a becsület diadala

„Továbbá, Atyámfiai, a mik csak igazak, a mik csak tisztességesek, a mik csak igazságosak, a mik csak tiszták, a mik csak kedvesek, a mik csak jó hírűek; ha van valami erény… ezekről gondolkodjatok.”

ÚJSZÖVETSÉG, FIL. 4:8





Anglia, 1099

Meg akarták ölni.

A harcost a kopár udvar közepén álló oszlophoz kötözték. A férfi arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, szeme közönyösen meredt a távolba. Látszólag tudomást sem vett ellenségeiről.

A fogoly nem állt ellen, amikor derékig levetkőztették. Lehúzták róla meleg, szőrmével bélelt téli köpenyét, súlyos láncingét, a pamutinget, a harisnyáját és bőrcsizmáját, és az egészet lerakták elé egy kupacba a fagyos földre. Az ellenség szándéka nyilvánvaló volt. A harcos meg fog halni, de hadviselt testén nem lesznek új sérülések. Mohó közönsége szeme láttára fagy szép lassan halálra, miközben holmija ott van tőle alig egy lépésre.

Tizenkét ember vette körül. Kihúzott késükből merítettek bátorságot. Gúnyos megjegyzéseket és sértéseket ordítottak a képébe, közben csizmába bújtatott lábuk fürge táncot járt abban a hiú reményben, hogy így sikerül valamelyest felmelegedniük. Mindazonáltal egyikük sem merészkedett túl közel a fogolyhoz attól való félelmében, hogy az meggondolja magát, széttépi kötelékeit, és rájuk támad. Egyikük sem kételkedett benne, hogy a férfi képes ilyesmire, mivel mindegyikük hallotta már annak herkulesi erejéről szóló legendákat. Néhányuk látta is vitéz bátorságát egy-két csatában. Ha a fogoly széttépi a köteleket, akkor kénytelenek lesznek a késüket használni ellene, de közben akár hármuk vagy négyük is áldozatul eshet.

A vezető el sem akarta hinni, hogy ekkora szerencséje lehet. Elfogták a Farkast, és hamarosan tanúi lesznek a halálának.

Milyen ostoba hibát követett el! Igen, Duncan, a hatalmas Wexton birodalom ura képes volt egyedül és teljesen fegyvertelenül belovagolni ellensége erődjébe. Botor módon elhitte, hogy Louddon báró, aki rangban egyenlő volt vele, tiszteletben tartja a béke jelét.

Talán a hírnevében bízott, gondolta a vezető. Bizonyára legyőzhetetlennek hitte magát, ahogy a legendás történetek is mondják. Minden bizonnyal ez az oka annak is, hogy most ilyen közönyösen viseli nyomorú sorsát.

A vezetőt kellemetlen érzés fogta el, ahogy foglyukat figyelte. A férfit levetkőztették, kék-fehér címerét, mely címét és méltóságát hirdette, összeszabdalták, és mindent megsemmisítettek, ami egy igazi nemesember ismérve lehet. Louddon báró azt akarta, hogy ellensége nyomorultul, emberi méltóságától megfosztva pusztuljon el. A félig meztelen ember azonban egyáltalán nem látszott Louddon kedvére tenni. Büszkén állt és nem úgy viselkedett, mint aki meghalni készül. Nem, a fogoly nem könyörgött az életéért, sem a gyors halálért. De nem is úgy nézett ki, mint aki haldoklik. Napbarnított, viharedzett testét nem borította libabőr, a fenébe, még csak nem is reszketett a hidegtől. Levetkőztették ugyan a nemest, de a lehántott rétegek alatt ott maradt a büszke hadúr, aki pontosan olyan vadnak és rettenthetetlennek látszott, mint a róla szóló mesék regélték. A Farkas állt előttük.

A gúnyolódás lassan elhalt. Csak a szél süvítését lehetett hallani. A vezető tekintete embereire fordult. Egy kupacba tömörülve álltak, és mindegyik a földet bámulta. Tudta, hogy a fogoly tekintete elől menekülnek. Nem tudta őket hibáztatni gyávaságukért, mert ő maga is csak nagy nehézségek árán tudta rávenni magát, hogy egyenesen a harcos szemébe nézzen.

Duncan Wexton báró legalább egy fejjel magasabb volt őrzőinél és arányos, masszív testfelépítése is megfelelt magasságának. Széles vállán, vastag karján és combján hatalmas izmok dudorodtak. Lábait szétvetve állt és egész lényéből sugárzott, hogy ha akarná, mindegyiküket képes lenne megölni.

Közeledett az est, és vele együtt a hó is megjött. A katonák panaszkodni kezdtek az időre. – Semmi szükség, hogy mi is megfagyjunk vele együtt – morogta az egyik.

– Még legalább órákig nem hal meg – siránkozott a másik. – Louddon báró már egy órája elment. Nem fogja megtudni, hogy kint voltunk-e vagy bent.

A többiek hevesen bólogattak egyetértésük jeléül. A vezető gondolkodóba esett. A hideg rá is hatással volt. A kellemetlen érzés erősödött, mivel eredetileg meg volt győződve arról, hogy Wexton báró sem különb a többi embernél. Biztosra vette, hogy meg fog törni és nyüszíteni fog kínjában. A férfi gőgje feldühítette. Az isten szerelmére, úgy nézett ki, mint aki halálosan unja őket. A vezető kénytelen volt beismerni magának, hogy alábecsülte ellenfelét. Nem volt könnyű elismernie, és ettől csak még dühösebb lett. Saját, meleg csizmába bújtatott lába szinte sírt a fagy csipkedésétől, ugyanakkor Wexton báró mezítláb volt, és még meg sem moccant azóta, mióta megkötözték. Talán mégis lehet valami igazság a róla szóló történetekben.

A vezető elátkozta magát gyanakvó természetéért és parancsot adott, hogy vonuljanak be az épületbe. Miután az utolsó katona is elhagyta az udvart, még ellenőrizte, hogy elég erősek-e a kötelek, majd a fogoly elé állt. – Azt mondják, hogy fortélyos vagy, mint a farkas, de te is csak ember vagy és hamarosan meghalsz. Louddon nem akarja, hogy friss sebek legyenek rajtad. Reggel érted jövünk, és elvonszolunk innen jó messzire. Senki sem tudja majd bizonyítani, hogy Louddon áll a halálod mögött – fröcsögte gúnyosan a harcos arcába a szavakat, és dühösen vette tudomásul, hogy a fogoly még arra sem érdemesíti, hogy ránézzen. – Ha rajtam múlna, egyszerűen átvágnám a torkodat, és kész. – Nyálat gyűjtött a szájába, hogy a harcos arcába köpjön, remélve, hogy a sértéssel végre sikerül felbosszantania a férfit. Ekkor a fogoly lassan lenézett rá. Tekintete találkozott fogva tartója szemével. Attól, amit ott látott, a vezető nagyot nyelt, és gyorsan elfordult. Szívét rémület szorította össze. Keresztet vetett, mintha az megvédené a báró szeméből kiolvasott sötét jóslattal szemben, és valami olyasmit motyogott, hogy ő csak hűbérura parancsát teljesíti. Majd futva igyekezett a kastély oltalmába.

Madelyne a fal árnyékából figyelte. Várt még néhány percet, hogy megbizonyosodjon, bátyja katonái nem térnek vissza, közben azért imádkozott, hogy legyen elég bátorsága keresztülvinni a tervét.

Mindent egy lapra tett fel. A szíve mélyén tudta, nincs más választása. Ő az egyetlen, aki meg tudja menteni a férfit. Madelyne vállalta a felelősséget és a következményeket, tudván, ha tettét felfedezik, az egyet jelent a halállal.

A keze remegett, de léptei fürgék voltak. Minél előbb cselekszik, annál jobb a lelki nyugalmának. Lesz még bőven ideje aggódni, miután szabadon engedi az ostoba foglyot. Hosszú, fekete köpeny takarta a fejétől a lábáig, ezért a báró nem vette észre, csak amikor már ott állt előtte. Egy erősebb szélroham lefújta a csuklyát a fejéről, és aranybarna haja vállára hullottak. A lány kisöpört arcából egy tolakodó tincset és felnézett a fogolyra.

A férfi egy pillanatra azt hitte, csak a képzelete játszik vele. Még a fejét is megrázta, de akkor meghallotta a hangját, és tudta, hogy a lány nem pusztán elméje szüleménye. – Egy-két perc és eloldozom innen. Könyörgöm, meg ne szólaljon addig, amíg el nem tűnünk innen.

Duncan nem hitt a fülének. Megmentőjének hangja a mennyei hárfák dallamát idézte és nyarat varázsolt a télbe. A férfi lehunyta a szemét, és igyekezett visszatartani hangos nevetését az események ilyetén fordulata láttán. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megadja a jelet a harcra és leszámol a csalókkal, de rögtön letett róla. Kíváncsisága győzött. Úgy döntött, kivárja, amíg megmentője felfedi valódi célját.

Némán, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte, ahogy a lány egy kis tőrt húz elő a köpenye alól. Ha kiderülne, hogy hazudott, vagy a kés a szívét célozza meg, egy pillanat alatt ledönti, és összezúzza. Elég közel áll hozzá. Könnyedén eléri lábaival, amiket nem kötöztek össze. Lady Madelyne-nek fogalma sem volt, hogy milyen veszély fenyegeti. Csak arra tudott gondolni, hogy mielőbb kiszabadítsa, ezért még közelebb lépett, és tőrével nekiesett a vastag köteleknek. Duncan észrevette, hogy a lány keze remeg, de nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől vagy a félelemtől remeg-e.

