+
BUCKRAM
BOJTOR
SAXEY
BRACKETT
Fedina
LÍDIA
KIJ
Johnson
OLVASS A JÖVŐBE!
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN XXXVII. ÉVF., 2017. AUGUSZTUS
17329 Szlovákia: 8 €
GALAKTIKA
329
NUKLEÁRIS ŰRHAJÓ
KLÍMA A PAPLAN ALATT
ZSOLDOS DÁVID-INTERJÚ
Plati nakártyával
csak
1000
Ft!
Plati nakártyával
Plati nakártyával
Plati nakártyával
Plati nakártyával
Plati nakártyával
Plati nakártyával
A M AGAZIN ELŐFIZETŐ I Á R A„DAVE HOWARD ÚJ REGÉNYÉT MÉG KÉZIRATBAN VOLT SZERENCSÉM
OLVASNI A VONATON. ELFELEJTETTEM LESZÁLLNI!”
- HARRISON FAWCETT
A FÖLDET VÉGZETES KATASZTRÓFA FENYEGETI, AZ
EMBERISÉGET CSAK EGY ŐRÜLT TUDÓS MENTHETI MEG.
„DAVE HOWARD ÚJ REGÉNYÉT MÉG KÉZIRATBAN VOLT SZERENCSÉM
„DAVE HOWARD ÚJ REGÉNYÉT MÉG KÉZIRATBAN VOLT SZERENCSÉM
Két fiú. Az egyik a háború poklából, a másik
egy idegen bolygó vadonából érkezik.
Az első szó jogán
Ki gondolta volna egy éve, hogy a világ legnagyobb közösségi oldala ingyen wifi t szolgáltat majd a föld-kerekség minden pontján, automata drónrepülőiről? Pedig már közel ez a perc.
Ki gondolta volna még tíz éve, hogy ma az utcákon olyan autók „szaladgálnak” zöld rendszámmal, ame-lyeket – kis túlzással – a konnektorból is feltölthe-tünk, és autózás közben egyetlen csepp benzint vagy gázolajat sem fogyasztanak?
Néhány olvasónk joggal felhördülhet most, hogy a konnektorból jövő áramot is meg kell termelni, és ahhoz bizony jó sok gázt vagy olajat füstölünk el… vagy atomenergiát, ami ma nálunk az egyik legidő-szerűbb kérdés.
Vettem a fáradságot, és mivel senki nem tette még meg, utánaszámoltam: ha a paksi bővítés az összes
állami beruházáshoz hasonlóan a végére legalább négyszer annyiba fog kerülni, mint amennyit előzetesen kikalkulálnak – akkor mi az az összeg, amit Paks helyett megújuló energiára lehetne költeni a következő években.
Annak is utánajártam, hogy nagyjából 4 millió háztartás van az országban. A két adatból egy szimpla osztással kiszámolható a végeredmény: a paksi bővítés árából minden magyar ház-tartás közel 10 millió forint támogatást kaphatna megújuló energiahálózat (értsd: napelemek – házi naperőmű) telepítésére, amivel legalább 30 évre nullázni lehetne a háztartások energia-fogyasztásának költségét, azaz 10 millió magyarnak 30 évig nem lenne rezsiköltsége, semennyi! Ez lenne csak az igazi rezsicsökkentés! Valójában ennek a pénznek már a fele is elegendő len-ne az összes magyar háztartás nulla rezsiköltségűvé alakításához, sőt ha a napelemeket meg-spékeljük még hőszivattyúval is, akkor talán a negyedéből kijönne. Nem is értem, hogyhogy csak én gondolkodom ezen? Reménykedjünk, hogy eljön az a perc, amikor mindez másoknak is eszébe jut…
Burger István
főszerkesztő+
BUCKRAM BOJTOR SAXEY BRACKETTFedina
LÍDIA KIJJohnson
OLVASS A JÖVŐBE!
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN XXXVII. ÉVF., 2017. AUGUSZTUS9770133243018 17329
Szlovákia: 8 €
GALAKTIKA
WWW.GALAKTIKA.HU FB/GALAKTIKAMAGAZIN (ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA:1490FT ALAPÍTVA: 1972-BEN
329
NUKLEÁRIS ŰRHAJÓ KLÍMA A PAPLAN ALATT ZSOLDOS DÁVID-INTERJÚ Plati nakártyával csak 1000 Ft! Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával A M AGAZIN ELŐFIZETŐ I Á RA
Xxx
Irodalmi szer kesz tő: Né meth At ti la ([email protected])
Tu do má nyos szer kesz tő: Ko vács „Tücsi” Mi hály ([email protected])
Olvasószerkesztő: Cs. Fehér Katalin Online igazgató: Juhász György Kommunikációs munkatárs: Lukács Barbara tel.: 06-70/944-8181 ([email protected])
Szerkesztőségvezető: Kovács Eszter ([email protected]) Projektmenedzser: Kozák Tibor
([email protected]) Lapterv/grafi ka: Var ga Ba lázs Terjesztési vezető: Fekete Ádám
([email protected] ) Hirdetés/marketing: [email protected] A borítón Thu Berch (Fehéroroszország) munkája.
A TA NÁCS ADÓ TES TÜ LET TAG JAI
Dr. Luk ács Bé la fi zi kus, a KFKI Ré szecs ke- és Magfi zi kai Ku ta tó in té
zet-ének tu do má nyos ta nács adó ja
Dr. Ju hász Ár pád geo ló gus, a TV2 tanácsadója
Dr. Almár Iván csillagász, űrkutató, a Nemzetközi Asztronautikai
Akadémia SETI munkacsoportjának tagja, a nemzetközi SETI bizottság korábbi alelnöke
Réz And rás esz té ta
Lőrincz L. László Zsoldos Péter-díjas író
S. Sárdi Mar git iro da lom tör té nész, egye te mi do cens, a Ma gyar Scifi
tör-té ne ti Tár sa ság el nö ke
Alföldi István ügyvezető igazgató, Neumann János
Számítógép-tudományi Társaság
Szabó György médiaszakértő (ex-elnök-vezérigazgató –Sanoma)
Szerkesztőség: 1024 Bp., Fény u. 2. Tel: 06-1/457-02-50, Nyitva: H–P 10–16 óra között
Ki adó: Metropolis Media Group Kft.
Fe le lős ki adó: a Kft. ügyvezető igazgatója Ter jesz ti or szá go san a Lapker Rt.
Nyomdai előállítás: Kvadrát Print • www.kvadratprint.hu
Elő fi zet he tő: ked vez mé nye sen egy év re (12 szám, Platinakártyával,
partneri kedvezményekkel) 12 000 Ft (1000 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 1000 Ft/hó • Digitális Galaktika: 9990 Ft • Galaktika XL (12 Galaktika XL, Gyémántkártyával, partneri kedvezményekkel): 27 000 Ft/év (2250 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 2250 Ft/hó
Az elő fi ze tés tel je sít he tő át uta lás sal: K&H Bank Zrt. 10403181–
50526767–886710087 vagy ró zsa szín pos ta utal vá nyon a Metropolis Media Group Kft, 1535 Bp. Pf. 746. cím re.
A meg jegy zés ro vat ba kér jük be ír ni a kedvezményezett nevét és postázási címét. Kanadában és az Egyesült Államokban előfi zethető
a Pannonia Könyvesboltban.
www.pannonia.ca • e-mail: [email protected] Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza!
HU-ISSN 0133-2430
Támogatóink:
50
85
46
38
10 Interjú Zsoldos Dáviddal
40 Nukleáris űrhajó 47 A jövő otthona 48 Obszervatórium 50 Filmajánló 79 Galaktika a nagyvilágban 80 Képregény a Galaktikában 85 Intelligens dizájn 96 Kapcsolatfelvétel 6 Oliver Buckram: Nyílt levél annak a személynek,
aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből
14 Bojtor Iván: A doreni légiók (első rész)
44 Kij Johnson: Az ezer mérföldet gyalogló macska 52 Fedina Lídia: Amikor szembejöttem magammal 86 Esther Saxey: Nem intelligens, nem okos 98 Leigh Brackett: A szivárvány minden színe
115 Bevezető
116 Leigh Brackett: Sinharat titka 179 Leigh Brackett: Rhiannon varázslója 199 Leigh Brackett-életrajz
Xxx
Nyílt levél annak a személynek,
aki elvette a smoothie-mat
a pihenő hűtőjéből
Tévedni emberi
dolog... Feltéve, hogy
ember az illető...
Oliver Buckram
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis
Tárgy: Nyílt levél annak a személynek, aki elvette a smoothie-mat a pihenő hűtőjéből
Kedves Tolvaj!
Nem tudom, ki vagy, de ma reggel ellop-tad a házi készítésű avokádósmoothie-mat a pihenőben levő hűtőszekrényből. Ez a viselkedés pitiáner, tisztességtelen és mélységesen bántó.
Ennek magától értetődőnek kelle-ne lennie, de a pihenőből lopni NEM MENŐ. Nem. Menő.
Jól esett a smoothie-m? A recept a marthastewart.com-ról van.
Lefo-gadom, hogy NEKI soha nem kellett amiatt aggódnia, hogy bárki ellopja a smoothie-ját. Bár, amikor börtön-ben volt, talán mégis, de azóta biztos nem.
Nézd, tudom, hogy itt mindenki szu-pergonosztevő. Felfogtam. Rossz dolgo-kat csinálunk. De arról volt szó, hogy MÁSOKKAL csinálunk rossz dolgokat. A Végzet Szövetségének a lényege, hogy szövetségesek vagyunk. A szövetsége-sek segítenek egymásnak, összedol-goznak, egymás oldalán harcolnak. A szövetségesek NEM lopják el a szö-vetségeseik smoothie-ját. Ez ennyire egyszerű.
Ráadásul ezek szerint hiányzik be-lőled a nagyravágyás. Ellopni a Mona
7
Lisát, egy repülőgép-anyahajót, vagy
Ausztráliát... azt megértem. De ellopni egy smoothie-t? Komolyan? Hát ILYEN gonosztevő vagy te?
