SZOLGÁK malenkijnak, kis szellemnek hívták a két gyereket. Nem csupán azért, mert az árvák között ők voltak a legap-róbbak és a legfiatalabbak, de azért is, mert parányi, nevet-gélő szellemként kísértettek a nagyherceg palotájában; szaladgáltak a szobákban, a szekrényekbe bújva hallgatóztak, és beosontak a kony-hába, hogy elemeljék az utolsó, nyárról megmaradt barackokat.
A két gyerek érkezése között csupán néhány hét telt el. A határ-háborúk újabb árvákat sodortak erre a menedékre a távoli városok romjai közül. A mocskos arcú szerencsétleneket ide hozták, a nagy-herceg birtokára, ahol megtanultak írni, olvasni, és elsajátíthattak egy mesterséget. Az alacsony, de jó felépítésű, félénknek tűnő fiú állan-dóan mosolygott. A lány más volt, mint a többiek, amivel nagyon is tisztában volt.
Most a konyhaszekrény mélyén rejtőzve füleltek a felnőttek plety-káját. Hallották a nagyherceg házvezetőnőjét, Ana Oyát:
- Annyira csúnya ez a kislány! Hát milyen gyerek az ilyen? Sápadt és savanyú. Akár a romlott tej.
- És milyen kis girhes! - méltatlankodott a szakács. - Soha semmit nem eszik meg.
A kislány mellett kuporgó fiú a barátja felé fordult, és odasúgta. -Tulajdonképpen miért is nem eszel?
- Azért, mert az összes ételnek olyan az íze, mint a sárnak. - Szerintem meg tök finomak.
Fülüket újra a szekrényajtók közötti résre szorították. A kisfiú egy pillanattal később megszólalt:
- Szerintem nem is vagy csúnya.
- Csitt! - mordult rá a lány, ám a szekrény sötétjében, titkon boldo-gan elmosolyodott.
NYÁRON HOSSZÚ ÓRÁKON KERESZTÜL segíteniük kellett a háztartásban. A munkát annál is hosszabb oktatás követte a fojtogatóan meleg osz-tályteremben. Amikor már elviselhetetlennek tűnt a hőség, a két ap-róság elszökött az erdőbe, hogy madárfészkeket fosztogasson, vagy megfürödjön a közeli patakocska iszapos vizében. Néha meg csak úgy egyszerűen kifeküdtek a mezőre. Nézték, ahogy a nap lassan továbbhalad a fejük fölött. Olyan fontos dolgokat kellett megbeszél-niük, mint hogy hová építik majd a tanyájukat, és hogy két fehér te-henük legyen, vagy inkább három. Télen a nagyherceg beköltözött Os Altába, nagyvárosi rezidenciájába. Ahogy rövidültek és egy-re hidegebbé váltak a napok, a tanárok is kezdték mind lazábban venni a kötelességüket. Előszeretettel ücsörögtek a tűz mellett, hogy kártyázzanak, vagy kvászt, erjesztett gabonaitalt iszogassanak. Az unatkozó, nagyobb gyerekeket igencsak megviselte a bezártság. Egy-re többször verték meg a kicsiket. A kisfiú és a lány épp ezért a bir-tok ritkán használt szobáiban keresett menedéket. Vidáman játszottak az egerekkel, és igyekeztek elkerülni a fagyhalált.
A grisa vizsgáztatók érkezésekor fent ültek a poros, emeleti háló-szoba ablakpárkányán. Abban reménykedtek, hogy megpillanthatják a közeledő postakocsit. Ehelyett egy szánkó bukkant fel a mesz-szeségben. Három fekete ló húzta a trojkát. A különös jármű átsiklott a fehér kőkapu alatt, és lassan megközelítette a birtok fő épületét. Csendben figyelték, ahogy némán odasuhan a hercegi kastély főbejá-rata elé.
A három kiszálló alak elegáns szőrmesapkát és nehéz, gyapjúból készült keftát viselt. Az egyik borvörös, a másik egészen sötétkék, a harmadik pedig ragyogó bíborszínű volt.
- Grisák! - suttogta a lány. - Siessünk! - felelte a fiú.
A következő pillanatban már ki is léptek a cipőjükből, és nesztelen léptekkel végigszaladtak a folyosón. Keresztülosontak az üres zene-szobán, és már el is tűntek a fogadószoba fölé tornyosuló galéria egyik oszlopa mögött. Ana Kuya itt szokta fogadni a vendégeket.
A házvezetőnő fekete ruhája miatt valamilyen madárkára emlékez-tetett. Miközben teát töltött a szamovárból, a csípőjéről lógó jókora gyűrűn hangosan zörögtek a kulcsok. - Ebben az évben tehát csak ketten vannak? - hallatszott egy halk női hang. A leskelődők a rácson keresztül megpróbálták követni a lenti eseményeket. Két grisa a tűz előtt ült. A kék ruhás férfi igencsak jóképű volt, míg a vörös köntöst viselő nőből öntelt magabiztosság és elegancia áradt. Harmadik tár-suk, a szőke fiatalember fel-alá sétálta szobában. A szánon aligha-nem elzsibbadt a lába.
- Igen - válaszolta Ana Kuya. - Egy fiú és egy lány. Az összes gye-rek közül ők a legfiatalabbak. Úgy véljük, olyan nyolcévesek lehet-nek.
- Úgy vélik? - kérdezte a kék ruhás.
- Figyelembe véve, hogy elhunytak a szüleik...
- Érthető - Felelte a nő. - Mélységes csodálattal adózunk az önök intézete előtt. Bárcsak a nemesség többi tagja is ilyen megértést tanú-sítana az egyszerű emberek sorsa iránt.
- Urunk, a nagyherceg igazán nemes lelkű férfiú - bólintott Ana Kuya.
Odafent a balkonon a két gyerek bölcsen összebiccentett, jóakaró-juk, Keramazov nagyherceg híres háborús hősnek és az egyszerű emberek barátjának számított. Amikor hazatért a háborúból, árvaház-zá alakította át a birtokát, és otthont teremtett a háború özvegyeinek is. A befogadottakat csupán arra kérték, hogy éjszakánként imádkoz-zanak a nagyúrért.
- És mégis milyen ez a két gyerek? - hangzott a nő következő kér-dése.
- A leányka egészen ügyesen rajzol. A fiúcska inkább az erdőben és kint, a mezőn érzi otthon magát.
- Na de mégis milyenek? - ismételte meg a nő. Ana Kuya csücsöríteni kezdett ráncos ajkával.
- Hogy milyenek volnának? Fegyelmezetlenek, engedetlenek túlsá-gosan is odavannak egymásért. Ráadásul...
- Ráadásul figyelmesen hallgatják minden szavunkat - szólt közbe a bíbor ruhás.
A fiú és a lányka összerezzent a meglepetéstől. A grisa tekintete pontosan a rejtekhelyükre tapadt. Villámgyorsan elbújtak az osz-lop mögé, de már elkéstek.
Ana Kuya hangja akkorát csattant, mint egy korbács: - Alina Sztarkova! Maljen Orecev! Azonnal gyertek le ide!
Alina és Mal vonakodva elindult lefelé a galéria végén kialakított keskeny csigalépcsőn. Amikor leértek a többiekhez, a vörös ruhás nő felállt a székéből és intett, hogy jöjjenek oda.
- Tudjátok, kik vagyunk? - kérdezte. A haja olyan szürke volt, mint az acél. Gyönyörű arcán jó pár ránc látszott.
- Boszorkányok vagytok! - tört elő Malból.
- Boszorkányok? - hördült fel a nő. Megpördült és Ana Kuyára för-medt. - Hát erre tanítják a gyerekeket ebben az iskolában? Babonával és hazugságokkal tömik a fejüket?
Ana Kuya arca tűzpiros lett a szégyentől. A vörös ruhás nő lángoló tekintettel visszafordult Mal és Alina felé.
- Nem vagyunk boszorkányok. Az Alaptudomány művelői va-gyunk. Gondoskodunk hazánk és a birodalom biztonságáról.
- Akárcsak az Első Hadsereg - felelte Ana Kuya halkan, ám a hang-ja élével vágni lehetett volna.
A vörös ruhás vendég egy pillanatra megdermedt, de utána bele-egyezően bólintott.
- Akárcsak az uralkodó hadserege.
A bíbor ruhás fiatalember elmosolyodott, és odatérdelt a gyerekek ele. Kedves hangon szólalt meg:
- Talán varázslatról beszéltek, amikor ősszel megváltozik a levelek színe? És ahhoz mit szóltok, hogy a kezeteken beforradnak a sebhe-lyek? Ha pedig vizet öntötök a tűz fölé akasztott bográcsba, az forrni kezd? Az talán varázslat volna?
Mal tágra nyitott szemmel megrázta a fejet. Alina viszont savanyú képet vágott és így válaszolt:
Ana Kuya felháborodva felsóhajtott, de a vörös ruhás nő nevetni kezdett.
- Igazad van. Bárki fel tudja forralni a vizet. Az Alaptudományt vi-szont nem használhatja akárki. Éppen ez az oka annak, hogy meg akarunk vizsgálni benneteket. Ezért jöttünk - magyarázta, majd Ana Kuya felé fordult. - Távozzon!
- Egy pillanat! - kiáltotta Mal. - Mi történik velünk, ha grisák va-gyunk? Mi lesz akkor velünk.
A vörös ruhás nő lepillantott a két kisgyermekre.
- Igencsak csekély az esélye annak, hogy akár az egyikőtök is grisa legyen. Ha mégis ez a helyzet, akkor a szerencsés gyermek elkerül abba a különleges iskolába, ahol a grisák megtanulják használni a tehetségüket.
- A legszebb ruhát viselheted és a legfinomabb ételeket kapod. Amire csak a szíved vágyik - szólalt meg a bíbor ruhás férfi. - Ez igen jó volna, nem?
