YLIASTER DALETH
Él
ő
mágia
Mágia és természetfeletti a modern világban
BIOENERGETIC Budapest, 2001
Yliaster Daleth
Bioenergetic Kft., 2001 Kiadja a Bioenergetic Kft.
2081 Piliscsaba
Cosmos Természetgyógyász Központ Felelős kiadó: Schneider Gábor
Nyomdai munkálatok: Sárosi és fiai kiadói és nyomdaipari Bt.
Fót, Vörösmarty tér 3. Telefon/Fax: 06 (27) 361-036 E-mait: sarosi©satimex.tvnet.hu
Ernyei Adriennek,
akivel gyakran bolyongok a módosult tudatú éjszakában, a mélységek spirális ösvényein
Tartalomjegyzék
I. FEJEZET: BEVEZETÉS A MÁGIA VILÁGÁBA ... 6
A mágia meghatározása ... 6
A mágia két útja ... 6
Goécia és theurgia ... 7
A szimpátia-tan ... 8
A bábuvarázs ... 8
Termékenységi, gyógyító és vadászmágia ... 9
Az átviteli mágia ... 9
Mágia és autoszuggesztió... 10
Az átöltöztetett holttest ... 10
Voodoo-halál ... 11
A mágikus őserő... 11
II. FEJEZET: A MÁGIA ÚJJÁSZÜLETÉSE ÉS A GÓTIKUS OKKULTIZMUS... 12
Gyökerek és források ... 12
Eliphas Lévi és mesterei ... 13
A mágia három alaptörvénye ... 14
A titokzatos B. L. ... 14
A ház és a szellem ... 14
Rózsakeresztes regény... 15
Az „ördögi” Mr. Pike ... 15
Színésznőből médium ... 16
Eliphas Lévi angol tanítványa... 16
Hargrave Jennings fallikus kultusza ... 17
Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje ... 17
A királynő mágusa... 18
Tanulóévek... 18
Börtön után karrier ... 19
A fületlen ember és a vörös oroszlán ... 19
Az angyalok ajándékai ... 20
A nyugati ablak angyala ... 20
III. FEJEZET: A MODERN ALKÍMISTÁK ... 21
Mesmerista alkímia ... 21
A Golden Dawn és az alkímia ... 21
A különös pap ... 22
Egy józan és egy bohém francia alkimista ... 22
Lucifer követői ... 23
Strindberg aranya és az argentaurum ... 23
A katedrálisok titka ... 24
Az argonauták hagyatéka... 24
A titokzatos Fulcanelli ... 25
Babakocsit a mesternek ... 25
Találkozás a gázgyárban ... 25
Egy Lévi-követő, egy paracelsiánus és egy playboy alkimista ... 26
IV. FEJEZET: RUNÁK ÉS RENDEK ... 26
Guido von List és a rúnamágia... 27
Sárkányfog-vetemény ... 27
Az új templomosok ... 28
A Germán Rend és a szvasztika ... 28
Thule mágusai... 29
Hitler és a rettenetes idegen ... 29
V. FEJEZET: ALEISTER CROWLEY, AZ ÚJ VILÁGKORSZAK PRÓFÉTÁJA ... 29
Előző inkarnációk ... 29
A „próféta” élete ... 30
Magick, avagy a „próféta” mágiája ... 38
A Magick összetevői ... 38
VI. FEJEZET: MÁGIA ÉS TERMÉSZETFELETTI A MODERN MŰVÉSZETBEN ... 41
A realista magatartás szürrealista bírálata ... 41
Szimbolista reakció ... 42
A szimbolizmus transzcendens irányultsága... 42
Rózsák háborúja ... 43
Rózsakeresztes szalonok... 43
Az ember árnyéka ... 44
Rontás az árnyékon keresztül ... 44
Az árnyék elvesztése ... 45
A Doppelgánger ... 45
A szürrealizmus két útja ... 45
A tudatalatti három rétege ... 46
Véletlen elszólások, delejes finalitás és mágikus pont ... 46
Szürrealista próféciák... 47
A fehér kör és a kioperált szem... 47
Az automatikus írás... 48
VII. FEJEZET: A. O. SPARE, A VARÁZSLÓ-FESTŐ... 48
William Blake szelleme ... 48
A boszorkány és az indián sámán tanítványa ... 48
A segítő szellemek három fajtája ... 49
Segítőkész halottak ... 49
Szellem a palackban ... 49
Állat alakú familiárisok... 50
Sámánok hagyatéka ... 51
A Zos-Kia kultusz ... 51
Atavisztikus újjáélesztés és szigillizáció ... 51
Halál-pozitúra és szexuálmágia ... 52
A leleplezett Ízisz ... 52
VIII. FEJEZET: DION FORTUNE, „A XX. SZÁZAD PAPNŐJE”... 53
Látszat és valóság, látható és láthatatlan ... 53
A pszichikus vámpír és a lélek mélységei ... 53
A Golden Dawn beavatottja... 53
A Fekete Ízisz... 54
A hús és a vér istennője ... 54
Asztrális támadások és pszichikus önvédelem ... 55
„Utazás” Avalonba... 55
IX. FEJEZET: A DRUIDÁK VISSZATÉRÉSE... 56
A nyugat mágusai ... 56
Stonehenge és a druidák ... 56
A Nap, a bárka és Atlantisz ... 57
A druidizmus újjászületése... 57
Modern druidák ... 58
X. FEJEZET: TÜNDÉREK ÉS BOSZORKÁNYOK... 58
A wicca forrásai... 59
A coven ... 59
A boszorkányság eredete... 59
Tizenkettő plusz egy ... 60
„Gyűljetek össze meztelenül” ... 60
Tündérhagyomány ... 61
Vidor Anderson beavatása ... 61
Tanítványból mester... 62
„Poéta, liget és király”... 62
A Nagy Istennő kiválasztottja ... 62
Tündérekkel táncolók ... 63
A varázscsomó... 63
A ligatúra ... 54
Gyilkos csomók, gyógyító csomók ... 64
Lilith, a boszorkányok istennője ... 64
Ádám első felesége... 65
Halhatatlan “nőstényördög” ... 65
„Kifelé Lilith” ... 65
A madárlábú istennő és a szőrös lábú királynő... 66
A sötét istennő... 66
XI. FEJEZET: A MACUMBA... 67
Afrikai istenek Amerikában... 67
A candomblé és az orixák ... 67
Az afro-brazil panteon ... 68
Az umbanda és az ősök szellemei ... 68
XII. FEJEZET: MÁGIKUS NÖVÉNYEK ÉS „TÚLVILÁGI” UTAZÁSOK ... 69
A pejot és hatása ... 70
Istenek ajándéka ... 70
Egyetemes orvosság, afrodiziákum és doppingszer ... 70
A nagy pejot-zarándokút ... 71
Utazás a szarvasisten hátán ... 71
Pejotkultusz és szellemtánc ... 72
Teonanacatl, avagy az istenek húsa ... 72
Élő gombakultusz ... 73
Gombatörpék ... 73
Az istenek honába vezető ösvény... 74
Drágakőzsinór ... 74
Halottak liánja... 75
Az ayahuasca huszonkét típusa... 75
Jurema-utazás a szellemek birodalmába ... 76
A részegítő kígyó és a sírvirág ... 76
Szent Péter kaktusza ... 77
XIII. FEJEZET: A PENTAGRAMMA JEGYÉBEN... 77
A pentagramma jelentései és elnevezései ... 78
Miért épp a pentagramma? ... 78
Salamon pecsétje... 79
Sir Gawain pajzsa ... 79
A magas mágiától a népi mágiáig ... 80
I. fejezet
Bevezetés a mágia világába
Bátran kijelenthetjük, hogy a mágia egyidős az emberiséggel, és a jelekből ítélve nemcsak megelőzi az
emberi szellem legfontosabb megnyilatkozási formáit, mint amilyen a művészet, a tudomány, a vallás vagy a
filozófia, hanem előzménye, kezdete, kiindulási alapja is azoknak. A mai ember számára már egyáltalán nem
nyilvánvaló, sőt meglepően hangzik az az állítás, hogy világunk a mágia őstengeréből emelkedett ki. A
mágiában gyökerezik szinte minden, aminek eredete a múlt ködébe vész. Mágikus-rituális eredetű és sokáig
ilyen célokat szolgált egyebek között a képzőművészet, a zene és vele együtt számos hangszer, a tánc, a
színjátszás, a maszk, a test és az arc kifestése; a tetoválás, a Iegtöbb ékszer, illetve ékszertípus, számos ruhadarab, öltözetkiegészítő, hajviselet, dísz, díszítő motívum, ünnep, szertartás, népszokás, udvariassági formula, beszédfordulat, gesztus, jel, jelzés, jelvény, jelkép és szimbólum. Ezen persze nincs mit
csodálkozni, hiszen az ősi, archaikus ember egész életét áthatotta a mágia. Jelen volt szinte minden
gondolatában, tettében, cselekedetében és tevékenységében, élete minden szakaszában, mozzanatában és
fordulatában. Benne volt a születésben és a halálban, a betegségben és a gyógyításban, a bőségben és az
ínségben, a szerelemben és a gyűlöletben, a házasságban és a szexualitásban, a csecsemőgondozásban
és a gyermeknevelésben, a nemi érésben és a felnőtté válásban, a vadászatban és a halászatban, a
földművelésben és az állattenyésztésben, a kézművességben és a kereskedésben, a sikerben és a
kudarcban, a háborúban és a békében, de még a táplálkozásban és az ürítkezésben is.