Ezenfelül tán elfelejtetted, hogy stratégiai lángelme vagyok? Az a faj-ta ember, aki a saját smoothie-ját is megfűszerezné egy kimutathatatlan, lassan ölő méreggel, így mialatt ezt az e-mailt olvasod, a méreg fokoza-tosan szétárad a testedben, a kezed máris remeg, a látásod pedig elhomá- lyosul.
Nyugi! A smoothie-mban nem volt méreg. Csak avokádó, citromlé, méz és gyömbér zamatos keveréke. Semmi mé-reg. Mert bíztam benned. Kedveltelek. Sőt, szeret telek.
A mai árulásig a Végzet Szövetségé-nek minden tagját szerettem. Szerette-lek, Neandera, pedig a szőrmebikinid szaga rettenetes. Szerettelek, Logikus, bár a szillogizmusaid fárasztóak. És titeket is, Rontó Sue és AntiGandhi és Bűn Bach. Mindannyiótokat sze - rettem.
Tolvaj, most esélyt kapsz, hogy ön-ként előlépj. Az irodámban foglak várni délután kettőkor (hacsak a ne-gyedéves stratégiai értekezlet nem húzódik el, mely esetben jobb, ha ne-gyed háromra jössz). Nézz a szemem-be, ismerd el, amit tettél, és vállald a következményeket! Ígérem, a halálod gyors lesz, és fájdalommentes. Vagy legalábbis gyors, mert fél négykor konferenciahívásom van a pénzügyi osztállyal.
Több szomorúsággal, mint haraggal: Doktor Nemezis
Xxx
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Neandera
NEANDERA KÍNOS ÉREZ HALLJA SZŐRMEBIKINI BÜDÖS. NEANDERA HIBÁZTAT BUTA SZÁRAZTISZTÍTÓS. NEANDERA BEVERI BUTA SZÁRAZ-TISZTÍTÓS FEJE HATALMAS BUNKÓ VELE.
NEANDERA NEM LOP SMOOTHIE. NEANDERA PALEO DIÉTA RAJTA. ESZIK CSAK MAMUT.
NEANDERA HISZ ANTIGANDHI LOP SMOOTHIE. ANTIGANDHI IRODA NEKI SZOMSZÉD PIHENŐ.
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: AntiGandhi
Neandera: igen, a bikinid valóban bűz-lik. Igen, valóban az erőszak a legjobb megoldás az igénytelen száraztisztítás-ra. De nem, nem én loptam el a Doktor smoothie-ját. Lehet békén hagyni. Ki-zárólagos húsevő vagyok – nem iszom smoothie-t.
Én a Logikusra gyanakszom. Ő foly-ton lopja az irodaszereket; mostanra a garázsa tele lehet ceruzákkal.
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: A Logikus
Hogy mersz engem vádolni, AntiGandhi!
Én nem lopom a ceruzákat. Én
hasz-nálom őket. Egy bizonyos munkának
nevezett tevékenységre. Néha te is ki-próbálhatnád.
A ceruzákkal leginkább szillogizmu-sokat írok. Itt van egy, amit kifejezetten neked írtam:
Minden ember meghal. AntiGandhi ember. Dögölj meg, AntiGandhi!
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis
Már délután négy óra, és még senki nem tett vallomást. Ezért most az Igazságta-lanság Erődjét zár alá helyezem. Az iro-dák ajtaja hermetikusan lezárult.
Utálom ezt mondani, de ha sen-ki nem jelentkezik egy órán belül, kénytelen leszek mindenkit megölni. Sajnálom, de gondolnom kell a hír-nevemre. Senki nem lophat Doktor Nemezistől.
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: A Logikus
Ha egyikünk se lopta el a smoothie-dat, logikus, hogy az elkövető egy külső sze-mély. A smoothie-t biztos az egyik ellen-ségünk lopta el, például Hősember, vagy Ámulatos Kapitány, vagy a Kozmikus Katica. Tehát a lopást szándékosan azért tervelték ki, hogy egymás ellen fordítsa-nak minket.
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: AntiGandhi
Igen, biztosan!
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis
Ostobák! Senki nem hatolhat be az Igaz-ságtalanság Erődjébe feltűnésmentesen! Senki!
Az Igazságtalanság Erődjét én ma-gam terveztem! Bevehetetlen. Azt hi-szitek, Hősember túljárhatna a védelmi rendszereim eszén? Hah! Megismétlem, kétszeres nyomatékkal: HAH! Elfelejti-tek, hogy az intelligenciahányadosom négyszámjegyű!
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Doktor Nemezis
Nos, már öt óra van, és még mindig nem jelentkezett senki. Milyen lehan-goló! Nem volt időm az alkalomhoz illő gúnyos módszert előkészíteni a kivégzésetekre (mint például, hogy mind egy hatalmas smoothie-ba ful-ladjatok), úgyhogy egyszerűen csak elárasztom az irodákat mérges gáz-zal. Öt perc múlva mind halottak lesztek.
Címzett: A Végzet Szövetsége Feladó: Neandera
NEANDERA NEM FÉL HALÁL TŐLE. NEANDERA CSAK KÍVÁN LENNE ESÉLY NEKI BEVERNI BUTA SZÁRAZ-TISZTÍTÓS FEJE BUNKÓ VELE.
Címzett: Mrs. Nemezis Feladó: Doktor Nemezis
Ma későn érek haza. Katasztrófa az iro-dában, még órákba telik rendet tennem. Sajnálom.
Címzett: Doktor Nemezis Feladó: Mrs. Nemezis
Rendben, drágám. Egyébként itthon fe-lejtetted a smoothie-dat. A konyhaaszta-lon hagytad. Ne aggódj, reggel csinálok neked másikat.
Sarkadi Zsuzsanna fordítása
Az e név alatt alkotó amerikai író 2012-ben tűnt fel az SF és a fantasy porondján. Első elbeszélése, az „A Slice of 3.141592653589793238462643” (az angolul tudóknak nyilván leesik a poén) egy Daily Science Fiction nevű, különleges „kiad-ványban” jelent meg (azért az idézőjel, mert a novellákat e-mailben küldték szét az előfize-tőknek minden hétköznap), de már a követke-ző évben helyet kaptak írásai a Magazine of Fantasy and Science Fictionben. Azóta is ren-dületlenül publikál, néhány műve immár fordí-tásban is megjelent. Magyarul most olvasható először.
Xxx
„Elsősorban olvasó volt,
MÁSODSORBAN ÍRÓ”
Interjú Zsoldos Péterről fiával, Zsoldos Dáviddal
87 éves lenne Zsoldos Péter, a magyar sci-fi egyik atyja.
Róla és munkáiról fiával, Zsoldos Dáviddal beszélgettünk
Budapesten.
Galaktika: Mit jelentett Zsoldos Pé-ter fiaként felnőni? Sci-fi mesPé-terként, vagy más szerepe miatt (pl. a Ki nyer ma? című rendkívül népszerű rádiójá-ték) volt inkább ismertebb?
Zsoldos Dávid: Kevesen tudják róla,
hogy három házasságban összesen hat fiút nevelt fel: ebből négyen vagyunk – illetve legidősebb bátyám tragikusan fiatalon tör-tént halála óta már csak hárman – vér sze-rinti gyermekek. Meghatározó élményem, hogy édes és fogadott gyerekek közt soha nem volt különbség: a szeretete, törődése mindannyiunkat egyformán elért – olyan családban nőhettünk fel, amely csak a leg-szerencsésebbeknek adatik meg.
Ami a sci-fit illeti, ő elsősorban olva-só ember volt, másodsorban író, és csak harmadsorban a sci-fi rajongója. Ebből az következett, hogy még az iskola előtt meg-tanított minket olvasni, és ügyelt arra is, hogy milyen könyvek kerülnek a kezünk-be. Talán egy kicsit gyors is volt a tempó: emlékszem, hogy még kisiskolásként, egy betegségből lábadozva olvastam el Kodo-lányi Gilgames-eposzát, az Új ég, új földet; de arra is, hogy egyszer szó nélkül kivette a kezemből a rossz ponyvát, és ugyanazzal a mozdulattal ki is dobta a papírkosárba. Inkább klasszikusokat, sci-fit csak nagyon
keveset ajánlott – Asimovot, Lemet, Brad-buryt –, de persze az ő könyveit még gye-rekfejjel elolvastuk. Máig jó visszaemlékez-ni arra, milyen sokan szerették és tisztelték – de elsősorban inkább rádiósként volt ismert, annak ellenére, hogy rendszeresen és szívesen járt író-olvasó találkozókra is szerte az országban. Nagyon kevés barátja volt irodalmi körökből – Orbán Ottót, aki-vel már jóval korábban életre szóló barátsá-got kötöttek, mint hogy apám írni kezdett volna, nem érdemes ide sorolni –, viszont a Rádió nemcsak első és egyetlen munka-helye volt, hanem egy számára meghatáro-zóan fontos közösség otthona. Nagyon ne-hezen viselte, amikor mondvacsinált okok miatt elbocsátották, és ezzel nemcsak a csa-ládot hozták kritikus anyagi helyzetbe, de szeretett műsoraitól is meg kellett válnia.
G: Hogyan írt, alkotott, hogyan ké-szült? Mi az, amit kaptál tőle? Hol élt a család?
Zs. D.: Mire megfigyelhettem volna,
ho-gyan dolgozik, már szinte valamennyi re-gény elkészült, később viszont sokat mesélt arról az aprómunkáról, ami nélkül egy olyan összetett és terjedelmes regény megírása, mint pl. a Távoli tűz, gyakorlatilag kivite-lezhetetlen. Kiválóan gépelt – ez a rádiós munkájához is elengedhetetlen volt –, de
ha csak tehette, mindig kézzel írt: nagyon egyedi, balkezes írását viszont inkább csak az tudta elolvasni, aki már ismerte. Az utolsó
kísértés megírására viszont élénken
emlék-szem: nagyon nehezen indult, nem is igazán volt kedve hozzá, inkább a kiadó ösztökélé-sére készült, és valljuk be, ez talán látszik is a könyv első részén. Az utolsó 50-70 oldalt viszont szinte egy levegőre írta meg, pár per-cenként tett félre egy teleírt A4-es írólapot, én pedig már vittem is a szomszédos ágyra, és olvastam azon melegében.... És talán nem tévedek nagyot, hogy ez az utolsó rész nem-csak a könyv, de a Zsoldos-életmű legjobb részletei közé tartozik. Ez már a Somlói úti lakásban történt, ahová 1980-ban költözött a család, és ahol heten éltünk együtt anyai nagyszüleimmel és két testvéremmel.