- Ennél csodálatosabb módon nem is lehetne szolgálni uralkodón-kat - szólt közbe az ajtó előtt toporgó Ana Kuya.
- Pontosan, ahogy mondja - biccentett elégedetten a vörös ruhás és látszott rajta, hogy hajlandó megbékélni.
A két gyerek összenézett. Mivel a felnőttek nem rájuk figyeltek, így nem vehették észre, hogy a kislány megragadja és megszorít-ja a fiú kezét. Elkerülte a figyelmüket a két apróság tekintete is. A nagyherceg bezzeg felismerte volna ezt az arckifejezést. Hosszú éveket töltött a felperzselt északi határvidéken. A falvakat állandó veszély fenyegette és a jobbágyok nem igazán számíthattak arra, hogy az uralkodó vagy bárki más is a segítségükre sietne. A nagyúr tanúja volt annak, ahogy egy mezítlábas szegény asszony, nyomorú-ságos kunyhója jatajában állva, rezzenéstelen tekintettel farkasszemet nézett a katonaság szuronyaival. A nagyherceg pontosan tudta, mi-lyen fény csillog annak a férfinak a szemében, aki a földről felkapott kődarabbal próbálja megvédeni az otthonát.
ZSÚFOLT ÚT SZÉLÉN ÁLLVA végigpillantottam a Tula-völgy hullámzó mezőin és elhagyatott tanyáin. Ekkor láttam meg először az Árnyzónát. Az ezredünket kétheti járóföld vá-lasztotta el Poliznaya katonai táborától. Hiába sütött kellemesen a meleg őszi nap, mégis reszketni kezdtem a nagykabátomban, ahogy tekintetem végigsiklott a látóhatárt beborító mocskos foltra emlékez-tető párán.
Hátulról valaki meglökött a vállával. Megtántorodtam és kis híján arccal előre belezuhantam az út sarába.
- Hé, fajankó! - bömbölte a katona. - Mit álmodozol?
- Inkább néznél magad elé! - förmedtem rá, és elégedetten konsta-táltam a széles arcára kiülő meglepetést. Az emberek, főleg az ilyen nagydarab fajankók, vállukon a hatalmas puskával nem igazán szá-mítottak arra, hogy egy hozzám hasonló girhes kis jószág vissza-mer vágni. Mindig ilyen döbbent képet vágnak, ha elküldöm őket a fené-be.
A katona azonban gyorsan feldolgozta a szokatlan élményt, fenye-gető pillantást vetett rám, aztán megigazította a hátizsákját és eltűnt a lovakból, emberekből, szekerekből és jókora kordákból álló menet-oszlopban. A végtelenbe nyúló karaván túljutott a hegygerincen, és az eleje már lefele ereszkedett a völgybe.
Szaporábbra vettem a lépteimet, és megpróbáltam elnézni a tömeg feje fölött. A földmérők kocsijának sárga zászlaja már hosszú órák-kal korábban eltűnt. Tudtam, hogy csúnyán lemaradtam.
Miközben sietősen lépkedtem, a tüdőm megtelt az őszi erdő zöld és aranyló illataival. A tarkómon megéreztem a lágy szellő simítását. A széles Vy országúton haladtunk. Valamikor ez az útvonal vezetett Os Altából egészen Ravka nyugati partvidékének gazdag kereskedővá-rosaiba. Persze még az Árnyzónát megelőző korban.
A tömegben valaki énekelni kezdett. Ki a fene lehetett az? Melyik háborodott fakad dalra, miközben a Zóna felé kell menetelnie? Ismét a látóhatáron éktelenkedő folt felé fordultam. Végigfutott a borzon-gás a hátamon. Számos térképen láttam már az Árnyzónát. Ez a feke-te sáv lemetszetfeke-te Ravkáról a feke-tengerparti kormányzóságokat, és be-zárta a birodalmat a szárazföldre. A térképeken néha szennyes folt-ként, máskor meg kihalt, alaktalan felhőként ábrázolták. Voltak per-sze más térképeink is. Ezek az Árnyzonát hosszú, keskeny tóként ábrázolták, és a másik nevén, Beltengerként nevezték. Ezzel az elne-vezéssel igyekeztek megnyugtatni a katonákat és a kalmárokat. Arra számítottak, hogy akkor majd nyugodtabb szívvel kelnek át rajta.
Felmordultam. Egy ilyen trükkel talán becsaphatják az ostoba, kö-vér kalmárokat, engem azonban a legcsekélyebb mértékben sem nyugtattak meg.
Elfordultam a látóhatáron remegő komor ködsávtól, és végignéz-tem a Tula-vidék romba dőlt tanyáin. Valamikor ebben a völgy-ben terültek el Ravka leggazdagabb földbirtokai. Volt idő, amikor itt bőven termett gabona, és rengeteg birka legelt a zöld mezőkön. Az-tán egyik pillanatról a másikra sötét vágás mart a tájba, és az áthatol-hatatlan sötétség köde évről évre csak duzzadt. Nyüzsögtek odabent az iszonyatos lények. Senki nem tudhatta, mi történt odabent a föld-művesekkel, a nyájakkal, a gabonatáblákkal, az otthonaikkal és a családjukkal.
Fejezd most már be, figyelmeztettem magamat. Ne akarj még ron-tani az amúgy is szörnyű helyzeten. Az emberek évek óta átkelnek a Zónán... amiért általában iszonyatos árat fizetnek, de akkor is át tud-nak kelni. Mélyen beszívtam a levegőt, hogy megnyugodjak.
- Nem ám elájulunk az út kellős közepén! - kiáltott valaki a fülem-be, és egy erős kar már át is ölelte a vállamat. Felnéztem, és megpil-lantottam Mal ismerős arcát. Barátian megszorította a karomat. Ra-gyogó kék szemében mosoly tündökölt, ahogy felzárkózott mellém.
- Na gyerünk már! - kiáltotta. - Jobb lábat a bal után. Tudod, hogy kell menetelni.
- Na most jól beleköptél a levesembe! - Tényleg?
- De még mennyire. Épp arra készültem, hogy elájuljak, a karaván meg összetaposson, és a testemet elborítsák az iszonyatos sebhelyek.
- Ez aztán a lenyűgöző haditerv!
- Szerintem is. Ha ugyanis erősen megcsonkítanak, akkor nem le-szek képes átmenni a Zónán.
Mal megértően bólintott.
- Értem én. Szívesen belöklek egy szekér alá, ha ezzel segíthetek. - Még gondolkozom rajta - morogtam, ám ennek ellenére éreztem, hogy elszáll a rosszkedvem. Hiába védekeztem elszántan, Mal még mindig fel tudott vidítani. Ráadásul nem csak engem. Egy csinos szőke lány sietett el mellettünk. Hátrapillantott a válla fölött, intege-tett és kihívó pillantást veintege-tett a fiúra.
- Hűha, Ruby! - kiáltotta Mal. - Később találkozunk?
A lány vihogni kezdett, majd eltűnt a tömegben. Mal fülig érő száj-jal vigyorgott, de aztán észrevette az arcomat.
- Mi a bajod? Azt hittem, kedveled.
- Hát, ami azt illeti, viszonylag kevés a közös témánk - válaszoltam rosszkedvűen. Amúgy tényleg kedveltem a szőkeséget... Legalábbis korábban. Amikor Mal társaságában eljöttünk a keramzini árvaház-ból, hogy felkészítsenek minket a poliznayai sorkatonai szolgálatra, akkor igencsak ideges voltam a rengeteg ismeretlen ember miatt. Kiderült ám, hogy nagyon sok lány szeretne barátkozni velem. Ruby volt az egyik legrámenősebb. A nagy haverság azonban csak addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy csak azért érdekeltem őket, mert Mal közeli barátja vagyok.
Néztem, ahogy a fiú szélesre tárja a karját, és felnéz az őszi égbolt-ra. Nyugodtnak és elégedettnek látszott. Rosszkedvemben meg is szúrta a szemem, milyen ruganyos léptekkel jár.
- Neked meg mi a bajod? - förmedtem rá suttogva.
- Semmi - válaszolta meglepődve. - Remekül érzem magam. - De hát akkor is. Hogy lehetsz ennyire... öntelt!
- Öntelt? Miről beszélsz? Sosem voltam öntelt és soha nem is aka-rok hencegni.
- És akkor ezt mégis mivel magyarázod? - kérdeztem, és ingerülten megböktem az ujjammal. - Úgy viselkedsz, mintha egy pompás va-csorára lennél hivatalos, nem pedig a halálba menetelnél egyenesen. Lehet, hogy meghalunk, vagy megcsonkítanak minket.
Nevetni kezdett.
- Túl sokat aggódsz. Az uralkodó egy egész osztagnyi grisa gyújto-gatót küldött a szánokhoz, hogy figyeljenek a biztonságra. Jött velük néhány hátborzongató szívtörő is. Nekünk meg van puskánk - ma-gyarázta, a válláról lógó fegyvert ütögetve. - Minden rendben lesz.
- Nem sokat számít a puskád, ha túlerőben támadnak ránk. Mal jókedvűen rám vigyorgott.
- Mi a bajod mostanában? Még a szokásosnál is harapósabb vagy. Iszonyúan nézel ki.
- Nagyon köszönöm! - vicsorogtam rá. - Nem aludtam túl jól. - Nem mondod. Ez aztán meglepő!
Sajnos nagyon is igaza volt. Sosem aludtam valami fényesen. Az elmúlt néhány napban azonban csak romlott a helyzet. Egyedül a jó isten a megmondhatója, mennyi okom van arra, hogy féljek be-menni a Zónába. Nem voltam ezzel egyedül. Az ezredünk minden egyes tagja aggódhatott, amióta kiderült, hogy átkelünk. Akadt azon-ban még valami más is. Nem tudtam, minek nevezzem ezt a mélyben rejtőző nyugtalanságot.
Malra pillantottam. Valamikor régen őszintén elmondhattam volna neki mindent.
