Mollie Ashton
A forradalom győzelme után Julie de Sainte-Aube, a fiatal arisztokrata lány csak úgy menekülhet meg a vérpadtól, ha eleget tesz apja "utolsó kívánságának", s hozzámegy egy idős, polgári származású ügyvédhez, a nagy befolyással bíró Guillaume Farroux-hoz. Házasságukból azonban sokáig hiányzik Sainte-Aube márki földbirtokának jövendő örököse. Ezért a ravasz Farroux bemutat hitvesének egy délceg angol hajóskapitányt, aki rejtélyes rokonságban áll Napóleonnal...
1.
Párizs, 1797decembere, a köztársaság hatodik éve
A Szent Lajos szigetén épült palota harmadik emeleti hálószobájából nyílt a legszebb kilátás a városra. A déli oldal ablakai a Szajnára néztek; a gondosan nyírott fakoronák fölött egészen a Szent Viktorról nevezett városnegyedig kalandozhatott a tekintet,
Julie a napos, déli fekvésű helyiségeket átengedte megfázásra hajlamos férjének, ő maga az északi szobákat foglalta el. Tiszta időben így szinte az egész várost beláthatta, a széles, díszesen kiépített utakat és a szúk, kanyargós sikátorokat, templomtornyokat és nyomortanyákat, tiszteletet parancsoló polgárházakat és a Bastille megrongált falait. Innen fentről mélyzöld foltokkal tarkázott, finom szürke árnyalatokban játszó festménynek tűnt a városkép.
Ezen a reggelen azonban Julie nem a városképben, a kilátásban gyönyörködött; figyelmét teljesen varrónője, Claudine kötötte le. Pillantása mindegyre visszatért a Claudine kezében lévő habos fehér muszlincsodáról az ágyon heverő divatrajzra. A képen ábrázolt hölgy mély kivágásban tette közszemlére telt kebleit.
Van-e egyáltalán olyan nő, aki így merne megjelenni a nyilvánosság előtt' – gondolta Julie. Hát hogyne, hiszen ezt a divatlapot forgatta őfelsége, Marie Antoinette is, akit egykor a legjobban öltözött hölgynek tartottak Európában. Árnyalatnyi türelmetlenség csengett Claudine hangjában, miközben ismét Julie felé nyújtotta a ruhát:
– No, jöjjön már, polgártársnő! Ha ma estig el akarok készülni vele, nem vesztegethetjük az időt!
– Nem lesz ez túl vékony? – aggodalmaskodott Julie.
– A mostani alkalomra éppen ilyennek kell lennie – jelentette ki Claudine fölényesen. – A kocsiban úgyis prémet visel fölötte. A
báltermet szörnyen túlfűtik és zsúfolásig lesz emberekkel. És még táncolnak is! Higgye el, hamarosan még a selyemstólát is melegnek találja majd!
– De ez a kivágás... Nincs hozzá való alakom...
– Ugyan! Még hogy nincs! Vetkőzzön le gyorsan, és bújjon bele a ruhába!
Julie engedelmeskedett, a varrónő pedig, mialatt bepattintotta hátán a kapcsokat, szakértő szemmel pillantott végig a fiatal nő alakján.
Nincs önbizalma, gondolta Claudine, pedig mindene olyan, mint ahogy a divat manapság előírja: a melle feszes, hibátlan bőrű, magasan domborodik és gömbölyű.
A divat... No igen, lám, a divat még a forradalmat is túlélte, és Claudine nagyon is hálás volt ezért. Az új urak nyaktiló alá küldhették az arisztokratákat, megtilthatták a nemesi címek, rangok viselését, sőt még egy nevetséges naptárt is bevezethettek, tíznapos héttel és szeptemberben kezdődő új esztendővel, egész Franciaországot a feje tetejére állíthatták, csupán egy dolog nem sikerült nekik: a divatot elpusztítani. Bonaparte tábornok győzelmei reménnyel töltötték el a divatárusnők és szabók szívét; megint rendeznek nagy ünnepségeket, bálokat...
– Kész – közölte végre Claudine. Julie a tükörhöz futott, és ámultan kiáltott föl:
– Claudine! Ez csodás! Álmomban sem mertem volna remélni... Maga valóságos varázsló!
– Megmutatom, hogyan kell viselni. – A varrónő óvatosan felemelte a ruha uszályát és Julie karjára vetette. A könnyű kelme finoman simult a fiatal nő csípőjére, és kirajzolta testének csábosán hajló vonalait,
Julie csengő kacagása betöltötte a szobát. Claudine meglepetten nézett rá. Hihetetlen! Már lassan négy éve varr ennek a lányosan kecses fiatalasszonynak, és most hallotta először nevetni! És most hajlandó először fedetlen vállal mutatkozni. De mit is várhatna az ember egy ilyen fiatal teremtéstől, aki egy rozoga vénemberhez ment nőül... Alighanem külön hálószobájuk van.
Nos, ma este elragadóan fest majd Julie Farroux! Nem csupán szép, szép nő különben is akad Párizsban elég, de Julie Farroux-nak egyénisége, stílusa van, ez teszi olyan vonzóvá.., És miközben Claudine ügyes kézzel végezte a ruhakölteményen az utolsó simításokat, arra gondolt: ha ez a bájos teremtés nem talál magának hamarosan szeretőt, annak bizonyára nem a ruha lesz az oka..
*
Bonaparte tábornok sorra aratta győzelmeit az itáliai hadjáratban; 1797 tavaszán fegyverszünetet, 1797 őszén békét kötött Ausztriával.
A Földközi-tenger medencéjének meghódítására irányuló terveit a direktórium öttagú testülete hagyta jóvá, s most már csak a tábornok által kötött szerződés érvényesítése volt hátra. A hazatérőnek fényes fogadtatást készítettek elő; csaknem tíz éve, a Bourbonok uralmának bukása óta nem volt része Párizsnak ilyen nagyszabású ünnepségben. A direktórium tagjai tógát öltöttek, a hölgyek pedig az ókori Róma női hajviseletét utánzó fürtökbe fésültették a hajukat. A meghívott vendégeken kívül nézőket is beengedtek a Luxembourg-palotába, annyit, amennyit az óriási termek befogadhattak.
Julie félje, Guillaume már kora délelőtt elhagyta a házat, noha a fogadás időpontját délre tűzték ki. Julie tizenegyre rendelte oda a kocsit; barátnőjével, Anne-Marie Cassat-val készült a palotába.
– Guillaume is tógában ment a fogadásra? – kérdezte Anne-Marie ingerkedve a barátnőjétől.
– Ó, dehogy – rázta meg a fejét mosolyogva Julie. – Csak a direktórium öt tagja ölt tógát. Guillaume fekete frakkot és fehér pantallót visel, akárcsak az édesapád,
– Mit gondolsz, a tábornok díszegyenruhában lesz? Olyan csodálatosak a tiszti egyenruhák!
A hintó átgördült a Szajna bal partjára vezető hídon. Julie kinézett az ablakon. Most szinte boldognak érezte magát vidám, csevegő barátnőjével az oldalán.
Az utóbbi időben már egyre ritkábban kínozták nyomasztó rémálmai, melyekben mindig apja haláláról álmodott. Nem mintha apja elvesztése valóságos veszteséget jelentett volna a számára; kicsi korától fogva alig-alig találkozott vele. Mindig arra gondolt, apja talán nem is szereti, talán neheztel azért, mert ő nem fiúnak született. A végrendelet azonban meggyőzte arról, hogy tévedett: apja biztos kezekbe tette le gyermeke sorsát, ami a guillotine árnyékában mindennél többet jelentett.
Természetesen Guillaume Farroux sem volt jobb férj, mint amilyen apa Charles Sainte-Aube márki volt. Julie azonban nem panaszkodott. Guillaume nem volt sem fiatal, sem jóképű, sem szórakoztató, de nem sokat kívánt Julie-től, és nem volt hozzá rideg. Esztelenség lett volna ennél többet vámi.
Julie Farroux nem ringatta magát illúziókban: frigyre lépett egy korosodó férfival, aki a házassági szerződés egyik pontja szerint örökölte Sainte-Aube birtokait, ez a férfi tehát tiszteli-becsüli ifjú feleségét.
És az ifjú asszonynak is megvan minden oka arra, hogy tisztelje férjét: csakis Farroux-nak, az ügyes, ravasz ügyvédnek köszönheti a Sainte-Aube család, hogy a forradalom vihara nem söpörte el birtokait. Julie felügyelt a cselédségre, és rangjához illő módon fogadta a vendégeket; ebből álltak kötelezettségei, egyébként Farroux mindenben szabad kezet engedett neki.
Néha, nagy ritkán előfordult, hogy Julie fiatal szívében megrezdült valami, amikor magán érezte egy-egy fiatalember forró, vágyakozó pillantását. Ilyenkor édes szerelmi regény szálait kezdte szövögetni magában, ám a képzelet játéka nem tartott sokáig, a vágyálmokat szétfoszlatta a guillotine rémképe...
Julie végtelenül hálás volt Farroux-nak, és igyekezett háláját azzal is kifejezésre juttatni, hogy megpróbálta kiismerni magát a kor zavaros politikai viszonyaiban. Újságokat, folyóiratokat, vitairatokat olvasott, nehogy tájékozatlanságával elriassza férje befolyásos politikai barátait, noha érdeklődése és hajlamai inkább az irodalom és a művészetek felé vonzották.
