JEAN-FRANÇOIS NAHMIAS
AZ OROSZLÁNOS GYŰRŰ
KRÓNIKÁS KÖNYVEK
SOROZATSZERKESZTŐ: ZSÁMBOKI MÁRIA A mű eredeti címe: LA BAGUE AU LION
A fordítás a Robert Laffont 1994. évi kiadása alapján készült
Fordította: Sóvágó Katalin Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 1999 Borító: © GRAPH ART 1. kiadás
Nyolc évembe telt, hogy elmeséljem François de Vivraie éleiének évszázadát. A kiindulópont egyszerű volt: François, aki a százéves háború első napján születik, végigéli történelmünk leghosszabb konfliktusát.
Csakhogy a terv megvalósítása nehezebbnek bizonyult, mint hittem. Néha nem volt könnyű hozzáférnem az anyagokhoz, amelyekre a minél teljesebb dokumentáció érdekében lett volna szükségem. (Elsősorban a VI. Károly őrültségével foglalkozó orvosi értekezésekre gondolok, amelyeket nem nyomtattak ki, ezért nem találhatók meg a Bibliothèque Nationale-ban.)
A felépítéssel kapcsolatos kérdések okozták a legfőbb fejfájást. Éppen elkezdtem volna A szerelem gyűrűjét, a majdani IV kötetet, amikor beláttam, hogy ha meg akarom őrizni a lendület töretlenségét, le kell rövidítenem a II. és III. kötetet, amelyeknek korábban A fekete asszony/A cobolyprémes
asszony/A homok asszonya, illetve Az unikornislovag címet adtam. így egyetlen kötetbe sűrítettem
őket, A farkasfejes gyűrű cím alatt. Ne csodálkozzanak tehát hűséges olvasóim, ha kissé megváltozott formában látják viszont a sorozatot.
Bevallom, ezekben az években előfordult, hogy elment a kedvem, és abba akartam hagyni a történetet. Ha folytattam, a szereplőim iránti tiszteletből tettem, akiknek joguk volt hozzá, hogy végigfussák pályájukat.
Itt vannak tehát a jók és a gonoszok, a nagyok és a kicsik, a légből kapottak és a valóságosak (akik, remélem, a lehető legjobban megközelítik a történelmi valóságot). Nagy szerencsétlenségeket kellett megélniük, ám a remény átsegítette őket históriánknak ezen a komor szakaszán.
Más házakban laktak, mást ettek, másképp öltözködtek, másként látták a világot, de ugyanúgy szerettek, szenvedtek, harcoltak, egyszóval ugyanúgy éltek, mint mi. Mert változhat a kor, de az emberi szív ugyanaz marad.
ELSŐ RÉSZ
Az OROSZLÁN ÉS A FARKAS
Balharántosztott vörös-fekete pajzs: heraldikai nyelvezettel szólva ez volt a Vivraie-címer. Köznyelven ez olyan, átlósan tagolt pajzsot jelent, amelynek a jobb felső része vörös, a bal alsó fekete.
Ám ennek az egyszerű pajzsnak, amely sok más bonyolult címerrel ellentétben kizárólag két színből állt, rendkívüli története volt. Ahhoz, hogy megismerhessük, vissza kell mennünk az 1249-es évig, pontosabban Szent Lajos király hetedik keresztes hadjáratáig.
Eudes, akinek csupán a keresztneve maradt ránk, ebben a hadjáratban vett részt egy ugyancsak ismeretlen nevű lovag fegyvernökeként. Szerény származása ellenére sem olvadt bele észrevétlenül a francia seregbe. Tagbaszakadt, nagy fejű kolosszus volt, rőt szakálla és üstöké olyan sűrű és lángoló, hogy a láttán még a kevésbé képzeletdús szemlélőnek is egy oroszlánra kellett gondolnia.
Ám Eudes nemcsak átlagon felüli külsejével hívta föl magára a figyelmet, hanem hallatlan vitézségével is. Miután a lovagot, akit szolgált, az egyik első csetepatéban levágták, megengedték a fegyvernöknek, hogy ő hordozza ura címerét a keresztes hadjáratban. Eudes nem hagyott ki egy ilyen alkalmat a bizonyításra. Minden összecsapásban, főleg Damiette 1249. június hatodikai bevételénél valóságos vérfürdőt rendezett az ellenség soraiban. Kardja félelmetes motollálásával, rettentő bömbölésével, sőt még a Földközi-tenger térségében szokatlannak számító külsejével is bénító rémületet küldött ellenfeleire.
Szent Lajos a damiette-i győzelem után Kairó bevételével akarta feltenni a koronát sikereire. Ám ez másféle próbát / jelentett, és Ajjúb szultán szaracénjai ádázul védekeztek.
Úgy esett, hogy ebben a hadjáratban, 1249 nyarának egyik napján a keresztesek megpihentek a Nílus deltájában. A hadsereg lelkesedése fonnyadozott. A damiette-i fényes siker után mindenki gyors és dicsőséges hadjáratra számított, erre úgy szó szerinti, mint képes értelemben megfeneklettek a homokban és a limányban; pusztított a láz és a vérhas, az egyiptomi könnyűlovasság szüntelen zaklatásairól nem is szólva.
Nehogy a harci szellem összeroppanjon, Szent Lajos nagy vadászatot rendezett lovagjainak, amelyen egyszerű fegyvernök létére Eudes is részt vehetett.
Feltűnően zord vidék volt, amelynek sívó homokkal váltakozó bozontos oázisai hemzsegtek a fenevadak mindenféle nemeitől, főleg az oroszlánoktól. Egész nap tartott a vadászat. Este, amikor összeszámolták a trófeákat, megállapították, hogy Eudes ejtette a legszebb zsákmányt. Hét oroszlánt ölt meg, majd lenyakazta őket és kupacba rakta a fejüket.
Szent Lajos, amikor hírül vette ezt, látni akarta a bajnokot. Eudes két fejjel magasabb és kétszerte vastagabb volt a királynál; keresztesi tunikája mészáros kötényéhez hasonlított, a piros kereszt eltűnt a vérfoltok alatt. Vér alvadt lángoló szakállábán is. Az egyiptomi véres alkonyaitól volt az egész képben valami túlvilági.
Szent Lajos, hadvezérei gyűrűjében, egy darabig nézte Eudes-öt és bólogatott.
– Fegyvernök – szólalt meg végre –, ha lovaggá ütnélek e vitézi tettért, gondolom, az oroszlánt választanád címerállatul.
Általános meglepetésre Eudes tagadólag rázta hatalmas bozontját. – Nem, sire, nekem elég lenne egy vörös-fekete pajzs.
Majd a sivatagi homokban felhalmozott fejekre mutatva ennyit mondott az álmélkodó királynak: – Vér és porond!
Szent Lajos harsogó hahotára fakadt, megszorította Eudes mocskos kezét, és magához ölelte. – Jól van, oroszlánom! – kiáltotta. – Lovag vagy!
A hetedik keresztes hadjárat nem végződött olyan jól, ahogy kezdődött. Kevéssel a vadászat után a keresztesek véres csatát vívtak a szultán csapataival Manszurahnál. Szent Lajos király elrendelte a visszavonulást, ám ő maga fogságba esett. Eudes a manszurahi csatában is csodákat művelt. Eszeveszett pusztítást végzett az ellenség soraiban, Szent Lajos szavát harsogva csatakiáltásként: – Oroszlánom!
Eudes nem esett fogságba. Visszatért Franciaországba, ahol megkapta Rennes-től északra a bretagne-i Vivraie-birtokot. Nemessé emeltetése örömére Vivraie új ura gyűrűt csináltatott, amelyet a címmel együtt mindig az elsőszülött örökölt. Ordító oroszlánfőt formázott, aranyból, rubinszemekkel.
Eudes de Vivraie azt is elhatározta, hogy az „Oroszlánom!” lesz a Vivraie-k csatakiáltása, és ezt a jelszót írják a vörös-fekete pajzs alá. Végül még valami különös dolgot művelt. Eltörölt minden nyomot, amelyből meg lehetett volna állapítani, milyen nevet viselt fegyvernökként, vagy hogyan hívták a lovagot, akit szolgált. Az, aki ugyanúgy lehetett Martin vagy Gaillard, mint Dubois, egyetlen keresztnévvel érkezett Vivraie-be, és ettől kezdve Eudes de Vivraie-ként ismerték az utódok.
Rennes-től délre állott a kastélya az ugyancsak breton Cöussonoknak, akiknek nemessége előkelőségben ugyan nem, de ősiségben megelőzte a Vivraie-két.
A család szintén egy keresztes hadjáratban nyerte el a nemességet, csakhogy abban az elsőben, amely elragadta a Szent Várost a hitetlenektől. Ott harcolt Bohémond de Cousson, aki elsőként viselte ezt a nevet. 1100-ban kapta meg lovagi sarkantyúját I. Balduintól, Jeruzsálem királyától. Címerül két zöld keresztet választott ezüst mezőben – vagyis fehér alapon. Ám több mint száz év után rendkívüli események megváltoztatták ezt az első Cousson-címert.
1223-ban Hugues de Coussonnak hívták a cím viselőjét. Apja, Thierry de Cousson még az ő születése előtt meghalt. De csakugyan ő volt-e az apja az utószülött gyereknek? Sokan bizonygatták, hogy nem, és állításukat a látszattal meg a legendákkal támasztották alá.
A látszat Hugues de Cousson külső habitusa volt. Szőr nőtte be tetőtől talpig. Ám ez a szőrzet, nem úgy, mint gondolnánk, nem volt ám sem tüskés, sem durva, hanem finom, egyenletes pihe. Például az arcon, a másoknál szakáll és bajusz takarta részeken sem nőtt vastagabban, mint a homlokon, a fülön vagy az orron; hasonlóképpen a kézfej sem volt szőrösebb a tenyérnél és az ujjbegyeknél.