- Szóval... rossz előérzetem támadt.
- Ne aggódj már annyit! Lehet, hogy felrakják Mihailt is a szánra. A volkrák csupán egyetlen pillantást vetnek a nagy, hájas pocakjára, és minket már nem is fognak zaklatni.
Váratlanul feltámadt bennem egy emlék. Egymás mellett ültünk egy székben, a nagyherceg könyvtárában. Egy hatalmas, bőrkötéses könyvet lapozgattunk. Véletlenül találtuk meg a volkra képmását. Megpillantottuk a hosszú, mocskos karmokat, a bőrszárnyakat és a borotvaéles fogak hosszú sorait. Ezek a szörnyetegek imádták az emberhús ízét. Vakok voltak, mivel nemzedékek óta a Zónában éltek
és vadásztak. A legendák szerint azonban sokmérföldnyi távolságból is megérzik az embervér illatát. Az oldalra mutatva megkérdeztem:
- Mi van a mancsában?
Még most is a fülemben hallottam Mal suttogó válaszát. - Azt hiszem... azt hiszem, egy ember lába.
Becsuktuk a könyvet, és vinnyogva kirohantunk a védelmet nyújtó napfénybe.
Észre sem vettem, mikor torpantam meg. Megdermedtem, mert va-lósággal rabul ejtett az emlék. Amikor Mal észrevette, hogy már nem lépkedek mellette, hatalmasat sóhajtott, és visszasietett mellém. Megragadta a vállamat, majd gyengéden megrázott.
- Nem gondoltam komolyan. Senki sem fogja megenni Mihailt. - Tudom - válaszoltam, a csizmám orrára bámulva. - Éppen meg-szakadok a nevetéstől.
- Alina, gyere! Nem lesz semmi baj! - Ebben nem lehetsz biztos.
- Nézz már rám! - kiáltotta, és én, minden önuralmamat összeszed-ve, a szemébe néztem. - Tudom, hogy te is félsz. Ahogyan én is. En-nek ellenére megtesszük, amit meg kell tennünk, és a végén minden rendben lesz. Ahogy azelőtt is. Mindig.
Elmosolyodott, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a mellka-somból.
A hüvelykujjammal megdörzsöltem a jobb tenyeremen végigfutó sebhelyet, és vonakodva vettem egy mély lélegzetet.
- Hát jó - válaszoltam nagy nehezen, és azon kaptam magam, hogy én is mosolygok.
- Újra jó kedve van a nagyságos asszonynak! - bömbölte. - Most már a nap is ragyoghat!
- Nem fognád be a szádat?
Megpróbáltam mellbe bokszolni, de mielőtt megüthettem volna, megragadta a derekamat és felemelt a magasba. Patkódobogás és harsány kurjongatás hallatszott. Mal félrerántott az út szélére, mert egy hatalmas fekete hintó közeledett vágtázva. A négy fekete paripa hangos patacsattogással vetette magát az emberek közé, akik rémül-ten lerohantak az útról, mert nem akarták, hogy a sárba tapossák őket.
Az ostorral hadonászó kocsis mellett két szénfekete egyenruhát vi-selő katona ült a bakon.
Az Éjúr. Semmi mással nem lehetett volna összetéveszteni a nagy-úr fekete hintóját vagy a személyes testőrei különös egyenruháját.
Utána pedig egy másik vörösre lakkozott hintó is eldübörgött mel-lettünk. Ez utóbbi már nem száguldott olyan őrült sebességgel.
Mal felé fordultam, szívem hevesen dübörgött.
- Köszönöm! - suttogtam. Ő mintha csak most kapott volna észbe. Rájött, hogy még mindig magához szorít. Gyorsan elengedett, és hátralépett. Elkezdtem leporolni a kabátomat, azt remélve, nem veszi észre, mennyire elpirultam.
A harmadik, ragyogó kékre lakkozott hintó ablakából egy igen csi-nos lány hajolt ki. Ezüstrókaprémből készítették a süvegét. Hosszú, göndör, fekete haja volt. Érdeklődve figyelte a tömeget, majd pillan-tása - cseppet sem meglepő módon - nyomban megakadt Malon.
Az előbb még te is bociszemekkel bámultad, szidtam össze maga-mat. Miért ne tetszhetne egy ilyen gyönyörű grisa lánynak is?
A szépség elmosolyodott, amikor a fiú a szemébe nézett. Felénk fordult, miközben a hintó gyorsan távolodott. Mal ostoba arckifeje-zéssel bámulta a látomást. Még a száját is elfelejtette becsukni.
- Csukd már be a szádat, mert beleköpnek a legyek! - förmedtem rá.
Nagyot pislogott, de meg mindig bután nézett maga elé.
- Ti is láttátok? - bömbölte valaki mögöttünk. Megfordultam, és megpillantottam az ügetve közeledő Mihailt. A fickó arcára kiült a szinte már mulatságos csodálat. A hatalmas termetű, busa fejű le-génynek vörös haja, széles arca és még vastagabb nyaka volt. Mögöt-te persze a karcsú és sötét Mögöt-tekinMögöt-tetű Dubrov igyekezett felzárkózni. Mind a ketten a felderítők között szolgáltak Mal szakaszában. Sosem távolodtak el túlságosan tőle.
- Még szép, hogy láttam - rikkantotta a fiú, és arcáról eltűnt az áhí-tatos kifejezés. Pimaszul elvigyorodott, miközben én a szememet forgattam.
- Téged bámult a kisasszony! - bömbölte Mihail, és Mal hátára csa-pott, aki megvonta a vállát, de utána még szélesebben vigyorgott.
- Bizony ám! - bólintott önelégülten. Dubrov azonban meglehető-sen nyugtalannak látszott.
- Azt mondják, hogy a grisa lányok képesek bűbájt rakni rád. Felhorkantam.
Mihail olyan arccal nézett rám, mint aki csak most fedezte fel, hogy én is itt vagyok.
- Nézd már, Rőzsike! - köszöntött, és tréfásan megütötte a válla-mat. Savanyú képet vágtam a gúnynevem miatt, de a fajankó ekkor már újra Mal felé fordult. Szélesen elvigyorodott. - A kisasszony is ott lesz ám a táborban.
- Azt hallottam, hogy a grisák sátra olyan hatalmas, mint egy szé-kesegyház – tette hozzá Dubrov.
- Tele vannak árnyas szegletekkel. Rejtekhelyekkel - kontrázott Mihail, és sokatmondóan a magasba vonta a szemöldökét.
Mal harsányan elkurjantotta magát. A három fa fejű egyetlen pil-lantást sem vetett rám, hanem jókedvűen kiabálva máris továbbsie-tett. Szilajul lökdösődve belevetették magukat a tömegbe.
- Én is nagyon örülök, hogy találkoztunk - duzzogtam magamban. Megigazítottam a vállamra vetett kenyereszsák szíját, majd magam is folytattam az utamat. Az utolsók között értem le a hegy aljára, és nemsokára már Kribirszk utcáin jártam. Eszem ágában sem volt kü-lönösebben sietni. Valószínűleg úgy is csúnyán összefognak szidni, amikor végre megtalálom a térképkészítők sátrát. Túl késő volt ah-hoz, hogy bármit is tegyek ez ellen.
Megdörzsöltem a karom azon a helyen, ahol Mihail megütött. Rőzsike, annyira gyűlöltem ezt a nevet. Bezzeg akkor nem hívtál Rőzsikének amikor a sárga földig leittad magadat kvasszal, és meg-próbáltál magadhoz ölelni a tavaszi örömtűz előtt, te nyomorúságos ökör, gondoltam mérgesen.
Kribirszk nem volt éppen egy nagyváros. A főkartográfus szerint ez a település csupán nyomorúságos várakozóhely volt az Árnyzónát megelőző időkben. Nem volr itt más csak egy poros főtér meg egy fogadó, ahol megszállhattak a Vy fáradt utazói. Mostanra azonban már egyfajta ütött-kopott kikötőváros lett belőle. Az állandó katonai helyőrség körül jókora település alakult ki. Ott voltak még a száraz-dokkok is, ahol a homokszánok várták az utasaikat. A vakmerő
vál-lalkozók ezekre szállva próbáltak meg átkelni a sötéten, hogy eljus-sanak Ravka nyugati kormányzóságaiba. Számos kocsma és fogadó mellett jöttem el. Jó pár helyen pedig alighanem nyilvánosház üze-melt, hogy legyen hol lazítaniuk őfelsége katonáinak. A boltok egy részében puskákat és számszeríjakat árultak. Meg lámpásokat és fák-lyákat, amelyek nélkülözhetetlen felszerelési tárgynak számítottak, ha valaki át akart kelni a Zónán. A ragyogó hagymakupolájú, hófe-hérre meszelt falú aprócska templom meglepően jól karban volt tart-va. Vagy talán nem is volt annyira meglepő ez az odaadás - töpreng-tem. Ha valaki arra készült, hogy átkel az Árnyzónán, akkor az előtte igencsak jól tette, ha rövid szünetet iktat be és imádkozik.
Megtaláltam a térképkészítők táborhelyét. Letettem a hátizsákomat egy szalmazsákra, és sietve megkerestem a földmérők sátrát. Legna-gyobb megkönnyebbülésemre nyomát sem láttam a főkartográfus-nak. Senki sem figyelt fel rám, amikor beosontam.
A fehér vitorlavászonból készült sátor belsejében végre fellélegez-hettem. Amióta csak megpillantottam a Zónát, most először tért visz-sza a nyugalmam. A térképkészítők sátra mindig is ugyanúgy nézett ki, függetlenül attól, melyik helyőrségben szolgáltak. Ragyogtak idebent a fények, és a rajzolók meg a földmérők a hosszú asztalok fölé hajolva végezték a munkájukat. Az országút hangos nyüzsgése után kifejezetten megnyugtató érzés volt hallani a papíron végigsikló toll vagy széndarab hangját, megérezni a tinta illatát, megérinteni az ecseteket.