*
A hintó befordult a rue de la Harpe-ba, és Julie félrehúzta az ablakot eltakaró függönyt. Az utcát zsúfolásig megtöltötték a járókelők, a hullámzó tömegben díszhintók, bérkocsik, sőt parasztszekerek haladtak nehézkesen céljuk felé. A lobogók és feliratok az ifjú, győzedelmes hadvezér hazatérését ünnepelték: „Éljen Napóleon!", „Köszöntünk, Tábornok!"
A kis korzikai úgyszólván egyetlen nap leforgása alatt híressé vált, mindenki rajongott érte, mindenki róla beszélt. Csak Guillaimie jegyezte meg kesernyésen: „Ebben a királyát és Istenét vesztett országban épp a kellő pillanatban jelent meg a színen ez a forrófejű tábornok."
– Mama mondta, hogy Bonaparte még csak huszonnyolc éves, és meglehetősen romantikus. A tekintete viszont éles és átható.., – lelkendezett Anne-Marie. – Guillaume már találkozott vele?
– A tábornokkal? Ó igen, egyszer. – No és.?
Julie egykedvűen megvonta a vállát. Semmi rendkívülit nem talált a hallottakban.
– Csak azt mondta, hogy feltűnően idegenes kiejtéssel beszél franciául és meglehetősen alacsony. Úgyszólván minden tisztje magasabb nála.
– A vőlegényem, Bemard is alacsony – vetette ellen Anne-Marie. Aztán hozzátette: – Remélem, még egy ideig divatban maradnak a lapos sarkú cipők. Múltkor a tükör elé álltunk Bernard-ral, s képzeld, alig két ujjnyival magasabb, mint én. – Anne-Marie megigazgatta levendulaszín kalapjának szalagcsokrát, és nagyot sóhajtott. – Vagyis egész életemben le kell mondanom a magas frizurákról, és állandóan lapos sarkú cipőt kell viselnem... ó, Julie, meséld el, milyen is volt a nászéjszakád!
– Szó sem lehet róla! Az édesanyád joga és kötelessége, hogy ilyesmikről beszéden veled.
– Ó, a mama! Ő bizonyára csak annyit tud mondani, hogy először kicsit kellemetlen és fájdalmas a dolog, de aztán élvezetemet fogom
lelni benne. Ha nem így volna, miért tartana minden párizsi asszony szeretőt? Senki sem kényszeríti őket rá, és hát végül is meglehetősen kockázatosak ezek a viszonyok.
Julie érezte, hogy lángba borult az arca, a vér hevesen lüktetett a halántékában. Hogy zavarát elrejtse, gyorsan beszélni kezdett:
– No de Anne-Marie! Hogy lehetsz ilyen felületes? Nehéz időket élünk,.. Senki sem tudja, mi lesz holnap... – Julie idegesen tördelte a kezét. – És neked a nászéjszakád a legfontosabb beszédtémád!
– Ezt nem mondod komolyan, Julie! – nézett döbbenten barátnőjére Anne-Marie. – Mi más is érdekelhetne egy hónappal az esküvőm előtt? Kérlek, mondd el végre, milyen volt a nászéjszakád!
Julie kinézett az ablakon, hogy elrejtse arcát barátnője kutató pillantása elől.
– Csak annyit mondhatok – szólalt meg végre hogy a vérpadhoz képest fölöttébb kellemes...
– Ugyan! Hiszen te tréfálsz! – rántotta meg durcásan a vállát Anne-Marie, és tettetett kétségbeeséssel dőlt hátra a hintó párnázott ülésén.
S bár Julie feltételezte, hogy barátnőjét cseppet sem elégítette ki a válasz, a kínos témát egyelőre nem folytatták. Talán majd egyszer, gondolta Julie, ha valóban jó barátnők maradnak, bevallja az igazat Anne-Marie-nak... Kisimította kezén a finom selyemkesztyűt. Alatta, jobb keze gyűrűsujján immár négy esztendeje viselte a súlyos aranykarikát.
2.
London, 1797 decembere
Sebastian Ramlin megkocogtatta a bérkocsi tetejét, és kihajolt az ablakon.
– Álljon meg itt! Ma olyan szép idő van, ami ritkaság ebben az évszakban. Szívesen megyek gyalog.
Kiugrott a kocsiból, a kocsis markába nyomott egy shillinget, és maga mögött hagyva a Park Lane zajos forgalmát, máris befordult a Shepherd Marketra vezető, fákkal szegélyezett keskeny utcába. Jó ideje lehet már annak, gondolta Ramlin, hogy juhlegelőről neveztek el egy teret. A terjeszkedő nagyváros bekebelezte az egykori szép, zöld füves térséget, s most szűk utca szorong a helyén, amelyben egymás hegyén-hátán sorakoznak az apró boltocskák: kalapos, szatócs, fűszerkereskedő, borbély. Az utca egy helyütt kiszélesedett, ezt a területet kővel burkolták, és elárusítóbódék álltak rajta.
Sebastian mélyen bő körgallérja zsebébe rejtett kézzel, a tengerjáró embert már messziről eláruló, kissé himbálózó léptekkel, kényelmesen haladt a sokadalomban. Késő délután volt; az árusok igyekeztek megszabadulni megmaradt portékájuktól: olcsóbb árat kértek a baromfiért, tojásért, vajért, főzelékféléért. Sebastian élvezettel szívta be a friss zöldségek, gyümölcsök illatát; a tengeren ezeket nélkülözték leginkább.
– Itt a friss kenti alma! Szép, ízletes, hibátlan! Vegyetek kenti almát! – kiáltotta kellemes, kissé rekedtes torokhangon a kétkerekű kordé mellett álló fiatal lány.
Sebastian vett tőle egy jókora, érett almát, félrehúzódott egy szatócsbolt kitámasztott ajtaja mellé, és élvezettel hozzáfogott a gyümölcs elfogyasztásához. Pillantása közben meg-megpihent az almát áruló lány gömbölyű, pirospozsgás arcán és ingerlően nőies formáin.
A borbély, egy alacsony, zömök fickó, most kijött a boltjából és odament a lányhoz. Valamit magyarázott neki, de hogy mit, azt
Sebastian az árusok fülsiketítő kiabálása miatt nem hallotta. Bizonyára nem almát akar venni, gondolta Sebastian, akinek feltűnt a férfi izgatott taglejtése. A borbély fenyegetően hadonászott borotvájával az almaárus lány orra előtt, aztán megragadta a karját, és magával akarta ráncigálni a boltjába. A lány sírva, rimánkodva tiltakozott. Sebastian megelégelte a durva jelenetet, elhajította a félig elfogyasztott gyümölcsöt, és odalépett a férfihoz.
– Hagyod békén azt a lányt! Engedd el azonnal! – parancsolt rá a fickóra..
Az dühtől tajtékozva fordult meg, amikor megérezte a vállára nehezedő kezet. De nyomban alázatossá vált az arca, mihelyt megpillantotta Sebastian finom öltözetét.
– Hiszen nem bántom én, uram! Polly megígérte, hogy kihúzhatom a fogát. Becsületszavamra, uram, megígérte, még kezet is adott rá.
– Fogat húzni? És ugyan miért? Biztos vagyok benne, hogy minden foga ép a lánynak!
A borbély zavartan álldogált egyik lábáról a másikra, és az orrát díszítő jókora anyajegyet dörzsölgette. Ráhunyorított Sebastianra, és vigyorogva mondta:
– Hát persze hogy egészségesek a lány fogai, uram, ha nem volna ép, amit kihúzok, nem is adnék érte egy fél guinea-t. Ennél jobb ajánlatot senkitől sem kap! Mrs. Broxley ott ül a boltomban, két fogát kell kihúznom. És ha rögtön a húzás után beleteszek két jó fogat, talán gyökeret vernek az ínyében, és nem lesz foghíjas,..
– Már hogy vennének gyökeret, te eszement' – ripakodott rá Sebastian a borbélyra. – Mit képzelsz, azt hiszed, hogy a fog is olyan, mint a répa? Kihúzzuk, és másikat dugunk a helyébe? Ismerem a fajtádat, te csirkefogó! Kihúznál két ép fogat, ez a szegény teremtés meg hiába szenvedne. És élete végéig elcsúfítaná a foghíj,..
A borbély mentegetőzve mondta:
– Nem vagyok én hentes, uram, a lány meg kap egy jó pohár gint, mielőtt hozzáfogok, meg sem...
De Sebastian már nem figyelt rá. Szelíden, ám határozottan elhúzta a borbély közeléből a lányt, és halkan megkérdezte tőle:
– Valóban ki akarod húzatni a fogadat?
Az almaárus lány szeméből ismét megeredtek a könnyek.
– Ó igen, uram, szükségem van a pénzre. Anyám nagyon szegény, még négy testvérem van odahaza, apánk pedig meghalt. És az almával alig keresek pár shillinget, uram...
Sebastian átkarolta a lány vállát, s érezte, hogy a visszafojtott zokogás meg-megrázza egész testét.
– De hát már az előbb is sírtál, és nem akartál vele menni a boltjába – vetette ellen Sebastian.