Persze próbáltak magyarázatot találni a természet szeszélyére, és itt lépett be a legenda. Hugues anyja, Théodora de Cousson belehalt a szülésbe, ám azelőtt meglehetősen viharos életet élt. A szeszélyes, gőgös, csapodár asszony nyíltan csalta a férjét, főleg Hugues fogantatásának idején; a beteg Thierry akkor már a végét járta, miközben a felesége egész éjszakákat töltött odakint a farkasoktól nyüzsgő erdőben.
Innen már csak egy lépés volt azt föltételezni, hogy Théodora farkassal fajtalankodva foganta a fiát, és ezt a lépést a legtöbb coussoni meg is tette, mihelyt meghallották, mire hasonlít az újszülött. Ezt bizonyította az is, hogy az anya belehalt a szülésbe: Théodora de Cousson farkassal párzott, és Isten halállal büntette, amikor a szerelem gyümölcse napvilágra jött.
Akárhogyan történt is, Hugues de Coussonnak annyira csak a külseje volt monstruózus, hogy hamarosan bölcsként tisztelték az egész vidéken. Kastélya a művészetek enyhelyének számított, ahol trubadúrok adták egymásnak a kilincset. Ő maga elmélyült tanulmányokat folytatott a kastély könyvtárában. Azt mondták róla – ami valószínűleg igaz is volt –, hogy alkímiát űz, ámde kutatásaiban talán közel jutott még ennél is titkosabb tartományokhoz...
Harminc körül járt Hugues de Cousson, amikor rárontott a világra 1223 tele, emberemlékezet óta a legszörnyűbb tél. Minden megfagyott: üvegként törött a fa, a legkisebb ütésre elporlott a kő, a megszámlálhatatlan állat olyan törékeny lett a fagyhalálban, mint a légies csecsebecsék.
Az emberek ugyanolyan szaporán hullottak, és náluk is egymásra gyűltek a tetemek. A fagyos földbe persze nem lehetett temetkezni, még csak koporsóba sem rakhatták őket. Ilyen cudar időben nem lehetett koporsót ácsolni a morzsolódó fából, és a szög a legkisebb kalapácsütésre széthasadt. így tehát mindenki otthon tartotta a halottait, a leghidegebb ponton, a tűzhellyel átellenben; a kunyhókban különös jégszobrok feküdtek a földön, mint gazdag apátságokban vagy királyi kápolnákban a szarkofágok figurái.
Az egész világ megkeményedett. Mintha minden cseppfolyós eltűnt volna a földről. Nemcsak a víz és a bor fagyott bele az edénybe, de még vizelni is rendkívül kockázatos volt a tűztől távol, mert a sugár megfagyhatott, mielőtt elérte volna a földet; a kicsorduló könny tüstént odafagyott, és ha megpróbálták letörölni, kitépte a szemgolyót.
Befagytak a legnagyobb vizek. Nehéz fogattal át lehetett kelni a folyókon, a tavakon, sőt a tengereken. Azt is mesélték, hogy a legészakibb tartományok egyes utazói átszánkázhattak Dániából Svédországba.
A hideg a legkomiszabb szakaszában tartott, amikor új istencsapása zúdult a coussoni birtokra: a farkasok, illetve inkább csak egyetlen, szörnyű méretű farkas. Valamennyi tanú egybehangzóan állította, hogy formára és irhára farkasra haj azott, ám négyszer-ötször testesebbre nőtt, megvolt akkora, mint egy borjú. Egy ember, ilyen arányokkal, azokra a titánokra és emberevő óriásokra hasonlított volna, akikről a mesék szólnak.
A fenevad szörnyű pusztítást végzett. Támadásait nem lehetett kiszámítani, nem rettenték fegyverek, sem a vele szemben állók száma. Áldozatait kibelezte, irgalmatlanul összemarcangolta, azután otthagyta őket felhasított bendővel, szétszórt zsigereik fagyott koszorújában. Olyan fáradhatatlannak bizonyult a támadásban, hogy február végére elejtette századik áldozatát a birtokon.
A hideg nem enyhült. Az ég ugyanolyan ónosan egyszínű volt, mint azon a napon, mikor beköszöntött a fagy; a halott növények között szagtalanul tornyosultak a hullák a lidércnyomásos tél elképzelhetetlen tisztaságában.
Coussort plébánosa eljött Hugues-höz. Az egyházközség szavát hozta.
– Nagy jó uram, a szörnyfarkas sanyargatja jobbágyait. Csakis kegyelmed győzheti le.
Hugues de Cousson szúrósan nézett szőrei közül a papra. Meghökkentő látvány volt ez az átható tekintet egy ilyen állatias lényben.
– Miért én? Van más vadász is hozzám fogható. A plébános nem hátrált.
le.
Hugues de Coussont nem hozta indulatba ez a célzás anyja fajtalan szerelmeire. Épp ellenkezőleg, hosszan eltűnődött, majd komolyan kijelentette:
– Szerintem még ennél is nagyobbnak kellene lennie a hasonlatosságnak, de azért elmegyek holnap...
E talányos szavakat hallotta utolsókul a plébános Hugues de Coussontól, aki másnap valóban elindult vadászni. Egyedül ment, hitvese és gyermekei minden esdeklése ellenére, csupán a távolból követték a kastély szolgái, és még annál is messzebbről az uradalom pórnépe. Ahhoz azonban elég közel voltak, hogy lássák, mi történik.
Alig lépett le Hugues de Cousson a felvonóhídról, amikor a fenevad előbukkant az erdőből, és rávetette magát. Hugues-nek arra sem volt ideje, hogy kardot rántson; a szörnyfarkas feldöntötte és átharapta a torkát; nyakából patakokban ömlött a vér és legott meg is fagyott. Az állat, ahogy szokta, a hassal folytatta volna, hogy kitépje a zsigereket, és akkor következett be az a valami.
Hirtelen előrontott az erdőből egy másik farkas: ugyanolyan nagy, ugyanolyan rettenetes. Felüvöltött, mire a dúvad, amely végzett Hugues-gel, megfordult, és a két farkas nyomban egymásnak esett. Az újonnan jöttnek annyival sötétebb volt a prémje, hogy nem lehetett összetéveszteni őket. Kezdettől ő volt fölényben. Néhány pillanat alatt átharapta fajtársa torkát, otthagyta döglötten az ember holttestén, és eltűnt ott, ahonnan jött. Senki sem látta többé.
Cousson lakói a plébános vezetésével nagy körmenettel ünnepelték szabadulásukat. Néhány nappal később a bretagne-i herceg és a nantes-i püspök saját személyükben vettek részt a hős temetésén. Mert egyikük előtt sem volt kétséges, hogy Hugues de Cousson, mint a plébánosnak is megmondta volt, tudta, hogy a szörnyeteg toportyánt nem egy magafajta félfarkas, hanem csakis egy igazi farkas pusztíthatja el. Ezért engedte magát megölni, hogy a lelke farkassá változhasson, és visszatérhessen legyőzni a fenevadat.
Hugues de Cousson fia ennek a rendkívüli áldozatnak a hatására döntött úgy, hogy megváltoztatja a családi címert. A két címeralak, amelyekre kicserélte a két keresztet, csaknem olyan megszentelt és titokzatos eseményre utalt, mint az Üdvözítő halála. „Ezüst mezőben két szembefordított, álló zöld farkas”, azaz két egymást néző csikasz ágaskodott hátsó lábon a Coussonok fehér alapú címerén.
Azóta Coussonban és környékén az a hír járja, hogy nagy hidegekben néha egy termetes farkas jön elő az erdőből. Ám akik meglátják, nem félnek tőle. Tudják, hogy Hugues lelke az, az ő uruké, aki érettük halt meg; keresztet vetnek, és hálásan megemelik a kalapjukat. Azt is mesélik, hogy tavasszal, szerelem idején különös hang elegyedik az üzekedő farkasok kórusába. Női hang, oly szép, amilyet a templomban hallani, de ördögi a dala: Théodora az, aki fennen kikiáltja szennyes vágyait, és párzásra hívja a falka hímjeit.
1336-ban Guillaume de Vivraie éppen tizennyolc éves volt, és egyedül élt a családi kastélyban. Anyját, Blanche-t apró gyerek korában veszítette el, apja, Charles csak nemrég halt meg tragikus körülmények között.
Év elején történt, vadkanvadászaton. A cudar tél, noha nem volt annyira hideg, mint 1223-ban, megnehezítette a vadkan űzését a fagyos ösvényeken. A fiatal Guillaume üggyel-bajjal követte apja nyomát, aki mint nagy vadász, nevetett csupán a kelepcéken, majd egyszer csak bemerészkedett az
áthatolhatatlan bozótba. Fia, aki hiába próbált lépést tartani vele, zajt hallott, majd kiáltást. Inaszakadtából rohant segíteni, ám így is több mint egy órájába került, amíg embereivel megtalálta apja holttestét.
Charles de Vivraie-nek sikerült fölvernie egy nagy termetű vadkant. Ember és állat több száz métert tettek meg együtt. Charles jobbja még mindig markolta a kan pofáját; az állat jobb első csülke még mindig befúródott az ember hasába. Mivel a hullamerevség egymáshoz fagyasztotta őket, Guillaume de Vivraie-nek le kellett vágnia apja ujját, hogy megszerezze az oroszlános gyűrűt. Ezt a feladatot nem bízta senki másra, akármilyen iszonyú érzés volt.