Az archaikus ember kétségkívül mágikus univerzumban élt. Ez a mágikus ősidő, vagy ahogy az ausztráliai
bennszülöttek (az “abók”) nevezik, az “álomidő” volt az emberiség történetének leghosszabb korszaka. Ezt
váltotta fel később a hit és a vallás által meghatározott szakrális korszak, amely végül a modern ember profán világába torkollt, amelyben ugyan még mindig jelen van a mágia és a szakralitás, pontosabban a vallás, de jórészt már csak komolytalan, felhígult, konvencionális, moralisztikus, illetve elüzletiesedett,
árucikké degradálódott formában, vagy éppen kiürült, élettelen, anakronisztikus őskövületként.
A mágia meghatározása
Mielőtt példák segítségével részletesebben is megismerkednénk a mágiával kapcsolatos különféle
tanításokkal, elméletekkel, nézetekkel, feltételezésekkel, megközelítési módokkal, vessünk egy pillantást magára a mágiára, a mágia fogalmára. Egy régebbi írásunkban már közzétettük a mágia általunk megfogalmazott definícióját, amely így hangzik:
A mágia az a rituális tevékenységgel megerősített tudati akció, amely a fizikai közvetítők kiiktatásával hoz
létre előre meghatározott változásokat a külső világban.
Mindehhez még hozzátettük és most is hozzátesszük, hogy az ilyen értelemben felfogott mágia kétségkívül
a legmagasabb rendű emberi tevékenység, mivel segítségével az ember - minden más fizikai és szellemi
tevékenységtől eltérően - közvetlenül viheti át akaratát az őt körülvevő világra.
A mágiának nevezett technika, tudomány és művészet egy meglehetősen bonyolult és szerteágazó
rendszer, amelyet a legkülönfélébb rendszerek, megfontolások, szempontok és rendezőelvek szerint lehet
területekre, fokozatokra, rétegekre, utakra, vonulatokra vagy irányzatokra osztani. Így például kategorizálni, osztályozni, rangsorolni lehet a mágiát céljai, szándékai, módszerei, metódusai, technikái, eszközei,
összetevői, tárgyai vagy alanyai szerint. Ezekre a rendszerezésekre, illetve rendszerezési kísérletekre
később még többször visszatérünk, egyelőre azonban csupán néhány alapvető megkülönböztetésre hívnánk
fel a figyelmet. A mágia két útja
Először is a mágia két jól elkülöníthető szintjéről, szférájáról és egyben útjáról ejtenénk szót. Az alacsonyabb szint, a gyakorlati vagy operatív mágia művelője szubtilis energiákat, színfalak mögötti erőket hoz
működésbe vagy állít a szolgálatába, gyakran anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi mibenlétével, igazi
természetével és persze veszélyeivel. A fizikalitás feletti, de az ember alatti láthatatlan természet, vagyis az
étheri és az asztrális világ érzékeken túli rejtett erőit, megfoghatatlan “lényeit” (az elementálokat, démonokat
és egyebeket), kitapinthatatlan erővonalait és energiaközpontjait manipuláló, megcsapoló és - a
legkülönfélébb, gyakran nagyon is evilági, profán célokra - felhasználó mágia gyakorlásához nincs szükség
igazi emberfeletti képességekre, csupán bizonyos ősi technikák elsajátítására, áthagyományozott rítusok és
szertartások, mozdulatok és testtartások, varázsigék és ráolvasások, jelek, jelképes tárgyak, talizmánok és egyéb kellékek alkalmazására, valamint egy sajátos transzállapot vagy egy nem hétköznapi
összeszedettség, kihegyezettség - narkotikumokkal, tánccal, légzőgyakorlatokkal, önhipnózissal vagy más
eszközökkel történő - előidézésére. Ezeket a technikákat és módszereket az archaikus közösségekben, a természeti népek körében, a törzsi társadalmakban a sámánok, a varázslók, a mágikus gyógyítók és a
adeptusok, hierophantok és más mesterek által irányított beavatási iskolák és ezoterikus irányultságú titkos társaságok látták el ugyanezt a feladatot. Időközben azonban ezek az ősi metódusok annyira felhígultak, eltorzultak és túlbonyolódtak, hogy jórészt hatástalanná váltak, vagy ha nem, akkor alkalmazóik és
felhasználóik váltak képtelenné, alkalmatlanná arra, hogy - elérvén a megfelelő tudatállapotot - élővé tegyék,
erővel töltsék fel azokat. Mert - talán mondanunk sem kell - nem a formálisan előadott szertartások, a biztos
vagy bizonytalan kézzel megrajzolt mágikus ábrák és a betanult vagy felolvasott idézőformulák varázsolnak,
hanem az azokat megelevenítő, illetve az akaratát általuk felerősítő és kivetítő ember. Egy mágikus rítus
tehát nem véghezvitele, hanem véghezvivője által működik (azaz nem „ex opere operato”, hanem „ex opere
operantis”). Vagy ahogy Julius Evola írja: „A rítus struktúrái legalább annyira hasznavehetetlenek önmagukban, mint egy olyan motor alkatrészei és szerkezetei, amelybe nem vezettek elektromos áramot...
ahogy egy gépezetet is csak a megfelelő energiával lehet beindítani, úgy az egész mágikus apparátus sem
működik önmagától, csakis az operátor tényleges hatalma által, legyen az akár veleszületett, akár elsajátított
képesség. A mágiát éppen ezért nem lehet csak úgy felmelegítve működtetni, könyvekből és könyvtárakból
előbányászott ősi rítusokhoz folyamodva.”
Ennek a fajta mágiának egy igen alacsony színvonalú, degradált formáját gyakorolják azok az igazi, tehát
nem bűvésztrükkökkel operáló parafenomének, akiknek ugyan van némi velük született, vagy bizonyos
betegségek, illetve balesetek hatására felszínre került, aktiválódott mágikus képességük, de megfelelő
tradicionális háttér vagy autentikus mester hiányában sejtelmük sincs arról, hogy valójában honnan származik vagy mi is az az erő, amellyel kanalakat hajlítgatnak, órákat állítanak meg vagy indítanak el, tárgyakat mozgatnak érintés nélkül, betegeket gyógyítanak kézrátétellel és más, hasonló „csodákat” visznek véghez.
