vágjanak üldözőiknek. Az egész folyót elborította a lőporfüst. A levegőt nyomjelzősök sietős, halálos morzéja lyuggatta át. Az ütközet alaposan felforrósodott.
Karst még mindig folyamatosan körözött, engedelmes társától követve, aki nyilván csodálkozott, hogy felettese miért nem zuhan újra támadásba, mint a többiek. Hadd csodálkozzon csak a fiatal idióta, gondolta magában. Ő is csak a régi
arisztokrácia tagja, akiknek többsége nem a
nemzetiszocializmus szent ügyének támogatása miatt csatlakozott az SS kötelékéhez, hanem azért, mert a
Feketegárda kínálta a leggyorsabb előmenetelt és a lehetőséget, hogy visszaszerezze elszegényedett családja megkopott
hírnevét. Ő is csak olyan, akár a többiek. Karst ajka vékony, kegyetlen vonallá biggyedt. Mindannyian csak az alkalomra várnak, és ebbe de la Maziere és von Heiter is beletartozik. Bezzeg az ő családja más volt, mint a többieké. A Karstok egy vasöntöde padlójáról felkapaszkodva dolgoztak meg a nemesi címükért, míg a végén már az egész acélművet magukénak tudhatták. Keményen dolgoztak, pontosan úgy, mint ő, három generációval később. Hitt benne, hogy a nemzetiszocializmus, mint a jövő alapja, lehetőséget kínál családja nevének újbóli felvirágoztatására. Itt tartott az elmélkedésben, amikor hirtelen felfedezte az alkalmas célpontot.
− Itt Tigris Három… Tigris Három! − kiáltott sürgetően a rádiójába a köteléke még élő tagjainak. − Állomásozó
gyalogság tíz óránál… takarosan összebújva. − Meglóbálta gépe szárnyait, miközben kísérője többiekkel együtt a
levegőben lebegve várakozott. Karst vett egy nagy lélegzetet, majd egy a százada többi Stukájára vetett végső, arrogáns
pillantással kiadta a parancsot:
− Támadás! − s vadul előrelökte a botkormányt. − Most! A Ju 87-es alábukott az égből és üvöltő szirénákkal száguldott az orosz gyalogság szürke tömege felé. Több száz, talán több ezer összezsúfolódott ember kínálta az ideális célpontot. A mögötte ülő lövésze, Petyhüdt Segg Schmidt levegő után kapkodott:
− Miért nem húzódnak le az útból vagy szóródnak szét ezek az őrült popovok? Így valóságos tömegmészárlás lesz! Miféle őrült barom népség ez, uram?!
Karst nem válaszolt. Teljes figyelemmel csakis a
célpontra koncentrált. Az arca oly merev volt, akár egy halotti maszk. Már egyre növekvő, riasztó sebességgel száguldott a föld felé. Röpke pillantást vetett a magasságmérője gyorsan lendülő, zöld mutatójára… 5000 méter… 4500… 4000 …
2000… 1000…
A zuhanóbombázó sárkányszerkezete csikorogva-nyi-korogva tiltakozott a ránehezedő, őrületes nyomás ellen. Karst fuldokolva szedte a levegőt. Halántékát megfeszítette az ereiben dübörgő vér, és különös, pattogó hangot hallott a fülében. Vörös ködfátyol terült szét a szeme előtt. Úgy érezte, mintha kegyetlen ujjak markolásznák a beleit. Pofacsontjai vasszegekként feszültek szemgödrének. Az orrából és füléből sűrű, vörös vér spriccelt elő. Ötszáz méter!
− Buxtehude főkurvájára, uram! − rikoltotta Petyhüdt Segg halálra rémülve. − Mikor akarja már ledobni azokat a szaros tojásokat, uram?… Dobja már le őket!
Karstnak az utolsó pillanatban sikerült leküzdenie a vörös ködöt, ami elárasztással fenyegette. Keményen visszarántotta a kormányrudat és egyúttal oldotta a bombákat. A terhétől megszabadult Stuka feljebb szökkent vagy huszonöt méternyit, a halálos fekete tojások pedig megkezdték lefelé bukdácsoló útjukat az orosz gyalogság felé.
iszonyatos nyomás hatására. A hatalmas nehézségi erő a pilótaüléshez préselte. A szeme őrületesen kidülledt, borvörös arcát elárasztotta az izzadság.
Petyhüdt Segg Schmidt őrületes diadalüvöltése térítette magához.
− Istenem, uram, eltrafálta a szarházi popovokat!
Szecskává aprította őket!
És valóban, a bombái telibe találtak, valósággal letarolta az oroszokat. A fekete füstöt árasztó robbanások vérvörös nyílásokat szakítottak a soraikban. Testrészek repkedtek a levegőben. A helyszín egyetlen szemvillanás alatt
horrorisztikus emberi mészárszékké változott. Szörnyűségesen megcsonkított fiatalemberek vágóhídjává. Akik tehették, elhajították fegyverüket és féktelen pánikba esve
keresztülrohantak a földeken, így próbálva elmenekülni a halálmadarak elől.
Karstból hisztérikus zokogás tört elő. Abban a
pillanatban, amint visszanyerte uralmát a gépe felett, valóságos szexuális élvezet agóniája rázta meg a testét. Felsikoltott, és különös, kielégült gyöngeség áradt szét az ágyékában. Magasan felszáguldott az égboltra, kivonva magát a további harcokból. Haljanak csak meg a bolondok. Ő, a negyedik Karst báró, túl fogja élni… élni… élni. Közben az alattuk vonagló haldoklók teste magasra tornyosult, akár az egymásra hányt fahasábok.
* * *
Greim ezredes káromkodva körözött vadászgépével a halál szörnyűséges színhelye felett. Karst helytelen célpontot választott. Az isten verné meg ezt a fanatikus őrültet, miért a gyalogságot bombázta, amikor a ruszki T 34-esek csordája sértetlenül tör az állásaik felé? Pokolba ezzel az arrogáns náci gazemberrel! Folyton csak magára és a saját előnyére képes
gondolni! Márpedig ha a szovjet tankok még közelebb érnek a német frontvonal szerencsétlen, nyomorult bokorugróihoz, és nem állítják meg őket azonnal, akkor mindennek befellegzett. A Dnyeper védvonala átszakad, és a Wehrmacht menekülhet tovább. Megnyomta a rádió gombját és a rádióforgalmazás szabályainak fittyet hányva belekiáltott az éterbe:
− De la Maziere, veszi az adást? Az ég szerelmére, azonnal indítson támadást a századával az orosz tankok ellen! Vége!
De la Maziere válasza nyomban megjött, és Greim a gépfegyverkattogás okozta fémes torzulás dacára is érezte, hogy a határozott arcú, jóképű, fiatal, arisztokrata tiszt ereje végét járja. Az ezredes természetesen tudta, hogy az őrnagy százada már így is súlyos veszteségeket szenvedett.
− Herr Major − förmedt rá kénytelen-kelletlen
megacélozott hangon, noha megvetette magát azért, amit de la Maziere-vel és eddig túlélő pilótáival tennie kellett. − Azonnali rácsapás… bombázzák szét a támadó T 34-es hullámot!
Minden ezen áll vagy bukik. Ha nem sikerül, csak a Jóisten tudja…
De la Maziere félbeszakította a mondatot. Eltorzult hangjából leplezetlen, sürgető könyörgés érződött:
− De uram, már így is elvesztettem az embereim felét. Ezek a zöldfülűek még teljesen tapasztalatlanok… Arról nem beszélve, hogy ezek a kurva Stukák már totál elavultak az ilyesféle harchoz… Uram, ezek még csak gyerekek! − fejezte be tétován. − Vége!