Guillaume de Vivraie-t, aki alig ismerte az anyját, férfiak nevelték katonának. Az apja ridegen tartotta, ahogyan egy leendő lovagot kell, és Guillaume nem panaszkodott. Egyébként aki ránézett, rögtön láthatta, hogy ez az ifjú inkább a testgyakorlásra és a háborúra, mint a tanulmányokra és az imádkozásra született. Noha termetben nem érte el Eudes őse arányait, azért széles vállú, hatalmasan izmos kezű-lábú, szép daliává nőtt. Nem vörös volt, hanem szőke, mint a legtöbb Vivraie, és ez a fénylő, csillogó szőkeség valami napsugaras ragyogással ruházta föl.
Ehhez a parancsoló külsejű suhanchoz, akin érezni lehetett, hogy erőszakos, sőt szükség esetén könyörtelen is tud lenni, különös módon nem illett a pillantása és a mosolya. A pillantása kék volt és gyengéd, a mosolya néha félénk. Mert egyelőre, nem tudni, mennyi ideig még, együtt lakozott benne erő és gyöngeség, ami gyakran előfordul az illékony tizennyolc esztendős korban.
Igazából egyetlen dolog érdekelte az apátlan-anyátlan Guillaume-ot, testvérek híján a Vivraie név egyetlen hordozóját: hogy öregbítse hírét a gyűrűnek, mely az övé volt apja tragikus halála óta. Épp ezért türelmetlenül várta a magának kitűzött időpontot, 1336. június huszonnegyedikét, amikor Rennes-ben megtartják a breton lovasság színe-virágának a János-napi lovagi tornát.
Ugyanebben az évben Cousson urát Enguerrand-nak hívták. Huszonnyolc éves volt és árva, akárcsak Guillaume de Vivraie. Anyja meghalt gyermekágyban, miután világra hozta Enguerrand Marguerite nevű húgát, apjuk néhány év múlva követte. Ám ezzel még nem ért véget a Guillaume de Vivraie-vel való hasonlatosság: külsőleg is emlékeztettek egymásra. Enguerrand de Cousson szép szőke dalia volt, egyáltalán nem az a fekete szőrmók, mint Hugues őse, jellemre pedig tökéletes példája a lovagnak, akiben egyesül a bátorság, a jámborság és a becsület.
Enguerrand de Coussonnak Marguerite kishúga okozta a legtöbb gondot. Tíz évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és az apjuk halála óta Enguerrand nevelte. Ezért nem nősült meg, noha jócskán benne volt a korban.
Marguerite-et gondnak nevezni ugyancsak elmarad az igazságtól. Mert ha Enguerrand-nak dicső legendát jelentett csupán a családi címer két zöld farkasa, húgánál szó sem volt ilyesmiről. Pici kora óta megigézte a történet. Amióta megszólalt, egyfolytában Hugues és Théodora nevét fújta; ahogy járni tudott, rögtön el akart menni az erdőbe, hogy megkeresse őket, méghozzá négy lábon, mert fivére minden parancsa és könyörgése ellenére évekig makacsul nem volt hajlandó két lábra emelkedni.
Végül a többi kislányhoz és az emberiség nagyobb részéhez hasonlóan Marguerite Cousson is ráállt a két lábára, ám ettől még nem változtatott a tervén. Sőt éppen ennek jobb megvalósítása érdekében akart hatesztendős fővel lovagolni tanulni.
Hiába reménykedett. A kislány, aki hamarosan kiváló lovassá fejlődött, attól kezdve örökké az erdőket járta lóháton, ahonnan csak este, néha éjszaka, sőt reggelente vetődött haza.
Enguerrand kérdésekkel ostromolta, mert ki akarta deríteni, mi okozhatja ezt a megszállottságot. Marguerite mindannyiszor olyan határozatlan válaszokat adott, mint: „Mert fontos”, „Mert kell”. Meghökkentő szellemi koraérettsége ellenére is túl fiatal volt még, hogy egyértelmű szavakba foglalja viselkedése indokait. Valójában azt akarta megtudni két rendkívüli ősétől, kicsoda is valójában ő, akinek hasonló vér folyik az ereiben. Azt akarta megkérdezni tőlük, hogy ilyen körülmények között mi dolga a földön. De azt is tudni akarta, miért – és miként – hajtották végre fantasztikus tettüket.
Marguerite de Cousson vadócként serdült fel az erdők mélyén, de sohasem bukkant rá Hugues.és Théodora szellemére. Hiába lovagolt ki egyre sűrűbben a leghidegebb télben és tavasszal, szerelem idején, nem találkozott sem a borjú nagyságú farkassal, sem a vágytól üvöltő várúrnővel. Tizenöt évesen rádöbbent, hogy rossz irányba indult: az ősök lelke nem egy erdei zugban várja, őket nehezebb módon lehet megközelíteni. A könyvekben kell kutatni, nem az utakon. Közölte a bátyjával, hogy tanulni akar. Enguerrand, aki már maga sem tudta, mitévő legyen a húgával, nem sokat habozott, hanem igent mondott.
Marguerite bevonult a Rennes-ből Nantes-ba vezető út mentén a lanoé-i kolostorba. Azért ezt választotta, mert tudta, hogy valaha ugyanide vonult vissza Hugues de Cousson, bizonyos bűvös könyvek tanulmányozására. De Marguerite nem azonnal vetette bele magát a titkos tudományokba. Úgy döntött, előbb magába kell szívnia a nélkülözhetetlen ismereteket, és tanult, akár a többiek.
így sajátította el a grammatikát, a szónoklás művészetét, a latin és a görög nyelvet. Megtanult mindent, amit kora tudott a világról: hogy Keleten, a lakott földeken túl terül el Ázsia, ahol lángfüggöny zárja el és vérszomjas vadállatok védik a földi paradicsomot. A földi paradicsomból ered a négy nagy folyam: a Nílus, a Gangesz, a Tigris és az Eufrátesz. Ugyancsak megtanult számolni, megismerte az egészséget befolyásoló különböző testnedveket, az anyagok alkotóelemeit, a zenét és még ezer más dolgot. Amikor elég tanultnak ítélte magát, nekilátott az igazi titkokkal foglalkozó írásoknak, de csak suba alatt, mert a kolostortól sohasem kapott volna engedélyt ilyesmire.
Ez 1336 végén történt. Úgy tűnt, Marguerite rögtön elsőre a jó könyvet nyitotta ki. A fóliáns a jégből való lelkekkel foglalkozott. A névtelen szerző azt fejtegette, hogy a lélek, az életet hordozó tűzprincípium nem változik meg a halál után, hanem megmarad tűznek, akár a mennyország sugaraiban, akár a pokol parazsában. Csupán némely lelkek változnak meg a halál után, amikor is jéggé lesznek: ezek a kísértetek. Dermedtek maradnak mindama napig, amikor vezeklésük végeztével visszatérnek eredeti állapotukba, és felmennek a mennyek országába. Az élők kapcsolatba tudnak lépni a szellemekkel, ha jéggé változtatják a lelkűket. Innentől kezdve homályos lett a kézirat, nyilván olyan ismeretek kellettek hozzá, amelyekkel Marguerite nem rendelkezett, ám a lány ennyiből is megértette, hogy először is azt kell megtudnia, képes-e érzéketlen lenni a tűzre és a fényre. Itt tartott töprengéseiben, amikor fivére meglátogatta a kolostorban. Ez 1336. június huszonkettedikén történt, a nyár második napján.
Enguerrand de Cousson díszruhában jött, fegyvernöke és egy szolga hozta utána páncélját és címerét. Rennes-be tartott, a János-napi lovagi tornára, és-rá akarta beszélni a húgát, hogy kísérje el. Szerette volna, ha csak néhány órára is, kiszakítani az erdei magányt követő kolostori magányból. Viharos ellenállásra, sőt kurta elutasításra számított, ám nagy meglepetésére Marguerite simán
beleegyezett, sőt mintha még lelkesedett is volna.
Marguerite a tervéhez illő, áhított én-próba alkalmát látta ebben a javaslatban. Szent János napja, a fény és a nap ünnepe, ez a lovagi torna, ahol kiáltozva, hőségben és vérben csapnak össze az ifjak, a jelképe volt mindannak, amitől neki menekülnie kell. Ha ilyen körülmények között is meg tud maradni jégnek, akkor egy napon minden valószínűség szerint megtalálja Hugues és Théodora nyomát.
Még aznap neki is vágott az útnak a fivére oldalán. Az elvadultság majd a tudomány évei során sohasem törődött a külsejével, ám a természet megtette helyette. Tizennyolc éves korában nőhöz képest magas termetű volt, és büszkén tartotta magát. Lábára formás izmokat edzett a lovaglás, az alakja vékony volt, a melle inkább dús, de kemény, az arca szabályos, a szája mozgékony és kifejező. Rendkívül fehér arca élesen elütött háta közepéig omló, mélyfekete hajától.
Az utazásra violaszín ruhát öltött; ez az elmélkedést, titkokat idéző árnyalat volt a kedvence. Vitathatatlanul hidegnek látszott, úgy, ahogyan akarta, ám sugárzó, sőt vakító hidegség volt ez, csillagéhoz hasonlatos, és mindenki utánafordult, mikor fivére oldalán táncoltatta fekete paripáját. Marguerite de Cousson, aki csak a varázskönyvek poráért hagyta ott a tüskés bozótot, ösztönösen úgy viselkedett, akár egy királynő.
Ragyogóan sütött a nap, amikor Guillaume de Vivraie 1336. június huszonnegyedikén bevonult Rennes-be. Mögötte fegyvernöke hozta a vörös-fekete színeket viselő lándzsát. Mivel a bajvívás csupán délben kezdődött, Guillaume elment kószálni a vásárba, amelyet a tornával egy időben tartottak. Szórakozottan őgyelgett, még a lóról sem szállt le, majd megállapodott egy vásári színpadnál.