A mágia másik szféráját általában magas mágiaként emlegetik, de a szakirodalomban találkozhatunk a
transzcendentális és az isteni mágia elnevezéssel is (megjegyzést érdemel azonban, hogy az elnevezések
körül meglehetően nagy a zűrzavar. A magas mágia követője nem sok figyelmet fordít és nem sok időt pazarol a külső világ, a hétköznapi élet szubtilis, fizikalitás feletti, de azért a természet körébe tartozó erőkkel, energiákkal történő manipulálására. Nem az azt lehetővé tevő ősi technikák elsajátítását és minél kifinomultabb módon és persze minél hathatósabban való gyakorlását tűzi ki célul maga elé, hanem azt, hogy kifelé irányuló személyiségét, külvilág alkotta ál-énjét fokozatosan felszámolva, egyre beljebb és beljebb hatoljon önmagába, amíg csak el nem éri, fel nem fedezi (vagy fel nem építi) igazi énjét, lénye középpontját, önmaga lényegét, esszenciáját, azt a megfoghatatlan, ragyogó, szilárd, isteni magot, azt a
belső napot, amely egybeesik a világ vertikális tengelyével, majd ezen felemelkedve elérje a
megvilágosodást, és a lét centrumában birtokba vegye azokat az erőket, amelyek a világot fenntartják és
irányítják. Amikor ez bekövetkezik, többé nem egy kiszolgáltatott és leselejtezhető bábu lesz a sok közül a
világ színpadán, hanem az a halhatatlan és tökéletesen szabad individuum, aki a színfalak mögött a zsinórokat mozgatja. Az igazi mágus nem más, mint a megvilágosodott, felébredett, s ezáltal minden
kondicionáltságtól megszabadult ember, akiről Gustav Meyrink ezt írja: „Igazán halhatatlan a teljesen
felébredett ember. A csillagok és az istenek idővel elenyésznek, csupán ő marad meg és ő tehet meg mindent, amit akar. Előtte nem létezik semmiféle isten. Az, amit a vallásos ember istennek hív, nem más, mint egy állapot. Gyógyíthatatlan vaksága akadályt állít elébe, amelyet nem mer átugorni. Képmást készít magának, hogy azt csodálja, ahelyett, hogy azzá válna.”
Goécia és theurgia
Az iméntivel rokon, vagy csaknem azonos az a megkülönböztetés, amely a mágia birodalmát a goécia és a
theurgia tartományára osztja. A goécia (goetia) művelője az ember alatti, de fizikalitás feletti létsíkok erőit és
lényszerű megnyilvánulásait, a gyakran konkrét személyként megjelenő, névvel és tulajdonságokkal
rendelkező démonokat próbálja meg leigázni, munkára fogni, szolgálatra kényszeríteni. Ezért emlegetik
egyébként a goéciát démonomágiaként is. A magasabban elhelyezkedő tartomány, a theurgia ezzel
szemben a természet- és emberfeletti világ meghódítását célozza. Ezt fejezi ki elnevezése is, amely
istenteremtést jelent, és amely végső soron arra a folyamatra utal, amelynek során a mágus halandó, földi
önmagából - amelyet feláldoz és hamuvá éget, mint a főnix - megteremti halhatatlan, égi önmagát.
A goéciát sokan az önös érdekből, világi célok és javak megszerzéséé, s gyakran destruktív szándékkal alkalmazott fekete mágiával, a theurgíát pedig a jószándékú, önzetlen, mások javát szolgáló fehér mágiával
azonosítják. Ez persze túlságosan is leegyszerűsítő szemlélet, ugyanis a goéciát is be lehet vetni
egyértelműen pozitív célok érdekében, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a megfelelő hozzáállással és
felkészültséggel gyakorolt goécia akár a theurgia előszobája is lehet, a theurgia szintjén pedig már nemigen
lehet jóról és rosszról beszélni, vagy ahogy Gustav Meyrink fogalmazott a magas mágia és a felébredés
útján járók nevében A zöldarcú kísértet című ezoterikus regényében: „Ők hisznek valamiféle jóban és
A szimpátia-tan
A mágia hagyományos szempontok szerinti kettéosztásától, azaz az előző oldalakon ismertetett alsó és
felső, illetve démoni és isteni szférára (goéciára és theurgiára) történő szétválasztásától jelentős mértékben
eltér az a felosztás, amelyet James Frazer tett közzé korszakalkotó vagy legalábbis iskolateremtő művében,
a máig népszerű Aranyágban. Frazer a mágikus művészeteket, vagyis a gyakorlati mágiát összefoglaló
néven szimpatetikus, azaz szimpátián alapuló mágiaként emlegeti, abból az ősi elképzelésből kiindulva,
hogy „a dolgok a távolból titkos szimpátia útján hatnak egymásra, és hogy az impulzus az egyikről a másikra
olyan úton-módon vivődik át, amelyet a láthatatlan éter egy fajtájaként gondolhatunk el”. Cornelius Agrippa a
De occulta philosophiában szintén említést tesz erről a mágikus alapelvről: „Az egyiptomiak... azt az erőt
nevezték mágikusnak, amely a hasonlókat hasonló, a megfelelőket pedig megfelelő dolgok útján képes
számunkra megszerezni. Ezt az alsóbb- s felsőbbrendű dolgok egymással való összefüggésén alapuló
vonzerőt hívták a görögök szümpatheiának.” A szimpátia-tan, azaz „a minden dolgok szümpatheiájá-„nak
egyik legkorábbi megfogalmazója a mendészi Bólosz volt, akit Pszeudó-Démokritoszként is emlegetnek, mivel munkái egy részét a mestereként tisztelt atomista filozófus neve alatt tette közzé. Bólosz több értekezésében is tárgyalja a természetben fellelhető mágikus összefüggéseket, és ő volt az első, aki rendszerbe szedte a bolygók, az állatok, a növények, a fémek, a drágakövek, a színek és egyebek szimpátián alapuló kapcsolatait, megfeleléseit, korreszpondenciáit (például Vénusz - galamb - rózsa - réz - smaragd - zöld stb.). Ez az egyre bővülő, táblázatokba foglalt rendszer mind a mai napig az egyik
legerősebb alappillére a nyugati rituális mágiának. Plinius a Historia naturalisban többször megjegyzi, hogy
művét a természetes szimpátiák feltárásának és bemutatásának szenteli. Cicero az istenek természetéről
(De natura deorum) szóló írásában szintén említést tesz a szimpátián alapuló mágiáról: „A világ részeinek
egymás iránti harmóniája nem volna lehetséges, ha nem tartaná őket össze valamilyen isteni szellem. Ebből
kiindulva az emberek meg vannak győződve arról, hogy elérhetik a szimpátiahatásokat: ha a létezők egyik
felét érzéssel hatják át, akkor analóg módon a létezők másik felében is bekövetkezik ez a mesterségesen létrehozott változás. Ez az analógiavarázs: elbeszélnek, megjelenítenek vagy megalkotnak valami ahhoz
hasonlót, amit el akarnak érni, és ez ex opere operato előidézi a kívánt eseményt.”
A szimpatetikus mágiának két alaptípusa különböztethető meg. Az egyik a homeopatikus (hasonlósági) vagy
imitatív (utánzó), a másik pedig az átviteli mágia. A homeopatikus vagy imitatív mágia azon az ősi alapelven
nyugszik, hogy „a hasonló hasonlót hoz létre”, vagyis hogy egy élőlényre annak képmásán keresztül is
hatást gyakorolhatunk, illetve, hogy egy kívánt esemény bekövetkezését annak eljátszásával, imitálásával is előidézhetjük. Az átviteli mágia arra az elképzelésre vezethető vissza, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha kapcsolatban álltak vagy érintkeztek egymással, szétválásuk után is hatnak egymásra, még akkor is,
ha időközben jókora távolságra kerültek egymástól.