G: Egyik művét, A feladatot hét nyelven adták ki. Mit szólnál hozzá, ha kopogtatna ma egy filmes produ-cer, hogy csináljunk egy jó kis filmet a könyvből?!
Zs. D.: Nagyon remélem, hogy egyszer
tényleg kopogtat, és ennek talán megnő az esélye, mert éppen A feladat angol nyelvű fordításán dolgozunk. Németül – a mücheni Henle gondozásában – valamennyi regény megjelent, de angol fordítás eddig még nem készült egyikből sem, márpedig ma ami angolul nem elérhető, az gyakorlatilag nem létezik. Nagyon büszke volt a külföldi kiadásokra, és joggal, mert bár akkoriban szokás volt a „baráti országok” irodalmi csereberéje; azt, hogy egy nyugatnémet kiadó sorra megveszi az összes regény jo-gát, csak a piaci siker magyarázhatta. És kedves története volt, hogy amikor Szófi-ába utazott, a pályaudvaron taxiba szállva
A feladat bolgár kiadását pillantotta meg a
sofőr melletti ülésen. De nem kevésbé örült a hazai megjelenéseknek sem.
A M E T R O P O L I S M E D I A
K I A D Ó K Ö T E T E
W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U
ZSOLDOS PÉTER KLASSZIKUSA
EGY ÚJ, EXKLUZÍV ÉLETMŰSOROZAT
ELSŐ KÖTETEKÉNT JELENIK
MEG ISMÉT.
AZ ELSŐ CSILLAGKÖZI EXPEDÍCIÓ
KATASZTRÓFÁBA TORKOLLIK.
VAJON HAZAJUTHATNAK-E AZ
ŰRHAJÓSOK, VAGY OTT REKEDNEK
Xxx
G: Folyamatban van a teljes életmű-sorozat kiadása, egyedi minimalista koncepcióra épülő borítókkal. A könyvben tudatosan csak egy oldal utal az újrakiadásra? Nem gondoltál arra, hogy egy tanulmány vagy szemé-lyes történet esetleg hozzátehető? Vagy a későbbiekben még várható valami kiegészítés vagy anyag, amit szeretnél közzétenni?
Zs. D.: Az életműsorozat régi
adóssá-gunk, én már nagyon régóta tervezem, a borítókért pedig nagyon hálás vagyok Tóth Gábor barátomnak, aki hihetetlen jól ráérzett arra az üzenetre, hogy ezek a regények egyszerre fél évszázadosak – mi-lyen furcsa is ezt kimondani –, és korta-lanok, azaz ma is érvényesek, nincs szük-ségük „retro” életérzésre ahhoz, hogy érdekesek legyenek a mai olvasó számára. A sorozatot, amennyire csak lehet, teljesre tervezzük, azaz nemcsak a Muszorgszkij-könyv – ami az egyetlen nem sci-fi regény – lesz benne, hanem azt a néhány, könyv-ben még meg nem jelent rövidebb írást is
odatesszük Az utolsó kísértés mellé, ter-veim szerint jövő ősszel. És ha minden jól megy, elérhető lesz A feladat és A bunker 3-3 részes tévésorozata, valamint A
hol-tak nem vetnek árnyékot rádiójáték-
változata is.
G: Mit jelent számodra a Zsoldos-díj?
Zs. D.: A Zsoldos-díjat a frissen
ala-kult Avana Egyesület épp apám halálának évében alapította, a kezdetektől figyeltem a sorsát, egy ideig még a zsűri munkájá-ban is részt vettem. A díjnak –ahogy az egyesületnek is – voltak fényesebb és fel-hősebb időszakai, de azt hiszem, egy 20 éves díj esetében az lenne a csoda, ha ez nem így lenne. Egy minimális források-ból, szinte csak a tagok lelkesedéséből működtetett civil szervezet részéről gya-korlatilag erőn felüli, tiszteletre méltó vállalás ezt a díjat évről évre megszervez-ni, és ugyanez igaz a Sárdi Margit iroda-lomtörténész vezette zsűrire is.
Kozák Tibor
A JÖVŐ ŰRHAJÓSA EGY OLYAN VILÁGBAN REKED, MELY
LEGINKÁBB FÖLDÜNK MÚLTJÁRA EMLÉKEZTET.
TÚLÉLHETI-E AZ INTRIKÁKAT, ÉS A FEJLŐDÉS ÚTJÁRA
A JÖVŐ ŰRHAJÓSA EGY OLYAN VILÁGBAN REKED, MELY
LEGINKÁBB FÖLDÜNK MÚLTJÁRA EMLÉKEZTET.
TÚLÉLHETI-E AZ INTRIKÁKAT, ÉS A FEJLŐDÉS ÚTJÁRA
TERELHETI-E AZ OTTANI CIVILIZÁCIÓT?
ZSOLDOS PÉTER ÚJABB KLASSZIKUSA
AZ ÉLETMŰSOROZAT FOLYTATÁSÁBAN!
Xxx
„Tudom, nem szabad hallgatnom a han-gokra, s jobb, ha a látomásokkal és lidérces álmokkal se törődöm. Csak tűrök, tűrök to-vább a fekete vakondjáratomban.”
(Italo Calvino)
ENTERRADO
Ne áltasd magad! Ez nem „egy este átfutom” olvasmány.
Nem tudom, miért ezt választottad. (Tu-lajdonképpen nem is te választottad.) Ha azt hiszed, hogy ez egy szépirodalmi mű, ak-kor tévedsz. Ha meg azt, hogy ez valamiféle science fiction, akkor is tévedsz. De nem is krimi, és nem is egy kalandos történet (an-nak túl gyenge).
Talán az a legfontosabb, hogy nem neked íródott. Te csak úgy véletlenül belecseppen-tél ebbe az egészbe. Igaz? Hát persze. Így van! Ha tetszik, ha nem. Ezért nem is értem, mi-ért kukkolsz bele. Úgyhogy… Tedd le! És…
Na mi van? Mégse? Felesleges. Úgyis rövi-desen feladod. Három-négy oldal után majd biztos elveszted a fonalat. Utána meg írod a bölcs-hülye, finnyáskodó megjegyzéseidet: olvashatatlan, logikátlan, követhetetlen. Pe-dig csak lustaságból (vagy a fáradtságtól) te vagy felületes. Vagy nem értesz hozzá? Nem?
Nem kell mindenhez értened. Én sem tar-tok előadást az 51. századi treloni festészetről. Tudod, miért? Mert ahhoz nem értek. És te?
Sejtettem… Sejtettem. Te értesz! Te azt csak hiszed! Még csak a 31. században já-runk. A Trelont még fel sem fedezték. Csak kiprovokáltam, hogy egy pillanatra azt hidd: létezik, és azt képzeld: értesz hozzá. Nem! Az 51. századi treloni festészet nem létezik. Továbbmegyek. Ha jól belegondolok, néhány perce még te sem léteztél. Téged is én talál-talak ki, és odadobtalál-talak a 21. század elejére, abba a sötét őskorba. Addig létezel… amíg… Jó! Kapsz még egy kis időt. Persze nem túl
A bringások életéért
A kerékpárosok és motorkerékpárosok sokkal nagyobb veszélyben vannak, mint az autósok. Őket nem védi sem a karosszéria, sem a lég-zsák. Épp ezért számukra különösen fontos a jól láthatóság és a gyorsan érkező segítség.
Egy francia startup különleges ötlettel pró-bál a kétkerekűek pilótáinak segíteni: egy jár-műtől és vezetőtől független kisegítő eszközt álmodtak meg.
Mit lehet okosítani egy féklámpán? Ők ezt kínálják, ugyanis a Cosmo Connected névre hallgató eszközük valóban egy hagyományos-nak nem nevezhető féklámpa. Okossága abban rejlik, hogy teljesen önálló, nincs összeköt-tetésben a motor elektronikus rendszereivel. A beépített gyorsulásérzékelő észleli, ha a sofőr fékez, automatikusan bekapcsolja a beépített féklámpát, és 24 LED kezd nagy fényerővel villogni. Ez a pót féklámpa nem a kétkerekűre, hanem a bringás sisakjának hátoldalára kerül. Így nemcsak a villogás miatt figyel fel rá hama-rabb a közeledő autó, hanem könnyebben észre is veszi, mivel szemmagasságban van.
Másik hasznos tulajdonsága, hogy észleli, ha a tulajdonosa felborult. A készülékhez ka-pott telefonos applikáció riasztási készenlétre kapcsol, és ha három percen belül nem kap-csolják ki, a telefon automatikusan elküldi a GPS-koordinátákat a beállított címre, vagy a mentőknek.
sokat, éppen csak annyit, hogy ezt elolvasd. Aztán eltűnsz te is. Aztán veled együtt eltű-nik sok minden más is: csillagok, tardióták, emberek, vermálisok… meg az 51. századi treloni festészet gondolata.
Persze, ha az 51. századba, vagy még ké-sőbbre képzelnélek, akkor egész más lehetne a helyzet, mert…
Csak képzelgek? A képzelgés… Figyelj! Figyelj, mert szó szerint idézek: „A képzelgés a lélek valódi, szabad élete. Mivel az értelem a képzelgéssel folyamato-san teremti az új valóságot, a régit kénye-kedve szerint át is rendezheti. Ezzel a saját teremtéssel, ezzel a kontármunkával, a már létező valóságot, ha úgy akarja, tisztíthatja, rongálhatja vagy akár véglegesen el is tün-tetheti. Ámen.”
Ez az Első Pillanat Fényének Könyvében van leírva: első rész, ötödik fejezet, harma-dik bekezdés.
Na tessék! Már javítanom is kell, mert közben már meg is változott: „majdnem vég-legesen eltüntetheti”.