– Azért sírtam, mert csak este mehetek, amikor már az összes almát eladtam. Nem hagyhatom itt a kordét... A hölgy túl korán jött.
Sebastian bólintott. Karja még mindig Polly vállán pihent. Most, hogy közelebbről látta a lányt, sokkal fiatalabbnak tűnt fel neki. Olyan volt, mint egy fészkéből kihullott, gyámoltalan madárfióka.
– Ha Istennek az lett volna a szándéka, hogy áruba bocsássuk a fogainkat, akkor bizonyára kicserélhetővé teremtette volna azokat, akárcsak a hajat – vélekedett Sebastian, és a borbélyra pillantott, aki türelmetlenül toporgott mellettük. Láthatóan alig várta, hogy kezébe kaphassa a lányt. – Jobb alkut ajánlok – tette hozzá gyorsan Sebastian. – Kapsz tőlem egy fél guinea-t, ha megígéred, hogy a fogaid a helyükön maradnak.
Polly reszkető hangon kérdezte: – És mit kíván... mit kíván érte, uram?
Sebastian szívét különös, szokatlan érzés töltötte el.
– Semmit, esküszöm, semmit. Legföljebb annyit, hogy tartsd meg az ígéretedet.
A lány lassan, hitetlenkedve bólintott, és szó nélkül tűrte, hogy Sebastian visszavezesse a kordéhoz. A férfi néhány pénzérmét csúsztatott a kezébe, melyeket Polly villámgyorsan eltüntetett a köténye zsebében.
– Isten óvja önt, uram! – mondta hálásan. – Nem szívesen vállam volna meg a fogaimtól...
– Tudom – mondta komolyan Sebastian, miközben búcsút intett a lánynak.
*
Sebastian jó hangulatban folytatta útját a Berkeley Square felé. Melengette szívét az iménti jótett, az olyannyira gyűlölt szegénység fölött aratott aprócska győzelem.
„Szegények és nyomorultak mindig is lesznek a földön – mondogatta gyakran monsignore Domenico, a gyámja ezért légy mindig könyörületes, fiam. De ugyanakkor arról se feledkezz meg, hogy egymagad nem változtathatod meg a világot, és ügyelj rá, hogy te ne legyél koldussá!"
Sebastian arca elborult; a saját helyzete sem volt rózsás. Tíz évig szorgalmasan dolgozott, hogy vigye valamire az életben, s úgy tűnt, ez sikerül is. A legutóbbi hajóútja azonban igencsak rosszul végződött. Úgyszólván egész Európában hadiállapot uralkodott, a szerződéseket senki sem tartotta be, és a tengeri kereskedelem rossz üzlet lett.
A veszély egyre nőtt, a hasznot pedig számtalan, előre nem látható esemény nyelte el: egyik napról a másikra megemelt vámtarifák, csúszópénz, drága rakományt szállító hajók veszteglése a kereskedelmi forgalom útvonalain kívül eső, nyomorúságos kis kikötőkben, kényszerű kitérők az ellenséges hajóhad fenyegető fellépése miatt.
Ráadásul Sebastian egyedüli tulajdonosa és kapitánya lehetett volna a Celestine-nek, ha az utolsó hajóút jól sikerül. Ám nem így történt, s ezért a férfi alighanem kénytelen lesz eladni a tulajdonrészét, hogy kifizethesse a legénység bérét, és felkészülhessen a következő útra.
A jövőben efféle nagylelkű adományokat sem engedhet meg magának, mint amilyenben most a kis almaárus lányt részesítette, gondolta kesernyésen. Hogy kissé elterelje figyelmét borús gondolatairól, hirtelen elhatározással belépett a Benson's Gentlemen's Club ajtaján. A holnapi nap kemény lesz. A Lloyd Társaságnál minden pennyért meg kell küzdenie, utána pedig közölnie kell üzlettársával, Cecillel a szomorú tényeket.
*
– Meghívhatom egy italra? – kérdezte egy jó órával később Ramlin az idős francia úrtól, akitől öt guinea-t nyert el ostáblajátékon. Az almaárus lány szerencsét hozott neki.
Sebastian természetesen egy percig sem gondolt arra, hogy a játékasztal mellett oldja meg nyomasztó pénzügyi problémáit, de próbálkozni éppenséggel lehet. És évekkel ezelőtt is egy nagy kártyanyereség tette lehetővé számára, hogy tengeri kereskedelemmel kezdjen foglalkozni. Az illem úgy kívánta, hogy néhány pohárka konyak mellett alkalmat adjon a vesztesnek egy második játszmában visszanyerni elvesztett pénzét.
A vele átellenben ülő idősebb úr elfogadta Sebastian ajánlatát, és a férfiak kölcsönösen bemutatkoztak. Kiderült, hogy a francia úr többi francia arisztokratával ellentétben, az ő vonásai sem nyugtalanságot, sem aggodalmat nem árultak el. Láthatóan jól érezte magát, divatos szabású, zöld bársonyruhát és szokatlanul sok drága ékszert viselt. Sebastian nem találta különösebben rokonszenvesnek a pocakos francia márkit, a klubokban szokásos íratlan szabályok azonban megkívánták, hogy még egy játszmában tegyék próbára szerencséjüket.
– Amikor legutóbb Londonban jártam – kezdte a társalgást Ramlin jóval több honfitársával találkoztam itt. Úgy látszik, sokan közülük visszatértek Franciaországba.
– Csak az ostobák, uram, csak az ostobák – jelentette ki Sainte-Aube márki. – Én bizony megvárom, amíg a Bourbonok ismét hatalomra kerülnek – mondta, és kényeskedve lefricskázott egy láthatatlan porszemet a kabátujjáról.
– Ön tehát biztos benne, hogy a Bourbonok visszatérnek. A márki megvonta a vállát.
– Azt hiszem, igen. Mindenesetre a franciaországi birtokaim addig is jó kezekben vannak.
Sebastiant meglepte a francia úr magabiztos kijelentése. Érdekelte volna, hogyan s miképp nyílt erre mód, úriember létére
azonban meg sem fordult a fejében, hogy személyes jellegű kérdéseket tegyen fel a márkinak.
– Én mindenképpen örömmel üdvözölném, ha Európa országai ismét békében élnének egymással – jegyezte meg óvatosan. – A háború nagyon árt az üzletmenetemnek.
– Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik?
– Hogyne. Tengeri kereskedelemmel. Legutóbbi utamig kereskedőnek és tengerésznek tartottam magam. Most inkább blokádtörőnek nevezhetnének... Hát igen, a háború sok pénzbe kerül...
Sainte-Aube egy hajtásra kihörpintette konyakját, és buzgón bólogatott.
– A földbirtok sokkal biztosabb. Ha összejön annyi tőkéje, hogy vehet rajta valamit, csakis birtokba fektesse a pénzét.
Sebastian meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Szokatlan tanács ilyen forrongó időben. Ha jól értem, akkor ön sem vesztette el a vagyonát, a forradalom győztesei nem kobozták el a birtokait.
A márki önelégült mosolyra húzta a száját, és közelebb hajtotta Ramlinhez rizsporos fejét.
– Egyetlen lányomat egy olyan férfiúhoz adtam nőül, aki megőrzi számomra a birtokaimat, egy olyan emberhez, aki jelentős befolyással bír a köztársaság vezetőire. Semmim sem fog elveszni, ebben biztos vagyok.
– Lehet, hogy pillanatnyilag így van – vetette ellen Sebastian de nem hiszem, hogy egyszer s mindenkorra biztosította birtokait. A köztársaság kormánya három év leforgása alatt háromszor változott. Többször is előfordult hivatalos ügyeim intézése közben, hogy engedélyt állítottak ki számomra, de mire alkalmam lett volna felhasználni, már érvényét vesztette. Az engedély aláírója kegyvesztett lett...
– Elhiszem, kedves barátom, így van ez. Kormányok jönnek, kormányok mennek. A vőmre azonban mindez nem vonatkozik. Éppen az a jó benne, hogy megbízható. Ingadozás nélkül húz a mostani rendszerhez. Ahogy errefelé mondják... nos, erkölcsileg
kifogástalan és minden gyanún felül áll. Nagy dolog ez a politikában! Biztos vagyok benne, hogy élete végéig megtartja képviselői székét...
*
Innentől fogva Sainte-Aube-ból feltartóztathatatlanul ömlött a szó. Beszélt lánykájáról, akit sajnos, meglehetősen ritkán látott. A márki felesége a gyermek születésekor meghalt, a kicsit egy dada, később pedig nevelőnő gondozta. Amikor a kislány kilencéves lett, a márki zárdaiskolába adta. A nyári szünidőt Julie elhunyt anyja angliai rokonainál töltötte. A jakobinusok rémuralmának kezdetén a gyengéd apa Angliába távozott, tizenhat éves lányát a zárdában hagyta.
Ám csakhamar levelet küldött egy ismerőssel, amelyben megparancsolta lányának, hogy azonnal keljen útra Párizsba, s ott kössön házasságot a számára kijelölt férfival. A házassági szerződésben foglaltak szerint az újdonsült férj kötelezi magát, hogy megőrzi a Sainte-Aube család birtokait a márki számára, továbbá megmenti a nyaktilótól apát és lányát. A vőlegény köztiszteletben álló jogász, befolyásos barátai vannak a képviselők között.
