A vénkisasszony Hannah Pymre a munkaadója ötezer fontot hagy, ami lehetővé teszi, hogy ő lemondjon a háztartásvezetésről, és postakocsival kalandos útra induljon a vidéki Angliába. A kaland hamarosan rá is talál Miss Emily Freemantle, az elkényeztetett, búzavirágkék szemű szépség alakjában, aki egy megrendezett házasság elől menekül egy olyan élvhajhászhoz, amilyennel még nem találkozott. Amint a lány sötéten jóképű jegyese beszáll a postakocsiba, Miss Pym bizonyos benne, hogy Emily meggondolatlanul lépett meg az arisztokrata házasság elől! Úgyhogy amikor az utasok megállnak egy fogadónál, Miss Pym hozzálát a házasságközvetítéshez... és bár Lord Ranger Harley panaszosan közli, hogy ő nem fog elvenni egy hálátlan leányzót, Miss Pym gyanítja: amint rábírja a párt, hogy osztozzanak a háztartás meghitt feladatain, minden romantikus gubanc kibomlik!
Az utazó házasságközvetítő-sorozat köteteiben Miss Pym humoros kalandjait követhetjük nyomon a briliáns írónő, M.C. Beaton – az Agatha Raisin és a Hamish Macbeth-sorozatok szerzőjének – tollából.
M. C. BEATON
Miss Pym
és a menekülő
menyasszony
Az utazó házasságközvetítő 1.
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014
A fordítás alapjául szolgáló mű:
M. C. Beaton: Emily Goes to Exeter The Travelling Matchmaker 1. Fordította SZŰR-SZABÓ KATALIN
Copyright © M. C. Beaton, 1990 Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin, 2014
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978-963-383-238-7 Felelős kiadó Kepets András Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye
szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog
védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli. A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:
Agatha Raisin és a spenótos halálpite Agatha Raisin és a parázna lódoktor Agatha Raisin és az elültetett kertész Agatha Raisin és az elkóborolt túrázó Agatha Raisin és az életveszélyes esküvő Agatha Raisin és a tenyérbe mászó turista
Agatha Raisin és a vizes viszály Agatha Raisin és a boszorkányos borbély Agatha Raisin és a balszerencsés boszorka
Agatha Raisin és a tünékeny tündérek Agatha Raisin és a sziszifuszi szerelem
Agatha Raisin és az áradás napja Agatha Raisin és a kívánatos káplán
Agatha Raisin és a kísértetház Hamish Macbeth és a nagy lazacfogás Hamish Macbeth és az eljegyzési vendég Hamish Macbeth és a kannibál homárok Hamish Macbeth és a tökéletes oldalborda
Hamish Macbeth és a rosszéletű nagynéni Hamish Macbeth és a gyilkos vakáció
Előkészületben:
Első fejezet
Kocsit, kocsiért kell kiáltani, S aki kiált, kiáltson, ha kiállt,
S kiálljanak neki, ha csak annyit kiált is: „Kocsit, kocsit, kocsit! Az istenért!”1
Henry Carey
Hannah Pym Thornton Hall társalgójának ablakánál állt, és várta, hogy elhajtson a ház előtt a postakocsi.
Thornton Hall egy nagy kockaépület volt, ami inkább babaházra, mint urasági lakra emlékeztetett, és a felhajtója a Kensington Roadról nyílt. A ház előtt nem volt díszkert, csak gyep, amit a birkák rövidre legeltek, s a nyílegyenes felhajtót magas kovácsoltvas kerítés zárta le, amelyet kősasokkal díszített kő kapuoszlopok tartottak.
Téli reggel volt, hat óra, még sütött az alacsonyan kúszó hold. A szél az éjszaka folyamán csipkés mintába fújta a porhavat.
Hannah némi rángatás segítségével kinyitotta az egyik franciaablakot, amelyen át kovácsoltvas korláttal védett, keskeny erkélyre lehetett kilépni. Kiment és hallgatózott.
És akkor meghallotta a patadobogást. A korlátba kapaszkodott, és lekémlelt a felhajtóra.
– Már jön is – suttogta maga elé.
És a Kensington Roadon sebesen gördült a Repülő Masina, a postakocsi, amit hat erős ló húzott. Hannah-t elfogta az a lázas izgalom, amelyet a postakocsi láttán mindig érzett. Felemelte a kezét, és integetett. Az őr felemelte a postakocsi kürtjét, és vidám üdvözlést fújt.
A tetőn utazók a kalapjukat fogták. Milyen hangosan csattogott a lovak patája a keményre fagyott földön! Micsoda sebesség! Aztán a postakocsi már el is porzott, magával ragadta a sötétségbe az életet és a kalandot, és csak a sivár téli táj maradt.
Hannah aprót sóhajtott, visszament a házba, és becsukta maga mögött az ablakot.
1
Volt idő, gondolta, amikor elfoglaltabb és boldogabb volt, semhogy az elhaladó postakocsi izgalmára áhítozzon. Akkor még e falak közt lakott a csinos, könnyelmű Mrs. Clarence, aki estélyekkel, barátokkal, virágokkal, színnel és fénnyel töltötte meg a házat. De Mrs. Clarence megszökött egy inassal. Ez közvetlenül azután történt, hogy Hannah elérte vágyai netovábbját: házvezetőnővé léptették elő.
Mrs. Clarence távozása után sötétség borult rájuk, és Mr. Clarence egyre mélyülő melankóliába süppedt. A szobák felét lezárták, a személyzet felét elbocsátották, és szegény Hannah úgy érezte, mintha egy soha véget nem érő temetés levezetését bízták volna rá. Akkor kezdte el várni, hogy elhaladjon a ház előtt a postakocsi, mert a lelkiállapota javításához szüksége volt a mozgás és az élet látványára.
Abban az évben, vagyis 1800-ban a postakocsikat Repülő Masinaként hirdették. Hannah számára megtestesítették mindazt, ami mostanra borús és elsivárosodott életéből hiányzott: a kalandot, másféle világokat, reményt, életet és nevetést.
De még jól emlékezett a Mrs. Clarence szökése előtti boldog időkre, ami ó, de régen volt! Amikor az élet még pezsgett, és csupa izgalom volt. Hannah tizenkét éves korában hagyta el szülei hammersmith-i otthonát, és lépett szolgálatba Clarence-ék udvarházában, Thornton Hallban. Törte magát, hogy előbb konyhalány, majd második szobalány, aztán komorna, főkomorna lehessen, és végül felemelkedhessen a házvezetőnői posztra. Emlékezett rá, hogy főként karácsonykor a személyzet számára is rendeztek estélyt, amikor Mr. és Mrs. Clarence lejöttek a személyzeti bálterembe, és Mrs. Clarence a szolgákkal, Mr. Clarence pedig a szolgálólányokkal táncolt.
Hannah kilépett a társalgóból, és lement a konyhába, hogy teát főzzön. Mindig korán kelt, mivel azon ritka emberek közé tartozott, akiknek nagyon kevés alvásra van szükségük. Szeretett a személyzet többi tagja előtt felkelni, hogy egyedül élvezzen egy kis békességet és csendet.
Aggodalom kínozta. Negyvenöt éves volt, ami élemedett, sőt csaknem idős kornak volt tekinthető. Más házvezetőnői állást aligha találna. A temetés intézése és az, hogy kesztyűs kézzel kellett bánnia a dögkeselyűként lecsapó Clarence rokonsággal, lehetetlenné tette, hogy másik állás után nézzen. A félretett pénze is kevés volt. – És ez a te hibád – korholta magát hangosan Hannah Pym. Hannah ugyanis nem bírta megállni, hogy ne bonyolódjon bele mások életébe. Pénzt
adott a bajba jutott szolgálólányoknak, hogy elvonulhassanak valahova, amíg meg nem szülik a babájukat. Pénzt adott egy inasnak, hogy egyetemre mehessen, és új életet kezdjen, mert éles eszű, érzékeny fiú volt, lakájnak viszont csapnivaló. Pénzt adott annak a másodkomornyiknak – Hannah arca megvonaglott –, aki feleségül kérte. A férfi azt ígérte, hogy Hannah félretett pénzéből egy kis házat vesz, de aztán sosem jött vissza. De Hannah most már idősebb és bölcsebb volt, és gyakran átlátott a szitán, meg egyébként sem találta értelmét, hogy a múlt miatt keseregjen.
A rokonok, akik a temetés után szerencsére pár napra szétszéledtek, a végrendelet felolvasásakor készültek ismét megszállni a házat. Ezúttal Sir George Clarence, Mr. Clarence bátyja is jelen lesz, gondolta Hannah; lesz, aki a kezébe veszi az irányítást. Sir George hosszú időn át külföldön teljesített diplomáciai szolgálatot, és csak mostanában tért vissza Angliába. Hannah-ban homályosan egy meglehetősen barátságtalan és rideg ember képe élt. Biztosra vette, hogy a gazdája nem emlékezett meg róla, a házvezetőnőjéről a végrendeletében, bár Hannah a régi személyzet utolsó tagja volt. Amióta Mrs. Clarence elment, ebben a nyomasztó házban már nem volt állandó személyzet, és nyugtalanító gyorsasággal váltották egymást a szobalányok és az inasok. Évek óta nem szolgált komornyik, és a látszólag nemtörődöm Mr. Clarence miatt ezt a feladatot is Hannah-nak kellett ellátnia.
A délelőtt a végrendelet felolvasása előtti előkészületekkel telt. Két óra körül könnyű hideg ebédet tálaltak fel az ebédlőben a rokonoknak. Úgy volt, hogy négy órakor gyűlnek össze a könyvtárban, ahol az Entwhistle, Barker és Timms ügyvédi irodától Mr. Entwhistle majd felolvassa a végrendeletet.