A kabátom zsebéből előhúztam a jegyzetfüzetemet, és gyorsan lete-lepedtem Alekszej mellé a padra. Bajtársam felém fordult, és ingerül-ten rám mordult:
- Te meg mégis merre jártál?
- Kis híján eltaposott az Éjúr kocsija - válaszoltam, majd odahúz-tam magam elé egy üres papirost, és belelapozodahúz-tam a jegyzetfüzetem-be.
Egy megfelelő vázlatot kerestem, amit majd átmásolhatok. Alek-szejjel együtt a térképkészítők mellé rendeltek inasnak. A kiképzé-sünk fontos részének számított, hogy minden áldott nap két befeje-zett vázlatot vagy képet kellett leadnunk.
- Tényleg? Őt is láttad?
- Tudod, minden figyelmemet lekötötte, hogy ne gázoljanak ha-lálra.
- Nem is olyan rossz halál az, ha elgázol egy hintó - legyintett, majd a pillantása megállapodott annak a sziklás völgynek a vázlatán, amit éppen elkezdtem átmásolni. - Hűha, inkább ne azt!
Gyorsan belelapozott a jegyzettömbömbe, és kiválasztotta egy hegyoldal képét. Rátette az ujját.
- Ezt másold le!
Éppen csak hogy maradt időm megérinteni a papirost a tollal, ami-kor maga a főkartográfus lépett be a sátorba. Határozottan vé giglép-delt az asztalok mellett, és menet közben megszemlélte a munkánkat. - Nagyon remélem, hogy ez már a második vázlatod, Alina Sztar- kova.
- Hát persze - hazudtam szemrebbenés nélkül. - Ez a második. Mi-helyt elment a közelünkből a kartográfus, Alekszej suttogva megszó-lalt:
- Mesélj még a hintóról! - Be kell fejezni a vázlataimat.
- Itt van ez - válaszolta halkan, és odatolta elém az egyik sajat váz-latát.
- Észre fogja venni, hogy ezt te rajzoltad.
- Annyira nem sikerült jól. Simán úgy tehetsz, mintha a te műved lenne.
- Kedves Alekszej, ugye mondtam már, hogy az őszinteséged miatt kedvellek - mérgelődtem, ám ennek ellenére sem adtam vissza a váz-latot. Alekszej a legtehetségesebb inasok közé tartozott, és ezzel ő is tisztában volt.
Addig piszkált, amíg egészen részletesen be nem számoltam a há-rom grisa hintóról. Mivel hálás voltam a vázlatért, ezért a lehető leg-jobban meg akartam válaszolni kíváncsi kérdéseit. Közben sikerült átmásolnom a papírra azt a hegygerincet. A legmagasabb csúcsok mellé odaírtam, mennyire becsültem a magasságukat.
Már alkonyodott, amikor elkészültünk. Leadtuk a rajzainkat, és el-indultunk az étkezősátor irányába. Sokáig kellett sorban állnunk,
mire az izzadó szakács kiosztotta a sűrű sárra emlékeztető levest. Leültünk a többi földmérő közé.
Csendben ettem, miközben Alekszej és a többiek beszámoltak a legújabb pletykákról. Mindenki igencsak feszülten várta a holnapi átkelést. A fiú ragaszkodott ahhoz, hogy a többieknek is beszámoljak a grisa hintókról. A társaim arcán a jól ismert csodálat és félelem látszott, ami mindig olyankor szokott feltűnni, ha valaki megemlítet-te Kom urat.
- Az az ember nem evilági lény - bizonygatta Eva, egy másik inas. Hiába volt gyönyörű zöld szeme, az orra leginkább egy malacéra emlékeztetett. - Egyikőjük sem az.
Alekszej savanyú képet vágott. - Hagyjál már minket a babonáid-dal, Eva!
- Annak idején éppen egy Éjúr miatt született az Árnyzóna.
- Azóta több száz év is eltelt! - tiltakozott Alekszej. - Annak az Éj-úrnak ráadásul teljesen elment az esze.
- Ez is legalább ugyanannyira szörnyű.
- Buta paraszt! - legyintett Alekszej. A lány sértődött pillantással válaszolt, majd sokatmondóan elfordult a fiatalembertől, hogy inkább a barátaival beszéljen.
Csendben maradtam. Ha valakit muzsiknak vagy parasztnak lehetett volna tartani a földmérők közül, akkor az én voltam, nem pedig a babonás Eva. Csupán a nagyherceg nagylelkűségének köszönhettem, hogy megtanultam olvasni meg írni. Mallal azonban kimondatlanul egyetértettünk abban, hogy sosem beszélünk Keramzinról.
Mintha csak ez lett volna a végszó, a hátam mögül harsány kacagás zendült fel. Összerezzentem, és hátrapillantottam a vállam fölött. A nyomkeresők asztalánál ülve Malt körülvették rajongói. Alekszej a tekintetével követte pillantásomat.
- Ti ketten meg hol barátkoztatok össze? - Együtt nőttünk fel.
- Pedig nincsen túl sok közös tulajdonságotok. Megvontam a vállamat.
- Azt hiszem a gyerekek mindig is sokkal könnyebben kijönnek egymással.
Mind a ketten magányosak voltunk. El kellett volna feledkeznünk elveszített szüleinkről. Összekötött minket a kaland, ahogy megszök-tünk a munka elől, és kimenmegszök-tünk fogócskázni a rétre.
Alekszej olyan hitetlenkedő kepet vágott, hogy elnevettem ma-gamat.
- Ez a legény nem volt ám mindig a lenyűgöző Mal, a nyomkeresők nagymestere és a grisa lányok szeme fénye.
- Elcsábított egy grisa lányt? - kérdezte Alekszej a döbbenettől tág-ra nyílt szemmel.
- Nem, de lefogadom, hogy erre is sor kerül - dünnyngtem. - És milyen volt kiskorában?
- Alacsony, kövérkés, és utált fürdeni - válaszoltam jóleső elége-dettséggel. Alekszej Malra pillantott.
- Úgy látszik, változnak az idők.
A hüvelykujjammal végigsimítottam a tenyeremen húzódó sebhe-lyet.
- Úgy tűnik, igen.
Leadtuk a tányérunkat, és lassan kisétáltunk az étkezősátorból a hűvös éjszakába. A laktanya épülete felé tartva kerültünk egyet, hogy elsétálhassunk a grisák tábora mellett. Az a csodálatos sátor tényleg akkora volt, mint egy katedrális. Fekete selyemből varrták, a magas-ban pedig kék, vörös és bíbor zászlók lobogtak. Valahol mögötte lehettek az Éjúr sátrai. Alighanem korporál szívtörők és a nagyúr testőrei őrizték.
Amikor Alekszej végre kibámulta magát, elindultunk vissza a szál-láshelyünk felé. A társam csendben ropogtatni kezdte a bütykeit. Tudtam, hogy mind a kettőnknek a holnapi átkelés jár az eszünkben. A körletek komor hangulatát figyelembe véve nem voltunk ezzel egyedül. Jó páran már a szalmazsákjukon feküdtek. Aludtak, vagy megpróbáltak úgy tenni, mintha aludnának. Mások viszont összedug-ták a fejüket a lámpások fényében, és halkan beszélgettek. Páran pedig a mellükhöz szorították az ikonjaikat, és a szentekhez imád-koztak.
Ráterítettem a pokrócomat a keskeny szalmazsákra, levettem a csizmámat és felakasztottam a kabátomat. Utána bebújtam a szőrme-béléses pokróc alá. Bámulni kezdtem a mennyezetet, és vártam, hogy
jöjjön az álom. Nagyon sokáig feküdtem így. Végül már egyetlen lámpás sem égett. Elcsitultak a beszélgetések, és már csupán az al-vók halk szuszogását és mocorgását hallottam.
Holnap, ha minden a tervek szerint alakul, biztonságban átkelhe-tünk Nyugai-Ravkába. Életem során először pillantom meg az Igaz-tengert. Odaát Mal és a többi erdőjáró vörös farkasra, tengeri rókára meg más olyan ritka és értékes bundájú állatra fog vadászni, amelyek csak nyugaton élnek, Én a többi térképkészítővel együtt Os Kervó-ban maradok, hogy befejezzem a kiképzésemet. Segítek majd papírra vetni mindazt, amit a Zónán átkelve megtudtunk. Aztán pedig újra át kell kelnem rajta azért, hogy hazatérhessek. Meglehetősen nehezem-re esett ilyen távoli dolgokra gondolnom.
Még mindig ébren voltam, amikor meghallottam. Kop, kop. Szünet. Kop. Aztán újra: kop, kop. Szünet, kop.
- Mi folyik itt? - morogta Alekszej álmosan a szomszédos szalma-zsákról.
- Semmi - suttogtam, de közben már elő is bújtam a pokróc alól, és a lábamra húztam a csizmámat.
Felkaptam a kabátomat, és egészen halkan kiosomam a körletből. Már az ajtót nyitottam, amikor meghallottam egy lány vihogását. Valaki azt kiáltotta a sötét szobából:
- Ha ahhoz a nyomkeresőhöz mész, akkor szólj neki, hogy jöjjön be és melengesse meg kicsit a testemet.
- Megkérdezem tőle, hogy szeretné-e megkapni a szifilt mert ha igen, akkor érdemes hozzád bújnia - válaszoltam kedvesen, és kilép-tem az éjszakába.
A hideg esti levegőben kipirult az arcom. Behúztam a nyakamat. Bárcsak lett volna annyi eszem, hogy sálat és kesztyűt is vegyek. Mal háttal ült a rozoga lépcső tetején.
Kicsit arrébb Mihail és Dubrov testvériesen megosztozott egy üve-gen az ösvény melletti lámpások villódzó fényében.
Dühös képet vágtam.
- Nagyon remélem, nem azért keltettél fel, hogy elmondd, mindjárt beosonsz a grisák sátrába. Mit akarsz tőlem? Jó tanácsot?