Mialatt a márki gondtalanul élt Angliában, lányát abban a hitben hagyta,, hogy Párizsban majd találkoznak az esküvő után. Amikor Julie megérkezett a városba, apja megbízásából valaki közölte vele hogy Sainte-Aube márkit nemrég kivégezték, és tolmácsolta utolsó kívánságát is: haladéktalanul menjen nőül Farroux-hoz.
A márki számítása bevált; a kétségbeesett lány engedelmeskedett, annak rendje-módja szerint hozzáment Guillaume-hoz, és azóta is abban a hitben él, hogy az apját megölték.
– Ha a köztársaság valóban tartósnak bizonyulna – folytatta tovább Sainte-Aube könnyedén –, itt maradok Angliában, birtokaim jövedelme bőségesen fedezi kiadásaimat. Ha meg netán visszatérnek a Bourbonok, gyerekjáték lesz visszakapni a vagyonomat. Hála agyafúrt vőmnek, egyetlen talpalatnyi földet sem koboztak el tőlem.
A márki önelégült arckifejezéssel várta, hogy Sebastian kifejezze csodálatát a remekül kieszelt és végrehajtott terv hallatán. Ramlin
kezdetben el sem hitte a történetet, majd egyre inkább növekvő megütközéssel hallgatta: ez a hiú piperkőc, ez a pimasz ingyenélő valóban áruba bocsátotta a lányát! Jókorát nyelt, és az asztal alatt egymásba fonta ujjait. Viszketett a tenyere, legszívesebben arcul csapta volna ezt az önelégült fickót.
Végül fagyosan csak ennyit mondott: – Az ön lánya igen bátor lehet, uram... A márki végigsimította az állát. Vállat vont.
– A lányom azt teszi, amit parancsolok neki. Persze ha gyermeke szülémé, az kissé csökkentené az igényeimet. De hát ennek igen csekély az esélye...
Sokatmondóan elhallgatott, abban a reményben, hogy Sebastian unszolására folytathatja a csevegést. Ramlin azonban csak némán bosszankodott, és így ismét a francia vette fel a beszélgetés fonalát:
– Tudja, kedvesem, a vőm már kétszer is nős volt, ám egyik házasságából sem születtek gyermekei. Immár a hatvanas évei végét tapossa, és minden okom megvan feltételezni, hogy ha eddig nem sikerült neki, hát ezután sem fog utódot nemzeni. Az én példámon láthatja, kedves barátom, hogy még ilyen zűrzavaros időkben is mindennél többet ér a földbirtok. Ön eszes embernek látszik, bizonyára jól gazdálkodna. Ha módjában áll, fektesse a pénzét termőföldbe. Mindig minden megoldható!
Hát persze, mindig minden megoldható, gondolta dühösen Sebastian, feltéve, ha valakiből az emberiesség és a becsület utolsó szikrája is kiveszett, ha valakiben nagyobb a mohóság meg a kapzsiság, mint a felelősségérzet és a szeretet. Viszolygott ettől a züllött embertől, de nagyon is tudatában volt saját nyomasztó helyzetének, ezért kimérten csak ennyit mondott:
– Azt hiszem, megfontolandó a tanácsa, uram. Bár ameddig ez a háború tart, nem lesz mit befektetnem...
– Talán szolgálatára lehetek, uram. Lehet, hogy kölcsönösen sejthetünk egymáson...
Sebastian cseppnyi hajlandóságot sem érzett, hogy ezzel a gyanús fickóval bármiféle kapcsolatba kerüljön, pillanatnyilag azonban nem engedhette meg magának, hogy büszkén elutasítson egy esetleges
kedvező ajánlatot. Lehet, hogy ez a francia emigráns valóban csirkefogó és jellemtelen fráter, annyi azonban bizonyos, hogy tudja, miképpen kell jó üzleteket kötni. Az anyagi romlás szélén állva Sebastian azt gondolta, végül is nem árthat neki, ha legyőzi ellenszenvét, és meghallgatja a márkit. Folytatták a játékot, és Ramlin gondosan ügyelt arra, hogy Sainte-Aube minden elvesztett pennyjét visszanyerje...
*
Sebastian a képviselőház előcsarnokának ablakából nézett le a Tuileriák kertjére. Négy évvel ezelőtt, a nagy párizsi éhínség idején a pompás parkból eltávolították a növényeket, felásták a pázsitot, és az elegáns sétahelyet bevetették krumplival. Ma már ismét régi szépségében virult a kert, hófehér kaviccsal felhintett ösvényein kényes dámák sétáltatták ölebeiket, és a díszbokrok mögött megbúvó cifra kerítésrács túloldaláról fel-felhangzott a sebesen gördülő úri hintók robaja. Szinte hihetetlen, gondolta Sebastian, hogy ez az elkényeztetett, élveteg város valaha is ismerte az élet árnyékos oldalát, a nélkülözést és a halált.
Pedig a téglalap alakú, üde zöld park átellenes végéhez csatlakozó tér még mindig a baljós emlékű place de la Revolution nevet viselte. Csak éppen „az Özvegy" helyett, így nevezték a párizsiak Guillotine doktor hátborzongató találmányát, most egy gesztenyeárus kínálgatta portékáját a tér közepén. Igen, szinte hihetetlen... egy olyan férfiúra vár itt, akiről tíz nappal ezelőtt hallott először életében, és akit rögtön az első pillanatban, ismeretlenül is visszataszítónak talált: Guillaume Farroux képviselő úrra. Hozzá szól Sainte-Aube márki ajánlólevele, amely ott lapul a fiatal angol belső zsebében. Viszonzásul Ramlin majd beszámol a márkinak lánya hogylétéről.
Sainte-Aube-ot természetesen a legkevésbé sem érdekelte, hogy lánya jól van-e, vagy sem. Ó csak azt akarta megakadályozni, hogy Julie örökössel ajándékozza meg szeretett vejét... És minthogy Julie úgy tudta, hogy édesapja a nyaktiló alatt vesztette életét, a márki
nem fordulhatott közvetlenül a lányához. Sebastian vonakodva, de megígérte, hogy megőrzi titkukat, ha netán találkozik Julie-vel. Sainte-Aube részletesen kifejtette Sebastiannak, miért is kell Farroux-éknak gyermektelennek maradniuk, de Sebastian, mélyen elundorodva a léha márki tolakodó bizalmaskodásától, úgyszólván oda sem figyelt a mondottakra. Olyan visszataszítónak találta az egész históriát, hogy máris megbánta a Sainte-Aube-bal kötött alkut.
Persze ha nem ilyenek a körülmények, ha nem volnának ennyire kérlelhetetlenek a Lloyd Társaság emberei, ha a legcsekélyebb reménye is lehetne arra, hogy kielégítheti üzletfelei követelését, ha legalább valamicskét megtarthatna a vagyonából... Akkor Sebastian Ramlin soha, de soha nem fogadta volna el a márki ajánlatát...
Még üzlettársának és legjobb barátjának, Edward Cecilnek sem támadt semmi új ötlete. Megbízták londoni ügynöküket, próbáljon kölcsönt felhajtani. Mindent megkíséreltek, amit csak lehetett, nem tehetnek maguknak szemrehányást. Sebastian mégis meglehetősen rosszul érezte magát, reményvesztettnek és kiszolgáltatottnak.
*
Az ajtó kinyílt, és Sebastian felpillantott. A titkár állt előtte, és hivatalos hangon közölte:
– A képviselő polgártárs fogadja önt.
Guillaume Farroux dolgozószobája meglepte Ramlint. Kisebb, sivárabb és sötétebb volt, mint amilyenre számított. Kopott falait mennyezetig érő polcok borították, telve könyvekkel és ügyiratokkal. Az ablakfülkékben is könyvhalmok tornyosultak, a székeken szintúgy. A roppant, fényezett mahagónifából készült íróasztalon aktacsomók szigorú rendben.
Az íróasztal mögött ülő idősebb, sovány arcú férfi felpillantott. Tekintete végigsiklott Sebastian rokonszenves, nyílt vonásain, izmos, daliás alakján. Ramlin is szemügyre vette Farroux-t. Született hivatalnok, állapította meg, száraz, mint a tapló, nincs benne egy szikrányi érzés vagy szenvedély, humor vagy emberi melegség.
Inkább megcsontosodott agglegénynek nézném, mintsem kétszeres özvegyembernek, aki most nősült harmadszor.
Farroux egy pillanatra felemelkedett székéről, és félhold alakú pápaszemének kerete fölött fürkésző pillantást vetett Ramlinre. Sainte-Aube márki ajánlólevele ott hevert előtte az asztalon.
– Mit óhajt tőlem, Ramlin polgártárs? – kérdezte kimérten.
– Engedélyt uram, hogy tengeri kereskedelmet folytathassak a Földközi-tengeren.
Farroux néhány rövid, szakszerű kérdést tett fel, és figyelmesen hallgatta Sebastian éppoly kurta válaszait, melyekkel a férfi a maga tevékenységét és foglalkozását jellemezte.
– Most, hogy egy francia tábornok kiterjesztette a Francia Köztársaság uralmát a legfontosabb itáliai kikötőkre, a köztársasághoz kell fordulnom engedélyért – fejezte be szavait Sebastian.
– Bonaparte tábornok nem francia, hanem korzikai – igazította ki hűvösen Farroux Ramlint.
