Szereplők
Douglas, 12 éves.Kissé túlsúlyos, bumfordi, nem valami bátor, de arany szíve van. Ezenfelül remek a humorérzéke, és imádja a csípős beszólásokat. Kedvenc időtöltése a képregények olvasása. Édesanyja meghalt, amikor ő még kicsi volt, így Douglas az apjával él, aki a munkája miatt gyakran költözik más városokba. Ez megnehezíti, hogy barátokat szerezzen. Különleges képessége, hogy kapu: azaz képes akaratlanul megnyitni idő- és térbeli dimenziókat, valamint az átjárást élők és holtak között.
Crystal, 12 éves.
Ő a bandavezér. Korához képest igen érett. Élénk vadóc, igazi vásott kölyök, aki mindig kész akár tömegverekedésbe is belevetni magát. Árva, nagyanyja nevelte, aki az eredeti Láthatatlanok banda tagja volt, és aki megtanította, hogyan tartsa kordában telepatikus képességét, vagyis mások gondolatainak, érzelmeinek érzékelését.
Peter, 12 éves.
Félénk, szemüveges, nincsenek különös képességei, viszont hatalmas deduktív intelligenciával rendelkezik. Szülei merevek, szigorúak, megkövetelik a nagyon formális öltözködést és a választékos beszédet. M indez nem teszi őt népszerűvé a M isty Bay-i gyerekek körében. Nagyon szereti az állatokat, különösen a macskákat, de szülei sosem engedték, hogy saját cicája legyen.
Kendred Halloway, azaz Ken bácsi, aki akárcsak Crystal nagymamája, az eredeti Láthatatlanok csapatának extagja. M élyen altruista és álmodozó típus. Ő teremtette meg M isty Bay könyvtárát, amelynek igazgatója. Felesége Hettie.
Hettie néni, Ken bácsi felesége. M olett, derűs természetű, sokkal ártatlanabb léleknek tűnik, mint amilyen valójában. Kiváló szakácsnő.
Robert Kershaw, gúnynevén: „a vadászkopó”. Újságíró, célratörő és titokzatos. Úgy jut el M isty Baybe, hogy egy magukat „Láthatatlanok”-nak nevező fantom gyerekbanda nyomát követi (amely legalább tíz éve fel-felbukkan valahol az USA-ban, mindig ott, ahol bajba került gyerekek vannak). Damon Knight, az eredeti Láthatatlanok exvezére. Élete nagy részét Dél-Afrikában töltötte, ahol milliomos lett.
Angus Scrimm, Ken bácsi ifjúsága idején a városka polgármestere. Valójában gonosz varázsló, aki gyerekeket rabolt el, hogy rituálisan feláldozza őket azért, hogy ő lehessen a Legfőbb M águs. M ost minden jel arra vall, hogy visszatért…
A régi Láthatatlanok Damon
Devlin Greta
Ken (Douglas majdani nagybácsija) M ark
Bevezetés
Félhomály. Dohszag és nedvesség.Az öreg a poros asztalra helyezte a sakktáblát.
Nem volt igazi sakktábla. Valamikor pénztárgép vagy utazóláda takarója lehetett. Az öreg kirajzolta az egymást keresztező vonalakat és egy széndarabbal besatírozta a feketének szánt kockákat.
Elkezdte kirakni a kődarabokat, amelyekben csak az ő szeme volt képes felismerni a figurákat. Viszont mindegyik megvolt, és kiválóan lehetett volna játszani velük. M élyet sóhajtott. Hány éve várt már, s most végre elérkezett a pillanat.
Az öreg kiélvezte azt a kis időt, ami még hátravolt a játszma kezdetéig. M ég egyszer végigfuttatta szemét a szűk, sziklába vájt helyiségen, amelyben tartózkodott. Végül kinyújtotta a kezét, és
1
A Láthatatlanok
Angus Scrimm ódon hajléka némán magaslik a sziklazátonyon. Az éjszaka tiszta és langyos. Minden nyugodt.
De ez csak a látszat, mert három gyerek a ház fogságában szörnyű sorsára vár, amelyet elképzelni sem lehet. Föld alatti cellájukba zárva először szökni próbáltak, majd kiabáltak. De senki nem hallotta őket. Senki nem jöhet, hogy segítsen nekik. Egyetlen felnőtt sem.
– Láthatatlanok! Itt vagytok? – suttogja Damon. Tizenhárom éves, ő a Láthatatlanok bandavezére. Egy bokor alatt lapul a villa mögött.
A közelben semmi nem árulkodik mások jelenlétéről, márpedig megkapja a választ. Sorra érkeznek a suttogó hangok a házat körülölelő bozótból.
– Itt vagyok, Greta! – Itt vagyok, Mark! – Itt vagyok, Ken! – Itt vagyok, Devlin! – Itt vagyok, Susan!
– Rendben – feleli Damon. – A helyzet a következő: azok a gyerekek csak bennünk reménykedhetnek. Scrimm kemény dió, de ha mindnyájan egyszerre próbálunk bejutni a házba, nem hiszem, hogy képes valamennyiünket megállítani. Ha valakit elcsíp, az ő baja, rendben? Aki elsőnek ki tudja szabadítani a gyerekeket, azonnal a rendőrségre szalad, és elmond mindent. Mire háromig számolok: egy… kettő…
Damon hezitál. Ez a küldetés cseppet sem olyan, mint a többi: ezúttal a veszély nagyon is valóságos. Ha valamelyiküket elkapják, sokkal borzasztóbb sors vár rá, mint azokra a gyerekekre, a felelősség pedig az övé. De most már nincs visszaút. Scrimm nem együgyű fickó: már bizonyára észrevette jelenlétüket. Tudja, kik ők és egy szempillantás alatt kiderítheti, hol laknak. Odamenne és egyenként összeszedné valamennyiüket… Nem, most már nem lehet visszakozni.
– Három! – suttogja végül.
Nem tudhatja, hogy ez az egyetlen szó mindnyájuk életét megváltoztatja.
Abban a pillanatban Greta, Mark, Ken, Devlin és Susan elő ugranak, mindegyik Angus Scrimm háza más-más szeglete felé.
Tudatában vannak annak, hogy némelyikük esetleg kidől a sorból, de készek a kockázatra: a három fogságba esett gyerek sorsa most az ő kezükben van.
Greta érkezik elsőnek. Megrázza a fejét, hogy hosszú, fekete hajának arcába lógó tincsétől megszabaduljon, majd kidugja a fejét egy ablakon. Nincs ott senki, de az ablak csak félig van behajtva. – Biztos vagy
magadban, mi, Scrimm? – gondolja a kislány. – M a éjszaka után kevésbé leszel bizakodó! – És máris
eltűnik a ház sötétjében.
Mark a hátsó bejárat felé igyekszik. A kezében szorongatott baseballütő némi biztonságérzetet ad. Lenyomja a kilincset és… nyílik!
– Túl könnyű – tűnődik egy pillanatra. – Scrimm vagy tökhülye, vagy számított ránk…
Átlépi a küszöböt, s miközben behatol a sötétségbe, újabb gondolat fut át rajta: lehet, hogy Scrimmnek nincs mitől félnie? Az a néhány betörő, aki idemerészkedett, többnyire rossz véget ért, néhányan meg is bolondultak. Mi több, Damon attól tart, Scrimm a rendőrséget is a markában tartja.
Ken messziről felfedezett egy hosszú ablakot a földdel egy szintben, olyat, amit a szuterének szellőztetésére használnak. A gyerekek épp ilyen helyen lehetnek elrejtve. Zárva. De máris kezébe akad egy kő. Kibújik a dzsekijéből, és belecsavarja. A legalkalmasabb arra, hogy tompítsa az ütés zaját. Mozgást hall a háta mögött… Damon, csak Damon az. Egyszerre támadt ugyanaz az ötletük. Annál jobb. Kisvártatva már mindketten odabent vannak.
Devlin bizonytalan: látta, hogy a többiek akadálytalanul bejutottak. Különös. És ha ez egy csapda? A házból ugyan egy pisszenés sem hallatszik, de lehet, hogy a társait már elcsípték és ez vár őrá is. Talán az a legjobb, ha vár pár percet. Időt hagy a többieknek, hogy megkeressék a gyerekeket, s ha közben bajba kerülnek, tudjon a segítségükre sietni. Igen, az a legjobb, ha most vár. Ez jó ötlet. És biztonságos.
Susan észreveszi, hogy Devlin lemaradt. Először oda akar menni, hogy megtudja, mi baja, majd megváltoztatja tervét: ha nem szánja rá magát, hogy jöjjön, jobb, ha kint marad. A végén még valami bajt keverne. Egy másik nyitott ablakhoz ér, éppen szemközt azzal, ahol Greta bemászott. Rossz jel, hogy Scrimm mindent így tárva-nyitva hagyott… És mi van, ha már meg is ölte a gyerekeket? Nem, erre most ne is gondoljunk! Muszáj koncentrálni, és meggyőzni a lábait, hogy hagyják már abba a remegést!
Greta botorkálva tapogatózik a szobában, ahol a hold kékes derengése adja az egyetlen fényforrást a kútmély sötétség és a halvány fényszigetek között. Egy pillanatra elfogja a düh, amiért Damon olyan határozottan megtiltotta, hogy akár egy öngyújtót hozzanak magukkal. Ám e pillanatban a folyosó felől valami megnyikordul, s máris igazat ad Damonnak: ebben a sötétben semmi nem árulkodik a jelenlétéről. Talán, ha tökéletesen
mozdulatlan marad… – Hé, ki van itt?
Scrimm hangja lenne? Biztosan nem állítja, de úgy tűnt, a hang gúnyosan, gonoszul szólt. A szíve vadul kalapál. A léptek a folyosóról egyre közelednek. Szeretne visszamenni az ablakhoz, de már túlságosan eltávolodott. A folyosóra nyíló ajtó előtt kellene elhaladnia, de nincs hozzá mersze. Nincs hozzá mersze!