Most csak ketten álltak rajta, egy férfi és egy nő, akiket a közönség elmerülten figyelt. Guillaume fölismerte Trisztán és Izolda történetét. Annál a pillanatnál tartottak, amikor Trisztán, aki Marke király megbízásából hozza hűbérurának Aranyhajú Izoldát, tévedésből beleiszik az uralkodójának szánt szerelmi bájitalba, majd odakínálja útitársnőjének.
Guillaume de Vivraie megállította a lovát és figyelt. Ismerte a verseket, ennek ellenére ismeretlen érzéssel töltötték el. A feltűnően fényes nap okozta volna, a néhány óra múlva kezdődő torna izgalma, vagy valami még megmagyarázhatatlanabb? Nem volt ideje válaszolni a kérdésre, mert abban a pillanatban megfordította a fejét és meglátott...
...Egy lóháton ülő fiatal nőt, nálánál valamivel idősebb lovag társaságában. A férje, gondolta Guillaume. A címer, amelyet a fegyvernök hozott utána, két szembefordított, álló zöld farkast ábrázolt ezüst mezőben. Guillaume fölismerte a Coussonok címerét, akikről már hallott néhányszor. Cousson úrhölgye ugyanolyan elragadtatással figyelte az előadást, mint ő.
Hazugság lenne azt mondani, hogy Guillaume de Vivraie egyszerűen szépnek találta. Abban a szempillantásban elment a józan esze. Ezen az sem változtatott, hogy férjes asszonynak hitte a hölgyet. Akármi történjék, ez itt az ő asszonya. Forgott körülötte a világ, kiütött rajta a verejték, zihált, a gyomra görcsbe rándult. Szempillantás alatt lett szerelmes, olyan hirtelen, mint Trisztán és Izolda a bájitaltói, s ebben nem is volt semmi különös, annyira megfelelt lángoló és túláradó vérmérsékletének. Ekkor a hölgy feléje fordította a fejét, és Guillaume fölfedezte a szemét: sötétszürke volt, és láttára az ifjúnak önkéntelenül a farkas irhájára kellett gondolnia.
A lovarnő, az asszonyi illendőséget megszegve állta a fiatal férfi tekintetét. Kísérője észrevette ezt, ám egyáltalán nem látszott rajta harag, sőt intett fegyvernökének, és elügettek, kettesben hagyva a fiatalokat. Guillaume de Vivraie hitetlenkedve bámulta tovább az ifjú nőt, aki mosolyogni kezdett. Tulajdonképpen nem egészen volt ez mosoly, inkább mintha a fogait mutatta volna meg, vakítóan fehér fogait, amelyek villogtak a júniusi napfényben, egy ragadozó fogazatát.
Majd egyetlen ruganyos mozdulattal megfordította hátasát, és elvágtatott. Guillaume otthagyta a spektákulumot, és követte.
Sokáig tartott az üldözés. Guillaume de Vivraie kitűnő lovas volt, uradalma legjobb lovát ülte meg, arra számított, egykettőre utoléri a szökevényt, ám csalódnia kellett. Lóhalálában nyargaltak végig Rennes utcáin, hajszál híján letapostak egy járókelőt, több helyütt majdnem kitörték a nyakukat. Végül egy városszéli gyümölcsösnél ért véget a vágta, de nem azért, mert Guillaume utolérte a menekülőt, hanem mert az magától megállt.
Ott volt egy cseresznyefa előtt, a nyeregben ülve szedegette és habzsolta a gyümölcsöt. – Ön is szereti a cseresznyét?
Tiszta, egykedvű hangja volt. Guillaume úgy érezte, hogy kizökkent a dolgok normális menetéből. – Cousson úrasszonya, én Guillaume vagyok, Vivraie ura.
Az ifjú lovarnő szedte a cseresznyét és dugdosta a szájába.
– Én nem Cousson úrasszonya vagyok, hanem Marguerite de Cousson kisasszony. – Egy lovag kísérte önt...
– Enguerrand bátyám volt az.
A mondat kellemesen csengett, ám a hanghordozásban lapított valami különös. – Cousson kisasszony, akar-e hölgyem lenni a tornán?
– Senkit sem ismer itt Rennes-ben?
– Nem. Ez első bajvívásom. Méltat-e a megtiszteltetésre?
Marguerite de Cousson sokáig nem válaszolt. Tovább szedte a cseresznyét, körbekerülve fekete lovával a fát. Cseppet sem engedett a hidegségből, de mulatságosnak találta a kalandot. Milyen nevettető volt, ez a faragatlan suhanc, aki őt akarja elcsábítani!... Visszaért Guillaume-hoz.
– Ismeri a Cousson-címert?
– Igen: két szembefordított zöld farkas. Az én színem vörös és fekete. Szent Lajos adományozta Eudes ősömnek. Címerállatunk az oroszlán, noha nem szerepel pajzsunkon. Ez a gyűrű, melyet jobbomon viselek, oroszlánt ábrázol.
Ifjonti hangja áthevült beszéd közben, ám Marguerite a szavába vágott. – Miért akarna harcolni az oroszlán a farkasért?
– Mert én szeretem önt!
Marguerite-ből kitört a nevetés, miközben egy páros cseresznyét forgatott az ujjai között. A foga még sohasem látszott ennyire fehérnek, a haja se ilyen feketének, léhát anélkül, hogy a kisujját mozdította volna, szerelmessé tett egy oroszlánt: jaj, de siralmas! Ő csak megvetni tudta ezeket a bömbölő vadakat, a fény, a meleg és a tágas térségek barátait. Az összes címerállat közül mindig ezt tartotta a legnevetségesebbnek. Hogy azonosulhatnak emberek egy ilyen egyszerű, ilyen kiismerhető
állattal?
– Szeret! Minő csoda ez?
– Olyan, aminőket Isten művel néha.
– A Teremtő nem keveri a fajtákat, nemes oroszlán! Forduljon a magafajta nőstény oroszlánokhoz, vagy azokhoz, akik annak hiszik magukat, és másra se várnak, mint az ön hódolatára.
Csodálatosan szép nap volt. Ilyen közelről Guillaume de Vivraie láthatta, mily remek alakja van Marguerite-nek. Már nem a földön járt. Ez a gyümölcsös a földi paradicsom, Marguerite pedig az új Éva, oly barna, amilyen szőke volt az első.
– Számomra e perctől nincs nő kegyeden kívül. Legyen hölgyem, vagy elállók a viadaltól!
Marguerite de Cousson hirtelen elkomolyodott. Vissza kell térni a valóság talajára. Jégszívű akart lenni, jégszívű lesz. Majd ez a lovag is meglátja.
– Csak egy olyan feltétellel fogadnám el, amelyet ön nem teljesíthet. – Minővel? Engedelmeskedem!
Marguerite szúrósan meredt rá.
– Veszítsen! Hulljon porba az első összecsapásnál! Ezzel a feltétellel leszek hölgye! – Veszítsek!?
– Jól hallotta, Guillaume de Vivraie! Ám ez túl kemény próba kegyelmednek. Isten önnel! Sarkantyút adott a lovának, ám Guillaume utolérte.
– Ha veszítek, első bajvívásomon szégyent hozok a címeremre... Marguerite nem felelt.
– Ha veszítek, legyőzőm elveszi lovamat és fegyvereimet. Váltságdíjat követelhet tőlem... Marguerite nem felelt.
Guillaume de Vivraie még sohasem volt ilyen mélységesen megzavarodva. Annyira azért sikerült összeszednie magát, hogy föltegye az egyetlen kérdést, ami számít:
– Ha veszítek, ígér-e hűséget cserébe?
Marguerite de Cousson akkor már vágtatott, ám a patadobogásban is tisztán lehetett hallani a válaszát:
– Igen!
Guillaume de Vivraie valami önkívületfélében szédelegte végig az órákat, amelyek még hátravoltak a tornáig. Amikor odaért, szinte oda sem figyelt a helyszínre, pedig az nagyon is lenyűgözhetett volna egy magafajta újoncot.
Egész Bretagne-ból jöttek a bajnokok. Hatvanan ütöttek sátrat egy széles mezőn. Fegyvernökeik rájuk segítették a páncélt, elvégezték az utolsó simításokat a lovakon. A lovagok a távolból figyelték egymást: a legfiatalabbak tizenhat évesek voltak, a legidősebbek negyvenhez közeledtek. Hónapok óta álmodtak erről a pillanatról, amely a háborúval és a szerelemmel együtt az élet legizgalmasabb fénypontja.
Miközben a lovagok fölszerelkeztek, tőlük néhány lépésre a nézők alig bírtak a türelmetlenségükkel. Két nagy karzatot ácsoltak a porond két oldalán. III. János bretagne-i herceg és a nantes-i püspök körül nemes dámák, gazdag urak és rangos egyháziak szorongtak, akik nemcsak
Bretagne-ból, de Franciaországból és Angliából is érkeztek. A többi ülőhelyet a rennes-i és nantes-i polgárok foglalták el. Ami a népet – a környék gyalogszerrel jött parasztjait, Rennes kisembereit, a jelenlevő előkelőségek szolgáit és katonáit illeti, ők a karzatok két végében kifeszített kötelek mögött taposták egymást. Túl messze voltak a küzdőtértől, hogy komolyabb dolgot láthassanak, néhány morzsát csíphetnek majd csak el a nézedelemből, de mit számít! János napja volt, a nap, az aratás, a fény, az élet ünnepe! Nem voltak kedvenceik az összecsapáshoz készülődő, ifjú hősök között: megéljenzik majd mindet, csak tisztességgel és bátorsággal küzdjenek!
Trombiták rivalogtak, de nyomban el is nyelte a hangjukat a tömeg ordítása: – Ott jönnek!