– A francia hadseregben szolgál – jegyezte meg higgadtan Sebastian. Lélekben felkészült arra, hogy hosszas alkudozásoknak néz elébe ezzel a paragrafusrágó ügyvéddel. Sebaj, bármennyire próbára teszi is a türelmét Farrouix polgártárs, ő udvarias marad. Szüksége van az engedélyre...
– Vámügyek nem tartoznak a hatáskörömbe, Ramlin polgártárs – mondta Farroux. – Egyébként... talán lehetséges volna... – Az ügyvéd szárazon köhécselt. – Hangsúlyozom: talán... bizonyos úton-módon... feltéve, hogy...
Farroux befejezetlenül hagyta a mondatot, és Sebastian rögvest megértette, hová akar kilyukadni. Szóval a köztársaságban tovább él és virul a korrupció... Sietett válaszolni:
– Kerüljön, amibe kerül. Mihelyt hajóm akadálytalanul járhatja a Földközi-tenger kereskedelmi kikötőit, előteremtem a szükséges pénzösszeget.
Farroux azonban megrázta a fejét.
– Nem pénzről van szó, és nem is papírokról, polgártárs. A kérdés inkább az, hogy...
Hirtelen abbahagyta a mondatot, s olyan vizsgálódva nézett Sebastianra, mintha a lelke mélyéig szeretne látni, mintha most döbbenne rá, hogy nem csupán egy engedélyért folyamodó, egyszerű hajós áll előtte.
– Ha nem hajózik, hol él, polgártárs? Merre van az otthona? – Lakásom van Londonban, szülőföldemnek és otthonomnak azonban Cornwallt tekintem, ott áll egykori gyámom háza.
– Meddig marad Párizsban?
Akármeddig, ha ez kell ahhoz, hogy sikert érjek el, gondolta Sebastian, de hangosan csupán ennyit mondott:
– Addig maradok, ameddig vagy teljesítem a küldetésemet, amiért idejöttem, vagy kénytelen leszek tudomásul venni, hogy utolsó reményeim is szertefoszlottak.
Vajon mi a csudát forgat a fejében ez a ravaszdi? – töprengett Sebastian. De majd csak rákényszerítem, hogy kirakja a kártyáit az asztalra.
– Jól ismeri Sainte-Aube márkit.
Sebastian habozott; nem tudta, milyen választ vár tőle Farroux. Végül az igazat mondta:
– Meglehetősen kevéssé ismerem. A londoni klubomban egy alkalommal ostáblát játszottam vele...
Farroux összehúzta hideg tekintetű, savószín szemét.
– Charles Sainte-Aube nem tesz senkinek szívességet viszonzás nélkül. Mit ígért ön neki a közvetítésért'
– Nem sokat kívánt: vigyek neki híreket a lányáról. Ez minden. Az ügyvéd kis ideig még nem szólt, mint akinek alaposan meg kell fontolnia a hallottakat. Végül csak ennyit mondott:
– Keressen fel három nap múlva. A titkárom majd ad önnek egy időpontot. Alaposan meg kell gondolnom az ügyét.
És egy kurta biccentéssel elbocsátotta Ramlint.
*
Egy héttel később Sebastian épp azzal foglalatoskodott, hogy divatos csomóba kényszerítse a nyakravalóját. Máris indulnia kell a
Tuileriákba, ezúttal utoljára. Már kétszer is felkereste Farroux-t a hivatalában, de egy lépést sem jutottak előbbre. Ramlin érezte, hogy a ravasz ügyvéd kerülget valamit, feltehetőleg még nem lelte meg mondanivalójához a legalkalmasabb formát. De ha nem pénzt akar, akkor mit' Talán valami megbízatást óhajt adni?
No nem, kémkedésről szó sem lehet, cibálta helyre dühösen a nyakravaló végét Sebastian. Arra ő nem alkalmas, becsületes képe azonnal elárul mindent. Ez az egyenes természet hátránya, dörmögött magában. Ha Farroux effélét akar, kárba veszett fáradság volt minden szó. Mi a csudának is megy oda egyáltalán.
Sebastian vállára terítette körgallérját, fejébe nyomta magas tetejű kalapját, fogta a pálcáját, és rosszkedvűen útnak indult a Le Manche felé. Ezúttal én irányítom a társalgást, határozta el.
– Minden tiszteletem ellenére, melyet az ön magas hivatala iránt érzek, képviselő úr – kezdte Ramlin, és udvarias kézmozdulattal elhárította a felajánlott széket –, panaszt kell emelnem a hátrányos bánásmód miatt, amelyben részesített. Nem kérvényezőként jöttem önhöz, hanem kereskedőként és hajótulajdonosként. És mint ilyen, éppoly fontos vagyok a földközi-tengeri kikötők számára, mint azok a köztársaság számára.
Egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta:
– És mivel ön elutasította javaslatomat, hogy megvásárolhassam a szükséges engedélyt, nem értem, miért bizonygatja, hogy egyengetheti az utamat. Már háromszor kéretett ide, de nem nyilatkozott egyértelműen, mit óhajt. Mondja meg világosan, mit akar, mint ahogyan én is megmondtam önnek, mit kívánok.
– Kedves Ramlin polgártárs, megértem a türelmetlenségét. – Farroux halványan elmosolyodott. – Talán majd ön is jobban megérti habozásomat, ha megismeri azokat az okokat, amelyek kérésem előadására indítottak.
No végre, gondolta Sebastian, erre várok már egy hete! De lenyelte a csípős megjegyzést, és kissé kényszeredett udvariassággal válaszolta:
– Mint már említettem, nem tartozik a hatáskörömbe a földközi tengeri kereskedelmi engedélyek kiadása. És még ha hozzám tartoznának is, pillanatnyilag nem adnak ki engedélyt senkinek.
Farroux szögletes vállai kissé megmozdultak a kifogástalanul szabott fekete kabát finom gyapjúszövete alatt. Takarékos, de nagyon kifejező kézmozdulattal megigazgatta a ruhaujjából kibukkanó fehér ing hímzett szegélyét.
– Mindazonáltal van némi befolyásom a köztársaság külügyminiszterére, és tudnék bizonyos kedvezményeket elérni az ön számára. Ezek a kedvezmények nem csupán a tengeri kereskedelem lehetőségét adnák meg önnek, hanem egyébként is nagyban hozzájárulnának anyagi jólétének biztosításához, amennyiben ügyesen él velük.,.
– Ha arra gondol, hogy ügyességemet a köztársaság szolgálatában kémként kamatoztassam – vágott közbe hevesen Sebastian –, akkor kár minden szóért!
– Nem erről van szó – mondta Farroux halkan.
– Hát akkor mi a csudát akar tőlem – kiáltott fel ingerülten Sebastian.
– Fölöttébb kényes dologról van szó...
– Uram, ön kezdettől fogva tudta, milyen ajánlatot akar tenni nekem. Én azonban még most sem tudom. Mondja meg már végre, mit óhajt!
Farroux törékeny, száraz alakja szinte összezsugorodott a kopott bőrrel bevont nagy karosszékben. Lehajtotta a fejét, s amikor végre ismét felnézett Ramlinre, a férfi megdöbbenve látta, hogy az öregember színtelen ajkai reszkettek. A fölényes ügyvédből, a hatalmas államférfiból egyszerre szánalmas aggastyán lett. Alig hallhatóan suttogta:
3.
Julie gondolataiba merülve ült a túlzsúfolt hintóban. Balján barátnője, Anne-Marie csevegett izgatottan, jobbján a lány csinos, szűkszavú vőlegénye, Bernard Seurat foglalt helyet. Szemben velük a Cassat házaspár, Anne-Marie szülei helyezkedtek el. Vagyis a kelleténél többen szorongtak a csupán négy személyre tervezett kocsiban. Julie azonban már hozzászokott e kis kényelmetlenséghez, s általában élvezte az élénk beszélgetést; a friss híreket.
Férje, Guillaume, soha nem érkezett haza pontosan a hivatalából, hogy színházba kísérje a feleségét. És minthogy a Cassat család is többnyire ugyanott töltötte az estéit, ahol Julie, magától értetődött, hogy együtt mennek Farroux fogatán. Egy jó társaságbeli hölgy nem jelenhetett meg sehol kísérő nélkül, Julie-nek pedig nem éltek már Párizsban rokonai.
Ma mégis szívesen nélkülözte volna a kissé hangos társaságot, a jegyespár között elfoglalt helyéről meg éppenséggel boldogan lemondott volna. A szerelmesek arckifejezése, mozdulatai, pillantásai mind-mind elárulták, mennyivel inkább szeretnének kettesben lenni. De még nem voltak házasok, és az illem úgy kívánta, hogy egy képviselő lánya viselkedjék rangjának, neveltetésének megfelelően, ha más is van a közelben...
– Nagyon hallgatag ma, Julie – jegyezte meg Bernard Seurat. – Fáj a feje talán?
– Ó, nem – válaszolta sietve Julie –, csak elgondolkoztam a mai darabon. Érdekes lehet ez a Cosi fan tutte. Szeretem Mozart zenéjét.
Az előttük álló esti operaelőadás kedvező új beszédtémát kínált: senki sem firtatta Julie hallgatagságának okát. Julie gondolatai pedig egészen másutt időztek. Milyen szerencsés is a barátnője Bernard-ral! Állandóan ugratja, csipkelődik vele alacsony termete miatt, ugyanakkor nem titkolt büszkeséggel és szerelemmel néz kedvesére.
