BÁLINT ÁGNES
Hajónapló
REGÉNY
MÓRA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1978
SAJDIK FERENC RAJZAIVAL
Második kiadás
©Bálint Ágnes,
Február 19.
Megbeszéltük Radóval, hogy vagy állatorvosok leszünk, vagy hajószakácsok. Már rajzoltam is egy szép táblát:
DR. FARAGÓ LÁSZLÓ ÁLLAT- ÉS EMBERORVOS
Sajnos a bátyám, a Feri megtalálta, és azóta folyton egyetemes ürgedoktornak csúfol. Úgyhogy az ember szót már le is radíroztam. Majd bolond leszek a Ferinket gyógyítani! A kutyák, azok majd hálásak lesznek! És mikor már híres orvos leszek, a Ferink könyörögni fog, hogy rakjam helyre a kificamodott ujját. Aki annyiszor megsérül a kosarazásnál, mint ő, az jobban megbecsülhetne egy jövendő orvost.
Persze lehet, hogy csak az állatorvosi egyetemet végzem el. Sőt ha úgy döntünk Radóval, hogy hajószakácsok leszünk, akkor azt sem. Csak az a baj, hogy sajnálom a beteg kutyákat. Nagymamánál meg mindig szoktak lenni beteg tyúkok.
Február 20.
Radó azt mondja, hajószakácsok legyünk! A nagynénjétől ugyanis kapott egy régi receptkönyvet. Az eleje meg a vége hiányzik, de így is sok finom recept van benne: csokoládémártás, narancsmártás, mákos torta, indián fánk meg ilyenek. Kértünk is anyutól csokoládét, de olyan keveset adott, hogy nem volt érdemes mártásnak megfőzni, így csak megettük úgy, ahogy volt. Holnap majd veszünk egy csomó kiflit – az olcsó –, és sütünk kiflifelfújtat. Tojás is kell hozzá, de az van itthon.
Kiflifelfújtat nagyon könnyű készíteni, csak kiborítani nehéz a formából. Sehogyan sem akart kijönni, mert az alja odaégett. Közben összetörött a szép kék virágos, aranyszélű tál, amire rá akartuk borítani. Borzasztóan megijedtünk a Radóval, hogy most mi lesz. Nem lett semmi, ugyanis anyu kapott valakitől egy könyvet, ami arról szól, hogyan lehet házilag mozaikot készíteni. Gyönyörű színes képek vannak benne, csak anyunak nincsenek olyan színes kövecskéi, amilyenekből ki lehetne rakni a szép képeket. Azért örült meg úgy a törött tálnak. Még jobban össze is törte, egészen apró darabokra. Segítettem neki az aranyszínűeket a kéktől meg a fehérektől szétválogatni, hálából viszont a kiflifelfújthoz elhasználhattunk minden tojást, amit a hűtőszekrényben találtunk.
Február 25.
A tálból meg egy sörösüvegből, amit apu tört el, anyu nagyon szép naplementét rakott ki a tengeren. A bátyám. Feri most nyugodtan kosárlabdázik a szobában – csinált magának egy régi szatyorból kosarat, abba dobál –, és azt mondja, ha valami eltörik, jó lesz anyunak.
Mi Radóval dicsértük a naplementét a tengeren, anyu meg adott diót és csokoládét. Vajat nem kértünk, azt úgyis találtunk a hűtőszekrényben. A „csokoládés apróságok” című receptet akarjuk megcsinálni.
Február 27.
Megbeszéltük Radóval, hogy mégis inkább állatorvosok leszünk. Majd ha a Szenteckinek megbetegszik a bokszerja, és mi meggyógyítjuk, azt sem tudja, hogyan köszönje meg. Bezzeg a szakácskodás nem hálás mesterség! A csokoládés apróságok olyan jól sikerültek, hogy sajnáltuk is megenni. Megkínáltuk anyuékat, Ferit és Picurkát – még a bátyám is azt mondta, hogy nagyon finom –, Radó vitt belőle haza a
szüleinek, a többit meg elvittük az iskolába. Persze egy pillanat alatt felfalták, és senki sem hitte el, hogy mi sütöttük.
Február 29.
Feri bátyám kapott a Nováktól egy hullámos papagájt. Jó lesz Picurkának, úgyis folyton nyafogott, hogy vegyünk neki madarat. Most van madara, csak az a baj, hogy nagyon mogorva. Picurka meg szeretné, ha csicseregne neki vagy beszélne. De ez se nem beszél, se nem csicsereg. Mi a Radóval másfél óra hosszat mondogattuk neki, hogy: „Lórika, Lórika”, de a papagáj azt sem mondta, hogy bikkmakk. Még tovább is mondogattuk volna neki, de apu átjött a másik szobából, és ránk kiáltott, hogy ha még egyszer azt mondjuk a papagájnak, hogy Lórika, papagájostul repülünk a lakásból.
Nem is foglalkozunk többet a papagájjal. Foglalkozzék vele a húgom, elvégre az övé!
Novák mondta Ferinek, hogy csak az egész fiatal papagájokat lehet megtanítani beszélni. Akkor kell elkezdeni mondani nekik, hogy „Lórika, Lórika”, mikor még repülni sem tudnak. De ő nekünk nem egészen fiatal papagájt adott. Apu szerint a papagáj olyan vén, mint az országút. És azért is olyan mogorva. Anyu meg azt mondja, azért rosszkedvű, mert nincs párja. Majd vesznek neki párt.
Március 6.
Radóéknál leesett a szekrény tetejéről egy gyönyörű régi váza, és anyunak most egész halom lila üvegcserepe van meg egy kisebb halom aranya. Apu azt ajánlotta neki, hogy rakjon ki mozaikból egy püspököt. Radó pedig megmagyarázta otthon, hogy a váza nem vész kárba, mert szép mozaikcsendélet lesz belőle. Anyu már el is kezdte rakosgatni a csendéletet. Lesz rajta egy lila váza is, aranydíszítéssel meg egy sárgadinnye.
Március 8.
Picurka elnevezte a papagáját Arnoldnak, pedig Novákéknál csak Pityu volt a neve. Folyton nyafog, hogy vegyenek Arnold mellé még egy papagájt. Nem is bánom: ha több papagájunk lesz, biztosan megbetegszik hol az egyik, hol a másik, és akkor lesz kit gyógyítanunk a Radóval.
A mi őrsünkben mindenki tart valamilyen állatot. Menczel Jancsinak szép fekete macskája van, de a mamája mindig szidja, mert leeszi a szobanövények hajtásait. Radó nagynénje szerint vitaminhiánya van a macskának. Radó ajánlotta is Menczel Jancsinak, hogy apróra vágott hagymát keverjen májkrémbe, és azt adja a macskájának. Kíváncsi vagyok, megeszi-e. Arnold nagyon szereti a reszelt almát és a reszelt sárgarépát.
A sárgarépát én is szeretem, de nem reszelve, csak úgy rágva.
Március 9.
Arnold mellé vettünk egy másik papagájt, úgy hívják, hogy Mariska. Arnold nem örül neki, mert most folyton ketten tolonganak az előtt a kis tükör előtt, amit Picurka a kalitka rácsára akasztott. A végén mindig össze is vesznek.
Március 12.
Menczel Jancsi macskája eszi a hagymával és reszelt sárgarépával kevert májkrémet, sőt a parajfőzeléket is. Menczeléknél most mindig parajt főznek a macska kedvéért, pedig Jancsi ki nem állhatja.
Március 14.
Radóval elmentünk Novákékhoz megnézni a nemrégen kikelt kispapagájokat. Azt hiszem, mégis inkább hajószakácsok leszünk. Borzasztó, hogy milyen csúnya az ilyen csupasz kis papagáj!
Erről jut eszembe, hogy a csendélet, amit anyu rakott ki mozaikból, szintén nagyon csúnya lett. Anyu maga is azt mondja, hogy a sárgadinnye olyan, mint egy halálfej.
Március 17.
Feri kosárlabdázás közben kitörte a szobánk ablakát. Anyu mérges volt, mert az ablaküveg nem sokat ér a mozaik szempontjából, meg különben is: ilyen fehér üveghez könnyen hozzájuthat, csak össze kell törni egy üveget, amiben zöldbab vagy zöldborsó volt.
Ferinek kellett üveget hoznia. Azután apu kipróbálta azt az üvegvágót, amit egyik kollégája hozott neki külföldről. Egész jól lehetett vele az üveget vágni, csak egyetlen helyen repedt be. A gittelés sem lett olyan sima, mint kellett volna,
de nem baj. Most legalább van egy darab gittem. Gyúrok belőle állatokat Picurkának.
Március 20.
Annyi állatunk van! Mikor a gitt elfogyott, akkor kenyérbélből gyúrtam kis gyíkokat, teknősöket, egereket, madarakat, és mikor megszáradtak, be is festettem őket szép tarkár a. Hol állatkertet játszunk Picurkával, hol állatkórházat.
Március 23.
Nagymama írt, megültetett egy kotlóst kacsatojásokra. Lehet, hogy mire a tavaszi szünetben lemegyünk hozzájuk, már lesznek pici kacsák! Csak Gombóc kutya meg ne egye őket! Gombócot tavaly nyár végén lent hagytuk nagymamáéknál, mert nagyon jól érezte magát. Bárcsak mi is vele maradhattunk volna! Vagy legalább tudna Gombóc írni, hogy levelezhetnénk vele!
Március 26.