– Gyere csak kismadaram, gyere Angus bácsihoz. Nem bántalak…
Kétségbeesve körülnéz. Kiáltson segítségért? De akkor lebuktatja a barátait is… A keze a bicskára téved, amit Damontól kapott. Egyet ő, egyet Susan. – Jobb, ha ez a lányoknál van – mondta. – Nagyobb biztonságban érzik magukat.
Hirtelen felfedezi, hogy a szoba végében van egy másik ajtó. Minden bátorságát összeszedve elindul abba az irányba.
Mark az ebédlőnek vélt szobán vág keresztül. Az egyik hatalmas asztal mögött mintha egy árnyék suhanna. – Gyerekek – suttogja Mark, miközben nyirkos tenyerével egyre szorosabban markolja a baseballütőt. – Fiúk, ti vagytok?
Semmi válasz, csak valami hörgés. Öblös morgás az előbb látott árnyék irányából. Egy hatalmas állat vicsorgása.
– Jaj mamám… – motyogja Mark. Hirtelen a kezében szorongatott ütő már egyáltalán nem nyújt többé magabiztosságot.
Visszarohan az ajtóhoz, amelyen belépett. Folyosó, aztán még egy szoba és még egy folyosó. A padlón kaparó karmok hangja elárulja, hogy a dög a nyomában van.
„Gyerünk, szedd össze magad, már csaknem megmenekültél” – nógatja magát. – „Kanyarodj el a
sarkon, aztán fuss cikcakkban, rázd le!”
Az állat már csaknem a testét éri. Székeket borít fel, nekiütközik az ajtófélfáknak: rettentően hatalmas. Nem! Itt nincs menekvés! Rossz folyosót választott. Mark újból szaladni kezd, s közben sírva fakad. A dög fogai ott csattognak mögötte, de a semmit harapja. A nyakában érzi a fenevad forró leheletét.
– Mit kellett volna? – böki oda Ken félvállról. Egy titkos terembe jutottak, ami könyvtárként szolgál, s most minden figyelmét a könyvek kötik le.
– Nem is tudom… mintha valaki futott volna…
– Nézd csak! – suttogja Ken izgatottan. Az ujjait végigfuttatja a könyvek során. – Több száz évesek lehetnek! Figyeld csak, micsoda címek: M ágikus telihold, A boszorkány kalapácsa, Rítusok és ördögűzések…
Damon körülnéz. A poros polcok roskadoznak a hasonló kötetektől. „A nemholtak világa” – betűzi a címeket. – De mas…, De mast…
– De M asticatione M ortuorum – latinul van. Itt a legtöbb könyv egyenként ér annyit, mint egy-egy autó.
Hogy jutott hozzájuk?
– Inkább az a kérdés: mihez kezd velük? Ebben a pillanatban visszhangot ver egy kiáltás.
– Ezt már csak hallottad? – sziszegi Damon és megragadja Ken ingujját. – Mark volt az – feleli a barátja. – Bajban van. – Gyerünk, segítsünk neki!
– Nem. Az egyezség nem így szólt! Folytatnunk kell a gyerekek keresését! – Ken szégyenkezett, amiért magára akarja hagyni Markot, de azt is tudja, hogy csak ő meg Damon lehetnek a szerencsétlen ártatlanok egyetlen reménye.
– A fenébe! – kel ki magából Damon. Eltaszítja Kent és a lépcső felé rohan. – Nem hagyhatom, hogy megöljék!!
Ken még látja, amint eltűnik a lépcsőkön. Elmorog egy káromkodást, majd a barátja után veti magát, de valami megragadja a figyelmét: az olvasóállványon egy nyitott könyv… A kötet látszólag olyan, mint a többi, mégis szinte hipnotikus erővel hat a fiúra. Behajtja a fedelét, hogy megnézze a címét: M alartium – Rontás
Könyve.
Nagy vörös villanás. Susan arcát akkora ütés éri, hogy a falnak esik. Megint egy villanás, még egy ütés, aztán egy újabb. A szájában érzi a vére ízét. Ruhája tüzet fog az ütések helyén. Kétségbeesetten igyekszik elfojtani a tüzet, de közben megsebzi a lábát a saját késével. Dühösen elhajítja, felkap egy párnát a székről, azzal próbálja leverni a tüzet.
Tűznyelvek spirálja tekeredik a teste körül, pokoli szerpentin. Menekülne, de egyre beljebb keveredik a ház kísérteties labirintusába. A lángok követik, becserkészik.
– Aaah!!
Egy lángnyelv belekapott a hátába. A haja! A lángok a hajában lobognak!
Kívül Devlin hallja a lármát és a kiáltásokat. Szeretne közbelépni, de képtelen rá: teljesen inába szállt a bátorsága.
Villám hasítja szét az égboltot, a fiú ijedtében felugrik. Nem sokkal ezelőtt még egy bárányfelhő sem volt az égen, most meg tomboló vihar keletkezett.
– Nem kell szégyenkezned, fiacskám.
Devlin megfordul, s kit lát? Scrimm áll ott. Túl közel, nincs menekvés. – Nem becstelenség még a kezdetén elkerülni egy eleve vesztett csatát.
A férfi negédes mosollyal mellé kuporodik. Az esőcseppek kékesen vibrálnak sima fekete haján és hegyes szakállán. Hosszú, sötét öltözéket visel, a bőre elefántcsont színű, szemében a pokol tüze örvénylik. Egyik keze Devlin combján nyugszik, mintha jégdarab volna. A fagyos hideg beáramlik a fiú vérébe és eléri a szívét.
– …Bent nincs senki, aki árthatna a barátaidnak. Senki, hacsak nem ők maguk.
Devlin egy kukkot sem ért abból, amit ez az ember összehord, azt sem, min nevet ilyen hangosan. – Nézd csak, Devlin – szól rá hirtelen, és megragadja a fejét. Tűzokádó szemével egyre jobban közelít az arcához.
Látja Gretát, aki azt hiszi, Scrimm kapta el. Nem tudja, merre meneküljön, a kezével püföli, majd a késsel…
Megsebzi Markot, aki azt képzeli, a vadállat utolérte. Sír, kiabál, megpróbálja távol tartani magától, de a szörny érzéketlennek tűnik a baseballütők csapásaira.
Susan azt hiszi, tűz égeti, és bokszolja, rúgja a semmit…
De eltalálja Damont, aki védekezik, ahogy csak bír, mindennel, ami a keze ügyébe akad, mivel azt képzeli, hogy egy óriási pók támadta meg, amely a hálóját akarja rátekerni.
– Látod őket, Devlin? – förmed rá Scrimm, miközben egy percre sem ereszti el a fiú arcát. – Most már érted, miért nem tehettek ellenem semmit?
– E…ee… – Devlin nyelve nem engedelmeskedik.
– Mi? Akarsz valamit mondani, te idétlen taknyos? – Elééééég!!! Devlin ájultan összerogy.
Villámok sora árasztja el szinte nappali fénnyel Angus Scrimm házát. Hirtelen Greta, Mark, Damon és Susan egymásba gabalyodva térnek magukhoz, tele duzzanatokkal, vérző sebekkel.
Nagy nehezen, egymást segítve feltápászkodnak az elhagyott házban. Senki nem küldi el őket, senki nem mutatkozik. Ezzel azt hozza tudomásukra Angus Scrimm, hogy számára ők: senkik. Hagyja elmenni őket, hiszen nem tehetnek semmit. Ők pedig felállnak és elkullognak az esőben anélkül, hogy egymásra néznének vagy egyetlen szót is szólnának.
Senki, még Angus Scrimm sem vette észre, hogy a csapatból hiányzik Ken, a Láthatatlanok hatodik tagja. – Bocs, hé, elnézést…
Douglas M acleod hirtelen lekapta a füléről a filmhez csatlakozó fülhallgatót és a hang felé fordult. – Igen?
A stewardess zavartnak látszott. – Itt a narancsléd. Bocs, elaludtál talán?
– Nem, nem, csak a filmet néztem. Köszönöm. Douglas nagyot kortyolt a narancsléből, majd a poharat az üléséhez tartozó kis asztalkára helyezte, az ablak mellé. Noha még csak tizenkét éves volt, nem először utazott egyedül repülőgépen: a szülei egy nagy üzletlánc cégátszervező
tanácsadóiként dolgoztak, s emiatt állandóan más városba költöztek. Legalábbis amióta Douglas az eszét tudta, ide-oda vándorolt New York, Boston, M emphis, Los Angeles között… Aztán édesanyja hirtelen meghalt, apja pedig a korábbinál is nagyobb intenzitással vetette magát a munkába. Attól fogva a fiú a nyarat hol táborokban töltötte, hol pedig rokonoknál. Ezúttal Kendred nagybácsira esett a választás, édesanyja bátyjára, aki egy bűbájos tengerparti városkában lakott, legalábbis ezt mondta neki az apja. De hát apa mindig túloz egy kicsit.
Lesöpörte skótkockás ingéről az elmajszolt sós kekszek utolsó morzsáit. Ez a szokás nagyobb úr volt nála: muszáj volt valamit rágcsálnia olvasás vagy filmnézés közben. Ez meg is látszott a súlyán, kissé testesebb volt, mint a hasonló korú fiúk.
Azonban jó okkal feltételezhető: nem tett túl sokat azért, hogy formába hozza magát. Sokkal szívesebben olvasott könyvet vagy képregényt, mint hogy rúgja a bőrt a srácokkal. Azért olykor mozgott is kicsit, gördeszkázott, s persze mindig lehorzsolta a térdét. Szórakozottan megtapogatta a gyógyulófélben lévő sebét. Hát igen, ebben nagymester volt: lehorzsolni a bőrt a térdéről!
Újból felvette a fejhallgatót, tekintetét a középen elhelyezkedő ülések fölött függő vetítővászonra szegezte. Gondolatai elkalandoztak… Vajon hogyan folytatódik A Láthatatlanok?
Elég volt egy pillantás, hogy felmérje, valami nem stimmel. Kevéssel ezelőtt még az izgalmas gyerekbanda krimijének kezdetét adták, most meg a képernyőn a Simpson sorozat egyik epizódját vetítették. A stewardess még a közelben tartózkodott, odahívta.
– Bocsánat, kisasszony… – Csak mondd.
