Júlia 294. szám
(For The Sake Of His Child 2000) Megjelent 2003. május 8.
Lucy Gordon
Hallgass
rám, kicsim!
Hatalmas csattanás kíséri az ütközést, amikor Gina rozzant kis autójával nekiütközik egy Rolls-Roycenak. A méregdrága kocsi gazdája azonban meglepően barátságos, és magára vállalja a felelősséget. Carsonnak ugyanis első látásra megtetszik a lány, és rokonszenve tovább nő, miután megtudja, hogy elvesztett hallása miatt Gina gyerekkorában sok gonddal küszködött. A férfi azt reméli, hogy segítségével közelebb kerülhet süket kisfiához…
1. FEJEZET
Mondtam már, hogy te vagy a legtökéletesebb, drágám? Talán aprócska, de én elképzelni sem tudnék jobb autót.
Gina felriadt álmodozásából, és körülnézett. Attól félt, hogy esetleg hangosan mondta ki a gondolatait. De senki nem bámult rá megütközve. Megkönnyebbülten ismét a kis autó felé fordult, és gyengéden megsimogatta hátsó ablaküvegét. A kocsi már tizenkét éves volt, ezért Gina rendkívül olcsón jutott hozzá. A legtöbb ember megmosolyogta, amikor először meglátta, de a lány mindig hűséges társának tartotta, és szerette, ahogyan vidáman köhécselve rótta az utcákat.
Gina hirtelen észrevette, hogy egy másik autó egészen közel áll a kocsijához. Az egyik oldalon egy fal, a másikon meg ez a Rolls-Royce. A tulajdonosnak nyilván az volt a véleménye, hogy neki egynél több parkolóhely jár.
– Micsoda szemtelenség! – háborgott Gina. – Még az ajtót sem tudom kinyitni, hogy beüljek.
Szerencsére a csomagtartó nem volt elzárva az utastértől, így annak ajtaján keresztül be tudott mászni. Mire a vezetőüléshez ért, izzadt volt, és rosszkedvű.
– Mégis mit képzel magáról egy ilyen alak? – méltatlankodott. Óvatosan tolatni kezdett. Először minden simán ment, de az autó hirtelen megugrott, és hangos csattanással a gondosan fényezett Rolls-Royce-nak ütközött.
Gina ijedten mászott ki a csomagtartón keresztül. Letérdelt, hogy szemügyre vegye a károkat. Mindkét autón voltak horpadások, de a Rolls-Royce rosszabbul járt.
– Ügyes! – szólalt meg valaki gúnyosan a lány háta mögött. – Épp most fényeztettem újra, az időzítés nem is lehetne tökéletesebb.
Gina a szeme sarkából nagyon magasnak látta a férfit. A haja sűrű, sötét, a válla széles. A lány felállt, de még így is jó huszonöt centiméterrel magasodott fölé az idegen.
Azt az alakot inkább önzőnek és rámenősnek nevezném. – Kit?
– Azt, aki a Rolls-Royce-ának két parkolóhelyet követel, és annyi helyet sem hagy, hogy beszálljak az autómba.
– Ennek a kerekeken gördülő földimogyorónak nem kell sok hely. – Nem mindenkinek adatik meg, hogy Rolls-Royce-szal száguldjon – felelte Gina paprikásan, amiért kedvenc kocsiját megsértették. – Az autója átlóg az én parkolóhelyemre. Ehhez nincs joga, még az ajtót sem tudtam kinyitni.
– Tulajdonképpen nem én álltam be ide, hanem a sofőröm. – Gondolhattam volna.
– Akkor tehát nagyobb bűn sofőrt tartani, mint Rolls-Royce-szal járni?
– Beleillik a képbe. Aki megengedhet magának egy ilyen kocsit, az úgy érzi, nem kell tekintettel lennie másokra. Miért nem figyelmeztette a sofőrjét?
– Mert nem voltam itt, amikor leparkolt. Elismerem, hogy jobb helyet is találhatott volna, de maga is kiállhatott volna úgy, hogy nem tesz kárt a kocsiban tolatás közben. Ezt nem tanították meg az autósiskolában?
– Ha a sofőrje nem állt volna annyira rá az autómra, semmi baja nem lenne a Rolls-Royce-ának – felelte Gina bosszúsan.
– Azt hiszem, a maga autójának nincs rendben a kormánymüve – magyarázta a férfi, irigylésre méltó higgadtsággal. – Szerencse, hogy most derült ki, és nem előzés közben.
Gina titkon igazat adott neki. Rémülten gondolt a javítás költségeire. – Mit tegyünk? – kérdezte a férfi. – Megadja a biztosítási számát, vagy naplementekor párbajozunk?
– Nem olyan vicces…
– Ha bíróság elé akarja vinni az ügyet, lesz néhány megjegyzésem az ócska kormánymüvével kapcsolatban…
– Hagyja már abba az autóm szapulását!
– Ha belegondolok, mekkora kárt okozott a Rolls-Royce-ban, még egészen finoman fogalmaztam. Nem hinném, hogy a biztosító akár egy fillért is adna ezért a bádogkupacért.
– Mi lenne, ha vállalnám a felelősséget a balesetért, és megtéríteném a javítás öszszes költségét is?
Ez a váratlan előzékenység teljesen lefegyverezte Ginát. – Megtenné?
– Igen. Noha egy Rolls-Royce tulajdonosa vagyok, ráadásul sofőröm is van, azért rendelkezem néhány emberi vonással.
– Nagyon köszönöm – mondta Gina bizonytalanul.
Egy középkorú férfi lépett oda hozzájuk, a Rolls-Royce tulajdonosa feléje fordult.
– Harry, az ég áldja meg, miért parkolt rá erre a kocsira?
– Az az autó, amelyik az imént még a másik oldalon állt, több mint a felét elfoglalta az én helyemnek, így… Te jóságos ég! – kiáltott fel a sofőr, amikor észrevette a horpadást és a karcolásokat.
– Nem olyan vészes. A hölgy autóját vigye a szervizembe, és végeztessen el minden szükséges javítást! Azután jöjjön vissza, és a Rolls-Royce-ot is vigye a műhelybe!
– Hogyan lehet bejutni? – kérdezte Harry.
– A csomagtartón keresztül – válaszolta Gina némi kárörömmel. Komoly nehézségek árán a sofőrnek végül is sikerült a vezetőülésig elevickélnie, és kitolatott a parkolóhelyről anélkül, hogy a Rolls-Royce-hoz Rolls-Royce-hozzáért volna. A kocsi tulajdonosa sokatmondó pillantást vetett a lányra, de nem tett semmilyen megjegyzést.
– Nagyon sajnálom – mondta Gina összetörten.
– Ez nem a maga napja, ugye? Van itt a közelben egy kávézó, ahol nyugodtan megbeszélhetnénk a továbbiakat.
Bob kávézójába mentek, egy zsúfolt, olcsó kis helyre, ahová kispénzű, agyonhajszolt emberek jártak. Gina kísérője egyáltalán nem illett közéjük. Több mint száznyolcvan centiméter magas volt, magabiztosnak látszott, és sugárzott belőle a tekintély. Tökéletesen szabott öltönye egy vagyonba kerülhetett.
Gina bátortalanul nézett végig magán. Ízlésesen öltözött, de a szürke nadrágkosztüm a legolcsóbb volt az áruházban. Különböző kiegészítőkkel, brossokkal, kendőkkel próbálta feldobni, ám a férfi mellett így is jelentéktelennek érezte magát.
Annak ellenére, hogy ebédidő volt, Gina kísérője talált az ablak mellett egy szabad asztalt. Az ilyen férfiaknak minden sikerül, gondolta
Gina.
– Szeretném meghívni egy kávéra – mondta a lány. – Ez a legkevesebb, amit hálából megtehetek.
– Szó sem lehet róla – jelentette ki a férfi, és nekilátott az étlap tanulmányozásának. – Éhes vagyok, és nem szeretek egyedül enni. Válasszon valamit!
– Parancsára, uram!
A férfi elfintorította az arcát.
– Nagyon sajnálom. Annyira hozzászoktam, hogy utasításokat osztogassak, hogy néha megfeledkezem magamról. – A hangja kellemesen mélyen zengett.
Gina választott az étlapról, a férfi magához intette a pincérnőt. Miután rendelt, ismét a lányhoz fordult.
– Még be sem mutatkoztam. A nevem Carson Page.
– Gina Tennison. Mr. Page, még egyszer köszönetet szeretnék mondani önnek.
Teljesen igaza van, a kormányművel tényleg van valami baj, pedig nemrég javíttattam.
– Akkor fogadjon egy jó ügyvédet, és perelje be a szervizt! – Magam is ügyvéd vagyok.
– Tényleg?
– Egy nőnek nincs sok esélye egy olyan szerelőműhelyben, ahol csupa férfi dolgozik – magyarázta Gina. – Hiába vagyok ügyvéd, azt csinálnak velem, amit akarnak, mert csak egy ostoba nőszemélynek tartanak, akinek halvány fogalma sincs az autókról.
A férfi szája gyanúsan megrándult.
– Nyugodtan mondja ki, amit gondol! – biztatta a lány. – Tényleg szükségesnek tartja?
Mindketten elnevették magukat. Nevetés közben Carson Page arca kevésbé tűnt szigorúnak. Ám hamarosan elkomolyodott, mintha kellemetlen lenne számára, hogy vidámnak és felszabadultnak látják. Az arca feszültségről árulkodott. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, a szája körül gondok okozta ráncok.