Valóban ott jöttek, mind a hatvanan, egymás mögött, fénylő szőrű lovaikon, napsugártól sziporkázó páncélban, jobbjukban a lándzsával, nyakukba akasztott pajzzsal, felcsapott rostélyú sisakjuk csúcsán lobogó tarka pántlikákkal.
Sorra köszöntötték III. Jánost, meghajtották előtte lándzsájukat, megmondták nevüket és rangjukat. A herceg jóindulatúan mosolygott rájuk, és megparancsolta, hogy válasszanak hölgyet, ami korántsem gáláns gesztus volt, hanem kötelező feltétel minden lovagi tornán.
Guillaume de Vivraie középtájt haladt a sorban. Még mindig nem tért magához. Mi történt vele? Azért jött, hogy látványosan bizonyítsa ifjúi erejét, ifjúi bátorságát, erre miféle bolondságot forgat a fejében? Riadtan tekintett az oroszlános gyűrűre. Eudes-re gondolt, a szerecsenek trancsírozójára, és összeborzongott, amikor megképzett előtte apja véres ujja. A cím hordozójaként kapta ezt az ékszert, ő pedig egy hirtelen jött és talán esztelen szerelemért meg akarja hurcolni a vereségben! Mi történt vele? Álmodik?
A herceg elé érve zavarodott hangon megmondta a nevét. III. János különös szívélyességgel mosolygott rá. Nyilván annak tulajdonította Guillaume felindulását, hogy először tör lándzsát.
– Rajta, Guillaume, válasszon hölgyet és harcoljon nemesember módjára!
Nem, ez nem álom... Ott volt, lent, az emelvény végében. Guillaume de Vivraie elindult a fekete koronás, violaszín alak felé. Ahogy elhaladt a herceg és a püspök előtt, látta, mint komorodik el az ifjú nemes hölgykoszorú. Miért nem közülük választott? Tisztán lehetett olvasni a szemükből: őt szólongatták, legyen bajnokuk, harcoljon és győzzön érettük; fajának nőstényei voltak, hűséges, engedelmes nőstény oroszlánok. Még van ideje, hogy ne kövesse el a helyrehozhatatlant. Ám Guillaume de Vivraie nem állt meg.
Marguerite de Cousson nem vette le a szemét róla. Őszintén szólva nem gondolta, hogy Guillaume elébe áll a kihívásnak, teljesíti ezt a követelést, mely oly hihetetlenül kegyetlen egy lovagnak. Marguerite csak le akarta rázni a suhancot, nem a halálba akarta küldeni. Ám az sem változtatott semmin, hogy a dolgok így elfajultak. Egy szemernyit sem rendült meg tőlük.
Látta, mint közeledik a győzelemre és diadalmas szerelmekre született szép ifjú; látta, hogyan szemeznek vele az emelvényen ülő, zsebkendőjükkel legyezgető fiatal hölgyek. Miféle bolondság hajtja erre az embereket? Annyira sürgős nekik lemondani a szabadságról, nősülni vagy férjhez menni, gyerekeket csinálni, beállni a csordába? Marguerite sokat gondolt a szerelemre. Egyáltalán nem nézte le, még kevésbé utasította el. A szerelem űzte Théodorát, hogy elkövesse azt, amivel minden elkezdődött. Egy napon ő maga is engedelmeskedni fog törvényeinek, ám egyelőre távoli, elvont dolog volt a számára.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre, amikor Guillaume megállt előtte és rászögezte a lándzsája hegyét. A közönség, látva, hogy a lány meg se rezzen, pusmogni kezdett. Létezik olyan, hogy egy hölgy visszautasítsa lovagját? Hallatlan dolog lenne! Marguerite fölemelte a fejét, Guillaume rámosolygott a sisakrostély alól. A lány megmerevedett. Próbát akart, megkapja! Ez a lovag csakhamar vérével áztatja a porondot, és egyedül Marguerite lesz érte a felelős. Ha sikerül tökéletesen érzéketlennek maradnia, akkor hamarosan találkozik Hugues-gel és Théodorával. Jelezte, hogy beleegyezik. Guillaume de Vivraie elfoglalta helyét a bajnokok között.
A sors úgy akarta, hogy első legyen az öklelésben. Trombitaharsogással kiáltották ki nevét és ellenfeléét, Château-neuf uráét. Ez a párosítás különösen fájt Guillaume-nak.
Arnaud de Cháteauneuf egyike volt a torna legfiatalabb résztvevőinek. Egy tapasztalt és babérkoszorús bajnokkal szemben könnyebb lett volna teljesíteni Marguerite zsarnoki követelését, de legyőzetni magát egy korabeli suttyóval, aki ugyancsak bizonyítani jött, meghajolni a magával egyenlő előtt!
– Rajta!
Guillaume-ot váratlanul érte a herold kiáltása. De már ott is állt a helyén, jobb oldalán a sorompónak, amely elválasztotta ellenfelétől. Nem volt több idő a gondolkozásra. Belevágta sarkantyúját a lova oldalába, és vágtatni kezdett.
Aztán pillanatok alatt vége lett mindennek. Guillaume az utolsó percig nem tudta eldönteni, mit tegyen: teljesítse-e hölgye kívánságát, vagy utasítsa el a hóbortos lány követelését, és küzdjön tisztességesen, lovag módjára? Mivel az esze nem tudott dönteni, a teste döntött helyette: az ütközés pillanatában levette szemét ellenfeléről, és a drága ruhát kereste az emelvényen, miközben lándzsája lesiklott a célpontról. Akkor látta meg a violaszín foltot, mikor már repült is feléje. Majd fény lobbant, égő fájdalom hasított belé, aztán nem volt semmi.
Marguerite de Cousson rögtön ezek után távozott. Az élettelen Guillaume-ot elvitték, azt hitték, meg fog halni, de a lány nem érdeklődött iránta. Bátyja bajvívását sem óhajtotta végignézni. Semmit sem érzett, amikor a lovag porba hullott, és neki egyedül ez számított. Elhagyta Rennes-t, meg sem állt a lanoé-i kolostorig. Sikerült! Győzött a saját viadalán!
Guillaume de Vivraie majdnem belehalt a sérülésébe. Ellenfelének lándzsája mélyen átdöfte a bal vállát. Egy rennes-i borbélymester ápolta. Napokig olyan magas láza volt, hogy reménytelennek tartották az állapotát. Ám hatalmas egészsége végül felülkerekedett, és elkezdődött a hosszú lábadozás.
A gyötrelem heteiben bőven volt ideje, hogy elmélkedjék hölgye viselkedésén. Nehéz volt elképzelni rútabb árulást. E nő miatt hozott szégyent a címerére, miatta jutott a győztesnek fegyvere és paripája, erre a lány úgy megy el, hogy meg sem próbál találkozni vele!
Először megpróbálta kiirtani magából esztelen szenvedélyét. Mit remélhet olyan nőtől, aki szeszélyből a halálba küldte, majd a legteljesebb közönyt tanúsította sorsa iránt? Nemcsak hogy nem szereti; ilyen szörny képtelen bárkit is szeretni. Guillaume-nak örökre el kell felednie az eltévelyedésnek ezt a pillanatát.
Sajnos, e józan megfontolás nem maradt egyéb holt betűnél. Teltek a napok, de Guillaume fejéből nem ment ki a violaszín ruhás hölgy képe. Sőt, ahányszor felocsúdott nyomasztó lázas álmából,
mindannyiszor őt látta, amint lova hátán mosolyog a gyümölcsösben, vagy az emelvényen ülve levegőnek nézi őt, késlekedik elfogadni a lándzsa meghajtásában kifejezett hódolatot.
Ezenközben érkezett meg Enguerrand de Cousson levele. Díszruhás fegyvernök adta át, aki ura hátasát és fegyvereit is hozta. A levél ugyanolyan nemes volt, mint küldője, és jelentősen hozzájárult Guillaume erkölcsi felépüléséhez.
Lovag!
Marguerite mindent elmondott. Én tudom, hogy ön nincs híján az ügyességnek és a bátorságnak; szíve bírta rá e nagyszerű gesztusra. Számomra ön e torna legfényesebb hőse. Nem tudom, miért cselekedett így a húgom, ám senki se emlegesse a Cousson név gyalázatát; íme lovam és fegyvereim azok helyett, amelyeket igazságtalanul elvettek öntől. Ugyancsak kifizettem a borbélymestert, aki elszállásolja és ápolja...
Guillaume de Vivraie ebben a pillanatban döntött. Mivel ő visszanyerte az erejét, viszont Marguerite-et nem sikerült elfelejtenie, így tehát meg fogja hódítani. Nem hátrál meg semmi elől. Felhasznál minden szükséges eszközt, és legyőzi a lányt. Veszélyes állat ám a sebzett oroszlán, akkor is, ha a szeretett nő az ellenfele.
Kevéssel karácsony előtt Guillaume elbúcsúzott a borbélymestertől és visszatért Vivraie-be, ahol még egy hónapot pihent a teljes felépülésig, azután elindult Coussonba. Megállapodott a kastély közelében, és kikérdezte a parasztokat, hová vonult vissza Marguerite. Néhány arany segítségével sikerült kiderítenie, hogy a lány a lanoé-i zárdában tartózkodik.
Guillaume 1337 januárjának végén érkezett meg a kolostorhoz, amely egy zárt völgyben állt, szemhatárig nyúló erdők között. Az erdőről azt híresztelték, hogy a farkasok birodalma, és Guillaume maga is megállapíthatta, mennyire igaz ez. Három napot töltött az erdőben, ahonnan csak február másodikán, gyertyaszentelő reggelén került elő.