– Hát, nem igazán fontos, de… Hová lett az előbb vetített film? – M elyik?
– Az a gyerekbandás, A Láthatatlanok… Az, ahol… A nő felpillantott a vászonra. – Nem volt korábban másik film.
– De igen, az, amelyikben a gyerekek…
– Értem – mondta a stewardess széles mosollyal. – Talán elaludtál, és álmodtál valamit, nem? Douglas elhallgatott. Biztosra vette, hogy látta azt a filmet… Illetve, ha a nő azt állítja, hogy nem volt más film, csak a Simpson, akkor az egyedüli magyarázat valóban az, hogy elaludhatott és álmában látta azt a másik filmet. Vagy hirtelen a szokásos emlékezetkiesésről lehet szó. Ilyenkor megesik, hogy teljesen kimarad a valós eseményekből. Olykor megijedt ettől, de eddig nem mert erről beszélni senkinek. Egyébként is, a gyakori költözések miatt Douglasnak sosem jutott elég ideje arra, hogy bizalmas barátokat szerezzen.
A stewardess megértően mosolygott: – Ó, ne aggódj, előfordul ez másokkal is. Képzeld csak, pár héttel ezelőtt egy úr útban Kanada felé elaludt, s amikor felébredt, afelől érdeklődött, mikor érkezünk Rómába! A kapitányt kellett idehívnunk, hogy megnyugtassuk és emlékeztessük rá, ő Kanadába váltott jegyet, nem Rómába…
Douglas visszamosolygott a nőre, aki elköszönt, mert már egy másik utas felé fordult, aki hívta őt.
Nos, már csak húsz perc hiányzott a leszállásig, épp ideje volt szundikálni kicsit. Lerakta a fülhallgatót az asztalra, és kényelmesebben elhelyezkedett az ülésen.
2
A vadászkopó
Robert Kershaw eleresztett egy elégedett morgást, amelyet a szállodai szoba csendje visszhangzott. A legolcsóbb kategóriájú szálloda volt, olyan, ahol általában megszállni szokott, de ez nem érdekelte különösebben. Igazi vadászkopónak tartotta magát, s mint olyan, csak az az egy dolog érdekelte, amit keresett.
M erthogy valamit most is keresett, immár évek óta. És meg nem állt volna, míg meg nem találja. Ideges kézzel kikapta az ollót a tokjából és elkezdte kivágni a helyi újság cikkét.
Abba a vastag füzetbe készült beragasztani, ami előtte hevert, és amely már félig megtelt a hasonló cikkekkel:
CSODÁVAL HATÁROS M ÓDON M EGM ENE KÜLT A LÁNGOKBÓL EGY GYEREK!
A rendőrség közlése szerint gyerekek mentették ki, akik nem féltek a tűztől. KISZABADULTAK AZ ELRABOLT ISKOLÁSOK
A megmenekülésükről megkérdezett gyerekek közül néhányan nem akartak az esetről beszélni, a többiek azt állították, hogy egy velük hasonló korúakból álló gyerekbanda volt a segítségükre, akik magukat Láthatatlanoknak nevezték, s akik a semmiből tűntek elő hirtelen, majd hasonlóképpen megmagyarázhatatlan módon el is tűntek.
A HÓVIHARBAN ELTÉVEDT KISLÁNYT EGY FIÚ VEZETTE HAZA, AKI AZTÁN ELTŰNT: FANTOM VOLT TALÁN?
Több tucat hasonló hangvételű cikk sorakozott már, de azt, amelyet épp most vágott ki, a
KÜLÖNLEGES ESETEK címszó alá készült beragasztani, mert a többihez képest kicsit más volt. Két olyan pontos közlést tartalmazott, ami egyedivé tette: egy nevet és egy helységnevet. Íme, a cikk tartalma:
RANDY VISSZATÉRT A KÓM ÁBÓL!
A kis Randy napok óta kómás állapotban feküdt a kórházban egy súlyos balesetet követően. Tegnap este váratlanul kinyitotta a szemét. Az örömkönnyeket hullató szülőknek elmesélte, azt álmodta, hogy egy kislány vezette őt vissza a testébe, az életbe. A kisfiú a lány nevére is emlékezett. Gretának hívták, és azt is elmondta, hogy M isty Bayben lakik. A városka valóban létezik M ontenerey félsziget partján, Kaliforniában. M i a magyarázata ennek az esetnek? Az orvosok különféle hipotézist állítottak fel…
A cikk tovább is folytatódott, de Robert mellőzte a többit. Nem érdekelték haszontalan
feltételezések. Az ő kezében voltak azok a puzzle-kockák, amelyek utolsó darabja talán hamarosan a helyére kerül. Két fontos új adata volt: egy név, Greta, és egy hely, M isty Bay, Kalifornia.
Az asztalon kiterített Amerika-térképet nézegette. Piros karikák jelölték azokat a helyeket, ahol az újságcikkekben szereplő jelenségek bekövetkeztek. A jelölések mellé a dátumokat is odaírta, s ezek az utóbbi tíz évet fogták át. M egállapítható volt, hogy az eseteket nem lehet valamely környékre behatárolni, hol itt, hol ott történtek. Ez persze egy hevenyészett következtetés, mert az elmúlt
évben határozottan egy irányba mutattak a jelenségek: M isty Bay, Kalifornia. M isty Bay. Hazafelé tartottak.
3
Isten hozott Misty Bayben
Douglas M acleod gépe kora délután szállt le. Az autóbuszmegállót pontosan ott találta, ahol édesapja jelezte. Szerencséjére épp indulóban volt egy busz. Kevesebb, mint egy óra múlva már a
végállomáson lesz.
M isty Bay. Vajon milyen lesz itt…
A városka hirtelen tárult elé, mint mindenki elé, aki autóval érkezett: az öbölbe letekintve bukkant elő, miközben a busz ereszkedni kezdett a sziklaszirtbe vájt hosszú, meredek úton. Olyan lejtős volt, hogy Douglasnak az a benyomása támadt, mintha a kanyarokat éppen csak olyan szélesre építették volna, hogy az autók nehogy lepotyogjanak egyenesen be a városba.
Becsukta a Mr. X. legújabb kiadását, betette a hátizsákjába és szokás szerint lesöpörte magáról a morzsákat.
M iközben a busz a domboldal villái között kanyargott, Douglas a nagybátyjára gondolt, aki valószínűleg már várja a végállomáson. Teljes neve Kendred, de ő kitartott a rövidebb változat mellett, Ken bácsinak hívatta magát, mert szerinte a teljes neve ásításra ösztönöz. Ritkán látták egymást, olyankor, ha eljött meglátogatni a húgát, Douglas anyját. Sokkal idősebb volt nála, így aztán az egyetem és az élet más teendői úgy hozták, hogy a két testvér ritkán találkozott.
Amikor anyja meghalt, azóta nem is találkoztak, igaz, minden karácsonykor telefonon beszéltek. M indenesetre a nagybátyja jól fogadta, hogy vendégül lássa őt a nyárra, s íme, már itt is van azon a buszon, amely M isty Bay utcáin viszi őt a tengerpartra, az autóbusz végállomására.
S valóban, a busz még egy utolsó kanyart tett, majd feltárult a tengerparti sétány, ott lenn pedig… igen, el sem lehet téveszteni, az csak az autóbusz-végállomás lehet.
A peronon Douglast majd fellökték a vele utazókat váró idegen rokonok, barátok, de a nagybátyjának híre-hamva se volt. A járdára ömlesztett táskák, bőröndök között felismerte saját pukkadásig tömött utazótáskáját, s megpróbált átfurakodni a tömegen, hogy ki szabadítsa a halomból. Egyszer csak a kezébe akadt egy fekete színű szórólap, melyen arany betűkkel ez állt:
SZERETNE A JÖVŐJÉBE LÁTNI? SZERETNÉ M EGTANULNI, HOGYAN LEHET M ÉLYEN ELTEM ETETT KÉPESSÉGEIT JÓL HASZNÁLNI? KERESSE FEL GRETA
ROWLANDS TENYÉRJÓST, A HOROSZKÓPOK ÉS A TENYÉRELEM ZÉS SZAKÉRTŐJÉT! TELEFON…
– Douglas? Szia, Douglas, elnézést a késésért!
A fiú közeledő nagybátyjára emelte tekintetét. Azonnal megismerte, noha nem a szokott sportos öltözéket viselte, hanem egy elegáns sötétszürke öltönyt, sőt még nyakkendő is volt rajta.
A haja valamivel fehérebb volt, mint legutóbbi találkozásukkor. M eglepődve fedezte fel a hasonlóságot Geppettóval, akit a Disney-film Pinocchiójában látott. Legalább hetvenéves lehetett, sokkal idősebb, mint az édesapja és sokkal soványabb is nála. Arcát valami szomorúság árnyékolta, amely azonban nyomban eloszlott, mihelyt odaért Douglashoz.
A fiú mosolyogva zsebre dugta a szórólapot, és kirángatta a rakás alól a táskáját. – Douglas! Hogy utaztál, kisfiam?
– Remekül, Kendr… Ken bácsi. Hogy van a nagynéném?
– Fortyog, mint a bableves – ahogy mondani szokás. Semmi újság… És a suli? Apád elmondta, hogy elég jól ment az év!
– Hát, igen, szerencsére, köszönöm!…
nem kezdődött oldottan a beszélgetés. Kis szünet után megjegyezte: – M ilyen elegáns vagy, bácsi! Az én tiszteletemre?
A férfi újra elkomorult, a fiú megijedt, hogy baklövést követett el. M intha a nagybácsi észrevette volna, sebtében elmosolyodott, és elmondta, temetésről érkezett, mivel pár napja meghalt egy gyerekkori barátnője, Susan Cooper.
– M ost is azok voltatok? M ármint barátok? – kérdezte Douglas.