A bábuvarázs
A hasonlósági mágia egyik legnépszerűbb, a világ szinte minden részén ismert és alkalmazott formája a
bábuval vagy egyéb képmással végzett rontás. A varázslat véghezvivője elkészíti a kiszemelt áldozat élethű
vagy absztrakt képmását, majd aszerint, hogy milyen sorsot szán az ábrázolt személynek, „megkínozza”
vagy elpusztítja azt. Ha fájdalmat akar okozni ellenségének, tűvel szurkálja, tapossa vagy a tűz fölé tartja, ha
a halálát kívánja, elégeti, szétszaggatja, „vízbe fojtja” vagy eltemeti a képmását. Bizonyos fajta szerelmi
varázslatokhoz a vágyott személy képmása mellett az epekedő fél képmására is szükség van, tekintve, hogy
a két bábut szorosan össze kell kötözni, mintha szenvedélyes szerelemben egyesülnének. Az észak-amerikai csipevéj indiánok fából faragták ki ellenségük képmását. (Az ilyen bábukat egyébként a legtöbb helyen úgy készítik el, hogy egyértelműen felismerhetők legyenek rajta az ábrázolt személy legjellemzőbb
vonásai, legfőbb jellegzetességei.) A bábut ezután megszurkálták, lenyilazták vagy elégették, attól függően,
hogy megkínozni, megbetegíteni vagy megölni akarták-e ellenségüket. Paracelsus egy értekezésében kifejti a képmással végzett varázslatokkal kapcsolatos nézeteit. Szerinte fontos, hogy a képmás az ábrázolt
személy közelében készüljön el, mert ezáltal feltöltődik az emberi testből kiáradó szubtilis energiákkal. Egy
élő személyről készült, hosszasan festett portré például olyan töményen átitatódik az ábrázolt személy csak
rá jellemző kisugárzásával, hogy soha nem szűnő, érzékeny okkult kapcsolat alakul ki modell és képmás között. (Ez az elmélet azonban bizonyos szempontból már az átviteli mágia felé közelít.) A perui indiánok zsiradékkal elkevert agyagból készítették el ellenségük képmását. Ezt éjszaka kivitték az áldozat otthona felé vezető ösvényre vagy egy olyan útra, amelyen gyakran elhaladt, ott egy kis tábortüzet raktak, és a
lángok fölé tartva, halálos ráolvasások kíséretében elolvasztották a szobrocskát. Ugyancsak tűz fölött
felolvasztva pusztították el a délkelet-ázsiai varázslók és az európai boszorkányok ellenségük viaszból elkészített képmását. Az ókori egyiptomiak háború esetén az ellenséges népek, birodalmak vagy azok uralkodóinak nevét agyagkorsókra írták, majd a papok átkainak kíséretében darabokra törték az edényeket.
Hasonló célokat szolgáltak azok a durván megmunkált, hátrakötözött kezű hadifoglyokat ábrázoló
szobrocskák, amelyek a szakkarai temetőből kerültek elő, s amelyeken Egyiptom ellenségeinek nevei
olvashatók. Ebben az esetben azonban a képmások elpusztítását a temetőben való elföldelés
Termékenységi, gyógyító és vadászmágia
A hasonlósági mágiát persze nem csak destruktív célok érdekében szokták alkalmazni. A világ számos részén ismert az a mágikus népszokás, hogy bizonyos tavaszi-nyári naptári ünnepek során a fiatalok
felugrálnak a levegőbe, azzal a célzattal, hogy serkentsék a gabonafélék, a len, a kender és más
kultúrnövények növekedését. Minél magasabbra ugrik valaki, annál magasabbra nőnek majd az általa vagy
a közvetlen hozzátartozói által termesztett növények. Közép-Európa több vidékén is úgy tartják, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra szökelltek a
Szent János, illetve Szent Iván-napi tűz átugrálása során. „A hasonló hasonlót hoz létre” elvével a mágikus
orvoslás területén is találkozhatunk. Egy középkori orvosi értekezés például a következő módszert ajánlja a
daganatok eltüntetésére: végy egy verbénagyökeret, vágd ketté, majd az egyik felét akaszd a beteg
nyakába, a másik felét pedig helyezd el a kéményben, hogy állandóan érje a tűzhely füstje. Ahogy a verbéna
elszárad, elfonnyad a füstön, úgy húzódik össze és tűnik el a daganat is.
A hasonlósági mágia a természeti népek (és minden bizonnyal az ősemberek) körében gyakran került
alkalmazásra a vadászat sikerét biztosító (közösségi) szertartások formájában vagy azok részeként. Leo Frobenius 1906-os afrikai expedíciója során tanúja volt egy pigmeus mágikus szertartásnak, amely egy
antilop elejtését volt hivatva elősegíteni. A bennszülöttek napfelkelte előtt felmentek egy kisebb magaslatra,
amelynek tetején kitépdesték a füvet, elegyengették a talajt, és megrajzolták egy antilop körvonalait, majd
miközben hangos szóval köszöntötték a felkelő napot, egy íjjal felfegyverzett társuk nyilat röpített a homokba
rajzolt antilop nyakába. Még aznap sikerült elejteniük egy antilopot, amelyet a nyakán talált el a nyílvessző.
Másnap hajnalban azután újból felkeresték a varázslat helyszínét, és a rajzra kentek egy keveset az állat
véréből, majd kihúzták a földből a nyilat, és nyomtalanul eltörölték a mágikus ábrát. Hasonlósági
vadászmágiára utal több őskori barlang- vagy sziklafestmény és barlangi szoborlelet is. A franciaországi Montespan barlangban fedezték fel azt a lefejezett medveszobrot, amelynek egész felületét hegyes tárgyaktól, nyilván dárdáktól és nyílhegyektől eredő sérülések borítják. Egy múlt századi kanadai indián varázsló medvevadászat előtt egy darab nyírfakéregre rajzolta az elejtendő állat képét, majd egy vonalat
húzott a szívétől a szájáig, így jelölve ki az utat, amelyen át az életerőnek el kell hagynia a megsebzett vad
testét. Miközben a vonatat húzta, varázséneket énekelt: „Halljad hatalmamat! Gyorsaságom és ügyességem olyan, mint a sasé. Hallok mindent, ami a világban történik. Minden medvének engedelmeskednie kell
sátram varázserejének. Egyszerre két helyen is lehetek, rettegj hát erőmtől... Menekülhet e bármilyen medve
is nyilaim elől? ... : Menekülhet e bármilyen medve is varázserőm elől? Varázserőm hatalmas.”
Az átviteli mágia
Az átviteli mágiát alkalmazó varázsszertartások és egyéb okkult praktikák gyakran csak annyiban különböznek a hasonlósági mágián alapulóktól, hogy a bábut vagy egyéb képmást az áldozattal, pontosabban a varázslat tárgyával, célpontjával vagy éppen alanyával hosszabb-rövidebb ideig fizikai kapcsolatban állt anyagok helyettesítik. Az átviteli mágiában gyakran kerülnek felhasználásra a különböző
testnedvek, váladékok és salakanyagok; a szőrszálak, a hajtincsek, a körömvagdalékok és a fogak; a
legkülönfélébb ruhadarabok, ékszerek, szerszámok, háztartási eszközök, fegyverek és egyéb személyes használati tárgyak, de még a puha talajon kirajzolódó lábnyomok, valamint az árnyékok és a tükörképek is.
Azokban az archaikus közösségekben, amelyekben valamilyen okból kifolyólag erős volt a rontó mágiától
való félelem, az emberek gondosan ügyeltek arra, hogy a testükből, illetve a testükről származó vagy a
testükkel gyakran érintkező anyagok és tárgyak ne kerüljenek rossz kezekbe.
Az átviteli mágiát sok esetben a hasonlósági mágiával együtt gyakorolják, például úgy, hogy előbb elkészítik
a megrontandó személy képmását, majd elhelyeznek benne néhány olyan tárgyat, amelyek valaha
valamilyen módon érintkeztek az illetővel, és ezt a komplex objektumot vetik alá a rituális-jelképes
tortúrának, illetve kivégzésnek.