Amit kitervelt, az méltó volt Eudes ősapjához. Reggel kiállt lovával a szirtfokra, két kőhajításnyira a zárdától, és várt. Havazni kezdett. Dél felé járt, duplájára híztak a pelyhek, mire végre megjelent Marguerite.
Ugyanazt a fekete lovat ülte meg, mint első alkalommal, és violaszín köpenyt viselt. Az ellenkező irányba ügetett. Guillaume hasonló tempóban követte egy ideig, majd amikor a lány annyira eltávolodott a kolostortól, hogy az lehetetlenné tette a visszavonulást, az ifjú rohamozott.
Úgy rohamozott, mint a tornán, mint a csatában, ahogyan tanították, lovag módjára, beleállva a kengyelbe, paripája nyakára hajolva. Mivel a hó elnyelte a hangokat, a lány nem hallott semmit. Amikor Guillaume néhány lóhossznyira beérte, elharsogta a Vivraie-k csatakiáltását:
– Oroszlánom!
Marguerite de Cousson ugyanúgy meglepődött, mint a lova: ő megrázkódott, az állat felágaskodott, ám a lány nagy lélekjelenléttel rögtön vágtatni kezdett. De az esélyek nem voltak egyenlők. Guillaume előnyben volt a lendület miatt. Odakormányozta hátasát a lány mellé, és az eszeveszett tempóval dacolva átugrott Marguerite mögé. A ló felágaskodott, ők lehuppantak a hóba, amely felfogta az ütést. Amikor Guillaume feltápászkodott, látta, hogy Marguerite eszméletlen. Ölbe kapta a lányt.
Nem volt semmi baja. Arca nem zúzódott meg, nyakát nem szegte. Csak a zuhanás, talán az ijedtség okozhatta az ájulását. Még a szokottnál is halványabbnak tűnt, majdnem olyan fehérnek, akár a
pelyhek, amelyek néhány pillanatig megültek az arcán, mielőtt elolvadtak volna, vagy mint a nyitott szájából elővillanó fogai. Guillaume odafüttyentette a lovát, ráfektette Marguerite-et az állat nyakára, és elindult.
Egy pásztorkunyhóhoz tartott, amelyet valamivel távolabb építettek habarcsolatlan sziklákból. A lehető legkezdetlegesebb menedék volt, közepén egyetlen tűzhellyel, amelynek füstje a tetőbe vágott lyukon távozott. Volt benne száraz fa, és az ifjú tüzet gyújtott. Amikor Marguerite de Cousson magához tért, a tűzhely előtt feküdt. Odakint viharrá erősödött a havazás. A lány meglátta Guillaume-ot, és hirtelen felült.
– Mit akar?
Guillaume az egyik sarokra bökött. – Ezt akarom megmutatni.
Marguerite minden bátorsága ellenére is fölsikoltott, mert amire a lovag mutatott, az egy förtelmes kupac volt, nemrég lenyakazott farkasok fejéből rakva.
Guillaume de Vivraie megvetően elhúzta a száját.
– Nem nagy hőstett: a farkas gyenge állat, amelyen egy markos gyerek is győzhet. Nekem csak azért kellett hozzá két nap és két éjszaka, mert gyáva is. Az oroszlánnal ellentétben a farkas olyan állat, amely elszalad.
Marguerite hallgatott. Az erejét próbálta összeszedni, hogy szembenézzen a képtelen helyzettel, de egyelőre nem nagyon sikerült.
– Beszélni akarok magának Eudes ősömről, aki igazi hőstettet hajtott végre.
Azzal ráérősen mesélni kezdett a keresztes háború epizódjáról, a vadászatról a Nílus deltájában, a sivatagi homokon feltornyozott hét fejről, a vér és a porond címeréről, Szent Lajos kiáltásáról. Míg ő mesélt, Marguerite de Cousson is magához tért. Mire az ifjú befejezte, tökéletesen visszanyerte önuralmát, és gúnyos kacajjal mutatott a véres kupacra a sarokban:
– Őse különb vadász volt, mint maga! Maga hét fejet emlegetett, de én csak hatot látok itt! A lány meglepetésére Guillaume de Vivraie csak mosolygott ezen a visszavágáson.
– Igaz, itt csak hat fej volt, és azért hoztam magát ide, hogy rátegyem a hetediket. Élesre fent, háromélű tőrt vont ki az övén függő hüvelyből.
– Ezzel öltem meg őket. De van másom is.
Az övébe csúsztatta a kezét, és elővett egy apró tárgyat; a hüvelyk– és mutatóujja közé fogva odatartotta a tűz elé, amely oszlopként nyúlt a tetőnyílás irányába.
– Ezt magának csináltattam a lábadozásom alatt egy rennes-i ékszerésszel.
Furcsa gyűrű volt: cizellált ezüstkarika, amelyen ugyané fémből készült farkasfő vicsorított; szeme helyén két gagátkő fénylett feketén. Marguerite rádöbbent, hogy roppant veszélyben van, de nem ijedt meg.
– Mit jelentsen ez?
– Megesküdtem, hogy ráteszek ezekre itt egy hetedik fejet. Ez lehet a gyűrű feje, ha maga elfogadja, és hajlandó a feleségem lenni, mert különben a maga feje lesz az... Válasszon!
– Levágná a fejemet?! – Ha azt választja.
Már egészen közel álltak egymáshoz, és kihívóan néztek farkasszemet. – Úgy hát választok!
Marguerite de Cousson heves mozdulattal kitépte az ifjú kezéből a farkasfejes gyűrűt, és a tűzbe dobta. Guillaume egy pillanatig sem hitte, hogy Marguerite inkább választja a halált, mint őt. Természetesen nem akarta megölni; lovag volt, nem mészáros; most elhűlten meredt a lányra. Marguerite teljes magasságában kiegyenesedve, nyakát kissé előrenyújtva, büszkén állta az ifjú pillantását. Fenséges volt kevélységében és gyűlöletében. Pár végeérhetetlen perc telt el szótlan mozdulatlanságban; Marguerite elfogadta az áldozatot és várt, Guillaume nem tudta, mit tegyen. Akkor egyszerre megvilágosodott benne valami.
Hirtelen belemerítette kezét a lángokba, kirántotta az izzó parázzsal borított ékszert, ugyanabban a pillanatban megragadta a lány bal kezét, és az ujjára húzta a gyűrűt.
Marguerite de Cousson ordított. Állati üvöltése betöltötte a kunyhót. Guillaume erőszakkal rászorította a lány gyűrűsujjára az ékszert, amely az ő kezét is égette. Marguerite üvöltése hirtelen félbeszakadt. Egy hosszú pillanatig hitetlenkedve bámulta a farkasfejes gyűrűt, majd Guillaume elképedésére megragadta az ifjú kezét, és megcsókolta az oroszlános gyűrűt. Amikor Guillaume már nem is számított rá, a nőstény farkas behódolt.
Guillaume nem is igen volt tudatában, mi történt velük. Marguerite hirtelen ledobta vagy inkább letépte magáról a ruháját; melle fehéren villant elő a violaszín szövetből, és máris meztelen volt. Pillanatnyi hüledezés után az ifjú is vetkőzni kezdett, ám Marguerite most is gyorsabb volt nála. A nőstény farkas, kurtákat nyögdécselve, nem tudni, az izgalomtól vagy az égés fájdalmától-e, rávetette magát Guillaume-ra. Tfeste csillogott a lángok fényében, vadul rázta hosszú fekete sörényét, miközben lázas mozdulatokkal tépte Guillaume zekéjét. Szája kinyílt – vagy inkább vicsorgott? Egyszerre jajdultak fel, és a földre henteredtek, párzásuk tanúi, a hat farkas holt szeme láttára.
Aludtak, amikor másnap reggel szerzetesek rájuk találtak. Néhány órával később Guillaume de Vivraie és Marguerite de Cousson házasságot kötött a lanoé-i kolostorban. Kötésük jeleként az oroszlános gyűrűt és a farkasfejes gyűrűt húzták egymás ujjára.
Coussonon át tértek vissza Vivraie-be, hogy hírt adjanak Enguerrand-nak a boldogságukról. Enguerrand alig bírta visszafojtani a könnyeit, amikor örömtől sugárzó férjes asszonynak látta a húgát. Már régóta nem remélt neki mást, mint a magányt egy gazdag kolostorban.
A fiatal házasok nagy boldogan beköltöztek Vivraie-be.
Mivel egyiknek sem voltak szülei, csak magukkal kellett törődniük. Az övék volt a kastély meg a környező birtok, úgy rendezkedhettek, ahogy kedvük tartotta. Nem is tartóztatták meg magukat, mindennap ezernyi kisebb-nagyobb változtatást hajtottak végre mindennapi életük körülményeiben.
Egyetértésük felhőtlen volt. Bár szellemileg és jellemileg is egyeztek, még mindig a testük értette meg egymást a legjobban. A legváratlanabb pillanatokban kapta el őket az egyesülés vágya, méghozzá olyan erővel, hogy azonnal engedniük kellett neki: kilovaglás közben, páros andalgásnál a bástya fokán, a tenger partján. Nem törődtek vele, meglátja-e őket valaki. Az oroszlán üvöltve válaszolt a nőstény farkas hívására, és a gyűrűk pengő szilajsággal akaszkodtak egymásba ölelkezéseik közben.
Guillaume de Vivraie-nek egyszerű volt az egész: még mindig ugyanolyan villámsújtottan szerelmes volt, mint akkor, Trisztán és Izolda hallgatása közben. Akarta Marguerite-et, megszerezte kemény harcban, a lány behódolt, elhalmozta szerelmével; Guillaume boldog volt.
Marguerite-nél bonyolultabban álltak a dolgok. Férje többször kérdezte, hogy ő, aki oly hideg volt, és inkább választotta volna a halált, mint a házasságot, mitől fordult meg olyan hirtelen, amikor az ujj ára került a gyűrű? Marguerite kitérően válaszolgatott, mert nem akarta feltárni a titkot, amelyet egyedül ő értett.