– Hát, az igazság az, hogy jó pár éve nem találkoztunk. Talán furcsállod is, hogy egy ilyen kisvárosban, mint a miénk, ez megtörténik… Tudod, gyerekként az ember szimpátia alapján ítél meg másokat, aszerint, hogy egy hullámhosszon vagytok-e, s milyen érzelmet váltanak ki belőled. Aztán felnőttként a mérce olykor változik…
Úgy tűnt, a nagybácsi sokkal inkább magának beszélt, mint Douglasnak. Egyszer csak hirtelen megtorpant, mintha akkor fogta volna fel a szavak mélyebb értelmét, amikor kimondta, s most eltöprengene rajtuk.
Douglas nem sokat értett az elhangzottakból, de nagyon sajnálta, hogy nagybátyját ebben az állapotban látja. Igyekezett elterelni a figyelmét.
– M ost hazamegyünk?
Jól jött a segítség, talán épp erre volt szüksége, mert Ken bácsi egyszerre felvillanyozódott, mint aki nagy meglepetést tartogat:
– M ég nem, Douglas. Előbb mutatok neked valamit…
Innen a nagybácsi kocsija újra arra a meredek útra kapaszkodott fel, amelyet az autóbusz tett meg idejövet, de csaknem azonnal el is fordult egy mellékutcába, amely egy alagúthoz vezetett. Keresztülhajtottak rajta.
Jó ideje már az óceán partján kocsikáztak, lassan felfelé haladva a sziklaszirt egy hosszú utcáján, ami, ha lehet, még meredekebb volt, mint az, amelyiken a busszal ment. A fiú kérdezősködni kezdett, mikor érnek már úticéljukhoz.
Végre elérték a sziklaszirt tetejét. A kocsi átvágott egy kopár fennsíkon, mígnem elérkezett a tenger feletti magaslat kiszögelléséhez, s ott megállt. Ken bácsi leállította a motort, s egy cinkos pillantást vetett a fiúra, majd minden különösebb magyarázat nélkül kényelmesebb állásba helyezte ülését, s elkezdte tisztogatni a szemüvegét.
Douglas szólásra nyitotta a száját, de a bácsi mosolyogva leintette, nyomatékul mutatóujját is a szája elé tette.
– Türelem, türelem, Douglas… – M ajd meggondolta magát, és miközben kinyitotta az ajtót, hozzátette: – Szállj ki, úgy jobban látjuk.
A fiú meghökkent, de engedelmesen követte nagybátyját a szirt peremére. Az igazsághoz tartozik, hogy nem ment ki egészen a széléig, mivel tériszonya volt, s lehetőleg kerülte a magas helyeket. Egy gyors pillantás elég volt, hogy felmérje, nagyon óvatosnak kell lennie.
A nagybátyját figyelte, aki kitartóan bámulta az óceánt. Követte a tekintetét, de az övé beleveszett a távoli horizontba, s közben gondolatai otthon és apjánál jártak. Azt kérdezgette magától, képes lesz-e megszokni egy ilyen hóbortos nagybácsit, amikor az óceán vize, mintha felrobbant volna, hirtelen megnyílt.
A tajtékja visszahullott, s a habok láttatni engedtek egy hatalmas sötét alakot, amely hol felbukkant, hol eltűnt a szem elől, majd kisvártatva újabb robbanás következett, aztán még egy és még egy…
– Bálnák – ujjongott Ken bácsi. – Ilyenkor jönnek mindig üdvözölni. Pár napot késtek ugyan, de meg akartam neked mutatni őket mindenképpen… Tudod, reméltem, hogy szerencsés fickó vagy, s lám, tényleg. Na, mit szólsz?
Kevéssel ezelőtt Douglas azon morfondírozott, miféle ember lehet a nagybátyja, s kezdett kialakítani róla egy képet. M ost megérkezett a megerősítés: igen, különös ember, annyi biztos.
egészen odáig fröccsentette, föl a magasba. M áskor az arca elé kapta volna a karját, hogy védekezzen, de most nem tette. Tévedett. A haja teljesen elázott, s közben agyának egyik
memóriaszegletében felrémlett egy régi jelenet, egy keresztelőé. Igen, bizonyos értelemben olyan volt ez, mintha M isty Bay üdvözölte volna.
Amióta megérkezett, először érezte magát kevésbé kívülállónak, s öntudatlanul ezt motyogta: – Szia, M isty. M egjöttem.
4
Valaki a ködben
A visszaúton a nap már lemenőben volt. A tenger felől sűrű köd szállt fel, amely igen gyorsan megváltoztatta a tájat: ha napközben ragyogónak tűnt is, most, miközben az utcák elnéptelenedtek, a házak beleolvadtak a párába, és egyre kísértetiesebbekké váltak. A tömény köd ilyen gyors terjedése azt a képzetet keltette benne, mintha egy óriás húzná magára a fehér paplant egészen a nyakáig.
Ken bácsi bekapcsolta a fényszórót.
– Sajnálom, Douglas, attól tartok, muszáj kis kitérőt tennünk, hogy elérjük a főutat, azt,
amelyiken a busszal is jöttél… Ebben a ködben félek, hogy eltévesztem valamelyik kanyart, mert annak előre látható következménye lenne…
Tovább haladtak felfelé, újra a magasba kapaszkodva a sziklaszirten.
Hirtelen egy szélfuvallat fellebbentette előttük a sűrű ködfátylat, s mielőtt visszaereszkedett volna, Douglasnak úgy tűnt, mintha egy alakot látott volna távolabb a gyepen.
A nagybácsi azonban nem figyelt fel rá, fütyörészve nyomta tovább a gázpedált, mintha nem lenne ott semmi.
Aztán egyszer csak az alak előttük termett, a szemei úgy fénylettek, mint a macskáé. – Fékezz, bácsi!
A bácsi hirtelen a fékre lépett, épp csak pár centire állt meg az árnyalaktól, amelyről most már kiderült, egy szemüveges fiú. A szemüvege világított olyan furán – állapította meg Douglas. Egy pillanat múlva már Ken bácsi ajtajának szélvédőjén kopogtatott.
– Halloway úr, lenne kedves felajánlani nekem egy helyet a kocsijában? – a választékos modor és a mosoly ellenére világosan látszott, hogy a fiú nyugodtabbnak szeretne tűnni, mint amilyen
valójában. Sikertelen kísérlet – gondolta Douglas –, ni, hogy kapkodja a levegőt!
– Az ördögbe, Peter, el is üthettelek volna!… M iközben Ken bácsi segített a fiúnak bekászálódni
a hátsó ülésre, Douglas a ködlepte tisztáson további alakokat fedezett fel, mereven álltak, mint a szobrok. Alkatukból arra következtetett, hogy azok is gyerekek, de nem tudta kivenni az arcukat. Némelyikük összegörnyedve próbált levegőhöz jutni: ez aztán nagy hajsza lehetett.
– Nos, Peter Peaky, megmagyaráznád nekem…?
– Nem fontos, Halloway úr. Kockáztatva, hogy neveletlennek tűnök, megkérhetném, hogy legyen szíves, vigyen hazáig? – kérdezett vissza Peter, miközben folytonosan a ködbe kémlelt.
Azonban Ken bácsi alaposan megijedhetett, ezért kitartóan a magyarázatra törekedett. – Peter, ez a viselkedés nem vall rád… Valaki üldözött, igaz? – s már készült is kiszállni az autóból.
– Ne, ne, kérem, ne törődjön vele! Ha bármit mond nekik, többé sosem hagynak békében! – Kik, Peter? M i történt?
– Lance Honeygood és a bandája! Lance-t idén is megbuktatták, és engem hibáztat érte! Ken bácsi elmosolyodott. – Ó, ha így áll a dolog, gratulálok.
– Hogyan, pardon? – hökkent meg Peter Peaky. Ken bácsi egyesbe kapcsolt. – Hát, gondolom, ebben az évben is te lettél az osztályelső, vagy nem? Peter Peaky lesütötte a szemét és
elmosolyodott. – Hát, az igazság az…
– Peter, ő az unokaöcsém, Douglas… – Szia! – üdvözölte Douglas.
– …pár hétig nálam marad. Gyere, vacsorázz ma velünk! Biztosan többet tudsz segíteni neki a városi akklimatizálódásban, mint én.
Az autó elindult. Douglas kezet nyújtott Peternek, aki viszont eddig még egy pillantásra sem méltatta. Továbbra is kifelé kémlelt. Ám miközben Douglas kezet fogott vele, végre ránézett. Előbb
továbbra is szorongva, majd lassan felengedett és derűsebb lett.
A sötétség ellenére úgy tűnt, Peter elvörösödött, miközben ezt mondta: – Igazán örvendek, Douglas, de mélyen lesújt, hogy ilyen vadregényesre sikeredett a találkozásunk…
– Á, semmi baj – felelte Douglas –, viszonylag elszigetelt helyen lakom, s esküszöm, vannak napok, amikor bármit megadnék olyan barátokért, mint a tieid!
Peter mosolygott és a kézfogása határozottabbá vált. M ire a nagybácsi házához értek, már össze is barátkoztak.
5
Hazaérkezés
– Douglas, de örülök, hogy újra látlak! – csilingelte a testes Hettie néni kis rokona nyakába borulva,
majd egy villámló pillantást küldött a férje felé: – Hol késtetek ennyit? Csak nem bálnanézőbe mentetek? Házasságunk első pillanatától folyton odacipel engem is. De ha legalább egyszer látni lehetett volna őket! Szerintem ez a rögeszméje, úgy bizony… – Douglas nevetgélt: a bácsi tréfásan utánozta a feleségét a háta mögött. A néni hirtelen hátrafordult, de addigra már a bácsi hátratett kézzel vizsgálgatta a plafont. Douglas azt gondolta, ez biztosan egy régóta tartó tréfa köztük. Eközben az asszony észrevette Petert, aki az ajtóban állva a ködbe bámult. – Ó, Peter, te is itt vagy? Gyere csak, gyere beljebb, szegénykém, nehogy megfázz!
– Asszonyom, ön felettébb kedves – fordult feléje Peter kis meghajlással. – Sosem venném a bátorságot, hogy meghívassam magam, de a férje…
M ég be sem fejezte a mondatot, amikor Hettie néni levette a válláról a magyarázkodás terhét, meg a dzsekijét, és betessékelte a házba a fiút. Olyan hatással lehetett Peterre, mintha egy tornádó támadta volna meg.