Az átviteli mágia - csakúgy, mint a hasonlósági mágia - egykor az élet szinte valamennyi területét áthatotta. Világszerte gyakorolták például a köldökzsinórral végzett varázslatokat, amelyek rendszerint az újszülött
eljövendő sorsát voltak hivatva meghatározni. A szerelmi mágiában különösen a testnedveket és a
váladékokat részesítették előnyben, a rontó mágiában nem volt ritka a lábnyomok és az árnyékok rituális
manipulálása, az átviteli mágiát pedig egykor előszeretettel gyakorolták a varázsgyógyászat, illetve mágikus
orvoslás területén. Erről tanúskodnak Paracelsus ilyen jellegű receptjei, amelyek közül most a fogfájás transzplantációjának módszerét ismertetjük:
„Feszítsük fel egy fa kérgét. Vágjunk ki alóla egy szilánkot, hegyezzük ki és szúrjuk bele a fájós fog közvetlen közelében a fogínybe úgy, hogy a vér kiserkenjen. Ezután a véres szálkát tegyük vissza a fába, és
Mágia és autoszuggesztió
A mágia mibenlétére és hatásmechanizmusára vonatkozó modern elméletek egyike szerint a mágia kizárólag emberi viszonylatban, különösen a mágiát tényként elfogadó közösségekben vagy egyének esetében működik, tekintve, hogy nem több valamiféle pszichikai befolyásolásnál, illetve befolyásoltságnál,
tényleges vagy feltételezett külső hatásra beinduló sajátos autoszuggesztiónál, önhipnózisnál, vagy egyfajta
- a placebohatással rokon - pszichoszomatikus folyamatnál. Az ilyen értelemben felfogott mágia tehát csakis
akkor működik, ha a kiszemelt áldozat, pontosabban a varázslat szenvedő alanya tudomást szerez az ellene
indított mágikus támadásról, vagy legalábbis azt hiszi (gyakran alaptalanul), hogy elátkozta, illetve megrontotta valaki. Lyall Watson így ír erről 1973-bon megjelent Supernature (A természeten túl) című
könyvében: „Szélsőséges esetben az autoszuggesztió ölni is képes. Minden évben emberek ezrei halnak
meg egyszerűen azért, mert elkerülhetetlennek tartják a halált. A boszorkányságnak tényleg lehet
természetfeletti ereje, de addig felesleges alkalmazni, amíg az áldozatok saját magukat is képesek elpusztítani. Még csak nem is kell tudatosan hinni a sötét erőkben, a tudattalan egymaga is ugyanolyan
hatékonyan el tudja intézni a dolgot. Érzékletes beszámolók szólnak amúgy ésszerűen gondolkodó New
York-i és londoni emberekről, akik lassan elsorvadtak, amikor tudomást szereztek róla, hogy valaki
varázslatot űz az őket ábrázoló viaszbábuval. Ugyanezek az emberek gyorsan és tökéletesen visszanyerték
az egészségüket, amikor meghallották vagy csak úgy vélték, hogy képmásuk nincs többé veszélyen.” Frazer
Az Aranyágban szintén úgy fogalmaz, hogy az ily módon értelmezett mágia kizárólag akkor fejti ki hatását,
ha az áldozat tudomást szerez az ellene irányuló varázslatról, és hisz annak erejében.
Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy bizonyos korokban, helyeken, közösségekben vagy történelmi szituációkban (például Európában, a XVI-XVII századi boszorkányhisztéria idején) a feltételezett
rontásküldőt nagyobb és valóságosabb veszély fenyegette, mint az állítólagos áldozatot.
A néprajzkutatók feljegyzéseiben számos olyan megrontási esetről olvashatunk, amelynek során valaki azért
süllyedt mély depresszióba, mondott le életéről, betegedett és/vagy halt meg, mert tudomására jutott vagy legalábbis feltételezte, hogy egy rosszakarója mágikus támadást indított ellene: démonokat uszított rá,
elpusztította a képmását, megszurkálta a róla mintázott bábut vagy egyszerűen csak megátkozta. A benne
való hit által működő varázslattal természetesen nemcsak rontani, megbetegíteni vagy ölni, hanem
gyógyítani is lehet.
Néhány évtizeddel ezelőtt történt Ausztráliában, hogy egy súlyosan beteg bennszülöttet szállítottak
kórházba, akiről az orvosok a legalaposabb vizsgálatokkal sem tudták kideríteni, hogy mitől romlik
rohamosan az állapota. Végül a hozzátartozóitól tudták meg, hogy a közelmúltban konfliktusba keveredett a törzs varázslójával, aki halálos rontást küldött rá, és ezt természetesen a tudomására is hozta. A légzési
zavarokkal (is) küzdő, teljes apátiába zuhant bennszülött életét végül valószínűleg az mentette meg, hogy az
orvosoknak sikerült elhitetniük vele a kezeléséhez használt vastüdőről, hogy erőteljes mágikus eszköz, amelynek jóval magasabb a hatásfoka, mint a varázsló rontásának, s ezáltal képes semlegesíteni azt.
Ugyancsak Ausztráliában jegyezték fel a következő esetet: egy diagnosztizálhatatlan betegségben szenvedő
bennszülöttről a törzsi terület orvosa kiderítette, hogy a közelmúltban egy varázslásban járatos ellensége megátkozta. Ez úgy történt, hogy nyilvános helyen az ilyen célra félretett és mágikus erővel feltöltött
varázscsonttal rámutatott, miközben elmondott egy ősi átokformulát. Miután a megátkozott bennszülött
állapota egyre rosszabbodott, és az orvos képtelen volt segíteni rajta, felkereste a varázslót, és megfenyegette, hogy megvonatja tőle az állami segélyt, ha nem próbálja meg valahogy visszafordítani az általa elindított folyamatot. A rontó ennek hatására felkereste áldozatát, és bevallotta neki, hogy az állítólagos varázscsont csupán egy közönséges csont volt, amely nem alkalmas arra, hogy bárkire is átkot küldjenek általa. Amikor a végét járó bennszülött ezt meghallotta, azonnal javult az állapota, és rövid időn belül teljesen visszanyerte az egészségét.
Az átöltöztetett holttest
William B. Seabrook boszorkányságról szóló könyvében (Witchcraft: Its Power in the World Today, 1940) beszámol egy sajátos nyugat-afrikai rontó varázslatról, amely valószínűleg szintén a benne való hit és az
általa keltett félelem révén fejtette ki hatását: egy belga vadász igen keményen, sőt kimondottan durván és
kegyetlenül bánt bennszülött teherhordóival. Erőszakossága végül egyikük halálát okozta. A teherhordók
elhatározták, hogy a maguk módján megbosszulják társuk meggyilkolását. Felbéreltek egy helyi boszorkánymestert, hogy fekete mágia segítségével pusztítsa el a gonosz fehér embert. A
boszorkánymester egy őserdei falu temetőjéből kihantolt egy aránylag friss holttestet, és elcipelte egy rossz
hírű, kísértetjárta tisztásra. Ott ráadta a belga vadász ingét, haja közé fonta néhány hajszálát és a körméhez
erősítette néhány levágott körömdarabkáját - mindezeket a testközeli dolgokat a teherhordók szerezték meg
számára a mit sem sejtő vadásztól. Ezt követően a holttestet átkeresztelte a belga nevére, majd
hozzákezdett a rontás rituális részéhez: dobot püfölve körülugrálta, körbetáncolta a tetemet, miközben
varázsénekeket énekelve és inkantációkat kántálva megidézte a halál birodalmának erőit, és a kiszemelt
célpont felé irányította őket. A teherhordók mindezt elmondták a vadásznak, és arra is figyelmeztették, hogy
vadász szörnyen megrettent a hír hallatán, és lázas kutatásba kezdett a holttest után. Néhány nap múlva azonban súlyosan megbetegedett, és a magas láz okozta delíriumos látomásoktól elgyötörten hamarosan meghalt. (Az imént bemutatott rontó varázslat mellesleg kitűnően illusztrálja az előző oldalakon ismertetett átviteli mágiát.)