Szóval a képzelgés… a képzelgés… A vaksötétben éppen azt próbáltam elkép-zelni, amint Hardmauer tábornok, a har-madik doreni légió parancsnoka görnyedten ül egy széken, a térdén könyökölve arcát két tenyerébe temeti, és anélkül, hogy felnézne, utasításokat osztogat.
Előtte a Rivet–4 csillagszektor egyik da-rabkájának mozgó, háromdimenziós tér-képe lebegne a levegőben. Tudtam, ha úgy akarnám: a tábornok felpillantana, látná a száguldozó bolygókat és holdakat, és látná a vele szemben álló négy, karót nyelt tisztjének szemében a rémületet. De nem így akartam. Ne nézzen fel, csak mondja a magáét!
– A hajórajból elsőnek a Rigel Titka cir-káló gyorsítson fel, csak miután már egyszer
A DORENI LÉGIÓK
Bojtor Iván
(első rész)
Egy elszúrt
barrakudavadászat,
eltűnt légiók,
mindez egy bolond
bolygón...
Xxx
megkerülte a Dorent, akkor csatlakozzanak hozzá a rombolók! Majd…
Mintha tűt szúrtak volna mindkét sze-membe. A falakból éles fehér fény áradt. Kintről felkapcsolták a világítást. A légágy eltűnt alólam, én pedig lehuppantam a pad-lóra. Résnyire szűkült szemmel bámultam az ajtó felé, melyen egy ismeretlen tiszt lé-pett be. A Xanadu–4 szektor hadseregé-nek egyenruháját viselte. Bemutatkozott. A nevére nem emlékszem, csak az arcára. Fiatal volt, idegesítően fiatal. A hadbíróság őt rendelte ki mellém védőügyvédnek? Na, ezt kifogtam! Elkezdte a szokásos mondó-kát, ilyen-olyan paragrafusokat idézett, de nem figyeltem rá. Csak feküdtem a padlón, és még mindig Hardmauernek, a képzelt tá-bornoknak kimondatlan, képzelt parancsa-in rágódtam…
Meglepődtem, amikor először hallottam azt, hogy a Doren, ennek a bolygónak a neve, női név. Állítólag még az ősvilágból hozták magukkal az első telepesek. Szerintem szép név. Utána is néztem. Egy szótár szerint az jelenti, hogy „arany lány”, egy másik sze-rint viszont azt, hogy „ajándék”. Hát? A mi Dorenünk az nem ajándék. A mi Dorenünk az egy átok! Maga az átok!
A hajnali vihar szerencsénkre nem ért el a házig. Csak az ültetvény déli részét szór-ta tele az őserdő agaufáinak letört ágaival. Mire odaértem, a három robot már össze-szedegette a nagyobb gallyakat, és éppen a száraz, szúrós leveleket söprögették.
No, eddig rendben. Tovább!
Egy óra alatt megtettem a szokásos dél-előtti körutamat: kivittem az enranccsal megrakott ládákat az űrkikötőbe (pillanatok alatt elkapkodták), utána ittam egy élénkí-tőt Carlos kocsmájában (nem azt a moslékot, amit Carlos kever, hanem palackozottat,
gyárit), vártam vagy húsz percig Cronwillre (persze, mint legtöbbször, most is feleslege-sen), mert üzenetet hagyott, hogy beszélni akar velem. Mivel sejtettem, hogy miről, nem hívtam fel, hátha lehallgatják valame-lyikünket. Közben, amíg ott ücsörögtem, ki-faggattam az NTK4 teherűrhajó kapitányát, hogy mit szállít, és hova, meg hogy a többiek merre járnak, és miután mindent megtud-tam, amit akarmegtud-tam, elindultam haza.
Elena, a feleségem azzal fogadott, hogy Cronwill keresett, és azt üzente, hogy: hétkor. Majd szemrehányó hangon megkérdezte:
– Megint? „Horgászat”?
– Igen! Megint! Kell a pénz. Nem? – mo-rogtam, és elvonultam a fürdőszobába, hogy kikaparjam a porszűrő kapszulákat az orromból, és lemossam a védőfóliát a szememről. Utána megírtam a jelentést az ezredesnek.
A jelentés, mint az összes addigi, megint rövid lett. Tettem benne néhány homályos utalást a doreni légiókról, meg a bolygó egyik, ónnal fedett részén kimagasló furcsa dombokról, melyek talán hajdani űrhajókat rejtenek, befejezésül pedig csak úgy meg-említettem, hogy egy ismeretlen kereskedő feltűnően nagy mennyiségű élelmiszert vá-sárolt itt össze a Dorenen, és már el is szállí-totta valahova, de hogy hova, azt nem sike-rült kiderítenem.
Átolvastam, és meg voltam elégedve ma-gammal. Még el is mosolyodtam, amikor el-képzeltem Bartoldi ezredes képét, aki majd háromszor is átrágja magát rajta, és… és az utolsó mondat kivételével ebből sem kap egyetlen ellenőrizhető információt sem.
Törd csak a fejed, te szemétláda! – nevet-tem magamban, és elküldnevet-tem.
Délután gondosan átvizsgáltam a felsze-relésemet, mert a „horgászat”, ahogy az itte-niek mondják: nem papsajt! Hogy mi is az a
papsajt? Na, erre a kérdésre még nem tudott nekem felelni senki sem. Szótárakban is ke-restem, de hiába. Valami olyasmi lehet, ami nem veszélyes. A „horgászat” pedig veszé-lyes. Rohadtul veszélyes…
Vacsoránál a lányaim elfecsegték az isko-lában hallott híreket: Morinék elköltöznek a szektorból, vissza oda, ahonnan jöttek; Thorinnak meghalt a nagymamája, kétszáz-három éves lett volna jövőre, de már teljesen vak volt, hiába építettek az agyába adaptert; Bork azt állította, hogy valaki egy világító barrakudát látott a mocsár közelében, de azt aztán nem hitte el neki senki sem, mert olyan nem is létezik.
Elena a barrakuda szó hallatán összeszo-rította a száját, és felpillantott arra a meny-nyezetre erősített gigászi példányra, melyről a gyerekek úgy tudták, hogy egy sterlandi kereskedőtől vettem, az űrkikötőben. Cronwill kétéltűje már fél hétkor beporzott a ház elé (szállt az alfa ón, mindenfelé)… Min-dig korábban jött!
A járműből fülsértő zajok hallatszottak. Tudtam, hogy az tulajdonképpen zene lenne, egy hairhani katonainduló, de nekem (rá-adásul hajnalban) csak valamiféle fejfájdító kakofóniának tűnt.
– Kapcsold már ki! Felvered az egész boly-gót – hadonásztam neki az emeleti ablakból. Persze nem érthette. A jármű oldalának támaszkodva állt, mindkét keze mélyen az overallja zsebében, és vigyorogva bámult felfelé. A hairhani szektorból származott, ezt első pillantásra elárulta arcbőrének ké-kes árnyalata, amely időnként, ha felhúzta magát, egészen sötétté változott. Onnan fentről még furcsábbnak tetszett rövid lába, úgy tűnt, mintha bokáig az „alfában” állna.
Néhány éve, egyszer, amikor csak hárman voltunk a kocsmában, Carlosszal és Szofival,
aki valamikor akkoriban érkezett ide… (Egy bőrönddel az egyik és egy gondosan becso-magolt súlyos fémdarabbal a másik kezé-ben, besétált Carloshoz, és szállást keresett. A fémdarab kicsomagolatlanul még sokáig ott állt a falnak támasztva.)
Szóval megkérdeztem Carlostól, hogy Cronwill miből él.
Erre Carlos mit mondott? Na mit? – Biztos ő is kém, mint te!
A kocsmapult másik végén Szofi erre ak-korát nevetett:
– Bolond egy bolygó! – Hogy a poharából a padlóra loccsant az ital.
Cronwill lentről kiabált valamit, de a „ze-nétől” nem értettem, hogy mit.
Mire elkészültem, addigra mindenki fel-ébredt. Elena is, a lányok is az ablakból bá-multak utánunk, mikor végre elindultunk. Azért imádkoztam, hogy Elena el ne szólja magát a lányok előtt, hogy hova is megyünk, mert elfecsegnék valakinek az iskolában, és holnapra mindenki megtudná, hogy „hor-gászni” voltunk.
A „horgászat” valójában nem horgászat, hanem vadászat. Barrakudavadászat. A barra-kuda, melyről az a rémség a nevét kapta, ál-lítólag egy ősvilági őshal volt, de a doreni barrakuda még csak nem is hal. Szigorúan védett állat. Vadászni tilos! Ugyanakkor a ba-bonás űrhajósnépség vagyonokat fizet egy-egy elejtett, kiszárított példányért. Mindenféle tör-ténetek keringenek arról, hogy menekült meg ez meg az a kapitány valamiféle veszedelem-ből, miután összetörte a barrakudáját. Gyerek-koromból emlékszem az első ilyen mesére. Ab-ban Martel kapitány, a Feklit 4-en, valamiféle olvadékony kőzetre tette le a hajóját. A kőzet rövidesen visszaszilárdult, az űrhajó meg ben-ne ragadt. Erre Martel kapitány összetörte a barrakudáját, és huss, már repülhetett is, mert a kőzet közben újra felolvadt.
Xxx
Ezt a bugyuta történetet később négyszer is hallottam, négy másik kapitánnyal és négy másik bolygóval.
A barrakuda csak a sötét doreni mo-csarakban él meg, ha kiviszik a fényre, akkor néhány nap múltán kiszárad, lábai lehullanak, elporladnak, a teste pedig olyan keménnyé változik, akár a porcelán. Így mondják: porcelán! Azért, mert hihetetlenül kemény ugyan, mégis egyetlen jól irányzott ütéstől millió darabra hullik szét. A széttö-rés a barrakuda-szertartás legfontosabb ré-sze: a tulajdonosa valami olyasmire gondol, amiről azt szeretné, hogy megvalósuljon, és lesújt, összesepri a darabokat, és a lehe-tő leggyorsabban eltünteti a hajóról, kilövi az űrbe vagy kidobja a szemétbe. Ennyi! Ja igen! Csak egyszer szabad lesújtani, ha nem törik szét, akkor a kívánság visszájára for-dul, és…
Állítólag itt a Dorenen ezekben a babo-nákban senki sem hisz, de azért majdnem minden házban ott díszeleg egy-egy pél-dány. (Biztos, ami biztos!)