Gina magában a férfi életkorát találgatta. A harmincas éveiben járhat. A teste karcsú, izmos, a mozgása gyors és hajlékony, ugyanakkor komolynak és megfontoltnak látszik, mint akinek súlyos terhek
nyomják a vállát.
– Tehát ügyvéd. Itt dolgozik valahol a közelben? – Igen, a Renshaw Baines-nál állok alkalmazásban.
– Tényleg? Én pedig a Renshaw Baines egyik ügyfele vagyok, jobban mondva leszek, egy ma délutáni találkozó után.
– Te jó ég! Egy lehetséges ügyfelet haragítottam magamra.
– ígérem, hogy senkinek sem fogom említeni az esetet. De viszonzásképpen mesélhetne nekem Philip Hale-ről. Ő fogja intézni az ügyeimet, és még nem ismerem.
– Ő a fiatalabbik tulajdonos a Renshaw Baines-nél – kezdte óvatosan Gina.
Csak rövid ideje dolgozik a cégnél. Azt mondják, kitűnő ügyvéd. – Maga nem kedveli, ugye? – jegyezte meg Carson Page, mintegy olvasva a lány gondolataiban.
– De igen, vagyis nem… tulajdonképpen úgy áll a helyzet, hogy ő nem kedvel engem. Nem tartja sokra a képességeimet, és ha rajta múlt volna, biztosan nem alkalmaznának.
A férfi arcán ismét mosoly suhant át. – Miért becsüli le magát a főnöke?
– Nagyon igényes, és talán attól tart, hogy nem felelek meg a velem szemben támasztott követelményeknek. Mindenesetre semmi kifogást nem találhat abban, ahogy az aktákat kezelem. Néhányszor már el kellett ismernie, hogy kitűnően végzem a feladatomat.
– Ügyiratkezelés? Hát a drámai fellépések a tárgyalóteremben? – Nem szívesen állok a középpontban, inkább a háttérben dolgozom. – Nem túl unalmas ez egy ifjú hölgynek?
– Egyáltalán nem – felelte Gina komolyan. – Tudja, évekig… – Hirtelen elnémult.
– Folytassa!
– Egész idő alatt csak magamról fecsegek, ami egyáltalán nem vall rám.
– Érdekel, amit mond. Mi volt magával évekig?
lát… beteg voltam, ez minden. Már azt hittem, sohasem élhetek normális életet, és most mégis ezt teszem. Lehet, hogy a maga számára unalmas lenne ez az élet, de én néha még mindig úgy érzem, mintha álmodnék.
Carson Page lenyűgözve tanulmányozta a lány arcát, csillogó szemét. Vajon tényleg egy boldog és elégedett ember ül szemben vele?
– Mi baja volt? – kérdezte kedvesen. Gina megrázta a fejét.
– Már eddig is többet meséltem magamról a kelleténél.
A lány legnagyobb megkönnyebbülésére a férfi nem faggatózott tovább.
Ginának sokat kellett küzdenie azért, hogy tanulhasson, de végül is kitűnő eredménnyel fejezte be az egyetemet. A Renshaw Baines ugyan nem tartozott London legnagyobb ügyvédi irodái közé, ám a híre kiváló volt, és a legnagyobb gondossággal választotta ki az új munkatársakat. Ginát büszkeséggel töltötte el, hogy ott dolgozhat.
Huszonhat éves volt, meglehetősen csinos, karcsú, haja vöröses árnyalatban játszott. Halvány arcbőre kiemelte szokatlan árnyalatú, smaragdzöld szemét. A fájdalmas tapasztalatok azonban megtanították rá, hogy óvatos és visszafogott legyen. Öltözködésével szándékosan kerülte a feltűnést. Munkája önbizalmat adott neki, és egy olyan férfival járt, akit gyerekkora óta jól ismert. Összességében véve elégedett volt az életével.
Carson mobiltelefonja megcsörrent. Harry hívta fel a műhelyből. – A szerelők azt mondják, hogy egy új motor kellene ebbe a roncshalmazba. Meglehetősen költségesnek látszik.
– Végezzenek el mindent, ami szükséges! – válaszolt Carson habozás nélkül.
– Csakugyan felesleges, hogy ennek a nőnek még egy új motort is vegyen…
– Tegye, amit mondtam! – szakította félbe a beszélgetést a férfi, majd Ginához fordult. – Már javítják az autóját.
– Nagyon drága lesz? Carson megvonta a vállát. – Emiatt ne fájjon a feje! – De…
– Felejtse el! – mondta a férfi kissé türelmetlenül. – Az autóját üzemképes állapotban fogja visszakapni. De azért ügyvédként egy jobb kocsit is megengedhetne magának.
bolondnak tart, de nehezen tudnék a kis földimogyorótól megválni. Olyan nekem ez az autó, mint egy barát, belebetegszem a gondolatba, hogy egy roncstelepen kelljen rozsdásodnia.
– Mire a szerelők végeznek vele, nagyon jó állapotban lesz, és akkor eladhatja egy ugyanolyan megszállottnak, mint maga.
– Aki ugyanúgy fogja szeretni.
A lány arca felragyogott a gondolatra, miközben vidáman majszolta a salátát.
Carson beleharapott a szendvicsébe, és elbűvölten nézte. Saját magán csodálkozott a legjobban, mert mindig úgy vélte, hogy nem érzelgős ember, ma pedig olyasmiért vállalt önként felelősséget, ami nem egészen az ő hibája volt.
S mindezt miért tette? Mert látni akarta Gina mosolyát. És hogy ésszerűtlen viselkedését tovább tetézze, ezzel a furcsa fiatal nővel ebédel egy ütött-kopott kávézóban.
Pedig fontosabb dolga is lenne.
Vagy mégsem? Hirtelen szúró fájdalmat érzett, és megdörzsölte a szemét.
– Fáj a feje? – kérdezte Gina aggódva. – Kutya bajom – vágta rá Carson gyorsan.
Tényleg megfájdult a feje. Az utóbbi időben ez olyan gyakran fordult elő, hogy szinte hozzászokott.
– Rosszul néz ki – makacskodott Gina.
Carsont egy pillanatra elöntötte a méreg, amiért a lány nem hagyja békén, de a szeméből őszinte együttérzést olvasott ki, és a haragja nyomban elpárolgott.
– Mostanában sok minden nyomaszt – ismerte el a férfi.
Egy pillanatig nagy kísértést érzett, hogy elmesélje a lánynak minden búját-bánatát a sok gondot, amely szinte már fojtogatta. Talán könnyebb egy idegennek kiönteni a szívét, és elmondani, mennyire magányosnak érzi magát, amióta kiderült, hogy az asszony, akit szeretett, számító és szívtelen teremtés. Szívesen mesélt volna a kisfiáról is, akire valaha olyan büszke volt, és aki iránt most a kétségbeesett szereteten kívül csak szánalmat érzett.
De azután gyorsan összeszedte magát. Semmi sem állt tőle távolabb, mint hogy egy másik ember előtt gyengének mutassa magát. Miként is
juthatott eszébe, hogy egy idegent a bizalmába avasson? Ráadásul a kellemes hangulatot sem akarta elrontani. Gina jószívű és derűs, öröm vele együtt lenni.
Öröm.
Már majdnem elfelejtette, mit jelent ez a szó. Igen, öröm volt ezzel a fiatal nővel múlatni az időt, aki ragaszkodik ócska autójához, és olyan kevéssel beéri. Örült, hogy engedett a hirtelen támadt ötletnek, hogy vele ebédeljen. Időnként jót tesz megismerkedni olyan emberekkel, akik mosolyogva élik az életüket.
Carson az órájára pillantott, és meglepődve állapította meg, hogy már egy órája ülnek itt.
– Hamarosan találkozóm lesz Philip Hale-lel. Kész van?
– Te jóságos ég! – hörpintette le Gina a kávéját. – Adna nekem egy kis előnyt?
Jobb lenne, ha nem egyszerre érkeznénk a Renshaw Baines-hez. Különben rögtön kérdésekkel kezdenének ostromolni, és akkor…
– És akkor napfényre kerülnének sötét titkai. Rendben. Öt percet adok magának.
Itt a névjegykártyám. A műhely telefonszámát a hátoldalára írtam. Az lesz a legjobb, ha holnap felhívja őket.
– Nagyon köszönöm. És köszönöm az ebédet is. – Részemről a szerencse. Minden jót!
A férfi kézfogása olyan kemény és határozott volt, hogy Ginának még a lélegzete is elállt. Mintha a rövid érintéstől felszikrázott volna közöttük valami. Végül Carson elengedte a lány kezét, és egy bólintással elbúcsúzott.
Gina visszasietett az irodába. Zavarban volt. Még sohasem találkozott olyan férfival, mint Carson Page. Sötét, kifejező szeme rendkívül vonzóvá tette, és biztosan nagyon kedves tudna lenni, ha megtanulna lazítani.
Carson Page addig nézett Gina után, míg a lány el nem tűnt a szeme elől. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha a nap a felhők mögé bújt volna. Vajon mi késztette rá, hogy egy órát vesztegessen olyasmire, amit néhány perc alatt is elintézhetett volna?
A Ginával elköltött ebéd nagyon kellemes volt, mint egy rövid vakáció, amire már régóta vágyott. Most azonban vissza kell térnie a
valóságba, és biztosan jobb, ha nem látja viszont a lányt.