Rózsaillatot érzett. Amikor belélegezte a finom illatot, biztosra vette, hogy a hideg megzavarta az elméjét. Rózsa a tél közepén, egy angyal ebben a pokoli erődben… egyiknek sincs semmi értelme. Mégis érezte a tavasz illatát, és látta a jelenést maga mellett.

Újra megrázta a fejét. Elméjének logikus része pontosan tudta, ki a lány. A kapott leírás nagyon részletes és szemléletes volt, mégis félrevezető. Azt mondták neki, hogy Louddon húga közepes termetű, barna haja és kék szeme van. És kellemes látvány, idézte fel informátora szavait. Micsoda hazugság! Az ördög húga nem volt sem kellemes, sem szép. A lány egyszerűen maga volt a gyönyörűség.

A kötél végre lehullt és Duncan keze kiszabadult. Továbbra is mozdulatlanul áll, arcán sem tükröződött semmilyen érzelem. A lány eléállt, megkockáztatott egy halvány mosolyt, majd letérdelt, hogy összeszedje a férfi ruháit.

A félelem megnehezítette a dolgát. Megbotlott, amikor újra felállt. Kihúzta magát, és a férfi felé fordult. – Kérem, kövessen! – szólította fel.

A férfi nem mozdult, csak állt és figyelt, hogy mi következik ez után.

Madelyne komoran ráncolta a homlokát a habozás láttán. Arra gondolt, hogy a fagy bizonyára az agyára is kihatott. Egyik kezével magához ölelte a férfi holmiját – a nehéz csizmák az ujja hegyén himbálóztak –, a másikkal átkarolta a derekát. – Támaszkodjon rám! – suttogta. – Segítek, ígérem. Csak, könyörgöm, siessünk! – Tekintetét mereven a kastély ajtajára szegezte, hangjából sütött a félelem.

Elkeseredettsége megmozdított valamit a férfiban. El akarta neki mondani, hogy nincs miért aggódniuk, főleg most, hogy az emberei egymás után másszák meg a falakat, de aztán meggondolta magát. Minél kevesebbet tud a lány, annál nagyobb lesz az előnye vele szemben, amikor eljön az idő.

Alig ért a férfi válláig, mégis megfogta a karját, saját vállára fonta, így igyekezett valamennyit átvállalni annak súlyából. – A papok szálláshelyére megyünk – suttogta. – Az az egyetlen hely, ahol soha nem keresnének.

A harcos alig figyelt oda arra, amit mondott. Tekintetét az északi falra szegezte. A félhold fénye különös csillogást adott a szálingózó hónak és kiemelte a falakon átmászó harcosok alakját. Egyetlen hang sem hallatszott, ahogy az emberek lassan megtöltötték a fal tetején körbefutó fapallót.

A harcos elégedetten bólintott. Louddon katonái ugyanolyan ostobák, mint uruk. A zord idő a kapuőrt is bekergette meleg kuckójába, így a falak és az erőd ott maradt védtelenül és kiszolgáltatva. Ellenségei gyengének bizonyultak, és ezért fognak valamennyien meghalni. Erősebben rátámaszkodott a lányra, hogy lassítsa haladását, közben újra és újra ökölbe szorította kezét, így próbálván életre kelteni elgémberedett ujjait. A lábát alig érezte, amit nagyon rossz jelnek vélt, de mivel semmit sem tehetett ellene, egyelőre beletörődött a megváltoztathatatlanba.

Halk füttyszót hallott, mire gyorsan magasba lökte karját, hogy várakozásra intse embereit, aztán lenézett a lányra, hogy lássa, észrevette-e akcióját. Másik keze készen állt, hogy a legkisebb jelre is befogja a száját. De a lány elszántan küzdött a ránehezedő súllyal, és láthatóan fogalma sem volt, hogy az ellenség behatolt az otthonába.

Elérték a keskeny ajtót, és Madelyne, aki meg volt győződve a fogoly vészesen gyenge állapotáról, igyekezett fél kezével a falhoz támasztani a férfit, miközben másik kezével a zárat próbálta kinyitni.

A báró megértette a szándékát és önként a falnak dőlt, majd érdeklődve figyelte, hogyan küzd a lány a fagyos lánccal, miközben azon ügyeskedik, hogy a férfi ruháit se ejtse le.

Amikor az ajtó végre kinyílt, kézen fogta és bevezette a sötétbe. Fagyos levegő kísérte útjukat a hosszú, nyirkos folyosón a második ajtóhoz. Madelyne gyorsan kinyitotta és intett neki, hogy menjen be.

Ablaktalan szobába léptek be, amit négy-öt gyertya világított meg. A levegő dohos és áporodott volt, a padlót vastagon borította a por, és a gerendákról művészien szövött pókhálók csüngtek alá. A kampókon néhány színes palást lógott, és a kis terem közepén szalmazsák hevert, mellette két vastag pokróc.

Madelyne elreteszelte az ajtót, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Egyelőre biztonságban voltak. Intett a férfinak, hogy üljön le a szalmazsákra. – Amikor láttam, hogy mit csinálnak magával, előkészítettem ezt a szobát – magyarázta, miközben odanyújtotta neki a ruhákat. – A nevem Madelyne és én… – kezdte volna magyarázni Louddonhoz fűződő kapcsolatát, de aztán jobb ötlete támadt. – Itt maradok magával pirkadatig, aztán megmutatom a kifelé vezető rejtekutat. Még Louddon sem tud a létezéséről.

A báró leült és keresztbe tette a lábát maga előtt. Miközben hallgatta a lányt, magára húzta az ingét. Azon töprengett, hogy a bátor mentőakció alaposan összekuszálta a terveit, és kíváncsi volt, hogyan reagál majd a lány, ha rájön, mi is a valódi célja. Végül úgy döntött, nem változtatja meg a tervét.

Ahogy a láncinget is magára vette, Madelyne vállára borította az egyik takarót, majd letérdelt elé. A sarkára ült és intett a férfinak, hogy nyújtsa ki a lábát. Amikor a báró eleget tett a kérésnek, a lány homlokráncolva szemügyre vette a fagyos lábfejeket. Duncan a csizmájáért nyúlt, de Madelyne megfogta a kezét. – Előbb fel kell melegítenünk a lábát – magyarázta. Nagyot sóhajtott, közben fontolóra vette, mi lenne a leggyorsabb módja a fagyott lábujjak életre keltésének. Fejét mélyen lehajtotta, így rejtve el arcát a harcos figyelő tekintete elől. Felkapta a másik takarót, hogy betekerje vele a férfi lábfejét, de aztán megcsóválta a fejét. Szemmel láthatóan meggondolta magát. Egyetlen magyarázó szó nélkül rádobta a pokrócot a lábára, levette a köpenyét, majd lassan feltűrte krémszínű ingruhája alját a térde fölé. A fonott bőröv, amit dísznek viselt és a tőr tokja beakadt a sötétzöld, bő ruhájába, amit az ingruha fölött viselt. Madelyne kiszabadította és letette a harcos mellé.

A férfi kíváncsian figyelte a különös tevékenységet, és várta, hogy a lány magyarázattal szolgáljon. De Madelyne egy szót sem szólt. Újra sóhajtott egy nagyot, majd megfogta a lábait, és gyorsan, még mielőtt meggondolná magát, ruhája alá dugta, és meleg hasához nyomta a fagyos lábfejeket.

Hangosan felszisszent, ahogy a jéghideg lábak saját meleg bőréhez értek, de gondosan eligazgatta ruháját, majd kívülről átkarolta és magához ölelte. Válla remegni kezdett, és a férfi úgy érezte, mintha a lány kihúzná belőle a hideget, és saját magához vonzaná.

Ez volt a legönzetlenebb tett, amit Duncan valaha is tapasztalt.

Lába gyorsan életre kelt. Úgy érezte, mintha milliónyi tőr döfködné talpát olyan égető fájdalommal, melyet nehéz volt figyelmen kívül hagynia. Próbált megmozdulni, de a lány nem engedte. Meglepő erővel szorította magához.

– Ha fájdalmat érez, az jó jel – suttogta rekedten. – Hamarosan elmúlik. Különben is, igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyáltalán érez valamit.

Megrovó hangjára Duncan meglepetten vonta fel a szemöldökét. Madelyne felnézett és elkapta a pillantását. – Ha nem viselkedik ilyen meggondolatlanul, akkor most nem lenne ebben az állapotban – sietett megmagyarázni előbbi szavait. – Csak abban reménykedem, hogy ma megtanulta a leckét. Nem hiszem, hogy még egyszer sikerül megmentenem az életét. Madelyne igyekezett gyengédebb hangot megütni. Még mosolyogni is próbált, de kísérlete igen halványra sikeredett. – Tudom, hogy azt hitte, Louddon becsületesen fog viselkedni, de

tévedett. Louddonnak fogalma sincs arról, hogy mit jelent ez a szó. Jegyezze meg a jövőre nézve, és akkor talán megér még egy-két évet.

Madelyne maga elé meredt, és arra gondolt, milyen drága árat kell majd fizetnie, amiért kiszabadította bátyja ellenségét. Louddon gyorsan rá fog jönni, ki áll a szökés mögött. Magában hálaimát rebegett, hogy bátyja elhagyta az erődöt, mert a távolléte értékes időhöz juttatta. Így lesz alkalma saját menekülését is előkészíteni.

De először a báróról kell gondoskodni. Ráér akkor aggódni merész tette következményei miatt, ha a férfit biztonságban tudhatja. Elhatározta, hogy semmiképp nem fájdítja most ezzel a fejét. – Ami történt, megtörtént – motyogta maga elé, hangjából fájdalom és kétségbeesés csendült ki.