Két óra száguldás után belevágódtunk a ködfalba. Egyre sötétebb lett. Már a fény-szórókat is felkapcsoltuk, pedig még messze jártunk a szokásos helyünktől.
– Lehet, hogy megint vihar lesz – mor-mogta Cronwill.
– Nekem ez nem tetszik. Forduljunk visz-sza! – szóltam, de rám se hederített, csak hajtott tovább.
A bűz egy idő után már elviselhetetlenné vált, csavarta az orromat, csípte a szememet: ez azt jelentette, hogy megérkeztünk. Felvet-tük a szkafandereket. Sorsot húztunk.
– Na gyerünk! Legyünk túl rajta! – mond-tam, lemásztam a kétéltűről, tettem néhány cuppanós lépést a dagonyában, és ott, ahol biztos talajt éreztem a lábam alatt, megáll-tam. Intettem Cronwillnek, hogy mehet,
mire ő visszatolatott attól a helytől, vagy húsz méterre, leállította a motort, és kikap-csolta a fényszórót.
Csend lett.
Csak álltam ott a sötétben megmere-vedve.
Én voltam a csali!
Csalinak csak ember jó. Próbálkoztak már mindenféle állattal, még kreklánnal, és földikutyával is, de azokkal egyet sem si-került előcsalogatni. Maradt az ember. Va-gyis én. Na, ezért olyan drága az a rohadt barrakuda.
Vártam a már jól ismert hangokat, ahogy fogait csattogtatva kúszik az iszap tetején, időnként megáll, lerázza magáról a rátapadt sarat, olyankor megnyikordulnak egymáson elcsúszó tenyérnyi pikkelyei.
Vártam, de csend volt. Nem mozdult semmi.
És akkor elvakított a fény…
Arra tértem magamhoz, hogy ide-oda gurultam Cronwill kétéltűjének rakterében. Előrevonszoltam magam az ülésre.
– Na végre! – ordított rám. – Miért nem jeleztél? Miért nem jeleztél, a büdös életbe?! Tudod, mit hagytunk ki? Egy világítót.
Válaszolni akartam neki, de annyira kába voltam, hogy egy hang sem jött ki a torko-mon.
– Megbénított, mi? Na, ezért olyan drága. Ha elkaptuk volna, akkor holnap vehettél volna magadnak egy teherhajót. Erre te! Erre te… Többször nem jövök veled! – üvöltötte. – Eddig te voltál a kabalám. Ahányszor csak jöttünk, mindig elcsíptünk egyet. Most meg, amikor a legnagyobb fogásunk lett volna, el-cseszted!
Egy szót sem bírtam kinyögni. Szemem előtt hatszögletű vörös foltok lüktettek. Újra elaludtam (vagy inkább elájultam). Arról a napról ennyire emlékszem…
•
Az az állig begombolkozott, kezében a sap-káját gyűrögető, katonásdit játszó bohóc, aki állítólag a védőm volt, nem hagyott gondol-kodni. Csak mondta, mondta…
Hardmauer tábornok még mindig ott ült lemerevedve a széken, tenyerébe temetett arccal. A csillagszektor térképén a Doren is mozdulatlanul állt, már percek óta, pedig előtte eszelősen rohangált körbe-körbe az al-Tair 4 körül. A háttérben álló zászlóaljpa-rancsnokok körvonalai lassan elhalványod-tak, és homályos, fekete, rezgő árnyakká váltak.
– Ezt mindenképpen meg kell tennünk! Halló! Halló! Figyel rám egyáltalán? – jutott el a tudatomig, hogy az ügyvéd engem szó-longat.
– Hagyjon békén! – nyögtem, miközben agyam kétségbeesetten kapaszkodott a szé-ken ülő Hardmauer tábornok képébe. A pa-rancsnok teste újra kirajzolódott. A Doren is moccant néhányat, majd felgyorsult, és kö-rözni kezdett. Mögüle hirtelen kibukkant az űrcirkáló.
Arra gondoltam, hogy amikor majd a műszerek jelzik azt a hatalmas tömegű szerkezetet, akkor itt (fogalmam sem volt, hogy hol) fogvatartóim egy pillanatra biz-tos megrémülnek, de ha a monitorokon megpillantják a kinagyított képet, akkor lehet, hogy kitör belőlük a röhögés. A Rigel
Titka egy őskori jármű lehetett, vagy nyolc
éve láttam egy dokumentumfilmben, mely-ben a régészek azt próbálták kideríteni, hogy honnan érkezhetett ebbe a szektorba, meg hogy kik is építhették. Persze ered-mény nélkül.
Hirtelen eszembe jutott valami. Elnevettem magam…
– Ez nem normális. Hívjanak hozzá or-vost! – jutott el a tudatomig a védőm hangja.
Nem tudom, kinek mondta, mert nem nyitottam ki a szemem. Döngve becsapódott az ajtó, majd csend lett.
Végre Hardmauer tábornok is felnézhe-tett a csillagtérképre… és ő is felnevefelnézhe-tett. Másnap reggel kezdődött az elszúrtad-kor-szak. (Valójában elcseszted-korszak, de így talán nem tűnik akkora égésnek.)
Már a kikötőben az egyik izomagyú el-kezdte:
– Hallom, elszúrtad.
Utána Carlos következett a kocsmában: – Na mi van, nagyvadász? Elszúrtad? És jöttek a többiek:
– Jól vagy? Kár, hogy elszúrtad! (Szofi, a felszolgáló)
– Cronwill mondta, hogy elszúrtad. Sebaj! Majd legközelebb! (Cartini, a ZZTK teherha-jó szerelője)
Megrémültem. Ez a hülye Cronwill min-denkinek elmondta? Csoda, hogy még nem tartóztattak le! Lehet, hogy már keresnek?
Felszórtam az üres enrancsos ládákat a kétéltű platójára, és hazaindultam.
De közben eszembe jutott, hogy biztos ott keresnek majd először, és letértem az útról a mocsár irányába. Na ide jöjjön utánam, aki mer!
Beletapostam a fékbe. Beugrott, hogy nincs nálam semmiféle felszerelés. Akkor mi legyen? Lassan, óvatosan néhány méterre behajtottam a ködfalba, éppen csak annyira, hogy a kétéltű rejtve legyen. Leállítottam a motort, és úgy emlékszem… (megesküdnék rá) a telefont is kikapcsoltam.
Azon töprengtem, hogyan tovább, amikor valahol a távolban felderengett valamiféle fehér fény. Jaj, ne! Megint? Benyomtam az indítót, de az a rohadt motor nem indult…
A telefon hangja riasztott fel. Elena volt: – Hol kódorogsz már megint, ennyi ide-ig? Cronwill már kétszer is keresett. Biztos
Xxx
megint „horgászni” akar. Ja, és a lányok is hallották az iskolában, hogy elszúrtad.
Cronwill megőrült! Biztos, hogy meg-őrült! Vagy? Vagy titkol valamit.
– Na de én most kiszedem belőle, hogy mit – dohogtam, és elindultam hozzá. Ja igen! Képzeletemben Hardmauer tá-bornok azon nevetett volna, hogy ami-kor a Rigel Titka cirkáló előbukkanna a bolygó mögül, akkor úgy nézne ki, mint ahogy annak idején a dokumentumfilm-ben láttam: egy rozsdás roncsként, olda-lán hatalmas kerek, fekete lyukakkal. De érthetetlen módon az a romhalmaz vá-ratlanul növekedni kezdene, nőne, csak nőne, és néhány perc után a belsejéből egy teljesen modern cirkáló száguldana elő, amely szétrobbantaná azt az álcázás-nak használt burkot, azt az őskori tákol-mányt, melynek darabjai hirtelen szana-szét repülnének.
– Ez most csak gyakorlat – mondaná mosolyogva a tábornok, mire a tisztjei meg-könnyebbülten felsóhajtanának.
Várjunk csak! Ez még mindig csak gya-korlat lenne? Egy pillanatra elbizonytala-nodtam. Nem voltam biztos abban, hogy ezt én is így akartam.
A hírhedtté vált, balsikerű barrakuda-vadászat után két nappal, amikor megint Cronwillre vártam, csak vártam… egy újabb jelentést fogalmazgattam.
– Mi lesz, ha rájönnek? – szólalt meg Elena a hátam mögött. – Mi lesz, ha vissza-követelik a pénzt, amit eddig kaptál? Téged letartóztatnak, itt meg lefoglalnak mindent. Én meg a lányokkal hónapokig utazhatok valami rozzant teherbárkán, mire hazaérek Glavalra, a szüleimhez. Ezt akarod? Ezt? Vá-laszolj már valamit!
Mit mondhattam volna? Azt, hogy már késő? Azt, hogy már túl régóta játszottam azt a játékot? És már féltem kilépni belőle?
Vagy azt, hogy a Doren, az ónviharai-val, pestises poráónviharai-val, büdös mocsaraiónviharai-val, barrakudáival még mindig jobb hely egy családnak, mint egy lakóűrhajó négyszer négy méteres kabinja?
Hogy ott éltünk már kilenc éve, és már doreninek éreztem magam?
Tudtam, hogy a Doren az maga az átok. És mégis… Itt éltünk már kilenc éve. Elegem lett abból, hogy ide-oda küldözgettek egyik bolygóról a másikra, mint egy csomagot. Néha arra ébredtem, hogy nem is tudtam, hol vagyok. Egy teherűrhajón? Egy cirká-lón? Egy szállodai szobában? Titokban már azt tervezgettem, hogy megszököm a hadse-regből, veszek egy rozzant bárkát, és a csalá-dommal együtt eltűnünk ebből a körzetből. Itt hagyunk mindent, és elrejtőzünk vala-melyik távoli szektor nevesincs bolygóján. És akkor Bartoldi ezredes hívatott.