– Ó, nagyon jól tette! – nyugtatta meg őt az asszony. – Tudod, ki akartam tenni magamért Douglas előtt, így aztán szokás szerint túlzásba estem. Akár egy hadsereg is jóllakhatna! – Becsukta az ajtót, és mindenkit beterelt az ebédlőbe: – Gyerünk, hamar mossatok kezet, aztán asztalhoz! Ken megmutatja, merre van a fürdőszoba! Ja, Peter… hívd fel a szüleidet, hogy itt maradsz vacsorára! A vacsora kellemesen telt a lasagnétól az almatortáig. Douglas kezdett hozzászokni Peter
beszédstílusához, és örömmel fedezte fel, hogy minden kifinomultsága ellenére a fiúnak is megvan a maga bogara: mielőtt asztalhoz ült, kért egy műanyag tányért, amibe később besöpörte a
maradékokat a macskáinak, sőt még néhány kitűnő falatról le is mondott a javukra. Douglas a hosszas csöndekből arra következtetett, hogy a nagybácsi még mindig Susan
Cooperen, az elvesztett régi baráton gondolkodik. M egértette, hogy a férfi szeretne beszélni róla, de nem volt hozzá bátorsága, nehogy elszomorítsa őt és Petert. Egyszer csak a nagynéni törte meg a csöndet: – Nos, Ken, van valami hír szegény Susan unokájáról?
Ken bácsi végre megszabadulhatott a magára kényszerített jókedvtől. – Nem, Hettie, egyelőre semmi, sajnos – majd Douglashoz fordult. – Tudod, Douglas, az a barátnőm, akiről már szóltam, jó néhány éve özvegyen maradt, de ő gondoskodott az unokájáról, Crystalról. S most az történt, hogy halála napján eltűnt az unokája is…
– A mindenit, elrabolták?
– Nem hiszem. De talán Peterünk tud bővebb felvilágosítással szolgálni, hiszen osztálytársak Crystallal.
Amint Peter meghallotta a nevét, s hogy szólnia kell az ügyben, félretette az almatortát,
megtörölte a száját a szalvétával. – Nem tudok, Halloway úr. Csak feltételezni tudom, hogy esetleg Crystal attól fél, árvaházra bízzák további neveltetését. Amint ön is tudja, nincs több rokona, mindazonáltal…
– Ó, ez szörnyű – kiáltott fel Hettie néni. – Szóval, azt gondolod, hogy elrejtőzött valahol, valami koszos, nedves helyen bujkálhat a városban, ki tudja hány veszélynek kitéve?
– Hát, sajnos, a helyzet körülbelül ez lehet. Egyszer azonban azt mondta: a leghőbb vágya, hogy színésznő legyen. Nincs kizárva, hogy nekivágott és meg próbál eljutni Hollywoodba…
– Ó, ez rettenetes! – hajtogatta a néni. – Egyedül Hollywoodba! Ken, feltétlenül meg kell őt találnunk! Felhívást kellene közzétenni a televízióban, hogy megnyugtassuk, és megértessük vele,
nem kell félnie semmitől, nyugodtan hazatérhet!
– Persze, részben jogos a félelme – felelte a bácsi. – De igazad van. Lent a könyvtárban már nyomtattunk szórólapokat, csakhogy eddig nem sok hasznát vettük…
Vacsora után a nagybácsi a szobájába kísérte Douglast. – Gyertek, gyerekek, mutatom az utat! – mondta, és elindult felfelé a falépcsőn.
– Látod, Douglas, a hálószobák fent vannak, itt az emeleti szinten. M ivel olyan helyet akartam neked adni, ahol biztosan jól érzed magad, az én egykori szobámat készítettem elő, ahol akkor laktam, amikor annyi idős voltam, mint most te.
A felső szinten Ken bácsi hosszan ment előre a folyosón, ahonnan több más szoba is nyílott. M indegyik mellett elhaladt, egészen a folyosó végéig, ahol további három lépcsőn kellett felmenni. Innen le hetett eljutni egy régi, kis boltíves faajtóhoz. M ielőtt kinyitotta volna, hátrafordult, s egy kacsintással Douglasnak szegezte a kérdést: – Hm, remélem, nem félsz a pókhálóktól… – azzal kinyitotta az ajtót.
Amikor a házhoz érkeztek, Douglas észrevett a jobb sarkán egy nagy kupolát, amely csillagászati obszervatóriumra emlékeztette. M ost: – Hűha, bácsi, ez fantasztikus! – felkiáltással nézett körül a helyiségben, ahol a padló tele volt régi játékokkal. Balra egy szekrényt és egy magas ágyat látott, csaknem kétszemélyes szélességűt, rajta egy gazdagon hímzett, gyönyörű, színes takarót, vele szemközt pedig egy könyvespolcot, amely a fal teljes szélességében húzódott. A kupola előtt pedig három különböző méretű teleszkóp állt. A plafonról koncentrikus körök lógtak, színes papírmasé gömbök himbálóztak, középen egy sárga golyóbissal: a Naprendszer makettje! Pókhálónak színét sem lehetett látni.
– Bácsi, nem jutok szóhoz!
– Douglas, minden porcikám irigykedik! – súgta oda Peter.
– Tudjátok, mindig is szenvedélyesen érdekelt a csillagászat – mondta a bácsi a szobába lépve. – Hogy egészen pontos legyek, a csillagászat és a könyvek. Itt láttok belőlük valamennyit. – Ujja hegyével megsimította őket. – A többit a könyvtárban tartom. Azám, holnap el kell jönnöd, megnézni. Gyönyörű gyűjteményem van egészen ritka, antik kiadásokból, és…
A bácsi félbeszakította magát, észrevéve, hogy kis rokona e pillanatban túlságosan elképedve szemlélődik ahhoz, hogy érdeklődést mutasson a könyvtára iránt.
Douglas az ágyra huppant, úgy nézelődött körbe-körbe, elkápráztatva. – A mindenit, hát ez csodálatos! Ez gyönyörű!
– A hétszázát, Douglas – szólalt meg Peter, belekukucskálva egy teleszkópba –, hiszen innen még azt is tisztán kivehetően látom, hogy a szüleim a tévé előtt ülnek!
– Tényleg? – szólt Douglas, majd folytatta: – M uti nekem is!
A nagybácsi szép csendben visszavonult. Az este további részében volt mivel foglalkozniuk a fiúknak.
Később, hála Douglas nagynénje kiadós vacsorájának, Peter hazaindult, tányérjában a maradékokkal.
Az immár megritkult ködben, az utcai lámpák fénye alatt bandukolva, a gyereket boldogság töltötte el. Félénk, visszahúzódó alkatával ideje nagy részét anyja társaságában töltötte, meg annak barátnőivel, akik csaknem minden délután náluk gyűltek össze bridzspartira. M ost azonban itt ez a duci srác, akivel, érezte, ez a nyár talán kevésbé unalmas lesz, mint más nyarak. Sőt egészen biztosan nem olyan lesz. Nem is tévedett.
M isty Bay dombján a házak nagyon hasonlítottak egymáshoz, kivéve a kupolát, s akárcsak Douglasé, Peter hálószobája is a felső szinten volt. M ielőtt nyugovóra tért volna, a hazahozott maradék legjobb falatjait (amelyekhez Hettie néni még egy csirkecombot is hozzátett) átrakta egy
ételtartó dobozba, a fedelét szorosan rácsukta és az ablakpárkányra helyezte, az oda hajló cseresznyefaág közelébe. M ajd becsukta az ablakot, s mint aki jó végezte dolgát, lefeküdt aludni.
Na, igen, mindnyájunknak megvannak a maga furcsaságai – állapította meg Douglas, aki az egyik
teleszkópon kifigyelte a fiút. Abbahagyva a leskelődést, mosolyogva gondolt újdonsült barátjára. Előhalászta a pizsamáját a bőröndből és elkezdett készülődni a lefekvéshez.
6
Egy látogató a múltból
A késői óra ellenére M ark Warrick sokadszor is nekiveselkedett a számolásnak. Lecsapta a telefont, amikor valaki határidőmódosítást kért: ha az üzlet meghaladta a lehetőségeit, gondolta volna meg hamarabb.
Nem volt mindig ilyen. Valamikor olyan idealista elvekben hitt, mint az altruizmus, a nemeslelkűség, a barátság… M ára az altruizmust felváltotta az érdek, a nemeslelkűséget az inkorrektség, a barátságot…
Délután találkozója volt, halaszthatatlan találkozó egy régi barátnőjével, akinek a temetésére kellett volna elmennie, de nem ment. Végül is, már semmit nem tehet Susan Cooperért; sürgős munkája volt, amit be kellett fejezni, a munka pedig nem vár.
Vagyis hát…
A férfi felkelt az íróasztaltól, átvágott a tágas szobán, amelynek antik bútorait Európából hozatta, és megállt az ablaknál. Elhúzta a függönyt. Kivételes helyzetéből adódóan, mivel háza a domb tetejére épült, egyetlen pillantás elég volt, hogy egész M isty Bayt lássa, beleértve a kikötőt is, amit habos köpenyével takargatott be az óceán.
Gyerekkora emlékei tértek vissza, a régi barátok, például Susan, vagy Greta, aki iránt mindig érzett valami mást is, mint barátságot. Kedves, öreg, babonás Greta… A holdra tévedt tekintete, s eszébe jutott Greta egy jövendölése: „Ne nézz ki az ablakon telihold idején, amikor a gonosz erők mozgásban vannak! Bejárják a kikötőben pihenő hajók elhagyott állványait, és a kihalt, nyirkos utcákon suhannak. Ilyenkor nem szabad kinézni az ablakon, mert előbb-utóbb meglátod őket. És ha meglátod a gonosz erőket, ők is meglátnak téged.”
M ark Warrick mélabúsan elmosolyodott, kezét fáradt szeméhez emelte.
Valami reccsent.
Ijedten hátrafordult, de a dolgozószoba félhomályában nem sikerült kivennie semmit. Az
íróasztalról elkapta a tekintetét és a szoba másik irányába nézett, erősen bánva, hogy eltávolodott az asztali lámpától.