- Nagyon tévedsz. Azt terveztem, hogy beosonok a grisák sátrába, és elcsábítok egy jóképű korporált.
Mal nevetni kezdett. Habozva megálltam az ajtóban. Ez volt a má-sik oka annak, hogy igyekeztem kerülni a társaságát. A legfőbb ok persze az volt, hogy a közelében mindig valósággal zakatolt a szí-vem. Nagyon fájt, hogy nem mutathattam ki, mennyire megbánt az ostobaságaival. Ugyanakkor viszont semmiképpen sem szerettem volna, hogy rájöjjön erre. A legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy visszamenjek a körletbe. Ehelyett lenyeltem a féltékenysége-met, és odaültem mellé.
- Remélem, hoztál nekem valami meglepetést - szólaltam meg. - Alina ugyanis nagy árat kér azért, hogy megossza valakivel a csábí-tás titkait.
- Nem írhatnád a többihez? - kérdezte vigyorogva.
- Lehet róla szó. De csak azért, mert tudom, hogy szavatartó legény vagy.
A sötét ellenére is jól láttam, hogy Dubrov nagyot húz az üvegből, majd megtántorodik. Mihail gyorsan megragadta, nehogy hasra es-sen. Az éjszakai levegő valósággal megremegett, ahogy harsányan kacagtak.
Mal lemondóan csóválta a fejét.
- Nem érti meg, hogy ne versenyezzen Mihaillal. Az lesz a vége, hogy megint belehány a csizmámba.
- Azt kapod, amit megérdemelsz - förmedtem rá. - Na most ak-kor miért is vagy itt?
A sorkatonai szolgálatunk egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkoriban szinte minden este meglátogatott. Most viszont hónapok óta felém sem nézett. Megvonta a vállát.
- Nem is tudom. Csak úgy áradt belőled a nyomorúság vacsora közben.
Meglepett azzal, hogy felfigyelt rám.
- Csupán az átkelés járt az eszemben - magyaráztam óvatosan. Iga-zából nem is hazudtam. Iszonyúan féltem attól, hogy a Zóna földjére kell lépnem, és eszem ágában sem volt Mal orrára kötni, hogy róla beszéltem Alekszejjel. - Mélyen meghat az aggódásod.
- Egy cseppnyi szerencsével egy volkra holnap felfal reggelire, ak-kor többé már nem kell aggódnod miattam.
- Tudod jól, hogy nem találnám a helyemet nélküled.
- Dehogynem. Te mindig és mindent megtalálsz - zsörtölődtem. Hiába voltam én a térképkészítő, a fiú bekötött szemmel, a feje tete-jén állva is megmutatta, merre van észak. Meglökött a vállával.
- Tudod, hogy gondolom.
- Hát persze - válaszoltam. Pedig nem is tudtam. Nem egészen. Csendben ültünk, miközben a leheletünk felhőként gomolygott a hideg levegőben. Mal a csizmája orrát tanulmányozta, majd megszó-lalt:
- Azt hiszem, kicsit én is ideges vagyok.
Könyökkel oldalba böktem, és megjátszott magabiztossággal rá-szóltam:
- Ha túljártunk Ana Kuya eszén, akkor pár volkra meg sem kottyan nekünk.
- Ha emlékezetem nem csal, amikor legutóbb megpróbáltunk túl-járni Ana Kuya eszén, akkor te kaptál két hatalmas pofont, és utána mehettünk kitrágyázni az istállót.
Savanyú képet vágtam.
- Én csak megpróbáltalak megnyugtatni. Igazán lehetnél annyira kedves, hogy úgy tennél, mint aki megnyugszik.
- Mondjak valami nagyon furcsát? - kérdezte. - Néha hiányzik az öreglány.
Majdnem leharaptam a nyelvem a megdöbbenéstől. Életünkből több mint tíz esztendőt töltöttünk el Keramzinban, és azóta biztosra mertem volna venni, hogy Mal semmire sem vágyik jobban, mint hogy elfelejtse azt a szörnyű helyet. Talán még rólam is megfeledke-zett volna. Ott csupán ő is egy szerencsétlen menekült volt.
A többi árvával együtt hálálkodnia kellett minden falatka kenyérért, de akkor is, ha odavetettek elé egy pár kopott csizmát. A seregben viszont kiderült róla, hogy legény a talpán. Felnéztek rá, ezért nem igazán akarta, hogy bárki is ismerje a múltját. Azt, hogy valamikor csupán egy kisfiú volt, aki senkinek sem kellett.
- Hát nekem is - ismertem be. - Írhatnánk neki. - Talán - válaszolta.
Váratlanul felém fordult, és megragadta a kezemet. Megpróbáltam nem törődni azzal, hogy az egész testem megremeg.
- Holnap ilyenkor Os Kervo kikötőjében ülünk, az óceánt bámuljuk és annyi kvászt iszunk, hogy a fülünkön jön ki.
A tántorgó Dubrovra pillantottam, és elmosolyodtam. - Ő fizeti az italt?
- Csak mi ketten ülünk a tenger partján - figyelmeztetett Mal. - Tényleg?
- Csak mi ketten. Ahogy mindig is, Alina.
Egy pillanatra tényleg azt éreztem, hogy igazat beszél. A világ nem volt más, mint ez a lépcső, a lámpa fénysugara, és mi ketten ott le-begtünk a sötétben.
- Gyere már! - kurjantotta Mihail az ösvényről. Mal összerezzent, mintha csak most ébredt volna fel az álmából. Megszorította aztán pedig elengedte a kezemet.
- Mennem kell - búcsúzott, és az arcára újra kiült az öntelt mosoly. - Próbálj aludni!
Leszökkent a lépcsőről, és odafutott a cimboráihoz. - Kívánj nekem jó szerencsét! - kiáltotta hátranézve.
- Járj szerencsével! - vágtam rá azonnal, utána pedig a legszíveseb-ben bokán rúgtam volna magamat. Jó szerencsét? Érezd, magad na-gyon jól, Mal! Remélem, találsz magadnak egy csinos grisa kisasz-szonyt, egymásba szerettek, és összehoztok egy szakajtóra való gyö-nyörű, visszataszítóan tehetséges gyereket.
Megdermedve ültem a lépcsőn. Néztem, ahogy eltűnnek az ösvé-nyen. A tenyerem még mindig őrizte Mal kezének melegét. Na re-mek - töprengtem, feltápászkodva. Lehet, hogy útközben beleesik egy árokba.
Visszaosontam a körletbe. Gondosan bezártam a hátam mögött az ajtót. Hálás voltam azért, hogy végre a takaróm alá kerülhettem.
Vajon az a fekete hajú grisa kisasszony kiosont a csodálatos sátor-ból azért, hogy találkozzon a fiúval? Elhessegettem ezt a gondolatot. Semmi, de semmi közöm nincs hozzá. Komolyan nem akartam tudni, mi történik. Mal sohasem nézett rám úgy, mint ahogy a kisasszonyt, vagy ha már itt tartunk, éppenséggel Rubyt bámulta. Soha nem is
fog. Ennek ellenére mindennél fontosabbnak tűnt a tény, hogy még mindig barátok vagyunk.
De vajon még meddig? - szólalt meg egy halk hang a fejemben. Alekszejnek igaza volt. A dolgok változnak. Mal sokat fejlődött, jóképű, bátrabb és rámenősebb lett. Én pedig... magasabb lettem. Nagyot sóhajtva az oldalamra gördültem. Annyira szerettem volna abban hinni, hogy mi örökre barárok maradunk. El kellett volna fo-gadnom azt a tényt, hogy valójában mindketten a magunk útját jár-juk. Miközben a sötétben az álom érkezésére vártam, egyre csak az járt az eszemben, hogy útjaink mind jobban eltávolodnak egymástól. Eljön majd az a nap is, amikor idegenek leszünk a másik számára?
REGGEL VALÓSÁGGAL ELREPÜLT. Megreggeliztem, aztán még odasiettem a földmérők sátrához, hogy még egy adag papi-rost és tintát dobjak a csomagomba. Utána elmerültem a szárazdokkok káoszában. A többi térképkészítővel együtt várakoz-tam. Nemsokára mi is sorra kerülünk, és felszállhatunk a homokszá-nok aprócska flottájának egyik járművére. A hátunk mögött Kri-birszk városa lassan felébredt, lakói nekifogtak szokásos reggeli ten-nivalójuknak. Előttünk viszont ott húzódott a Zóna különös, höm-pölygő sötétsége.
A hátas állatok túlságosan zajosak és rémültek voltak ahhoz, hogy beengedjék őket a Beltengerre. Az átkelők ezért homokszánokra szálltak. Ezeket az alacsony dereglyéket óriási vitorlákkal szerel-ték fel. Amikor mozgásba lendültek, szinte hangtalanul siklottak a halott, szürke homokon. A szánokat gabonával, gerendákkal, nyers gyapjúval rakták meg. Visszafelé viszont cukrot, puskákat meg min-denféle olyan drága késztermékeket szállítottak, amelyek Nyugat-Ravka tengeri kikötőiben érkeztek a birodalomba. Ahogy felléptem az egyik dereglye fedélzetére, és alaposabban szemügyre vettem a vitorlát meg a nyomorúságos korlátot, egyre csak az járt az eszem-ben, hogy itt aztán mégis hova bújhatnék el.
Minden dereglye árboca tövében az idézők rendjébe tartozó két grisa étheral állt az állig felfegyverzett katonák gyűrűjében. Sötét-kék keftát viseltek. A köntösük ujját és szegélyét díszítő ezüsthím-zés mutatta, hogy a szélhívók közé tartoznak. Az ilyen grisák képe-sek voltak arra, hogy megnöveljék vagy lecsökkentsék a levegő
nyo-mását, és így széllel töltsék meg a dereglyék vitorláit. Ez a szél majd átvisz minket a Zóna hosszú mérföldjein.