Kis időre szívfájdítóan tértek vissza a régi, szép idők: a szobákban, a kandallókban tűz égett, nagy volt a nyüzsgés és a kapkodás. Hannah a fekete ruhájában, a derekára tűzött kulcsokkal ide-oda sietett, végighúzta az ujját a párkányokon, hogy bizonyosan ne maradjon sehol por, felrázta a díszpárnákat, ellenőrizte a szeneskannákat, hogy mind tele legyen, forró vízzel töltötte meg a kancsókat, virágot rendezett, és még utoljára fényesre törölte a réz és vas kandallórácsokat. Azután a megmaradt inassal és a két szobalánnyal a hallban várta a rokonok érkezését.
Elsőnek Mrs. Jessop jelent meg, az elhunyt Mr. Clarence húga, egy kis termetű, kötekedő nő, a vékonydongájú, sopánkodó férjével és a három gyerekével, három tizenéves, elkényeztetett és Hannah
véleménye szerint menthetetlenül elrontott fiúval. Azután unokatestvérek, vénkisasszonyok izgatott, pletykálkodó és a hideg miatt siránkozó csoportja tűnt fel. Őket Mr. Clarence másik testvére, Peter, egy kövér és jó kedélyű, vad kacajú és sületlen tréfákat kedvelő férfiú követte, aki a feleségével, a szintén kövér, de bágyadt és hivatásszerűen betegeskedő Fredával, valamint a különböző korú hét gyermekével érkezett.
Végül megjelent Sir George Clarence is. Ötvenes éveiben járó magas, szikár férfi volt, a haja hófehér, az arca akár egy karvalyé, a szeme metszően kék. Kifogástalanul öltözött: kék, frakkszárnyú kabátot és sötétebb árnyalatú kék térdnadrágot viselt, hozzá csíkos harisnyát és csatos cipőt. Pompás öltözékére akkor derült fény, amikor az inas lesegítette róla sok körgalléros nagykabátját.
– Hogy van, Miss Pym? – kérdezte, és Hannah elpirult örömében, hogy Sir George emlékezett a nevére. Sosem vette át a legtöbb házvezetőnő és szakácsnő által udvariasságból a név elé ragasztott „Mrs.”-t, és Sir George erre is emlékezett.
Hannah felügyelte a hideg ebéd felszolgálását. Előkészítette a hálószobákat is – bár Sir George-on kívül senki sem óhajtotta ott tölteni az éjszakát –, mert tudta, hogy a vendégek szívesen visszavonulnának valahova.
Azután, amikor a hölgyek átmentek a szalonba, és a férfiak magukra maradtak a portóival, Hannah lement az előcsarnokba, hogy fogadja az ügyvédet, Mr. Entwhistle-t.
– Csontig hatol a hideg – dörzsölte a kezeit az ügyvéd. – Érzem, hogy még több hó esik majd.
– Bekészítettem egy tálcát a nappaliba, uram – jegyezte meg Hannah. – Gondoltam, nincs ellenére egy kis frissítő, mielőtt felolvassa a végrendeletet.
–Igen kedves öntől, felettébb kedves! De azt hiszem, a kötelesség az első. Ön Miss Pym, a házvezetőnő, igaz?
– Igen, uram.
– Akkor önnek sem árt jelen lennie a végrendelet felolvasásánál. Legyen kedves, mutassa az utat.
Hannah a könyvtárba vezette, majd odahívta a rokonokat. Kezdeti lelkesültsége hamar elszállt. Mr. Entwhistle egy hálós parókát viselő, kedves öregúr volt. Merő udvariasságból hívta meg a felolvasásra. Hiszen az utolsó éveiben szegény Mr. Clarence jóformán nem is vett tudomást Hannah jelenlétéről.
készítsenek oda székeket a rokonoknak, gyújtsanak lámpákat, és tegyenek ki karos gyertyatartókat, mivel a könyvtár sötét helyiség volt, a borjúbőr kötéses könyvek tömött sorai mintha magukba szívtak volna minden fényt, ami csak volt.
Azután várakozásteljesen az ajtó mellé húzódott.
Mr. Entwhistle elővette a szemüvegét a szemüvegtokjából, és idegesítő lassússággal tisztogatni kezdte. Hannah érezte, ahogy nő a feszültség. Csak az ablaknál ülő Sir George tűnt közömbösnek a végrendelet tartalma iránt. De ő bizonyosan ismeri is, mi áll benne. Mr. Clarence valamikor rég elmondta Hannah-nak, hogy Sir George-ot nevezte meg a végrendelete végrehajtójaként.
Végül Mr. Entwhistle nekifogott. Thornton Hall, a körülötte elterülő birtok és a házban minden az ő kedves bátyjára, Sir George Clarence-re száll. E bejelentést követően a feszültség inkább nőtt, mint csillapodott, mintha mindenki azt kérdezte volna magában: – És a pénz? Mi lesz a pénzzel?
Ám hamarosan véget vetettek a kínjaiknak. Mr. Clarence jelentős vagyonának egészét egyenlően osztotta el két öccse és egyetlen húga között, valamint jelentős összeget kapott az összes többi rokon. Mindenki mosolygott, a vénkisasszony unokatestvérek néhány érzelgős könnyet morzsoltak el: – Milyen kedves, milyen végtelenül kedves tőle, hogy mindnyájunkról megemlékezett!
– És most következzen a személyzet – mondta Mr. Entwhistle. Ebben a pillanatban Hannah-ban feszültség támadt. – Minden alkalmazottamra, aki halálom idején négy évnél hosszabb ideje áll a szolgálatomban, fejenként kétszáz fontot hagyok.
Hannah elgyengült a megkönnyebbüléstől. Ebből az összegből sokáig és még annál is tovább megélhet, amíg nem talál munkát. Nem sok szolga vagy szolgáló maradt, elmélkedett, aki négy évig maradt a háznál. A ház olyan komor lett, hogy a szolgák jöttek-mentek, és egyikük sem töltött itt hosszú időt. De megmaradt a kocsis és a bakon ülő lakáj, és az egyik konyhalány, valamint az utolsó inas. Hannah ekkor meghallotta a saját nevét.
–Hűséges házvezetőnőmre, Miss Hannah Pymre ötezer fontot hagyok, ami kizárólag az övé, és kedve szerint rendelkezhet vele.
Ingerült sugdolózás támadt, ami apránként egyre hangosabb lett, miközben Mr. Entwhistle levette a szemüvegét, majd ismét megtisztogatta, végül gondosan eltette a bőrtokba. Ötezer font! – Rengeteg pénz egy szolgálónak! – jelentette ki az egyik unokatestvér. – Csak el fogja inni! – sziszegte egy másik. De Hannah
boldog kábulatban állt az ajtó mellett. Soha többé nem kell majd dolgoznia! Gépiesen lement a lépcsőn a nappaliba, hogy ellenőrizze, mindent odakészítettek-e Mr. Entwhistle-nek. Végül odaállt az ajtó mellé, hogy felsegítse a köpenyeket és a pelerint a távozó rokonokra. Egyikük sem adott neki borravalót, miután több pénze volt, mint ami nézetük szerint hasznára válhatott volna.
Hannah visszatért a könyvtárba, hogy megnézze, kíván-e Sir George valamit, és azt a választ kapta, hogy nem. A szobalányokkal buzgón végigjárta a hálószobákat, és gondoskodott róla, hogy a rokonság hagyta rendetlenséget felszámolják. A hálószobákat csak azzal a céllal nyitották ki, hogy a rokonoknak legyen hol rendbe szedniük magukat, nekik mégis sikerült iszonyú felfordulást csinálniuk, kivált a gyerekek dobáltak szét mindent. Azután lesietett a földszintre, hogy kikísérje az ügyvédet. Vágyott rá, hogy megkérdezze, milyen hamar tud a pénzhez jutni, de nem volt hozzá elég mersze. Kezdeti lelkesültsége hamar elszállt. Homályosan úgy vélte, a végrendeletek hatálybalépése örökké tart, és az egész egy lassú jogi procedúra, amelynek végén kelletlenül guberálják ki a pénzt, amikor az örökös már maga is fél lábbal a sírban van.
Hannah a mellére tűzött órára pillantott. Kevés híján hat óra volt. Pillanatokon belül elmegy a ház előtt a postakocsi.
Sir George hangtalanul lépett be a társalgóba, aztán megállt, és a házvezetőnőt figyelte, aki az ablaknál állt, és egyik kezével félrevonta a függönyt. Az ablak nyitva volt, és Sir George patadobogást meg kürtszót hallott. A házvezetőnő integetett, aztán lassan megfordult. A tekintete álmodozó volt. Kissé összerezzent, amikor megpillantotta, aztán megfordult, és bezárta az ablakot.
– Barátot vagy rokont vár, aki postakocsival érkezik? – kérdezte Sir George.
– Nem, uram – válaszolta Hannah meg sem fordulva, miközben a nehéz ablaktáblákat csukta be. – Szeretem elnézni, ahogy a postakocsi elhalad.
Körbejárt a szobában, meggyújtotta a lámpákat, megpiszkálta a tüzet, és egy fahasábot dobott rá. A férfi odament, és letelepedett egy székbe a kandalló mellé. – Foglaljon helyet, Miss Pym – mondta.
Hannah meglepetten nézett rá. – Nem tartanám illendőnek – válaszolta.
– Ön most már egy örökösnő – válaszolta Sir George magában mulatva. – Kérem, foglaljon helyet.
szemben. A férfi pár pillanatig tanulmányozta.