A báró nem reagált a szavaira, ő pedig nem szolgált további magyarázattal. Néma csend borult rájuk. Madelyne az kívánta, bárcsak mondana valamit a férfi, bármit, ami enyhíti a feszültséget. Zavarban volt attól, hogy a férfi lába ilyen intim közelségben van a testével, és arra is rádöbbent, hogy elég csak megmozdulnia, és a férfi lábujjai megérintik a mellét. Erre a gondolatra elpirult. Megkockáztatott egy gyors pillantást, hogy lássa, hogy reagál a férfi a különös gyógymódra.

Duncan már várta, hogy felnézzen, és amikor ez megtörtént, elkapta, és fogva tartotta a tekintetét. Arra gondolt, hogy a lány szeme olyan kék, mint a nyári égbolt, és az is átfutott a fején, hogy semmiben nem hasonlít a bátyjára. Kénytelen volt figyelmeztetni magát, hogy a külső nem jelent semmit, még akkor sem, ha úgy érzi, hogy valósággal elvarázsolta a lány elbűvölően ártatlan tekintete. Emlékeztette magát, hogy a lány az ellensége húga, se több, se kevesebb. Bármilyen gyönyörű is, csak egy paraszt a sakkjátszmában, egy csali, hogy kelepcébe csalja vele a sátánt.

Madelyne állta a férfi tekintetét, és közben arra gondolt, hogy szeme olyan szürke és olyan rideg, mint az acél. Arcát mintha kőből faragták volna ki, semmiféle érzés vagy érzelem nem tükröződött rajta.

Sötétbarna haja túl hosszú volt, és enyhe csigákban göndörödött arca körül, de ez sem lágyította meg a vonásait. Szája kemény vonalú, álla makacs, és szeme sarkából sem futnak ráncok. Nem olyan embernek nézett ki, mint aki szokott nevetni, vagy akár csak mosolyogni. Megborzongott. Nem, pontosan olyan hidegnek és keménynek látszott, amilyennek a rangja megköveteli, gondolta nyugtalanul. Elsősorban harcos volt, másodsorban báró, és feltételezte, hogy az életében nincs helye a vidámságnak.

Hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mi mehet végbe a férfi fejében. Aggasztotta, hogy nem tudja, mire gondol a férfi. Köhintett, hogy elrejtse zavarát, és arra gondolt, fel kéne újra venni a beszélgetés fonalát. Talán ha mond valamit a férfi, nem néz majd ki ilyen ijesztőnek. – Egyedül akart szembeszállni Louddonnal? – kérdezte. Sokáig várt a válaszra, de a báró nem felelt, mire Madelyne elkeseredetten felsóhajtott. Legalább olyan makacs, mint amilyen ostoba, gondolta. Épp most mentette meg az életét, és még csak egy köszönő szót sem kapott érte. Modora éppen olyan durva, mint a kinézete és a híre.

Megrémítette. Alighogy beismerte magának ezt a tényt, rögtön fel is dühödött. Bosszankodva gondolt arra, hogy ő éppen olyan ostobán viselkedik, mint a férfi. A báró még egy szót sem szólt, ő mégis reszket, mint egy gyermek.

A mérete miatt lehet. Igen, bólintott, csakis ez lehet az oka. Ebben a kis teremben a férfi valósággal fölé tornyosult.

– Ne is gondoljon arra, hogy visszajön Louddonért. Az újabb hiba lenne. És legközelebb Louddon biztosan megöli.

A harcos nem felelt. Megmozdult, szándékolt lassúsággal húzta vissza lábát a meleg fészekből, ujjaival provokálóan végigsimítva a puha combot.

Madelyne továbbra is előtte térdelt. Szemét lesütötte, miközben a férfi felhúzta a harisnyáját és a csizmát.

Miután végzett, lassan felemelte a fonott övet, amit a lány letett, és odatartotta neki. Madelyne ösztönösen az öv felé nyúlt, közben mosolygott, mert azt hitte, hogy a férfi amolyan békejobbot nyújt neki, és várta, hogy végre megköszöni, hogy megmentette az életét.

Duncan villámgyorsan cselekedett. Megragadta a bal kezét és rátekerte az övet. Mielőtt a lánynak egyáltalán eszébe jutott volna, hogy elrántsa a kezét, a férfi a másik kezét is elkapta és ráhurkolta az övet.

Madelyne csodálkozva nézte összekötözött kezeit, majd felnézett. Tekintete zavarról árulkodott.

A férfi arckifejezésétől végigfutott a hideg a hátán. Megcsóválta a fejét, mint aki nem hiszi, hogy ilyesmi megtörténhet.

És akkor a férfi megszólalt. – Nem Louddonért jöttem, Madelyne, hanem érted.

M

„Enyém a bosszúállás, én megfizetek…”





– Megbolondult? – suttogta elképedten Madelyne.

A báró nem válaszolt, de komor arca mutatta, hogy nem túlzottan tetszett neki a kérdés. Magához húzta a lányt, és megragadta a vállát, hogy megtartsa. A segítsége nélkül biztos újra térdre esett volna. Különös, de a férfi érintése gyengéd volt, tekintetbe véve hatalmas termetét. Ez még jobban összezavarta Madelyne-t.

A férfi ármánykodása meghaladta a felfogóképességét. A férfi volt a fogoly, és ő a szabadítója, ez csak egyértelmű, nem? Hiszen mindent kockára tett érte. Édes istenem, hiszen a lábát is megfogta, a testével melegítette, bizony, mindent odaadott neki, amit mert.

A férfi fölétornyosult. A nemesemberből barbár lett, és komor, vad arckifejezéssel meredt rá, ami nagyon is illett a robosztus méreteihez. Madelyne szinte érezte a belőle áradó erőt, hatalmas és égető, mint a forró piszkafa érintése, s noha mindent megtett, hogy elleplezze az átható jeges pillantás okozta félelmét, tudta, hogy remegését a férfi is látja.

Duncan félreértette a reakcióját, és a lány köpenyéért nyúlt. Amikor a vállára terítette a ruhadarabot, keze végigsimította a mell domborulatát. Madelyne úgy vélte, nem szándékosan tette, mégis önkéntelenül hátrább lépett és ösztönösen összefogta maga előtt a köpenyt. A báró arckifejezése még komorabb lett, homlokán elmélyültek a ráncok. Szó nélkül megragadta a kezét, megfordult és elindult a hosszú folyosón, maga után rángatva a lányt. Madelyne kénytelen volt futni, ha lépést akart tartani vele. – Miért akar mindenáron szembeszállni Louddon embereivel, amikor ez nem szükséges?

Kérdésére nem kapott választ, de Madelyne nem tágított. A férfi a saját halála felé halad. Úgy érezte, meg kell állítania. – Kérem, báró úr, ne tegye! Hallgasson rám! A hideg megzavarta az elméjét. Meg fogják ölni.

Madelyne megvetette a lábát, és erejét megfeszítve próbálta megállítani a férfit, de az még csak nem is lassított.

Az isten szerelmére, hogy fogja így megmentetni?

Elérték a nehéz ajtót, ami az udvarra nyílt. A báró olyan erővel vágta ki az ajtót, hogy a csuklópánt kiszakadt a helyéből. Az ajtó darabjaira hullott szét a kőfalon. Kipenderítette a lányt az udvarra. Jeges szél vágott az arcába, és Madelyne saját szemével győződhetett meg róla, hogy a férfi, akit alig egy órája szabadított ki, és akiről szentül hitte, hogy bolond, egyáltalán nem őrült meg.

A bizonyíték ott állt körülötte. Száznál is több katona sorakozott fel a belső várudvaron, és további harcoson másztak át a falakon, gyorsan, mint a feltámadó szél és nesztelenül, mint a tolvajok. Mindegyikük Wexton báró színeit viselte.

Madelyne-t annyira lefoglalta a látvány, hogy észre sem vette, a férfi megállt, hogy szemügyre vegye felsorakozó embereit. Hátulról nekiment, önkéntelenül belekapaszkodott a láncingbe, hogy el ne essen, és csak akkor vette észre, hogy a férfi közben elengedte a kezét. A báró legkisebb jelét sem adta, hogy tudatában van, a lány ott van mögötte, és úgy kapaszkodik belé, mint a mentőkötélbe. Madelyne rájött, hogy a férfiak azt hihetik, előlük rejtőzik, vagy ami még rosszabb, gyávának tartják, ezért gyorsan a báró mellé lépett, hogy mindenki lássa. A feje alig ért a férfi válláig. Egyenesen állt, vállát hátrafeszítette, és igyekezett utánozni a báró kihívó tartását, közben magában azért imádkozott, észre ne vegyék, hogy milyen rémült.

Úristen, halálra volt rémülve. Ami azt illeti, nem a haláltól magától félt annyira, hanem ami a halált megelőzi, attól rettegett. A gondolat, hogy miként fog viselkedni, mielőtt a végső pillanat elkövetkezne, az bátortalanította el. Gyors lesz vagy lassú? Vajon az utolsó pillanatban elveszíti-e a hosszú évek során elsajátított önuralmát, és úgy fog viselkedni, mint egy gyáva nyúl? A gondolat annyira felzaklatta, hogy majdnem kitört belőle, ott rögtön döfjenek belé egy kardot, ő akar az első lenni a halottak sorában. De ha a gyors halálért könyörög, megint csak gyávaságról tesz tanúságot, nem igaz? És akkor bátyja jóslata valóra válik.