Ahol Novákék laknak, a földszinten, a Dávidéknál van egy vizsla. Már fél éve a fotelhoz kötve tartják! Laci látta is, mikor egyszer kosárlabdaedzés után fölment Novákékhoz. Azt mondja, egészen sovány a kutya, a körmei meg olyan hosszúak, hogy rossz nézni. Minthogy soha nem
szaladgálhat, nem tudja lekoptatni. Úgy sajnálom szegény kutyát! Mi igazán tudjuk, mennyit szeret egy kutya futkosni, ugrálni! Azért is adtuk oda Gombóckát nagymamáéknak.
Március 28.
Apu nem engedi elhozni hozzánk a vizslát, azt mondja, egyelőre elég a két papagáj, azok után is anyunak kell takarítania. Radóékhoz sem mehet, mert pont most vettek új szőnyeget. Pedig Dávidék odaadnák valami jó helyre, mert nem érnek rá sétáltatni.
Március 31.
Megnéztük a vizslát. Kópénak hívják. Rettenetesen sovány, és folyton rázza a fejét, csak úgy csattog a füle. A póráza egy nagy fotel karfájára van csomózva. Felülhet a fotelbe, és fel is ül, már csupa rongy a huzal. A második fotelban meg egy nagyon öreg néni ül, a Dédike. Nem tud járni. Talán beszélni sem tud. Míg ott voltunk, nem szólt egy szót sem. Volt ott egy másik öreg néni is, a Dédike lánya. Meg annak a lánya is ott volt, az nem öreg, csak beteg, akkor is feküdt, mikor mi ott voltunk náluk. Novák azt mondja, azért beteg folyton, mert a férje világgá ment, itthagyta a gyerekkel. A gyerek, az Alizka még kicsi, alig tud járni. Azért van Kópé is megkötve, hogy ne lökje fel Alizkát. Alizkának olyan fehér az arca, mint a cirkuszi bohócoké.
Április 2.
Radó nagynénje elment a kozmetikushoz, és ott összeismerkedett egy nővel, aki nagyon szeretne kutyát. Mondta is neki, hogy van egy vizsla, amit ajándékba akárkinek odaadnának. A néni azt mondta, előbb megkérdezi a férjét.
A Fazekas, aki a legjobb tornász az osztályunkban, szintén szeretne kutyát, de a szülei nem engedik.
Április 5.
Segítettünk a néninek hazavinni a vizslát. Nagyon csúnya néni, úgy látszik, a kozmetikus sem tudott rajta segíteni. De amúgy kedves. Vitt Alizkának csokoládét. Alizka nagypapája is otthon volt, éppen a lábát áztatta egy lavórban. Nováktól tudom, hogy Dávid bácsi postás, és egy idő óta nagyon fáj a lába, azért nem tudta a kutyát sem sétáltatni. Szegény kutya annyira örült, mikor az ajtó felé vezettük, mintha tudta volna, hogy egy szép kertes házba viszik. De az a szegény öreg néni, a Dédike sírt. Nem hangosan, csak úgy csöndben. Mindenki mondta neki, hogy ne sírjon, hiszen Kópénak most sokkal jobb dolga lesz, szaladgálhat, sütkérezhet, játszhat a néni fiával, de Dédike csak sírt. Nagyon rossz volt látni. Azóta mindig magam előtt látom, ahogyan sírt.
Április 6.
Érdekes, Radó is úgy van, mint én, ő is folyton Dédikére gondol, hogy mennyire sírt szegény. Nagyon szerethette Kópét. Rossz lehet most neki ott ülni egész nap a fotelban, és látni azt a másik rongyos karosszéket, amelyikben azelőtt mindig Kópé terpeszkedett. Radó azt mondja, biztosan Kópé volt az egyetlen, akinek Dédike nem volt az útjában. Mert Dédike már nyolcvannégy éves, és nagyon sok gond meg baj van vele, úgy kell pátyolgatni, mint egy kisbabát.
Április 16.
Kár, hogy már vége a tavaszi szünetnek! Lent voltunk nagymamáéknál, és olyan gyönyörűen sütött a nap, hogy egészen lebarnultunk. Nagymama arca is olyan piros, mint az alma. És már voltak legyek is, nagyapa föl is szerelte a konyha elé a légyajtót. A kiskacsák nagyon aranyosak, mondtam is, hogy kettőt hozzunk fel Pestre, a papagájokat
meg ajándékozzuk el. Olyan kiállhatatlanok, folyton veszekszenek. Nagymama adott volna kiskacsát Picurkának, de nagyapa nem engedte, azt mondta, a kiskacsák nem bírnák a városi életet.
Az egyik kiskacsát meg akartam tanítani beszélni, egyik nap egész délelőtt mondogattam neki, hogy „Lórika, Lórika”, de csak a legyeket figyelte.
Mondtam Radónak, hogy mégis inkább állatorvos leszek, és majd olyan gazdaságban fogok dolgozni, ahol százezer kiskacsa van. Radó viszont azt mondja, annyi kacsa már nem érdekes, inkább menjünk mégis hajószakácsnak, mert a hajószakács vihet magával a hajóra mindenféle állatot, még majmot és teknőst is. Kacsát meg különösen. Ott totyog majd körülöttünk, és kapkodja az apró halat, amit hajigálunk neki.
Gombócka nagyon örült nekünk. Jó húsban van, nagyapa szerint kövér, mint egy disznó, nagymama szerint izmos. Rengeteget rohangáltunk vele a holtág partján, és át akartuk vinni ladikkal a szigetre, de nagyapa éppen akkor kátrányozta a ladikot, úgyhogy nem lehetett még vele vízre menni. Nagymama mondta is neki, hogy mindig pont a tavaszi szünetben kátrányozza a ladikot.
Mikor Gombócka olyan boldogan ugrált meg hempergett a fűben, nagyon örültem, hogy az a szegény vizsla is ugyanígy ugrálhat meg hempereghet, mint Gombóc. Csak a vizsláról mindig eszembe jutott, hogyan sírt Dédike, mikor Kópét elhoztuk tőle.
Ejnye, most jut eszembe, hogy azt az ibolyát, amit tegnap délután szedtünk odalent, és ami miatt majdnem lekéstünk a buszról, el lehetne vinni Dédikének. Szegényke úgyis csak akkor láthat virágokat, ha valaki visz neki. Van ugyan a közelükben park, de oda őt nem tudják kivinni. A néni, aki a kutyát elhozta tőlük, ajánlotta, hogy szerez nekik tolókocsit, de megmutatták, hogy az udvarból úgysem tudják kitolni a lépcsők miatt. Olyan mélyen van az udvar, hogy egy csomó lépcsőt kell az embernek megmásznia, ha ki akar jutni az utcára.
Mindenesetre most mindjárt felhívom Radót, hátha kedve lesz velem jönni Dédikéhez. Csak előbb megnézem, van-e még a tegnapi aranygaluskából…
Április 18.
Ma nagyon elestem a szobánkban, és lehorzsoltam a térdemet, mert egy helyen kiáll egy parketta. És még valami három kijár. Pedig apuék nemrég javíttatták meg. Apu már
akkor mérgelődött, hogy egészen nyers, vizes fából készült parkettát raktak a régi helyére. Igaza lett, mert mindjárt fel is púposodott. Mindig egy szék szokott azon a helyen állni, csak Feri odahúzta a szekrényhez, és nem rakta vissza. Azért estem el.
Annyi mindenféle bajom van! Elvesztettem a villamosbérletemet, másikat kellett váltani. Számtanból alighanem csak kettesem lesz. A nagy szoba asztaláról levertem a herendi hamutartót, és anyu nem is örült neki, mert már nem mozaikot csinál, hanem kis keresztöltéses térítőket. Aztán meg az a kutya is! Tegnap Radóval elmentünk ahhoz a nénihez, aki most a Kópé gazdája, és kértük, hogy vigye vissza Kópét Dávidokhoz, mert mindenki siratja. A néni azonban nem hajlandó visszaadni. Azt mondja, már egy csomó pénzt költött Kópéra. Fülgyulladása volt, mikor elhozta onnan, azóta is kezelik. Nagyon régóta beteg lehetett a füle, és sokat szenvedhetett szegény Kópé. A néni nagyon megszidott bennünket, hogy olyan helyre akarjuk Kópét visszavinni, ahol egész nap csak a fotel lábához van kötve, és azt sem veszik észre, ha beteg.
Igen, csak amikor ibolyát vittünk Dédikének, megint sírt, és Dávid néni is sírt, a lánya meg az a kis fehérarcú gyerek is, az Alizka. A mamája meg a nagypapája nem volt otthon. Ha otthon lettek volna, biztosan azok is sírtak volna. Dédike folyton azt kérdezte tőlünk, mikor jön haza Kópé. Úgyhogy a Radó is meg én is azt mondtuk neki: nemsokára. Akkor megnyugodott, még nevetett is.
Úgy szeretném tudni, hogy Kópé emlékszik-e még Dédikére. Vagyis hogy gondol-e rá?
Nekem van huszonnégy forintom, Radónak meg nyolcvanhét. Jó volna még valahonnan pénzt szerezni, azt odaadnánk a néninek az orvosi költségek fejében, Kópét pedig visszavinnénk. Legfeljebb majd mi sétáltatnánk Radóval felváltva.
Csak akkor reggel nagyon korán kellene kelnünk, mert elég messze laknak tőlünk.
Hol lehet a villamosbérletem? Már két napja lógok.
Most jut eszembe, hogy ha sütnénk valami finomat, azt a suliban eladhatnánk, és lenne pénzünk. Szólok is Radónak.
Április 20.