Hannah Pym karcsú asszony volt, a keményített főkötő alól sűrű, vörösesszőke haj látszott ki. Sápadt arcában kicsit horgas, ívelt orra és széles, nevetésre kunkorodó szája mellett a szeme volt igazán különleges: hatalmas volt és ragyogó, és úgy tűnt, sokszínű – olykor aranyló, máskor kék vagy éppen zöld. Lovagláshoz alkalmas, szögletes válla volt, bár nem tudta, hogyan kell megülni egy lovat, a karja hosszú és vékony, és meglepően elegáns kézben végződött. Rendkívül formás volt a bokája. Hannah gépiesen felemelte a szoknyáját, amikor leült. Büszke volt a bokájára és a lábfejére, és túl sok pénzt költött cipőkre.
– Mihez kezd a vagyonával? – kérdezte Sir George. – Vesz egy kis házat? Nyugalomba vonul?
Hannah szorosan összekulcsolta a kezét, és miközben a férfira nézett, csodálatos ötlete támadt.
– Nem, uram – válaszolta. – Utazni fogok. A postakocsival. – Hova?
Hannah széttárta a karját, sápadt arca kipirult az izgalomtól, különös szeme felragyogott. – Bárhova!
– Á, szóval pusztán az utazás kedvéért! Milyen szokatlan! – Tudja, uram, sóvárgok a kalandra – vallotta be Hannah.
–A postakocsin utazni, főképpen télen, valóban igen kalandos – jegyezte meg a férfi szárazon. – Szakadt istráng, hótorlaszok, sár, haramiák, útonállók, és az út melletti fogadókban nyirkos ágyak.
– Semmi kétség, uram. – A házvezetőnő különös szeméből eltűnt minden szín, és olyan fagyos lett, mint a kinti táj. – De ha ez a vágya... – sietett a férfi hozzátenni. – Sokat jelent önnek?
– De mennyire, uram! – Hannah szeme zölden villant. – A Repülő Masinák, az izgalom, a mozgás, a kisebb-nagyobb városok. A világ végére is elmegyek.
– Postakocsival nem lehet a világ végére eljutni – emlékeztette a férfi.
– Tudom. De Angliában igen. Bath, York, Exeter. Élet, kaland. és remény, uram.
– Milyen lehangoló lehetett itt az élete – jegyezte meg Sir George együttérzéssel. – Próbáljon ki egy postakocsis utazást, akkor meglátja majd, milyen is valójában.
–Nem szeretnék haszonlesőnek tűnni, de. – Hannah újból nekifohászkodott – de mikorra juthatnék egy kis pénzhez?
viszont azt tanácsolnám, hogy tegye be a bankba a vagyonát. Hannah arca megnyúlt.
– Ugyan, ugyan – nyugtatta meg a férfi gyöngéden –, hisz nem utazgathat széltében-hosszában az országban egy arany fontsterlingekkel teli zsákkal!
– Csakhogy – tördelte a kezét Hannah –, semmit sem tudok a bankokról. – Az ajkába harapott, mert eszébe jutott a másodkomornyik galádsága, ahogy kicsalta a félretett pénzét, és megszökött vele. – És ha a bankár csalónak bizonyul, és elsikkasztja a pénzemet?
– A bankok nem ilyenek. Nézze, holnap elmehetünk együtt az ügyvédhez – úgyis fel kell keresnem pár dolog miatt –, és elintézzük önnek az előleget. Utána elviszem a bankomba, és ott elmagyarázzák majd önnek, amit a csekkekről, váltókról és más hasonló komplikációkról tudni kell.
– Köszönöm, igazán nagyon kedves, uram.
– Nem tesz semmit, Miss Pym. Most pedig nézzük a vacsorát. Mondja meg, kérem, a szakácsnőnek, hogy egyszerű ételt főzzön. Tájékoztatták a négy évnél régebben itt levő személyzetet a kétszáz fontjukról?
–Igen, uram. Vagyis szóltam az inasnak, és feltételezem, hogy ő szólt mindenkinek.
– Mivel bezárom a házat, azt hiszem, Mr. Entwhistle-nek most kell átadnia az örökségüket, különben nagyon nehéz lesz megkeresni őket, ha egyszer eladták a birtokot, és szétszélednek Londonban.
– Igen, uram – válaszolta kötelességtudóan Hannah, bár biztos volt benne, hogy egy szolga, aki kétszáz font várományosa, nem kerüli el sokáig az ügyvédet.
– Köszönöm, végeztem.
Hannah felállt, pukedlizett, és kiment. A fejében izgatott gondolatok és álmok kergették egymást. Hova menjen először? Exeterbe, döntötte el. Ahelyett, hogy az ablaknál állva figyeli, ahogy a Repülő Masina elszáguld az ablak alatt, végre ő is rajta lesz!
Másnap reggel tíz órakor Sir George magához hívatta, és arra kérte, készülődjön, mert indulnak az ügyvédi irodába. Félóra múlva találkoznak az előcsarnokban, tette hozzá.
Hannah a szobájába sietett, és lekapta a fekete ruháját és főkötőjét. Egy úr társaságában hagyja el a házat, tehát hölgyként kell festenie. Egyetlen, aranybarna selyemruhája volt. Régimódi volt a szabása, a derékvonala ott volt, ahol a deréknak lennie kell, s nem
fent a mell alatt, ahogy a legújabb divat diktálta. Metsző hideg volt kint. Hannah rövid tétovázás után felszaladt a lépcsőn, majd a hosszú folyosón Mrs. Clarence egykori szobáiba, amiket mostanáig zárva tartottak. Mrs. Clarence egy szál ruhában szökött el. A távozása óta érintetlen homijai két nagy szekrényben lógtak.
Hannah – aki e tette miatt nagyon merésznek érezte magát – kiválasztott egy sötétkék bársonyköpenyt, majd leemelt egy hódprém kalapot. Biztos volt benne, hogy Sir George valami jótékonysági egyletnek ajándékozza majd a ruhákat. Megkeresi a megfelelő pillanatot, és bevallja, hogy kölcsönkérte őket, azután megkérdezi, hogy kifizetheti-e.
A köpenyt és a kalapot levitte a szobájába, és felvette. Remélte, hogy hölgyként fest bennük. Ő mindenesetre annak érezte magát. De amikor odalent találkozott Sir George-dzsal, aki a sokgalléros köpenyében és a ragyogóan fényes, kemény szárú csizmájában maga volt az elegancia, Hannah csak egy kölcsönvett ruhába öltözött szolgálónak érezte magát.
Sir George pontosan úgy segítette fel a hintóba, mintha egy hölgy lenne, és Hannah önbizalma kezdett kicsit visszatérni.
A kiváló rugózású hintó végiggurult a felhajtón. Hannah kíváncsian nézett ki, a kesztyűjével törölte le a bepárásodott ablakot, és sasorrát az üveghez nyomta.
– Miss Pym – szólította meg Sir George. – Olyan, mintha egy rabot kísérnék ki a börtönből.
Sosem hagyta el a házat?
– Jóformán soha, uram. Tudja, mindig sok volt a tennivaló. Fiatalabb koromban néha színházba mentem, még akkoriban, amikor Mrs. Clarence itt élt, de régóta nem járok sehova.
– Nincsenek rokonai? Barátai?
– A barátaim, ha voltak is, uram, a személyzet tagjai közül kerültek ki, de apránként valamennyien más házakhoz szegődtek el. A családom meghalt a kilencvenkettes himlőjárvány idején.
– Régóta szolgált Clarence-éknél?
– Tizenkét éves koromban konyhalányként kezdtem. Mr. és Mrs. Clarence akkortájt házasodott össze. Egyre feljebb küzdöttem magam, és tizennyolc évvel később házvezetőnő lettem. De nem sokkal később Mrs. Clarence elszökött. Akkoriban harmincöt éves lehetett, uram, a lakáj pedig csak huszonöt volt. – Hirtelen zavartan lesütötte a szemét. Sir George bizonyára közönségesnek tartja, hogy ilyen pletykákkal szórakoztatja, gondolta.
Hannah inkább a kint elsuhanó látnivalók felé fordult. Pletykás volt, és ezt tudta is magáról. Újra meg újra igyekezett megfékezni a nyelvét, de a fecsegése mindig bajba sodorta. Ám régóta nem fordult már elő ilyesmi. Nem igazán tudott kivel beszélgetni.
Az ügyvédi iroda nagy csalódást okozott. Sötét és dohos volt. Nem ártana alaposan végigsúrolni, gondolta fintorogva. Úgy képzelte, hogy akárhol fordul is meg Sir George társaságában, az grandiózus és elegáns lesz. Mr. Entwhistle száz fontról adott váltót. – A bankomba szól – magyarázta Sir George. – Most oda is megyünk, Mr. Entwhistle, hogy számlát nyissunk Miss Pymnek. Most pedig lássuk az ügyeket, amiket szeretnék megbeszélni önnel.
Hannah az ablakhoz ment, ami Lincoln’s Inn Fieldsre nézett. Az ólomszürke égből finoman szitált a hó. És miközben kifelé nézett, a pelyhek sűrűbben, de a dévaj szélben mégis élénken, körbe-körbe forogva kezdtek hullani: felfelé kavarogtak az ablakig, aztán ismét lejjebb ereszkedtek. Ötezer font! Az örökség a maga teljes, dicsőséges nagyságában szakadt rá. A szegényház fenyegető réme eltávolodott. Anyagilag független hölgy lett. Csendes elégedettséggel simította végig a köpeny finom bársonyát.
Sir George hamar végzett az ügyeivel, és a Child’s Bankbe vitte Hannah-t. A bank Hannah elvárásainak megfelelően impozáns volt, de boldogság és magabiztosság helyett kezdte egyre jelentéktelenebbnek érezni magát. Míg a bankigazgatóra vártak, Sir George egyik barátja lépett oda hozzájuk. Hannah zavarba jött, amikor Sir George bemutatta ennek a bizonyos Mr. Cadmannek. Annyira hozzászokott, hogy láthatatlan az előkelőségek számára, hogy csak dadogott és pirult. – Mi újság a világban? – kérdezte Sir George. – Még mindig mindenre és bármire fogadsz?