Próbált megnyugodni. Végül is csak egy nyikorgás volt, valószínűleg szú okozta vagy egy régi bútor elfáradt anyaga reccsent… Általában nem volt ilyen ijedős, vajon most mi kerítette hatalmába?
Talán a fáradtság teszi. Bizonyára. Elég is volt mára a munkából. M egigazította a köntösét, s felsóhajtott.
Hogy még jobban dacoljon ostoba szorongásával, odalépett az íróasztalhoz, és eloltotta a lámpát. Tökéletesen ismerte a házat, a villanykapcsoló rögtön ott volt a folyosón, a dolgozószoba ajtaja mellett.
Éles, erős hangon megszólalt a telefon.
A telefon, az csak telefon – mondta magának. – Nyugi, hagyd már abba, mi ütött beléd? – Halló? – A hangja rekedten szólt. M egköszörülte a torkát.
A vonal túlsó felén nem szólalt meg senki.
– Halló? Halló? Pont ilyenkor kell ezeket a hülye vicceket csinálni? Csönd. Csak egy enyhe zümmögés.
M ár épp letenni készült a hallgatót, amikor megváltoztatta szándékát és mutatóujjával lenyomta a készülék nyelvét, épp csak megszakítva a kapcsolatot.
Várt pár másodpercet, majd felemelte az ujját. A másik oldalon még mindig semmi. Azaz, nem lehet épp azt mondani: „semmi”, mert valahonnan távolról egy ismerős melódia visszhangzott. M ég közelebb nyomta a füléhez a kagylót, s hirtelen biztos volt benne, hogy a vonal végén van valaki.
régóta nem hallott; majd egy fiú hangja szólt, most közelebbről, egy régi kiszámolós mondókát kántált; aztán egy kórus következett, gyerekek kórusban mondták egy eskü szövegét. Egyszerre a kórusból kivált egy hang, az ő hangja. Az ő hatvan évvel ezelőtti hangja.
– Ki az? Ki vagy? M it akarsz tőlem? – kérdezte a férfi félelemtől elfúló hangon.
A beszéd megszakadt. Újra csönd. Aztán az óceán zúgása, a szirtnek csapódó hullámok robaja és a vihar őrjöngő lármája. Pont, mint akkor éjjel…
Egyszer csak egy férfi hangja: – Angus Scrimm, emlékszel?
M ark kitartó fájdalmat érzett a mellében. Válaszolni akart, de nem bírt. Végül kinyögte: – Nem, az lehetetlen!… Ő meghalt! Halott!
– Nem. Te vagy halott.
Douglas hirtelen kinyitotta a szemét. Az ágyon ülve találta magát, a lába kívül himbálózott. Fázott. Kezével végigsimított az ingén: csupa csatak volt az izzadságtól.
Rémálom gyötörhette (vagy a szokásos „önkívületi” állapotba került, mert nem emlékezett semmire), de valami felébresztette. Valami panaszos hang, nyöszörgés. M ozdulatlanul várta, kihegyezett füllel, hátha hall megint valamit.
Végre meghallotta.
Leszállt az ágyról, felkapott egy melegítőt. M iközben belebújt, résre megnyitotta az ajtót. Semmi. Csönd.
Nem. M ost újra. Lentről jött a hang.
A lépcsőhöz ment, lassan lépkedni kezdett lefelé a lépcsőfokokon.
Az egész házban sötétség honolt, csak egy-egy halvány fénynyaláb vetődött be az utcai lámpákról… és a jellegzetes kékes vibrálás a nappaliból, a bekapcsolva felejtett televízió fénye.
Amikor meztelen talpa a nappali padlójára ért, Douglas felismerte a nyöszörgő hangban
nagybátyja hangját. Benézett a szobába, s látta, elaludt a díványon, a tv-t bekapcsolva felejtette, de a csatornán már nem volt adás.
M egnyugodott kissé: biztosan valami rosszat álmodott Ken bácsi. Felkeltse?
– Ne!…
Douglas kővé dermedt. A nagybácsitól jött a tiltó szó, ő suttogta. Aztán ismét nyöszörgött. M ajd még két szó: – A Láthatatlanok… Ne… A Láthatatlanok…
Douglasban meghűlt a vér.
Ez meg hogyan lehet? A Láthatatlanok annak a gyerekbandának volt a neve, abban a filmben, amit a repülőgépen látott… álmában…
Ez hogyan lehetséges?
– Nem, vége, Damon… Vége… Douglas nem bírta tovább. – Bácsi, bácsi, ébredj fel! – rázta meg a karját. – M i?… M i van? – Rosszat álmodhattál, valami láthatatlant emlegettél…
– Valami… láthatatlant?…
A bácsi zavara csak egy másodpercig tartott. Pislogott, majd a gyerekre meredt. Elmosolyodott: – Ej, Douglas! Bocsáss meg, hogy felébresztettelek. Rémálom lehetett valóban, de nem kell
megijedni… – De… de…
M ivel a fiú még mindig feldúltan állt ott, Ken bácsi felkelt, és kézen fogta őt.
– Nyugodj meg, Douglas! Gyere, menjünk a konyhába, készítünk egy finom, mézes tejet. Csak egy rossz álom volt, s az álmok nem okoznak bajt. Azok csak… azokat csak a mi fantáziánk teremti.
– Gyakran azt jelentik, hogy az ember aggódik valamiért. – Kislábosba öntött a tejből, és feltette a rezsóra. – De még gyakrabban azt jelzik, hogy az ember túl sokat evett – mosolygott. – És a nénikéd mellett, tartok tőle, ezt neked is meg kell szoknod.
A tej hamar megmelegedett. A férfi két nagy bögrébe töltötte, s két jó kanál mézet adott hozzá. Az egyik bögrét a gyereknek nyújtotta.
– Igen, igen, tudom – mondta Douglas, miután nagyot kortyolt az italból. – Csak, tudod, a szavaid egy saját álmomra emlékeztettek, és…
– Hát, ez nem lep meg – szakította félbe a bácsi a tejet szürcsölve. – Tudod, valamelyik
könyvben azt olvastam, hogy elég gyakran megesik, hogy két, egymáshoz közelálló ember ugyanazt álmodja, főleg, ha rokonok. Ki tudja, talán befolyásolják egymást. Lehet, ez egyfajta…
– Telepátia?
– Na, tessék – nevetett a bácsi. – Épp ezt a szót keresgéltem.
Douglas végre újra biztonságban érezte magát, s csak most jutott eszébe, hogy néhány órával ezelőtt a bácsi a könyvtáráról kezdett beszélni, de ő rá sem hederített, annyira lenyűgözte a hálószobája. M egpróbálta helyrehozni a dolgot: – Apropó, bácsi, a könyvtár… Tényleg az egész a tiéd? Nemcsak afféle mondás…
A férfi felvillanyozódott. – Nem, csakugyan az enyém. Tudod, a nagyszüleim jómódúak voltak, én meg a pénz nagy részét, amit rámhagytak, könyvritkaságokra költöttem innen-onnan, a világból. Végül olyan hatalmas gyűjteményem lett, hogy bizonyos értelemben muszáj volt könyvtárat nyitnom, máskülönben nem tudtam volna hová tenni őket.
– És ez hogy jött? M ármint a könyvek iránti szenvedélyed… Nem a csillagászat volt a hobbid? A bácsi felnevetett. Olyan természetes és őszinte volt ez a nevetés, hogy Douglast jobban felmelegítette, mint a langyos tej.
– Ó, igen, igaz, a csillagászat is szenvedélyesen érdekelt. M ind a két hobbim szinte egyszerre született. Aztán a csillagászat valahogy kihűlt, de a könyvek szeretete megmaradt… A könyvek és a történetek szeretete. Ez olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy remélem, át tudom adni másoknak is. Hát, ezért nyitottam egy könyvtárat. És ezért szervezek gyakran felolvasóesteket, hogy ébren tartsam az emberekben az álmodozás vágyát. Ha néha kedved támad, hogy elgyere, neked is tetszeni fog!
A férfi tele volt lelkesedéssel. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy javíthatatlan idealista. – A történetek, Douglas! Ha tudnád, mennyire fontosak! Azok töltenek meg tartalommal mindent és mindenkit… Születésünk pillanatától – hála a történeteknek – a világ beszél hozzánk. Elég, ha a füledet a házak falára tapasztod, s azok elmesélnek neked mindent azokról, akik bennük laktak és laknak jelenleg. Ugyanígy szólnak hozzád a fűszálak, a föld…
A bácsi elhallgatott, a tejesbögre alját figyelte, mint ha onnan akarná kiolvasni további mondandóját.
– Ők segítenek hozzá – vette fel ismét a beszéd fonalát –, hogy szárnyaljon a fantáziánk, hogy elkerüljük a monotóniát. Táplálják a képzelőerőnket, azt az értékes adottságot, melyet megőrizni és fejleszteni kell. És a könyvek mágikus történeteket mesélnek, érzelemmel teli és…
Kereste a megfelelő kifejezést, amikor tekintete a kakukkos órára tévedt. – Szent isten, Douglas, nagyon késő van, én meg itt előadást tartok neked! – Felállt és kikísérte a fiút a konyhából. – Hékás, csak nem mezítláb jöttél le? Olyan lehet a lábad, mint a jégcsap!
Douglas fejében zsongtak az elhangzott szavak. Lenézett, és döbbenten konstatálta, hogy elfelejtett papucsot húzni. Elmosolyodott: – Te is mész aludni, bácsi?
A férfi ránézett és a félhomályban még fáradtabbnak látszott a szeme. – M ég nem, Douglas. Azt hiszem, leülök, és írom egy kicsit a naplómat. Tudod, ez is egy régi megrögzött szokásom. M inden este írok… Ki tudja, talán mert annyi történetet olvastam már, én is meg akarom írni a magamét.
– Bácsi, szeretnék kérdezni még valamit… – mondta a gyerek, de bizonytalankodott. – Rajta, ki vele, Douglas! Bármit kérdezhetsz, amit akarsz.
– M esélnél kicsit a mamámról?
A bácsi mosolyogva, kedves arckifejezéssel bólintott.