− Parancsot végrehajtani, őrnagy! Vagy vállalja a konzekvenciákat! Nyomás, készítsék ki azt az élen haladó tankhullámot!− vágta el a vitát Greim harsány, nagyképű hangot kényszerítve magára. A pilótakabin oldalán kitekintő ezredes látta, amint a T 34-esek sorai egymás után közelítenek a feszülten várakozó német gyalogság felé. Hosszan előreálló 75 mm-es lövegeik alig várják, hogy halált és rombolást
okádhassanak. − Nincs más választás. Vége és kikapcs! Greim egy hosszú pillanatig azt hitte, hogy fiatal helyettese megtagadja a parancs végrehajtását. Ám a kétszáz éve a német állam szolgálatában álló de la Maziere család neveltetése és a beléje sulykolt katonai vasfegyelem diadalmaskodott.
− Zu Befehl, Herr Oberst!2 − válaszolta de la Maziere
II. FEJEZET
− Káplár − vakkantott rá hatásosan a lövészére de la Maziere. A százada maradéka, összesen tíz gép gyűlt össze körülötte magasan a csatamező felett.
− Uram?! − reagált a fiatal lövész, miközben hangjából félelem érződött. Alig két hónapja, hogy elhagyta a Reich lövésziskoláját, és álmában sem gondolta volna, hogy az egyik leghíresebb Stuka-ász lövészeként fog tevékenykedni éles légi harcban.
− Jól tartsa nyitva a szemét, tizedes − förmedt rá de la Maziere, miközben türelmetlenül várt ifjú Sólymai
felkészülésére. − Ne azzal törődjön, ami a földön történik, azt bízza csak rám! Kelet felé figyeljen, és mihelyt észrevesz egy vadászgépet, nyomban jelentse! Világos?
− Igenis, uram! − vágta rá előírásszerűen a tisztes. De la Maziere jónak látta valamivel könnyedebb hangnemet is megütni:
− Aggodalomra semmi ok, káplár. Én már a háború kezdete óta nyomom az ipart, és néhány jelentéktelen
karcoláson kívül nem kaptam más sebet, mint egy jókora bőr-keményedést a seggemre, ettől az átkozott, kőkemény
pilótaüléstől! Nincs semmi hézag?
− Semmi a világon, uram! − válaszolta a háta mögül a borzas hajú fiatalember, erőltetett, riadt mosollyal. Úgy látszik, ez a jóvágású, fekete bőrkabátot, a nyakában pedig
Lovagkeresztet viselő fiatal hős egészen rendes fickó, dacára annak, amit a luftwaffés tüzérek összehordtak ezekről a fekete arisztokratákról. Tudja, hogyan kell beszélni egy magafajta, újsütetű, tapasztalatlan repülőssel. Egész megfeledkezett a félelméről. Elszántan megragadta a géppuska markolatát és
szemét a keleti horizontra függesztve lelkesen kutatni kezdte. Miután eligazította, de la Maziere már nem is törődött tovább a lövészével.
− Tigris Kettes, mindenkinek! − szólt bele a rádióba. − Lánckötelékben támadunk, mivel úgy mutatjuk a legkisebb célpontot. Egyenesen felhúzunk, szorosan egymás
segglyukában. Aztán egy, ismétlem, egyetlen egy rácsapás! Jól véssék az eszükbe, nincs ismétlés, elsőre telibe kell trafálni a célpontot! A majdnem találat annyi, mintha le sem dobták volna a bombájukat. A tojásoknak csakis akkor lesz kellő hatása, ha pontosan az átkozott T 34-esek tetőpáncélzatára dobják. És még egy fontos dolog! Mihelyt valaki kiszúr egy ruszki vadászgépet, azonnal elhúzni a csíkot! Földimádat, és szárnyaikat a hónuk alá kapva nyomás hazafelé! − Erőltetett nevetéssel folytatta: − A Stukáink nem lehetnek méltó ellenfelei az iván Jakoknak. Ez a harci ábra, bajtársaim. Aki nem veszi tekintetbe, nem lesz hosszú életű. An allé! Hals −
und Beinburch!3 − aztán előretolta a botkormányt.
De la Maziere minden erejével a rezonáló kormányművet szorítva, felváltva figyelte az alatta körbeforgó földet és a műszerfal őrületesen cikázó, zöld mutatóit. A gyilkolás ősi, vad izgalmától elragadtatva, sűrűn kapkodva szedte a levegőt. Pedig hányszor átesett már ezen a tortúrán.
Franciaországban, Belgiumban, Görögországban, Jugoszláviában, Krétán és legutóbb itt Oroszországban. De képtelenség volt megszokni. A zuhanás mindig megújuló, makacs, halált megvető izgalmat jelentett számára. Ezúttal is meg kellett küzdenie a természet csábító kísértésével, ami valósággal húzta lefelé, hogy a földbe, a végső
megsemmisülésbe csapódjon. Ő azonban e helyett kiszemelte a célpontját, azt a T 34-es tankcsoportosulást, melynek élén a parancsnoki harckocsi haladt, tornyában a zászlót lengető tiszt
apró, fekete alakjával. Ideális helyzet. Ha ezt kivonhatná a forgalomból, a többi elvesztené az irányítást. Hatásos rádiórendszer híján a parancsnok elvesztésével a
zászlójelzésekhez szokott orosz páncélos erő tétlenségre lenne kárhoztatva.
A föld s azok a fémes, szürke lövedékek felfelé
száguldottak, hogy találkozzanak vele. Tisztán láthatta, amint a kísérő gyalogság őrülten keres fedezéket vagy a fegyverét elhajítva, vad rohanással igyekszik szabad területre.
Megfeszülő állkapoccsal kereste a bombakioldó kart. − Most! − krákogta fogcsikorgatva, miközben érezte a bíborszínű arcán patakokban csurgó izzadságot. Megrántotta a kart.
A Stuka úgy megugrott, hogy egy pillanatra csaknem elvesztette az irányítást. Az őrnagy egyre fokozódó sebességgel száguldott tovább. De la Maziere még épp időben vette ki gépét a zuhanásból, mielőtt túl késő lett volna. Kieresztette a féklapokat és teljes erővel hátrarántotta a botkormányt. Vállizmai sajogtak s úgy megfeszültek, hogy széthasadással fenyegették inge vékony anyagát. A géptörzs úgy remegett, mint egy csapdába esett vadállat. Ösztönösen kitátotta a száját, és csak utóbb döbbent rá, hogy tele torokból üvölt. A
dobhártyája majd szétpattant. Piros és fehér csillagok robbantak a szemei előtt. Mire visszanyerte uralmát a zuhanóbombázó felett, már az összes szegecs csikorgott az elviselhetetlen feszültségtől. Hamarosan már különösebb erőfeszítés nélkül száguldhatott a magas égbolt felé a
légvédelem dühödt, fekete füstpamacsaitól követve. Sikerült! Megcsinálta! Bombája pont a célpontba csapódott be. Odalenn a parancsnoki tank szétroncsolódva állt és füstölgött. Hosszú ágyúcsöve törött nyak módjára, erőtlenül lefittyenve csüngött.