Mondtam én Radónak, hogy nálunk süssünk, ne őnáluk! De lusta volt átjönni, vagyis félt, hogy összetörik a tojás, ha áthozza, ezért aztán én mentem át őhozzájuk. Igaz, az ő villanytűzhelyük szebben süt, mint a mi ócska gáztűzhelyünk, és nagyon szép is lett a csokoládés piténk, de mit értünk vele? Míg mi örömünkben elmentünk moziba, hazajött a Radó mamája egy csomó vendéggel, és megették a csokoládés pitét. Azt hitték, hogy a Radó nagynénje sütötte, mert az nagyon jókat tud sütni-főzni, és szokott is vinni nekik belőle. De ez két tál volt – egy vagyont kaptunk volna érte, ha eladjuk darabját két forintért! És nem is ettünk belőle, hogy több pénzünk legyen!
Április 22.
Rémes, mennyit ettem! Radó nagynénje elvitt bennünket cukrászdába, mert hallotta, hogyan jártunk a csokoládés pitével. Mondtuk ugyan neki, hogy mi azt a pitét nem megenni akartuk, hanem eladni, és inkább adja ide a pénzt, amit a cukrászdára szánt, de nem adta. Azt mondta, együnk csak, ami jólesik. Míg ettünk, elment telefonálni, felhívta azt a nénit – Kubickiné vagy Kopeckiné? Mindig elfelejtem a nevét. Szóval felhívta azt a nénit, Kópé mostani gazdáját, és vagy egy negyedóráig beszélt vele. Már rá is szóltak, mert mások is akartak volna telefonálni.
Nem tudom, mit magyarázott a néninek, de az kijelentette, hogy nem érdeklik a kórházi költségek, visszaadja a kutyát.
Így hát Kópé megint otthon van, de már nem kötik a fotel lábához, inkább díványpárnákat raktak le a földre, hogy ha Alizkát föllöki a kutya, puhára essen. Alizka mamája közben kórházba került, és így Dávid néninek nagyon sok dolga van Alizkával és Dédikével meg a fájós lábú férjével, aki ha hazaér, csak ül egy helyben.
Most mi a Radóval felváltva fogjuk Kópét sétáltatni. Ezen a héten én vagyok reggeles. Álmos is vagyok nagyon, mert reggel fél hatkor keltem. Vagyis anyu fél hatkor kezdett kelteni, de csak úgy hat óra tájban ébredtem föl. Így is egy jó félórát tudtam Kópéval futkosni a parkban. Vittem labdát is, olyan jót fociztunk!
A villamosbérletem Feri történelemkönyvében volt. Csak tudnám, ki tette oda!
Kár, hogy Dédikét nem lehet kivinni az utcára azok miatt a vacak lépcsők miatt. Pedig láthatná, milyen ügyes kutya a Kópé. Nem lehet neki gólt rúgni.
Lefekszem. Április 24.
Ma elaludtam. Vagyis anyu aludt el, és nem ébresztett föl. Éppen csak hogy odaértem az iskolába, nem volt időm Kópét megsétáltatni. Ez annyira bosszantott, nem is tudtam másra gondolni, és mikor Annus néni fölhívott, hogy segítsek Szekeresnek, fogalmam sem volt, miről van szó. Kaptam egy egyest, pedig Radó szerint tudtam volna felelni, ha ott lett volna az eszem.
Délután Radó volt soros a sétáltatásban, de én is elmentem vele. megmondani, hogy elaludtam. Különben ezt kitalálták maguktól is. Reggel, mikor hiába vártak, Dávid néni vitte Kópét sétálni, de azalatt meg Dédike lecsúszott a foteljából, és szegényke nem tudott visszamászni. A földön ült, míg Dávid néni haza nem ért. Az a baj hogy Dávid néniék mindenkivel rosszban vannak ott a házban. A
házfelügyelő nénivel egy kávédaráló miatt vesztek össze, amivel a házfelügyelő néni állítólag mákot darált. A daráló nem romlott el, de azóta nem beszélnek egymással, pedig egymás mellett laknak. És mióta rosszban vannak, a házfelügyelő néni nem megy be hozzájuk, akkor sem, ha Dávid néninek el kell hazulról mennie, és jó volna, ha valaki vigyázna Dédikére.
Van a házban egy fiú, annyi idős, mint a mi Ferink, van egy ír szetterje, háromszor is viszi sétálni egy nap. Azelőtt, mikor még jóban volt Dávid néniékkel. Kópét is vitte sétálni, de most már egy fél éve nem viszi. Kérdeztük Dávid nénit, miért nem. Valami franciakulcsról mesélt, amit a Dávid bácsi nem talált, és azzal a fiúval veszekedett, hogy adja vissza, mert azt hitte, az lopta el. Később eszébe jutott, hogy kölcsönadta egy harmadik emeleti lakónak, de akkor már a fiú megsértődött, és többet nem is vitte Kópét sétálni.
Radó azt mondja, meg kellene ismerkednünk azzal a fiúval. De hogyan?
Április 28.
Radónak micsoda mázlija van! Most ő a reggeles, de neki egész héten csak egyszer kell korán kelnie, mert most már az egész őrs sétáltatja Kópét. A múlt héten ugyanis Radó bejelentette, hogy nem ér rá eljönni a foglalkozásra Kópé miatt. Persze mindenki tudni akarta, ki az a Kópé, és mikor megtudták, mindenki rögtön sétáltatni akarta. Így most miénk a pénteki nap. Reggel én viszem, délután meg Radó. A Firhauzernek meg kell keresnünk egy másik kutyát, mert neki már nem jutott a hétből nap, viszont ő is akar kutyát sétáltatni.
Április 29.
Picurka egyik papagája úgy letépte a másik nyakáról a tollat, hogy az most olyan, akár egy barátkeselyű. A csőre is
ugyanolyan görbe. Apu szeretné, ha nem volna egy papagájunk sem. Picurka is unja már.
Április 30.
Micsoda szerencse! A házfelügyelő néninek – annak, aki összeveszett Dávid nénivel – elpusztult a kedves papagája, a Gyurika! Onnan tudtuk meg, hogy mi mindig szépen szoktunk neki köszönni, és Radó tegnap megkérdezte, miért olyan szomorú. Erre mindjárt sírva fakadt, és mondta, hogy a Gyurika neki azóta megvolt, mióta itt házfelügyelő, pedig annak már tizenkét éve. Radónak rögtön eszébe jutottak Picurka papagájai, és mondta, hogy majd ő hoz Gyurika helyett másikat. A házfelügyelő néni erre megint sírva fakadt, és kijelentette, hogy ő nem engedi bántani a mai fiatalokat.
Radó nagyon büszke, hogy ő mai fiatal. Május 2.
Tegnap nem kellett Kópét sétáltatnunk, mert Dávid bácsi azt mondta, akármennyire fáj is a lába, ő május elsején sört akar inni a Hatlábú kertjében, mert ott május elsején mindig nagyon jó sört mérnek, és ha már oda elmegy, akkor Kópét is viszi magával. A Hatlábút azért hívják úgy, mert három kiszolgálója van, és a három kiszolgálónak összesen hat lába. Dávid bácsi azt mondja, volt már egyszer négy kiszolgáló is, de akkor is csak Hatlábú maradt a Hatlábú.
És ha nem is kellett Kópét sétáltatni, azért délután mi elmentünk oda a Radóval, mert elvittük a házfelügyelő néninek a papagájokat. Eredetileg csak a szebbiket akartuk vinni, amelyiknek van toll a nyakán, de apu azt mondta, ha a másikat otthon hagyjuk, ő szélnek ereszti. Ezért inkább elvittük azt is. Kicsit megnyírtuk körös-körül a tollat a nyakán.
Így most már nem olyan, mint egy keselyű, hanem mint egy kígyó. Féltünk, hogy a házfelügyelő néni megijed tőle, körülcsavargattuk hát a nyakát gézzel, a gézt bekentük ragasztóval, és ami tollat levágtunk, azt visszaragasztottuk a gézre. Jól szórakoztunk, de a papagáj ettől olyan ijesztő lett, hogy mégiscsak leszedtük róla a tollas gézt. Picurka adott egy darab prémet – a babái ilyenkor már nem hordanak téli holmit –, és végül is azt tekertük a papagáj nyakára. Apu annyira örült, hogy a papagájok – illetve ahogyan ő szokta mondani, a szörnyetegek – elkerülnek a háztól, hogy adott harminc forintot taxira. Persze mi nem taxival mentünk, hanem villamossal, a pénzt meg megfeleztük.
A villamoson megtanácskoztuk, hogy mit mondunk a házfelügyelő néninek a papagáj nyakát illetően. Radó először azt ajánlotta, mondjuk azt, hogy fázékony, azért csavartuk be prémmel. De én féltem, hogy a házfelügyelő néninek ilyen kényes papagáj nem kell. Végül is elhatároztuk, hogy megmondjuk az igazat. Annál jobbat ugyanis sehogyan sem tudtunk kitalálni.