–A legszörnyűbb sorozatos balszerencse ért White-nál – mesélte Mr. Cadman. – Múlt éjjel tizenötezer aranyat vesztettem. De előbb-utóbb visszanyerem.
Hannah érezte, ahogy hirtelen összezsugorodik. Íme, egy olyan világ, gondolta, amelyben az urak ilyen hatalmas összeget veszítenek egyetlen éjszaka alatt. És ő még azt hitte, hogy ötezer font a nemesség rangjára emeli!
Egy banki alkalmazott jelent meg, és közölte, hogy az igazgató fogadja őket. Hannah hullámzó kedélye ismét magasba szökkent, mint egy gázzal töltött ballon. Az igazgató ugyanis mély tisztelettel bánt vele, és semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy sejtelme sincs a bankügyekről. Hannah szabadkozott a tudatlansága miatt, de
az igazgató csak mosolyogva ennyit mondott: – Ó, a hölgyek, a hölgyek! Sose fájdítsák a csinos fejecskéjüket olyan közönséges dolgokkal, mint a pénz –, majd egyszerű szavakkal előadást tartott arról, hogyan vegyen fel pénzt, amikor szükségét érzi.
Ezek után csöngetett, és teát meg teasüteményt hozatott. Hannah feltett pár kérdést, és teát kortyolt. A hangja különösen és csúnyán csengett a fülében. Arra tanította magát, hogy ne ejtse a szó eleji h-kat, és nyelvtanilag szabatosan beszéljen, ám most mégis durvának hallotta a kiejtését Sir George hűvös és átható hangja, az igazgató udvarias, kulturált beszédstílusa mellett.
Csalódottságot érzett, amikor bankjegyekben és ezüstben kapta meg a száz fontot. Nem bízott a bankjegyekben, ezekben a vékony, semmi papírszeletkékben. Jobban szerette az arany kemény, biztos fogását.
Kiléptek a bankból, és beszálltak a hintóba. Sir George tétovázott, mielőtt kiadta a parancsot a kocsisának, hogy vigye vissza őket Kensingtonba. Volt valami igencsak szívmelengető ennek a különös házvezetőnőnek a társaságában. A tekintetéből szinte gyermeki ámulat sütött, ahogy a londoni utcák nyüzsgését figyelte. Hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a csapóajtót, és kiszólt: – Gunterhez.
Hannah egy pillantást lövellt feléje, aztán teljes mozdulatlanságba merevedett. Kimértség mögé rejtette túláradó izgalmát. A Gunter a Berkeley Square-en levő híres süteménybolt és cukrászda volt. Hannah arra gondolt, bárcsak a nyomorult és hitszegő másodkomornyik látná most őt, Hannah Pymet, ahogy egy úriember karján belép a hírneves Gunterbe, asztalhoz ül, és vérbeli arisztokrataként eszi a süteményt.
– Az öcsém bizonyára keményen próbára tette a türelmét az élete vége felé, Miss Pym –
jegyezte meg Sir George.
– Mr. Clarence sosem viselkedett ridegen vagy oktalanul, uram – válaszolta Hannah. -
Együtt éreztem vele. Megtört a szíve. El sem tudom képzelni, hogy Mrs. Clarence, aki maga volt a megtestesült kedvesség, hogyan tudott így bánni vele.
– Szerintem egy szívet nem lehet összetörni – sóhajtott fel Sir George. – A testvérem fiatalon is mélabúra és komorságra hajlott. Letitia Renfrew, ahogy a sógornőmet a házassága előtt hívták, nagy rajongója volt a rémregényeknek. Az öcsémben romantikus hőst, borongó szenvedélyt látott. De súlyosan csalódnia kellett. Sokat
kellett tűrnie az öcsém mellett.
– De uram! – nézett rá meglepetten Hannah, és a szeme olyan kék lett, mint a köpenye. -
Bizonyára nem helyesli az efféle viselkedést.
Sir George vállat vont. – De megértem. Véleményem szerint Letitia akár marad, akár sem, az öcsém akkor is remeteéletre született.
– Tudja talán, hol van most Mrs. Clarence? – kérdezte Hannah. Sir George a fejét rázta.
– Milyen csinos és barátságos hölgy volt – merengett Hannah. – Már bizonyára meghalt.
– Miért mondja ezt?
– Nem arra nevelték, hogy dolgozzon, vagy akár szűkösen éljen, és félretegyen. Egy lakáj a béréből, még ha kapott is másik állást, nem tarthatta el, a lakájoknak pedig egyébként sem engedik, hogy megnősüljenek, vagy akár úgy tegyenek, mintha nősek lennének.
– Letitia a maga jogán is gazdag asszony volt.
– De a vagyona bizonyára a férjére szállt, amikor hozzáment Mr. Clarence-hez?
– A házassági szerződés megóvta ettől. Volt annyija, amiből ő maga és a lakája életük végéig kényelmesen eléldegélhettek. Ez talán megbotránkoztatja? – kérdezte a házvezetőnő döbbent tekintetét látva.
– Abban a meggyőződésben neveltek fel, hogy a rossz mindig elnyeri méltó büntetését -
válaszolta Hannah kimérten.
– Ebben a világban ritkán. És Letitia nem volt rossz, csak fiatal és meggondolatlan, és egy olyan férfihoz kötötte az életét, aki mellett meddő magányra volt ítélve.
– De együtt kell élnie a bűntudattal – erősködött Hannah.
– Meglehet. Egyen még egy süteményt. Hova szeretne először utazni?
– Exeterbe, uram.
– Exeterbe?! Télvíz idején, hóesésben? Miért nem Brightonba? Az közel van.
– De én az exeteri Masinát láttam elhaladni – vetette ellen Hannah. – Azon akarok ülni.
Szeretném az útról látni a házat.
Sir George elővette a névjegytartó tárcáját, és kivett egy névjegyet. – Féltem önt, Miss Pym – mondta. – Tegye el a
névjegyemet, és amikor visszatér, keressen fel, és mesélje el a kalandjait.
– Ó, uram, igen nagy megtiszteltetés lenne! Mikor utazhatok el? – Lássuk csak. Mr. Entwhistle két nap múlva jön Thornton Hallba, hogy kifizesse azt a néhány szolgát, aki jogosult a kétszáz fontra. Akár egy füst alatt az összes megkaphatja a járandóságát. Thornton Hallban majd csak egy gondnok és a felesége lakik, amíg úgy nem döntök, hogy eladom a házat. Ők majd szellőztetik és takarítják. Mindezt igen gyorsan el lehet intézni, és önnek igazán nem lesz sok dolga. Mondjuk, egy hét múlva szabad. Ugyan, ugyan, most meg mi nyugtalanítja? – kérdezte, amikor látta, hogy a házvezetőnő különös szeme elveszti a színét.
Hannah előkelően köhintett.
– Be kell vallanom, uram, hogy ez a köpeny és kalap nem az enyém, hanem Mrs. Clarence-
é. Minden holmiját hátrahagyta, és. és nem voltam képes. nem jelenhettem meg cselédruhában ezen a fontos napon. Szerettem volna megkérdezni, uram, hogy kifizethetem-e őket.
– Arra semmi szükség. Vigye csak el, amire szüksége van, bár kétségkívül minden siralmasan divatjamúlt. Az aggodalmai már a múlté, Miss Pym. Engedje el magát, élvezze a süteményt, és várja örömmel a Repülő Masinán tett első útját.
Hannah addigra már Sir George odaadó híve volt. Életében még soha senki nem bánt vele ilyen udvariasan. Sir George egy isten volt. De valami ösztönös érzékenység arra késztette, hogy leplezze az imádatát. Attól tartott, hogy a férfi félreérti a csodálatát, és úgy véli, hogy a régi családi bútordarab rangján felül mindenfélét képzel. Lopva körülnézett a jól táplált arcokon, az ijesztően drága ruhákon, az ólomüveg ablakokon túl kavargó havon, a halomba rakott mazsolás süteményeken, ananászon, csokoládén és gyümölcsökön, azután Sir George büszke, arrogáns arcára siklott a tekintete, és azt kérdezte magától, bele lehet-e halni a tökéletes boldogságba. Amikor távozásra emelkedtek, futó kis pillantásokat vetett körbe, hogy egy életre az emlékezetébe vésse ezt a fenséges délutánt.
Nagyon csalódott volt, amikor Sir George kijelentette, hogy nem marad Thornton Hallban. Két nap múlva tér vissza az ügyvéddel, közölte.
Hannah még aznap éjjel, amikor a többi cseléd már aludt, felment Mrs. Clarence szobáiba, és kabátokat, szőrmebéléses kiskabátokat, pelerineket, kalapokat és pókhálószerűen finom alsóneműt vett ki a
szekrényekből. Mrs. Clarence fiatal korában olyan karcsú és magas volt, mint Hannah. Hannah nem akarta, hogy a többi cseléd tudjon Mrs. Clarence ruháiról. Már így is kínzó féltékenységet tápláltak iránta a gazdag öröksége miatt, és a neki ajándékozott drága ruhák csak tovább szították volna a tüzet.