Ettől kezdve a T 34-esek teljes zavarodottsággal
száguldoztak össze-vissza, de la Maziere ifjú pilótái pedig már sokkal könnyebben zuhanhattak alá üvöltő szirénával, csikorgó fékszárnyakkal, hogy ledobják halálos bombáikat. Egyik tank a
másik után borult lángba, a felrobbanó üzemanyag pedig végképp elintézte a fémszörnyetegeket. A harckocsik óriási forrasztólámpák módjára égtek. Csupa dörgés, tűztenger és rettentő fémes csikorgás volt minden, amint a tankok megálltak és megsemmisültek az iszonyú robbanások során.
Holtsápadt, sokkos állapotban sikoltozó harckocsizók másztak ki használhatatlanná vált fémkoporsóikból, kék lángkarmokká vált kézzel a földre zuhanva rángatóztak és vonaglottak, amint a tűz fokozatosan elemésztette őket.
A németek felpattantak lövészgödreikből. A tisztek éles hangú sípjukat fújták és parancsszavakat üvöltöztek. A vörös arcú tiszthelyettesek kiáltozással és rúgásokkal siettették a késlekedőket. A vérszomjas és a csata őrült hevétől
elragadtatott katonák előregörnyedve nekifeszültek az oroszok záporozó tüzének, hogy áttörjenek ezen a halálos
felhőszakadáson. A levegőben száguldó fémörvénnyel mit sem törődve nekirontottak üldözőiknek.
A kelepelő gépfegyverek nyomán dús aratásra lelt a halál. A rohamozó németek sorra estek el. Gerincük groteszk ívbe feszült a fájdalom extázisában, kezük a levegőt markolta, hogy távol tartsa az elkerülhetetlent. Nyomukban már ott jöttek a többiek, akik a társaik végvonaglásban lévő testén át, ezen az eleven, szürke szőnyegen küzdötték magukat előre a folyóhoz vezető úton.
A gyalogság behatolt az égő T 34-esek közé. A tankok túlélő személyzetének arra sem maradt ereje és ideje, hogy kegyelemért könyörögjenek. Helyben lemészárolták őket, akár a néma barmokat. Aztán rohantak tovább, egyre tovább. Míg meglepetésszerűen bele nem ütköztek az ott álló orosz gyalogság soraiba, és állati dühükben őket is le nem tarolták. A csatamező harcoló orosz és német gyalogosok kis, örvénylő csoportjaira szakadt. Atavisztikus, ősi módon vívott, ember-ember elleni közelharc folyt. Senki sem kért és nem is adott kegyelmet. Aki egyszer elesett, soha többé nem állt fel.
Kegyetlenül aprították, szúrták, döfték, ölték egymást, kinyomták a másik szemét asztmatikus, levegő után kapkodó tüdővel, izzadságtól csillogó arccal trágár szavakat üvöltve, bokáig gázolva a saját vérük latyakjában. Nem foglalkoztak tankokkal, repülőgépekkel, ágyúkkal, semmiféle ember alkotta fegyverrel. A barlangi ősember szelleme uralta a harcmezőt, a régmúlt ösztöne, amit csakis kiömlő vérrel és hirtelen halállal lehetett csillapítani.
Fenn a magasban körözve Greim ezredes − három háború veteránja −, tudta, hogy emberei véghezvitték a lehetetlent, és megállították az orosz előretörést, noha súlyos árat kellett fizetniük érte. De a Dnyeper védvonala ki fog tartani − ideig-óráig. Az alant elterülő, szörnyűséges, holdbéli tájra meredt. Ott égtek szanaszét az alakulat szétroncsolódott gépei. A maréknyi, még épségben lévő repülő mint szirmait bontó fekete tulipán, lendült új, halált megvető zuhanásba. Körülöttük a légelhárító lövegek halálos fekete pöttyei pontozták az eget. Greim Oberst úgy döntött, hogy mára eleget szenvedtek ifjú arisztokratái. Ezen a tavaszi napon alaposan megdolgoztak a zsoldjukért.
Ideje hazavezérelni a túlélőket, mielőtt a vadászok beköszönnének. Megnyomta a rádió gombját:
− Itt Tigris Egyes, mindenkinek! − kiáltotta a hirtelen rátörő fáradság által figyelmezetve rá, hogy túl öreg már az aktív bevetésekhez. Eljött az ideje, hogy hátországi bázis-csődör váljék belőle, és egy kényelmes bőrfotelben
nyújtóztassa a lábait és a szűkszoknyás, szürke egerek4 kerek
fenekén legeltesse a szemeit. − Vissza a bázisra! Vissz… − hirtelen elakadt a hangja. A recsegő éterből egy izgatott
rádiókezelő hangja ütötte meg a fülét, amint folyamatosan az ő hívójelüket ismételgeti.
Vételre váltott és tátott szájjal hallgatta a rádiós szavait. Mihelyt az üzenet befejeződött, nyomban visszaváltott adásra,
sietségében még a hivatali szabályzatnak megfelelő bejelentkezés elreccsenéséről is megfeledkezett:
− Itt Greim, mindenkinek! Azonnal szétválni! Szétválni! Irány a Morozovszkaja reptér! A tarzsinszkajai bázisunk támadás alatt! Vették az adást, pilóták? Ne landoljanak
Tarzsinszkaján, mert valószínűleg ellenséges kézre került!
Egy pillantást vetett az üzemanyagszint-mérőre. A zöld mutató máris veszedelmes közelségben táncolt az „üres” jelzéshez. Ez azt jelenti, hogy a Stukák üzemanyaga is fogytán lehet. Az egész átkozott ezred üzemanyagtankjai kiszáradtak.
− Szétválni és irány Morozovszkaja! Vége és kikapcs! A Dnyeper átkelőjéért vívott harc számukra ezzel befejeződött. Ettől kezdve minden gépszemélyzet magáért felel, abban a tudatban, hogy bármelyik repülős, aki szovjet kezekbe kerül, eleve halálra van ítélve, főként a mai nap után.
Greim ezredes hosszú, meredek zuhanásba vitte vadászgépét. Ideje földet érni, már alig várom!
* * *
− Meséltem már önnek, Uram, arról a kis puncusról, akivel egyszer Szmolenszkben hozott össze a sors, és akinek négy cickója volt?
A hazafelé szálló Stukák között repülő Hanno von Heiter még lejjebb ereszkedett, úgy hallgatta Hannemann
visszaemlékezését.
− Igazi, bejáratott, szaftos popov Lucy volt. Akkora bö-gyei voltak, hogy ha az ember fejét a felső pár közé kapta, egy teljes álló hétig semmit sem hallott.
Szövegelés közben Hannemann folyamatosan a szürke égboltot pásztázta jobbra-balra. Imitt-amott fekete füstgombák emelkedtek a Dnyeper fölé, de az légtér iván vadászgépektől mentes maradt.
volt neki. Az ember azt mondhatná, egyfajta tartalék mell készlet…
Hanno von Heiter mély sóhajjal magához szorította Fifi vézna, szőrös testét a bizonyosság végett, hogy az eleven kis talizmánját újra biztonságban hazaviszi. De vajon még meddig? Biztosra vette, hogy ha egyszer Fifit elveszíti, akkor neki is vége lesz. A talizmánja nélkül befellegzett a túlélés esélyének.
− Hannemann főtörzsőrmester! − vágott közbe határozottan. − Ha nem tudná, ezúton közölhetem magával, hogy a berlini kuplerájban töltött eltávozásunk óta nem járt eleven kanca a lábam között, annak pedig már több mint fél esztendeje. Szóval, kedves főtörzsőrmesterem, nem tudna valami másról értekezni?