Gina belépett az irodába. A titkárnője, Dulcie, elmélyülten írt valamit. A középkorú asszony már húsz éve állt a Renshaw Baines alkalmazásában. Gina a főnökeivel szemben általában némi iróniával vegyes közömbösséggel viseltetett, de Dulcieazonnal a szívébe zárta. Nehezen tudott bármit is titokban tartani előtte.
– Tévedek, vagy tényleg Carson Page-dzsel ebédelt Bob kávézójában? – hangzott Dulcie első kérdése.
– Te jó ég! Remélem, senkinek sem beszélt erről.
– Egy léleknek sem. Ha Philip Hale-nek olyan érzése támadna, hogy bárki egy ígéretes ügyfelet meg akar kaparintani magának, akkor itt elszabadulna a pokol.
– Tisztában vagyok vele. Ha megígéri, hogy nem árulja el senkinek, mindent elmesélek.
– Hallgatok, mint a sír.
Gina beszámolt a délután történtekről. Dulcie hitetlenkedve nevetett. – Megkarcolta Carson Page autóját, és élve megúszta? Ráadásul Carson állja a javítás összes költségét? Mégis, hogy csinálta?
– Tulajdonképpen semmit sem tettem. Carson egyszerűen rokonszenves és rendkívül nagyvonalú férfi.
– Ezt azért nem mondanám – ellenkezett Dulcie azonnal. – Az egyik barátnőm annál az ügyvédi irodánál dolgozik, amelynek Carson régebben ügyfele volt. Azt mondja, félelmetes ember. Mindamellett övé a Page Mérnöki Iroda, és ha nem lenne olyan rámenős, akkor a vállalata nem tartana ott, ahol tart.
– Te jó ég! – kiáltott Gina. – Azt gondolja, hogy ez az a Carson Page? Sosem hittem volna… Azt hiszem, én…
Carson a Page Mérnöki Irodát szinte a semmiből építette fel, és közben minden vetélytársát kíméletlenül lesöpörte a színről. Számos kisvállalkozást vásárolt fel, így biztosította magának a többségi piaci részesedést. Úgy tűnt, senki és semmi nem tartóztathatja fel. Ha hinni lehet a szaklapoknak, minden arannyá változott, amihez csak nyúlt.
Nem volt tanácsos Carson Page-dzsel ujjat húzni, mert nem voltak aggályai. És Gina épp az ő Rolls Royce-át törte össze!
– Minden jel szerint kitűnő üzletember – ismerte el Dulcie –, de becsvágyó és könyörtelen. – Jelentőségteljes pillantást vetett Ginára. –
Ám úgy látszik, magával kivételt tett.
– Ugyan már, Dulcie! – szólt Gina elpirulva. – Egyszerűen csak barátságos akart lenni, noha úgy tűnt, mintha kissé gyakorlatlan lenne ebben a műfajban.
– Hát nem éppen a barátságos modoráról ismert. Maga bizonyára nagy hatással volt rá, és ha egy kicsit töri magát, egy napon a Rolls Royce-ában utazgathat.
– Badarság! Soha többé nem látom viszont. Különben is, nekem ott van Dan, és ő igazán remek ember.
– Sok jelző jut eszembe Danről, de a remek nem tartozik közéjük – felelte Dulcie szárazon. – Unalmas és figyelmetlen, és fogalma sincs, mekkora mázlija van, amiért ilyen nagyszerű barátnője akadt. Egyébként maga csak azért jár vele, mert már gyerekkora óta ismeri.
– És mi rossz van abban? Számomra nagyon megnyugtató, ha valakit jól ismerek.
– Te jó ég! – mormolta magában Dulcie, és ismét a munkájába temetkezett.
Az igaz, hogy Gina Dant már gyerekkora óta ismerte, és a kapcsolatukat inkább a kölcsönös bizalom, mint a romantikus érzések jellemezték, a lány azonban nem talált ebben semmi kivetnivalót.
Estére egy kis étteremben beszélt meg találkozót Dannel, amely csak néhány mérföldnyire volt az irodájától. Taxit hívott. Aztán hirtelen sugallatnak engedve feltárcsázta a szervizt, hogy az autója felől érdeklődjön.
– Szerencséje van – mondta a szerelő. – Nem volt könnyű egy megfelelő motort felhajtani az autójához, de Mr. Page kedvéért minden követ megmozgattunk.
– Egy új motort? – kérdezte a lány a rémülettől dermedten.
– Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy életet leheljünk a kocsiba. És egy új kormánymüvet is beszereltünk.
– Egy vagyonba kerülhetett!
– Ebből ne csináljon gondot! Végül is Mr. Page állja a számlát. – De én tényleg nem engedhetem meg magamnak, hogy… – Már késő, ugyanis a munkát elkezdtük.
Gina kábultan tette le a kagylót. Képtelenség, hogy egy idegennel fizettesse ki az új motort.
Mr. Page azonban nagyon gazdag, és számára az a legegyszerűbb, ha mindent kiűzet. Tényleg nem kellene aggódnom, nyugtatgatta magát a lány, hiszen ő sem fog rám egyetlen gondolatot sem pazarolni.
2. FEJEZET
A Dannel való találkozáshoz Gina gyorsan átöltözött. Egyszerű, magasan záródó ruhát vett fel, hozzá egy nyakláncot. Megfésülködött, majd alig észrevehetően kifestette magát.
Néhány perccel a megbeszélt időpont után lépett az étterembe, Dánt azonban sehol sem látta. Leült, és rendelt egy sherryt.
– Leülhetek? – Carson Page állt az asztalánál, a tekintete figyelmesen szegeződött rá. – Vár valakit? – érdeklődött a férfi udvariasan.
– Igen, a barátomat, Dant.
– Akkor csak rövid ideig élvezhetem a társaságát – mondta Carson és helyet foglalt. – Csak azt akartam közölni, hogy a kocsija holnaputánra kész lesz.
– Tudom, telefonáltam a szervizbe. Nézze, Mr. Page… – Szólítson, kérem, Carsonnak!
– Nézze, Carson, én nem is sejtettem, hogy egy új motort fognak beépíteni a kocsimba. Ez túlzás…
– A szerelő állítása szerint elengedhetetlen volt.
– Nem így értettem. Szeretném a javítás költségeit megtéríteni, részletekben, ha nincs ellenére…
– Rendben, ha ennyire ragaszkodik hozzá, akkor egyszer majd megadja ezt a pénzt. Ezzel lezártuk a témát?
Gina engedett. Attól tartott, hogy untatja a férfit. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – kérdezte a lány.
– Ott jártam az irodájában, de túl későn érkeztem. Éppen akkor szállt be egy taxiba. Tehát én is fogtam egyet, és követtem egészen idáig.
Carson rendelt magának egy italt. Gina vizsgálódó tekintettel nézte, és az járt folyton a fejében, amit Dulcie mesélt a férfiról. El tudta képzelni, hogy nem lehet túl kellemes Carson Page ellenségének lenni. Ez az ember udvarias és előzékeny, de sugárzik belőle a megingathatatlan önbizalom és az erős akarat. Hozzászokott, hogy a kívánságait tüstént teljesítik. Veszélyes, ugyanakkor rendkívül vonzó.
férfival, mint Carson. Azt kívánta, bárcsak megérkezne már Dan. Úgy érezte, mintha sarkaiból fordulna ki eddigi megszokott élete.
– A maga kocsija mikorra készül el? – érdeklődött udvariasan, megpróbálva zavarát leplezni.
– Holnapra – felelte a férfi, és a karórájára pillantott. – Negyed nyolc múlt öt perccel. A barátja mikorra ígérkezett?
– Hamarosan jönni fog – felelte Gina. Tulajdonképpen hét órára beszélték meg a találkozót. – Rengeteget dolgozik.
– Én is, de sohasem váratnék meg egy hölgyet, akivel randevúm van. – Fél nyolcra beszéltük meg a találkozót. Egy kicsit korábban értem ide – jelentette ki a lány kissé durcásan.
– Értem – felelte Carson, és sokatmondó pillantást vetett Ginára. Nyilván nem hitt neki.
– Milyen benyomást tett magára Philip Hale? – váltott témát a lány. – Éppen olyan, amilyennek a leírása alapján elképzeltem. Kitűnő ügyvéd. Biztos, hogy ő az egyik legjobb a szakterületén. Ezt leszámítva viszont a világ legunalmasabb embere, akivel csak találkoztam.
Gina félrenyelt, ezért gyorsan letette a poharát. A válla gyanúsan megrándult.
– Nevessen csak nyugodtan – biztatta Carson. – Hale sohasem fogja megtudni.
– Még senkit nem hallottam, aki így beszélt volna róla.
– Szinte hihetetlen. Aki félóránál hosszabb időt tölt el vele, abban biztosan hasonló vélemény alakul ki.
A férfi remélte, hogy Gina még egyszer elneveti magát, mert ez valamilyen okból boldoggá tette. Ám a lány uralkodott magán, noha a szeme pajkosan megvillant.
– Unalmas alak, vagy sem, úgy döntöttem, hogy a Renshaw Baines céget bízom meg ügyeim intézésével. Legközelebb holnap találkozom a jó Mr. Hale-lel. Egyébként mi a maga szakterülete?
– Tulajdon- és gazdasági jog. – Akkor nekem is dolgozhatna.