Julie-nek úgy tűnt, hogy mindenütt szerelmesek veszik körül. Délutánonként, amikor ölebecskéjét, Ton-Tont sétáltatja a Szajna-parton, szinte mást sem lát, mint szerelmespárokat. Társaságban,
operában, sőt még Talleyrand házában is, a legutóbbi fogadáson... türelmetlen mozdulatot tett. Bosszús volt, amiért nem tudja kordában tartani gondolatait. Tíz napja, éppen Talleyrand fogadása óta érzi ezt a különös nyugtalanságot és elégedetlenséget. Hát rajta kívül már minden férjes asszonynak van szeretője Párizsban.
Hiszen még csak húszéves vagyok, gondolta, és mennyi mindenről kell lemondanom! Hát mindig ilyen szürke és eseménytelen lesz az életem' De tulajdonképpen mi az, aminek a hiányát egészen eddig észre sem vettem? Kényelmes, sőt fényűző életem van, kevés kötelezettséggel, és izgalmak, megpróbáltatások nélkül. Mi a csoda ütött belém egyszerre, hogy most nem elégszem meg a biztonsággal? Pillantása megpihent a vele szemben ülő hölgyön, Anne-Marie anyján. Milyen öntudatosan, elegánsan ül férje mellett, a legújabb divatú prémszegélyes köpenybe burkolózva. Csigákba szedett hajából kivillan a gyémánttal díszített homlokpánt. Talán még azt a színtjátszó pávatollat is egy idegen férfi kedvéért viseli... Lehet, hogy nem a férjének, hanem a szeretőjének csinosítja magát.
A beszélgetés még mindig az opera körül forgott. Az osztrák zeneszerző művei nagy sikert arattak Párizsban.
– A Don Giovanni egyszerűen csodálatos volt – áradozott Cassat-né. – Remélem, a ma esti darab éppoly szórakoztató lesz. Az első előadáson a szerző szokott vezényelni, így bizonyára láthatjuk Mozartot...
– A szerző már nem él, madame – jegyezte meg Julie.
– Ó, valóban? – lepődött meg Cassat-né. – Milyen szomorú! Azt hittem, még nagyon fiatal. Mi történhetett vele?
– Hat évvel ezelőtt, amikor meghalt, sok mindent rebesgettek a halálával kapcsolatban.
– Ó, a mi kis gondos Julie-nk! Mihez is kezdenénk nélküle? Fogadni mernék, hogy a ma esti operából is felkészült, és megismerteti velünk a tartalmát.
Cassat-né nem tévedett: Julie valóban felkészült, bár ezt nem szívesen vallotta be. A „gondos" jelző nagyon is emlékeztette egy vénkisasszony nagynénjére Angliában. Most gondos vagyok, nemsokára pedig halálosan unalmas leszek, gondolta elkeseredetten.
És a világ minden kincséért sem vallotta volna be, hogy elolvasta az opera szövegkönyvét...
– Csalódást kell okoznom önnek, madame – mosolygott Julie –, én is a színlapból fogom megtudni, mit látunk...
Rádöbbent, hogy kétszer is a régi megszólítást alkalmazta „polgártársnő" helyett. Változnak az idők, gondolta, szerencsére most már nem tekintik a köztársaság ellenségének azt, aki „madame"-nak szólít egy hölgyet...
*
Ismét jártak szórakozni az emberek, ki-ki közszemlére tette a vagyonát, az ékszereit. Bár a köztársaság szigorú törvényeket hozott az üzérkedők ellen, sőt halálbüntetéssel is sújtotta a feketézőket, mégis sokan meggazdagodtak.
Julie-nek újra eszébe jutott a Talleyrand-nál tartott fogadás. Lelki szemei előtt megjelent a fényárban úszó szalon, a karos gyertyatartókat emelő, díszes libériát viselő szolgák hada, a hölgyek mélyen kivágott estélyi ruhái és a káprázatos ékszercsodák.
Kivételesen elégedett volt magával; úgy érezte, jól áll neki a merész kivágású hófehér muszlinruha. Izgatottan készült a Bonaparte tábornokkal való első találkozására. Mintha csak szerepet cserélt volna barátnőjével, Anne-Marie-val. Vagy talán a varázslatos ruha változtatta meg így?
Az is lehet, hogy a reggeli ünnepélyes ceremónia hagyott maradandó nyomot benne. Akkor látta először a tábornokot, és mélyen elcsodálkozott a Bonapartét körülvevő pompán, a fogadtatására megjelenők díszes, hódoló seregén. A köztársaság hőse láthatón kedvét lelte az ünneplésben.
Julie gyermekkora óta nem érezte magát ilyen felszabadultnak és vidámnak. Várakozással tele nézett az este elébe, és nem is csalatkozott; mindenben része volt: muzsikában, táncban, szellemes társalgásban, bókokban és bámuló pillantásokban. A csúcspontot azonban kétségkívül a tábornokkal való rövid találkozás jelentette. Guillaume-tól tudta, hogy Bonaparte kis növése ellenére parancsoló
fellépésű, hogy katonái és tisztjei rajonganak érte, tisztelik bátorságáért és hadvezéri lángelméjéért. Ám azt, hogy Napóleon mindemellett még fölöttébb vonzó és a hölgyekkel bánni tudó férfi is, senki nem említette.
Julie már sokat hallott és olvasott róla, mégis készületlenül érte az első találkozás. Napóleon finom vonású arca, lenyűgöző kedvessége és átható pillantása mély benyomást gyakorolt rá. Igaz, Anne-Marie már mondta egyszer, hogy akire Napóleon ránéz, úgy érzi, lelke mélyéig hatol a tábornok tekintete. Anne-Marie azonban tévedett abban, hogy Bonaparténak fekete a szeme; azt a kékesszürke, bársonyos és kifürkészhetetlen szempárt Julie sosem tudná elfeledni. Amikor a bemutatáskor elhangzott a neve, Napóleon elmosolyodott és megjegyezte:
– Joseph fivérem felesége is Julie, ezért különösen kedvelem ezt a nevet.
Efféle udvarias semmiségeket nap mint nap hallott Julie a szalonok világában, most mégis igen hízelgőnek találta a tábornok megjegyzését. Bonaparte távolba kalandozó pillantással folytatta:
– És Julie testvére, Désirée ma valószínűleg a feleségem volna, ha még az eljegyzés előtt nem ejti rabul a szívemet Joséphine...
Julie észrevette, milyen fény villant fel a férfi szemében, amikor e szavakat kimondta, és udvariasan viszonozta:
– Örömömre szolgálna, ha őt is megismerhetnem.
– Úton van hazafelé Itáliából, de a kívánságomra más, biztonságosabb útvonalat választott, mint amilyenen én jöttem, ezért sajnos, csak néhány nap múlva várható az érkezése.
Julie ebben a pillanatban mardosó irigységet érzett Joséphine iránt. Milyen jó is lehet, ha valakit ennyire szeretnek...
Ez a találkozás mérföldkő volt Julie életében. Hirtelen más szemmel kezdett nézni mindent, s érzékenyebbé vált. Feltámadó aggodalommal gondolt arra, hogy egy napon majd meghaladja az erejét érzelmeinek folytonos rejtegetése. Eddig mindig az eszére hagyatkozott, és azt remélte, hogy ez a jövőben is így lesz. Miért esik most olyannyira nehezére, hogy tovább játssza a gondtalan társaságbeli hölgy szerepét' Miért érzi úgy egy ideje, hogy üres,
tartalmatlan az élete? Mintha ott és akkor rádöbbent volna arra, mi a szerelem. És azóta mindaz, amit az elmúlt négy évben olyan hálásan elfogadott Farroux-tól: a biztonság, a nyugalom, a fényűző és szabályos keretek között folyó könnyed, felszínes élet, egyszeriben értelmét és fontosságát vesztette.
*
Kínzó türelmetlenség töltötte el Julie-t a szűk kocsiban, nehezére esett a csevegés, de nem lehetett udvariatlan, nem vonhatta ki magát a beszélgetésből, hisz Bernard már az imént szóvá tette hallgatagságát. Néhány közömbös mondattal tehát részt vett a társalgásban, és őszinte megkönnyebbüléssel szállt ki a kocsiból, amikor megérkeztek a színházhoz.
A színház épületét még a forradalom előtti esztendőkben emelték, csatlakozott a Palais Royal, az egykori királyi palota délnyugati sarkához. A palota kertjét megnyitották Párizs polgárai előtt, a parkot körülvevő oszlopos galériák árkádsorai alatt üzletek, kávéházak, borozók nyíltak. A palotakert kedvelt sétahely lett, az esti órákban, a színházi előadás kezdete előtt fáklyákkal világították meg.
A kis társaság a színház előcsarnokában szétoszlott, ki-ki a maga páholyába ment. Guillaume Farroux már várta Julie-t. Amikor felesége belépett a páholyba, felállt, és lesegítette róla a prémes belépőt.
– Örülök, hogy már itt vagy – mondta Julie –, így legalább az egész előadást együtt nézhetjük meg.