Sokáig (nagyon sokáig) azt hittem, hogy ez az egész őrület ott kezdődött abban a rémisz-tő nagyságú félhomályos teremben, melynek falait azok a titokzatos, megfejthetetlen jelek-kel telerótt acéllemezek borították, melyeket hajdan egy távoli bolygó romvárosának épü-leteiről feszegettek le. A hodály közepén egy íróasztal mögött ott ült, olyan távol, hogy szinte alig láttam, a szektor hadseregének leg-hírhedtebb parancsnoka, a hírszerzés vezető-je, Bartoldi ezredes.
Jó ideje álltam ott szinte mozdulatlanul, némán. (Remitor, hajdani iskolatársam ki-oktatott, hogy meg ne szólaljak, amíg nem kérdez valamit, mert akkor mehetek kül-döncnek a központi raktárba.)
– Jöj-jöj-ön má-már köze-lebb-lebb! – visszhangzott a terem, amikor felém kiáltott.
Láttam, hogy ideges. Tekintete ide-oda cikázott a falakon, mindenhová nézett, csak rám nem. (Valamit megsejthettek volna?)
Rám vakkantott:
– Hallott maga a doreni légiókról?
– Nem – válaszoltam. (Én ne hallottam volna? Egy teherűrhajón nőttem fel.)
– Nézze át ezeket a híreket! – mutatott egy iratkötegre. (Ez nem vicc! Tényleg az volt! Igazi papírlapok összekötve.) És ott hagyott.
Elolvastam a titkosabbnál titkosabb jelen-téseket. Annyi hülyeséget összegyűjtve még nem láttam. Bármelyik űrkikötő kocsmájá-ban többet tudtak a doreni légiókról, mint amennyit a mi szektorunk hadseregének hírszerzői az évek hosszú során kiderítettek.
Állítólag a szektorok közti háború vége felé történt, akkor, amikor már annyira elfa-jult az önvédelmi hisztéria, hogy mindenki lőtt mindenkire, ellenségek egymásra, szö-vetségesek szöszö-vetségesekre, mindenkinek mindegy volt, hogy barát vagy ellenség, csak lőtt, lőtt, lőtt…
Egy beazonosíthatatlan bolygón – a jelen-tésekben hat különböző, nem létező helyszínt neveztek meg, én még ezeken kívül három másikról is hallottam – az oda összezsup-polt hadifoglyok fellázadtak. Fellázadtak? Ez a hivatalos verzió. Egyszerűen összepakol-tak, és követelték, hogy engedjék őket haza. Az őrök is csatlakoztak hozzájuk, és velük együtt, három légiót alakítottak. Küldtek egy-egy táviratot minden hadviselő szektor-nak, hogy biztosítsanak nekik szabad utat. A lecsendesítésükre odaküldött tábornokot, Hardmauert elfogták, először úgy döntöttek, hogy kivégzik, de meggondolták magukat, kinevezték a harmadik légió parancsnoká-nak, majd kikiáltották császárparancsnoká-nak, és arra kényszerítették, hogy vezesse őket át a hábo-rúzó szektorok között. Persze minden fél kö-vette a szökevényeket. Egészen… Egészen a
Dorenig. Itt aztán eltűntek. Soha többé nem látta őket senki. Akkor kapták „A Dorennél eltűnt légiók” nevet, de később már csak doreni légiókként emlegették őket.
Egyesek szerint Hardmauer csak egy haloűrhajókból álló rajt küldött erre, és va-lójában egészen másfelé vették az irányt, mások szerint viszont mindmáig itt rejtőz-hetnek a Dorenen, talán a Huurtan-hegység barlangjaiban, vagy azokban az istenverte barrakudáktól nyüzsgő mocsarakban.
Üldözőik, hogy, hogy nem, összefogtak a szökevények ellen. Ebben a szektorban fegy-verszünetet kötöttek, addig, míg elkapják őket. És mivel nem találták őket, idővel kitört a Béke! Ez a Béke még egy ideig ingatagnak bizonyult ugyan, de lassan mindenhol elcsi-tultak a harcok. A doreni légiókról azóta sem-mi hír. Csak azok a zavaros jelentések, melyek akkor ott feküdtek előttem az asztalon.
Hoppá!
Akkor, ott abban a teremben villant agyamba az ötlet: szököm, csak másképpen, mint ahogy eredetileg terveztem.
Bámultam a sötétbe. Nem értettem, hogy a tábornok (vagyis én) miért állította (állítot-tam) le a támadást. Azon merengtem, hogy tulajdonképpen fogalmam se volt arról, hogy hol osztogatja a parancsaimat (vagy parancsait?). Talán egy űrhajón? Valamelyik bolygón, egy rejtekhelyen? Talán éppen a Dorenen?
Fény! Huppanás! Éles fájdalom a jobb vál-lamban. Hardmauer alól is eltűnt a szék, és hanyatt vágódott a padlón. Néhány pillana-tig még értetlenül bámulta, amint körülötte minden szétfoszlott, majd ő is eltűnt…
Ketten cipeltek ki a szobából. Toltak, húz-tak, rángattak egy végtelennek tűnő szűk folyosón. Azt nem tudtam, hova visznek, de azt sejtettem, hogy ki akar velem beszélni:
Xxx
Bartoldi ezredes. Ki más? Közben teljesen el-hagytam magam, a két őr meg lihegve von-szolt tovább. Ez a játék csak arra volt jó, hogy körbenézhessek, megpróbáljak rájönni arra, hol is vagyok tulajdonképpen.
A folyosó nyílegyenes volt, és azonosítha-tatlan, éppúgy lehetett egy nagyobb űrhajón, mint valami titkos támaszpont föld alatti pincéjében, sehol egy leágazás, kanyar vagy vezeték a mennyezeten, csak a tükörsima, sárgás fénnyel világító falak.
Akkor döbbentem rá, hogy képzeletem-ben Hardmauer tábornok miért is fújta le a támadást. Mert nem tudta se azt, hogy én hol vagyok, se azt, hogy ő hol van. Az idő meg csak múlt. Egyre kevesebb esélyem ma-radt. Mi lesz ebből? Száműzetés? Kényszer-munka? Vagy még rosszabb?
Mellettünk kivágódott egy keskeny ajtó. Kísérőim áttuszkoltak rajta. Odabent ka-lapálás, lézervágók sistergése, lezuhanó fémlemezek dördülései fogadtak. Akkora füst volt, hogy alig lehetett látni. A padlón egy hatszögletű izzó vasdarab feküdt, tele krikszkrakszokkal. Védőmaszkos szerelők bontották a falakat. Az őreim is, én is köhög-ni, krákogni kezdtünk.
A terem ugyanaz volt, ahonnan sok-sok évvel ezelőtt elindultam. Végre tudtam hol vagyok. Egy csatahajón, melynek az igazi nevére (nevére? számára!) már nem emlé-keztem, mindenki csak úgy hívta, hogy: a
Bartoldi Trónja.
Egy védőálarcos tiszt rohant oda hozzánk hadonászva:
– Mit keresnek itt? Ki innen! Menjenek! Menjenek már! Vigyék vissza!
A Dorenről küldött első jelentésemben kifej-tettem, hogy szerintem ezen a bolygón vala-mi nagy-nagy titok lappang, és hogy egyesek itt minden bizonnyal sokkal többet tudnak
az eltűnt légiókról, mint amennyit elmonda-nak. Tulajdonképpen semmit sem sikerült megtudnom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon erőltettem a dolgot.
Az történt, amit vártam. Bartoldi parancsot küldött, hogy maradjak, mert mindent tudni akar. Egyelőre telepedjek le itt. Vegyek egy ki-sebb mezőgazdasági üzemet, robotokkal meg mindennel, ami kell, ők majd mindent fizet-nek, a családomat pedig küldik utánam.
Az első év közepén azt az ültetvényt, ame-lyet rám, messziről jött balekra rásóztak, el-érte egy „déli vihar”, és a gamma ón az egé-szet szürke fémpáncélba burkolta.
Ezt jelentettem Bartoldinak.
– Sebaj! Vegyen egy másikat! – válaszolta. Utána költöztünk ide északra, az űrkikötő mellé. Közben szorgalmasan küldözgettem a jelentéseimet az ezredesnek, mindenféle fel-tételezett búvóhelyekről, állítólagos titkos bányákról, meg a mocsarakban látható fur-csa, kanyargós árkokról. A fizetésemet pedig küldték továbbra is pontosan, a szerződés-ben meghatározott időszerződés-ben.
– Válaszolj már valamit! – csengett a fü-lembe még mindig Elena hangja. Egy szót sem szóltam, még csak meg sem fordultam, bámultam az üres képernyőt.
– Most adjam fel? Éppen most? Amikor már… – töprengtem.
Nem tudtam, honnan jött az ötlet, de írni kezdtem a névsort.
A harmadik doreni légió első százada: … … … Riv Rivet Riverson.
Itt megakadtam. Több nem jutott az eszembe. Megszámoltam. Harminchat nevet írtam össze.
Már-már el is küldtem volna, azzal a megjegyzéssel, hogy ellenőrizzék a többi jelentést, léteztek-e ezek a személyek, de… beállított Cronwill. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, felugrottam a székből, és eléje siettem.
Vigyorgott:
– Na! Lehiggadtál? Mikor megyünk? Ja igen! Már kibékültünk. (De az elcseszted-korszakot nem bocsátottam meg neki. Megfogadtam, hogy egyszer majd visz-szakapja!)
Amit előző nap elmondott, attól majd-nem hanyatt estem. Volt engedélye! Barrakudavadászati engedély! Én ilyenről még nem is hallottam. Mint kiderült, aki tizenegy évet lehúz a Dorenen, az kérvényez-heti az engedélyt, ami egy, azaz egy darab barrakuda kilövésére szól. De ez a megátal-kodott persze erről nekem egy szót sem szólt.
Eltitkolta, én meg majdnem idegbajt kaptam amiatt, hogy letartóztathatnak. Mindenki tudta, hogy van engedélye, az egész Doren (még Elena is), csak én nem.
Aznap másik helyre mentünk. A barrakuda-vadászat egyik íratlan törvénye szerint: soha ne menj kétszer ugyanarra a helyre! Ezt azelőtt sohasem tartottuk be. Ahogy Cronwill monda-ni szokta: mi vadászunk, és köpünk a szabá-lyokra!