Az étteremben nagy volt a zaj. Gina a homlokát ráncolva előrehajolt. – Tessék?
– Akkor nekem is dolgozhatna. – Carson észrevette a lány éles, fürkész tekintetét.
Valami baj van?
– Süket vagyok – felelte a lány egyszerűen.
– Nem – ellenkezett a férfi hitetlenkedve –, ez lehetetlen. Gina boldogan elmosolyodott.
– Nagyon köszönöm, ez a legkedvesebb bók, amelyet azóta hallottam, hogy megsüketültem.
Carson a homlokát ráncolta.
– Az volt a benyomásom, hogy minden nehézség nélkül megérti, amit mondok.
Vagy egész idő alatt a számról olvasott?
– Nem. A fülembe beültettek egy szerkezetet, így egész jól hallok. Ám ha nagy a zaj, néhány szót nem értek.
– Sosem jöttem volna rá, hogy.
– Miért is kellene? Többnyire mindent megértek. – Persze, kérem, bocsásson meg! Csak azt gondoltam…
Gina csalódottan nézett a férfira. Pontosan tudta, mit gondol. Számtalan alkalommal átélte már, ahogy az emberek a süket szóra összerándulnak.
Csakhogy Carson másnak látszott. Különben sosem beszélt volna neki a fogyatékosságáról. A felismeréstől, hogy ez a férfi is pontosan olyan, mint a többiek, Gina fájdalmas nyilallást érzett a szíve körül. Carson egyszeriben zavartnak és kimértnek tűnt. Látszott rajta, nem tudja, mit mondjon.
A lány legnagyobb megkönnyebbülésére a következő pillanatban Dan lépett oda az asztalhoz.
– Drágám, nagyon sajnálom. Közbejött valami… Carson felállt, udvariasan bólintott, majd távozott. – Ki volt ez? – kérdezte Dan, és arcon csókolta a lányt. – Carson Page.
– Te jó ég! Az a Carson Page? Drágám, nem lett volna szabad volna csak úgy elengedned. Hihetetlenül gazdag, és óriási befolyással rendelkezik gazdasági berkekben. Fontos és érdekes személyiség.
– Őszintén szólva, épp olyannak találom, mint bárki mást – mondta nagyot sóhajtva Gina.
Másnap délután a recepciós hölgy telefonált, hogy Gina számára iratok érkeztek.
Mivel Dulcie nagyon elfoglalt volt, a lány maga ment a küldeményért. Az előcsarnokban összefutott Carson Page-dzsel, aki egy nyolc év körüli kisfiú társaságában lépett be az épületbe. A gyerek értelmesnek tűnt, de egy kissé idegesnek.
Philip Hale túláradó előzékenységgel üdvözölte ügyfelét. Carson udvariasan, de kimérten viszonozta. Ám az ilyen árnyalatokra egy olyan férfi, mint Philip Hale, nem figyelt fel.
Ginának feltűnt, hogy a kisfiú a beszélgetésből semmit sem ért, mintha csak…
Carson ígéretéhez híven úgy tett, mintha nem ismernék egymást. Követte Philip Hale-t, miközben keze a gyerek vállán nyugodott.
– Mit tud a kisfiúról? – fordult Gina a recepciós hölgyhöz.
– Szegénykémnek nem könnyű az élete. A szülei elváltak, és Mr. Page nem engedi, hogy a gyerek kapcsolatot tartson az édesanyjával.
– De hiszen ez kegyetlenség! – kiáltotta Gina szörnyülködve.
Ismét át kellett értékelnie Carson Page-ről alkotott kezdeti véleményét. A vele Júlia szemben tanúsított barátságos viselkedése nyilván kivétel. Valójában nem túl rokonszenves ember.
Gina visszatért az irodájába, és a munkájába mélyedt. Jó félóra múlva hátradőlt, és jóízűt ásított. Már késő délutánra járt, de a nap még forrón égetett.
– Uram-atyám!
Gina kinézett az ablakon. Rémülten felugrott, mert szörnyű látvány tárult a szeme elé.
Mr. Page kisfia a forgalmas főút kellős közepén, az úttesten szaladgált, ügyet sem vetve az autósok dühös dudálására. Az egyik hajszál híján elgázolta. A vezetője az ablakból kihajolva üvöltött a gyerekre. Ám a kisfiú, úgy tűnt, semmit sem fog fel a körülötte zajló eseményekből.
– Jaj, ne! – suttogta Gina halálra váltan. – Nem tudja, hogy…
Habozás nélkül kirohant az irodából. Magában azon imádkozott, nehogy túl későn érkezzen. Megint felhangzott a hangos dudálás. Gina, amint az utcára ért, elkapta a kisfiú karját, és a járda felé húzta. A gyerek ki akarta szabadítani magát a szorításból, de a lány erősen fogta.
– Az ég áldjon meg, mi jut eszedbe? – kérdezte a fiútól kifulladva. – Majdnem elgázoltak!
– Aaaaaaah! – üvöltött a fiú rángatózva.
Gina rögtön tudta, hogy a feltételezése beigazolódott. Letérdelt, hogy a kisfiú láthassa az arcát.
– Süket vagy, ugye? – érdeklődött halkan. – Aaaaaaah!
A gyerek kétségbeesettnek és boldogtalannak tűnt. Gina nagyon dühös lett a férfira, aki el akarta tiltani ezt a gyámoltalan kisfiút az édesanyjától.
– Nem szabad az úttestre menned – folytatta a lány lassan és érthetően. – Nagyon veszélyes – tette hozzá, és a kezét a fiú vállára tette.
A gyerek ismét kiabálni kezdett, és úgy dobálta magát, hogy Gina majdnem elvesztette az egyensúlyát.
– Joey! – kiáltott egy hang a fiú háta mögött. – Hagyd abba! Carson Page volt az. Gina felállt.
– Az nem használ, ha kiabál vele – jegyezte meg. – Úgysem hallja. – Tudom – felelte a férfi.
Megfogta a fiú karját. Joey összerándult, és ismét kiabálni kezdett. Gina látta rajta, hogy egész testében remeg. A lány a könnyeivel küszködött, mert pontosan tudta, hogy a kisfiú a kétségbeesését fejezi ki ilyen módon. Carson megrökönyödött arckifejezése fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Az érzéseinek engedve magához ölelte Joeyt.
– Most már nyugodtan bízza rám, az apja vagyok – magyarázta Carson.
Gina nagy levegőt vett, és megpróbált uralkodni magán!
– Miként engedhette meg, hogy egyedül az utcára menjen? – kérdezte dühösen.
Nem tudja, mekkora veszély leselkedik egy süket gyerekre?
– Nem kell előadást tartania arról, hogyan bánjak a fiammal – felelte a férfi boszszúsan.
– Jobban kellene vigyáznia rá.
Carson dühödt tekintetétől a legtöbb ember elnémult volna, Gina azonban nem hagyta megfélemlíteni magát.
– A fia nem hall – kiáltotta a lány. – Éppen ezért sokkal több szeretetre és megértésre van szüksége, mint a többi gyereknek. És
szüksége van az édesanyjára.
– Ebből elég! Semmit sem tud a fiamról. Legyen olyan kedves, és vigye be az irodába!
Gina kézen fogta a gyereket, és bevezette Philip Hale irodájába. Legnagyobb megkönnyebbülésére a szoba üres volt.
– Tényleg nagyon hálás vagyok, amiért megmentette a fiamat, és hogy ennyi kellemetlenséget…
– Nem okozott kellemetlenséget – ellenkezett Gina. Joeyhoz fordult, hogy a kisfiú láthassa az arcát. – Kérsz egy kis tejet meg csokis kekszet? – kérdezte lassan és tagoltan.
A fiú bólintott. Még mindig zavartnak tűnt. Ám amikor a lány el akarta hagyni az irodát, megragadta a kezét, és olyan erővel szorította, mintha ő lenne az utolsó reménysége. Gina áttelefonált Dulcie-nak, és megkérte, hogy hozzon át tejet és kekszet Hale irodájába.
– Mindjárt itt lesz – mondta Joeynak.
A gyerek a homlokát ráncolta. Úgy látszik, túl gyorsan beszéltem, állapította meg Gina.
– Mindjárt hozzák a kekszet és a tejet – ismételte el lassan.
A fiú erre már bólintott, és a lány bátorítóan mosolygott rá. Némi tétovázás után Joey is elmosolyodott. Ám a következő pillanatban ismét elkomorult. Éppen úgy, mint az apja.
Joey arca kerek volt, a vonásai határozottak. Látszott, hogy az idő múlásával egyre jobban fog hasonlítani az édesapjára, de már most is szellemes, értelmes, erőteljes személyiség.
Amikor Dulcie a keksszel és a tejjel megjelent, a kisfiú szeme felragyogott. Mielőtt vett volna, félve az apjára sandított. Gina ismét érezte, amint a harag elhatalmasodik rajta.
– Fél magától – jegyezte meg szemrehányóan.
– Mindentől és mindenkitől fél – felelte Carson, és felsóhajtott. – Ez természetes. A süket emberek számára a világ félelmetes, és éppen ezért a fiának tudnia kell, hogy mindig és minden körülmények között számíthat magára.
Tudnia kell, hogy maga minden körülmények között megvédi.
– De nem tudom, hogyan – felelte Carson hevesen. Mihelyt ezt kimondta, a vonásai megmerevedtek, mintha megbánta volna, hogy kimutatta a gyengeségét.