Úgy telt el a hét, mint ahogy a postakocsi haladt el a ház előtt: előbb lassan gurult, majd felgyorsult. Hannah borravalót adott Clarence-ék kocsisának, hogy vigye be a Citybe. Jegyet akart venni a postakocsi belsejébe az Exeterbe induló Masinára. Azután meggondolatlanul még több pénzt ígért neki, ha éjszaka felkel, és beviszi a Citybe, hogy felülhessen a postakocsira, ami hajnali ötkor indult. A kocsis felhívta rá a figyelmét, hogy a két lakájt és a kint ülő inast is meg kell fizetnie, mivel egyedül nem néz szembe a Knightsbridge-nél fenyegető veszélyekkel. Hannah a vagyonára gondolt, és félredobta a garasoskodást. Most csak az számított, hogy idejében felülhessen a postakocsira.
Nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent kellett intéznie. De olyan sokáig várt a kalandra, hogy az indulást is alig bírta kivárni. Szerény szállást bérelt Kensington Village-ben, aztán Mrs. Clarence ruháiból annyit, ahányat csak tudott, nagy ládákba csomagolt. A bakon ülő inas egy taligán elfuvarozta őket Hannah új szállására, egy pékség fölötti két szobába.
Már csak egy utazóláda maradt, amit majd magával akart vinni. Ahogy a lelke mélyén nevezte, a Nagy Kaland előtti éjszakán le sem hunyta a szemét. Szobáról szobára járt, és minden sarokban önmagát látta. A fazekak fölé görnyedő mosogatólány Hannah-t, a tűzhelynél a konyhalány Hannah-t, a szobalány Hannah-t, ahogy az orrát fintorítva kiviszi az ürüléket, a főlépcsőn a tölgyfa lépcsőfokokat fényesítő második szobalány Hannah-t, aztán a szalonban gyorsan és könnyedén ide-oda cikázó főkomorna Hannah-t, majd utolsó alakjáHannah-t, a fekete ruhájára és keményített főkötőjére büszke házvezetőnő Hannah-t a derekára tűzött csilingelő kulcscsomóval.
Milyen boldog volt akkor! Milyen sok volt a tennivaló, mekkora büszkeséggel töltötte el új rangja! De miután Mrs. Clarence elszökött, és lecsökkent a személyzet, megszűntek az estélyek, nem jött több látogató, és vége lett a szórakozásnak, nehezen tudta kitölteni az időt, és a munkaadója búskomorsága mintha átjárt volna minden zugot. És mégis hűséges maradt Mr. Clarence-hez, és állandóan abban reménykedett, hogy egy nap Mrs. Clarence vidáman
és nevetve felbukkan az ajtóban, és azt mondja, csak a móka kedvéért ment el. De Mrs. Clarence soha többé nem tért vissza. Hannah eleinte szórakozottan pillantott ki a ház előtt elhajtó postakocsira. Aztán apránként elképzelte magát rajta, amíg oda nem jutott, hogy már el sem tudta kezdeni a napot úgy, hogy ne látta volna eldübörögni a postakocsit. A postakocsi látványa segített abban, hogy ne érezze magát annyira bezárva Thornton Hallba, ahol Mr.
Clarence arca egyre inkább elszürkült, és a szolgák olyan hangtalanul tettek-vettek, mintha gyász telepedett volna a házra.
Néha úgy érezte, hogy kiabálni és énekelni lenne kedve, hogy bármit megtenne, hogy megtörje a komor csendet, de a gazdája iránti tisztelet a vérében volt. Mrs. Clarence szökéséig is mindig gyakorlatias és szorgalmas volt, de utána kezdett fokozatosan ábrándokat kergetni, és arról álmodozott, hogy Anglia poros útjain zötyög, ahol mindig süt a nap, csicseregnek a madarak, ő pedig szabad, mint a madár. Az egyik Hannah gondoskodott róla, hogy szellőztessék a szobákat, port töröljenek, és időben felszolgálják az ételt. A másik, aki benne élt, Thornton Hall falain túl, messzire menekült, a véget nem érő utazás és mozgás álomországába.
Ahogy közeledett az idő, amikor a kocsisnak a ház elé kellett állnia a hintóval, úgy nőtt Hannah aggodalma. Mi lesz, ha a lusta öreg még az ágyában hortyog? Ha az inasok nem hajlandók elkísérni?
És már éppen az istállóba akart sietni, hogy a végére járjon a dolognak, amikor meghallotta a lovak horkantását és a kerekek robaját. Összébb húzta magán a kék köpenyt, és határozottabban a fejébe nyomta a hódprémes kalapot. Egy új évszázad, egy új élet, egy új Hannah várta.
Erőteljes mozdulattal felrántotta a bejárati ajtót, aztán egy pillanatra megtorpant, hogy tisztelegjen, búcsút intsen a múltjának, a régi cselédéletnek és annak, ahogy oly sokszor e házból intett oda a Kensington Roadon végigszáguldó Repülő Masinának.
Hannah elégedetten utoljára vágta be maga mögött az ajtót, feladta a ládáját a kocsisnak, és beszállt a hintóba.
Második fejezet
Rye-t római nem szállta meg, s Severnig nem vonult, Már angol korhely sok gurult, s görbült az angol út.2
G. K. Chesterton Miss Hannah Pym sosem hitte volna el, hogy az arisztokrácia lassú halálnak tekintette a postakocsin való utazást, és sokkal jobban szeretett a saját lovai által húzott, jól rugózó, gyors hintóin utazni.
A londoni Cityben, az aldersgate-i Ökör és Kapu fogadó udvarán, egy dermesztően hideg napon hajnali háromnegyed ötkor kicsit tátott szájjal bámészkodó Hannah számára ugyanis a kerekeken guruló megtestesült romantika volt a postakocsi. A kocsit fénytelen fekete bőrrel vonták be, díszítésképpen széles, fekete fejű szögekkel verték ki sűrűn az egyes keretmezőket, amelyek fölött négy, tojásdad alakú, súlyos vörös fakeretes ablak volt, amelyeket bőrfüggöny takart. A kocsi tetején a „kintiek” ülései voltak, amiket magas vaskorlát vett körül. A kintiek előtt ült a kocsis és az őr, aki mindig készenlétben tartotta az ölébe fektetett, felhúzott ütőszegű karabélyát. Ők ketten egy nagyon hosszú és keskeny rekeszen vagy ládán ültek, amit nagy, szétterített huzattal takartak le. A huzat minden oldalról takarta a bakot, és pazar rojtok díszítették. A postakocsi mögött a hatalmas, a kocsin széltében-hosszában túllógó kosár volt, amit alulról hosszú vasrudakkal vagy támasztékokkal erősítettek a kocsihoz. A kosárban olcsón, de rendkívül kényelmetlenül lehetett utazni.
Egy hópehely telepedett Hannah orrára, aztán egy másik is. Hannah bemászott a kocsiba, és mivel ő volt az első, az ablak melletti helyre ült. A pelerines, vörös képű kocsis dülöngélve, lihegve jött elő, és felmászott a tetőre. Azután megjelent a többi utas, akiket Hannah kíváncsian méregetett, mialatt felkapaszkodtak, és elfoglalták a helyüket. Volt egy kecses, gyászruhás asszonyka, akit egy erősen pálinkaszagú, katonás külsejű férfi támogatott.
Hannah mellett foglaltak helyet. Vele szemben egy gyönyörű ifjú ült, aki a postakocsin való utazáshoz képest túl divatosan öltözött fel.
2
Amikor Hannah csodálatot tükröző pillantását észrevette, sietve lehunyta hosszú pilláit, hogy eltakarja ibolyakék szemét. A visszahajló peremű hódprémes kalap alól gesztenyebarna haj csillant elő, a karcsú, fiús alakot hatalmas köpeny takarta. A fiatalember mellett egy nagyon kövér asszonyság, majd egy száraz kórónak tűnő, fekete kabátos, lovaglónadrágos, régimódi parókát és nem valami tiszta harisnyát viselő férfi utazott.
A City órái kezdték elütni az ötöt. A tetőn ülő őr belefújt a kürtjébe. Aztán kiáltás harsant: - Kapaszkodjanak erősen! – Ekkor valaki hirtelen feltépte a Hannah melletti ajtót. Hannah-nak szemet szúrt, hogy a szemközt ülő fiatalember meglapul az ülésén, és a szemébe húzza a kalapját. Az arisztokratikus külsejű férfinak, aki felszakította az ajtót, kemény, mogorva vonásai és fekete szeme volt. – Nincs hely, mi? – kérdezte. – Akkor inkább fent utazom – vágta be ismét az ajtót. A kocsi megbillent, és himbálódzni kezdett, ahogy felmászott a tetőre. Az őr belefújt a kürtjébe, és a postakocsi zötyögve megindult előre.
A fekete ruhás vézna férfi törte meg először a csendet. Körbeosztogatta a névjegyét, közölte, hogy ügyvéd, és Fletchernek hívják. – Ha az útonállók, a hófúvások, az egy méter mély keréknyomok ellenére mégis megtesszük a százhetvenkét mérföldes távolságot, és végre épségben megérkezünk az exeteri Hattyúba, szerencsecsillagainknak mondhatunk köszönetet.
–Mindenki egyetértően mormogott. A kövér asszonyság Mrs. Bradleyként mutatkozott be, és elmesélte, hogy a férjezett lányánál tett látogatás után tér haza Exeterbe. Az ölében tartott mély kosárban kotorászva egy összecsavart papírt vett elő, amiben rebarbaratabletták voltak, „az egyetlen orvosság a postakocsi ringása okozta betegségre”, mondta. Remélte, hogy nem mennek majd túl gyorsan, mert volt egy másod-unokatestvére, akinél a postakocsi sebessége szélütést váltott ki. De – ásott le ismét a kosár mélyére – Dr. Jameson pora a legjobb szélütés ellen, így ha a sebesség mégis elviselhetetlen lenne, a többi utast is rábeszéli e csodálatos orvosság bevételére.