Seabrook egy másik könyvében, a Szerb Antal fordításában magyarul is megjelent Bűvös szigetben szintén
megemlíti ezt a mágikus eljárás, amelyef a Nyugat-Afrikából elhurcolt fekete rabszolgák magukkal vittek az Újvilágba, ahol azután a voodoo egyik legfélelmetesebb varázslataként élt tovább: „A haiti-afrikai mágia egyik legrettegettebb formája az, hogy egy holttestet felöltöztetnek a bosszúállásra kiszemelt személy
ruhájába, és azután elrejtik a dzsungelben, hogy ott rothadjon el. Voltak emberek, akik teljesen megőrültek,
miközben a dzsungelbe rejtett szörnyűséget keresték, mások pedig reményüket vesztve haltak meg keresés
közben. Félelem, éhség, szomjúság, a dzsungel iszonyata, mondhatja valaki. Ezek megint csak nevek, cédulák, címszavak. De amikor a voodoo-átok halálra jelölte ki ezeket az embereket, meghaltak.”
Voodoo-halál
Minthogy a voodoo követői - legalábbis a közhit szerint - előszeretettel gyakorolják a rontó mágia különféle
formáit (köztük természetesen a jól ismert bábuval végzett rontást), ném véletlen, hogy amikor a Harvard egyetem fiziológiaprofesszora, Walter B. Cannon 1942-ben közzétett egy tanulmányt az ártó varázslattól
való rettegés végzetes következményeiről, annak a Voodoo-halál címet adta. Cannon, aki tanulmányában
több olyan halálesetet is ismertet, amely bizonyíthatóan vagy legalábbis valószínűsíthetően rontó varázslat,
pontosabban az abban való hit és az attól való rettegés folyományaként következett be, röviden így foglalja össze következtetéseit: „A voodoo-halál reális lehet, s valójában nem más, mint a nyilvánvaló vagy elfojtott
rémület kiváltotta megrendítő emocionális stressz tragikus következménye.”
Cannon jórészt kortárs példákkal illusztrálta tanulmányát, de azóta is számos olyan eset vált ismertté a sajtó és a szakirodalom révén, amelyek azt bizonyítják, hogy a voodoo-halál napjaink racionális (bár valójában nagyon is irracionális) világában, a nyugati nagyvárosok profán forgatagában sem megy ritkaságszámba. A Brit Orvosi Társaság ezzel kapcsolatos felmérése során az egyik adatközlő, egy vidéki orvos például a
következőket mondta el: „Mind a fekete, mind a fehér mágia alkalmazása széles körben el volt terjedve az
én devoni praxisomban. Fgy bizonyíthatóan boszorkányságból, illetve - talán mondjuk így szuggesztióból eredő halálesetem is volt, mialatt ott dolgoztam.”
Utolsó példánk, amely először a British Medical Journal 1965. augusztus 7-i számában jelent meg (tehát egy
komoly orvosi szaklapban) átmenetet képez az önmagát beteljesítő jóslat (amely csakis azért teljesedik be,
mert elhangzott) és a voodoo-halál között: egy látszólag egészséges, középkorú asszonyt, öt gyermek anyját
1965 márciusában beutaltak egy kanadai kórházba, egy nem túl jelentős műtéti beavatkozás végett. A műtét
- amint az várható volt - komplikációk nélkül, simán lezajlott. A beteg még a műtőben magához tért az
altatásból, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Egy órával később azonban hirtelen rosszul lett,
elveszítette az eszméletét, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére másnap reggel meghalt. A boncolás
során kiterjedt bevérzéseket állapítottak meg, különösen a mellékvesékben, anélkül, hogy (bármiféle,
magyarázattal szolgáló) patologikus elváltozást találtak volna. Később az orvosok tudomást szereztek róla,
hogy betegüknek korábban egy felelőtlen jövendőmondó azt jósolta, hogy nem sokkal a negyvenharmadik
születésnapja után fog meghalni. Az asszony a műtét előtt egy héttel töltötte be negyvenharmadik életévét,
és a nővérének meg egy ápolónőnek előre megmondta, hogy nem fogja túlélni az operációt.
A mágikus őserő
Feltétlenül szólnunk kell még a varázserő fogalmáról. Julius Evola egyebek közt a következőket mondja róla
A kígyóbölcsesség című írásában: „A mágikus hatóerő egy szubtilis szférában helyezkedik el. A legbensőbb lényegből fakadó. „Kígyószerűn... Ez az erő egyedül azokban nyugszik, »akiket megharapott a sárkány«: vele irányítanak, vele munkálkodnak - láthatatlanul, szavak nélkül.” Köztudott, hogy számos kultúrkörben a
kígyó, illetve a sárkány jeleníti meg a „mélyben” megbúvó és gyakorta nőneműnek tekintett mágikus őserőt.
Az indiai tantrikus szövegek Kundalini („összetekeredett”) néven emlegetik, és - amint a neve is elárulja -
összetekeredett kígyóként ábrázolják az emberben rejlő feminin ősenergiát. Ezt a - máskülönben
istennőként tisztelt - szunnyadó Kundalinit kell a tantrikus jóga speciális gyakorlatai segítségével
felébreszteni, majd a gerincoszloppal párhuzamosan futó szubtilis energiavezeték mentén elhelyezkedő
mágikus csomópontokon, a csakrákon keresztül egyre feljebb és feljebb emelni, végül a legfelső csakrában,
az Ezerlevelű lótuszban trónoló Sívával, a tiszta maszkulin spiritualitás megtestesítőjével egyesíteni. Ahogy
kúszik felfelé a kígyó, úgy jut egyre újabb és újabb mágikus képességek birtokába a jógi (vagy a tantrikus
mágus), mígnem a végső egyesülés időtlen pillanatában megszabadul minden kötöttségtől és
kondicionáltságtól, teljesen függetlenné válik a teremtett világtól, belép az öröklét birodalmába, ahol elnyeri a tökéletes szabadságot és az abszolút halhatatlanságot.
Az ókori Mezopotámiában me néven emlegették a mágikus őserőt. A me kifejezés etimológiája nem
egyértelmű. Egyesek szerint a lenni igéből eredeztethető, és talán „lényeg”-et, „lényegiség”-et jelent. Ame a
amely az egész teremtett világot áthatja és irányítja. Ha pedig már szóba került a marra, nézzük meg, mit is takar ez a kifejezés, amely az elmúlt száz év során általánosan használt fogalommá vált a néprajzkutatók és a vallástörténészek körében.
A természeti népek hite szerint az egész univerzumot áthatja egy személytelen mágikus erő, amelyből
kisebb-nagyobb mértékben minden létező részesül. Ezt a látens őserőt az ausztráliai bennszülöttek a
kuranita, az irokézek az orenda, a dakoták a vakan, az algonkinok a manito, a melanéziai bennszülöttek
pedig a marra szóval jelölik. Gecse Gusztáv Vallástörténeti kislexikonában egyebek közt a következőket írja
róla: „(emberfölötti erő a melanéziaiak nyelvén) - személytelen erő vagy hatalom a természeti népek
gondolatvilágában. A természeti népek manahitére a múlt század végén Robert Codrington protestáns misszionárius figyelt fel a melanéziai szigetvilágban. Marra lakozhat minden megszokott és rendkívüli
tárgyban, kövekben, növényekben, állatokban, emberekben sőt halottakban is... a jelenlegi vallástudomány
a marra kifejezéssel jelöli általában a természetfölötti hatalomba vetett hitet...” A régi mezopotámiaiak hite
szerint a me ott rejtőzik minden természeti jelenség és minden emberi megnyilvánulás hátterében, de még
az emberi alkotások, a városok és a templomok is rendelkeznek ezzel a mágikus őserővel. Természetesen
az istenek jóval több me-energiát birtokolnak, mint a természeti jelenségek, a tárgyak, az élőlények, az
emberek vagy az emberi alkotások, de ők sem rendelkezhetnek vele korlátlanul. A me kimeríthetetlen
tárháza és forrása az Abzu (akkád Apszú), a föld mélyében rejlőősóceán, amely még az istenek számára is
tiltott terület. A megközelíthetetlen mágikus ősvízzel kapcsolatos mezopotámiai elképzelés mellesleg
bizonyos szempontból párhuzamba állítható azzal az újabb keletű (de lényegében időtlen) nézettel, amely a
természetfeletti képességeket és a mágikus erőt az érzékelhető világ kulisszái mögött rejtőző, mindent átható szubtilis közegből (asztrális fény, éther, ákása, káoszszféra, mauve zone stb.), illetve az emberi psziché őstípusokat rejtő mélyrétegéből, a kollektív tudattalanból eredezteti.