Wexton bárónak fogalma sem volt, milyen gondolatok foglalkoztatják a lányt. Ahogy lenézett rá, csak annyit látott, hogy nyugodt arckifejezéssel áll mellette. Ez meg is lepte egy kissé. Nagyon is higgadt volt, szinte derűs, de tudta, hogy viselkedése nagyon hamar meg fog változni. Madelyne tanúja lehet a bosszújának, amelyet azzal kezd, hogy földig rombolja az otthonát. Kétség sem fér hozzá, hogy zokogva fog kegyelemért könyörögni, mielőtt bevégezhetné tettét.

Az egyik harcos odasietett hozzájuk, és megállt közvetlenül a báró előtt. Nyilvánvaló volt, hogy rokonságban van a báróval, mert haja ugyanolyan feketével kevert barnás árnyalatú volt, izomzata és testfelépítése is hasonló, bár magasságban elmaradt ura mögött. A harcos tudomást sem vett Madelyne jelenlétéről, szavait egyenesen a vezetőjéhez intézte. – Duncan, megadod a jelet, vagy egész éjjel itt fogunk ácsorogni?

Szóval Duncennek hívják. Különös, de tény, hogy ismerte a férfi keresztnevét, valamelyest enyhített Madelyne félelmein. Duncan… igen, a név egy kissé emberibbé tette a férfit.

– Nos, testvér? – követelte a választ a harcos, felfedve a köztük lévő rokoni kapcsolatot Madelyne előtt, ami egyben megmagyarázta azt is, miért tűri el a báró az arcátlan viselkedést egy vazallusától.

A harcos, nyilván öccse a bárónak – erről tanúskodott fiatalsága és csatában szerzett sebeinek hiánya – Madelyne-re emelte tekintetét. Szeméből mélységes megvetés tükröződött. Úgy nézett ki, mint aki megütni is képes lenne. Sőt, hirtelen hátrébb is lépett, mintha csak rájött volna, hogy a lány leprás, és minél távolabb akarna kerülni tőle.

– Louddon nincs itt, Gilard – világosította fel öccsét Duncan.

A báró olyan lágy hangon beszélt, hogy Madelyne-ben új remény ébredt. – Akkor most hazamegy, milord? – fordult felé.

Duncan nem válaszolt. Madelyne meg akarta ismételni a kérdést, de a harcos hirtelen mocskos szavak áradatát zúdította rá. Tekintetét a lányra szegezte, ahogy képébe üvöltötte elkeseredett dühét. Noha a lány nem mindent értett az ocsmány szóözönből, de a harcos fenyegető tekintetéből sejtette, hogy minden szava csak bűnös lehet.

Duncan éppen rá akart parancsolni öccsére, hogy hagyja abba a gyerekes kirohanást, amikor megérezte, hogy Madelyne megfogja a kezét. Ez annyira meglepte, hogy hirtelen nem tudta, hogy reagáljon rá.

Madelyne valósággal hozzátapadt, és érezte, hogy a lány remeg, mégis amikor lenézett rá, azt kellett látnia, hogy tökéletesen nyugodt arckifejezéssel áll mellette, és Gilardre mered. Duncan megcsóválta a fejét. Tudta, öccsének fogalma sincs róla, milyen félelmetes látvány lehet Madelyne szemében. Ami azt illeti, nem volt biztos benne, hogy érdekelné-e, ha tudná. Duncan hirtelen bosszantónak találta Gilard dühöngését. Madelyne a foglya, nem az ellensége, és minél hamarabb megérti ezt öccse, annál jobb. – Elég! – parancsolt rá. – Louddon elment és az átkaid nem fogják őt visszahozni.

Duncan hirtelen elhúzta kezét Madelyne kezéből, átkarolta a lány vállát, majdnem ellökve őt nagy sietségében, és magához húzta. Gilard annyira megdöbbent a védelmező mozdulat láttán, hogy elakadt a szava, csak állt és tátott szájjal bámult rá.

– Louddon valószínűleg a déli úton ment el, különben biztos láttad volna.

Madelyne nem bírta megállni, hogy közbe ne szóljon. – És akkor most hazamegy? – kérdezte, és próbálta elfojtani hangjában a mohó kívánságot. – Egy más alkalommal majd kihívhatja Louddont – javasolta, remélve, hogy sikerül enyhíteni a két férfi elkeseredettségét.

A fivérek felé fordultak. Egyikük sem válaszolt, de úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.

Madelyne rettegése erősödött. A báró jeges pillantásától térde megroggyant. Gyorsan lesütötte a tekintetét és a férfi mellkasát kezdte bámulni, közben rettenetesen szégyellte magát, amiért ilyen gyávának bizonyult. – Kettőnk közül nem én vagyok az őrült – morogta maga elé. – Még mindig elmenekülhet, és akkor nem kapják el.

Duncan tudomást sem vett a jó tanácsról. Megragadta összekötözött kezeit és az oszlophoz vonszolta, amelytől a lány nem is olyan régen megszabadította. Madelyne kétszer is megbotlott, lába teljesen elgyengült a félelemtől. Amikor Duncan végre elengedte, kimerülten nekidőlt a facölöpnek és várta, mi fog történni.

A báró hosszú, kemény pillantást vetett rá. Madelyne úgy értelmezte, hogy a néma utasítást arra vonatkozott, hogy maradjon ott, ahol van. A férfi megfordult, széles válla eltakarta a kilátást a harcosai elől. Izmos lábát keményen megvetette, kezét csípőre tette. A harcias póz nyilvánvalóan a hallgatóságának szólt. – Senki nem érhet hozzá! Ő az enyém! – hirdette ki harsány hangon.

Madelyne nyugtalanul fordult a kastély ajtaja felé. Semmi kétség, hogy a férfi hangja felriasztotta az alvó katonákat. Louddon emberei azonban nem siettek elő, ezért Madelyne arra gondolt, hogy az erős szél talán mégis elvitte a báró hangját.

Duncan elindult, hogy otthagyja a lányt, de Madelyne utána nyúlt és megragadta a láncingét. Az apró láncszemek a bőrébe vágtak. Fájdalmában elfintorodott, bár nem volt benne biztos, hogy reakciója a durva láncszemeknek szólt-e, vagy a báró dühös arckifejezésének. Olyan közel állt hozzá, hogy mellkasa megérintette az övét. Madelyne kénytelen volt hátrahajtani a fejét, hogy az arcába tudjon nézni.

– Hát nem érti, báró úr? – tört ki belőle. – Ha a józan eszére hallgatna, maga is átláthatná, hogy a terve milyen ostoba.

– Hogy milyen ostoba a tervem? – ismételte Duncan teljesen elképedve az arcátlan kijelentésen. Nem igazán értette, miért akarja tudni, miről beszél a lány, de tudni akarta. Az ördögbe, hiszen éppen most sértette vérig. Ölt már meg embert kevesebbért is. De a lány ártatlan arca, a hangjából kicsendülő őszinteség meggyőzte, hogy nincs tudatában szavainak súlyosságával.

Madelyne arra gondolt, hogy a férfi úgy néz rá, mint aki legszívesebben megfojtaná. Ellenállt a késztetésnek, hogy lehunyja a szemét a mereven rászegeződő tekintet előtt. – Ha értem jött, akkor csak az idejét vesztegette.

– Úgy gondolod, nem érsz annyit, hogy felkeltsd a figyelmem?

– Persze, hogy nem. A bátyám szemében én teljesen értéktelen vagyok. Ez olyan tény, amihez kétség sem fér – tette hozzá olyan magabiztos hangon, hogy Duncan biztosra vette, komolyan

is gondolja, amit mond. – És biztos, hogy ma éjjel meg fogják ölni. Bizony, sokkal több harcos van itt, mint gondolná. A külső várudvarban is van egy katonai szállás, ahol száznál is több ember van, és ők biztosan meg fogják hallani a csatazajt. Erről mit gondol? – kérdezte kezét tördelve, de nem tudta leállítani magát.

Duncan tanácstalanul figyelte a lányt. Madelyne imádkozott, hogy az iménti hír bírja jobb belátásra a bárót és nyissa fel a szemét, hogy terve eleve kudarcra van ítélve.

Imái azonban nem találtak meghallgatásra. Amikor a férfi reagált a szavaira, egyáltalán nem azt tette, amit Madelyne várt tőle. Duncan egyszerűen vállat vont.

A mozdulat felbőszítette a lányt. Úgy látszik, ez az ostoba alak mindenáron meg akar halni. – Hiú remény volt csak részemről, hogy elsétál innen, ha megtudja, milyenek az esélyei, igaz? – Így van – bólintott Duncan. Szemében meleg fény villant, meglepve a lányt. De mielőtt Madelyne reagálhatott volna rá, a fény már el is tűnt. Csak nem kineveti a férfi?

Nem volt bátorsága megkérdezni. Duncan nézte még egy hosszú percig. Aztán megrázta a fejét, elfordult és elindult a kastély felé. Nyilvánvalóan úgy vélte, elég időt elvesztegetett már rá.

Madelyne-nek elképzelése sem volt, hogy mi a férfi szándéka. Ahogy lassú, kimért lépteit nézte, akár arra is gondolhatott volna, hogy udvariassági látogatást tesz rangban egyenlő társánál.