Azt hiszem, jól tettük, hogy az igazat mondtuk el a papagáj nyakával kapcsolatban, mert ezzel sikerült megkacagtatnunk a házfelügyelő nénit. Most már nem siratja
a Gyurikáját. Fogadkozik, hogy őnála nem fognak verekedni a papagájok. És azt is mondta, hogy mi nagyon helyes fiúk vagyunk, és nem érti, hogyan barátkozhatunk olyan népekkel, mint Dávidék. Én erre nem tudtam, mint mondjak, de Radó rögtön tudta. Mondta a házfelügyelő néninek, hogy nagyon szeretjük az állatokat, és nem bírtuk elviselni, hogy az a szegény vizsla egész nap egy fotelhoz legyen kötve. A i házfelügyelő néni bólogatott, hogy ez csakugyan olyan borzasztóság, amilyen nincs is több az egész városban. Azután mondta a Radó, hogy szegény Alizka is olyan, mint egy penészvirág, mert soha nincs levegőn. Erre is bólogatott a házfelügyelő néni, hogy bizony, rossz nézni azt a gyereket. Radó a végén még azt is mondta, hogy szegény Dédikének milyen szomorú öregsége van, egész nap csak ül a fotelban, és mindig ugyanazokat látja, akiket mindig lát. A napot meg sohasem. Erre a házfelügyelő néni sírva fakadt, és kijelentette, hogy neki sincs kőből a szíve, és akármit is mondott neki az a nagyszájú Dávidné, azért ő igenis be fog járni szegény öreg Dédikéhez, és egy kicsit beszélget vele erről-arról. Dédike ugyan nemigen beszél, de szereti hallgatni, ha őhozzá beszélnek. És ha majd melegebb lesz, és a nap magasabban jár, akkor délelőttönként a porolóhoz oda fog sütni egy órácskát. Majd ő akkor mindig segít kihozni Dédikét a napra.
Az a baj, hogy ha majd anyuék megjönnek keresztmamáéktól, kérdezni fogják, örült-e a házfelügyelő néni a papagájoknak, és mit mondott. És én akkor már unni fogom ugyanezt elmondani, amit itt leírtam, és biztosan csak azt mondom, hogy „semmit”.
Május 7.
Nagymama írt, hogy egy csókapár fészkel abban a ládában, amit még tavalyelőtt mi vittünk fel a Ferivel a legmagasabbik öreg szilvafára, élelmiszer-raktárnak. Azon a
nyáron mindig azt játszottuk, hogy körös-körül árvíz van, és csak az öreg szilvafa áll ki a vízből. Mindenféle jó falatokat hordtunk fel a ládába, de aztán az almás pite teli lett hangyával, és lehajigáltuk a tyúkoknak. Jaj, csak már mehetnénk nagymamáékhoz! Megtanulok tőle igazi jó rácpontyot főzni, mert most már biztos, hogy hajószakács leszek. Már itt a pesti Dunán is járnak a kishajók, Radóval mentünk is rajtuk egypárszor. Ami pénzt a múltkor megtakarítottunk a taxin, azt nagyjából elhajókáztuk. Jó volna nekünk is egy ilyen kishajó! Radóék az idén Jugoszláviába mennek.
Beszéltük a Radóval, hogy ha volna ilyen kishajónk, akkor magunkkal vinnénk egy al-dunai útra Dédikét is, Alizkát is, Kópét is. Egész úton sütkérezhetnének a napon. Vasárnap délelőtt meglátogattuk őket Radóval, mert kíváncsiak voltunk, meddig süt oda a nap a porolóhoz. Segítettünk kihozni Dédikét a karosszékkel. A karosszék lábán vannak olyan kis vaskerekek, igaz, nem nagyon forognak, de Dávid bácsi összeszegelt egypár régi deszkát, azt ráfektetik a küszöbre meg a lépcsőre, és akkor a karosszéket ki lehet tolni az udvarra. Meg vissza. De nem nagyon éri meg ezt a nagy hűhót, mert a nap csak fél tíztől háromnegyed tizenkettőig süt be az udvarba, és abból is tízig az egyik falon van egy folt, tizenegytől meg a másikon. Ami közte van, abba bele is lehet ülni. Alizka mindig kiszaladgál ebből a napfoltocskából, hiába kiabál neki Dávid néni a konyhából, hogy: ,,Alizka, maradj a napon!”
Kópé bezzeg odafekszik a napra, elnyújtózkodik, élvezi. Borzasztóan élvezi a napsütést. Szegény Dédike nem tud a nap után menni, őt vagy odébb tolja valaki, vagy nem. Ha a házfelügyelő néni fent van az emeleten, és Dávid néni nagyon siet a főzéssel, akkor elég hamar elmegy róla a nap. Pedig ő is annyira élvezi! Láttuk a Radóval, hogyan
nyújtogatta a nyakát a nap után. Persze mi mindjárt odébb toltuk.
Május 11.
Az ismétlésnél Jugoszlávia tengeri kikötőiből feleltem. Jó Radónak, hogy oda mehet nyaralni! Bár ő azt mondja, hogy Jugoszlávia összes tengeri kikötőjét odaadná egy kis dunai hajóért. Mert azon hordhatná a régi, kifakult zöld tréningruháját, amit a mamája már többször kidobott, és Radónak legutóbb is a kukából kellett visszahoznia. Nagyapától meg kölcsönkérnénk azt a jó kis vastűzhelyet, amit ő spórherdnek hív. Kátrányt meg bitument szokott melegíteni rajta, mikor a ladikokat javítja. Mi azon sütnénk a paprikás lisztbe forgatott keszegeket…
Radó el van keseredve, mert már vettek neki új sötétkék tréningruhát, a nagynénjétől meg, aki most jött haza Jugoszláviából, kapott egy fehér tengerészsapkát, aranyhorgonnyal.
Kár, hogy nincs arany tintával író golyóstollam! Színarany tintával kellene ezt a napot felírni! Meg azt a nevet, hogy R A M Ó N A! Ramóna! Ramóna! Ramóna!
Ez a hajónk neve. Annak a hajónak a neve, amin nyaralni fogunk a Radóval! Illetve először csak én nyaralok rajta egyedül, egészen egyes-egyedül, azután ha Radó megjön Jugoszláviából, ő is.
Milyen szerencse, hogy tegnap este a vacsoránál anyunak eszébe jutott a Ramóna! És az is óriási szerencse, hogy Feri még nem ért haza az edzésből, és így a Ramóna az enyém, egyes-egyedül az enyém! És mostantól fogva hajónaplót fogok írni.
Vagy hajónaplót csak hajón lehet írni?
Nem baj, addig is, míg oda nem kerülünk, és el nem kezdhetem a hajónaplót, megírom a Ramóna történetét úgy, ahogyan anyu tegnap este elmesélte. Meg ahogyan én emlékszem a Ramónára. Csak még előbb eszem egy kis körözöttes kenyeret.
Most már jóllaktam, most már elkezdem.
Mikor anyu még kislány volt, nagyon félt egy bácsitól, aki szintén ott lakott Szigetiben. Mi is volt a bácsi? Nyugdíjas valami. És nagyon edzett volt. Télen is fürdött a Dunában, mikor anyuék ott korcsolyáztak. Nyáron meg mindig csónakázott. A csónakjait egy szigeti ácsmesterrel csináltatta. Anyu azt mondja, nem is csónakok voltak azok, hanem bárkák. Jól lehetett ugrálni bennük. De ha a bácsi észrevette, hogy gyerekek ugrálnak valamelyik csónakjában, akkor a parton levő kabinból előhozott egy nagy rozsdás kardot, és azzal fenyegette őket. Nagy fehér bajusza volt a bácsinak, a haja is fehér volt, és úgy állt, mint a kefe.
Anyu azt mondja, ez a bácsi – úgy hívták, hogy Stefáni István – valamikor biztosan tengerész volt. Azért volt úgy oda a csónakokért meg a hajókért. Mert hajót is csínáltatott magának, jó erős hajót, keményfából, réz- meg
vaspántokkal. A Ramónát. Anyu azt mondja, lehet, hogy tölgyfából volt. Stefáni bácsi motort is vett bele, de az egyik télen, mikor jeges árvíz volt, eltűnt belőle. Motor nélkül pedig senki sem bírta azt a hajót többet megmozdítani. Az árvíz után megfeneklett a szigeti holtágban, vagyis a csókamajori holtág bejáratánál, ahol elzátonyosodott a víz. Nagymamáéktól elég messze van, én is csak egyszer jártam arra nagyapával. Már akkor néztem, hogy milyen jó volna nekünk az a hajó játszani, csak ne volna olyan messze. De most örülök, hogy messze van, mert így biztos, hogy csak mi leszünk rajta a Radóval. Picurkát anyu nem fogja olyan messzire elengedni. Ferinek meg nem szólok.
Mikor az a bácsi hatvannyolc éves lett, megnősült, és a felesége nem engedte többet a Dunára. Féltette, hogy reumát kap. És a Ramónán most mi fogunk nyaralni a Radóval! Még tegnap este kilenckor rögtön felhívtam a Radót – azért olyan későn, mert anyu olyan későig mesélt a Ramónáról –, de a papája vette föl a kagylót, és kérdezte, mit akarok, mert a Radó fürdik. Ő nem Radónak hívja a Radót, hanem Jencikének. Őnáluk engem sem Lacinak hívnak, mint itthon nálunk, hanem Faragónak. A Novákot otthon – minek is hívják a Novákot? Mindegy, a Feri osztálytársa, nem az enyém.
A lényeg az, hogy ma egész délelőtt, az órák alatt meg a tízpercekben, régi tengerészdalokon törtük a fejünket a Radóval. A mi idei könyvünkben egyetlenegy sincs – bányászdal bezzeg van, meg juhászoknak, kanászoknak, katonáknak való –, Annus néni viszont mindkettőnk ellenőrzőjébe beírta, hogy az órán dúdoltunk, és ezzel zavartuk a tanítást. Pedig mi csak egész halkan próbálgattunk dallamot találni arra a két sorra, ami igazi régi tengerésznóta, Radó emlékszik rá A kincses sziget című könyvből, és így szól:
Heten a halott ládáján -Yo-ho-hó, meg egy üveg rum! A többivel végzett a rum s a sátán
-Yo-ho-hó, meg egy üveg rum!