– Az előbb majdnem elgázolta egy autó. Maga ahelyett, hogy átölelte és megvigasztalta volna, csak a segítségemet köszönte meg, mintha ez lenne a fontos. – Gina a szeme sarkából észrevette, hogy Philip Hale közeledik. – Mit szólna hozzá, ha Joeyt az irodámba vinném, hogy nyugodtan tárgyalhassanak? – javasolta.
– Megköszönném. Gina a fiúhoz fordult.
– Gyere velem! A kekszet is magunkkal visszük.
Együtt átmentek a lány irodájába. Szerencsére senki sem volt ott. Gina letérdelt a gyerek elé.
– Hogy hívnak? – Bár már tudta a nevét, így próbált meg beszédbe elegyedni vele.
Joey ránézett a lányra, majd elfordult. Azután ismét ráemelte a tekintetét.
– Nem akarod elárulni?
A kisfiú mély lélegzetet vett, és nyögött valamit, ami oj-nak hangzott.
– Ezek szerint Joeynak hívnak. Engem pedig Ginának.
A gyerek a homlokát ráncolta, ezért Gina megismételte a nevét. Ám a kisfiú képtelen volt utánamondani.
Vajon ismeri a süketnéma jelbeszédet? – töprengett Gina. Próbaképpen lassan elmutogatta a és az jelét. A gyerek arca felragyogott, így a lány tovább betűzte a nevét.
– Gina – mondta ki még egyszer.
Joey megpróbálta utánozni. Alig érthető, szinte artikulálatlan hangok törtek fel a torkából, de a lány bátorítóan mosolygott. Újból kibetűzte a nevét az ujjai segítségével. A kisfiú figyelmesen nézte, aztán elismételte a mozdulatokat minden hiba nélkül.
– Nagyon jó – betűzte a lány, és a kekszet a fiúnak nyújtotta.
Miután Joey kissé megnyugodott, Gina jobban szemügyre vette. Nagyon lehangoltnak és a korához képest túlságosan komolynak tűnt. A lány most egy másik mondattal próbálkozott.
– Ízlik a keksz?
Joey bólintott, és válaszolni akart valamit, de félrenyelt. Gina megütögette a hátát, és mindketten nevettek.
segítségével értett meg: Te is egyél kekszet!
Ezzel a jég megtört, és ettől kezdve élénk társalgásba fogtak. A fiú arca szinte sugárzott a boldogságtól, hogy végre beszélgethet valakivel.
– Én is süket vagyok – mesélte Gina. – Most már újra hallok, de pontosan tudom, hogy úgy érzed, senki sem ért meg.
Joey tágra nyílt szemmel bólintott. Senki sem érti meg az embert, betűzte.
– Nagyon okos vagy – mondta a lány a megfelelő jelek kíséretében. Joey kérdő pillantást vetett rá. Gina az gondolta, hogy nem értette meg, ezért arra kérte, hogy betűzze le az iménti mondatot.
Ehelyett a fiú furcsa hangot hallatott: – Éééééé?
Gina megértette, mire gondol. Szúrást érzett a szíve táján. – Igen, te, kicsikém – válaszolta. – Tényleg nagyon okos vagy. Joey nem válaszolt, csak hitetlenkedve rázta a fejét. Gina átölelte, és magához szorította. A kisfiú olyan hevesen viszonozta az ölelést, hogy a lányból majdnem kiszorította a szuszt.
Ennek a szegény kisgyereknek csak egy idegen vagyok, gondolta szomorúan, mégis úgy kapaszkodik belém, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Lehunyta a szemét, és magához szorította a gyereket. Abban reménykedett, hogy legalább egy kis melegséget és biztonságot adhat neki. Amikor a szemét ismét kinyitotta, Carson Page állt az ajtóban, és kifejezéstelen arccal szemlélte a jelenetet.
– Mennünk kell – mondta kurtán.
Gina óvatosan megpróbált kibontakozni a fiú öleléséből, de Joey egyre jobban kapaszkodott belé, és nyöszörgött.
– Nyugodj meg, itt vagyok – vigasztalta a kisfiút, mintha az apja nem állna ott.
Ebben a pillanatban mindent megtett volna a gyerekért. – Most haza fogom vinni – jegyezte meg Carson hűvösen. – Haza – mondta Gina Joeynak.
De a kisfiú hevesen megrázta a fejét. Amikor az apja megfogta a kezét, megpróbálta a karját elrántani.
– Hagyd abba! – parancsolta Carson, és magával húzta a gyereket. Gina felállt, és ránézett.
– Engedje el! – Tessék?
– Azt mondtam, engedje el. Nincs joga így bánni vele. – Hogy merészel…
– Csupán annyit kérek, hogy egy kicsit megértőbb legyen.
– Nagyon elnéző vagyok vele, csak a dühkitöréseket nem tűröm. Gina olyan mérges lett, hogy legszívesebben megfojtotta volna a férfit. Hogyan értethetné meg ezzel az emberrel, mi zajlik le a fia lelkében?
– Ez nem dühkitörés – mondta a lány, és igyekezett nyugodt maradni. – A gyerek csupán magányos, és fél. Annyira érzéketlen, hogy nem veszi észre?
Carson Page némán nézett rá. A lány maga sem értette a saját viselkedését. Általában tartózkodó és békés természetű volt, de Joey kétségbeesése fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Egy pillanatig megint az a gyerek volt, aki dühödt elkeseredéssel állt szemben a környezetével, amely csak értetlenséget és közömbösséget tanúsított iránta.
– Miss Tennison, azonnali hatállyal el van bocsátva. Mielőbb hagyja el az épületet! – harsogta Mr. Hale, s közben nem tudta leplezni kárörömét.
– Nem – ellenkezett azonnal Carson Page. – A lekötelezettje vagyok Miss Tennisonnak, és nem engedhetem meg, hogy elveszítse miattam az állását.
Philip Hale egyrészt fel volt háborodva, amiért Carson szembeszállt vele, másrészt viszont nem akart elveszíteni egy fontos ügyfelet. Miközben habozott, Carson folytatta: – Miss Tennison, meg szeretném köszönni, hogy megmentette a fiam életét, és…
Egy pillanatig tétovázott. – És azt is, hogy olyan megértő vele. A Renshaw Baines iroda szerencsés, hogy a munkatársának tudhatja. Holnap az első dolgom az lesz, hogy írok nekik, és gratulálok, amiért ilyen alkalmazottaik vannak.
Gina teljesen összezavarodott. Lehet, hogy Carson erőszakos és nyers, de nem tisztességtelen.
A férfi kinyújtotta kezét a fia felé. Joey minden ellenállását feladva megfogta.
Csak halkan pityergett, és ettől Gina úgy érezte, mintha kést forgattak volna a szívében.
könnyáztatta arcát nézte. Fogott egy zsebkendőt, és óvatosan felitatta a könnyeket. Azután elgondolkodva Ginára nézett. Amióta a lány ismerte, először tűnt bizonytalannak.
– Talán az lenne a legjobb, ha elkísérne minket, feltéve, ha van egy kis ideje mondta végül.
Gina bólintott. Másra sem vágyott, csak hogy ennek a kétségbeesett, szomorú gyereknek segíthessen.
– Menjen velük, és tegye magát hasznossá! – utasította Philip Hale nehezen uralkodva az indulatain. – Később még visszatérünk az ügyre.
Gina szaladt a táskájáért, majd Carson és a fia után sietett. Joey boldogan mosolygott rá, majd felemelte a kezét, és lebetűzte: velünk jössz.
3. FEJEZET
Útközben egyikük sem szólalt meg. Gina és Joey a hátsó ülésen ült. A kisfiú végtelenül boldog volt, hogy a lány velük tartott.
Gina igyekezett nyugodt maradni, és elfojtani a gyerekkorával kapcsolatos emlékeket. Annak idején szörnyen tehetetlennek érezte magát a hallgatás börtönébe zárva. Segíteni akart Joeynak, de félt, hogy fájdalmas emlékei újra felélednek…
Felegyenesedett ültében. Tulajdonképpen miért gyötri magát? Elvégre sem Joeyt, sem az apját nem fogja soha többé viszontlátni. Ami Carsont illeti, benne mélységesen csalódott. A tegnapi találkozásuk után azt hitte, hogy a durva felszín alatt érző szív rejlik. Ám tévedett. A férfinak a süket emberekkel szemben éppolyan előítéletei voltak, mint mindenki másnak.
Joey igyekezett a lány figyelmét magára vonni. Lebetűzött valamit, Gina válaszolt, így folytatták néma párbeszédüket egész úton.
Gina ismerte a környéket, ahová mentek. Ebben a városrészben olyan jómódú emberek laktak, akik szívesen kérkedtek a gazdagságukkal. A széles fasor mentén, hatalmas telkeken pompás villák sorakoztak. Egyszer az egyik ügyfele vett itt egy villát, és Gina intézte a jogi formaságokat. Ezért tudta, hogy maga a telek itt többet ér, mint amennyit ő egész életében keresni fog. Carson befordult az utca legnagyobb épületének feljárójára, és lassan a ház elé kormányozta az autót.
– Általában Mrs. Saunders ebben az időben itt szokott tartózkodni – magyarázta a férfi, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. – Ő vezeti a háztartást, és vigyáz Joeyra délutánonként, a tanítás után. Ma azonban váratlanul szabadnapot vett ki, ezért kellett a fiamat magammal vinnem a megbeszélésre.