De Madelyne jobban tudta. Hirtelen olyan rettegés fogta el, hogy szinte rosszul lett tőle. Érezte, hogy keserű epe kúszik fel a torkán, végigégetve a nyelőcsövét. Hatalmas lélegzetet vett, nagyot nyelt, hogy legyűrje rosszullétét, közben kétségbeesetten igyekezett kiszabadítani kezét a kötél fogságából. Az eluralkodó pánik lehetetlenné tette a próbálkozást, mivel eszébe jutott, hogy odabent szolgák is alszanak. Erősen kétellette, hogy Duncan emberei odafigyelnének arra, hogy csak harcosokat öljék meg. Louddon biztos nem törődne ilyesmivel.

Tudta, hogy hamarosan meg fog halni. Ez ellen semmit nem tehetett; végül is Louddon húga volt. De ha meg tudná menteni az ártatlan szolgákat, mielőtt meghal… Nem adna ez a jó cselekedet értelmet eddigi létének? Édes istenem, ha megment egy embert, nem válik élete fontossá… valakinek?

Madelyne tovább küzdött a kötéllel, közben a bárót figyelte. Amikor a férfi elérte a lépcsőt és szembefordult a harcosaival, szándéka nyilvánvaló volt. Igen, arcáról csak úgy sugárzott a düh.

Duncan lassan felemelte a kardját. És akkor felcsendült a hangja, olyan erővel, hogy beleremegtek a várfalak. Szavainak célja eltéveszthetetlen volt.

– Nincs kegyelem!

* * * * *

A csatazaj nyomasztóan hatott Madelyne-re. Felzaklatott elméje élénken maga elé tudta képzelni azokat a véres jelenetek is, amelyeket nem látott. Valójában még egyetlen csatának sem volt szemtanúja, de sokszor hallotta már a győztes tetteikkel hencegő harcosok hetvenkedő beszámolóit. Ezek a történetek mind az illetők ravaszságáról vagy merészségéről szóltak, egyik sem részletezte az öldöklés, a vele járó kegyetlenséget, félelmetes zajokat, szívszorító halálsikolyokat. Így aztán, amikor a harcosok elözönlötték a várudvart és látnia kellett, ahogy a báró bosszújának nyomán vérpatakok öntözik a fagyos földet, a poklok poklát élte át.

Hiába voltak Louddon emberei létszámfölényben, Madelyne észrevette, hogy képzettségük messze elmarad Duncan harcban jártas katonái mögött. Látta, ahogy bátyja egyik katonája karddal támad a báróra, és rögtön meg is hal botor tette miatt, mint ahogy tanúja volt annak is, hogy egy másik gyilkolni vágyó katona lándzsáját szegezi rá, de a következő pillanatban el is veszíti fegyverét, a karjával együtt és borzalmas sikollyal rogy a földre.

Madelyne gyomra felkavarodott a szörnyűségek láttán. Behunyta szemét, hogy elzárja tudatát a borzalmak elől, de az iszonyat képei tovább kísértették elméjét.

Szalmasárga üstökű, közepes termetű fiú rohant oda hozzá. Olyan izmok dudorodtak testén, hogy szinte kövérnek hatott. Tőrt húzott elő, és maga elé tartva megállt Madelyne mellett. A lány úgy vélte, a báró fegyverhordozója lehet.

A fiú figyelemre sem méltatta a lányt, szemét állhatatosan a báróra függesztette, de Madelyne úgy vélte, azért jött, hogy megvédje. Kevéssel azelőtt látta, ahogy Duncan odaint a fiúnak. Madelyne igyekezett a fiú arcára összpontosítani, aki idegesen harapdálta az ajkait. Nem tudta biztosan, hogy vajon félelmében-e vagy izgatottságában. Majd hirtelen elrohant, őrizetlenül hagyva a lányt.

Madelyne Duncan felé fordult, és látta, hogy a férfi elejtette a pajzsát. Feszülten figyelte, ahogy a fiú odarohan, hogy visszaszerezze neki. A nagy sietségben a fegyverhordozó elejtette a saját tőrét.

Madelyne sebesen odafutott, összekötözött kezével felkapta a tőrt, majd visszasietett az oszlophoz. Letérdelt, hogy köpenye elrejtse tevékenységét, és a tőrrel nekiesett a kezét fogva tartó gúzsnak. Csípős füstszag csapta meg az orrát. Éppen idejében nézett fel ahhoz, hogy lássa, amint hatalmas lángnyelv csap ki a kastély nyitott ajtaján. A harcoló katonák közé most

szolgák is keveredtek, akik rémülten próbáltak menekülni a tomboló pokol elől. A lángok sziszegve üldözték őket, felforrósítva a levegőt.

Simon, a szász intéző elsőszülött fia utat tört magának Madelyne-hez. Idős ember volt, ráncokkal barázdált arcán könnyek folytak alá, válla előregörnyedt. – Azt hittem, megölték, úrnőm – suttogta, ahogy előrehajolt, hogy talpra segítse a lányt. Elvette tőle a tőrt, és gyors mozdulatokkal elvágta a kötelet. Alighogy kiszabadult, Madelyne megragadta az öreg vállát. – Mentsd magad, Simon. Ez nem a te harcod. Siess, menekülj innen minél messzebbre. A családodnak szüksége van rád.

– De maga…

– Menj, mielőtt túl késő lenne – sürgette Madelyne. Hangja rekedt volt a félelemtől. Simon jóravaló, istenfélő ember volt, aki sokszor kimutatta iránta való jóindulatát. Öröksége és pozíciója fogva tartotta, a törvény Louddonhoz kötötte, akárcsak a többi szolgát, és Madelyne megítélése szerint ez éppen elég nagy kereszt volt egy embernek. Az isten nem lehet olyan kegyetlen, hogy az életét is el akarná venni.

– Jöjjön velem, lady Madelyne – könyörgött Simon. – Én majd elbujtatom.

Madelyne megrázta a fejét. – Jobbak az esélyeid nélkülem, Simon. A báró biztos utánam jönne. Kérlek, ne vitatkozz! – tette hozzá sietősen, amikor látta, hogy az öreg tiltakozni akar. – Menj! – kiáltotta parancsolóan, és hogy szavainak nyomatékot adjon, erősen meglökte a férfi vállát.

– Az Úr oltalmazza – suttogta Simon. Átnyújtotta neki a tőrt, majd megfordult és a kapu felé sietett, de csak pár lépésre jutott, amikor Duncan öccse a földre sodorta. Gilard nagy sietségében, hogy újabb áldozatot szedjen Louddon emberei közül, nekiütközött az öreg szolgának. Simon térdre hullott, Gilard pedig felé fordult, mintha hirtelen rájött volna, hogy újabb ellenségre talált.

Szándéka nyilvánvaló volt Madelyne számára. Nagyot sikoltott figyelmeztetésül, majd odarohant, és Gilard kardja elé állt, hogy testével védje az öreget.

– Álljon félre! – üvöltötte Gilard kardját felemelve.

– Nem! – kiáltott vissza Madelyne. – Előbb engem kell megölnie, ha őt akarja.

Gilard azonnal magasabbra emelte a kardját, csak hogy megmutassa, kész megölni a lányt. Arcán vörös foltok gyúltak a dühtől. Madelyne arra gondolt, hogy a férfi a legcsekélyebb lelkifurdalás nélkül, boldogan megölné.

Duncan látta, mi történik és habozás nélkül feléjük rohant. Gilard ugyan híres volt féktelen természetéről, de Duncan mégsem aggódott Madelyne miatt. Öccse előbb halna meg, mintsem megszegné a parancsát. Nem számít, hogy a testvére, Duncan a Wexton uradalom

bárója, és Gilard a vazallusa. Gilard tiszteletben tartja ezt a kötést. Duncan pedig nagyon is világosan fejezte ki magát. Madelyne hozzá tartozik. Senki nem érhet hozzá. Senki!

A többi szolga – lehettek vagy harmincan – is látta az esetet. Azok, akik amúgy is távol voltak még a szabadságot jelentő kaputól, odasiettek és Simon köré álltak, eleven pajzsot alkottak elesett társuk körül.

Madelyne nyugodt arckifejezéssel nézett farkasszemet Gilarddel, amely semmit sem árult el a belsejében dúló viharról.

Duncan éppen idejében ért öccse mellé, hogy tanúja legyen Madelyne különös tettének. A lány lassú mozdulattal felemelte a kezét, és félrehúzta nyakából a dús hajzuhatagot, majd higgadt hangon azt javasolta Gilardnek, hogy oda döfje a kardját, és ha lehet, akkor legyen gyors.

Gilard kővé dermedve bámult a lányra. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy blöffje nem jött be. Lassan leengedte a kardot, míg annak véres hegye a föld felé nem mutatott.

Madelyne-nek arcizma sem rezdült, ahogy Duncan felé fordult.

– A Louddon iránti gyűlölete a szolgáira is kiterjed? Ártatlan férfiakat és nőket is el fog pusztítani, csak mert a törvény arra kötelezi őket, hogy a bátyámat szolgálják?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Madelyne elfordult tőle. Megfogta Simon kezét, és talpra segítette az öreget. – Azt hallottam, hogy Wexton báró talpig becsületes ember, Simon. Gyere, állj ide mellém. Együtt nézünk vele szembe, kedves barátom.

Majd újra Duncan felé fordulva, még hozzátette. – És meglátjuk, hogy valóban becsületes-e, vagy semmiben nem különbözik Louddontól.

Madelyne hirtelen rádöbbent, hogy a tőrt még mindig a kezében szorongatja. Gyorsan a háta mögé rejtette, ujjával kitapogatott egy szakadás a köpenyén, és ügyesen becsúsztatta a fegyvert, miközben imádkozott, hogy ki ne csússzon. Hogy elrejtse tettét, kiabálva folytatta. – Ezek a jó emberek mindannyian igyekeztek megvédeni a bátyámtól, és inkább meghalok, de nem hagyom, hogy bárki is bántsa őket. Döntsön!