Lehet, hogy ezt a johohót valamivel hangosabban énekeltük, és ez zavarta Annus nénit. Mindegy, ilyenkor év végén már teljesen jól tudjuk utánozni az öregeink aláírását. Apu nem bánja, mert tudja, hogy ha ötöst kapok, azt úgyis megmutatom neki, és olyankor – ahogy ő szokta mondani – módjában van végigélvezni az egész tanügyi irodalmat. Kíváncsi vagyok, mit szólnak Radó szülei, ha megtudják, hogy a fiuk nélkül utaznak Jugoszláviába. Legalábbis Radó azt mondta, ma közli velük, rögtön vacsora után. Külön elmentünk a csarnokba friss juhtúrót és ugyanolyan friss retket venni, mert Radó elhatározta, hogy hidegtálat készít vacsorára. Ha a mamájának nem kell főznie, sokkal jobb kedvű.
Juj de kíváncsi vagyok, mit szóltak! Fel is hívnám, de Radó azt mondta, ne telefonáljak, mert hátha azzal csak elrontok mindent. Egyébként Radó kijelentette, hogy ha nem engedik, ő akkor is itthon marad, és elszökik velem a
Ramónára. Majd bolond lesz Jugoszláviába menni, mikor a Ramónán csak mi ketten leszünk. És Kópét is magunkkal
vihetjük! Május 13.
Gyáva kukac ez a Radó! Nem mert szólni! Én már reggel ötkor fölkeltem, és olyan korán odaértem Dávidékhoz, hogy Kópé még aludt. Akkor ébredt föl, mikor becsöngettem. Akkorákat ásított! Fél nyolcra már a suliban voltam, Radó meg csak öt perccel nyolc előtt vánszorgott be. Rögtön láttam rajta, hogy baj van. Ő ugyan azt mondja, nincs baj, csak a papájának fájt este a foga. Nem is evett a
szendvicsekből, pedig Radó mirelit parajjal kevert zöld körözöttel kente be a kenyereket, és vékony sajtszeletekből csupa kis vitorlás hajót rakott rájuk. Szebb lett volna kék körözöttel, de azt nem tudott csinálni. Tízóraira is ilyen szendvicset hozott. Csak fájdította vele a szívemet. Én már kiloptam apu íróasztalfiókjából azt a régi őzlábnyelű vadászkést, amit apu egy nagybátyjától örökölt, és amit mindig Feri szokott kilopni. Most megelőztem.
Radó egyébként kérdezte, hogy én már szóltam-e az öregeimnek. Mondtam neki, hogy még nem, de nálunk merőben más a helyzet. Ha túl korán szólok, akkor van idejük gondolkozni a dolgon, és az sosem jó. Abban viszont Radónak van igaza, hogy hivatalosan is be kellene jelentenem igényemet a Ramónára. Nehogy Ferinek is eszébe jusson. Illetve, hogy mire esetleg eszébe jut, már mindenki tudja, hogy a Ramóna nekem jutott előbb eszembe.
Most halálfejeket rajzolok, mert a zászlónkat már meg akarjuk varrni. Csak még egyelőre nem döntöttük el, hogy a Radó régi tornanadrágjából vagy abból a piros rongyból, amit Picurkával cseréltem állatképekért.
Május 14.
Azért borzasztó, hogy a tanulás mennyire tönkreteszi az embert! Roncsot csinál belőle. Élőhalottat. Ma, amikor átöltöztünk tornaórához, Radó a Dobos szandáljába tette a szemüvegét, mert annak is olyan szandálja van, mint neki. Tornaóra után, amikor a Dobos belelépett a cipőbe, a szemüveg összetörött, és Radó attól kezdve csak pacnikat látott. Azok voltunk mi.
Most elvitték a szemorvoshoz. Egy olyan szemorvoshoz, aki a Radó papájának iskolatársa volt. Úgy, mint nekem a Radó.
Május 17.
Radó nem megy Jugoszláviába, velem fog nyaralni a
Ramónán. Legalábbis remélem, hogy a Ramónán fogunk
nyaralni. Egyelőre csak az biztos, hogy Radó itthon maradhat. A doktor bácsi ugyanis, aki megvizsgálta a szemét, és új szemüveget írt föl neki, azt mondta, a legjobb volna, ha egész nyáron lehunyva tartaná a szemét, de még jobb volna, ha egész nyáron át csak zöld lombokat nézne a szemével, betűket pedig nem. Se televíziót.
A mamája borzasztóan megijedt, hogy a Radó meg fog vakulni. Mert az új szemüvege, amit felírtak neki, sokkal erősebb, mint a régi volt. Csak még nincsen készen, és most azt a rengeteg ismétlést mind nekem kell felolvasnom a Radónak, mert szemüveg nélkül nem lát olvasni.
Ha előbb törött volna el a szemüvege, még jeles is lehettem volna, életemben először. De nem ez a fontos, hanem az, hogy Radó már a szemorvosnál kijelentette, hogy ha nem kell Jugoszláviába mennie, akkor olyan helyen fog nyaralni, ahol körös-körül csak zöld lombok lesznek meg zöld víz meg én.
A mamája annyira megijedt, hogy azt mondta, jó. Még örülnek is, hogy Radó egy hajón fog nyaralni. Persze nem tudják, milyen hajóról van szó. Azt hiszik, olyan szép fehér, amilyeneket itt látni a rakpart mellett. De gondolom, ha megtudják, hogy a Ramónán sok szép zöld moszat van, az megnyugtatja őket. Hát még ha megtudják, hogy van egy zöld trikóm is.
Most már csak azt volna jó tudni, hogy anyuék elengednek-e Radóval a Ramónára… Radó azt hiszi, hogy
már tudják. Szégyelltem neki megmondani, hogy még nem szóltam. De nem tudom, hogyan kezdjem el. Tegnap, mikor anyu a körmömet vágta – a jobb kezemről nem tudom magam levágni –, majdnem elkezdtem, de mielőtt megszólalhattam volna, arról kezdett beszélni, hogy már nagyfiú vagyok, és többet kellene adnom magamra.
Így visszagondolva már tudom, hogy erre azt kellett volna mondanom: „Ha nagyfiú vagyok, akkor engedjetek a
Ramónán nyaralni Radóval.”
De kár, hogy ez csak most, utólag jutott eszembe! Már túl volnék az egészen!
Május 18.
Már túl vagyok rajta, de nincs kedvem írni erről az egészről.
Május 21.
Az őzlábnyelű kés miatt tört ki a botrány. Apuhoz eljött egy barátja, aki vadászik, és apu meg akarta mutatni neki a kést. Mikor nem találta a helyén, rögtön kérdezte a Ferit, és a Feri azt mondta, biztosan én loptam el a fiókból, mert mire ő ment, hogy kilopja, hűlt helye volt.
Én akkor éppen Kópét sétáltattam, és elég későn értem haza, mert Dédikének a Ramónáról meséltem. Úgy hallgatta! Még meg is szólalt közben, pedig nem szokott beszélni. Azt mondta: „Szépek a hajók.” Alizka is hallgatta, amit Dédikének meséltem, azután kellett neki csinálni papírvitorlást. A mamája még mindig kórházban van.
Mit is akartam írni? Tudom már. Mire hazaértem, Feri kikutatta a fiókjaimat, és megtalálta a kést, belegöngyölve a halálfejes zászlóba, ami fekete, mert végül is a Radó tornanadrágjából varrtuk meg. A zászlóra rávarrtuk a halálfej alá fehér betűkből azt is, hogy Ramóna. És két májkrémkonzervet is talált Feri abban a fiókban, meg egy
doboz olajos halat. Anyuék azt hitték, hogy az övék. Mikor este hazaértem, nekem estek, hogy ők talán éheztetnek engem, miért kell nekem, mint valami hörcsögnek, élelmiszert gyűjtenem a fiókomban? Magyaráztam nekik, hogy azt nem a kamrából vettem el, hanem a zsebpénzemen vásároltam, mikor lehetett leértékelt konzerveket venni. Ez megint nem tetszett nekik: hogy miért vásárolok én konzerveket, mikor itthon is megvan a betevő falatom, ha meg lemegyünk nyaralni nagymamáékhoz, ott is, de még mennyire!
Addig-addig nyaggattak, míg ki nem böktem, hogy az idén mi a Radóval külön akarunk nyaralni. Az a kiállhatatlan húgom persze azonnal elkezdte a nyafogást, hogy ő nélkülem unatkozik nagymamáéknál, mert Feri már nem játszik vele. Mondtam neki, hogy én sem fogok vele játszani, mert én már nagyfiú vagyok. Erre anyu – pedig naplóm a tanúm, hogy ő nevezett engem nagyfiúnak nem is olyan régen kinevetett, hogy miért képzelem én nagyfiúnak magamat, mikor még a körmömet sem tudom levágni.
Most közben ettem egy kis vajas-mézes kenyeret, mert egészen elszomorodtam attól, amit leírtam.
De miért is voltam szomorú? Ha valami jót eszem, utána erőltetnem kell az agyamat, hogy vissza tudjak emlékezni rá, mi bosszantott evés előtt.