Még sohasem jártam arra. Először azt hittem, hogy csak én nem, de amikor már másodszor tévedtünk olyan völgybe, mely-ből csak tolatva, visszafelé jutottunk ki, ak-kor már sejtettem, hogy Cronwill sem. Ha lassan is, de elvergődtünk a ködfalig. Nem mentünk be túl messzire, talán száz méterre.
– Ma meglesz a világító – rázta lelkesen ökölbe szorított kezét.
A Sztrugackij fi vérek világa
új életre kel!
Xxx
A világító egy vagyont ér. No nem csak azért, mert akkor is tovább világít, ha a teste már ki-száradt, hanem azért, mert a fényének valami-féle érthetetlen gyógyító hatása van. Gyerekko-romban a saját szememmel láttam, ahogy egy szerelőnek a kisujját, amit levágott egy éles acél-lemez, egy óra alatt visszaforrasztotta. Vissza-forrasztotta? Visszanövesztette. De mindenki úgy mondta, hogy visszaforrasztotta.
Sorsot húztunk. Megint én lettem a csali. – Na, mire vársz? Indulj már! – sürgetett Cronwill.
Lekászálódtam a járműről. Megdöbbené-semre szilárd talajt éreztem a lábam alatt. Már éppen szólni akartam, hogy menjünk beljebb, amikor a fényszóró fényében meg-láttam a…
– Visszaadom az engedélyt – ordított Cronwill. – Ebből elegem van! – csapott egy nagyot a kétéltű kormányára. – Amióta meg-kaptam, nem lőttünk egyet sem. Nem hozott szerencsét. Most meg még ez is. Rossz ómen. Majd meglátod, hogy az!
Nem válaszoltam. A markomban szoron-gattam a dögcédulákat, melyeket a csontvá-zakról tépkedtem le. Gyorsan leszabdaltam, még mielőtt az odarohanó Cronwill meg-láthatta volna. A mi hadseregünk dögcédu-lái voltak (pardon: személyi azonosítói), a Xanadu–4 szektor fegyveres erőié. Honnan tudtam? Onnan, hogy a formájuk pontosan olyan volt, mint az enyém, melyet otthon dugdostam az egyik fiók aljában. Ezek közül néhány nagyon réginek látszott. Akkor pe-dig… Talán… Talán a légió?
Én kiszálltam a házunknál, Cronwill pe-dig, mint barrakudavadászati engedéllyel rendelkező tisztes doreni polgár, elindult az űrkikötő melletti kormányzósági irodá-ba jelenteni azt, hogy csontvázakat talált a mocsárban.
A vacsoránál végighallgattam a lányok csicsergését a legújabb szterlém divatról (amiről fogalmam sem volt, hogy mi is le-het), meg arról, hogy Samteilék új roboto-kat hozattak, olyanoroboto-kat, melyek beszélni, zongorázni, és ha van elég helyük, akkor még repülni is tudnak. Meg hogy valaki azt hallotta valakitől, hogy valaki azt mondta valakinek, hogy egy csatahajó hónapok óta itt köröz a Doren körül, de ezt nem szabad elmondani senkinek sem, mert ez titok.
Az ágyban elmeséltem Elenának az újabb mocsári kalandunkat. Kérdőn nézett rám.
– Jövőre, a szüret után eltűnünk innen – kezdtem bele a tervembe. – Carlos tud egy kisebb űrhajóról. Állítólag ott áll már évek óta a hegyeken túl. Nincs semmi baja, csak kifogyott belőle az üzemanyag. A tulajdono-sa a „Nagy ónvihar” után használta költözte-tésre. Szerinte olcsón megkapjuk. Azt mond-ta, hogy ő majd elintézi. Holnap odaadom neki az előleget. Ha sikerül megvennünk, áthozzuk ide az űrkikötőbe, Cartini – tudod, a szerelő – megígérte, hogy majd átnézi. A jövő évi termést nem adjuk el, hanem be-lepakoljuk és lefagyasztjuk. És egy reggelen szépen elindulunk. Thordes szerint a terrai körzetben nyolcvanszoros áron lehet eladni az enrancsot. Arra indulunk, aztán majd meglátjuk… Bartoldi meg az emberei pedig kereshetnek bennünket. Eltűnünk, mint a doreni légiók. Erről jut eszembe…
Felkeltem az ágyból, és elküldtem az ezre-desnek a reggel megírt jelentést: az általam kitalált légiósok névsorát.
Vannak az életünkben olyan napok, me-lyeken összesűrűsödnek az események, eze-ken a napokon teljesen váratlanul több jó vagy rossz dolog történik velünk, mint más-kor hosszú évtizedek alatt. Aznap este még nem tudhattam, hogy másnap egy pontosan ilyen nap következik majd.
•
Az is megfordult a fejemben, hogy valahol itt, a közepe táján újra beleírhatnám, hogy ez nem egy krimi. Meg magyarázkodhat-nék egy kicsit, hogy lehetne az is, de még-sem. Merthogy én vagyok a gyilkos, de be is ismerem. Meg más hasonlókat. Mire te (úgy sejtem) nyomban előrelapoznál, talán egé-szen az utolsó oldalig, és akkor kiderülne, hogy…
De úgy döntöttem, hogy mégsem. Inkább kiírom ide, hogy:
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK Ami persze nem igaz.
Ott feküdtem a sötétben. Hardmauer meg…
(Állj! Mielőtt belevágnék a következőbe… Eszembe ötlött, hogy a 21. századba tette-lek. Valójában nem is tudom, hol tarthatott a műszaki fejlődés akkor. Talán már elhagy-tátok az Ősnaprendszert, vagy talán már az Ősgalaktikát is. De mi van akkor, ha még nem? És ha abban a korszakban még egy ala-csonyabb technikai szinten álltatok…
Úgy döntöttem, kicetlizek neked néhány dolgot, ami majd segít megérteni ezt-azt:
„Köpködők: vulkanikus vonulat a Dorenen, a bolygó egyenlítőjétől északra, 616 működő vulkánnal. Közülük legmagasabb az Ezüstdoren, megközelítőleg 17500 méter [folyamatosan változik]. Nevét az oldalát bo-rító olvadt ón színéről kapta.”
„Az ón egy kémiai elem, vegyjele Sn, ami egyes kutatók szerint az ólatin stannum [csö-pögő, olvadékony] szóból keletkezett [újab-ban egy másik ősföldi nyelvből, a szanszk-ritból származtatják, melyben a szta szógyök kemény anyagot jelentett].
Amfoterm fém.
Fontosabb lelőhelyei a Rivet–4 csillag-szektorban: 354BB, Doren, KTP5, Narkal…”
„A pestis [más néven dögvész] egy baktéri-um által okozott ősvilági fertőző betegség volt. Kórokozója főként a patkánybolháról [ősvilági rágcsálón élősködő vérszívórovar] kerülhetett át emberre, de a kór cseppfertőzéssel is terjed-hetett. Miután a bőr oxigénfelvételében zavar keletkezett, a bőr gyakran sötétkék színt kapott [innen ered a „fekete halál” kifejezés].
A pestis kórokozója az emberre viszonylag ártalmatlan Yersinia pseudotuberculosisból mutálódott Yersinia pestis bacilus volt, egy mutáns pálcika alakú baktérium.
Fajtái:
Bubópestis: akkor alakult ki, ha a beteget fertőzött bolha csípte meg. Általában a lá-gyéki nyirokcsomók jellegzetes elváltozásá-val, megnagyobbodásával [bubó] jár együtt. A baktérium nyirokcsomókból a véráramba kerülve szeptikémiát…”
„Az ón módosulatai:
Több allotróp módosulata is létezik. 13,2 °C alatt az atomrácsos, gyémántrácsú szürke vagy alfa ón, 13,2 °C-tól 161 °C-ig a fémes, négyzetes rácsú fehér vagy béta ón, 161 °C-tól olvadáspontjáig a rombos szerke-zetű gamma ón a stabil.”
„Ónpestis: Már az őskorban felismerték, hogy összefüggés van, a hideg és az óntár-gyak pusztulása között. Azt gondolták, hogy a hideg időben megfázik az ón, és ha a meg-fázott óntárgy megbetegszik, vagyis elfe-kélyesedik, akkor megfertőzi az egészséges tárgyakat is, így aztán járványszerűen terjed tovább a pusztulás. Ezért nevezték el ónpes-tisnek.”
No! Egyelőre ennyit!
Ha még valami fontos eszembe jut majd, azt is beleírom, mert akkor nem kell annyit magyarázgatnom.
Xxx
•
Megint ott feküdtem a sötétben, a légágyon, a cellámban. Napok óta nem történt semmi. Én legalábbis azt gondoltam, hogy amióta visszavittek, azóta néhány nap már eltelhe-tett. Később kiderült, hogy már több hónap-ja ott voltam bezárva.
Képzeletemben néhányszor meglöktem Hardmauer tábornok vállát, aki még min-dig ott gubbasztott abban a székben, és a tenyerébe bámult. (Mi lesz már?!) Felnézett. Előrenyúlt a távirányítóig, és kikapcsolta a háromdimenziós térképet. A bolygók, hol-dak megmerevedtek a levegőben. Babrált a távirányítóval egy ideig, és kinagyította a doreni körzet képét. Újra elindította a tér-képet. Fejét kissé jobbra döntve bámulta, ahogy a Doren fordult néhányat a tengelye körül, közben jelentőségteljesen bólogatott, majd végre kinyögte:
– Most.
– Végre! – sóhajtott nagyot az egyik zász-lóaljparancsnok. (Meg én is.)
A tisztek kapkodva nyomkodták a gom-bokat, és a térképre meredtek. A Doren mö-gül előbukkant egy apró rozsdabarna pon-tocska.
Tudtam, az csak a Rigel Titka lehet. Hardmauer ráfókuszált, kinagyította a képét, és már előre mosolygott. A cirkáló-roncs felfúvódott, mint egy léggömb, majd szétpattant, és a képen ott ragyogott „min-den szektor réme”, egy TL4-es, a háborúban használt legnagyobb tűzerejű űrcirkáló.