A korlátok mellett puskával felszerelt katonák sorakoztak. Egy komor tekintetű tiszt felügyelte őket. Közöttük további etherálok foglaltak helyet. Kék köntösük vörös díszítése egyértelműen jelezte, hogy ők a tűzgyújtás nagymesterei.
A jármű kapitányának intésére a főkartográfus engem, Alekszejt és az inasokat is odaterelt a többi utashoz. A kartográfus ezután odalé-pett az árboc mellett álló szélhívókhoz. Ezen a helyen tud a legin-kább segíteni, ha majd a sötétben kell tájékozódni. A kezében tartott iránytűnek nem sok hasznát vesszük, ha már beértünk a Zónába. Kö-rülnéztem a zsúfolt fedélzeten. Észrevettem, hogy Mal a többi felde-rítővel együtt felsorakozott a dereglye túlsó oldalán. Puska volt a kezükben. Mögöttük íjászok álltak hadrendben. A hátukra erősített tegezekbe tömött nyílvesszőket grisa acélheggyel látták el. Megra-gadtam az övembe tűzött, egyszerű, katonai rohamkés nyelét. Nem állíthatnám, hogy túlzott önbizalom töltött el.
A kikötői munkások vezetője elkurjantotta magát a dokkban. Jól megtermett férfiak feszültek neki a dereglyéknek, hogy a járműveket kitolják a Zóna legszélső határát jelző, színtelen homokra. Mihelyt tehették, sietve visszaléptek, mintha attól tartottak volna, hogy a sá-padt, halott homok megégethetné a talpukat.
A mi járművünk következett. A kikötői munkások nekifeszültek, nagyot taszítottak rajta, és a járgány már előre is lendült. Megragad-tam a korlátot, nehogy elessek. A szívem vadul dohogott. A szélhí-vók magasba emelték a karjukat. A vitorlák hangos csattanással ki-dagadtak. A dereglye száguldani kezdett a Zóna irányába.
Először úgy tűnt, mintha sűrű füstbe kerültünk volna. Forróságnak vagy tűz szagának azonban nyoma sem volt. Eltompultak a hangok, majd lecsöndesült a világ. Néztem, ahogy az előttünk haladó dereg-lyék becsusszannak a sötétbe. Egyik a másik után tűnt el a szemem elől. Aztán pedig azon kaptam magamat, hogy már a saját járművünk orrát sem látom. A következő pillanatban a korlátot markoló kezemet sem tudtam kivenni. Hátrapillantottam a vállam fölött. Semmivé foszlott az élők világa. Körbezárt minket a sötétség, a súlytalan, töké-letes feketeség. Bent jártunk a Zónában.
Mintha a világ legvégén jártam volna. Erősen markoltam a rácsot, és éreztem, hogy a korlát fája valósággal belemélyed a tenyerembe. Annyira jó volt, hogy megkapaszkodhattam az erős fában. Megpró-báltam a lábujjaimra összpontosítani. Ha tudtam volna, azzal is megmarkoltam volna a fedélzetet. Hallottam, hogy a tőlem balra álló Alekszej mélyen beszívja a levegőt.
Igyekeztem a puskával felszerelt katonákra és a kék köpenyes grisa tűzidézőkre összpontosítani. Mindenki abban reménykedett, hogy némán, észrevétlenül kelhetünk át a Zónán. Az lenne a legjobb, ha egyetlen lövést sem kellene leadnunk, ha nem kellene megidézni a lángokat. Ennek ellenére jó volt tudni, hogy körülvesz a sok harcos.
Nem tudom, mennyi ideig haladtunk csendben. A szánok gyorsan siklottak. Egyedül csupán a talpuk alatt sistergett a homok.
Mintha csak percek teltek volna el, de ugyanilyen könnyen előfor-dulhatott, hogy már órák óta úton vagyunk. Minden rendben lesz - bizonygattam magamnak. Nem lesz semmi bajunk. Ekkor azonban megéreztem Alekszej kezét. Megragadta a csuklómat.
- Hallgasd csak! - suttogta. Szinte hörgött a rémülettől. Az első pil-lanatban csupán a zihálását hallottam, meg a dereglye halk, surrogó hangját. Utána viszont felfigyeltem a sötétség mélyéből felhangzó visszafogott, de könyörtelen zajra: a bőrszárnyak ütemes csapkodásá-ra.
Egyik kézzel megragadtam Alekszej karját, a másikkal pedig a ké-sem markolatát. A szívem őrült táncba kezdett, a szemem pedig va-lósággal kigúvadt, ahogy megpróbáltam meglátni valamit, bármit a sötétben. Hallottam, ahogy a hátam mögött felhúzták a puskák kaka-sát. Nyílvesszők feszültek az íjak húrjára. Valaki suttogni kezdett:
- Figyeljetek!
Vártunk. Hallottuk, ahogy a levegőbe maró szárnyak hangja egyre hangosabb lesz. Mintha csak egy közeledő hadsereg dobjai dübörög-tek volna. Úgy éreztem, hogy a szárnyak szele szinte végigsimítja az arcomat, ahogy a szörnyfajzatok egyre közelebb értek hozzánk. Egy-re közelebb.
- Tüzeljetek! - zendült fel a parancsszó. A néma csendben meghal-lottam a tűzkőre csapódó acél hangját, majd a robbanásszerű hangot, ahogy a grisa lángnyelvek magasba csaptak az összes dereglyéről.
Hunyorogni kezdtem a váratlan világosságban. Vártam, hogy a szemem hozzászokjon a fényhez. És akkor a ragyogásban megpillan-tottam őket. Úgy tudtam, hogy a volkrák kisebb rajokban vadásznak. Itt viszont... nem tucatjával, hanem százával köröztek.
Lebegve keringtek a dereglye körül. Soha életemben nem láttam még ilyen iszonyatos lényeket. Félelmetesebbek voltak a könyvek rajzainál. Még csak elképzelni sem tudtam ilyen rémséget. Eldördül-tek az első lövések. Az íjászok elengedték a húrt, és egy volkra iszo-nyatos, éles sikítása hasított a levegőbe.
A szörnyetegek lecsaptak. Hallottam a halálra vált katona elnyúló üvöltését, ahogy lekapták a lábáról, és rugdalózó, rángatózó testét kiemelték a magasba.
Összebújtam Alekszejjel. Lekuporodtunk a korlát mellé, és remeg-ve tartottuk neremeg-vetséges késünket. Halkan imádkoztunk, miközben körülöttünk rémálommá vált a világ.
Az emberek tele tüdővel bömböltek vagy hangosan sikoltoztak. A katonák elszántan harcoltak az elképesztő méretű, kígyózó nya-kú, szárnyas bestiák ellen. A Zóna természetellenes sötétségét csak néha világította meg az aranyló grisa lángnyelvek újabb és újabb kitörése. Egy szörnyeteg közvetlenül mellettem vonyított fel. Feljajdultam, amikor megéreztem, hogy Alekszej keze leszakadt az enyémről. A következő lángnyelv fényében megpillantottam, ahogy már csak fél kézzel kapaszkodik a korlátba. Láttam, hogy üvöltésre nyílik a szája. A szeme elkerekedett, és iszonyatos félelem tükröződött benne. Jól ki tudtam venni a mögötte lévő szörnyeteget is. Nyálasan csillogó, szürke karok ölelték át a bajtársamat. A hatal-mas szárnyak súlyos csapásokkal pumpálták a levegőt, miközben a volkra megpróbálta a magasba emelni Alekszejt. Vastag karmai a barátom hátába mélyedtek. Ömlött a vér. A fiú keze megcsúszott a korláton. Utánavetettem magamat, és megragadtam a karját.
- Kapaszkodj! – kiáltottam.
Ekkor kialudt a tűz, és a sötétben éreztem, hogy barátom keze ki-csúszik a szorításomból.
Átható üvöltését gyorsan elnyelte a csata zaja, ahogy a szörnyszü-lött elrepült vele a sötétbe. Amikor a következő lángnyelv belemart az égboltba, már nyomát sem láttam.
- Alekszej! - óbégattam, és messzire kihajoltam a korlát fölé. - Alekszej!
Válasz helyett egy másik volkra csapott le rám. Megéreztem a szárnysuhogását. Hátravetettem magamat, és épphogy elkerültem a mancsát. Remegő kézzel tartottam magam elé a késemet. A szörny-fajzat előrelendült. A tűz fénye megcsillant homályos, világtalan szemén. Hatalmas pofájában több sorban rengeteg hegyes, görbe, megfeketedett fog sorakozott. Ekkor lőpor fénye villant a hátam mö-gött, és hallottam, amint elsül egy puska. A volkra megtántorodott. Sikoltásába düh és fájdalom vegyült.
- Mozdulj már! - üvöltötte Mal. Egyik kezében puskát tartott. Az arca tiszta vér volt. Megragadta a karomat, és a háta mögé rántott.
A szörnyeteg még nem mondott le rólam. Bár az egyik szárnyát furcsa szögben vonszolta maga után, mégiscsak jött utánunk a fedél-zet deszkáin. Mal kétségbeesett gyorsasággal megpróbálta a tüzek fényében újratölteni a puskáját. A volkra azonban túl gyors volt. Ránk rontott. Meglendítette a mancsát. A karmai belemélyedtek vé-delmezőm mellébe. A fiú felüvöltött a fájdalomtól.
Megragadtam a szörnyeteg törött szárnyát, és késemet mélyen be-levágtam a vállába. Az izmok nedvesen csúszkáltak a kezem alatt. Felvijjogott, és egy lökéssel eltaszított magától. Hanyatt estem, és alaposan megütöttem magamat a deszkán. A szörnyeteg valósággal őrjöngött a dühtől. Hangosan csattogtatva hatalmas álkapcsat, utá-nam vetette magát.