Duncan hangja tele volt megvetéssel, ahogy a kihívásra válaszolt. – A bátyádtól eltérően, én nem lelek örömet a gyengék legyilkolásában. Menj, öreg, hagyd el ezt a helyet. Magaddal viheted a többieket is.

A szolgák a szélnél is sebesebben engedelmeskedtek. Madelyne figyelte őket, ahogy a kapu felé rohannak. A báró könyörületessége meglepte. – Lenne még egy kérésem, báró úr. Kérem, öljön meg most. Tudom, hogy gyávaság ilyent kérni, de egyszerűen képtelen vagyok tovább elviselni a várakozást. Tegye, amit tennie kell.

A lány biztosra vette, hogy a báró meg akarja ölni. Duncan újfent elcsodálkozott a szavain. Végül úgy döntött, hogy Lady Madelyne a legkülönösebb nő, akivel valaha találkozott. – Nem áll szándékomban megölni téged, Madelyne – jelentette ki, mielőtt elfordult volna tőle. A lányon megkönnyebbülés futott át. Hitt a férfinak. Látta rajta a csodálkozást, amikor megkérte arra az ostobaságra… igen, a báró igazat mondott.

Madelyne életében először úgy érezte, hogy győzedelmeskedett. Megmentette Duncan életét, és mivel életben marad, el is tudja mondani bárkinek.

A csata véget ért. A lovakat kiengedték az istállóból, és a szolgák után kergették őket, ki a kapun. A következő pillanatban újabb lángnyelvek csaptak fel, és mohón falni kezdték az épületet.

Madelyne szemernyi sajnálatot vagy felháborodást sem tudott felfedezni magában bátyja otthonának pusztulása láttán. Ő soha nem érezte magáénak ezt a helyet. Egyetlen boldog emlékképe sem volt.

Nem, valóban nem érzett felháborodást. Duncan bosszúja éppen megfelelő büntetésnek látszott bátyja bűneire. Ezen a sötét éjjelen a lovagruhába öltözött barbár, aki merészen tudomást sem vett a királyt és Louddont összekötő szoros barátságról, igazságot szolgáltatott. Vajon mit követett el Louddon, hogy ilyen borzasztó megtorlás jutott osztályrészéül? És milyen árat fog Duncan fizetni meggondolatlan tettéért? Nem fogja-e kivégeztetni Vilmos király, ha hírét veszi a történteknek? A király hajlamos volt Louddon kedvében járni. Azt hallotta, hogy egészen szokatlan kapocs köti össze bátyját a királlyal; azt suttogták, hogy különleges barátok. És Madelyne csak az előző héten tudta meg, mit is jelentenek az ocsmány pletykák valójában. Márta, az istállómester nagyszájú felesége, nagy élvezettel ecsetelte bűnös kapcsolatuk pikáns részleteit valamelyik este, amikor a kelleténél több sört engedett le a torkán.

Madelyne nem hitt neki. Elvörösödve tagadta a rágalmakat, és közölte Mártával, hogy bátyja azért nem nősült meg, mert a hölgy, akinek a szívét adta, meghalt, mielőtt egybekelhettek volna. Márta gúnyosan mosolygott úrnője ártatlanságán, majd addig erősködött, míg elismertette vele a kapcsolat lehetőségét.

Addig az estéig Madelyne el sem tudta képzelni, hogy létezhet gyengéd kapcsolat két férfi között, és a felismerés, hogy az egyik férfi a bátyja, a másik pedig Anglia királya lenne az egész ügyet csak még visszataszítóbbá tette. Undora fizikai formát öltött, amikor kihányta egész vacsoráját, amin Márta jót mulatott.

– Égessétek fel a kápolnát! – hallotta Duncan harsány parancsszavát, és ez visszarántotta a jelenbe. Gyorsan felkapta szoknyája szélét és a templom felé rohant, remélve, hogy sikerül

magához vennie csekély holmiját, mielőtt a parancsot végrehajtanák. Úgy tűnt, senki nem figyel rá.

Duncan akkor kapta el, amikor az oldalajtóhoz ért. A férfi mindkét kezével a falnak támaszkodott, csapdába ejtve a lányt. Madelyne riadtan felsikoltott, majd megfordult, hogy szembenézzen a férfival.

– Nincs olyan hely, ahová elrejtőzhetnél előlem, Madelyne – mondta halk, szinte unott hangon.

– Nem akarok elrejtőzni senki elől. – Madelyne igyekezett elrejteni dühét.

– Akkor meg akarsz égni a kápolnáddal együtt? Vagy talán a titkos folyosót akarod használni, amiről beszéltél?

– Egyiket sem. De minden holmim a templomban van, és oda igyekeztem, hogy magamhoz vegyem. Azt mondta, hogy nem akar megölni, ezért arra gondoltam, hogy magammal viszem az útra a dolgaimat.

Amikor Duncan nem reagált a magyarázatára, Madelyne újra próbálkozott, bár nagyon nehéz volt értelmesen gondolkodni Duncan figyelő tekintete előtt. – Nem kérek valami nagy dolgot, csak az oltár mögé rejtett ruháimat szeretném.

– Nem kérsz nagy dolgot? – suttogta a férfi. Madelyne nem tudta, hogyan értelmezze a kérdést, vagy a báró arcán megjelenő mosolyt. – Igazán azt várod tőlem, hogy elhiggyem, a templomban laksz?

Madelyne azt kívánta, bárcsak lenne annyi bátorsága, hogy megmondja a férfinak, cseppet sem érdekli, hogy mit hisz. Istenem, micsoda gyáva nő vagyok, gondolta. De a hosszú évek fájdalmas leckéi árán megtanult önuralom most is segítségére sietett. Hűvös nyugalmat erőltetett magára, ahogy a báróra pillantott. Sőt, még arra is telt az erejéből, hogy látszólag közönyösen vállat vonjon.

Duncan látta a kék szemekben megcsillanó dühös szikrát. Csak egy villanás volt, és amilyen gyorsan jött, rögtön el is tűnt. A férfi meg volt győződve róla, hogy észre sem veszi, ha nem bámulja olyan figyelmesen a lány arcát. Igazán bámulatra méltóan tudja fegyelmezni magát egyszerű nő létére.

– Felelj nekem, Madelyne. Azt szeretnéd, hogy elhiggyem, a templomban laksz?

– Nem lakom ott – mondta a lány, amikor már nem állhatta tovább a vesébe látó tekintetet. – Csak ott rejtettem el a holmimat, hogy reggel könnyebben el tudjak menekülni.

Duncan komoran összevonta a szemöldökét. Tényleg ennyire ostobának hiszi ez a lány? Csak nem fog ilyen bolondságot elhinni? Nincs olyan nő a világon, aki önként elhagyná az otthon

kényelmét és biztonságát, hogy útra keljen a zord hegyek között. És különben is, hová menne?

Úgy döntött, hogy ellene fordítja a kitalált történetet, csak hogy lássa, hogyan reagál a lány, amikor hazugsága lelepleződik. – Elhozhatod a holmidat.

Madelyne nem akarta kísérteni jó szerencséjét. Úgy vélte, a báró beleegyezésével együtt ahhoz is hozzájárult, hogy valóra váltsa tervét és elhagyja az erődöt. – Akkor távozhatok az erődből? – tört ki belőle a remény, mielőtt meggondolhatta volna. Istenem, hogy remeg a hangja!

– Igen, Madelyne, elhagyod ezt az erődöt – bólintott a férfi.

Még rá is mosolygott. Madelyne-t nyugtalanította a viselkedése. Figyelmesen bámult rá, hátha olvasni tud az elméjében, de gyorsan rájött, hogy hiába kísérletezik ilyesmivel. Duncan mesterien álcázta az érzéseit, túl mesterien ahhoz, hogy kitalálhassa, igazat mond-e vagy sem. Madelyne átbújt a férfi karja alatt, és végigrohant a sötét folyosón a templom hátulja felé. Duncan szorosan a nyomában haladt.

A vászonzsák pontosan ott várta, ahová az előző nap rejtette. Madelyne a karjára kapta a csomagot, majd megfordult és Duncanre nézett. Ki akarta fejezni a háláját, de a férfi meglepett arca láttán habozni kezdett.

– Nem hitt nekem, ugye? – kérdezte őszinte csodálkozással.

Duncan csak komor tekintetet vetett rá, majd megfordult és elindult kifelé. Madelyne követte. Keze vadul reszketett. Arra gondolt, hogy most jönnek ki rajta a csata borzalmai. Mennyi vér, mennyi halott! Gyomra és elméje egyaránt lázadozott az átéltek ellen, és csak abban reménykedett, hogy tudja tartani magát, míg Duncan és a harcosai el nem mennek.

Abban a pillanatban, amikor kiléptek, fáklyák repültek a templomba. A lángok éhes farkasként vetették magukat a faépületre, és vad, pusztító táncuk hamarosan a földdel tette egyenlővé a kegyhelyet.

Madelyne jó ideig figyelte a tüzet, míg észre nem vette, hogy Duncanbe kapaszkodik. Akkor gyorsan elrántotta a karját és odébb lépett.

Megfordult és látta, hogy a harcosok behozták lovaikat a belső várudvarba. Legtöbbjük már a nyeregben ült és uruk parancséra várt. Az udvar közepén egy csodálatos ló állt, egy hatalmas, fehér mén, majd két tenyérrel magasabb az összes többinél. A szőke fegyverhordozó közvetlenül a pompás állat előtt állt, és igyekezett kézben tartani a gyeplőt. Próbálkozását nem sok siker koronázta. A csodás mén kétségtelenül Duncanhez tartozott, termetéhez és rangjához illő fenséges teremtmény.