− Dehogynem, uram, természetesen − vágta rá
Hannemann engedelmesen. − Beszélhetek például a kutyákról. Mit szólna hozzá, ha a négylábú csahosokról társalognánk?
A lövész egy pillanatra a pilóta tarkójára meredt, és azt látta, hogy csupa nedvesség az izzadságtól. Azt is tudta, hogy miért. A fiatal, jóképű, iszákos tiszt egyszerűen félt. Az ilyen sűrű, bevetésekkel teli napokon mindig így ment. Csak az ostoba békazabáló pudlija meg a napi egy üveg tüzesvíz tartotta benne a lelket. Hannemann egyszerre félte és utálta az arrogáns, fiatal fekete arisztokratákat, akik basáskodtak felette meg a többi paraszt, vagyis a Luftwaffe tiszthelyettesei felett. De egyúttal sajnálni is tudta az ilyen von Heiter-féle,
idegronccsá vált túlélőket. Ugyanakkor folyamatosan rajta tartotta a szemét az „új szarháziakon”, a kiképzőiskolákból ideszalajtott zöldfülűeken, akiknek még a valagán volt a tojáshéj. Ezek is ugyanolyan arrogánsak voltak, mint az öregek, ezek is csak a dicsőségre, meg az előléptetésre hajtottak a Frau Hannemann jóképű fiacskájához hasonló lövészek kárára.
üzemanyagtartály már csaknem kiürült, remélhetőleg baj nélkül elérhetik az ideiglenes repülőteret. Óvatos pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A fénylő üveg ezüstnégyszöge üres volt. Ellenséges vadászok nyomát sem lehetett látni.
− Hát jó − mondta kissé nyugodtabban −, ha annyira mesélhetnéke van, Hannemann, nyomja a sódert a kutyákról.
− Szóval a helyzet az, hogy az ebek eleve különböznek a galamboktól − élcelődött Hannemann, miközben a század felhőben repülő többi tagját figyelte. − Mert ha teszem azt, galambokat etet az ember, azzal csak azt éri el, hogy utána jól leszarják.
Von Heiter kifejezéstelenül felkacagott:
− Hát, végül is van benne valami − válaszolta elismerően, miközben még lejjebb ereszkedett a Stukával, hogy a legalsó felhőrétegen vonszolja végig ördögi fekete árnyékát. − Szóval ez a véleménye, Hannemann főtörzsőrmester?
− Másfelől viszont − folytatta Hannemann fakókék szemének furfangos, kópés pillantásával −, ha az ember megéhezik, nem eheti meg őket. Mármint hogy a kutyákat.
− A pokol összes ördöge nevében, mit mondott? − recs-csent rá von Heiter megdöbbenve.
− Nem eheti meg a kutyáját! − vihogta Hannemann. − Pedig állítólag sokkal finomabbak a tetőjáró nyulaknál.5
Hallomásból tudom, hogy egy átlagos tetőnyúlnak olyan száraz az íze, mint a papundeklinek. A kutyasült viszont sokkal zaftosabb. Emlékszem, egyszer Spanyolországban, még a jó öreg Condor Légió6 napjaiban… − Hirtelen elharapta a
mondatot, és a gúnyolódó pillantás lehervadt széles, kemény ábrázatáról. Tekintete még éberebbé, figyelmesebbé vált. Egy baljós, fekete pontocska jelent meg ugyanis mögöttük az égbolton, és pillanatról pillanatra növekedett!
5 Macskáknál.
6 Amikor a németek, mint önkéntesek vette részt a polgárháborúban, Franco
A főtörzsőrmester nyelt egy nagyot, és a félelem jeges ujjának érintését érezte végigsuhanni a gerincoszlopán.
Hanno von Heiter a gyorsan közeledő veszélyről mit sem sejtve repült tovább. Hannemann a megfelelő irányba lendítette a zuhanóbombázó egyedüli védelmi fegyverét jelentő
géppuskát, hogy szükség esetén felvegye az odadobott párbajkesztyűt. Egyelőre még abban reménykedett, hogy a közeledő gép egy másik Stuka, ami hozzájuk hasonlóan lemaradt az alakzattól. De nem ez volt a helyzet. A rövid, kerek, cső formájú sárkányszerkezetet és rövidre vágott szárnyakat el sem lehetett téveszteni.
− Uram! − jelentette sietősen. − Egy bandita tizenkét óra magasságában! Véleményem szerint, egy Jak, uram!
Von Heiter szíve kihagyott egy dobbanást. A botkormányt markoló keze megdermedt, még arra is képtelen volt, hogy a tükörbe nézve maga is meggyőződjön a jelentés valóságtartalmáról.
− Most már biztos, hogy támadásra készülő ruszki vadász, uram! − közölte Hannemann csőre töltve a
gépfegyvert. Az ellenséges vadászgép riasztó gyorsasággal közeledve leszűkítette a távolságot és felzárkózott a lassú, nehézkes német zuhanóbombázó mögé. A főtörzsőrmester célba vette a Jakot és testileg-lelkileg felkészült a heves légi manőverekre, amelyeket von Heiternek végre kellett hajtania, ha ki akartak mászni a csávából. Jó lesz odafigyelni az
elkövetkezendő néhány pillanatra, különben Frau Hannemann jóképű fiacskáját koporsóban viszik haza, ha ugyan eljut a
Vaterland földjéig!
Von Heiter épp akkor pillantott fel, amikor az ellenséges vadászgép kurta szárnya peremén felvillantak az első
géppuskasorozatok dühös fényei. Nyomjelzősök sokasága zúgott a Stuka felé, egyre szűkebb villába fogva a halálos csapdába esett német gépet.
üvöltött Hannemann a rádióba, a pilóta a csontja velejéig lebénult. Fifi ugatásától tért vissza az életösztöne. Forróság árasztotta el a testét. Lábával a kormányrúdba rúgott, majd egy gyors mozdulattal balra rántotta. Kis híján eszméletét vesztette a hirtelen manővertől. A ránehezedő fekete köd, elárasztással fenyegette. Valami végigszaggatta a géptörzset. Égett lőpor savas, maró bűze érződött.
A következő pillanatban a tömzsi kis Jak sértetlenül elsuhant mellettük. Hannemann már csak az eltűnő farka után tudott megereszteni egy vad sorozatot. A szovjet vadász a hátára fordulva felhúzott közvetlenül a felhők fölé. Ekkor azonban egy második Jak jelent meg a tehetetlen Stukára támadva. Von Heiter a véráramába lövellő adrenalin hatására ösztönösen cselekedett. Újra megrántotta a botkormányt, hogy kiegyenesítse gépe röppályáját. Maga előtt megpillantotta az első Jakot, amely éles ívben visszatérni igyekezett,
megpróbálva újra támadásban lendülni, mielőtt Hanno Stukája a felhők menedékébe menekülhetne.
− Ebből nem eszel! − kiáltotta diadalmasan leküzdve a félelmét és megnyomta az elsütő gombot. A szárnyakba szerelt ikergéppuska frenetikusan életre kelt. Fifi vonyított, ám Hanno von Heiternek ezúttal nem volt ideje a talizmánja
pátyolgatására. A trimmlapot kiegyenesítve, függőlegesen száguldott a felhők felé.
− Megúsztuk! − kiáltotta megkönnyebbülten, amint a Ju 87−es belemerült a sűrű, megnyugtató, fehér masszába. − Na, most találjatok meg, ruszki balfékek!