Fényes parkettájú előtérbe léptek be, ahonnan egy széles, ívesen hajló lépcsősor vezetett felfelé. A magas ablakok és a napsütötte helyiségek széppé varázsolták a házat. Látszólag semmi sem hiányzott, mégis szinte tapintható volt, hogy a ház két lakója nem érzi itt magát otthonosan. Saját magányuk foglyai voltak.
Joey erősen fogta a lány kezét, és egy percre sem vette le róla a szemét. Gina kissé aggódni kezdett. Nem akarta, hogy a kisfiú túlságosan megkedvelje, hiszen hamarosan ismét el kell búcsúzniuk egymástól. Aztán arra gondolt, hogy gyerekkorában mennyire vágyott egy emberre, aki mindig mellette van, és akire mindig számíthat.
Joey a kert felé húzta, Carson pedig követte őket. A telek nagy volt, és csodálatos, ám a fiú figyelemre sem méltatta a gondozott gyepet és az óriási virágágyásokat.
Céltudatosan egy tóhoz ment, amelyben rengeteg tarka hal úszkált. Azután minden egyes állatról a jelbeszéd segítségével mesélni kezdett.
– Nagyon érdeklik a halak – jegyezte meg Carson.
A hangja egy kissé zavartan csengett, mintha nem egészen tudná, mit is kellene mondania.
Gina látta rajta az igyekezetet, mégis haragudott rá. Elvégre már jó pár éve együtt él a fiával, elvárható lenne, hogy alkalmazkodjék a helyzethez. Joey megkerülte a tavat, hogy egy halat jobban szemügyre vehessen. A homlokát ráncolva a vízbe pillantott. Látszott rajta, hogy erősen összpontosít, mint egy kis tudós.
– Miért nem kedveli magát Philip Hale? – kérdezte Carson minden átmenet nélkül. – Van valami oka rá, ugye?
– Igen. Képtelen tudomásul venni, hogy az egyik munkatársa fogyatékos, mert az ő szemében az vagyok. Sok ember képtelen elfogadni bármit, ami az átlagtól akár egy kicsit is eltér – tette hozzá a lány higgadtan, és a férfira nézett.
– Ez rám is vonatkozik? – Találva érzi magát?
– Maga mindenesetre meg van győződve erről. Azt hittem, nem szereti az olyan embereket, akik elhamarkodottan ítélnek. De ma épp ezt tette velem kapcsolatban.
Gina titkon elismerte, hogy a férfinak igaza van, és ettől kényelmetlenül kezdte magát érezni.
– Nem szeretném, ha hálátlannak tartana. Nagyra értékelem, hogy kiállt mellettem, főleg azok után, amiket a fejéhez vágtam.
– így volt becsületes – felelte a férfi. – Ráadásul szükségem van a segítségére.
– Maga aztán nem köntörfalaz – állapította meg Carson szárazon. – Csak azért viselkedem így, mert pontosan tudom, min megy keresztül Joey.
Mindezt valaha én is végigcsináltam. Ne hagyja, hogy a külsőm megtévessze! Lehet, hogy szürke egérnek látszom, de szívós vagyok, és elérem, amit akarok.
– Szürke egérnek? – ismételte meg a férfi. – Ezzel a csodálatos, vöröses árnyalatú hajjal?
Ginának elállt a szava. A haját sosem érezte különlegesnek.
Visszasétáltak a házba. Joey, aki a feszült hangulatot azonnal megérezte, fürkész pillantásokat vetett rájuk. Az előcsarnokba érve megfogta a lány kezét, és a lépcső felé húzta.
– Azt hiszem, meg akarja mutatni magának a szobáját – magyarázta Carson.
Gina követte a fiút. A gyerek szobájába lépve a meglepetéstől szinte földbe gyökerezett a lába. A falakon mindenütt poszterek lógtak. De nem futballcsapatokat ábrázoltak, hanem bálnákat, pingvineket, cápákat, rozmárokat, különböző halakat, korallokat és kagylókat. A polcok roskadoztak a tenger élővilágát bemutató könyvektől és videofilmektől.
Gina Joeyhoz fordult.
– Te biztosan rengeteget tudsz. A kisfiú bólintott.
– Régóta érdekelnek a tengeri állatok? – kérdezte a lány az utolsó szót lebetűzve, és a gyerek ismét bólintott.
Joey megmutatta a szobáját. Minden volt benne, még egy számítógép is, így az internet segítségét is igénybe vehette a kutatásaihoz. Az édesapja minden elképzelhetőt megvett neki még egy hitelkártyája is volt, amellyel az interneten keresztül könyveket rendelhetett.
De senki nem akadt, akivel megoszthatta volna a lelkesedését.
Gina hirtelen valami furcsát fedezett fel. Az éjjeliszekrényen egy húszas éveiben járó, erősen kifestett fiatal nő bekeretezett fényképe állt. Gyönyörű volt. Sűrű szőke haja a vállára omlott, és vidáman mosolygott.
Gina felismerte a nőt. Angelica Duvaine-nek hívták, és színésznő volt. Gina nemrég egy nagy sikert aratott film epizódszerepében látta.
Angelica Duvaine nem volt különösebben tehetséges, de ezt ellensúlyozta szépségével, bájosságával: Ginát meglepte, hogy a gyerek szobájában egy ilyen fotóra bukkant.
Joey dagadt a büszkeségtől. Az édesanyám, betűzte. – De…
A lány hirtelen elhallgatott. Ettől a kisfiútól elvették az anyját, ezért képzeletben egy tökéletes anyát alkotott magának. Kinek van joga ezt az álmot szétzúzni?
– Nagyon csinos – mondta csendesen.
Joey buzgón bólogatott. A képre mutatott, és valami érthetetlent mondott. Ám Gina kitalálta. Ő ajándékozta ezt nekem. Nyilván egy rajongóknak szánt képeslapról van szó, amelyet Angelica Duvaine ügynöksége küldött a fiúnak. Joey pedig azt hiszi, hogy személyes ajándékot kapott.
– Ő ajándékozta neked? – ismételte Gina. – Nagyon kedves tőle. A fiú ismét bólintott. Szeret engem.
Gina nyelt egyet.
– Igen, természetesen – erősítette meg. Carson lépett be.
– Elkészítettem a vacsorát.
Lementek az előkelő étkezőbe. A helyiség ízlésesen volt berendezve, a falakat sötét színű, csillogó faburkolat fedte. Ginának az jutott az eszébe, milyen kellemetlenül érezte volna magát gyerekkorában egy ilyen szobában. Joey is hasonlót érezhetett. Mintha megfélemlítették volna.
Az étel azonban kitűnő volt.
– Rendkívül ízletes – mondta a lány elismeréssel.
– Mrs. Saunders főzte – vallotta be Carson. – Én csak felmelegítettem a mikrohullámú sütőben. – A fiára pillantott, aki kedvetlenül turkált a tányérján lévő ételben.
Mi a baj? – kérdezte a vállát megérintve. – Nem ízlik? – firtatta tovább hangosan.
– Joey egyáltalán nem hall? – érdeklődött Gina. – Nem, semmit.
tagoltan, hogy a szájáról tudjon olvasni! Az étellel semmi baj sincs, de el tudom képzelni, hogy Joeynak inkább a kedvére lenne egy hamburger, mint általában a vele egykorú gyerekeknek.
– Az csak ócska szemét – felelte Carson megvetően. – Ez itt sokkal egészségesebb.
Gina észrevette, hogy Joey tanácstalanul tekintget hol az egyikükre, hol a másikukra, és semmit sem ért. Megfogta a kezét, hogy megnyugtassa.
– Melyik gyerek akar mindig értelmes dolgokat csinálni? – ellenkezett. – Megkérdezte már tőle akár csak egyszer is, hogy mit enne szívesen?
– Ez nem olyan egyszerű.
– Dehogynem. Nézzen az arcába, hogy a gyerek olvasni tudjon a szájáról!
– Azt hiszi, már nem próbáltam? Nem ért meg, vagy nem akar megérteni.
Gina a saját gyerekkorára gondolt. Egy kicsit habozott.
– Minden azon múlik, hogyan beszél vele – jelentette ki végül. – Ha észreveszi, hogy türelmetlen, akkor talán ő is elutasítóan viselkedik.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy csak úgy tesz, mintha nem értene meg engem?
– Nem tudom, de világosan emlékszem arra, hogy én hogyan viselkedtem. Némelyik felnőttet ellenszenvesnek találtam, mert csupán terhes kötelességüknek tartották, hogy beszéljenek velem. Hát én nem könnyítettem meg a dolgukat.
– Ezek szerint én is egy ellenszenves felnőtt vagyok? – Ezt magának kell tudnia.
Carson felsóhajtott.
– Megteszem, ami tőlem telik. – És ez elég?
– Nem, persze hogy nem – horkant fel a férfi. – Igaza van, nem vagyok jó apa.
Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, és ettől szenved a fiam. – Legalább elismeri.
– De mit használ ez neki? – kérdezte Carson kétségbeesetten.
is szenved Joey süketsége miatt. Amikor előző este elárulta neki a fogyatékosságát, a férfi ugyanolyan döbbenettel fogadta, mint a legtöbb ember. Gina most megértette, hogy bejelentése minden bizonnyal a saját problémájára emlékeztette, amellyel képtelen megbirkózni.