Újabb lövés dördült. A volkra megtántorodott és elesett. Fekete vér ömlött a szájából. A félhomályban jól láttam, ahogy Mal leengedi a puskáját. Cafatokra tépett inge ragadt a vértől. Megtántorodott, a fegyver kicsúszott az ujjai közül. Térdre esett, majd a fedélzetre zu-hant.
- Mal! - sikoltottam, és a következő pillanatban már ott is voltam mellette. A hátára fordítottam, és kétségbeesett mozdulattal mind a két tenyeremet a mellére szorítottam, hogy elállítsam a vérzést. - Mal!
Hangosan zokogtam, könnyek ömlöttek az arcomon.
A levegő valósággal bűzlött a kiömlött vér és a puskapor szagá-tól. Mindenfelől lövéseket és jajveszékelést hallottam... meg annak az undorító zaját, ahogy valami éppen hússal tömi tele a pofáját. A grisa lángok egyre gyengébben lobogtak. Egyre rövidebb időre vil-lantak fel a sötétben, és eljött a pillanat, amikor iszonyattal eltelve ráébredtem, hogy a dereglye már nem mozog. Nekünk végünk - gon-doltam kétségbeesve. Mal fölé borultam, és megpróbáltam leszorítani a sebeit.
Alig kapott levegőt. - Már jönnek - zihálta.
Felnézve észrevettem, hogy a grisa lángok pislákoló fényében, a magasból két volkra csap le ránk.
Ráborultam Malra, hogy a testemmel takarjam el. Tudtam, hogy semmi értelme az egésznek, de ennél többre nem voltam képes. Érez-tem a volkrák undorító bűzét. Hatalmas szárnycsapásaik rám zúdítot-ták a szelet. A homlokomat Mal fejéhez szorítottam, és így meghal-lottam a suttogását:
- Találkozunk majd odakint, a mezőn.
Ekkor azonban valami megpattant a bensőmben. A tehetetlenség helyét átvette a düh. Tudtam, hogy most meg fogok halni. Barátom vére valósággal perzselte a tenyeremet. Halálos fájdalom tükröződött az egyetlen ember arcán, akit igazán szerettem. A volkra diadalitta-san felsüvöltött, miközben karma a vállamba mélyedt. Egészen egy-szerűen elöntött a fájdalom.
És akkor vakító fehérségbe borult a világ.
Becsuktam a szememet, amikor mindent elöntött a robbanásszerű, ragyogó világosság. A fény valósággal kitöltötte a fejemet. Elvakul-va majdnem belefulladtam. A magasból jól hallottam a kétségbeesett, iszonyatos vonyítást. A volkra már nem szorította a vállamat. Térdre zuhantam, majd pedig előrebuktam. A fejemet bevertem a fedélzet deszkájába, és utána már semmi mást nem éreztem.
ELJADULTAM, AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM. Éreztem, hogy szél simítja a bőrömet, és amikor kinyitottam a szemem, mintha csak kavargó, fekete füstfelhők vettek volna körbe. Hanyatt feküdtem a dereglye fedélzetén. Egy pillanattal később már azt is felismertem, hogy egyre ritkulnak a sűrű felhők. A sötét sávok között helyenként már felvillant a ragyogó őszi nap sugara. A szememet behunyva éreztem, hogy elönt a megkönnyebbülés. Úton vagyunk kifelé a Zónából - gondoltam. Valahogy sikerült átjutnunk. De mi történhetett? Csupán egy pillanat kérdése volt, hogy rám törjenek a támadó volkrák iszonyatos emlékei. Hol van Mal?
Megpróbáltam felülni, ám ekkor iszonyatos fájdalom mart a vál-lamba. Nem törődtem vele, feltápászkodtam. A következő pillanat-ban pedig döbbenten bámultam a rám szegeződő puskacsövet.
- Vidd már innen azt a rusnyaságot! - förmedtem a katonára, és fél-relöktem a fegyvert.
A megátalkodott fickó azonban visszarántotta a puskát, és fenyege-tően felém bökött vele.
- Nehogy megmozduljál! - mordult rám. Döbbenten néztem rá. - Neked meg mi a bajod?
- Felébredt! - üvöltötte hátra a válla fölött. Nemsokára két másik, puskát markoló katona, a dereglye kapitánya és egy korporál lépett oda hozzám. Valósággal rám tört a félelem, amikor észrevettem, hogy a nő vörös keftájának ujját fekete hímzés díszíti. Mégis, mit akarhat egy szívtörő tőlem?
Körülnéztem. Egy szélhívó még most is ott állt az árbóc tövében. Két karját magasba emelve erős szelet támasztott, így a jármű gyor-san haladt. Egyetlen katona őrködött mellette. A fedélzetet még min-dig számos helyen vér borította. Elfogott a hányinger, amikor eszem-be jutott a rettenetes küzdelem. Egy korporál gyógyító gondozta a sebesülteket. Hová tűnt Mal?
A korlát mellett véres ruhájú, megperzselődött arcú katonák és grisák sorakoztak. Jóval kevesebben voltak, mint ahányan útra kel-tünk. Kivétel nélkül feszülten figyeltek. Engem! A félelem egyre jobban eluralkodott rajtam, amikor rájöttem, hogy a korporál és a katonák valójában engem őriznek. Mintha a foglyuk lettem volna. Ennek ellenére megszólaltam:
- Mal Orecev. Felderítő. Megsérült a támadás során. Hol van? Senki nem válaszolt.
- Könyörgöm - kérleltem őket -, hol van?
A dereglye megrándult, amikor elernyedt a vitorla. A kapitány fe-lém intett a puska csövével.
- Felkelni!
Arra gondoltam, hogy egészen addig nem leszek hajlandó feltá-pászkodni, amíg meg nem mondják, mi történt Mallal. Elég volt azonban egyetlen pillantást vetnem a szívtörőre ahhoz, hogy jobb belátásra térjek. Nagy nehezen talpra álltam. Az arcom eltorzult a vállamba maró fájdalomtól. Megrántorodtam, mert a dereglye ismét mozgásba lendült. Ekkor már nem a vitorla hajtotta, hanem a száraz-dokk kikötői munkásai, önkéntelenül is megpróbáltam megkapasz-kodni és közben megérintettem egy katonát. A fegyveres úgy ugrott hátra, mintha csak megégette volna az érintésem. Sikerült talpon ma-radnom, ám a fejemben összevissza kergetőztek a gondolatok.
A jármű újra megállt.
- Mozdulj már! - parancsolta a kapitány.
A katonák rám szegezték a puskájukat, miközben kiszálltunk a jár-gányból. Elmentem a többi túlélő mellett. Nyilvánvaló volt, hogy kíváncsi és rémült pillantásokkal bámultak. Észrevettem magát a fő-kartográfust is. Az öregember izgatottan fecsegett egy katonával. Meg akartam állni, hogy elmeséljem neki, mi történt Alekszejjel, de nem mertem.
A szárazdokk deszkájára lépve meglepődve láttam, hogy visszatér-tünk Kribirszkbe. Ezek szerint nem sikerült átkelni az Árnyzó-nán. Remegni kezdtem. Igaz, még mindig sokkal jobb volt, ha fegy-veres őrök sora között kellett visszagyalogolnom a táborba, mintha kint lettem volna a sötét Beltengeren.
Jobb, de csak egészen kicsivel - tűnődtem idegesen.
A katonák között a főutca felé kellett mennem. A kikötői munká-sok abbahagyták, amit csináltak, és tágra nyílt szemmel bámultak. A fejemben továbbra is káosz uralkodott. Kerestem a válaszokat, de semmire sem jutottam. Valami rosszat tettem volna az Árnyzóná-ban? Megszegtem talán valamilyen katonai előírást? És egyébként is, hogy a csudába jutottunk ki onnan? A hátamon valósággal lüktettek a sebhelyek. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, az a rettenetes kín volt, amikor a volkra karmával belemart a húsomba. Utána pedig mindent elöntött az az izzó fény. Hogyan maradtunk életben?
Gondolataim azonban rögtön szertefoszlottak, ahogy odaértünk a tisztek sátrához. A kapitány parancsára őreim megálltak, ő pedig elindult befelé.
A korporál a tiszt karjára tette a kezét.
- Csak az időnket vesztegetjük! Egyből át kellene mennünk a… - Vedd le rólam a kezedet, vérontó! - förmedt rá a kapitány, és elrántotta a karját. A korporál egy pillanatig kifejezéstelen arccal nézte a tisztet, szemében veszélyes fények csillogtak. Végül azonban hidegen elmosolyodott, és meghajolt.
- Da, kapitány.
Éreztem, ahogy a karomon feláll a szőr.
A tiszt eltűnt a sátor belsejében. Mi kint várakoztunk. Idegesen bámulni kezdtem a korporált, aki szemmel láthatóan már el is felejt-kezett arról, hogy haragudnia kellene a kapitányra. Újra engem bá-mult. Fiatal volt. Talán még nálam is fiatalabb. Ennek ellenére a leg-csekélyebb habozás nélkül vitába szállt egy magas rangú katonával. Igaz, miért ne tette volna? Még csak fegyverre sem lett volna szük-sége ahhoz, hogy egy pillanat alatt a halálba küldje a kapitányt. Dör-zsölgetni kezdtem a karomat, mert váratlanul mintha kihűlt volna az egész testem.
Az ajtó vásznát félrehúzták, és én halálra váltan megpillantottam a kapitány nyomában kilépő Raevszkij ezredes szigorú arcát. Mégis mit művelhettem, hogy elkerülhetetlenné vált egy ilyen magas rangú tiszt beavatkozása? Az ezredes kőkemény arccal nézett rám.
- Te meg mégis mi vagy?
- Alina Sztarkova, segédtérképész. A térképkészítő és kartografus... Az ezredes a szavamba vágott:
- Azt kérdeztem, hogy mi vagy. Nagyot pislogtam.
- Én... térképeket rajzolok, uram.
Raevszkij pillantása valósággal keresztüldöfött. Félrevonta az egyik katonát, valamit súgott a fülébe, mire a fickó rohanva elindult a szárazdokk irányába.