Felüvöltött a sziréna.
Bumm! Levágódtam a fémpadlóra. Valami zajra ébredtem. Még csak hajnali kettő volt. Odacsoszogtam az ablakhoz, és láttam a villámok fényében a ház előtti ide-oda hajlongó agaufákat. A morajlásnál is hangosabbakat reccsenve törtek le róluk az
ágak, melyeket aztán a szél sodort tovább magával.
Közben Elena is felriadt. – Mi történt? – kérdezte.
– Semmi. Csak a szokásos vihar. Talán erősebb egy kicsit, mint máskor – feleltem, és visszafeküdtem. Még félálomban lehet-tem, amikor vijjogni kezdett a riasztó.
Felugrottam az ágyból, és lementem a föld-szintre, hogy kikapcsoljam. A műszer száz-húsz kilométeres szelet jelzett. Bekapcsoltam az időjárás-előrejelzőt, de az nem működött, még az egy órai elemzést mutatta.
A lányok, mint valami vezényszóra, egy-szerre szédelegtek ki szobáikból, leültek az étkezőasztalhoz, és némán várakoztak.
Elena is jött lefelé a lépcsőn, egyik kezével a telefonját szorította a fülére, a másikkal fe-lém integetett.
– Baj van. Végünk. Jön az ón. Morinék ül-tetvényét már elérte – suttogta.
Már az is csoda volt, hogy a telefonok mű-ködtek. Az új típusú műholdakat a hadsereg lefoglalta a háború elején. (A kormányzó hi-ába tiltakozott.) A régiek meg hol működtek, hol nem.
Közben a kinti hőmérő már negyvenkét fokot mutatott. Bekapcsoltam a védelmi rendszert. A hatalmas acélkupola lassan nyikorogva emelkedett ki a földből, és ele-menként kúszott a magasba, légmentesen befedte a házat. A pincében felsüvítettek a generátorok, és elindultak a hűtőgépek.
Odakint a hőmérséklet felkúszott kilenc-venhárom fokra, majd ott megállt. Hajnali fél ötkor csökkenni kezdett, kilencre esett le harminchatra. Addig csak ültünk az asz-talnál, és bámultuk egymást. Egyikünk sem szólt egy szót sem.
– Ezt megúsztuk – álltam fel, és elindul-tam, hogy szétnyissam a kupolát. – Remé-lem, az űrkikötőt nem terítette be az ón!
Nem. Az űrkikötőt nem érte el a vihar. Bár elérte volna!
Az ültetvény felé indultam, de nem men-tem el odáig, felesleges lett volna. Már előtte vagy nyolcszáz méterre forró szürke ónpán-cél fedett mindent.
Ez a Doren! Maga az átok!
Beláttam, hogy ott mindennek vége, visz-szafordultam, és a város felé hajtottam. Vá-ros? Így csúfolják az űrkikötő környékét.
Mikor beléptem Carlos kocsmájába, Szofi mindjárt magához intett:
– Az éjszaka egy futárhajó érkezett. Fura alakok jöttek rajta. Rólad kérdezősködtek. Carlos azt mondta nekik, hogy délebbre lak-tok, ott, ahol a régi ültetvényetek volt… Ja! Meg Cronwill is kérdezte, hogy láttalak-e ma? De, gondolom, ez most nem annyira fontos… Az ültetvény?
– Annak vége. Kezdhetünk mindent elöl-ről – feleltem.
– A robotoknak is? – kérdezte.
– Hát persze – bólogattam. – És köszö-nöm, hogy szóltál! – mondtam volna, de belém akadt a szó, és csak annyit tudtam ki-nyögni, hogy: És kösz…
Az ablakon kinézve megláttam az űrre-pülőtérről oda vezető úton a katonai jármű-vek hosszú sorát. Felénk tartottak.
– Menj hátra a raktárba! – hadonászott Szofi egy pohárral. – Majd Carlos kitalál va-lamit, ha előkerül.
Átugrottam a pulton. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a raktárajtót, hallot-tam, hogy Szofi még azt morogta:
– Ha egyáltalán előkerül… Bolond egy bolygó!
Újra azon a végtelen folyosón rángattak elő-re. A sziréna még mindig üvöltött. Nem ér-tettem, miért nem kapcsolták ki?
Mi történhetett?
Az persze fel sem merült bennem, hogy… Megint ugyanoda tartottunk.
Kísérőim átvergődtek velem az ajtón, majd tovább lökdöstek, letuszkoltak egy székbe. Néhány pillanat múlva váratlanul csend lett. Hihetetlen csend. Becsukták az ajtót.
Hogy az ezredest minél jobban kiakasz-szam, még úgy lehunyt szemmel egy vigyort erőltettem az arcomra, és csak utána nyitot-tam ki a szemem, hogy lássam, miképpen reagál.
De nem ő ült velem szemben az asztalnál, hanem…
– Te teljesen meghibbantál? Megszerez-tem neked a hadsereg legjobb ügyvédjét. Te meg? Még csak szóba se állsz vele. Mit képzelsz? Én mindent el tudok intézni? – ne-vetett felém Remitor, hajdani iskolatársam, régi barátom.
– Te… Te mit keresel itt? – nyögtem ki alig hallhatóan.
– Kit vártál? Bartoldit? Őt leváltották. Tu-dod, agyára ment ez a „doreni légiók” ügy. Hatalmas összegeket költött rá. Elképzelni sem tudod, hogy mekkorát. Ráadásul nem jelentette, hogy vagy egy tucat embere eltűnt a Dorenen. Pontosan még azt sem tudjuk, hogy mennyi. Most én kaptam meg az ügyet, és nagyon gyorsan szeretném lezárni. Mint a hírszerzés új vezetőjének – ez egyelőre még szolgálati titok –, tudnom kell, hogy mi az igazság? Szóval…?
– Mit szóval?
– Azt tudom, hogy a doreni légiók nem léteznek, soha nem is léteztek. Engem csak az érdekel, honnan indult el ez a legenda, ez a híresztelés, ami miatt a hadseregünk vagyonokat költött el. Nem szeretnénk még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.
– Nem léteznek a légiók? Akkor mi volt ez a riasztás? – kérdeztem.
Xxx
– Csak valami haloflotta – felelte. – Né-hányszor már megjelent mostanában. Megjelent, aztán eltűnt. Megint megjelent, megint eltűnt. Valamelyik szektor hadserege szórakozik velünk, de majd kiderítjük, hogy melyik. Ne! Engem ne akarj beetetni ilyen véletlen egybeesésekkel! Én nem vagyok Bartoldi. Ennek semmi köze a légiókhoz. Mert nem léteztek, soha sem léteztek. Érted? Ez csak egy legenda.
Néztem Remitor arcát. Miközben beszélt, néha – minden rendszeresség nélkül – kitá-gultak az orrlyukai. Ideges volt. Azt is tud-tam, hogy miért. Ismertem jól. Ezt az ügyet nem rá szabták. Ennek a megoldásához ke-vés volt a sziklaszilárd logika. Ehhez több kellett. Vagy talán nem is több, hanem vala-mi egészen más.
A széken ülő Hardmauer képe ötlött elém. Nevetett. Én is felnevettem…
Léptek hangját hallottam. Lelapultam a lá-dák mögött. Nyílt az ajtó. A résen egy barna golyó nyomult be: Carlos feje. A félhomály-ban apró fekete gombszemével ide-oda pis-logott. Persze nem látott.
Méltatlankodva megszólalt:
– Gyere már elő! Ez egy mentőcsapat. Nem téged keresnek.
A kocsma már tele volt. Mikor Carlos mögött kiléptem a raktárból, egy pillanatra mindenki rám bámult. Néhányan köszön-tek, aztán nem törődtek velem többet. Senki sem kérdezett semmit. Mindenkinek meg-volt a saját baja. Az ültetvények majd felét betemette a „béta”. Morinékat pedig még mindig nem sikerült kiszabadítani.
Cromwill is beállított. Légi felvételeket ho-zott a környékről. Azokat a hadsereg készítette, még hajnalban, mikor elült a vihar. (Hogyan szerezte??) Az egyiket a kezében lobogtatva odajött hozzám, és az orrom elé nyomta.
– Fura, mi? – kérdezte. – Az a nagy zöld folt ott, a mocsár. Ott nem esett. Pedig kö-rülötte mindent befedett az ón. Nézd csak meg! Szinte szabályos hatszög. Az valami-ért kimaradt. De van ennél érdekesebb is. Ez a kis hatszög. Itt van a közelben. Tudod, hol van? Nem? A te házad. Valamiért az is kimaradt.
Egymás kezéből kapkodták ki a képet, mindenki látni akarta.
– Hát ez hihetetlen! – Ilyet még nem láttam. – Érthetetlen.
Végül Szofi szólalt meg:
– Tudjátok, engem mire emlékeztetnek ezek a hatszögek? A barrakudák szemgödre-ire… Bolond egy bolygó!
Mindenki a plafonon lógó barrakudára kapta a tekintetét.
– Tényleg olyanok – mondta, csodálkozva Carlos. – De, ez mind semmi, mert… – kez-dett volna bele nagy hévvel egy történetbe, de azt már sohasem tudom meg, hogy me-lyikbe.
Samteil, aki az ablaknál állt, felüvöltött: – Ezt nézzétek!
Aludtam. Álmodtam is valamit, a barra-kudákról. Mi másról? Valami olyasmi tör-tént, hogy körbefogtak (még senki sem látott egyszerre kettőnél többet), Cronwill meg csak állt ott a „szigonnyal” a kezében, vi-gyorgott, és nem lőtt közéjük.
A padlón tértem magamhoz. Már ismer-tem a járást. Álmosan ténferegismer-tem a két őr előtt. Vajon mit mond most Remitor? Most, hogy Hardmauerrel ismét beriadóztattam (vagy beriadóztattuk) a csatahajóját.
Megint ugyanoda mentünk, abba a te-rembe. Ajtó, mögötte a nagy hodály. Határo-zottan lépkedtem előre az íróasztal előtt álló szék felé. Aztán megtorpantam.