A katonás férfiút Seaton kapitánynak nevezték. – Életembe’ még sosem volt szükségem pirulákra vagy porokra – hencegett. – Az én kis feleségem ezt jól tuggya, ugye, Lizzie? – Lizzie elpirult, és valami érthetetlent motyogott. Hannah csak röviden bemutatkozott. A kapitány a fiatalemberre szegezte a tekintetét. – És magát mi néven tisztelhetjük, ifjú uram? – kérdezte.
– Edward Smith vagyok – válaszolta az, aztán határozottan lehunyta a szemét, és úgy tett, mintha elnyomta volna az álom.
A többiek mind azt mondták, hogy remélhetőleg az ígért három nap alatt meg is teszik az utat. Hannah mohó kíváncsisággal tanulmányozta őket.
A Hyde Park-i vámsorompónál az őr leugrott, hogy néhány szót váltson a vámszedővel, s közben erősen szorongatta a karabélyát. – Remélem, tudja is, hogyan kell használni – feszengett az ügyvéd. – Nagyobb biztonságban érzem majd magam, ha egyszer túljutunk Knightsbridge-en. – Ugyanis Knightsbridge csinos kis falva előtt mocsaras, útonállóktól hemzsegő vidék terült el. A Great Western Road itt keresztezett egy patakot, amelynek a medrében víz helyett mély sár volt.
Az őr visszamászott a tetőre, és a postakocsi maga mögött hagyta a Hyde Park Corner bálnazsírral töltött lámpáinak sorát, majd elnyelte őket a Knightsbridge-be vezető út sötétsége. Sajnálatos módon hamar elérték a patakot. Hannah néhány napja gond nélkül ment át rajta Sir George könnyű hintóján. Még a Thornton Hall-i hintó is beleragadt kicsit, ami ma reggel a Citybe vitte, de mivel könnyű terhet vitt, hamar kievickélt belőle.
Most azonban ebbe a járhatatlan sártengerbe ereszkedett le az exeteri Masina, és a keserves küszködést követően teljesen bele is ragadt.
– Ó, Istenem, Istenem! – sápogott Mrs. Bradley az értékes kosarát szorongatva. – Remélem, nem törnek ránk az útonállók! Asszem, meg is halnék félelmembe’, kedveseim!
Csak Hannah őrizte meg a nyugalmát. A postakocsikat bevehetetlen, mozgó erődöknek tekintette. Mely gazfickó merné megállítani az exeteri Masinát?
– Állj, és pénzt ide! – kiáltotta kint egy sztentori hang. A kövér asszonyság felsikoltott, a kapitány fakószürkére sápadt, a felesége a tenyerébe temette az arcát, az ügyvéd rémületes káromkodásba fogott, és Edward Smith, a karcsú ifjú ijedten felegyenesedett ültében, és eszelősen körbehordozta a tekintetét. – Értem jöttek? – kérdezte Hannah-tól.
Mielőtt azonban Hannah megkérdezhette volna, mire érti a kérdését, a hang ismét elbődült:
– Kifelé mindenki!
Mind előkecmeregtek, s Hannah mindvégig csak a retiküljében tartott pénzre tudott gondolni. A következő pillanatban már a
dermesztően hideg, fél lábszárig érő sárban álltak. Az útonálló lemászott a lováról, és egy pár pisztolyt lóbált.
– Rossz fogás – húzta a száját kedvetlenül a bent ülő utasok láttán. – Szegény társaság.
Fordítsák ki a zsebeiket.
De csak eddig jutott. Hátulról hatalmas ütést mértek rá, amitől a saras vízbe zuhant. A tetőn utazó arisztokrata, a kemény vonású, komor férfi tornyosult fölé. Kihúzta az útonállót a sárból és a vízből, lefektette az útra, aztán a háta mögött összekötötte a kezét. – Köszönöm, uram – hálálkodott Hannah. – Örökké a lekötelezettje leszek.
– Hát hogyne – hangoskodott rögtön Seaton kapitány. – Magam is támadásba akartam lendülni, de a kis hölgyem elájult, amint látják, és igazán nem hagyhattam magára.
A tetőn utazó arisztokrata nem válaszolt. Az őr kifogta az egyik ostorhegyest, hogy azon lovagoljon át a Kensington és Knightsbridge közti Félúton vendégfogadóba segítségért. Útközben felverte az őrséget, és a két őr bekísérte a közben eszméletére tért útonállót a legközelebbi fogdába. Az őr egy csapat férfi élén tért vissza. Az utasoknak, akik közben visszamásztak a postakocsi menedékébe, megparancsolták, hogy szálljanak ki. Az ostorhegyest ismét visszafogták a kocsi elé, és nagy húzás-vonás után kiszabadították, majd ismét az útra húzták az exeteri Masinát.
A benti utasok csak ekkor ébredtek a tudatára nedves, átfagyott lábuknak.
– Így nem mehetünk tovább – közölte Hannah határozottan a kocsissal. – Átáztunk, és félő, hogy elkapjuk a lázat.
– Menjenek el a Félúton fogadóig, és vegyenek ki egy szobát a hölgyeknek, ahol száraz ruhába öltözhetnek – utasította a kocsist az arisztokrata.
– Oszt ki osztogatja itt a parancsokat? – érdeklődött maró gúnnyal a kocsis.
– Az, aki mindegyik fickónak annyi rumot és forró vizet rendel majd, amennyit csak meg bírnak inni – válaszolta a férfi hűvösen.
– Ammán más – mondta a kocsis. – Nagyon is.
A Félúton vendégfogadóban Mrs. Seaton, Mrs. Bradley és Hannah felvitették a ládáikat a fogadó emeletén levő sivár szobába, és száraz ruhát kezdtek keresgélni. Hannah hálát adott az égnek, hogy előrelátóan becsomagolta Mrs. Clarence egy másik köpenyét is a jókora ládájába. A köpeny vörös merinógyapjú szövetből készült,
és szőrmével szegélyezték. Hannah felvette a saját, fekete gyapjúruháját, egy flanel alsószoknyát, valamint a saját gyapjúharisnyáját és rövid szárú csizmáját, a hódprémes kalapot a fejébe nyomta, és a két társnőjét kezdte figyelni. Mrs. Seaton még több fekete holmit vett elő a ládájából, amiben szemmel láthatóan csak fekete ruhaneműk voltak. Idősebb lehetett, mint Hannah első látásra gondolta; a harmincas éveiben járhatott, talán a harmincas évei végén. Mrs. Bradley ládájában sok volt az ennivaló: egy összekötözött csirke, két üveg dzsem, egy sonka és egy nagy üveg savanyúság. Ennek ellenére az asszonyság a láda alján száraz ruhára akadt, vagy inkább egy váltás ruhára, mert a frissen felvett öltözékéből izzadtság, molyirtó és benzin nehéz szaga szállt fel.
Amikor lementek a kávémérésbe, már vidáman folyt a mulatság. Edward Smith és Seaton kapitány kemény szárú csizmát viseltek, és nem kellett átöltözniük, de az ügyvéd, aki csatos cipőben és harisnyában volt, és nem vette a fáradságot, hogy átöltözzön, most a kandallónál ült összekuporodva, az újságpapírral kitömött cipőjét a rácsra tette, a nedves harisnyája pedig a magas védőrács fölött lógott. Egy forró vízzel hígított pohár rumot nyomtak Hannah kezébe. Habozva meredt rá. Ebben az erősen italozó korban a személyzet semmivel sem ivott kevesebbet, mint a rangban felette állók, Hannah azonban sosem élt vele. De még most is fázott, nem akart megbetegedni, és annak kitenni magát, hogy ne vállalkozhasson újabb kalandokra. Most, hogy túlestek az útonálló okozta izgalmakon, Hannah örömittas és boldog volt, és készen állt minden ijedségre, ami csak az utazással járt. De mégis tétovázott. Kávénál erősebbet még életében nem ivott. A kelleténél több szolgálólányt látott már amiatt bajba kerülni, hogy szerették az italt. Hunyorogva, az orrát fintorgatva bámult le a rumba, és beleszimatolt. Egy tekintetet érzett magán, és felpillantott. A magas arisztokrata a kandalló párkányának dőlt, és fekete szeme vidáman csillogott, miközben őt nézte. – Egészségére, asszonyom – emelte fel a poharát.
– Az ön egészségére, uram – viszonozta Hannah, és a szemét összeszorítva egyszerre hajtotta fel az italt. Felhördült, és fuldokolni kezdett, mire Mrs. Bradley hátba vágta. A rum leért a gyomrába, és vékony testében melegség áradt szét. Az arisztokrata elfordult, és a fogadóssal elegyedett szóba. Hannah kíváncsian szemügyre vette. Talán nem is arisztokrata, csak egy kalandor, gondolta. De akkor is parancsoláshoz szokott férfi, tekintélyes ember, kék kabátja drága szabású, és a legfinomabb anyagból való. A kabát alatt csíkos
mellényt és fodros inget viselt. Az arisztokratát a fennhéjázás vagy csupán a bátorság vitte rá, hogy csuklónál kivillantsa az ingfodrokat. A francia forradalom óta, amit csak polgári forradalomként emlegettek, és az amerikai függetlenségi háború vagy más néven a gyarmati háború óta az urak nem kérkedtek a köznép előtt a rangjukkal. Bármily különös, de a londoni utcákon bajt kereső csőcseléket leginkább az sarkallta erőszakra, ha megpillantottak egy urat, akinek a csuklójánál kivillant egy fodor vagy egy fehér vászoncsík, mert ez a közszemlére tett vászondarab jelentette a különbséget az úr és a közember között. Ez az úriember nem a mostanában divatjamúlttá váló háromszögletű, hanem egy alacsony fejtetőjű, széles karimájú kalapot viselt.