− Richtig! − üvöltötte egyetértően Hannemann, látva, hogy von Heiter három másodpercenként változtat az
útirányon, tudva, hogy az egyik Jak még a nyomukban lehet a felhők között, miközben a másik nyilván közvetlenül a
felhőalap alatt repülve a tiszta égbolton vár az
előbukkanásukra. Régi vadászrepülő trükk − csakhogy Hanno von Heiter sem ma kezdte ám ezt a játékot, de nem ám ruszki
elvtikéim! Csak azért is túléli a háborút… * * *
Vagy tíz kilométerrel arrébb de la Maziere is hasonló fogadalmakat tett, látva, hogy egy teljes Jak-század közelít feléjük az általában használt, furcsa, szabálytalan kötelék formációban, csúf, ügyetlen delfinek módjára fel-alá táncolva a szürke égbolton.
Előttük a két másik század pánikba esett lemaradottjai haladtak. Az első Jak lecsapott. Az őrnagy csak halk
gépfegyverkattogást hallott, aztán az egyik Stuka fehér glikolködöt húzva maga után, alábucskázott az égről.
− Ugrás! − biztatta magában rémült elszörnyedéssel de la Maziere a megsemmisülés felé dübörgő Junkers személyzetét. − Az Isten szerelmére, ugorjatok már ki!
Egy alak bukott ki a gépből behúzott fejjel, a felhúzott térdein összekulcsolt kezekkel, mint valami akrobata
kígyóember. Aztán kinyílt a fehér ejtőernyő, és a Stuka-pilóta zuhanása, lassú ereszkedéssé csillapodott.
De la Maziere határozott, jóképű arca mély megköny-nyebbüléssel nyugtázta a látványt. Ám nem sokáig tartott a megnyugvása, mert újabb Jak száguldott előre és a géppuskája az ejtőernyőn függő, tehetetlen pilótára irányult.
− Ne! − üvöltötte de la Maziere, de a kegyetlen tűz már beletépett az ifjú testébe, élettelenül hintázva hagyva maga mögött.
Az őrnagy minden veszélyről megfeledkezve, mint valami zsoké, dühtől eltorzuló arccal, lángoló tekintettel előrezúgott gépével és csak nyomta-nyomta az elsütőgombot. Bár elég nagy távolság választotta el az ellenségtől, túlzott indulata meggátolta a józan mérlegelésben. Ám csodák csodájára fehérfényű nyomjelzőseinek dühödt villanása kardpengeként hasította végig a Jak törzsét. A szovjet gépből szinte dühödt lángocskák lobbantak. Az orosz pilóta elvesztette
uralmát a repülője felett. A Jak hátára fordulva süvített a föld felé. Senki sem ugrott ki belőle.
Ám szinte azonnal két másik szovjet vadászgép fordította figyelmét az új áldozat felé. Felhagytak a lemaradók
lemészárlásával és barna füstöt húzva maguk után felfelé zúgtak a szürke égbolton, hogy aztán jobbra-balra kitérve, bekerítő hadműveletbe kezdjenek.
De la Maziere maga is teljes gázt adva meredek emelkedőbe vitte Junkersét. Váratlan taktikai húzásával teljesen meglepte a közelebbi Jak pilótáját, aki nyilvánvalóan arra számított, hogy a német majd a felhő fedezékébe igyekszik bemenekülni. Életével fizetett a tévedéséért.
Ugyanis mire tüzet nyitott, de la Maziere már eltűnt onnan, így a golyói ártalmatlanul zúgtak el a messzeségben. Amikor az őrnagy szintbe hozta gépét, a mögötte ülő káplár riadtan felüvöltött, ő azonban meg sem hallotta, annyira lefoglalta az ölés izgalma. Ráadásul akkora nehézségi erő préselte a pilótaülésbe, amely csaknem átküldte a bélését a gerincén. Végrehajtott egy szűk fordulót.
A Jak megpróbált szembefordulni vele, de hiába. De la Maziere akkora magassági fölényre tett szert, hogy az orosznak lefulladt a motorja. A visszatámadó Stuka lefelé repült. Az orosz arca, fehér foltot mutatott a plexi mögött. A két gép egyre közelebb dübörgött, amikor de la Maziere félelmetes látványt pillantott meg a visszapillantó tükörben. A második Jak a Junkers farkára akaszkodott.
− Az ördög vinné el magát, tizedes, adjon már egy kis ólmot annak a kurafinak! Tömje ki, az Isten szerelmére!
− Jawohl!
A tizedes megfelelő irányba lendítette a géppuskát és megeresztett a másik Jakra egy hosszú sorozatot, nyomjelzősök halálos morzsájával szórva tele a levegőt. A Jak egy jobb kitérővel igyekezett elkerülni, hogy a vad darázsraj elzúgjon mellette. A kölyök megoldotta a házi feladatot. De la Maziere
levette szemét a visszapillantó-tükörről, és az áldozatára koncentrált. Úgy érezte, maradt még néhány pillanata, míg a második Jak újra támadásba lendülhet.
Az első orosz még csak most jött ki a fordulóból. Abban a tudatban, hogy a Stuka mögéje került, és lelőheti, összevissza kezdte dobálni a kis vadászgépet, így próbálva lerázni de la Maziere-t, és leküzdeni magassági hátrányát. Az őrnagy azonban egészen addig kitartott, míg a Jakovlev bekerült a fegyvere irányzékába. Akkor megnyomta az elsütőgombot, egyszer, kétszer, háromszor. Gyors, hatékony, jól irányított sorozatok voltak, még arra is ügyelt, hogy takarékoskodjon a lőszerrel. Az orosz hiába kanyargott, forgolódott, lúpingolt, képtelen volt lerázni szívósan tapadó német ellenfelét. De la Maziere újabb nyomjelzős adagot pumpált bele. A Stukát is megrázta a heves sorozat. A kabint elárasztotta a lőporfüst.
Egy élénk, heves villanáshullám futott végig a Jak hosz-szán. Fényes fémdarabkák szakadtak ki belőle. A vadászt erős rezonancia rázta. Látva, hogy közel a vég, de la Maziere fájdalmas fogcsikorgatással megadta neki a kegyelemlövést. A mögötte ülő tizedes amolyan nyögés és sikoly köztes hangot hallatott. Az őrnagy nem ért rá vele foglalkozni, minden idegszálával a harcra koncentrált. A Jak légcsavarja leállt. Szétroncsolódott motorjából fehér füst kezdett kiszökni, aztán gyors egymásutánban két robbanás rázta meg a kis
vadászgépet. De la Maziere levette ujját az elsütőgombról, de továbbra is 400 kilométeres óránkénti sebességgel száguldott a Jak nyomában. Szemei oly éberen figyeltek, akár a sasé, arcán feszült várakozás ült.
A Jak oldalára bukott. A pilótája vagy meghalt vagy sebesülten, öntudatlanul ült gépében, miközben az üvöltve zuhant alá az égből, és rettentő zuhanással száguldott a föld felé, eltűnve a fellegekben. Ám ugyanebben a pillanatban a második Jak egy hosszú, nyomjelzős sorozattal feltérképezte a Stukát.
A zuhanóbombázó minden eresztékében belerázkódott a hirtelen tűzcsapásba. De la Maziere érezte a számtalan lyukon besüvítő hideg levegőt. A kormánymű kis híján kicsavarodott a kezéből a váratlan találat hatására.