Duncan ránézett és az állat felé intett. Madelyne összevonta a szemöldökét a parancsoló mozdulatra, de önkéntelenül is a hatalmas ló felé indult. Minél közelebb jutott hozzá, annál inkább elfogta a félelem. Elméje csücskébe sötét gondolat fészkelte be magát.

Édes istenem, a férfi nem akarja itt hagyni.

Madelyne mély lélegzetet vett, így próbálta megnyugtatni magát. Azt mondogatta magának, túlságosan kimerült ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. A báró természetesen nem akarja magával vinni. Miért is tenné, hiszen ő semmi értékkel nem bír a bátyja szemében.

Mégis úgy gondolta, hogy szüksége van a férfi megerősítésére. – Ugye, nem akar magával vinni? – bukott ki belőle a kérdés. Hangja feszült volt, és ezt ő is tudta, de képtelen volt félelmét elrejteni.

A báró odasétált hozzá, elvette tőle a zsákot és odadobta a fegyverhordozójának. Madelyne megkapta a választ. Figyelte, ahogy a férfi könnyedén a nyeregbe szökken, majd felé nyújtja a kezét.

Madelyne lassan hátrálni kezdett. Az isten legyen hozzá irgalmas, de kénytelen lesz ellenszegülni a férfinak. Tisztában volt vele, ha megpróbálná megmászni az ördögi lényt, csak megalázná magát, mert elájulna, vagy ami még rosszabb, sikítozni kezdene. Ami azt illeti, inkább választotta volna a halált, mint a megaláztatást.

Jobban félt a lótól, mint a bárótól. Sajnálatos módon Madelyne műveltsége meglehetősen hiányos volt, ami pedig a lovaglótudományt illeti, nem is létezett. Néha még most is visszatértek ifjúkori emlékei, amikor Louddon adott neki néhány lovaglóleckét kifejezetten azzal a céllal, hogy alázatosságra nevelje. Felnőtt nőként belátta, hogy félelmei alaptalanok, de a benne élő félénk gyermek valami makacs, érthetetlen rémülettel újra és újra felriadt, ijedt tiltakozással.

Még egy lépést hátrált, majd lassan megcsóválta a fejét, így utasítva vissza Duncan segítségét. Döntése végleges volt; inkább megöleti magát, de nem ül fel arra a lóra.

Meg sem gondolva, hová indul, megfordult és lassan elsétált a férfitól. Annyira reszketett, hogy néhányszor meg is botlott. Lassan páni félelem uralkodott el rajta, annyira, hogy a látását is elhomályosította, de szemét a földre szegezve elszántan folytatta útját.

Amikor Louddon egyik megcsonkított katonájához ért, megtorpant. A férfi arca borzasztóan eltorzult a végső haláltusában. Ez a látvány volt az utolsó csepp a pohárban. Ott állt a mészárlás közepén, a halott katonára meredve, amíg meg nem hallotta az elkínzott sikoly visszhangját a távolban. A hang szívszaggató volt. Madelyne a fülére szorította a két kezét, hogy kizárja a borzasztó hangot az elméjéből, de ez sem segített. Az iszonyú sikoly nem akart elhallgatni.

Amikor Madelyne sikítani kezdett, Duncan mozgásra bírta a lovát. A lány mellé ugratott, lehajolt és különösebb erőfeszítés nélkül a karjaiba emelte.

Madelyne elhallgatott, amikor a férfi megérintette. Duncan gondosan betakargatta foglyát a köpenyével. A lány arca a láncinghez nyomódott, és a férfi arra is szakított időt, hogy Madelyne köpenyét odaigazítsa, hogy az érdes láncszemek helyett puha báránybőrnek dőljön a lány.

Meg sem kérdőjelezte, honnan ered a vágy, hogy gyengéd legyen a lánnyal. Lelki szemei előtt felvillant a kép, ahogy Madelyne előtte térdel és félig megfagyott lábát a ruhája alá vonja, hogy saját testének melegével keltse életre az élettelen ujjakat. Ez nagy szívesség volt. A legkevesebb, amit megtehet, hogy viszonozza. Végül is, elsősorban ő a felelős azért, hogy a lánynak ilyen fájdalmat kellett átélnie.

Duncan nagyot sóhajtott. Innen már nem lehet visszakozni. A pokolba, hiszen olyan egyszerű tervet eszelt ki. Erre tessék, felbukkan egy asszony, és máris összezavar mindent.

Volt elég átgondolnivalója. Noha nem volt tudatában, Madelyne alaposan megkavarta a dolgokat. És neki megoldani a helyzetet, mondta magának. A terv megváltozott, akár tetszik, akár nem, mivel azt teljes biztonsággal tudta – és ez ámulatba ejtette, ugyanakkor fel is dühítette –, hogy soha nem engedi el Madelyne-t maga mellől.

Duncan szorosabbra fogta ölelését a lány körül, és végre jelt adott az indulásra. Ő maradt utoljára. Amikor az utolsó harcos is elhagyta a várat, és csak Gilard és a fiatal fegyverhordozó maradt hátra, Duncan még egy értékes percet azzal töltött, hogy megszemlélje a pusztítást. Madelyne hátrahajtotta a fejét, hogy jól láthassa Duncan arcát. A férfi valószínűleg megérezte, hogy nézi, mert lassan leengedte a tekintetét, amíg egyenesen a lány szemébe nem nézett.

– Szemet szemért, Madelyne.

A lány várta, hogy többet is mond, hogy elmagyarázza, mivel szolgált rá bátyja erre a szörnyű megtorlásra, de a férfi csak bámult rá, mintha azt várta volna, hogy magától megvilágosodjon. Nyilvánvalóan nem óhajtott mentegetőzni az elkövetett erőszak miatt. És akkor Madelyne megértette. A győzteseknek nem kell magyarázkodniuk.

Megfordult és a romokra nézett. Eszébe jutott az egyik történet, amit nagybátyja, Berton atya mesélt a pun háborúk idejéből. Rengeteg történetet ismert, többségüket az egyház nem is nézte jó szemmel. De Berton atya ennek ellenére elmesélte őket Madelyne-nek, olyan neveltetést nyújtva ezzel unokahúgának, amelyet a legszigorúbb módon büntettek volna az egyház vezetői, ha tudomást szereznek róla.

A pusztítás, amelynek szemtanúja volt, az ősi Karthágó történetét idézte emlékezetébe. A harmadik és egyben az utolsó háború során a győztes Róma a földdel tette egyelővé a várost, miután elvesztette a küzdelmet. Amit nem pusztított el a tűz, azt eltemették. Egyetlen egy kő sem maradhatott a felszínen. Végső csapásként földjét felszántották, és sóval vetették be, hogy soha semmi ne nőjön ott többé.

Ezen az éjjelen a történelem megismételte önmagát; meggyalázták Louddont, és mindent, ami hozzá tartozott.

– Delenda est Carthago1 _{– suttogta maga elé Madelyne Cato esküjét az ősi időkből.}

Duncant meglepte Madelyne kijelentése. Csodálkozott, honnan ismer a lány ilyen idézeteket. – Igen, Madelyne. Akárcsak Karthágót, a bátyádat is el kell pusztítani.

– És én is Loud… Karthágóhoz tartozom? – Madelyne nem akarta kimondani bátyja nevét. – Nem, Madelyne, te nem tartozol Karthágóhoz.

A lány bólintott, majd szorosan lehunyta a szemét és Duncan mellkasának dőlt. Duncan az álla alá nyúlt és felemelte, így kényszerítve, hogy újra a szemébe nézzen.

– Nem tartozol Louddonhoz, Madelyne. Ettől a pillanattól fogva hozzám tartozol. Megértetted?

Madelyne bólintott.

Duncan enyhített a szorításán, amikor látta, hogy mennyire megrémíti a lányt. Még egy hosszú percig némán figyelte, majd lassan, és igen, nagyon gyengéden a fejére húzta a köpenyt.

– Azt hiszem, egyetlen férfihoz sem szeretnék tartozni – suttogta Madelyne a köpeny meleg biztonságában.

Duncan meghallotta. Lusta mosoly futott át az arcán. Az, hogy mit akar Lady Madelyne, jelen pillanatban egyáltalán nem számított. Igen, a lány már hozzá tartozik, akár akarja, akár nem. Lady Madelyne megpecsételte a saját sorsát, amikor megmelegítette a lábát.

H

„Rútabb jogtalanságot elkövetni, mint elszenvedni”

PLATÓN: GORGIASZ2





1 _{„Karthagót le kell rombolni!" - az id. Cato szólt sürgetően a római szenátushoz Róma ősi ellenségeiről. Az első}

két pun háborúban már vereséget szenvedett Karthágó Cato sürgetése után, a 3. pun háborúban (i.e. 149-146) bukott el.

Egész éjjel és másnap is egyhuzamban lovagoltak észak felé. Mindössze kétszer álltak meg, hogy a lovak kipihenjék valamelyest a báró diktálta gyilkos iramot. Madelyne félrevonulhatott néhány percre, de lába alig bírta el, így az is komoly nehézséget okozott, hogy legelemibb szükségleteit elvégezze, és mire kinyújtózhatta volna elfáradt tagjait, Duncan újra nyeregbe emelte.