Hannah Mrs. Seatont kezdte figyelni, aki a kandalló mellett ült a kapitányával. Milyen furcsa, gondolta Hannah, és a tekintete izgatottan járt ide-oda. Talpig feketében! Lehetséges persze, hogy az anyja vagy az apja, nem pedig az előző férje hunyt el, és a gyászév letelte előtt ment hozzá a kapitányhoz. És milyen furcsa férj a kapitány!, merengett Hannah: egy ilyen törékeny asszony mellett túl harsány, tagbaszakadt és hájas.
Aztán a kocsis nagy nehezen belebújt a vastag kabátjába, hosszú gyapjúkendőt terített a vállára, és hívta az utasokat, hogy foglalják el a helyüket. Mr. Fletcher, az ügyvéd leemelte a harisnyáját a védőrácsról, és a társaságnak illedelmesen hátat fordítva felhúzta a lila visszerekkel keresztül-kasul szabdalt pipaszár lábára. Hannah-t nagy izgalom fogta el, no nem azért, mintha vonzónak találta volna a szegény kis ügyvéd lábszárát, hanem mert az útitársai már a Nagy Kaland kezdetén kezdtek fittyet hányni az illemszabályoknak. Finom csuklás mellett úgy vélte, hogy valamennyien felfedezők, akiket odakint a nagy ismeretlen vár.
A postakocsiba friss szalmát terítettek, és lám, a fényűzés tetejeként még forró téglákat is tettek.
– Biztosan annak a nagyvonalú úrnak köszönhetjük, kedveskéim – súgta Mrs. Bradley. – A kocsis sosem venné a fáradságot, hogy a fogadóst arra nógassa, hogy a kényelmünkkel foglalkozzon!
– Még hogy nagyvonalú úriember! Még mit nem! – zsémbelt Seaton kapitány. – Ha engem kérdeznek, valami hibádzik vele. Kalandor, szélhámos vagy dezertőr. Úgy bizony. Majd meglátják, hogy nekem volt igazam.
Azzal elindultak. A postakocsi egyre gyorsabban ment, ahogy áthaladtak Kensington Village-en. Azután már a hosszú, egyenes
úton száguldottak, ami elhaladt Thornton Hall előtt. Hannah fütyült a felháborodott kiáltásokra, a bőrszíjat megragadva leeresztette az ablakot, és kihajolt. Meg is látta Thornton Hall kocka alakját. A kéményekből nem bodorodott füst. Már nem vagyok ott, gondolta Hannah, és a lusta kutyák valószínűleg mind az igazak álmát alusszák. – Isten veled! – kiáltotta Hannah, aztán felhúzta az ablakot, és a dühösen rábámuló utastársai szemébe mosolygott.
– Ezt meg mi az ördögnek csinálta? – esett neki Mrs. Bradley. – Meg is ölhetne minket ezzel a hideggel!
– Bocsássanak meg – szabadkozott Hannah. – Csak búcsút mondtam.
– Minek? – kérdezte váratlanul Edward.
– A régi életemnek – felelte nagyvilágian Hannah, aztán – reményei szerint titokzatosan – elmosolyodott.
Hullani kezdett a hó, de nem erősen, inkább nagy, gyönyörű pelyhekben. A postakocsi lassan haladt a téli tájon. Hannah el-elbóbiskolt. Bár sosem aludt sokat, előző éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét. Most nagyon különös álma volt. A cselédségi bálteremben egy táncmulatságon vett részt, és Mr. és Mrs. Clarence érkezésére várt, hogy a gazdái jelenlétükkel emeljék az esemény fényét. Amikor beléptek, Mr. Clarence szokott módon egy mélabús, jóképű férfiú volt, de Mrs. Clarence Shakespeare korabeli apródnak öltözött: testhezálló felsőrészt, harisnyát, az egyik válláról lelógó kis köpenyt viselt. – Botrányos! – kiabálta Mr. Clarence. – Hogyan merészelsz fiúnak öltözni!
A postakocsi átdöccent egy keréknyomon, és Hannah felriadt. Milyen különös álom! Olyan élénk volt. Pedig Mrs. Clarence sosem viselt fiúruhát. Hannah tekintete megállapodott Edward Smith-en, aki vele szemben aludt. Bizonyosan miatta álmodott ilyesmit, hiszen Edward akár fiúnak öltözött lány is lehetett volna, olyan szép volt.
Hannah ismét bóbiskolni kezdett.
A postakocsi megállt a brentfordi Galamboknál, és az utasok leszálltak reggelizni. A kocsis ostoba szóváltásba keveredett a kapitánnyal. A kapitány kijelentette, hogy Brentford nagyszerű város, mire a kocsis rávágta, hogy egy koszos porfészek. A kapitány erre azt mondta, hogy a legjobb postalovakról híres. – Nocsak, valóban? – gúnyolódott a kocsis. – Hát hadd meséljem el, uram, hogy vót itt két postaló, akiknek annyira elegük lett a borzalmas kockakövekből, amikkel ezt a várost kikövezték, hogy a Nagy Csatornába próbálták ölni magukat. És meg is tették vóna szegény
párák, ha nem jár arra egy lelkész, és fel nem világosítja őket, hogy az öngyilkosság gonosz dolog, és a lovak poklát üvegcseréppel kövezték ki. – A kapitány, akinek tudnia illett volna, hogy kevesen bírnak legyőzni vitában egy kocsist, komor hallgatásba süllyedt.
Közben sűrűbben kezdett esni a hó. Az utasok azonban nem a hóról beszélgettek, hanem Hounslow Heath veszélyeiről, ami még rájuk várt. A nantes-i pálinkától felbátorodott kapitány nagyzolva kijelentette, hogy földhöz teremt bármilyen útonállót, aki megpróbálja megállítani őket, és a bajsza alatt Hannah-t átkozta, amikor Hannah élesen felcsattant, hogy a legutóbbit sem állt készen földhöz vágni. Hannah kezdte igen ellenszenvesnek érezni a kapitányt.
Hounslow városában azt a tanácsot kapták a George fogadósától, hogy ne menjenek tovább, mert a bath-i Repülő Masina Colnbrookon túl elmerült a hóban, és kiszellőztette, bevetette számukra az ágyakat. A merészségtől se nem látó, se nem halló kocsis rendelt még pálinkát, és a kávémérésben csatlakozott a kapitányhoz.
A nagy mennyiségű pálinkától hajtott kocsis most Jéhunak, Nimsi fiának képzelte magát, és a Repülő jó tempóban, óránként hat mérföldes sebességgel elhagyta Hounslow-t.
A hírhedt Hounslow Heath-en az első, ami a szemükbe ötlött, a salisburyi postakocsi volt egy hatalmas hókupac alatt, amiből csak a kocsis kalapja, a két ló feje, a postakocsi teteje és a csomagjukon állva segítségért ordító két utas látszott ki. Az exeteri Repülő kocsisa csak határjelnek tekintette őket, és továbbhajtott.
A hó egyre sűrűbben és gyorsabban esett. A lovak meg egyre lassabban kocogtak. A kocsis legyezte, letörölte és csapkodta őket, más szóval erősebben, még erősebben és eszeveszetten verte őket. A hat ló már csak lépésben haladt, és csak fenyegetések és átkozódások hatására emelték a patájukat. A postakocsi csaknem három óra alatt tette meg a Hounslow-tól a stainesi Bokorig húzódó hét mérföldet. Aznapi véleményük szerint az utasok már felhagytak minden reménnyel. De amikor elérték a stainesi Bokrot, szétváltak a felhők, és kisütött a nap.
A fogadós pihenést és vacsorát javasolt, és az utasok, akik életükben először utaztak egy kivájt jéghegyben, hajlottak arra, hogy megfogadják a tanácsát. De az eddigi siker, a serkentőszer és a hóvihar pillanatnyi szünetelése merészségre sarkallta a kocsist. – Angol férfiú vagyok – dörmögte –, és ma éjjel Bagshotban tőtöm az éjszakát, maguk meg, gyáva kukacok, maradhatnak, ha akarnak! –
Hannah támogatást remélve az arisztokratára pillantott, de az a társaságtól félrehúzódva az ablaknál állt.
A társaság ezek után kiment az udvarra, és szavazott, hogy maradjanak-e, vagy menjenek tovább. Kint álltak a postakocsi mellett, a karjukkal veregették magukat, és a lábukkal dobogtak, hogy ne fázzanak, míg szavaznak. Csak Hannah illant el, hogy elintézze a salisburyi postakocsi kimentését. A Bokor tulajdonosa megígérte, hogy azonnal elindul az emberei élén, és örült a lehetőségnek, hogy az exeteri postakocsi távoztával mégis lesznek vendégei.
Az újabb kupicáktól még nagyobb bátorságra kapva a kapitány megragadta a lehetőséget, hogy kérkedjen a felesége és a társaság tagjai előtt: Istenre esküdözött, hogy ő is angol, és bátran szembenéz minden veszéllyel, amivel az utazás jár. A többieknek nem volt ínyére, hogy ott maradjanak, így az utasok ismét visszaszálltak a kocsiba, és a félig megfagyott postakocsisok elhaló éljenzése közepette nekivágtak az útnak. Eghamnél – egy mérfölddel és hatszáz méterrel odébb – ismét havazni kezdett.
A kocsis megállt a Katalin-keréknél, és egy újabb kupica szíverősítő után folytatta az útját.