Azonnal megfeledkezett az iménti győzelme diadaláról. A kormánymű továbbra is hevesen rezonált. Sietős pillantást vetett az üzemanyagtartály szintmérőjére. Nullán állt!
Máris érezte, hogy a Junkers motorja veszíteni kezd az erejéből. Újabb pillantást vetett a visszapillantó-tükörbe. A Jak szűk fordulóval igyekezett felzárkózni az újabb rácsapáshoz. Alig 500 méternyire volt a felhőtakarótól. Vajon sikerül elérnie?
Villámgyorsan kellett döntenie. Ha el tud illanni a Jak elől, talán van még rá némi esély, hogy Ivánék még nem szállták meg a csak néhány kilométer távolságban lévő, tarzsinszkajai repteret. Ha addig kitart az üzemanyaga…
Miközben agyában viharzottak a gondolatok, már-már rutinszerűen igyekezett kivédeni a lángoló gépfegyverekkel száguldó Jak szokásos támadását. Az orosz pilóta tudta, hogy amennyiben most nem söpri le ezt az átkozott fritzet az égről, a következő akciója előtt beszökhet a felhőbe.
De la Maziere-nek feltűnt, hogy a lövésze nem
viszonozza a ruszki vadász tüzét. Talán túlságosan berezelt. Gyors fohászt mormolt azért, hogy a többi túlélő biztonságosan elérje a Morozovszkajai repteret, aztán sérült gépét a felhők áldott biztonsága felé irányította. A Stuka motorja úgy
köhögött és akadozott, mintha bármelyik pillanatban be akarná adni a kulcsot. A Jak pedig már ott dübörgött közvetlenül mögötte…
III. FEJEZET
Rohamosan sötétedett. Az est fekete árnyai vészjósló csendben siklottak a reptér fölé egy lezuhant Stuka mellett, amely még mindig erősen füstölgött a fortyogó oltóhab alatt a bombatölcsérektől tarkított leszállópályán. A roncsot egy kis embercsoport vette körül, akik dermedten szegezték
tekintetüket az üresen tátongó égbolt felé.
Az első SS Stuka-század túlélői nem a megszokott harci alakzatban tértek vissza, hanem olyan szaggatott vonalban, ahogy a megtépázott vadlibák vonulnak az őszi nagyvadászat során. Aztán mindenfelé piros, segélykérő jelzőrakéták röppentek a szürkülő égre. Mentő− és tűzoltóautók szirénája üvöltött, amint a bombatölcsérek között bukdácsolva, a törmelékben csúszkálva robogtak a kifutópálya felületére csapódott Junkersek felé.
Karst báró piszkos, izzadságban fürdő arccal, lőporfüsttől és növényi olajtól bűzlő, szürke overalljában, szokásos SS-alakiságával csípőből meghajolva jelentkezett és tisztelgett, akár a császári porosz tisztek karikatúrája. Bár buzgalma immár mindenki számára nyilvánvaló volt, azért igyekezett megőrizni a látszatot, amikor az ezredparancsnoktól de la Maziere és von Heiter felől érdeklődött.
Greim ezredes tekintetét egyetlen pillanatra sem vonva el a horizontról, komor hangon közölte a hadnaggyá lefokozott pilótával, hogy a két parancsnok még nem tért vissza a bevetésből.
Karst báró ugyan elmotyogta az ilyenkor szokásos, sajnálkozó halandzsát, de közben, − mérhetetlen
nagyravágyásában − alig bírta leplezni kárörvendő örömét. Tudta, hogy amennyiben a két parancsnok elesik, az ezredes − a múltban történt események dacára − rákényszerül, hogy mint
rangidős tisztet, előléptesse. A hadnagy merev vállal, de ruganyos léptekkel indult el a szállása felé. Elhaladt a szorgoskodó földi személyzet mellett, akik az egyik
géproncsból épp a lövész hulláját igyekeztek kiszabadítani, akivel fejlövés végzett. A mentőosztag egyik tagja később váltig állította, hogy a hadnagy egy indulót dúdolgatott menet közben.
Jó tíz perccel később újabb fekete pont jelent meg a látóhatáron, ami hamarosan egy sűrű füstöt maga után húzó zuhanóbombázóvá növekedett. A vészcsengő újra felrikoltott, és a fáradt mentőszemélyzet ambuláns− és tűzoltó
rohamkocsijai újra elindultak a túlélő fogadására.
A Stuka az aszfaltnak csapódott, majd jó hatméternyire felpattant a levegőbe, hogy aztán csikorgó csattanással
lezuhanva leszakítsa a futóművét. A mentőosztag azonnal köré sereglett.
− Szarásig nyomjátok rá a habot, hogy a tűz ne kapjon
levegőt! Nyissátok már ki azt a kurva deklit, hogy kiszedhessük őket! − kiáltozta valaki, aki a mentést vezette. Az ifjú lövészt
emelték ki elsőként. Haja összetapadt a vértől, szeme hófehéren fennakadt, ujjaival úgy markolászta a levegőt, mintha magába az életbe kapaszkodna.
A pilóta megvárta, míg a haldoklót mentőautóba rakják, aztán sántikálva elindult Greim felé. Von Osten volt, a
„Negyvenedik” egyik veterán pilótája. Futólagos tisztelgés után a szájához emelt hüvelykujjával imitálta, hogy mielőbb szüksége lenne egy korty italra. Miután hálásan meghúzta Greim ezüstflaskáját, megcsóválta a fejét és a befejezésképpen csak ennyit mondott:
− Mi voltunk a kibaszott utolsók − azzal sántikálva, vért csepegtetve a piszkos hófoltokra elbaktatott a szállása felé.
Félórával később a várakozók tömege már eloszlott. Az alkonyattal az éjszaka hidege is beköszöntött. Jeges, Szibéria felől jövő, vad szélrohamok kergetőztek az elhagyatott reptér
felett a kantin felé, ahonnan halk énekszó hallatszott. Már csak hárman álltak az aszfalton, három várakozó, égre meresztett szemű szobor. Fülük tele a kelet felől hallatszó nehéztüzérség halk dörgésével, a háború állandó háttérzenéjével.
A kifejezéstelen ábrázatú, sebhelyes arcú Greim ezredes, befelé sírt. Szellemileg összeroppantották von Osten szavai, mert tudta, hogy a veterán pilóta igazat mond. Nem is
engedhette volna meg a dicsekvő, hamis állításokat a fiatalabb repülősök füle hallatára. Valóban ő volt az utolsó. Az ezred kétharmada veszett oda ezen a napon. Az ezredes torkában érezte a forró, keserű könnyeket. Úgy látszik, hogy a Háború Istenének feneketlen gyomra válogatás nélkül kebelezi be a veteránokat és a zöldfülűeket.
− Ezt kurvára nem tudom elhinni! − törte meg
kirobbanva a súlyos csendet, a még mindig maszatos, olajtól fekete ábrázatú Schmidt őrmester. − Nem hiszem, hogy Hannemannt el tudták volna kapni a popov rohadékok! − Kőkemény, ráncos arcát eltorzították az érzelmek, karikás, vörös szemében, könnycseppek csillogtak. − Ugye, maga szerint sem kaphatták el, uram?
Greim némán rázta a fejét. Mit is mondhatna erre, amikor a Condor Légió óta együtt szolgált a két öreg cimborával, Schmidttel és Hannemann-nal? Mint ahogy régóta együtt szolgált de la Maziere-vel és Hanno von Heiterrel is, akik szintén nem tértek vissza a bevetésről. Hiába töprengett, nem kapott választ a minden harcoló katonában előbb-utóbb felmerülő miértekre.