Amikor Guillaume az ujjára húzta az izzó gyűrűt, Marguerite üvöltött a fájdalomtól, aztán ránézett az ékszerre. Hirtelen eltűnt a gagátszemű ezüstfarkas, amely a húsát égette; egy villanásra Théodorát látta, akinek a hosszú szőke haja volt minden ruhája, és valami olyat mondott: „A tüzes farkasos ember a te. hímed! Vedd el, és ugyanolyan rendkívüli sorsod lesz, mint nekem! Feledd el a jeget, feledd el árnyamat, ne keress többé! Üzekedj vele most rögtön, és a tested is úgy lángoljon, mint az ujjad!”
Minél többet gondolkozott Marguerite de Vivraie, Cousson egykori kisasszonya, annál inkább azt kellett látnia, hogy jó utat választott. Neki valóban a sors küldte Guillaume-ot, aki olyan döbbenetes bizonyságát adta szerelmének, amikor veszített a kedvéért a tornán, aki betört az ő magányába, és meghódította a gyűrűvel. Mintha ez nem lett volna elég bizonyítéknak, kevéssel Vivraie-be étkeztük után Marguerite rájött, hogy állapotos. Minden valószínűség szerint első egyesülésük alkalmával termékenyült meg. Théodora rendkívüli sorsot ígért, és nagyon úgy tűnt, hogy igazat mondott: a gyermeknek, aki a pásztorkunyhóban, hat halott farkas tanúskodásával, az anyja ujját égető gyötrelmek között fogant, minden esélye megvan rá, hogy ugyanolyan páratlan legyen, mint Hugues de Cousson, Marguerite ősanyjának fia!
Ahogy közeledett lebetegedésének időpontja, Marguerite elhozatta, a bábát a szüléshez. Már rég eldöntötte, ki legyen az. A lanoé-i kolostorban hallott egy asszonyról, aki egyedül lakik erdei kunyhójában, és akinek nincs más neve, mint Lény. Azt mesélték, hogy éjszakánként szed az erdőben füveket és más titokzatos dolgokat; egészen bizonyosan boszorkány volt, ámde senki sem kellemetlenkedett volna neki, mert a Lény páratlan bábaasszony hírében állt. Azt mondták, bár ez elég hihetetlennek tűnt, hogy a nők nem halnak bele a szülésbe, ha hozzá folyamodnak.
Akármint volt is, 1337 szeptemberének elején Marguerite elküldetett a kunyhóba, hogy felhozassa a vivraie-i kastélyba a Lényt. A küldönc tetemes summát is vitt, hogy rábeszélje a javasasszonyt a hurcolkodásra. A Lény kortalan volt: az arca ránctalanul sima, furcsa módon mégis agg; meg mintha nem lett volna neme, mert az arca ugyanúgy lehetett volna férfié, mint asszonyé.
A Lény megvetően kacagott az aranyak láttán. Mit kezdjen aranyakkal ő, aki egyedül él, és téien-nyáron ugyanabban a szürke vászonköntösben jár? A küldönc makacskodott, úrnőjére hivatkozott, a kolostor farkasasszonyára. Mintegy mellékesen megemlítette, hogy a szülés mindenszentekre várható, mire nagy csodálkozására megváltozott minden. Heves felindulás tükröződött a Lény arcán, ezen a kortalan, nem nélküli arcon, és a javasasszony hirtelen igent mondott.
A Vivraie-kastélyban a Lény felkereste Marguerite-et, de rögtön meg is mondta, hogy legközelebb csak a szüléskor látják egymást, majd megszervezte az életét a maga módján: esténként elment a kastélyból, és csak reggel jött vissza, titokzatos füvekkel megrakodva. Ez így tartott 1337. november elsejének, mindenszentek napjának estéjéig, amikor szóltak neki, hogy a fájások elkezdődtek.
A Lény belépett a szobába, ahol Marguerite feküdt. A kastély legnagyobb szobája volt, az egyetlen, amely üvegezett ablakkal bírt. Marguerite sápadt volt, de nála ez volt a természetes; dőlt róla a verejték és mosolygott. A Lény kurta utasításokat pattogtatott: hozzanak vásznat, pólyát, tegyenek vízzel telt üstöt a tűzre. Amikor engedelmeskedtek parancsainak, mindenkit kiküldött a szobából, még Guillaume de Vivraie-t is, mert senki sem lehet jelen a szülésnél.
Amint bezárult az ajtó, a Lény megtapogatta Marguerite hasát, miközben azt hajtogatta: – Jól van. Sikerülni fog.
Egy harang kettőt ütött. A mont-aux-moines-i kolostor harangja volt, amelyet csupán akkor lehetett hallani, ha északról fújt a szél, mint ezen az éjszakán is. Marguerite fölegyenesedett az ágyon.
– A matutinum!
– Nem, nem a matutinum, hanem a kompiéta! – csattant föl váratlan indulattal a javasasszony. – Maga meg van zavarodva a fájdalomtól!
– Számít, hogy matutinum vagy kompiéta?
– Csak annyira, mint hogy élünk-e vagy meghalunk! Egész életemben erre a pillanatra vártam! Kizárólag ezért jöttem ide!
Váratlan aggodalom kerítette hatalmába Marguerite-et. A Lény egészen közel jött. Természettől befejezetlenül hagyott, furcsa arca lángolt a rajongástól.
– Az én földemen azt tartják mindenszentek éjszakájáról, hogy azok a gyerekek, akik a nap utolsó órájában, épp a matutinum előtt jönnek a világra, száz évig fognak élni, minden szentek áldásával! Ám akik rögtön matutinum után születnek, a holnap első órájában, a halottak napján, azok a holtak jegyét viselik, és egyetlen napot élnek!
Marguerite de Vivraie az öklébe harapott, hogy fel ne kiáltson örömében. Tehát igaz! Nem csapta be Théodora jelenése: a kunyhóbeli párzásból csodagyermek születik!
– Megpróbálhatom, hogy most segítsem világra a gyermekét – komolyodott el a javasasszony. – Van még időnk matutinumig, az utolsó óráig. Akkor ugyanolyan lesz, mint a többi. Nem fog száz évig élni, de azt sem kockáztatja, hogy egy nap után halott legyen.
Marguerite megrázta hosszú fekete sörényét. – Nem. Azt akarom, hogy száz évig éljen!
– Vállalja a kockázatot, hogy esetleg egyetlen napot fog? – Vállalom!
A Lény otthagyta Marguerite-et és a tűzhöz ment, hogy forrázatot készítsen a maga szedte füvekből. – Ezek jótékony növények, segíteni fognak.
Marguerite-nek hirtelen eszébe jutott valami.
– Miből fogjuk tudni, mikor kezdődik az utolsó óra a matutinum előtt?
– Mi nem fogjuk bizonyosan tudni, de az Úr majd tudja. Könyörögjön hozzá!
Akkoriban csakugyan képtelenség volt megállapítani a pontos időt, mert az órák nem voltak egyformák, nem úgy, mint ma. A nappalt tizenkét órára osztották, napkeltétől napnyugtáig, az éjszakát ugyancsak tizenkettőre. Ám a nappal és az éjszaka hosszúsága változik az év során. Téli napfordulókor körülbelül nyolc óráig, nyári napfordulón tizenhat óráig van fent a nap. Ezért a mérési
egység, az óra, naponta változott, és az évszakok változásával megduplázódhatott a hossza.
Nem volt más hátra, a templomok és kolostorok harangjaira kellett hagyatkozni, amelyek ugyanolyan bizonytalanul tagolták a időt, amennyire a szerzetesek lehettek bizonytalanok. Háromóránként szólaltak meg, minden alkalommal kétszer. A nap első órájában ütötték a primât, a harmadikban a terciát, a hatodikban a szextát vagy a delet, a kilencedikben a nónát, és a nappal tizenkettedik, egyben utolsó órájában a vesperást, a naplementét. Ezután elkezdődött az ugyancsak hármas szakaszokra osztott éjszaka. A harmadik órája volt a kompiéta, a hatodik a matutinum vagy éjfél, amelyben átfordult a nap, a kilencedik pedig a laudes, hajnal előtt három órával.
Meghatározhatatlan idő telt el azóta, hogy a Lény elárulta a titkot Marguerite-nek, ő pedig hajlandó volt vállalni a kockázatot. Sötét volt, hideg volt. A Lény, kezében szilkével, odalépett a várúrnőhöz.
– Igya meg! – Hány óra van? – Igyék!
Marguerite de Vivraie engedelmeskedett. Mind kevesebb idő telt el a fájások között. Jó jel volt? Rossz jel? Még nem ütötték el a matutinumot, de most mit kellene tennie, ha egyáltalán van itt szerepe az akaratnak: erőlködjék, hogy minél hamarabb megszüljön, kockáztatva, hogy elébe vág a szerencsés órának, vagy tartsa vissza magát, amivel esetleg átcsúszik mindenszentek napjából a halottak napjába?
Akkor történt. Odakint üvöltés kelt a novemberi fekete, hideg éjszakában, előbb egy, aztán több, végül tucatnyi: a farkasok hívták egymást és válaszolgattak. Marguerite hevesen összerándult, és idegesen kacagni kezdett. A Lény félreértette.
– Ne féljen, mert farkasfüllel születhet a gyermek!
– Dehogy félek, sőt! Nekem üvöltenek a farkasok! Nekem adnak jelt! Most kell megszületnie a gyermeknek! Most, hogy száz évig éljen!
A Lény felelni akart, de nem volt ideje. Marguerite felsikoltott, és a bábaasszonynak ugyancsak sietnie kellett. Hirtelen megindult a szülés.