– Sajnos, azt hiszem, ezúttal sem – válaszolta Farroux. – A szünetben el kell mennem. A titkárom addigra előkészít néhány aláírandó ügyiratot, holnap reggel útnak kell indítanom mindet a Vendée-ba. Ne haragudj, de Cassat-ékkal kell visszamenned.
Futólag rámosolygott Julie-re, aztán behúzta a folyosóra vezető ajtónyílás függönyeit.
– A nyitányt és az első felvonást veled élvezhetem, és ennek is örülök – mondta, miközben leült felesége mögé egy támlátlan bársonyszékre.
Felcsendültek Mozart muzsikájának első ütemei. Julie ölébe engedte legyezőjét, de csakhamar ismét felkapta: ma valahogy túl meleg van itt. A fúvósok túl élesen és magasan szólnak, a vonósok túl hangosan... A karmester parókája ferdén ül a fején... És teljesen mindegy, hogy Guillaume itt van-e, vagy elmegy, és ismét magamra hagy, mint oly sokszor máskor...
*
Sebastian a Café Mireille előtt elhelyezett apró asztalok egyikénél ült, felhajtott prémgalléros posztókabátban. A pincér neheztelő pillantásai közepette kávét és konyakot rendelt, és elnézte a Palais Royal kertjében fel-alá hullámzó tömeget, hallgatta az utcai zenészek cincogását, és gondolkozott.
Jólesett itt ülni. A téliesre fordult idő nem zavarta; ennél jóval zordabb időjáráshoz szokott hozzá a tengeren. Odabenn bizonyára letelepedett volna az asztalához valaki, márpedig most végképp nem volt kedve beszélgetni. Meglehetősen értett ugyan franciául, de leginkább a foglalkozásával kapcsolatos beszédtémákban volt járatos. A franciák meg szenvedélyesen politizáltak, az egész város Napóleon dicsőségét zengte, és ebből már elege volt Sebastiannak.
Elgondolkozva bámult a forró kávéból felszálló illatos párába. Mi értelme van annak, hogy tovább itt maradjon? Farroux ajánlatát azonnal vissza kellett volna utasítania.
„Azt akarom, hogy csábítsa el a feleségemet" – mondta Farroux. Azóta hányszor, de hányszor végiggondolta az ügyvéd szavait, különösen az utolsó, összefüggéstelenül odavetett mondatokat: nem tud gyermeket nemzeni, Sebastiannak kell segítenie rajta... Farroux gyorsan és izgatottan hadarta ezeket a szavakat, hogy Sebastian alig értette.
Időközben természetesen rájött, mit is kíván tőle Farroux. Egyrészt beszámolhatna Sainte-Aube márkinak arról, hogy még
mindig nem született unokája, másrészt mégis hozzásegíthetné Farroux-t az áhított örököshöz...
Mibe is keveredett bele?! Micsoda világ ez, amelyben az apák áruba bocsátják gyermekeiket, a férjek meg szeretőt szereznek asszonyaiknak Hát nem, erről szó sem lehet! Persze mindazonáltal van valami csábító az egész históriában...
Sebastian két kezébe fogta a lassan kihűlő csészét. Végül is miért lenne ez olyan különös? Az érdekházasság nem új keletű a jobb körökben, csak ez az eset rendkívüli.
Akkor kellett volna elhagynia a szobát, amikor Farroux szavai hallatán elfogta az undor. Egyetlen szó nélkül, úgy, ahogy szándékában is állt. De lebecsülte Farroux rábeszélő képességét, aki meggyőző szavakkal ecsetelte Julie érdekét.
– A feleségem szép, fiatal teremtés, s csupán azt remélheti ettől a házasságtól, hogy egy napon majd özvegyen marad. Igen, özvegy lesz, méghozzá talán akkor, amikor már nem gondolhat sem második házasságra, sem gyermekekre. Minden hiányzik az életéből, ami oly fontos a fiatal asszonyok számára: a szerelem, a hitvestársi gyengédség, a gyermek. A felebaráti szeretet szellemében cselekedne, uram, ha mindezzel megajándékozná feleségemet...
Sebastian most már világosan látta Farroux szándékát. Ó, nem a felesége érdekeit tartotta szem előtt, hanem a sajátját. És Sebastian kénytelen volt beismerni, hogy neki is érdeke fűződik a különös alku elfogadásához: kivághatja magát mostani reménytelen helyzetéből. És ezért viszolygással, de tovább hallgatta az ügyvéd behízelgő szavait:
– Ha csupán egyszer is látná a hölgyet, azonnal megértené, hogy ez a vállalkozás sem kellemetlen, sem terhes nem lesz az ön részére. És mihelyt értesülök arról, hogy a feleségem gyermeket vár, máris érvényesítem befolyásomat az ön érdekében. Egyszerű üzletet ajánlok önnek, uram: politikai kapcsolataimat az ön férfiassága ellenében. Nem kívánom, hogy rögtön válaszoljon. Ismerkedjék meg a feleségemmel, és aztán határozzon. Olyan sokat kívánok, amikor azt mondom, ismerkedjék meg vele?
– De mintha az imént említette volna, hogy a felesége szinte még gyermek – vetette közbe Sebastian. – Fiatal lány, akit eddig a széltől is óvtak, most pedig tenyészkancát csinálna belőle! Azt hiszem, a felesége tiltakozna e méltatlan, megalázó bánásmód ellen.
– Természetesen, polgártárs, semmiképpen sem egyezne bele! Engedelmes ugyan, ám engedelmességének is megvannak a határai, mélyen sértené a mi kis üzletünk...
– Vagyis undorodna tőlünk – fejezte be Sebastian a mondatot. – Így is mondhatjuk. De nem fogja megtudni. Véletlenül találkoznak majd, váratlanul lobban fel mindkettőjükben a szenvedély. A szerelem és a szenvedély erejének engedve, enged majd a csábításnak... Ó, Párizsban ez nem ritka eset! Csodálom, hogy eddig is hű maradt hozzám. Valószínűleg azért, mert még túl fiatal és tapasztalatlan, vagy talán nem akar kegyvesztett lenni nálam.
– Bárhogyan is van, uram, az ön felesége ezek szerint erényes asszony, és biztos vagyok benne, hogy minden fáradozásom hiábavaló volna. Ne is halljak többet erről! – vetette oda Sebastian, s menni készült. Az öregember azonban megragadta és visszatartotta. Ujjai meglepő erővel szorították Ramlin karját, a hangja azonban könyörgőre vált:
– Legyen hát irgalmas, polgártárs! Julie is csak húsból-vérből való nő... Nézzen rám, aztán pillantson a tükörbe... Julie húszéves, és még szűz... Minden ember lehet gyarló.
Farroux utolsó megjegyzése célba talált. Sebastian nem azért tette meg ezt a nagy utat, hogy egyhamar lemondjon dédelgetett álmairól, a hajóról, az önállóságról. Ugyan mi lenne olyan szokatlan és rendkívüli egy férjes asszonnyal folytatott könnyed kis viszonyban. Nem az első eset az életében... Az ajánlat üzletszerűsége azonban mindvégig zavarta; bizonyos erkölcsi határt nem tudott, és nem is akart átlépni.
*
Sebastian szerelmi viszonyai mindig viharosan és szenvedélyesen zajlottak le, már ameddig tartottak. De képtelen gondolatnak
látszott elcsábítani egy nőt, akit még soha nem látott, aki nem jelent számára semmit, aki iránt nem érez semmit...
Gondolatmenete itt megszakadt, mert hirtelen rádöbbent, hogy ez nem igaz: mélységes szánalmat érez a szerencsétlen teremtés iránt, akit ilyen apával, ilyen férjjel vert meg a sors...
– Nem – jelentette ki határozottan erről szó sem lehet! Nincs valami emelkedett erkölcsi felfogásom, de van lelkiismeretem. Az ön ajánlata sértő, és vissza kell utasítanom.
Farroux felugrott a helyéről, és türelmetlenül sétált fel-alá a szobában. Időnként megállt Sebastian előtt, s szúrós tekintetét a fiatalemberre függesztette.
– Vagyis ez azt jelenti, uram, hogy ön soha nem kezdett viszonyt férjes asszonnyal...
– Ezt nem állítottam. Előfordult, hogy megvigasztaltam egy boldogtalan és unatkozó szépasszonyt... – ..de mindig a gyanútlan férj háta mögött, ezt akarta mondani, ha nem tévedek.
És minthogy Sebastian hallgatott, Farroux folytatta:
– Tehát csak az zavarja önt, hogy az én beleegyezésemmel csábítja el a feleségemet.
Sebastian már a szópárbaj elején rájött, hogy nem lehet méltó ellenfele a csűrés-csavarásban jártas ügyvédnek. Tanácstalanul megvonta a vállát, aztán őszintén válaszolt:
– Nem akarom becsapni és félrevezetni a hölgyet. Csak akkor kezdeményezek viszonyt, ha meggyőződésem, hogy az érzelmeimet viszonozzák.
– Ugyan, ne legyen ilyen érzelgős, polgártárs! Ki beszél itt szívügyekről? Választ pedig csak akkor várok, ha már látta a feleségemet. Amennyiben kedvező választ kapok öntől, egy bankcsekk pecsételi meg az egyezségünket; négyezer Lajos-arany egy időre kisegíti a nehézségekből. Mihelyt a feleségem áldott állapotba kerül, megkapja a többit. Ezzel minden tengeri út megnyílik ön előtt...