Az ókori Egyiptomban ugyancsak találkozhatunk a konkretizált, néven nevezett varázserővel, azzal az
eltéréssel, hogy itt még meg is személyesítették. Az egyiptomi mitológiában Heka néven szereplő isten
ugyanis nem más, mint maga a megszemélyesített mágia. Az istenként megjelenített varázserő legkorábbról
ránk maradt - igaz egy kissé már megkopott-ábrázolása az V. dinasztiabeli Szahuré fáraó halotti templomában látható. Az ember alakban ábrázolt Hekával kezdődik a templom falait díszítő istenek sora.
Közvetlenül mellette Thot, a bölcsesség, az írás, a tudományok és a titkos tanítások íbiszfejű istene látható,
ami nyilván arra utal, hogy a tudás (de különösen a rejtett tudás) és a mágia szorosan összetartozó fogalmak. Heka első helye az istenek sorában egyes kutatók szerint azt jelzi, hogy a kezdetben nyilván
személytelen, később azonban már megszemélyesített varázserőt az Óbirodalom idején még
eredendőbbnek, előbbrevalónak tekintették az isteneknél. Ha valóban így van, akkor ez az ábrázolás kitűnő
illusztrációja lehet annak a jelenkori vallástörténészek többsége által képviselt álláspontnak, amely szerint a személytelen mágikus őserőben (mana, me, orenda, vakan stb.) való hit időben megelőzte a személyes istenek tiszteletét. A. De Buck egyiptomi koporsószövegeket és sírfeliratokat ismertető művében közöl egy szózatot, amelyben Heka így beszél önmagáról: „Én vagyok az, aki élteti az isteni kilencséget, én vagyok az,
aki akarata szerint cselekszik, én vagyok az istenek atyja... Az enyém volt minden, mielőtt keletkeztetek, ti
istenek, ti, kik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat.”
II. fejezet
A mágia újjászületése és a gótikus okkultizmus
A nyugati világ mágiája, amelyen már jó ideje a hervadás, a sorvadás és a kiszáradás jelei mutatkoztak, a múlt század közepe táján váratlanul rügyezni és bimbózni kezdett, majd hamarosan virágba borult, végül meghozta, s azóta is termi új, különös, addig jórészt soha nem látott és soha nem ízlelt gyümölcseit.
Gyökerek és források
Ez a kiviruló ág azonban - bármilyen új és különös terméseket hozott is - egy ősöreg fa mohos törzséből sarjadt ki, és igen mélyre nyúló gyökerekből táplálkozik. Ezért, mielőtt belekezdenénk ennek a nemrég
előbukkant, de máris szinte áttekinthetetlenné terebélyesedett hajtásnak a közelebbi vizsgálatába, vessünk
egy pillantást (még ha csak a felsorolás erejéig is) azokra a gyökerekre, amelyeknek létét köszönheti,
amelyek táplálják, illetve amelyekből életerőt merít és amelyek többé-kevésbé meghatározzák,
determinálják:
1. A hermetikus hagyomány és a ráépülő, belőle táplálkozó alkímia.
2. A kabbala és a tőle elválaszthatatlan tarot.
3. A grimoire-ok, azaz a varázskönyvek démonológiája, rituális, asztrális és talizmánmágiája. 4. A rózsakeresztes mítosz és a köréje épült ezoterikus eszmerendszer.
5. Keleti utak és kultuszok, mindenekelőtt a jóga, a tantrizmus, a tanizmus, a zen és a szufizmus.
6. A folklór, különösen a népi mágia, a falusi boszorkányság és a kozmikus-szezonális ünnepkör rituális maradványai.
7. A természeti népek samanizmusa és pszichedelikus kultuszai.
A kép azonban nem lenne teljes, ha említetlenül hagynánk azt a két bővizű forrást, amelyek néha még az
imént felsorolt gyökereknél is markánsabban és egyértelműbben hatottak a modern idők mágiájának
egyik-másik irányzatára. Az egyik ilyen forrás a misztikus-fantasztikus irodalom - ezen belül is elsősorban a
romantikából kisarjadzott gótikus horror - és az ilyen jellegű írások némelyikében megjelenő baljóslatú fiktív
mitológia, a másik pedig a tudomány és az attól néha nehezen megkülönböztethető áltudomány,
pontosabban az elmúlt két évszázad bizonyos tudományos és áltudományos irányzatai, elméletei, feltételezései, felfedezései, szenzációi és megalapozatlan híresztelései, egyebek között a mesmerizmus, az animális magnetizmus, a delejezés, a hipnózis, a mindenütt jelenlévő, mindent kítöltő, mindent átható,
energiával telített, információhordozó „ősanyag” (kvinteszencia, anima mundi, ódikus fluidum, magnetikus
ágens, asztrális fény, ákása, éther, orgon, vákuum stb.) teóriája, a homeopátia, az evolúció, a pszichoanalízis és a mélylélektan különféle irányzatai, a parapszichológiai kísérletek, a pszichedelikus kísérletek, a világjég-elmélet, a Gaia-elmélet, a dianetika, a regressziós hipnózis, a káoszelmélet és a fraktátelmélet.
Eliphas Lévi és mesterei
A mágia múlt századi újjászületésének, illetve megújulásának legfőbb elindítója és meghatározó alakja a francia Alphonse Louis Constant, ismertebb nevén Eliphas Lévi Zahed volt. Az 1810-ben született Lévi
papnak készült, de közvetlenül azelőtt, hogy felszentelték volna, otthagyta a szemináriumot, és belevetette
magát az Életbe. Kezdetben házitanítóként, majd újságíróként tevékenykedett, miközben egyre több időt
töltött az ezoterikus tradíció és az okkultizmus tanulmányozásával. Minden hozzáférhető könyvet elolvasott a
témáról, s mint a legtöbben, akik ezt az utat járják, fáradhatatlanul kereste a Mestert, aki majd feltárja előtte
a teremtés titkát, és beavatja a lét végső misztériumába. Bár az igazi mesterre nem sikerült ráakadnia (legalábbis a fizikai síkon nem), a keresés során számos olyan személlyel került kapcsolatba, akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak mágikus világképének és sajátos mágiaszemléletének kialakulásához. Az első ember, aki felkeltette az érdeklődését az okkult erők és a paranormális jelenségek iránt, paradox
módon a papi szeminárium egyik inkvizítori lelkületű tanára volt, aki előadásai során gyakran intézett heves
kirohanásokat a mesmerizmus, a delejezés és az animális magnetizmus ellen, „az ördög legújabb fondorlataként”, „a boszorkányság modern formájaként” aposztrofálva ezeket az akkoriban divatos eszméket és gyógyeljárásokat.
Lévit 1838-ban újból összehozta a sors gyermekkori barátjával, Alphonse Esquirosszal, A mágus című
romantikus-fantasztikus regény későbbi szerzőjével. Lévi 1860-ban megjelent könyvében, A mágia
történetében egyébként azt írja erről a különös regényről, hogy nyüzsögnek benne a romantikus képzelet szülte bizarr figurák; egyebek között szerepel benne egy háremnyi női zombi, egy bronzból készült robot,
amely szünet nélkül a szüzesség szentségéről prédikál, és egy hermafrodita, aki a Holddal levelezik.
Lévi Esquiros révén hamarosan kapcsolatba került egy Ganneau nevü, önmagát a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt XVII. Lajos reinkarnációjának tekintő, szuggesztív erejű „royalista forradalmárral”, aki az istentől való királyság eszméjének és az utópista szocializmus teóriáinak sajátos keverékével etette híveit. Ganneau különös tanai a kinyilatkoztatás erejével hatottak Lévire, és meglehetősen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön, Ganneau hamis próféta, ráadásul teljesen lökött. Minden bizonnyal Ganneau zavaros elméletei és homályos próféciái ihlették azokat a politikai és vallási tárgyú prédikációit is, amelyek miatt Lévit
néhány hónapra hűvösre tették.