A Lény épp csak el tudta vágni a köldökzsinórt, amikor matutinumot jelzett a klastromi két harangütés. Sután keresztet vetett, mert az újszülöttet is fognia kellett közben.
– Épp egy miatyánknyival született matutinum előtt! Száz évig fog élni a kislegény! A paradicsom minden szentjei felelnek érte!
– Kislegény? – Igen, fia van!
Ugyanebben a pillanatban berontott a szobába Guillaume de Vivraie, mert meghallotta az újszülött sivalkodását. Fölvette a gyermeket, látta, hogy fiú. A magasba emelte, és azt kiáltotta:
– Oroszlánom!
így tehát a mindenszentek gyermeke, akinek szülei a François nevet adták, kivételes sorsra hivatott. A bölcső fölé hajló Marguerite tudta, hogy a Lény jóslatának értelmében a gyermek száz évig fog élni, de azt nem tudhatta, mit hoz ez a század.
Burgersh, Lincoln püspöke, és a Nesle-toronyba vette útját, hol a francia király tartott udvart. Ura, III. Edward angol király levelét hozta VI. Fülöp királynak, szabályszerű hadüzenetet. Akkor még senki sem tudta, milyen kíméletlen fordulatot vesz a történelem. Valami más is megszületett, egy tragédia: egy hosszú, végeláthatatlan háború Franciaország és Anglia között...
Vivraie-ben François évszázados léte első perceit élte. Párizsban éppen elkezdődött a százéves háború.
CRÉCY ÉJSZAKÁJA
A mindenszentek gyermekének keresztelője éppolyan rendkívüli volt, akár a születése.
Halottak napjának délelőttjén vendég érkezett a kastélyba: a zarándok Penthiévre-i Johanna, aki a kíséretével éppen útban volt Mont-aux-Moines-be. Penthiévre-i Johanna, Blois-i Károly felesége nem volt más, mint III. János herceg unokahúga, a bretagne-i hercegség trónörökösnője, Vivraie hűbérúrnője. Értesülvén az örömteli eseményről, vállalta a keresztanyaságot, amelyet mintha a sors is neki szánt volna. Mivel pedig halottak napján nem lehetett keresztelőt tartani, valamennyi zarándok a kastélyban éjszakázott, és másnap, Szent Hubertus napján a Johanna kíséretében levő saint-brieuci püspök maga keresztelte meg a kisdedet.
A mindenszentek gyermekének életét tehát mintha kezdettől megjelölte volna a sors, úgy, ahogyan a Lény jósolta... aki egyébként eltűnt. Kevéssel a szülés után Marguerite rákérdezett, hol van, mert nem látta. A szolgák hiába keresték a kastélyban és körülötte. Éjnek évadján távozott, senki sem értette, hogyan, hiszen a híd fel volt húzva.
Ám az incidens nyomban feledésbe merült, mikor a püspök François-hoz közeledett, hogy megkenje a keresztség olajával. Guillaume de Vivraie ragyogó arccal állt az előkelő keresztanya és a keresztapa, Enguerrand de Cousson mögött. Nem bírta levenni a szemét a fiáról. Őrá hasonlított: ugyanolyan szőke volt, ugyanolyan erős. És ott folyik az ereiben Guillaume vérén kívül csodálatos anyjának a vére is! Micsoda hőstettekre hivatott egy így fogant férfi! Guillaume de Vivraie hol a fiát, hol a feleségét nézte, egyazon elragadtatással. Marguerite még sohasem volt ilyen gyönyörű, és a férje még sohasem szerette ennyire. Kilenc hónappal és egy nappal gyertyaszentelő után Vivraie ura élete legszebb napját élvezte.
Marguerite még mélyebben átélte ezeket a pillanatokat. Most fogta csak föl a János-napot követő események értelmét. Az ellenállhatatlan erő, amely a hatalmába kerítette őket a lovagi torna előtt, a kölcsönös seb, amelyet a lándzsával és a gyűrűvel mértek egymásra, mielőtt egymáséi lettek volna, titokzatos és elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy ez a lényecske megszülethessék. Marguerite, miután sokáig kereste hiába Hugues és Théodora nyomát, rátalált létének értelmére: azért jött a világra, hogy életet adjon François-nak, aki mostantól többet jelent neki mindenkinél, még Guillaume-nál is. Bár nem merte bevallani magának, ebben a pillanatban ugyanazt érezte, amit Máriának kellett éreznie karácsony szent éjszakáján: világra hozott egy istent!
Mert egyedül ő ismerte a Lény jóslatát, a mindenszentek gyermekének ígért évszázadot. Ösztönösen úgy határozott, hogy a titkot megtartja magának. Tálán majd a halálos ágyán elárulja François-nak, de ezt nem ebben a pillanatban kell eldöntenie. Most az a lényeg, hogy minél teljesebben élje át ezeket a páratlan perceket. A püspök elmondta a szertartás szavait, és Marguerite úgy fogadta magába a szentséget, mint a házasságét a lanoé-i kolostorban: mostantól ezért a bepólyázott lényecskéért és csodás sorsáért fog élni!
François születésével pattant ki az első igazi ellentét Marguerite és Guillaume között. Nem mintha házasságuk eddig híján lett volna a súrlódásoknak. Kivételes egyetértésük nem zárta ki a nézeteltéréseket, sőt! Két ilyen kemény természetnek szükségszerűen össze kellett koccannia, ám ez egyáltalán nem volt baj, inkább lehetővé tette, hogy levezessék túláradó életerejüket.
Marguerite és Guillaume a maguk módján rendezték civódásaikat: lovaglássíd, az egyetlen testgyakorlással, amelyben egyenlők voltak. Az asszony felnyergelte fekete kancáját, a férj a pejlovát
és versenyeztek. Az egyik éppoly sűrűn nyert, mint a másik, és ihire a verseny befejeződött, már rég el is felejtették, min vesztek össze.
A helyzet az volt, hogy Guillaume és Marguerite egyaránt és ösztönösen úgy tekintették házaséletüket, mint egy lovagi tornát. Lovagi tornán ismerték meg egymást, viadalban hódították meg egymást, és azóta is tartott a harc, amely egész természetesen a szerelmi bajvívásban jutott föl a csúcsra: az ágy volt minden bajvívó porondok netovábbja, a szeretkezés az összecsapás legmagasabb formája, olyan párharc, melyből mindketten győztesen kerültek ki.
Ám François születésével minden megváltozott. Bár mindketten bizonyosra vették fiuk rendkívüliségét, Guillaume másképp értelmezte, mint Marguerite. Guillaume legendás harcost látott benne, egyfajta Eudes-öt, csak még nála is hatalmasabbat, a bajvívó pályák és a csataterek rémét. Látta, mint lesz fiából a francia király kardja, a vörös-fekete pajzs mindig a hadak élén; látta, mint lesz főparancsnok a liliomok mellett, majd életpályája megkoronázásaként miként veszi föl a keresztet. François de Vivraie vonul be elsőnek Jeruzsálembe, és miután annyi hitetlen főt csapott le, hogy annyi csillag nincs is az égen, leborul a megszabadított Szent Sír előtt, mint Bouillon Gottfréd valaha.
Marguerite viszont a század fényét látta François-ban. Bölcsessége, tudománya hamarosan átlépi Bretagne határait, a király Párizsba hívatja, hogy megtegye legbefolyásosabb tanácsosává. François segítségével béke és virágzás köszönt a francia királyságra, gazdagsága megsokszorozódik, határai kitolódnak, sugárzása semmihez sem lesz fogható. Évszázadnyi példás élet után François-t Szent Dénes székesegyházában, uralkodók mellett helyezik végső nyugalomra, ám örökké fog élni a krónikák lapjain.
Ezek az ábrándok különböző nevelési elveket feltételeztek, és mindkét szülő a másikat próbálta meggyőzni elképzeléseinek megalapozottságáról. A pörpatvar egykettőre elmérgesedett, és ezúttal szemlátomást nem lehet rendezni egy futtatással. Mikor túlságosan felforrósodtak az indulatok, az oroszlán és a farkas egyezséget kötött: a gyerek épphogy megszületett, kissé korai még a jövőjéről dönteni. Majd aszerint határoznak, amilyen hajlamokat mutat. Egyelőre kétségtelenül többet örökölt Guillaume-tól, mint Marguerite-től. Nemhogy vitathatatlanul, de feltűnően hasonlított az apjára. Ám Marguerite továbbra is ragaszkodott az álláspontjához, és azt erősítgette, hogy a külső csak a legláthatóbb, de a kevésbé fontos része egy embernek.
A gyermek abban a szobában lakott, amelyben Marguerite a világra hozta. Ennek a szobának a már említett üvegezett ablakon kívül az az előnye is megvolt, hogy keletre nézett, amit akkoriban nagyon áldásosnak tartottak a kisdedek számára. Ugyanis hajnalban, mikor már csak pislákol a kandallótűz és a leghidegebb a szoba, beengedte az ablakon a napsugarakat. Kiegészítő védelemként a hideg ellen François-t tömör deszkából készült breton ágyba, azaz egy híján minden oldalról zárt dobozfélébe fektették, amelynek három áttört tolóajtaja volt.
Hogy elhelyezhessük François szobáját, és megérthessük a későbbi eseményeket, nem fog ártani, ha röviden leírjuk a Vivraie-kastélyt.
Nem az a dölyfös, félelmetes erőd volt, aminek képzelnénk. A Vivraie-k nem voltak gazdagok. Apránként épült, aszerint, mire volt lehetőség, és az összevissza, kevéssé festői végeredmény ugyanúgy emlékeztetett kastélyra, mint majorságra vagy megerősített falucskára.