Azért voltam nagyon mérges, mert a Feri mindig mindenbe beleszól. Mikor Picurka nyafogott, hogy ő nem nyaral nagymamáéknál nélkülem, akkor apu azt mondta, vigyük magunkkal Picurkát is a Ramónára, és mindenki nagyon elégedett lesz. Nekem még a szívverésem is elállt erre. Annál is inkább, mert Picurkának mindjárt holdvilágképe lett az örömtől. Szerencsére anyu kijelentette, hogy ilyesmibe ő nem egyezik bele, és hogyan képzeli apu, hogy majd ő elengedi oda Picurkát! Volna apunak egy nyugodt pillanata? Mert neki nem volna. Már éppen akartam
szólni, hogy nekem sem volna, és a Ramóna nem óvodásoknak való hely, mikor Ferink, akit senki sem kérdezett, azt mondta, hogy szerezzek Picurkának játszótársat magam helyett. Hát nem égbekiáltó szemtelenség ez? Miért én szerezzek? Szerezzen ő, ha olyan nagyon tetszik neki ez az ötlet. Vagy szerezzenek anyuék. Végre is ha a húgomnak nem volnának testvérei, akkor is nekik kellene játszótársról gondoskodniuk!
Az a baj, hogy mikor mérges vagyok, semmi sem jut eszembe. Meg az igazat megvallva, a legszívesebben bőgtem volna. Így aztán apuék abban maradtak, hogy vagy szerzek, Picurkának játszótársat magam helyett, vagy pedig nekem is ott kell maradnom vele egész nyáron nagymamáéknál.
Csak egyszer tudnék valami olyat kitalálni, amitől a Feri is olyan mérges lenne, mint amilyen mérges én leszek az ő ötleteitől!
Május 22.
Most már Radó sem mondja azt, amit az elején, hogy ez gyerekjáték. Én tudtam, mert Dunaszigetiben rajtunk kívül nemigen szokott senki sem nyaralni. Legalábbis ott, ahol nagymamáék laknak. A faluban lehet, hogy sokan nyaralnak, de az nagymamáéktól messze van. Különben az egészben az a legszebb, hogy nagymamáék nem a faluban laknak, mint mások, hanem kint a holtág partján, a horgásztanyánál.
A horgásztanyára csak öreg horgászok járnak, akiknek a feleségük is öreg, és ugyanolyan mogorva, mint a Picurka papagája volt.
Erről jut eszembe, hogy a házfelügyelő néni valami hajnövesztő szerrel kenegeti Arnold nyakát, de még nem nőtt ki rajta a toll. Egyébként tőle is kérdeztem, nem tud-e olyanokat, akik Dunaszigetin szeretnének nyaralni, és van egy hatévesforma gyerekük, lehetőleg lány. Azt mondta, majd érdeklődik, de eddig még nem szólt, hogy talált volna
valakit. Dávid bácsinak is mondtuk, hogy ahová csak levelet visz, mindenütt kérdezősködjön. Sajnos ő nemigen találkozik azokkal, akiknek levelet visz, mert csak bedobja a levélszekrénybe.
Május 24.
Az osztályban mindenkinek szóltunk, meg a Feriék osztályában is kértük a Novákot, hogy akinek tud, szóljon, de még eddig semmi eredmény. Radó azt mondja, adjunk fel hirdetést. Csakhogy az expresszhirdetés nagyon drága, a másikra meg hetekig kell várni. Van ugyan nyolcvan forintom, de ha sikerül a Ramónán nyaralnunk, akkor minden fillérre szükségünk lesz.
Radónak elkészült az új szemüvege. A látszerészüzletben egy helyes szőke lány szolgált ki bennünket, kérdeztük, nincsen-e hatévesforma gyereke, és mielőtt megmagyarázhattuk volna, miért érdeklődünk, ránk rivallt, hogy nincs, és többel nem is állt velünk szóba. A szemüveget valósággal odalökte szegény Radónak.
Május 26.
Radó papája minden kollégájának szólt már, de hiába. Mindenki a Balatonon akar nyaralni meg a Velencei-tavon, a Dunára azt mondják, hideg. Pedig a holtágakban nem is folyik a víz, és majdnem olyan meleg, mint a Balaton. Viszont nem olyan hínáros! Moszat, az van rengeteg! A ladikok alján végig meg nagyapa kikötőjének a gerendáin. Hát még a Ramóna alján mennyi moszat lehet! Milyen jót tesz majd a Radó szemének, ha nézi azokat a szép zöld moszatokat. Igaz, azt csak akkor fogja látni, ha a víz alá merül, és nem tudom, nyitva tudja-e tartani a szemét a víz alatt.
Radó azt mondja, mikor az uszodában úszni tanították, először be se mehetett a medencébe, hanem egy lavór vízbe kellett az arcát belemerítenie, és akkor az edző beleejtett egy forintot a vízbe. Radónak ki kellett nyitnia a szemét, és megmondania, milyen pénzt lát a lavórban. Radó ugyan nem tudta kinyitni a szemét – félt, hogy belemegy a víz-, de azért nyugodtan azt mondta, hogy egy forintot lát. Így azután nem kellett tovább pislognia, mert elhitték neki, hogy látta a pénzt. Pedig csak ráhibázott.
Most megyek Kópét sétáltatni. Szegény Dédike úgy izgul miattunk! A beszéd nagyon nehezére esik, de ahogy belépek, már látom a szemén, hogy mit akar kérdezni. Szép sötét, csillogó szeme van Dédikének. Fiatalkorában szép lehetett. Ha most mar biztosan nem él senki olyan, aki arra még emlékszik.
Június 2.
Úgy látszik, számtanból mégis megkapom a hármast. Magyarból pedig az ötöst. Radónak számtanból is ötöse lesz, és torna kivételével mindenből, de hát tönkre is ment a szeme. Mondtam is apunak, mikor fölemlegette nekem a ketteseket meg a hármasokat. Persze ö azt tartja, hogy Radó nem a tanulástól rövidlátó, hanem attól, hogy a papájának is meg a mamájának is gyenge a szeme, és ez öröklődik. Én meg őtőlük sasszemet örököltem, úgyhogy nyugodtan tanulhatok.
Június 4.
Azért az nem igazság, hogy én akármit szeretnék, meg kell szenvednem érte! A Feri persze mehet csónaktúrára a Novákkal, pedig hát ő is testvére a húgomnak. Arról én nem tehetek, hogy ő már évek óta nem játszik vele! Igen, mert nem is tud játékokat kitalálni! Én meg tudok. A téglagyárat is én találtam ki tavaly nyáron. De jó játék volt! Üres
gyufaskatulyákba tömködtük a vizes agyagot, a napon megszárogattuk, azután kiborogattuk szép sorjában, és tovább szárítottuk. Olyan kemények lettek a mi kis tégláink, akár az igaziak! Házat is építettem belőle Picurkának, folyós agyagpéppel ragasztottam egymáshoz a kis téglákat, meg is kötött olyan jól, akár a cementes malter.
Bezzeg, mikor már álltak a falak, jött a Feri, hogy ő csinálja meg a nádfödelet. Össze is vesztünk. A nádazás a legnagyobb élvezet az egészben. Meg a bebútorozás. Bodzabeléből vágtam szép, egyforma rudakat, egymáshoz ragasztottam, lett belőle mindenféle bútor.
Nem tehetek róla, hogy Picurka velem tud jobban játszani, Ferivel meg mindig csak veszekedtek.
Június 6.
Borzasztó, milyen nehezen ér véget az iskolaév! Még két teljes nap! Nem értem, miért nem hagyják el az utolsó hetet, hiszen ilyenkor már senkinek sincs ott az esze. Most azon gondolkozom, hogy ha az iskolaév két héttel rövidebb volna, akkor már a rövidebb vége előtt két héttel nem figyelne senki a tanításra.
Radó azt mondja, ha az iskolaév csak két hónapig tartana, és a vakáció tíz hónapig, úgy várnánk a tanévnyitót, mint a vakáció kezdetét. Úgy szeretném kipróbálni, hogy így van-e!
Egyébként apu ma bizalmasan megkérdezte tőlem, mit érzek, milyen lesz a bizonyítványom. Mondtam, ő nagyon meg lesz vele elégedve, mert ő szokta mindig az arany középutat emlegetni.
Erre megjegyezte, hogy ő azt mindig megvető és gunyoros hangsúllyal szokta emlegetni. Mire én azt mondtam, ne várja tőlem az ilyen finom árnyalatok megfigyelését. Mire ő méregbe gurult, és azt mondta, majd ad nekem Ramónát.
Most nem tudom, ezt hogyan értsem. Lehet, hogy anyuval megbeszélték: mindenképpen elengednek a Ramónára, akár szerzek játszótársat, akár nem? És apu most elszólta magát?
A bal térdemen van egy gyönyörű nagy horzsolás, amit foci közben szereztem. Majd este, ha anyu szörnyülködik rajta, megkérdem tőle, mi van Ramóna-ügyben.
Június 8.
Miénk az élet! Szabadok vagyunk! Nem is írok tovább, megyek krimit nézni. Holnap addig alhatunk, ameddig jólesik! Illetve amíg Picurka föl nem nyafog bennünket. Mert őneki még nincs szünet az óvodában.
Június 10.
Jaj, úgy ég a hátam! Radónak meg az orra égett le. Minden nyáron leég neki az orra, és egész nyáron hámlik.
Tegnap strandon voltunk Radóval. Majdnem odalett az új szemüvege, mikor beugrott vele a medencébe. Azután már nem is ugráltunk, hanem átmentünk a kis medencéhez, amire azelőtt rá sem szoktunk nézni, mert csupa kis vacak lány ficánkol benne. És folyton visítoznak. Most azonban érdekelnek bennünket az olyan Picurka formájú lányok.