- Menjünk! - mordult fel a főtiszt.
Amikor egy puska csövével hátba böktek, én is elindultam. Elfo-gott a rossz előérzet. Kezdtem már sejteni, hova is visznek. Lehetet-len - gondoltam kétségbeesve. Ennek semmi értelme sem volna. A hatalmas fekete sátor azonban mindjobban a magasba tornyosult, ahogy a közelébe értünk. Szemernyi kétségem sem lehetett afelől, hová tereltek.
A grisák sátrát számos korporál szívtörő és szénfekete egyenruhát viselő opricsnyik őrizte. Ilyen öltözéket csupán az Éjúr személyes testőrei viselhettek. Az opricsnyikok ugyan nem voltak grisák, de legalább olyan félelmetes hírnévre tettek szert, mint fegyvertársaik.
A dereglyéről érkező korporál valamit magyarázott a sátor előtt ál-ló őröknek, majd Raevszkij ezredes társaságában eltűnt a gigantikus építményben. Hevesen dobogó szívvel várakoztam. Valósággal re-megtem a feszültségtől, és nagyon is tisztában voltam azzal, hogy mindenki engem bámul, mindenki rólam sutyorog.
A magasban négy zászlót lobogtatott a szél. Egy kéket, egy pirosat, egy bíborszínűt és mindegyiknél magasabban egy feketét. Még egy nap sem telt el azóta, hogy Mal meg a cimborái jókat nevetve álmo-doztak arról, milyen volna beosonni ebbe a sátorba. Az érdekelte a legényeket, vajon miféle csodák rejtőzhetnek odabent. Úgy tűnik, éppenséggel én leszek az, aki választ kap ezekre a kérdésekre. Hol van Mal? Ez foglalkoztatott egyfolytában. Ez volt az egyetlen olyan
gondolat, amit képes voltam megragadni, mert minden más valóság-gal szertefoszlott.
Úgy tűnt, hogy szinte egy örökkévalóságig kellett a sátor előtt vá-rakoznunk. A korporál végül visszatért. Egy biccentéssel jelezte a kapitánynak, hogy vezessen be a grisák sátrába.
Egy pillanatra meg is feledkeztem a félelemről, mert annyira le-nyűgözött az elém táruló sok csoda. A sátor belső falait tapéta helyett bronzfényben csillogó selyemmel burkolták. A magasból tündöklő csillárok lógtak. A gyertyák ragyogása megkettőződött a tükörfényes selyemben. A földet vastag szőnyegek és állatbőrök borították. A hatalmas belső részt csillogó selyem válaszfalak osztották kisebb részlegekre. Idebent rengeteg, ragyogó keftába bújtatott grisa várako-zott. Néhányan állva beszélgettek, míg mások párnákon elnyúlva teázgattak. Észrevettem kettőt, akik mindenről megfeledkezve, elmé-lyülten sakkoztak. Hallottam, hogy a közelben valaki egy balalajkán játszik. Persze annak idején a nagyherceg birtoka is gyönyörű volt. Az öregúr palotáját azonban belepte a melankolikus szomorúság, a szobákat por borította, és a falakról lepergett a vakolat. Ott élve úgy éreztük, hogy az a hely csupán egy letűnt kor nagyságát mutatja. A grisák sátra viszont semmi másra sem hasonlított: ezen a helyen va-lósággal lüktetett az erő és az egészség.
A katonák végigvezettek egy hosszú, szőnyeggel borított folyosón. Ezen a helyen egy kisebb, fekete, belső sátrat pillantottam meg az alacsony emelvényen. Miközben ebbe az irányba lépdeltünk, körülöt-tem halk sustorgás támadt. A ragyogó keftába bújtatott férfiak és nők abbahagyták azt, amit eddig csináltak, és kivétel nélkül felém fordul-tak. Az ülők közül néhányan felálltak, hogy jobban láthassanak.
Mire odaértünk az emelvény tövébe, a hatalmas sátorban már síri csend uralkodott. Biztosra vettem, mindenki tisztán hallja a mellka-somban zakatoló szívem dübörgését. A fekete emelvény előtt néhány gazdagon díszített egyenruhát viselő hivatalnok és egy egész sza-kasznyi korporál szorongott a hosszú asztal körül. A hivatalnokok mellrészét az uralkodót jelképező, kétfejű sas díszítette. A keskeny asztalt valósággal elborították a térképek. Legvégén egy fekete fából faragott, lenyűgöző szépségű, magas támlájú karosszék állt. Hátra-dőlve egy fekete ruhás alak ült benne. Állát az egyik sápadt kezére
támasztotta. A grisák közül csupán egyvalaki hordott fekete keftát. Egyetlenegy személynek volt joga erre. Raevszkij ezredes ott állt a nagyúr mellett, és olyan halkan beszélt hozzá, hogy egyetlen szavát sem hallottam.
Megdermedtem. Féltem is, de egyben lenyűgözött a látvány. Túl fi-atal - morfondíroztam. Az Éjúr már azelőtt is a grisák élén állt, hogy én megszülettem volna. A trónra emlékeztető székben ülő férfi azon-ban alig lehetett valamivel idősebb nálam. Éles metszésű, gyönyörű arca volt. Sűrű, fekete haja valósággal kiemelte kvarcként csillogó, tiszta, szürke szemét. Tudtam ugyan, hogy a legerősebb grisákra állí-tólag igen hosszú élet vár, az Éjúr rang birtokosai pedig minden-ki másnál hatalmasabbak. Ugyanakkor azonnal az eszembe jutottak Eva szavai: Az az ember nem evilági lény. Egyikőjük sem az.
Valaki éles, tiszta hangon felnevetett az emelvény körül kialakuló tömegben. Ez a rengeteg ember mind engem vett körül. Felismertem a lenyűgöző szépségű, kék ruhás lányt. Ő bámulta guvadó szemmel az étheralok hintójából Malt. Valamit suttogni kezdett a mellette álló, gesztenyebarna hajú alak fülébe. Mindketten felkacagtak. Valósággal lángra lobbant az arcom, ahogy elképzeltem, mi lehet a véleményük erről a szakadt, mocskos zubbonyt viselő alakról, aki éppen csak, hogy visszatért az Árnyzónából, miután összecsapott egy falkányi éhes volkrával. Valahogy mégis kihúztam magamat, és farkasszemet néztem azzal a gyönyörű lánnyal. Nevessetek csak! - gondoltam ko-moran. Bármiről sutyorogjatok is, hallottam én már sokkal rosszab-bat annál. Tekintetünk egy pillanatra összefonódott, aztán a lány elkapta az övét. Valamiért elfogott az elégedettség, ám ekkor Raevszkij ezredes érces hangja magamhoz térített, és visszarántott a keserű valóságba.
- Hozzátok be őket! - parancsolta. Megfordulva láttam, hogy a ka-tonák számos, megviselt és igencsak zavarban lévő embert tereltek be a sátorba, végig a folyosón. Felfedeztem közöttük azt a katonát is, aki a volkrák támadásakor ott állt mellettem. Elhozták a főkartográ-fust is. Az idős férfi általában makulátlanul öltözködött. Most viszont igencsak megviseltnek és mocskosnak tűnt szakadt kabátja. Az arcá-ra kiült a félelem. Nem tartott sokáig, hogy felismerjem, ezek az em-berek a homokjáró dereglye túlélői voltak. Azért hozták ide őket az
Éjúr elé, hogy tanúskodjanak. Mégis mi történt odakint az Árnyzó-nában? Mit gondolnak, mit tehettem?
Csupán akkor akadt el a lélegzetem, amikor észrevettem az újonnan érkezők között a felderítőket is. Először Mihailt pillantottam meg. A hórihorgas fickó göndör, vörös hajjal borított feje valósággal az em-bertömeg felé magasodott. A barátjára támaszkodva pedig egy igen-csak sápadt és felettébb kimerültnek tűnő Mal állt. Véres inge alól kilátszódtak a kötések. Kis híján megtántorodtam. A számra kellett szorítani a kezemet, nehogy hangosan felzokogjak.
Mal életben volt! Szerettem volna belevetni magam a tömegbe, odarohanni hozzá, hogy átöleljem. Semmi ilyesmit nem tehettem. Mozdulatlanul álltam, miközben valósággal elöntött a megkönnyeb-bülés. Bármi történjék is ebben a sátorban, abból nem lehet baj. Túl-éltük az Árnyzóna megpróbáltatásait, és valahogy megbirkózunk ezzel az őrülettel is.
Amikor azonban visszafordultam az emelvény irányába, a jóked-vem azonnal elpárolgott. Az Éjúr ugyanis engem nézett. Mégmindig Raevszkij ezredes szavait hallgatta, és a testtartása szemernyivel sem változott, ám kétség sem férhetett ahhoz, hogy feszült tekintete rám összpontosul. Csupán akkor mertem újra levegőt venni, amikor a grisák főparancsnoka visszafordult az ezredeshez.
A túlélők viharvert csoportja közben odaért az emelvény aljára, - Kapitány, jelentést kérek! - utasította Raevszkij ezredes a dereg-lye irányítóját.
A kapitány vigyázzállásba merevedett, és kifejezéstelen hangon megszólalt.
- Nagyjából harminc perccel azután, hogy megkezdtük az átkelést, megtámadott minket a volkrák hatalmas falkája. A járműveink el-akadtak, és rendkívül súlyos veszteséget szenvedtünk. A hajó jobb oldalán állva vettem részt a küzdelemben. Ekkor azonban arra fi-gyeltem fel…
A tiszt elhallgatott, és amikor folytatta, a hangjába enyhe bizony-talanság vegyült:
- Nem is tudnám megmondani, mit láttam. Ragyogó világosságot. Úgy tündökölt, mint a déli napfény. Sőt, még annál is ragyogóbb volt. Mintha belenéztem volna a napba.