– Mit tegyek? – kérdezte Carson halkan. – Segítsen, kérem, ha tud! – Elmagyarázhatom, hogy mi zajlik most Joeyban. Ha ezt megérti, akkor majd nem esik nehezére foglalkoznia vele. – A lány észrevette, hogy a gyerek őt figyeli, ezért halkan hozzátette: – Később még beszélünk erről.
Tovább folytatták az evést. Ginának mindvégig gondja volt rá, hogy a kisfiú ne érezze magát elszigetelve.
– Használhatom a telefonját? – kérdezte a lány, mert eszébe jutott, hogy Dan biztosan nem tudja elérni.
– Magától értetődik. Fáradjon át a mellettünk lévő szobába! Gina tárcsázta Dan mobiltelefonjának számát.
– Nem említetted, hogy ma estére már van programod – mondta a férfi szemrehányóan.
– Váratlanul adódott.
– A főnököm mindkettőnket meghívott magához. Nagyon kellemetlen volt, hogy csak egyedül jelentem meg.
– Nagyon sajnálom, de én sem tudtam előre. – Ha egy kicsit sietsz, még eljöhetnél. – Rendben, megpróbálom…
Hirtelen észrevette, hogy Joey a küszöbön áll, és őt figyeli. Látszott rajta, hogy mindent megértett. A szavakat ugyan nem fogta fel, de Gina még jól emlékezett rá, hogy amikor süket volt, mindig megérezte, ha valaki cserben akarta hagyni.
Cserbenhagyni? Ez már tényleg túlzás! Végül is nem felelős Joeyért. Vagy mégis? Ez a gyerek be van zárva a hallgatás félelemmel teli világába, amelyből ő már kiszabadult. Akár akarja, akár nem, felelősséggel tartozik érte, mert tisztában van vele, mit kell elviselnie.
– Nagyon sajnálom, de mégsem fog menni – szólt bele a telefonba. – Gina, ez a meghívás nagyon fontos a számomra.
– Nekem is fontos a munkám. – A lány valami magyarázat után kutatott, amit Dan megért és elfogad. – Ma az egyik ügyfelünkkel szemben óriási hibát követtem el, és most megpróbálom valahogy
helyrehozni.
Néhány szóval mesélt az előző napi koccanásról és Joeyról. Ezzel felkeltette Dan érdeklődését.
– Carson Page? És most nála vagy abban a csodálatos Beimére Avenue-i villában?
– Igen.
– Hm. Rendben, később majd jelentkezem. Carson bejött a szobába, hogy elvigye Joeyt.
– Le kellett miattam mondania egy randevút? – kérdezte.
– Nem. – Joeyhoz fordulva azt mondta: – Még maradok egy darabig. A kisfiú elbűvölően mosolygott.
Majd leült a tévé elé, hogy megnézze kedvenc szappanoperáját, amelyet a feliratozás segítségével értett meg. Gina és Carson kivitte a tányérokat a konyhába. A férfi töltött a lánynak egy pohár bort, és leültek a konyhaasztalhoz.
– Nem lehetek elég hálás azért, amit tett. Nem lett volna szabad Joeyt magammal vinnem a tárgyalásra, de nem tudtam, mit tegyek. Ma kezdődött a vakáció, és Mrs.
Saunders épp most vett ki szabadnapot. Azután annyira elmerültem a Mr. Hale-lel való megbeszélésben, hogy nem vettem észre, amikor Joey kiment a szobából. Jobb nem gondolni rá, mi történhetett volna.
– Miért nem kért meg, hogy vigyázzak a gyerekre?
– De hiszen azt ígértem, nem árulom el, hogy mi már ismerjük egymást.
– Ebben az esetben nyugodtan megszeghette volna az ígéretét.
– Ráadásul azt sem tudtam, hogy a főnökei tisztában vannak-e azzal, hogy süket.
Mivel sok olyan ember van, mint Philip Halé…
– Először azt hittem, maga is olyan, mint ő – vallotta be Gina. – Amikor tegnap este elárultam magának…
– A viselkedésem alapján nem csodálom, ha rossz véleménye alakult ki rólam. Ez az egész helyzet nagyon megvisel, bár tisztában vagyok azzal, hogy Joeynak sokkal nehezebb.
– Az biztos. Mint kívülálló, el sem tudja képzelni, min megy keresztül. Kétségbeejtő, ha az ember képtelen megértetni magát, és úgy néznek rá, mint egy értelmi fogyatékosra.
– Nem kell bizonygatnia, hogy rossz apa vagyok, magamtól is tudom. Fogalmam sincs, mire lenne szüksége a fiamnak.
– De azt bizonyára el tudja képzelni, mennyire hiányzik neki az édesanyja, még akkor is, ha maguk elváltak. Kétségbeesésében azt képzeli, hogy Angelica Duvaine az édesanyja.
– Miből gondolja, hogy csak kitalálta? – érdeklődött Carson.
– Láttam a fényképét Joey éjjeliszekrényén. A húszas évei elején járhat.
– Kibújna a bőréből a boldogságtól, ha ezt hallaná. Angelica huszonnyolc éves. A fényképet retusálták, de a valóságban is fiatalabbnak látszik a koránál. És mindent megtesz, hogy ez így is maradjon. Még a mellét is plasztikáztatni akarta, Ezen vesztünk össze. Ez volt az oka, hogy végül elköltözött, bár amúgy sem töltött sok időt idehaza.
– Azt akarja mondani, hogy Angelica Duvaine valóban Joey édesanyja? – kérdezte Gina hitetlenkedve.
– Igen. Az. eredeti neve Brenda Page, de néhány éve már nem viseli. Pár hét múlva mondják ki a válásunkat – sóhajtotta a férfi, majd így folytatta: – Tudom, hogy érzéketlennek tart, amiért anyát és gyermekét elválasztom egymástól, de higgye el, nem tenném, ha Brenda legalább egy kicsit érdeklődne a fia iránt. A vele készült interjúkban soha egy szóval sem említi, hogy van egy gyereke. Amikor kiderült, hogy Joey süket, a számára megszűnt létezni. Szégyelli őt. A feleségemnek a szépség és a tökéletesség mindennél fontosabb.
– Te jó ég! – suttogta Gina zavartan. – Szegény gyerek!
– Joey imádja az anyját, annak ellenére, hogy az gyakorlatilag tudomást sem vesz róla.
– Ez természetes – jegyezte meg Gina. – Azt hiszi, ő maga az oka, hogy az anyja így bánik vele.
Carson furcsa pillantást vetett a lányra. – Gyerekkorában ön is így érzett?
– Igen. Az anyám mindig mellettem állt, és nagyon megértő volt, de korán meghalt. Az édesapám viszont… Azt hiszem, a fogyatékosságom miatt képtelen volt elfogadni. Akkoriban azt hittem, hogy valami szörnyűséget követtem el.
– Azt mondta, hogy az édesanyja szereti. Lehet, hogy saját magát okolja, amiért elment, de ezt nem tudom biztosan.
– Mit tegyek? – kérdezte a férfi elkínzottan. – Nem mesélhetem el neki, hogy az anyja önző, és csak saját magát szereti. Mit gondol, miért igyekszem megtiltani, hogy kapcsolatba lépjen a fiával? Mert nem bírom elviselni Joey csalódottságát, amiért az anyja újból és újból cserbenhagyja. És előbb vagy utóbb, de mindig ezt teszi.
– Bocsásson meg, hogy elhamarkodottan ítéltem! – suttogta Gina zavartan.
Carson a hajába túrt, azután kinyitotta az inge felső gombját. Már semmi sem emlékeztetett a magabiztos, rámenős üzletemberre. Csak egy kétségbeesett, tehetetlen apa volt.
– Nem teszek szemrehányást – felelte a férfi. – Olykor magam is beleesem ebbe a hibába.
Gina témát váltott.
– Mrs. Saunders megfelelő képesítéssel rendelkezik ahhoz, hogy Joeyt gondozza?
– Eleinte azt hittem, igen. Brenda alkalmazta, mert Mrs. Saunders régebben egy fogyatékos gyerekek számára fenntartott iskolában dolgozott. Joey, sajnos, nem szereti. Állandó dührohamai vannak a gyereknek. Tegnap különösen rémes volt, Mrs.
Saunders biztosan ezért vett ki ma szabadnapot.
– Igazságtalan Joeyjal, ha a kétségbeesését dührohamnak tartja. – Talán igaza van – ismerte el Carson.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A férfi az ajtóhoz ment, és Dannel jött vissza.
– Az autód még a műhelyben van – kezdte Dan magyarázatképpen. – Arra gondoltam, hogy érted jövök.
– Nagyon kedves magától, de természetesen Miss Tennisonnak kifizettem volna a taxiköltséget. – Carson kérdő pillantással nézett a lányra. – Nagyon siet?
– Ez csak Joeytól függ. – Ilyenkor szokott lefeküdni.
– Igazán lefektethetnéd – javasolta Dan. – Biztosan örülne neki. Gina erőltetettnek érezte Dan vidám mosolyát. Joey felé fordult. Lefekszünk, mondta neki jelbeszéddel. A fiú lelkesen felugrott, és a
lány után ment.
– Hamarosan jövök – közölte Gina a két férfival.
– Csak nyugodtan, drágám! – suttogta Dan. – Már hónapok óta töröm magam, hogy személyesen megismerkedhessek Carson Page-dzsel.