Anyut ugyan nem kérdeztem meg − vendégek jöttek, és nem törődött a horzsolásommal, de úgy megsajnáltam Picurkát tegnap, mikor mi még Ferivel ott heverésztünk az ágyban, neki meg már föl kellett kelnie. Igaz, ami igaz, nélkülem csakugyan unatkozni fog szegény ott egyedül. Megitatja a kiscsirkéket, salátát vág a kiskacsáknak, és ha nem vágja el az ujját, akkor azzal is egykettőre elkészül, azután segíthet nagymamának meggyet magvalni vagy zöldbabot tisztítani. Hát ezért inkább megpróbálunk neki nyárra játszópajtást szerezni. Radó kitalálta, hogy hallgatóddzunk az olyan plédek körül, amelyeken Picurka formájú kisleányok szülei vagy nagyszülei ülnek. És ha találunk olyan felnőtteket, akik horgászásról beszélgetnek, akkor előbb megismerkedünk a hozzájuk tartozó kislánnyal, azután ővelük is, és – ahogy Radó mondta – megcsillogtatjuk előttük egy élményszámba menő és rendkívül olcsó nyaralás lehetőségeit.
Mielőtt elkezdtük volna a hallgatódzást, előbb egy fél óráig vitatkoztam Radóval azon, hogy kisfiúk is szóba jöhetnek-e. Elvégre én is fiú vagyok, és Picurka mégis nagyon jól el tud velem játszani. Erre Radó azt mondta, hogy az más. Az természetes, hogy az ember a testvérével jól eljátszik.
A Radó ezt azért hiszi, mert neki nincs testvére, aki elhordja az ember színes ceruzáit, és mindig csal a társasjátékokban. Meg a dominózásban is.
Egyébként mindegy volt, mert horgászásról semmilyen gyerekek szülei sem beszéltek. De hallgatódzni nagyon mulatságos volt. Hagy Radó mit hallott, azt nem tudom, de én hallottam egy néniről, aki arckrémet lopott egy önkiszolgáló boltban, meg egy pizsamáról, ami minden mosás után szélesebb és rövidebb lesz. Azt is hallottam, hogy egy lány a villamoson hagyta a kis unokaöccsét, egy másik lány meg olyan diós süteményt evett, amibe dióhéjat is daráltak. Mit is hallottam még? Tudom már: hogy egy
Rózsika néni folyton szimatolt, minek lehet olyan égett szaga, és csak órák múlva jött rá, hogy a lámpaernyő égett ki. Meséltek egy kisfiúról is, aki komondort kért a jeles bizonyítványért, és csak szájharmonikát vesznek neki.
Most egy félóráig azon töprengtem, én mit kérnék, ha jeles bizonyítványom volna. Talán egy mikroszkópot. Arra nagyon vágyom. Legjobban azon mulattam, hogy egy néni, aki ki nem állhatja a bajuszos férfiakat, majdnem elvált a férjétől, mikor az elkezdett bajuszt növeszteni, fis mikor már majdnem elváltak, a bácsi hirtelen leborotváltatta a bajuszát. Kiderült, hogy csak azért növesztette, mert gondolta, milyen nagy születésnapi öröm és meglepetés lesz, ha leborotváltatja azt a csúf csüngő bajszot.
Irtó jó volt hallgatódzni, de egyszer csak jött egy bácsi, és azt mondta, menjek be vele az irodába. Nagy csodálkozásomra Radó már ott ült, és nagyon morcos volt. Láttam ott még két másik bácsit is, nem tudom, mikor kezdték a napozást, de olyan barnák voltak, mint más a nyár végén. Azt mondták, hogy mi valami sorozatos tolvajlások gyanúsítottjai vagyunk. Táskarádiók meg nem tudom, mik szoktak eltűnni ott a strandon. Hiába mondtam, hogy másról
van szó, csak egyre jobban kiabáltak velünk. Radó lökdösött, hogy hallgassak, mert ezt úgysem lehet megmagyarázni. Így azután kilökdöstek bennünket az utcára. Ott olyan hőség volt, mint egy katlanban. És mi még nem is fürödtünk!
Nem baj. de legalább tudom, mivel fogom anyut meglepni, ha már nagyobb leszek, és nő a szakállam. Anyu ki nem állhatja a szakállas férfiakat. Kár, hogy nekem csak olyan sokára fog szakállam nőni. Lehet, hogy eladom apunak az ötletet.
Június 12.
Más években ilyenkor már réges-régen lent nyaraltunk nagymamáéknál. Feri már lement, mert azután edzőtáborba utazik, később pedig csónaktúrára mennek Novákkal. Anyuék szerették volna, ha Picurkát is leviszi magával, de Picurka nem akart nélkülem menni. Én meg nem tudom, mit csináljak. Játszótársat még nem találtunk, és úgy sajnálom Picurkát. Kópét is sajnálom. Már nemigen sétáltatja senki rajtam kívül, mert az őrsünkből majdnem mindenkinek van vidéken rokona. Igaz, hogy Dávid néniék nem bánják, ha nyárra magunkkal visszük, de előbb lakhatóvá kell tennünk a
Ramónát, hogy Kópét egyenesen oda vihessük, és ne kelljen
nagymamáéknál megszállnia. Félek, hogy játszana a kiscsirkékkel meg a kiskacsákkal, és nagymama nem örülne neki. Mikor Gombócka még kisebb volt, ő is szeretett a pipikékkel játszani, és a pipikék mind megsántultak.
Dédikét is sajnálom. Szegénnyel nemigen beszélget ám senki! Dávid néni nem ér rá, a többiek dolgoznak, fáradtak, nincs kedvük beszélgetni.
Az igazat megvallva, sokszor nekem sincs. De Dédike annyira várja, hogy odaüljek mellé, és meséljek neki a
Ramónáról meg a Dunáról, hogy kénytelen az ember
Néha Alizkát is kiviszem, ha Kópéval megyünk, csak az a baj, hogy ott, ahol Alizka játszani szeretne a homokozóban, nem szabad kutyával sétálni, ahol meg Kópé futkározhat kedvére, ott Alizka nem talál semmit, amivel játszhatna. Bár én a múltkor adtam neki dugókat a zsebemből meg ceruzákat, de nem kellettek neki. Hintázni szeretett volna.
Már Radó is nagyon türelmetlen. A szülei július elején indulnak Jugoszláviába. Érdekes, apuék is éppen akkor veszik ki a szabadságukat. Addigra már szépen be kellene rendezkednünk a Ramónán, mert majd biztosan meg akarnak bennünket látogatni. Sőt Radó azt mondja, az ő szülei is akkor tudnának igazán nyugodtan elutazni, ha előbb láthatnák, hogy ő hol nyaral. Én azért ezt nem hiszem.
Június 13.
Mindenki szidja a dugókat – a közlekedési dugókat –, pedig milyen hasznosak! Tegnap strandról jövet Radóval megálltunk nézni, milyen mérgesek az autósok, akik már húsz perce ott álltak besorolva a Múzeum körúton. Nevettünk is. Egyszer csak az egyik ócska Skodából kidugódott egy fej, és ránk kiabált, hogy inkább sírnánk, mint nevetnénk. Radó rögtön bocsánatot kért, mondta, hogy az ő mosolya nem kárörömből ered, hanem a helyzet humorából. Ezt mondta? Nem biztos, de valami ilyesfélét. Erre a fej visszabújt, és csak mérges morgást lehetett hallani, hogy ő is inkább horgászna, mint itt főne ebben a forróságban. Mikor azt a szót hallottuk, hogy horgászás, egyszerre, mintha összebeszéltünk volna Radóval, bedugtuk a fejünket a kocsi ablakán, és kérdeztük, van-e gyereke. Nagyon elcsodálkozott, és mondta, hogy van egy hétéves lánya. Erre elkezdtünk ugrálni, mint a bolondok, és Radó mondta neki, hogy tudunk egy szenzációs helyet, ahol horgászni is lehet meg egészen olcsón nyaralni.
A Zsiga – mert azután kiderült, hogy Zsigának hívják, és teherautó-vezető – erre már csak kiabálni tudott, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, majd visszajön értünk. Mert akkor már megindult a kocsisor.
Majdnem egy félórát vártunk ott a napon, ugyanis közben megint lett egy dugó, de akkor már nem tudtunk gyönyörködni benne, mert idegeskedtünk, hogy visszajön-e a Zsiga. És éppen amikor már Radó elővett egy forintot feldobni, hogy maradjunk-e, vágy menjünk haza, valaki tülkölt, persze csak egészen röviden. És már jött is az a nagy Skoda Combi, rettenetesen zörögve, és a Zsiga nyitotta az ajtót, hogy ugorjunk be. Csak akkor még nem tudtuk, hogy ő a Zsiga. És hogy teherautón jár. Elmentünk egy helyre, ahol parkolni lehetett, és akkor megbeszéltük a dolgot. Azaz jó hosszú ideig csak a Radó beszélt. Még előbb a Zsiga elmondta, hogy ő kicsoda, meg hogy született egy pici fiuk, és most valami nyugodt helyet keresnek, ahol víz is van, meg a gyerekekkel sem volna sok baj. Kiderült, hogy Zsiga még sohasem horgászott életében, csak mindig szeretett volna. Igen. Itt kezdte el a Radó a magáét mondani: hogy a dunaszigeti horgásztanyánál nyugodtabb hely nincs az egész világon, mert tavaly nem sikerült az ivadéktelepítés, a holtágakban nagyon kevés a hal, és a horgászok most inkább másfelé mennek. Erre a Zsiga kezdte lebiggyeszteni a száját, de akkor mar a Radó arról beszélt, hogy olyannak, aki még soha nem is horgászott, ez maga a paradicsom. Legalább nyugodtan gyakorolhat. Senki nem fogja kinevetni a rossz dobásait, meg hogyha a horga fűzfagyökérbe akad bele. És nem kell hallgatnia más horgászok hosszú előadásait arról, hogyan kell halat fogni.