A következő „mester”, akinek Lévi a lábaihoz telepedett, egy Wronski nevü lengyel emigráns volt. Josef Maria Hoene-Wronski (1776-1853) hivatásos katonaként élte le fél életét, s amikor kénytelen volt elhagyni
hazáját, Párizsban telepedett le, ahol elsősorban matematika-korrepetálással kereste a kenyerét, miközben
különféle bonyolult és semmire sem használható készülékek terveivel bombázta a találmányi hivatalt. Lévi életrajzírói kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Wronski adta neki a végső lökést ahhoz, hogy életét
teljes egészében a mágia és az okkultizmus kutatásának és terjesztésének szentelje. Ő volt az, aki
bevezette Lévit a kabbalába és a rituális mágiába, aki meggyőzte a „szentlélek korának” küszöbönálló
eljöveteléről, amikor is egy új és megtisztított mágia határozza majd meg az „ember abszolút természetét”.
Wronski halála után Lévi hozzálátott, hogy rendszerezze mindazt a tudást és ismeretet, amelyet az eltelt
évek során megszerzett. Ennek az összegzésnek lett az eredménye a még ma is igen népszerű ikerkönyve,
az 1855-ben, illetve 1856-ban megjelent Dogme et Rituel de la haute magie (A magas mágia dogmája és
rituáléja, amely a kor divatos műfajának, a gótikus regénynek teljes kelléktárát felvonultatva mutatja be a
mágia és az okkultizmus legfontosabb tanításait, irányzatait és metódusait. Lévi ettől kezdve szinte kizárólag
az írásnak és a tanításnak szentelte életét (bár úgy is lehetne fogalmazni, hogy ezek a tevékenységek biztosították a megélhetését). 1875-ben bekövetkezett haláláig még számos könyvet írt a mágiáról és a
titkos tanításokról, s bár ezek is bővelkednek a gótikus horrorba hajló vérgőzös, vadromantikus elemekben,
A mágia három alaptörvénye
Eliphas Lévi - akinek életműve leginkább Cornelius Agrippa korának mágiával kapcsolatos ismereteit
ősszegző hármaskönyvével, a De occulta philosophiával állítható párhuzamba - három alaptörvényben
foglalta össze a mágiáról és annak metafizikai hátteréről szóló régi-új tanításokat.
Az első, amelynek a „megfelelések törvénye” nevet adta, lényegében annak az ősi hermetikus tanításnak az
újrafogalmazása, amely a makrokozmosz (az univerzum teljessége) és a mikrokozmosz (az ember teljessége) strukturális azonosságáról szól, s amelynek talán legismertebb dokumentumai azok a középkori ábrák („érvágó emberkék”), amelyek megmutatják, hogy az emberi test egyes részei melyik állatövi jegynek, illetve bolygóprincípiumnak felelnek meg.
A második alaptörvény az emberi akaraterőről szól, amely Lévi szerint megfelelő tréninggel tényleges,
mérhető energiává alakítható át, miáltal ugyanúgy munkára fogható, mint a gőz vagy az elektromosság. Sok
mai okkultista úgy véli, hogy ennek a mágikus akaratenergiának a segítségével építették fel az ősi idők
varázsló-papjai a piramisokat és a világ számos pontján megtalálható, ház nagyságú kövekből emelt
küklopszi falakat. Kodolányi János Vízöntő (Vízözön) című regényének következő részletében Urukagináról,
az akaratenergiájával köveket mozgató gondvarai mágusról olvashatunk: „Úgyszólván csak építkezéseknél tevékenykedett. Különösen nagy köveket emelt-és szállított, olyanokat, amelyeket sem daruval, sem csigákkal, sem a legbővebben pazarolt emberi-állati erővel nem lehetett rendeltetési helyükre hurcolni.
Tízezer gun súlyú faragott sziklákat szállított magas hegyormokra, épülő gátakra, évezredeknek szánt
rendíthetetlen bástyák, tornyok alapozására. De szállíthatott volna akár százezer gun súlyúakat is, olyan
messze vagy magasra, aminőre tetszett neki, akaratereje nem ismert határt.”
Lévi harmadik alaptörvénye a mindenütt jelenlévő, mindent átható szubtilis fluidumra, az „asztrális fényre” vonatkozik. Szerinte ez a közönséges módon érzékelhetetlen közeg - amelyet azonosnak tekintett az alkimisták önanyagával, a panzofisták Anima Mundijával, Paraceilsus Azothjával, a templomosok
Baphometjével, a boszorkányszombatok bakjával és a világot körülölelő őskígyóval - áll a hátterében az
úgynevezett természetfeletti vagy paranormális jelenségeknek, a hit csodáinak, a boszorkányok és varázslók praktikáinak, a tisztánlátók megnyilatkozásainak, a médiumok mutatványainak és az adeptusok emberfeletti
tudásának és hatalmának. Az asztrális fény teóriájának megalkotásához minden bizonnyal jelentős
mértékben hozzájárultak az egész univerzumot betöltő magnetikus fluidumról szóló népszerű elméletek,
amelyekhez Franz Anton Mesmer „animális magnetizmus”-sal és Reichenbach báró „ód mágnesség”-gel kapcsolatos tanításai, kutatásai és kísérletei szolgáltatták az alapot.
A titokzatos B. L.
Eliphas Lévi - bár korának legnagyobb mágusaként tartják számon meglehetősen ritkán szánta rá magát
bonyolultabb mágikus rítusok végrehajtására. Ezen ritka alkalmak egyike volt, amikor 1854-ben, Londonban a rituális mágia eszközeivel kísérletet tett a legendás ókori mágus, Tüanai Apolloniosz szellemének megidézésére. A kísérletről - amelyről nehéz eldönteni, hogy sikeres volt-e vagy sem - maga számol be a
Dogme et Rítuel de la haute magie-ban. A történetben, amelyet Rejtett erők című könyvünkben teljes
egészében ismertetünk, említést tesz egy B. L. monogramú angol úriemberről, aki minden valószínűség
szerint Bulwer-Lyttonnal, a népszerű regényíróval azonos.
Sir Edward George Earle Bulwer-Lytton (1803-1873) számos nagy sikerű regénye és novellája között nem
egy olyannal találkozhatunk, amelynek központi témája a mágia és az okkultizmus. Bár Bulwer-Lytton mindig is sok időt töltött az ezoterikus tradíció különféle ágazatainak tanulmányozásával, a köztük lévő barátság
tényéből kiindulva mégis sokan úgy vélik, hogy az ilyen témájú történeteit elsősorban Eliphas Lévi írásai és
előadásai inspirálták. Szívesen hozzák fel példaként a Coming Race (magyarul A jövő nemzedéke. 1880)
című regényt, amelyben a föld alatt élő szuperemberek, a vril-ják a vril, vagyis a mágikus akaratenergia segítségével irtózatos súlyú sziklákat tudnak a levegőbe emelni, és a legkeményebb kőzetet is képesek porrá zúzni.
A ház és a szellem
Eliphas Lévihez hasonlóan Bulwer-Lytton is előszeretettel próbálta a természetfeletti megnyilvánulásokat és
a mágusok csodatetteit a kor divatos tudományos vagy áltudományos elméleteivel magyarázni. A The
Haunters und the Haunted (magyarul Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem, in 21 rémes történet, 1969)
című novellájának gonosz mágusa például az animális magnetizmus, illetve a delejezés segítségével idézi fel halott emberek árnyképeit, s tölt meg egy ódon házat elviselhetetlen rettegést keltő fantomokkal. Ez a történet egyébként felvonultatja a múlt századi gótikus okkultizmus szinte minden fontos kellékét, így egyebek között a kísértetjárta házat, a spiritizmust, a mesmerizmust, a hipnózist, a telekinézist, a fizika és a kémia mágikus célokra való felhasználását, az asztrális projekciót, a profetikus látomásokat és a titokzatos
idegent, aki valójában egy több ezer éves mágus, afféle „bolygó zsidó”. A következő részletből
megtudhatjuk, hogy milyen benyomást tett a történet elmesélőjére az a portré, amely a baljóslatú történések