Hát innen fúj a szél. Gina tulajdonképpen nem tehetett szemrehányást Dannek, hiszen a fiú szorgalmas volt, és keményen dolgozott. Mégis bosszankodott, mert ezen az estén Joeynak kellett volna a figyelem középpontjában állnia. A lánynak nem tetszett, ahogy Dan kihasználta a helyzetet.
Miközben a gyerek zuhanyozott, Gina a szobájába ment a fürdőköpenyéért. A lépcsőpihenőről lenézve látta, hogy Dan csak beszél és beszél, Carson pedig minden igyekezetét összeszedve megpróbál udvarias maradni.
Joey elzárta a vizet, Gina meg ráadta a fürdőköpenyt. – .. .nöm! – nyögte ki a fiú nagy nehezen. Köszönöm.
Gina ágyba fektette, és megkérdezte, akar-e még olvasni. A fiú mosolyogva rázta a fejét. Nyugodtnak és boldognak látszott. Semmi sem emlékeztetett arra a megfélemlített gyerekre, akit Gina délután az utcáról vonszolt be az irodába. Egy hirtelen jött érzésnek engedve a lány lehajolt hozzá, és megpuszilta.
– Joey már ágyban van? – hallatszott Carson hangja az ajtóból. – Igen, most már elköszönhet tőle – felelte Gina felállva, hogy helyet adjon a férfinak.
Carson ahelyett hogy megölelte volna a gyereket, csak annyit mondott: – Jó éjszakát, fiam!
Joey igyekezett, hogy a szavakat megismételje, de az apja nem értékelte a teljesítményét. Feszültnek és elfogódottnak látszott.
– Jó éjszakát, Joey! – mondta Gina tagoltan.
Ki akart menni, de a gyerek szorosan fogta a kezét, ezért leült az ágy szélére. A fiú először magára bökött, aztán egy jel következett, végül Ginára mutatott, miközben félénk mosolyra húzta a száját.
– Ez mit jelent? – tudakolta Carson.
– Azt mondta, hogy szeret engem – magyarázta Gina. Mosolyogva magára mutatott, majd ugyanazt a jelet használva Joeyra.
A lánynak hirtelen elállt a lélegzete, mert a gyerek kis karjával átölelte a nyakát, és teljes erejéből magához húzta. Gina viszonozta az ölelést.
Miután Joey elengedte, a lány kiment. A fiú addig nézett utána, míg az ajtó be nem csukódott mögötte.
– Köszönök mindent – mondta Carson halkan. – Boldoggá tette Joeyt. El tudna jönni máskor is?
– Nem bánná?
– Nem értem, hogy kérdezhet ilyet. Sokkal jobban tudja, mint én, hogy mire van szüksége Joeynak.
– De maga az apja. Meg kell tanulnia bánni vele. Fontos, hogy a fia legyen a főszereplő az életében.
– Rendben – felelte a férfi rövid hallgatás után.
Együtt mentek le a földszintre, ahol Dan már türelmetlenül várt rájuk. Látszott rajta, hogy nagyon szeretne beszélgetni még Carsonnal. Ám a férfi keresztülhúzta a számítását, és elnézést kért, amiért ilyen sokáig feltartotta őket, majd az ajtóhoz kísérte mindkettőjüket.
– Viszontlátásra, Miss Tennison! – mondta Carson udvariasan. – ígérem, megfontolom a tanácsát.
A hazafelé vezető úton Dan alig tudta leplezni a lelkesedését.
– Ha a gyújtógyertyáinkat tényleg el tudnám adni a Page Mérnöki Irodának, milliós üzletet üthetnék nyélbe. Végre személyesen beszélhettem Mr. Page-dzsel.
– Dan, nagyon sajnálom, hogy ma este nem mentem el a főnöködhöz, de biztosan megérted, hogy szegény gyereket…
– Mindent elmeséltem neki a gyújtógyertyákról – szakította félbe Dan Ginát –, és nagyon érdekelte a dolog.
– Ennek örülök.
– Persze nem utolsósorban neked lesz köszönhető, ha az üzlet létrejön – jegyezte meg Dan nagyvonalúan. – Rád mindig lehet számítani.
– Köszönöm – felelte Gina.
Dan az utóbbi mondatát tulajdonképpen bóknak szánta, és a lánynak örülnie kellett volna neki. Aztán eszébe jutott, amit Carson mondott: Szürke egér? Ezzel a csodálatos vöröses Jiaj színnel?
A nap izgalmas eseményei kimerítették. Ezért megkérte Dant, hogy vigye haza. A férfi, miután kitette a lányt a ház előtt, elhajtott. Gondolatai már a Page Mérnöki Irodával kötendő szerződésen jártak.
Gina mielőtt lefeküdt volna, megfésülködött, és egy darabig a tükörben vizsgálgatta magát. Azután nagyot sóhajtott, és boldogan elmosolyodott. A haja tényleg vöröses árnyalatban ragyogott.
4. FEJEZET
– A helyzet egy kissé bonyolult – állapította meg George Wainright. – Sajnálatos, hogy Philip ennyire elfogult magával szemben.
Mindez másnap reggel történt, és Gina a főnöke irodájában ült. Amint azt már sejtette, Philip Hale bepanaszolta.
– Szerencsére kaptunk egy levelet Mr. Page-től, melyben felsőfokon nyilatkozik a maga képességeiről – folytatta George. – Ma reggel egy futár hozta át. De a jövőben jobban uralkodjon magán! Nem engedhetjük meg, hogy a munkatársaink vitába szálljanak az ügyfeleinkkel.
George Wainright idősebb, ősz hajú férfi volt, barátságos arca, akár egy nagypapáé. Ám Ginát nem tévesztette meg ez a külső. Tudta a férfiról, hogy nagy hangsúlyt fektet a kifogástalan viselkedésre, és magas követelményeket állít a munkatársaival szemben.
– Ne beszéljünk többet erről az ügyről! – mondta George befejezésül. – Ha továbbra is ilyen nagyszerűen végzi a munkáját, mint eddig, hamarosan feledésbe merül ez a kis közjáték.
A lány megkönnyebbülten tért vissza az irodájába, és dolgozni kezdett. Ő is arra vágyott, hogy az elmúlt nap eseményeiről, melyek úgy felkavarták, végre megfeledkezhessen.
Délután üzenetet kapott, hogy a portán várja valaki. Rögtön tudta, ki lehet az. A szíve hevesen dobogott, amikor leérve megpillantotta Joeyt, aki félénknek, ugyanakkor elszántnak is látszott.
Gyorsan az irodájába vitte, és bezárta az ajtót, hogy a kollégák kíváncsi tekintete ne zavarja őket.
– Mit keresel itt? – kérdezte a fiútól.
A gyerek jelbeszéddel válaszolt: Meg akartalak látogatni. – Elkísért valaki?
Nem.
– Mi történt?
Joey hallgatott, és lesütötte a szemét. Zavartnak látszott, ezért Gina úgy döntött, hogy felhívja az édesapját. Tárcsázta a Page Mérnöki Iroda számát. Sokáig tartott, amíg a megfelelő helyre kapcsolták. Végül
Carson szólt bele a kagylóba. A hangja mélyen és kellemesen csengett. – Gina Tennison vagyok. Joey eljött hozzám egyedül az irodába, és valamitől nagyon zavartnak tűnik.
– Egyedül? Hol van Mrs. Saunders? – Egy pillanat, megkérdezem.
Gina a fiúhoz fordult, és lebetűzte Mrs. Saunders nevét. A válasz annyira meglepte a lányt, hogy visszakérdezett.
– Azt mondja, elment. – Egyedül hagyta?
A lány feltette a kérdést, utána felelt: – Azt mondja, igen. Carson halkan szitkozódott.
– Érte tudna jönni, amilyen gyorsan csak lehet? – kérdezte Gina. – Nagyon izgatott, és szüksége van rá, hogy az apja mellette legyen.
– Lehetetlen. Egy fontos tárgyalás kellős közepén vagyok. Ráadásul nyilvánvaló, hogy nem nálam akar lenni, hanem magánál.
– De hát maga az apja. Mi lehet fontosabb, mint a saját fia?
– Öt perc múlva visszahívom – válaszolt Carson kurtán, és letette a kagylót.
Gina Joeyra nézett. A fiú nyilvánvalóan tudta, kivel beszélt és miről. Tekintetéből a lány azt olvasta ki, hogy nem is várt más az apjától.
Gina hozott neki néhány szem kekszet, és beszélgetni kezdtek. Joey elmesélte, hogy Mrs. Saunders délelőtt elhagyta a házat, és azt mondta, hogy hamarosan viszszajön. De három órával később még mindig nem jött meg.
A gyerek tehát elindult, hogy megkeresse az egyetlen embert, akinél biztonságban érezte magát. Nem az apjához ment, hanem hozzá, Ginához.
– Hogy jutottál el ide? – érdeklődött a lány.
Felírtam a címet, és elmentem a pályaudvarra. Ott mindig sok taxi áll.
Egy nyolcéves, gyámoltalan gyerek, aki egymaga útnak indul Londonban!
Végre Carson visszahívta.
– Attól félek, hogy egy darabig még igénybe kell vennem a segítőkészségét mondta. – Megtenné, hogy hazaviszi Joeyt, és vigyáz rá, amíg hazaérek? Már beszéltem a főnökével. A kocsija elkészült,