Később Douglas visszabújt az ágyba. Forgolódott jobbra-balra, de a szeme csak nem akart lecsukódni. Édesanyjáról hallani, nagy örömmel töltötte el, de valami zavarta is. Talán a rémálom utóhatása.
– Az álmok nem okoznak bajt – mondta a bácsi. Úgy legyen! – kívánta Douglas, azzal lehunyta a szemét.
7
Egy titokzatos szövetséges
M ásnap Peter már korán reggel megjelent Douglas ajtaja előtt, hogy az ígért városnéző körútra induljanak.
– Hová megyünk? – kérdezte Douglas izgatottan, miközben felkapott egy könnyű dzsekit a rövid ujjú pólójára, amelyen a Calvin&Hobbes tigris volt látható.
– Tudod, Douglas – felelte Peter útközben –, itt, M isty Bayben nem áll rendelkezésre túl sok variáció a választáshoz… Van egy hajómúzeum, egy szerény vízi park – de a klíma még nem alkalmas. Úgy ítélem meg a helyzetet, hogy… – tekintetét a szirtfalra vetette – igen, csakugyan, a legfőbb attrakciót a parton elszórtan található üregek képezik, és…
– Biiip! – szólalt meg Douglas. – Parancsolsz?
– Biiip, oké, stop, elég: talált, süllyedt! üregeket mondtál? üregek és talán barlangok is? – reménykedett Douglas.
– Igen, valóban, barlangok is találhatók, de egy részük csak a tenger felől közelíthető meg, tehát hajóra kellene szállnunk, hogy eljussunk valamelyik bejáratához…
– Remek. Azt mondod, egy részük. És a többi?
– Ha akarod, máris mehetünk haza. Felszerelkezünk néhány elemlámpával és a szükséges ellátmánnyal…
Douglas magasba emelte a karját győzelmi jelként: – Juhúúúúú! Nagy vagy, Peter! Ellátmányt mondtál?
Peter szódásüveg szemüveglencséjén át ravasz mosollyal nézett Douglasra. – Úgy bizony, finom szendvicseket, példának okáért…
– Hát, te aztán tudsz beszélni, Peter. Nem akarsz politikus lenni? Vagy polgármester? Ugyan, mit beszélek, kormányzó? Á, dehogy, esetleg…
Egy szempillantás alatt a két srác hátraarcot csinált: Peter hazanyargalt elemlámpákért meg szendvicsekért, Douglas meg felkapta a hátizsákját és bedobált két körteszörpöt.
Nem sokkal később már a bokrok között kapaszkodtak felfelé az egyébként sivár domboldalon, a sziklazátony északi felén. Egyikük sem vette észre, hogy valaki, mint egy fürge, csöndes árnyék, követi őket.
– Doug – szólt kisvártatva Peter. – Szeretném felhívni a figyelmedet a karsztos földszakaszok geodinamikai jelenségeire.
– A geomicsodára?– pislogott rá vissza bambán Douglas.
– A karsztos földekben megrekedt vizek szén-dioxidot tartalmaznak, amelyben a kalcium-karbonát oldott szódabikarbónává alakul, gyakran a dolina származékát adva, amely…
– M icsodának a micsodája? – ismételte Douglas. Peter megragadta a hátizsákjánál fogva. – Csak azt akarom mondani, hogy innen a sziklazátony talaját jellemzően gödrök és hasadékok tarkítják, nézd csak! – mutatta a helyet, ahová a fiú épp lépni készült: az óceánra nyíló, mély sziklahasadék tátongott előtte.
– Azt a… – horkant fel Douglas, és hátraugrott. – Hékás, megtennél egy szívességet? Egy igen-igen nagy szívességet?
– örömmel.
– Legközelebb, ha épp belelépni készülök egy ilyen lyukba… – megállt, nyelt egy nagyot. – Nos, akkor?
– … legközelebb csak annyit mondj, stop! Oké? Stop – ennyi elég lesz! Peter mosolygott. – Lehet, hogy bőbeszédűnek találsz, Douglas?
Peter nevetett, és folytatta a gyaloglást a sziklaszirt teteje felé. Ott fent meglehetősen nagy erővel fújt a szél, s Douglasban felmerült a kérdés, vajon jó ötlet volt-e ez a kirándulás, amikor hirtelen megszólalt Peter: – Hát itt vagyunk – és mosolyogva fordult Douglas felé, aki hétrét görnyedve vonszolta magát, háttal az óceánnak, miközben keze szilárdan markolta a sziklát.
– Itt? Hol? Én csak sziklát meg száraz füvet látok!
Erre Peter kinyújtotta a karját, és széthajtotta egy terebélyes bokor ágait, amelyek egy széles, sötét lyukat takartak.
– Bolond vagy? – tiltakozott Douglas. – Először is: nem tudni, beférünk-e, másodszor… másodszor… szóval, nem tudni, beférünk-e…
– Félsz? – szólt kihívóan Peter.
– Félni, én? – csattant fel idegesen Douglas.
– Csak hallani akartam – válaszolt Peter, s máris, lábbal előre becsusszant a nyíláson.
– Peter? Hé, Peter! M ilyen mély az ott lent? Semmi válasz. A fenébe – gondolta Douglas –, csak
nem játszom itt a gyáva dagit… – azzal ő is bebújt, mert sajnos nagyon is be lehetett férni az üregbe.
Csúszott egyre beljebb, mígnem a háta mögött a beszűrődő kinti fény egyre halványodott, majd teljes sötétség borult rá. Biztosra vette, hogy a dolgok irányítása már kicsúszott Peter kezéből, aki belevitte őt egy igen veszélyes vállalkozásba, és ebből nem kerülnek ki élve.
Hirtelen fényeket látott felvillanni, kivehetetlen árnyakat, esőt, majd megint villanásokat, villámlást, kiáltás hallatszott: mintha egy szörnyű csatát látna. Aztán érezte, hogy hátulról valami megragadja, mire torkaszakadtából üvölteni kezdett.
– Nyugi, Douglas, nyugi!
Peter felkapcsolta az elemlámpát és a barlang falára irányította úgy, hogy a falak visszaverték a fényt.
Douglas hitetlenkedve nézett körül, majd a háta mögé pislogva konstatálta, hogy a lyuk, amin átbújtak, körülbelül 4-5 méterre van tőle, s a rajta beszűrődő fény, ha nem is sok, elegendő a gyér meg világításhoz.
– Peter, ez szörnyű volt! Úgy éreztem, mintha több tíz méter mélységbe, a vaksötétségbe zuhannék, és…
– Nyugodj már meg, Doug! – ismételte Peter, a fiú vállára téve a kezét. – Valószínűleg a
napfényből a félhomályba érkezés nagyon drasztikus volt a számodra, a többit a szuggesztió okozta. – Szuggesztió?
Lehet szuggesztióval magyarázni, amit látott? M eg ismétlődhetett a repülőgépen átélt rémálom hangulata?
M ivel nem akart különcnek tűnni barátja szemében, jobbnak látta nem feszegetni tovább a kérdést.
– Igazad van, Peter… Alighanem csak képzeltem az egészet…
– Szeretnél inkább visszafordulni? Ha úgy érzed… – Nem, nem, már elmúlt. Csak egy pillanat volt az egész. Tudod, fönt szédültem egy kicsit, de már egészen jól vagyok. – Hogy
határozottabbnak tűnjön, Peter háta mögé tekintett, a barlang sötét mélye felé.
– Na, indulunk tovább?
– Naná – felelte, és bevilágított a lámpával a mélybe. – Gyere mögöttem, de ne maradj le! Douglas felállt és követte a barátját végig a kis sziklaüregben, egészen a következő hasadékig, ahonnan valami fényt láttak, és egy vízesés hangja hallatszott. A lélegzete is elállt: a nyílás egy igazi barlangba vezetett, ahonnan sok elágazás futott tovább. Helyenként cseppkövek ékesítették, s a csavart formákon átderengett a külvilág fénye. Távolabb az erős zubogás forrása is előtűnt: az egyik résen túl föld alatti patak csobogott.
– Ultrafantasztikus! – tört ki Douglas, miközben Peter mögött lépkedett a hatalmas, természet alkotta föld alatti teremben. Amikor azonban hátranézett, észrevette, hogy a hasadékot, amelyen áthaladtak, kívülről nagy rakás föld- és kőkupacok veszik körül, mintha a nagyobbik barlang
bejáratát omlás vagy robbantás idézte volna elő. Ki tudja, talán egykor kalózok menedékéül szolgált!
– Ez a hely egyszerűen csodálatos, Peter. Csak te ismered?
Peter már a barlang belsejében járt és elgondolkodva vizsgált valamit a földön.
– Eddig azt hittem, csak én meg egy számomra kedves személy ismeri. De most úgy tűnik, alighanem tévedtem.
Douglas utolérte, s azonnal megértette, barátja mire célzott: kialudt tűzrakás, sörösüvegek, összegyűrt, felnőtteknek szóló újságok jelezték, hogy valaki itt már táborozott.
– Hé, Lance, nézd csak, ki tört be ide, a mi titkos bázisunkra?
A két fiú felnézett a hang irányába: öt különböző lyukból kandikáltak kifelé gyerekfejek, valamivel idősebbek lehettek náluk, s valószínűleg ugyanazok, akik Petert követték akkor este, amikor Douglasszal összeismerkedtek.
– Jól mondod, M arv. Ez magánterület elleni birtokháborítás. M ár senkiben sem lehet megbízni! Douglason egy másodperc alatt milliárd lehetséges válasz futott át. Szerette volna azt mondani, hogy ha most hagyják őt békében eltávozni, soha többé nem teszi be ide a lábát. Sőt: kész volt akár megígérni, hogy bármit megtesz, amit ezek az undok pofák parancsolnak neki. De bármennyi gondolat cikázott is hirtelen az agyában, arra biztosan nem gondolt, amit Peter szájából hallott: – A barlang mindenkié, és én mindnyájatoknál hamarabb fedeztem fel!
– Ehem, Peter – dadogta Douglas. – Peter, figyelj csak: nem elég, ha azt mondjuk, épp menni készültünk?…
– A világért se, Douglas! Erőszakos fráterek, nem ijedek meg tőlük!