Mivel sokan voltak, Duncan biztonságban érezte magát annyira, hogy a főutat kövesse. Útnak ugyan csak a legnagyobb jóindulattal lehetett nevezni az ösvényt, melyet félig-meddig benőtt az útszéli bozótos, és az útra behajló csupasz ágak is alaposan próbára tették a harcosok éberségét. Az út legnagyobb részét felvont pajzsokkal tették meg. Madelyne azonban teljes biztonságban érezhette magát Duncan fegyverzetének és köpenyének oltalmában.

Most jó szolgálatot tett a magukkal hozott felszerelés, megmentve a sérülésektől azokat is, akik nyitott sisakban és üres kézzel lovagoltak. A zord viszonyok nem is okoztak nagyobb fennakadást, csak a haladásukat lassították némileg.

A kimerítő iram majdnem két napig folytatódott. Mire Duncan végre kijelentette, hogy az éjszakát egy elhagyatott szurdokban fogják tölteni, amit ő fedezett fel, Madelyne meg volt győződve róla, hogy a férfi nem is emberi lény. Hallotta, ahogy a harcosok maguk között farkasnak hívják vezérüket, és nagyon is megértette a párhuzamot; Duncan kék-fehér címerpajzsán ott díszlett a szörnyű ragadozó képe. A lány úgy képzelte, hogy fogvatartójának anyja minden bizonnyal valami pokolbéli démonasszony lehetett, az apja pedig egy hatalmas, ronda farkas. Csak ez magyarázza, hogy képes ilyen döglesztő és embertelen iramot diktálni anélkül, hogy elfáradna.

Mire elérték éjszakai szálláshelyüket, Madelyne rosszul volt az éhségtől. Egy nagyobb szikladarabon ült és figyelte, ahogy a harcosok ellátják a lovaikat. Egy nemesembernek első a lova, hiszen anélkül a lovag teljesen tehetetlen. Ezt Madelyne nagyon is jól tudta. Igen, előbb a lovak jönnek, minden egyéb várhat.

Miután a lovakat ellátták, a katonák tüzeket gyújtottak. Egy-egy apró máglya körül nyolc-tíz ember csoportosult. Végül vagy harminc tűz lángja világította be a szurdokot. Fényükben világosan kirajzolódtak a fáradt katonák megroskadt alakjai. Végül elérkezett az étkezés ideje is. Pár falat száraz kenyér és egy kevés sajt jutott mindenkinek. Kesernyés sörrel töltött kupák jártak körbe. Madelyne azt is észrevette, hogy a katonák csak módjával kortyolnak az italból. Arra gondolt, hogy elővigyázatosságuk győzedelmeskedett a vágy felett, hogy alaposan leigyák magukat és megfeledkezzenek a hátuk mögött lévő fárasztó napról. Az éjjel szükségük lehet a józanságukra, mivel táborhelyük nem látszott éppen biztonságosnak.

Az utazók mindig ki voltak téve a portyázó bandák támadásainak, akik éhes keselyűként csaptak le a náluk gyengébb vándorra, a prédára leső vadállatokról nem is beszélve, amelyek célja nem sokban különbözött a kétlábú ragadozókétól.

Duncan a fegyverhordozóját bízta meg, hogy Madelyne szükségleteivel törődjön. A fiút Anselnek hívták, és komor arcán látszódott, hogy a feladat nincs igazán ínyére.

Madelyne azzal vigasztalta magát, hogy minden egyes mérfölddel közelebb jutnak saját titkos céljához. Mielőtt Wexton báró beleavatkozott volna sorsába, Madelyne megtervezte a saját szökését. Unokatestvéréhez szeretett volna eljutni, Skóciába. Most rá kellett döbbennie, hogy milyen naiv is volt, amikor azt hitte, képes lesz a maga erejéből eljutni oda. A napnál is világosabb volt számára, hogy legfeljebb egy-két napig húzhatta volna ki egyedül az egyetlen olyan lovon Louddon istállójából, amelyik nem vetette ki rögtön a nyeregből. A csapott hátú. öreg kanca valószínűleg ki sem bírta volna az utat. Erős ló és megfelelő ruha nélkül a szökés egyenlő lett volna az öngyilkossággal. És a sebtében pergamenre vetett térkép – Simon hiányos memóriájának terméke – könnyen tévútra vezette volna.

Noha maga is belátta, hogy terve őrültség, mégsem mondott le róla. Madelyne görcsösön kapaszkodott az utolsó reménysugárba pusztán azért, mert nem látott más kiutat maga előtt. A báró otthona minden bizonnyal csak egy ugrásra van a skót határtól. Vajon milyen messze lehet onnan unokatestvére háza. Talán gyalog is megteheti az utat odáig.

Az előtte álló akadályok visszariaszthatták volna, de ő nem hagyta, hogy befolyásolják. Gyorsan félresöpörte a józan érveket, és igyekezett arra koncentrálni, hogy mire lesz szüksége. Először egy jó ló, másodszor elegendő élelem, és végül isten áldása. Madelyne úgy döntött, hogy nem jó a sorrend, és isten áldását előretette, a lovat pedig az utolsó helyre, amikor meglátta a bárót a tábor közepe felé sétálni. Uramisten, nem ő a legnagyobb akadály mind közül? Na igen, a félig ember, félig farkas Duncant lesz a legnehezebb megkerülnie. A férfi egy szót sem szólt hozzá, mióta elhagyták Louddon erődjét. Madelyne betegre izgulta magát a férfi határozott kijelentésén, miszerint ő ezentúl hozzá tartozik. Ugyan mit akar ez jelenteni? Azt kívánta, bárcsak lenne elég bátorsága magyarázatot kérni. De a báró olyan hűvösnek és megközelíthetetlennek látszott, hogy szinte félni kezdett tőle.

Madelyne végtelenül kimerültnek érezte magát. Most nincs ereje ahhoz, hogy a férfi miatt aggódjon. Majd ha kipihente magát, kimódolja, hogyan szökhetne meg. Elvégre egy fogolynak kötelessége elszökni, nem igaz?

Ugyanakkor tudta, hogy hiányoznak a képességei egy ekkora feladathoz. Ugyan mi hasznát veszi, hogy tud írni és olvasni? Soha senki nem fog tudomást szerezni szokatlan képességéről, hiszen teljesen elfogadhatatlan, hogy egy nő ilyesmihez értsen. Ami azt illeti, a

nemesemberek nagy része még a saját nevét sem tudta leírni. Még az ilyen egyszerű feladathoz is szent emberek segítségét vették igénybe.

Madelyne nem hibáztatta nagybátyját hiányos neveltetése miatt. A jó öreg akkora örömet lelt abban, hogy ősi történeteket mesélt neki. Kedvenc meséje az Odüsszeuszról szóló volt. A mítoszbéli harcos lett a társa kislány korában, amit nagyrészt kitöltött a rettegés. Azt képzelte, mintha Odüsszeusz ott ülne mellette a hosszú, sötét éjszakákon. Segített legyőzni a félelmét, amikor Louddon érte jött, hogy visszavigye otthonába.

Louddon! Már a sötét névtől is összeszorult a gyomra. A férfi volt az oka, hogy Madelyne túlélő képességei a nullával voltak egyenlők. Az isten szerelmére, hiszen még lovagolni sem tudott! És ezért csakis a bátyja okolható. Hatéves lehetett, amikor Louddon párszor elvitte lovagolni, de Madelyne olyan tisztán emlékezett ezekre a kirándulásokra, mintha csak tegnap történtek volna. Hogy is felejthetné, hogy micsoda bolondot csinált magából, legalábbis Louddon ezt üvöltötte, ahogy billegett a nyeregben mint valami szalmabábú.

Amikor bátyja felfedezte, mennyire fél, odakötözte a nyereghez, és nagyot csapott a ló hátuljára, hogy az tovaszáguldott árkon-bokron át.

Rémülete felizgatta bátyját. Addig folytatta a kínzást, amíg Madelyne meg nem tanulta elrejteni az érzelmeit. Attól kezdve Louddon nem lelt több örömet a szadista játékban.

Mióta csak az eszét tudta, apja és bátyja mindig is gyűlölte őt, pedig ő mindent megpróbált, hogy kivívja a szeretetüket. Amikor nyolcéves lett, rövid látogatásra édesanyja öccséhez, Berton atyához küldték. A rövid látogatásból aztán hosszú, békés évek lettek. Berton atya volt az egyetlen élő rokona édesanyja családjából. Berton atya a legjobb tudása szerint nevelte, és állandóan azt mondogatta neki, hogy apja és bátyja a vesztes, nem ő. Addig mondogatta, míg végül Madelyne is majdnem elhitte.

Igen, a nagybátyja jó és érző szívű ember volt, akinek gyengéd gondoskodása jótékony hatással volt Madelyne jellemére. Sok mindent megtanított neki, köztük egyetlen praktikus dolgot sem, és úgy szerette őt, ahogy csak egy apa szeretheti a gyermekét. Elmagyarázta neki, hogy Louddon valójában minden nőt megvet, de Madelyne a szíve mélyén nem tudott hinni neki. Bátyja szerető gondoskodással vette körül nővéreit. Clarissát és Sarát is a legelőkelőbb udvarházakba küldte, hogy megfelelő nevelésben részesüljenek, és mindkettőjüknek tekintélyes hozományt biztosított, noha kettejük közül csak Clarissa ment férjhez.

Berton atya azt is elmondta neki, hogy apja azért nem akar tudni róla, mert nagyon hasonlít az anyjára, egy kedves, gyengéd asszonyra, akit feleségül vett, majd rögtön ellene is fordult, alighogy elhangzottak a házastársi eskü szavai. Nagybátyja nem tudta, mi lehet a pálfordulás oka, de ennek ellenére apját hibáztatta érte.