Azt hiszem, a mi Zsigánkra ez tette a legnagyobb hatást. Azért mondom, hogy a mi Zsigánk, mert nagyon összebarátkoztunk. A Zsiga olyan, mint egy bokszoló, ha este találkoznék vele a sötét utcában, megijednék tőle. Pedig az arca szelíd, olyan, mint a kisfiúké. Csak a nyaka! Meg a válla! Meg az öklei! Radóval el is kezdtünk bokszolni, hogy mi is ilyen nagyok és erősek legyünk.
Hol is hagytam abba? Persze, Zsigánál. Borzasztóan megörült ennek az egész horgásztanyaötletnek, mert kiderült, hogy a felesége meg a lánya, akit mi Picurka játszótársának szánunk, már hetek óta rágja a fülét a nyaralás miatt. Így aztán, ahogy voltunk, kezünkben a vizes fürdőnadrággal, akkor rögtön levitt bennünket Dunaszigetibe, mert meg akarta nézni a horgásztanyát. Útközben záport kaptunk, és akkor tudtuk meg, hogy az ablaktörlőt spárgával kell rángatni. Úgy kellett Radónak, miért akart mindenáron ő elöl ülni? Rángathatta a spárgát, ahogy Zsiga számolt, hogy: „egy-kettő, egy-kettő”!
Nagymamáék nem tudtak hová lenni a csodálkozástól, hogy jön egy nagy zörgés, csörömpölés, és mi kászálódunk ki belőle a Radóval. Azt hitték, ott is maradunk. Nagyon csalódtak, mikor mondtuk, hogy csak egy órára hozott le bennünket a Zsiga. Nagymama mindenfélét kérdezett, hogy
mi van anyuékkal, Picurka hogy van, nem penészedett-e meg az eperlekvár, amit küldött, meg ilyeneket. Mondtam, hogy mindenki jól van, és semmi sem penészedik, azután rohantunk Radóval fürdeni. Ha tudtuk volna, hogy a Dunába fürödhetünk, nem dobtuk volna ki délelőtt a pénzt azért, hogy megmártsuk magunkat egy zsúfolt medencében. És itt nem kell előtte zuhanyozni sem, az ember a ladikból rögtön fejest ugorhat.
Zsiga is jött velünk fürdeni, csak előbb megnézte a horgásztanyát. Nagyon tetszett neki, mert olyan kihalt. Talán csak két szobában laktak, a többi mind üres. Zsiga majd a feleségének is kiváltja a horgászjegyet, és akkor kapnak egy jó kis szobát, emeletes ágyakkal. Radó mondta, hogy a
Ramónán nekünk is emeletes ágyban kellene aludnunk, de
én nem hiszen, hogy van ott emeletes ágy. Meg akkor mikor használjam a gyönyörű új hálózsákomat, amit karácsonyra kaptam? Feri szerette volna elkérni az edzőtábor előtt, de nem adtam oda neki. Még egyszer sem aludtam benne!
Most már nem is írok tovább, mert iszonyú sok dolgom van!
Június 15.
Kedves naplóm, már nem sokáig leszel szárazföldi napló! A hét végén Zsiga teherautón levisz bennünket Szigetibe Kópéval együtt, Radó papája is levitt volna bennünket, de egyrészt Kópé hátha összeugrálná az üléseket, másrészt pedig akkor látszana, hogy Radó csak a tizedrészét viszi le annak, amit a mamája összekészített neki. A fölösleges pizsamákat, ingeket meg törülközőket meg mit tudom én, miket, majd nálunk dugjuk el.
A bizonyítványomért majd anyu megy el, mint rendesen. Azért nem lesz olyan rossz, mint más években, hála Radó törött szemüvegének. Az apró betűket például még soha életemben nem olvastam el, csak az idén, az ő kedvéért.
A legközelebbi sorokat már a Ramónán fogom hajóra vetni. Most csak próbaképpen leírom: „Kelt a Ramónán…”
De gyönyörű! Június 18.
Jaj, elfelejtettem leírni, hogy kelt a Ramónán. No mindegy, akkor is hajónaplót írok!
És legalább nem kell mindennap azzal kezdenem, hogy: „Kelt a Ramónán.” Az unalmas volna.
Most nem tudom, hol kezdjem. Ott, hogy „itt, ahol e sorokat írom, a fűzfalombok vetnek árnyékot a papírra”, vagy ott, hogy „mikor elindultunk Pestről…”
Hol is kezdjem? Azt hiszem, Pesttel. Mert ott is annyi minden volt. Tulajdonképpen kétszer indultunk. Zsiga olyan rendes volt, hogy mikor a feleségét levitte Szigetibe, megmutatni neki, hol fognak nyaralni, bennünket is levitt Radóval. Így egy teljes napunk maradt arra, hogy fölkészüljünk Kópé elhelyezésére a Ramónán. Igaz, mikor először megpillantottuk a Ramónát, nem gondoltuk, hogy ott egy kutya ellakhat. Emberekről, azaz rólunk nem is szólva. A Ramóna olyan öregnek és korhadtnak látszott, hogy alig mertünk fölmenni rá. Radót küldtem előre, mert ő könnyebb, mint én. Miután a fedélzet nem szakadt be alatta, én is fölmásztam.
Tulajdonképpen először nem is látszott hajónak. Csak sok-sok rücsköt láttunk mindenfelé meg rozsdát. Igaz, az orrát, ami nekinyomódott a partnak, teljesen benőtték a földiszeder indái. Mondta is a Radó, milyen jó dolgunk lesz, ha már érik a szeder.
Sajnos az még soká lesz!
Most először le kell rajzolnom, tulajdonképpen hol is van a Ramóna. A hely nagyon szép. Radónak a szeme-szája elállt, pedig ő már járt a Tátrában is. Ott, a Zuhogónál – úgy hívják azt a helyet, majd mindjárt leírom, hogy miért – akkora fűzfák állnak a parton, mint egy-egy templom. Az ágaik leérnek egészen a földig, és ha az ember alámegy egy ilyen fűzfa alá, és fölnéz, egy darabig nem is tud szólni. Radó elnevezte őket Fenséges Fűzfáknak.
Nagyon öregek lehetnek.
A Zuhogó egy olyan kőgát, ami csak egymásra dobált kövekből van. Áradáskor átfolyik rajta a víz. Vagyis inkább átzuhog. Azért is hívják Zuhogónak. Olyankor az ember egymás szavát sem érti ott. A közepe táján a halászok szétrakták a köveket, úgyhogy alacsony vízállásnál is át lehet vergődni rajta ladikkal.
A Zuhogó alatt rettenetes mély lehet a meder, mert a lezuhogó víz kimosta. Ezt nagyapa mondta nekünk, és azt is mondta, hogy ott ne ugráljunk.
A Zuhogó fölött nem mély a víz, ott jól lehet fürdeni. Mikor nincs árvíz, akkor a holtágak vize mozdulatlan. Akárcsak a tükör. És teljesen zöld. Mondtam is Radónak, hogy a vizet nézze, de ő folyton csak a Ramónára bámult, pedig azon igazán nem volt más látnivaló, mint amit már írtam: a sok rücsök meg a rozsda.
Azért mikor körülnéztünk, sok érdekeset találtunk rajta. Először is az orrán – igaz, hogy teljesen beborítva földiszederindákkal – a kormányzói kabin. Ezen mindjárt össze is vesztünk, mert mind a ketten ott akartunk aludni, de abban a pici, háromszögletű kabinban csak egy hálózsáknak – vagy inkább egy háromnegyed hálózsáknak volt hely. Radó azzal érvelt, hogy ő a rövidebb, meg különben is a
Ramóna kedvéért maradt itthon Jugoszláviából, hát igazán
választhat ő. Erre kénytelen voltam megengedni neki, hogy válasszon. Később nagyon örültem, hogy azt a pici kabint választotta, mert a Ramóna végében találtunk egy kétszer akkor kabint, amiben nemcsak hogy a hálózsákom fér el kényelmesen, de még a Kópé is.
Nagyon örültünk, hogy a Kópénak is találtunk helyet. Ajtaja ugyan egyik kabinnak sem volt, és az enyémnek a petéjéről hiányzott egy csomó deszka. Lehet, hogy a Radóéról is, de az a földiszeder miatt nem látszott.
Tovább aztán nem is nézelődtünk, mert nagyapának megígértük, hogy hamar visszavisszük neki a ladikot, csak éppen a hajófenékbe másztunk le. Az eleje, ami a parton feküdt, száraz volt, de a másik fele teli volt fekete vízzel meg békákkal.
Nagymamáéknak akkor még nem szóltunk, hogy nem náluk fogunk nyaralni. És milyen jó, hogy nem szóltunk! Nagymama kétségbeesett volna, hogy nekünk már nem jó az ő kis háza meg az ő egyszerű főztje – mindig ezt szokta mondani, ha anyuék az üzemi üdülőbe szeretnének beutalót kérni. Pedig anyuék igazán nem azért, mintha nem éreznék