– Na, ebből elég, szupertaknyos békák! M agatoknak kerestétek a bajt! – bömbölte Lance. Egy szempillantás alatt eltűnt minden fej a nyílásokból.
– Bravó, Peter, maximális elismerésem – nyafogott Douglas, szemét sebesen körbehordozta, hátha kínálkozik mégis valamilyen menekülési lehetőség.
– Ismételten kénytelen vagyok nyugalomra inteni téged, Doug…
– M iért?! Lennél olyan kedves tudtomra adni, mi a fészkes nyavalyáért…?
Szemét továbbra is a réseken tartva Peter eloltotta az elemlámpát és kézen fogta Douglast. – Doug, megbízol bennem?
– Nem! – ordította Douglas.
A másik gyerek mosolygott. – Nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy én sokkal hamarabb jöttem, mint ők. Ismerek egy járatot, amelyen át egy szempillantás alatt egérutat nyerhetünk. M ost oltsd el a lámpádat, és gyere!
– Eloltsam a lámpát… – ismételte mechanikusan. – Igen, oltsd el és add a kezed.
Douglas számára ez felért a halálos ítélete aláírásával, de mégis követte barátja utasítását. Érezte, hogy Peter végigcibálja őt a barlangon, de közben már egyre közelebbről hallatszottak Lance bandájának fenyegető kiáltásai, a gúnyos nevetések.
Teljes volt a sötétség. Douglas a sietségben jobbra-balra ütődött. Ennek ellenére valami csodálatféle ébredezett benne ez iránt a hóbortos, négyszemű fickó iránt, aki ilyen elképesztő magabiztossággal mozgott a sötétben.
Olykor rájuk esett egy-egy ki tudja honnan érkező fénysugár, miközben egy hang azt dörögte: – Itt vannak! – vagy – Erre jönnek! –, majd, az előzőeknél is fenyegetőbben: – Bejöttek a csőbe, itt vannak a legsötétebb alagútban!
– Peter – suttogta Douglas elfúló hangon – Peter, biztos vagy abban… – Hirtelen csoszogást hallott a háta mögött: valaki egészen ott volt a közelükben.
– Peter! Peter!… – Készülj, ugrunk! – He?
Douglasnak annyi ideje sem volt, hogy felfogja, de már nem érzett talajt a lába alatt. Rosszul ért földet, s csaknem agyonzúzta a barátját. Tudta, hogy tudományosan lehetetlen a szívnek a torokba
kerülnie, szíve mégis ott lüktetett a torkában. Újra futásnak eredtek. Lance és társai ordítozását kissé elnyomta a föld alatti folyó erős robaja. M ost jobbra kanyarodtak, majd balra és ismét jobbra. Végre megálltak.
Peter felkapcsolta az elemlámpát. A vájat előttük sziklafalban végződött, de odébb egy kis átjáró kínálkozott, ahonnan a patak csobogó vize rájuk fröcskölt.
– Ohó… – kurjantott Peter.
– M it az, hogy ohó? M i az, hogy ohó? – kiabált hisztérikusan Douglas Peter bizonytalanul nézett rá.
Douglason felülkerekedett a rettegés. – Eltévedtél! Eltévedtél! El… na, jó! M erre fut ez a föld alatti folyó?
Peter a nyílás felé kémlelt, ahonnan befröcskölt a víz. – Hát… talán a tengerhez… – Szerinted mennyi esélyünk van rá, hogy elérjük?
– M ennyi? Úgy érted: hány a millióhoz? – Erre! – terelte őket egyszerre egy hang.
Douglas hátrafordult és nyomban elvakította őt a szemébe világító éles zseblámpafény. Felrémlett benne a korábbi különös érzés, hogy valaki követi őket, amikor a fény elfordult róla és bevilágított abba az alagútba, ahonnan jöttek.
– M enj utána! – kiáltott rá Peter és meglökte.
A fiúnak torkán akadt a szó, automatikusan követte az ismeretlent, aki világított előttük. Vagy száz métert kellett visszamenniük az alagútban, amikor Douglas egyszer csak észrevette, hogy az addig előttük járó fény, ki tudja, hogyan, a hátuk mögé került.
– M ozgás, haspók! – kiáltott rá a titokzatos segítő, és lódított rajta egyet. – Aaah! – jajdult fel Douglas. A kéztől mintha áramütés érte volna. Bejutottak egy szélesebb alagútba.
– Csönd! – sziszegte az idegen és lekapcsolta a lámpát. Szinte ugyanebben a pillanatban villant Lance lámpája és elvakította Douglast, a banda pedig feléjük rohant.
Douglas megtorpant, de a titokzatos segítő továbblökte, ösztökélve a folytatásra, s a következő percben… egymás mellett rohantak az őket üldöző bandával! Csakhogy: Lance és társai lefelé szaladtak, míg ők felfelé tartottak. Sőt, egy ponton Douglas olyan közel került egyikükhöz, hogy a könyökével véletlenül megbökte, de a másik ebből mit sem észlelt, rohant tovább lefelé a
többiekkel.
Hogyhogy nem vett észre? – döbbent meg.
M ég egy rövid szakasz, s végre megcsillant a nap fénye. Egy utolsó erőfeszítés, s már kint is voltak.
Douglas nekivetette a hátát a sziklafalnak, hogy levegőhöz jusson, s várta, hogy bármelyik következő pillanatban felbukkanjon a titokzatos megmentő is. De sehol senki.
– Gyerünk, Doug! – buzdította Peter, s máris újból futásnak eredt a gyalogút felé, amelyen feljöttek.
– Na, de… – lihegett Douglas, miközben követte – meg sem várjuk? Nem vagy kíváncsi rá, ki a fene mentett meg minket azoktól?
– M ajd meghalok a kíváncsiságtól, de még annál is jobban szeretném Lance-t meg a többit mielőbb magunk mögött hagyni!
Kiváló érvelés – állapította meg Douglas, s még egyszer hátranézett a barlang kijárata felé. De a
titokzatos megmentőnek nyoma sem látszott. Lance Honeygood kinyitotta a szemét.
A városháza tetejének párkányán találta magát, pár lépésnyire az órától, kiegyensúlyozott álló helyzetben.
Fázott. Igyekezett jól hozzátapadni a márványlapokhoz, de közben szeme sarkából lefelé pislogott. Akkor vette észre, hogy teljesen meztelen. Egyetlen „öltözéke” egy nyakába akasztott tábla, de azt nem sikerült kivennie, mi van ráírva.
M it keresett ott fenn? Utolsó emléke, amit képes volt felidézni, hogy miután Peter Peaky nyomát vesztették, a bandájával együtt bejöttek a városba. A többiek elmentek harapni valamit egy
gyorsétterembe, ő ott maradt a városháza előtti téren, egy padon, hogy megvárja, míg visszajönnek. És most meg…
A női hang azonban még mindig a fülében csengett. Azt mondta, hogy ő segítette Peter Peakyt
kijutni a barlangból, s mostantól békén kell hagynia a fiút az egész bandának. S ő mit felelt? – O… oké!
A hang azt mondta, nem hallotta elég tisztán.
– OKÉ! – üvöltötte rettegve Lance. – Rendben! Békén hagyom Peter Peakyt! Ezentúl a haverjaim sem fognak rászállni!!
A hang elégedettnek tűnt. M ost már hívhatott segítséget.
– Ez rémes, nem? – motyogta Douglas Peternek. Ken bácsi könyvtára felé tartottak. Olykor Douglas hátra-hátra nézett. – Vagyis, csak azt akarom mondani, hogy ez egy utálatos dolog. Bárhová megyünk, mindig azt kell lesnünk, nem bukkan-e fel az az idióta Lance!
– Nézd csak, hová rohan az a sok gyerek? – kérdezte hirtelen Peter. – Valami történhetett a városházánál.
Ebben a pillanatban vijjogni kezdett egy sziréna. Tűzoltóautó száguldott el mellettük teljes sebességgel abba az irányba, ahol a tömeg összeverődött.
Douglas és Peter egymásra néztek, majd ők is szaladni kezdtek a többiekkel. Amikor a térre értek, kővé dermedtek.
A tűzoltók épp leszedték a teljesen meztelen Lance-t a városháza toronyórájáról. Köröttük egy rakás gyerek tolongott, a játéktermekből meg a közeli gyorsétteremből özönlöttek ki. Nevettek és gúnyos megjegyzéseket tettek.
A két barát közelebb húzódott, hogy elolvashassák a feliratot a táblán, amit az egyik tűzoltó épp akkor szedett le Lance nyakából.
BÁNTANI AKARTA PETER PEAKYT. TÖBBÉ NEM TESZI.
A Láthatatlanok
Amikor néhány gyerek a tömegből felismerte Peakyt, odamentek hozzá és gratuláltak.
Peter arcára enyhe mosoly és megdöbbenés ült ki, ám Douglas még nála is meglepettebb volt: A
Láthatatlanok – gondolta –, megint a Láthatatlanok… – és maga mögött hagyva Petert, közelebb
furakodott a táblához, amelyet közben egy tűzoltó már az autó ülésére hajított.
– Hé, te fiú – szólította meg egy illető Petert, s a karjánál fogva kihúzta a gyerekek gyűrűjéből. – Te lennél Peter Peaky?
A magas, szőke férfi napszemüveget viselt, s egy ujjatlan, sötét, hosszú mellényt, amelyen megszámlálhatatlan sok zseb és rekesz volt.
– Személyesen, uram!
– Talpraesett srác lehetsz! M it tudsz ezekről a Láthatatlanokról? A barátaid?
– Hát persze! – rögtönzött jó hangosan, hogy a többiek is hallják. – Nagyon ütős banda itt a városban!
– Te is tagja vagy?
– Naná! De most megbocsásson, mennem kell.
Robert Kershaw, a vadászkopó elengedte a fiú karját, aki kövér barátja után eredt. A két gyerek izgatott beszélgetés közepette távozott.
A férfi rágyújtott egy cigarettára és elégedetten elmosolyodott. A gyufát egy utcai szemétgyűjtő közepébe pöckölte.