Végül aztán a fehér hajú, rangidős legénységi főnök, Diercks Papa − akiről az a szóbeszéd járta, hogy az első világháborúban magával a nagy Richthofennel szolgált együtt − gyengéden megérintette Greim karját.
− Uram − szólította meg csendesen −, elnézését kérem, de azt hiszem, már nem érdemes tovább várnunk. Úgy hallottam, a hadtáposok ma este sűrű borsólevest főztek
kolbásszal, méghozzá valódi kolbásszal, nem olyan vacak ellátmányiból − s szomorkásan elmosolyodott, az arca beolvadt az éjszaka árnyai közé.
− Magát a fingató borsóleves foglalkoztatja ilyen nehéz időkben, amikor… − tört ki a düh Petyhüdt Segg Schmidtből, ám Diercks Papa felemelt kézzel csendre intette.
− Nyugalom, Petyhüdt Segg − torkolta le. − Azzal semmire sem megy, ha sűrű füstöt okád a kéményéből… Bele kell nyugodnunk, hogy soha többé nem fognak visszajönni! − Azzal szótlanul megfordult és lassú léptekkel, megrogy-gyant vállal, akár egy vénember, elindult a részeg gajdolás hangjai felé. A repülőtér elcsendesedett. A szüntelen ágyúzás zajtalan, rózsaszín villogásától eltekintve a keleti horizont üres volt.
* * *
Hanno von Heiter aggodalmas pillantásokat vetett a Stuka hőmérőjére. A hőmérséklet riasztóan emelkedett, az olajnyomás pedig immár a padlóig süllyedt. Egyértelmű, hogy pácban vannak, méghozzá komoly pácban! Még Fifi is érezte a bajt, mert olyan csendben feküdt, mintha a legcsekélyebb figyelmet sem akarná bundás kis lényére vonni.
Csak egyetlen egyet vakkantott, amikor a gazdája szeretettel megsimogatta.
− Hátul minden tiszta, Hannemann? − érdeklődött a pilóta.
− Még a szagát sem érezni Ivánéknak, uram − válaszolta kapásból Hannemann. − Csak a benzin bűzlik, de az rendesen − tette hozzá elhaló hangon.
− Akkor bevált a számításunk − válaszolta von Heiter megkönnyebbülten, hogy sikerült lerázniuk az üldözőiket. − Azt hiszem viszont, hogy kilyukasztották az
pokoli gyorsasággal zuhan az olajnyomás − s újra a mutatóra pillantott, amely immár mozdulatlanná merevedett. Lejjebb ugyanis már nem mehetett. Még néhány perc, aztán bármelyik pillanatban lefulladhat a nagy Jumo motor.
− Mi az ábra, uram?
− Egyelőre még ne foglalkozzunk a kiugrás gondolatával − válaszolta a pilóta, aggódó tekintettel szemlélve az alattuk elsuhanó tájat meg a saját árnyékukat, amely óriásira torzulva száguldott a végtelen erdőség felett. − Itt az emberre még a végítélet után egy nappal sem találnának rá, úgy elveszhet.
− Az erre tanyázó vérfarkasokról meg az emberevő medvékről már nem is beszélve − tett rá még egy lapáttal Hannemann.
− Fogja már be a pofáját! − förmedt rá a lövészére von Heiter, aki már amúgy is citerázott. − Maga még a legbát-rabbakra is képes ráhozni a frászt, Hannemann.
− Csak segíteni próbáltam, uram − válaszolta elkeseredetten a főtörzsőrmester.
− Akkor azzal próbáljon segíteni, hogy keres egy
megfelelő leszállópályát − ordított rá von Heiter, mivel a motor mély, asztmás köhögésbe kezdett, sőt le is állt egy riasztó pillanatra, de aztán átmenetileg újra életre kelt. − Nem sok időnk maradt, Hannemann.
− Uram!
Szemüket túráztatva koncentráltak a rohamosan sűrűsödő sötétségben. A gép mind lejjebb és lejjebb ereszkedett, ők pedig kétségbeesve kerestek valami tisztást vagy legalább egyenes szekérnyomot, ahová leszállhatnak. De a határtalan fenyves sötétzöld kárpitján kívül semmit sem láttak.
Von Heiter leengedte az üléstámlát, hogy védje a fejét meg a nyakát, ha a Junkers a hátára fordulva zuhanna le. A háttal ülő Hannemann hasonlóképpen cselekedett, majd hátracsúsztatta a kabintetőt, hogy a jeges levegő szabadon áradjon befelé. El akarta kerülni a veszélyt, hogy a fülke
csapdájába essenek. Közben a Stuka folyamatosan vesztette magasságát, és dühödt, kék szikrák kezdtek pattogni a
motorházából. Most már bármelyik pillanatban lángra kaphat, amint kenőanyag híján begyullad a kifolyó üzemanyag. Onnantól kezdte a motor végképp leáll, a gép pedig átmegy a végső zuhanásba. Pilóta és lövésze elkeseredetten fürkészte az idegen terepet, hogy letegyék a gépet valami zsebkendőnyi területre, amíg még nem késő.
A motor leállt. A Ju 87-es orra lebillent. A dermesztő hideg dacára, von Heiter hátáról szakadt az izzadság. Trikója hideg, nyirkos törülközőként tapadt a testére. Most már csak másodpercek kérdése.
− Készüljön a ki…
− Uram! − a kiugrási parancsot Hannemann izgatott közbekiáltása szakította félbe. − Nézzen arra, balra!
Von Heiter a jelzett irányba tekintett. Az egybefüggő, zöld félhomályt valami halvány, fehér csík szelte ketté.
Lehetséges volna?
Úgy tűnt, mintha Hannemann olvasna a gondolataiban. − Igen, uram, akár az utolsó pfennigembe is le merném fogadni, hogy az ott a tarzsinszkajai repülőtér.
− De az Öreg arra figyelmeztetett, hogy Ivánék
idetartanak − vetette ellen von Heiter, aki még mindig birkózott a levegőben billegő, sérült géppel. − Emlékszik rá, direkt figyelmeztetett, hogy kerüljük el!
− Tudom, uram! De mi mást tehetnénk, az Ördögbe is? Reménykedjünk benne, hogy Ivánék még nem foglalták el. Eddig nyomukat sem láttuk. Olyan elhagyatott az a hely, mintha legalább egy éve egy árva lélek sem járt volna ott. Arról nem beszélve, hogy meg mernék rá esküdni… − a szemét erőltetve vizslatta a lenti részt az erős hátszélben − hogy ott, három óránál, az egyik gépünket látom állni. Nézze csak, uram!
− Atyaúristen, Hannemann! − kiáltott fel. − Csakugyan igaza van, és a hátrahajló fenyőágakból látszik, hogy forog a légcsavarja. Márpedig, ha a propeller működik, akkor az azt jelenti, hogy…
− A lényeg, hogy egy saját gépünk van alattunk, és a ruszkik még nincsenek itt! − ordított fel Hannemann. − Mire várunk még, uram? Szálljon már le, mielőtt földhöz csapódik ez a láda!
− Hogyne, csakugyan! − vihogott von Heiter, és újjáéledő remény árasztotta el a testét.
A mellette lapító Fifi, az idétlen pudlija izgatott szűkölésbe kezdett, mintha ő is átérezné a menekülés lehetőségét.