Idáig jutott gondolataiban Sebastian, amikor észrevette, hogy kihűlt a kávéja; a hideg csészét még mindig a kezében tartotta. A
színházba igyekvők elegáns áradata már rég elhullámzott mellette, az ő páholyjegye pedig itt lapul a zsebében. Még odaér... Az oszlopcsarnok végén ott a színház.
Sebastian a gyors elhatározások embere volt, nem rettent vissza az ismeretlentől, ezért lett hajós. Ilyen bizonytalannak, tétovázónak még sohasem érezte magát. Huszonhét éves lettem, míg rá kellett jönnöm, hogy gyáva fráter vagyok, dohogott magában. Miért nem merem felvenni a sors által dobott kesztyűt, miért félek egy asztalhoz ülni a sors istennőjével?
Csak annyit kellene tennie, hogy a szünetben valamilyen ürüggyel közeledik madame Farroux-hoz, miután a férje már távozott. Sebastian azonban még mindig a kávéház előtti kis asztal mellett üldögélt, és halogatta a döntést, mintha az élete függne tőle. Már az utolsó, elkésett operalátogatók is elsiettek mellette.
Hát hiszen nem a nyaktiló vár rám, gondolta kesernyésen, csak meg kell néznem Farroux feleségét...
Felhúzta kesztyűjét, néhány pénzdarabot dobott az asztalra, és a színház felé indult. A nyitányra még éppen odaér...
*
A függöny lehullott, és a közönség soraiból itt-ott gyér taps
hangzott fel. Julie megérintette legyezőjével férje karját, és a páholyuk alatt álló sötét hajú férfira mutatott.
– Ismered azt az urat ott' – kérdezte. – Mindig felnéz ide.
A férfi már a nyitány hangjai alatt magára vonta Julie figyelmét. Kissé késve lépett be a színházterembe, és magányosan foglalt helyet. Szokatlan jelenség volt a párizsi urak világában: magas, izmos, öntudatos megjelenésű. Bronzbarna bőre és délies, szabályos arcvonásai elárulták, hogy idegen.
Farroux megrázta a fejét, felállt és a páholy pereméhez lépett. – Nem ismerem, még sosem láttam itt. És ha felnézeget ide, az annak a jele, hogy téged érdekesebbnek talál, mint a szopránt a színpadon, amit nem is vehetek rossz néven tőle. Sajnos, most el kell
mennem. Ha megengeded, átkísérlek Cassat-ék páholyába, és hozatok oda neked egy széket.
Julie félje karjába fűzte kesztyűs kezét, és ő is lepillantott a nézőtérre.
– Inkább sétálnék egy kicsit, – úgyis olyan sokat kell még ülnöm – mondta, mire Farroux meglepetten nézett rá. Savószín szeme némi megütközéssel fürkészte Julie arcát.
– Hát ha gondolod... De nem lesz majd kellemetlen egyedül visszatérni?
– Ó nem, köszönöm.
Julie azelőtt inkább kerülte a túlzsúfolt helyeket, de házasságának nyugodt, eseménytelen évei alatt lassacskán levetkőzte á félénkségét. Jólesett, hogy Farroux gondoskodik róla, törődik vele, amit a jelenlevő hölgyek többsége bizony nem mondhatott el a férjéről. Igaz, nem az a férfi, akit megálmodtam, nem érzelmes, gáláns szerető, gondolta szomorkásan, de vannak jó tulajdonságai.
Búcsúzóul szokatlanul kedvesen mosolygott rá Guillaume-ra. Megállt a társalgó egyik kevésbé zsúfolt sarkában és nézelődött. A fényárban úszó, tükrökkel díszített aranystukkós termet halk zsongás töltötte be: a közönség az első felvonás erényeiről és hibáiról beszélgetett, némelyek fel-alá sétáltak, a hölgyek pedig bemutatták legfrissebb divat szerinti ruhájukat vagy új ékszereiket. Formaruhás inasok hűsítőket és csemegéket szolgáltak fel nagy ezüsttálcákon.
Julie hirtelen valami kellemetlen hidegséget érzett a karján. Odapillantott, és bosszúsan felkiáltott: hosszú selyemkesztyűjén sötét folt terjengett, vörösbor loccsant rá. Mielőtt még bármit is szólhatott volna, valaki határozottan, de udvariasan megragadta a karját, és eltartotta a habkönnyű, fehér ruhától.
– Bocsásson meg, asszonyom, kénytelen voltam megfogni a karját, hogy legalább a csodálatos ruháját megóvjam. Végtelenül sajnálom, hogy tönkretettem a kesztyűjét, ezerszer is bocsánatot kérek az ügyetlenségemért.
A mély hang tulajdonosa elengedte Julie karját, és meghajolt előtte. Angol, villant át Julie agyán a kiejtést hallván, és megismerte
azt a férfit, aki már az első felvonás alatt feltűnt neki. Az idegességtől képtelen volt válaszolni. A barna bőrű idegen behízelgő hangon folytatta:
– Megengedi, hogy letöröljem' – kérdezte, és máris a sarokban elhelyezett büféasztal felé irányította Julie-t.
Julie tiltakozás nélkül hagyta odavezetni magát. Vajon szándékosan idézte elő a férfi ezt a kis balesetet – töprengett magában. Nem, nem valószínű, zavara őszintének látszik. Olyannyira, hogy összekeveri a szavakat, amikor egy csészényi tiszta vizet és kendőt kér,.,
Julie elnevette magát, olyan ellenállhatatlanul mulatságos volt a férfi rémült arca. Hirtelen angolra váltva magyarázta:
– Ön vizet kért a felszolgálótól, hogy kimossa a selymet a kesztyűmből.
Az idegen elpirult.
– Jóságos ég, ma egyik hibát a másikra halmozom – mentegetőzött, és bocsánatkérően meghajolt Julie előtt. – Elnézését kérem, hogy a terhére voltam, asszonyom!
– Ó, szó sincs róla. Kérem, nyissa ki a karkötőmet, hogy lehúzhassam a kesztyűmet.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Sebastian Ramlin vagyok – és a férfi máris Julie keze fölé hajolt, hogy felpattintsa a gyémántokkal kirakott arany karperec zárját. Vállig érő sötét hajából enyhe citromillat áradt. Amikor ismét felegyenesedett, pillantása megpihent Julie szép formájú karján, melyről lekerült a hosszú szárú kesztyű.
– Ha megtisztelne azzal, madame, hogy visszakapcsolhatom a karkötőjét... – mondta, és várakozóan nézett Julie-re.
Az asszony bólintott, és udvariasan viszonozta a bemutatkozást: – Julie Farroux vagyok. Örülök, hogy megismerhettem önt, Ramlin úr.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – válaszolta bűntudatosan a férfi. – De kérem, hagyja nálam a kesztyűt, és ha megmondja az üzlet címét, ahol vásárolta, holnap küldetek önnek egy pár ugyanilyet.
– Ó, fölösleges, Ramlin úr, hiszen ez csupán egy egészen egyszerű fehér kesztyű... Ne csináljon gondot belőle. Higgye el, igazán semmiség... Hálás vagyok, hogy a ruhámat megmentette ettől a sorstól.
– Számomra nem semmiség – tiltakozott Ramlin. – Megengedi, hogy visszakísérjem a helyére, és elkérjem öntől az üzlet címét.
Egy belső hang azt súgta Julie-nek: légy óvatos, ő azonban mégis mosolyogva bólintott, és elfogadta a férfi felajánlott karját.
– Hát ha mindenáron ragaszkodik hozzá: a Baton fivérek boltjában vettem, a rue Saint-Honorén. De igazán nem kellene fáradnia vele...
– És hová küldessem a kesztyűt?
– A Baton fivérek nem szállítanak házhoz...
– Nos, akkor felhatalmaz arra, hogy én magam vihessem el? Julie néhány pillanatig hallgatott. Már mindent megpróbált, hogy ezt a férfit eltávolítsa, ám mindhiába. Érezte, hogy elpirul, és gyorsan kivonta kezét a férfi karja alól. Szerencsére éppen Cassat-ék páholya elé értek.
– Ramlin úr, én férjnél vagyok, és nem fogadok férfi látogatót. – Akkor bizonyára ön az egyetlen hölgy Párizsban, aki ezt nem teszi. Olyan féltékeny a férje, asszonyom' Persze nem lehet rossz néven venni tőle... Ha az ember csak egyszer is látta önt...
– Nem adok okot a férjemnek a féltékenységre – válaszolta Julie fagyosan. – Úgy látom, tévesen tájékoztatták Párizsról.
Ramlin arcán a leplezetlen csodálat átadta helyét az őszinte megbánásnak.
– Ó, a világért sem akartam megbántani, asszonyom, bocsánatáért esedezem! Nem állt szándékomban tolakodónak lenni, reméltem, hogy bemutat a férjének, hogy megmagyarázhassam neki a történteket. Ha tehát kegyeskednék közölni velem férje címét, bátorkodnék egy küldönccel eljuttatni a csomagocskát.
Sebastian olyan elfogódottan, olyan könyörgően nézett Julie-re, hogy az máris megbánta rideg szavait. Végül is Ramlin semmi meg-botránkoztatót nem mondott. A szalonok világában ennél