Most már úgy havazott, mint karácsonykor szokott, amikor az emberek a kandallóban lobogó tűz mellett a szalonjukban kényelmesen üldögélnek, és nem merészkednek ki a Repülő Masinával az ítéletidőbe. A kocsis, aki a legrosszabbra számított, mert minden pillanattal sűrűbb lett a hóesés, megpróbálta vágtára ösztökélni a lovait a Bagshot Heath-re korán leszálló téli délután homályában. Az őr folyton a karabélyához nyúlkált, és idegesen nézett körbe, nincsenek-e útonállók a közelben, de a kocsis azt mondta, hogy egyetlen gazfickó sem olyan bolond, hogy ilyen időben a szabadban tartózkodjon. Az őr erre azt válaszolta, hogy a kocsis ostobaságának köszönhetik, hogy valamennyien a szabad ég alatt vannak, mire a kocsis azzal vágott vissza, hogy az őr mindig is egy nyámnyila alak volt, az őr pedig dühtől vörösen ordította: – Utállak, mint a bűnömet! –, és a levegőbe lőtt.
Seaton kapitány, akinél már a megivott pálinka hatása kezdett elmúlni, minden bokorban útonállót látott.
A tetőről eldördült lövés hallatán a kapitány feltépte az ajtót, és kiugrott egy hótorlaszba. A kocsis abban a minutumban belehajtott egy méter mély keréknyomba, és a postakocsi elakadt.
szélére vonszolták a postakocsit, ahol. az szépen beleborult egy kavicsbánya gödrébe.
A kocsiban teljes volt a káosz. A bent ülők egymásra csúsztak, kezek, lábak keveredtek össze. A fejük felett kinyílt az ajtó, és feltűnt a kocsis pirospozsgás képe, mögötte pedig az ég.
– Jobban teszik, ha kigyünnek onnét – mondta, és eltűnt.
Az arisztokrata vette át a helyét, aki sorban kihúzta Hannah-t, Mrs. Seatont, az ifjút, az ügyvédet, végül nagy erőfeszítéssel Mrs. Bradleyt.
– Ön egy igazi hős, uram – hálálkodott Hannah a megmentőjüknek. – Miss Hannah Pym vagyok.
A férfi elmosolyodott, és udvariasan meglengette a kalapját. – Én pedig, Miss Pym, Harley vagyok, Lord Ranger Harley.
Miss Pym mögött az ifjú halkan felnyögött, és ájultan esett össze. – Micsoda nyápic fickó! – jegyezte meg megvetően Lord Harley. – Álljon félre, Miss Pym, hadd dörzsöljem meg az arcát hóval.
Hannah-nak egy szemvillanás alatt eszébe jutott az álma Mrs. Clarence-ről. – Ne – mondta sietve, maga sem tudva, miért. – Hagyja, majd én.
Lord Harley határozott léptekkel elment, kibogozta az istrángot, arrébb vezette az egyik ostorhegyest, felült rá, és elment segítségért. A lovak – csodák csodája – sértetlenek voltak. Míg Hannah letérdelt az ájult ifjú mellé, a többi utas, a kocsis és az őr félig fagyottan álldogált, Seaton kapitányt is beleértve, aki átkozódott, magában motyogott, és az életére esküdözött, hogy útonállót látott.
Hannah meglazította az ifjú ruháját, és megbizonyosodott róla, hogy halvány gyanúja nem volt alaptalan. „Edward” valójában nem egy gyönyörű ifjú volt, hanem egy csodaszép fiatal lány. Valami mégis arra késztette Hannah-t, hogy segítsen neki, és segítsen megőrizni az álcáját. Repülősót tartott az orra alá, és nézte, ahogy a lány ibolyakék szeme remegve felpattan, aztán kitágul a félelemtől. – Csitt! – suttogta Hannah. – Ne mondjon semmit. Úton van a segítség. – Talpra segítette a lányt, és maga mellett tartotta.
A kocsis most egy hóbuckán ült, és pálinkát ivott. Időnként letette a flaskát, és úgy tett, mintha képzeletbeli lovakat hajtana. Az őr egy mordállyal helyettesítette a karabélyt. A hóban látott hirtelen mozgásra felkiáltott: – Útonálló! –, és ráfogta a mordályt. A kíváncsi pásztor, aki egy bokor mögül bukkant elő, hogy megnézze a csávába került társaságot, későn fordult meg, hogy elmeneküljön, és söréttel lett tele a hátsója. Hannah nem szívesen mozdult el a lány mellől, de
valamit tennie kellett szegény emberért. Mrs. Bradley, akit a baleset felrázott félig fagyott, kétségbeesett zsibbadtságából, a kosarával buzgón Hannah után sietett, és mindenféle szerek után kutatott benne, amikkel a fájdalmat lehet enyhíteni. Az őr pálinkával itatta a pásztort, aztán a hölgyek a kocsis mellé fektették a sérültet.
Hannah visszatért a lányhoz, aki a felborult postakocsi mellett állt összegörnyedve a sekély gödör védelmében. – Ne aggódjon – biztatta Hannah –, Lord Harley már elment segítségért.
– A lány megborzongott, és elfordult.
Amikor Hannah már azt hitte, hogy többé nem érzi majd a kezét és a lábát, lámpásokat látott le-fel bukdácsolni a hó felett. A mentőcsapat megérkezett, és annak ellenére közelebb jött, hogy az őr felkiáltott: – Útonállók! –, és feléjük lőtt.
Lord Harley nem jött vissza, de a bagshoti Gebefő fogadó tulajdonosa, aki Lord Harleytól hallott szorult helyzetükről, szélesen mosolygott, hogy vendégek érkeztek, és a lovászfiúk kezébe fáklyákat, az istállószolgákéba rudakat adott, majd az élükön elindult. Bőven volt pálinka a fagyottaknak és postakocsi a sérültnek.
A felborult postakocsit talpra állították, a lovakat ismét befogták. A kapitány elrekvirálta az értük küldött postakocsit a maga és a felesége számára. A postakocsi belsejében a pásztor utazott az ügyvéddel, akit a kártérítésről faggatott. Az utasok átfagyva és fáradtan léptek be a bagshoti fogadóba, ahol a legszívesebb vendégfogadásban volt részük, amit csak egy hóviharban rekedt postakocsi utasainak egy angol fogadó felkínálhatott. A kandallóban lobogott a tűz, egy hosszú asztalon irizáló marhacomb, zsíreres disznóborda, kocsonyás borjúpástétom, hatalmas sonkák, kancsószám a régen érlelt világos sör, üvegszám a bor, rengeteg kelt tészta, gyümölcs, gyümölcskocsonya és sodó várta őket.
Hannah, míg élt, nem felejtette el ezt a fogadtatást. Még a nedves ruhát sem akarta senki levetni; fáradtabbak és éhesebbek voltak annál. Hannah nem emlékezett arra, hogy volt-e valaha is ilyen farkaséhes. Körülülték az asztalt. Lord Harley már ott ült, és elmondta, hogy miután elküldte értük a mentőcsapatot, nem látta értelmét, hogy ő is velük tartson. Két másik utas is csatlakozott hozzájuk: egy kerek képű gazda meg egy kellemes arcú, kopottas öltözékű úriember. A gazda Mr. Burridge-ként mutatkozott be, a szegényes úriember Mr. Hendryként.
Vidám volt a hangulat. Mrs. Bradley boldog-boldogtalannak azt mesélte, hogy van nála egy kis köcsög libazsír, ami a legjobb fagyás
ellen.
De miután teleették és pityókásra itták magukat, valamiképpen megkeseredett a kedvük. Az őr, aki még most is neheztelt a kocsis sértése miatt, zsörtölődni kezdett, hogy micsoda dőreség, hogy egy részeges tökfejjel van összekötve.
Seaton kapitány úgy érezte, hogy ez a Lord Harley kitolt vele, és komoran célozgatni kezdett bizonyos kalandorokra meg nincstelen másodszülöttekre, akik semmivel sem jobbak, mint lenniük kellene. A felesége megpróbálta csitítani, de Seaton kapitány dühösen rámordult, és az asszony elszörnyedt csodálkozással meredt rá. A kapitány rögtön összeszedte magát, megpaskolta az asszony kezét, és azzal mentegetődzött, hogy alávaló, komisz alak.
Lord Harley „Edward”-ot tanulmányozta, és Hannah-nak cseppet sem tetszett, hogy a lord fekete szeme egyre vidámabban csillog. Lord Harley Edwardra köszöntötte a poharát, és így szólt: – Igyon velem, Mr. Smith! –, amire a szokás azt követelte, hogy Edward felhajtsa vele együtt a bort, és egy újabb pohárnyit a lord egészségére köszöntsön.
A fogadós lépett be, hogy közölje, előkészítették a szobákat, és eljött az ideje, hogy eldöntsék, ki kivel alszik. – És okvetlen azonos neműt válasszanak – tréfálkozott –, mert ugyanabban az ágyban kell aludniuk.
Az első meglepetés akkor érte őket, amikor Mrs. Seaton remegő hangon kijelentette: – Én Mrs. Bradleyvel alszom.
– Ugyan már, galambom – mímelt kedélyes nevetést a kapitány –, bizonyosan sokat ivott!
– Nem ittam sokat – csuklott el Lizzie hangja. – Nem Mrs. Seaton, hanem Mrs. Lizzie Bisley vagyok, özvegyasszony, és még nem házasodtunk össze, Seaton kapitány, addig pedig nem osztom meg magával az ágyamat.
A bejelentést döbbent csend fogadta.
– Kis híján már házasok vagyunk – törte meg a csendet a kapitány. – Exeterben lesz az esküvőnk.
Szent ég, rándult meg izgatottan Hannah orra. Lizzie nem Mrs. Seaton, Edward nem Edward. Mi lesz még itt?
– Mi sem természetesebb, mint hogy együtt aludjunk, szívecském – villámlott Mrs. Bradley szeme. – Pfuj, szégyellje magát, Seaton kapitány! Maguk, disznó férfiak, alig várják, hogy ágyba vigyenek egy nőt! Jöjjön csak, kedvesem. Készítek magának egy meleg aludttejet, attól majd úgy alszik, mint a bunda.