* * *
Akkora csattanással vágódtak a bombatölcsérektől felszaggatott kifutópályára, hogy von Heiter fogai
összekoccantak. Az egyik gumi olyan durranással robbant szét, akár egy 88-as gránát, lefékezve a Stuka fejvesztett száguldását az aszfalton. Aztán a roncsolódó fém elviselhetetlen fülsértő csikorgása hallatszott. Végül a másik, járó motorral álló zuhanóbombázó közelében sikerült megállapodniuk.
Von Heitert előrerántotta a lendület, és csak a
kegyetlenül a vállába hasító heveder tartotta vissza, de valami így is állon vágta. A mellette reszkető Fifi felüvöltött, majd nyüszítve temette magát a gazdi oldalába. Mögötte Hannemann átkozódott, mivel a feje a kabintető keretének csapódott, és ömlött a vér a homlokából. A Stuka előbb orra billent, majd lassan visszaesett a rendes helyzetébe, miközben sűrű porfelhővel vakította el a gépszemélyzetet.
Pilóta és lövésze ott ült ernyedt mozdulatlanságban, várva, hogy fokozatosan leülepedjen körülöttük a por. Csak a
fák között süvítő szelet, a másik Stuka alapjáratú motorhangját és a kiszökő hűtővíz csepegését lehetett hallani.
Hannemann megrázta a fejét, aztán homlokáról reszkető kézzel letörölgette a vért meg a hideg verejtéket, végül
nekilátott kikászálódni a géproncsból, hogy megvizsgálja a másik Stukát, amelynek a motorja továbbra is folyamatosan zakatolt. Csak a pilótakabin hátuljában látott valami fehér foltot. Bizonyára a lövész lehet az, gondolta magában, de vajon miért nem mozdul meg az a seggfej? Legalább fordulna erre, hogy feléjük nézzen! Elvégre nem mindennap láthat az ember egy ilyen szar landolást, mint amilyet ők véghezvittek!
− Hannemann! − szólt utána von Heiter alig érthető, bizonytalan hangon. − Ez de la Maziere gépe. Felismerem a jelvényét.
− Igenis, uram − vágta rá Hannemann, ám a hangja ezúttal nélkülözte megszokott, nyers, berlini magabiztosságát. − Sejtettem, hogy az, de miért… miért járatja a motorját, az a fülein ülő seggfej lövész meg miért nem vesz észre minket? Mi a franc van vele? Agyára ment a jólét?
Von Heiter a nyüszítő Fifit a melléhez szorítva, homlokráncolva, lassan felemelkedett a kabinban, és úgy meredt a sűrűsödő sötétségben a Junkers sötét körvonalára.
− És hol van de la Maziere őrnagy? − Itt!
A két repülős úgy rezzent össze, mintha áramütés érte volna őket. Még Hannemann is úgy érezte, hogy felmered a szőr a tarkóján a földöntúli találkozás hatására.
Mert vagy tízméternyire tőlük, szétterpesztett lábú, szürke kísértet módjára ott állt de la Maziere, mellkasán keresztbe vetett géppisztollyal. Jóképű arcvonásait sötét halálfejjé varázsolta a félhomály.
Az őrnagy letört ábrázata arról árulkodott von Heiter-nek, hogy valami baj van, méghozzá komoly baj.
− Csak itt voltak − válaszolta de la Maziere. − De már elmentek… egy ideje.
Hannemann átvergődött a kövek és fémhulladék összekeveredett tömegén, és felmászott a másik Stukára. A gyér fényben is jól látszott, hogy a kabintető hátsó részét teljesen szétroncsolta a géppuskatűz. Ahol pedig a lövész fejének kellett volna lennie, csak egy nagy, vérvörös nyílás tátongott. A szerencsétlen vére még mindig csepegett, és a csöpögő hang innen származott, nem a hűtővíztől.
− Halott. Csakúgy, mint a reptéren is mindenki − az őrnagy rekedt ingerültséggel beszélt. − Az utolsó szálig mind halottak. Még az orosz nők is. Kegyetlenül lemészárolták valamennyit!
Von Heiter furcsa, éles hanggal reagált, Hannemann pedig haragosan felcsattant:
− De hát a nőket miért nyírták ki, uram? − arra gondolt, hogy az orosz nők végeredményben a konyhán és az étkezőben dolgozó hiwik7 voltak, akik csakis megfelelő fizetség ellenében
voltak hajlandók lefeküdni valamelyik kanos, nagypofájú altiszttel. − Hiszen csak szolgálók voltak…
De la Maziere megvonta a vállát:
− Elvégre nekünk dolgoztak, nem, főtörzsőrmester? − vetette ellen. − Ez épp elég ok a ruszkik számára. Ha akarják, megnézhetik − intett, s a három férfi elindult a kis bádogtetős fabarakkok felé, amelyek az utóbbi három hónapban az
„otthonukat” jelentették. Von Heiter és Hannemann kelletlenül követte az őrnagyot. Mögöttük az éjszaka titkos árnyai már előlopakodtak a sűrű erdőségekből, és a rémült von Heiter számára hirtelen úgy tűnt, mintha az erdő minden zugából furcsa, gyanús hangokat hallana. Fifit a mellkasához szorítva
7 Hiwiknek hívták a második világháború során a németek szolgálatában
szaporázott a hosszú lábú de la Maziere nyomában.
− Előbb persze kiélvezték a lehetőséget − vakkantotta dühösen az őrnagy az egyik nő− és dohányszagú barakk sötét ajtaja felé mutatva −, aztán pedig így bántak el velük − azzal kinyújtott kézzel hátralépett, mintha főpincér lenne, aki így jelzi a tiszteletreméltó vendégeknek, hogy beléphetnek.
Von Heiter bepillantott, visszahőkölt, és forró hányadék árasztotta el a száját. Még Fifit is elejtette döbbenetében. Hannemann hátrébb tolta repülős sisakját, a maga kemény, berlini módján felkészülve az eléje táruló látványra. Elvégre a rangidős tiszthelyettesek nem szoktak megdöbbenni, legalábbis nem nyilvánosan.
− Jóságos Isten! − suttogta fojtott hangon, miután bepillantott. − Édes, szaros atyaúristen! − Öklét a szájába dugva igyekezett meggátolni, hogy ott helyben rosszul legyen és ő is elrókázza magát. Rengeteg szörnyűségnek volt már szemtanúja Spanyolországtól kezdve végig a világháború során, ám ehhez hasonlóval még sosem kellett szembesülnie. − Levágták a melleiket, uram! − hebegte, úgy nyújtva maga elé a kezét, mintha a borzalmas látványt akarná elhessegetni. − És mit műveltek az ágyékukkal is… − hatalmasakat nyeldekelt − bajonettel vagy mivel tehették! − alig bírta leküzdeni a
fulladással fenyegető, fel-feltoluló, undorító, kesernyés, zöld epét.
− Odaát van még rosszabb is − közölte de la Maziere, hüvelykujjával az étkezőbarakk felé bökve. − Emlékeznek arra az öreg pópára?
Hannemann bólintott. Egy orosz, ortodox pópa zsíros, fekete köpenyben és magas papi fövegben, hosszú, lengő szakállal pár hónappal korábban jelent meg valahonnan, és sajátos, néma jelbeszéddel arra kérte őket, hogy megáldhassa a bevetésre induló Stukáikat. Karst először kidobatta a reptérről, mivel szívből utálta és megvetette „Isten szolgáit”. Ám az orosz pópa kitartóan visszajárogatott, mígnem végül
