James Lear - A Hátsó Bejárat

J

AMES

L

EAR

A hátsó bejárat

Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014

A fordítás alapjául szolgáló mű: James Lear: The Back Passage

Fordította FARKAS MELINDA

I.

1925 nyarának legmelegebb napja volt, a hőmérő higanyszála jóval harminc fok fölé kúszott – tehát a feltételek nem voltak kifejezetten ideálisak arra, hogy elegánsan felöltözve szűk, kényelmetlen helyen szorongjak más, felhevült testű emberek társaságában. Én azonban ezt a hétvégét egy vidéki házban töltöttem, ahol az előre megszervezett játékok hozzátartoztak a nap programjához, így – a többi vendéggel egyetemben – engednem kellett a házigazdák szeszélyeinek. Sir James Eagle és felesége, Lady Caroline azt eszelte ki, hogy a szardíniásdoboz néven ismert játékkal fogjuk múlatni az időt.

Ahonnan én származom, ott a szardíniát azok eszik, akik drágább halakat nem engedhetnek meg maguknak. 1925-ben azonban távol voltam az otthonomtól. Az angliai Norfolk északi partja, ahol azon az augusztusi délutánon fulladoztam a hőségtől, igencsak messze van a Massachusetts állambeli Bostontól, ahol születtem, és ahonnan egy éve jöttem el, hogy tudományos továbbképzésben vegyek részt a Cambridge-i Egyetemen.

Elnézést a hosszas kitérőért; amit érzékeltetni akartam, hogy a lépcső alatti szekrényben – valami olyan helyen, ahol általában a krikettütőket és az esőkabátokat tartják – szorongtam Harry „Boy” Morgannel, a legjobb cambridge-i cimborámmal. Harry atléta volt, evezős, nem túl jó tanuló, a ház ifjú hölgyének vőlegénye. Olyan valaki, akinek a hosszú, merev pénisze hamarosan utat talál egy másik férfi szájába, nevezetesen az enyémbe. „Boy” Morgan a mindig friss és üde megjelenésének, nyúlánk alkatának, mindenkori vidámságának, valamint annak köszönhette a becenevét, hogy

nagyon könnyen elpirult. Már azóta álmodoztam róla, mióta először megláttam: egy felfordított csónakot vitt éppen az Isis partján. Karjait a feje fölé emelte, izmainak vonalai szépen kirajzolódtak; hónalja nedves volt az izzadságtól, és a szőr összetapadt benne. Az edzéshez viselt inge és rövidnadrágja szintén csutakos, a kimelegedett sportoló bukéja félreismerhetetlen. Ha ennyi nem lett volna elég, még rám is mosolygott – egy pajkos és bizalmat ébresztő vigyor, amelyhez hasonlót nem túl gyakran kap a városba csöppent jenki a cambridge-i polgároktól, akik szeretik ugyan az Újvilág pénzét, de már az amerikai modorért nem rajonganak.

Aznap, ott a folyóparton megfogadtam, hogy Boy Morgant egyszer mindenképpen megszerzem magamnak, és ebben még az ő butasága vagy kelekótyasága sem gátolhat meg. Sőt, még az sem, hogy nem sokkal korábban jegyezte el az elragadó és kedves Miss Belinda Eagle-t, az egyik csapattársunk húgát. Az offenzívát a cambridge-i sörözőkben elfogyasztott ebédekkel kezdtem, amelyeket rendszerint langyos, cambridge-i sörrel öblítettünk le. A Cam vizén csónakázással töltött délutánokon és azokon a hosszú estéken folytattam, amikor a szobámba zárkózva próbáltam elmagyarázni neki az iskolai anyagból mindazt, ami számomra könnyű volt, de rajta már kifogott.

Végre, a hosszú vakáció idején megkönyörült a magányos külföldin, és elintézte, hogy engem is meghívjanak az elegáns Drekeham Hallba, az Eagle család otthonába – egy kőhajításnyira az észak-norfolki tengerpart omladozó szikláitól –, ahol az első alkalommal tapasztalhattam meg igazán közelről az angol felsőosztály életét. És most itt, a lépcső alatti dohos kis helyiség sötétjében az ostromlásom sikerrel kecsegtetett. Csak a trófea lebegett a szemem előtt; a kimelegedett atléta pézsmaillatát elnyomta a Wellington csizmák és a lenolaj átható szaga. Elképzeltem Morgan kivörösödött arcát, a picit nyitott ajkait és a brillantinozott haját, ahogy a homlokába hullik. Láttam magam előtt a sápadt, magas homlokán lüktető eret, ahogy megdagad, úgy, mint akkor, amikor

nekifeszül az evezőknek, és persze a péniszét, amelyet már olyan sokszor megfigyelhettem az öltözőkben, vagy amikor meztelenül fürödtünk a folyóban (hány ilyen fürdőzéses délutánt szerveztem már!), teljesen keményen, készen arra, hogy valaki bekapja, és minden négyzetcentiméterét ízlelgesse.

Kérdezhetik, hogyan sikerült idáig eljutnom. Alig tettem érte valamit; a kor erkölcse és illemszabályai végezték helyettem a munkát. Ketten laktunk egy szobában, természetesen, mint két egyedülálló férfi vendég Cambridge-ből. Erre számítani is lehetett, mivel barátok voltunk. Az első éjszakán Morgant sokáig ébren tartottam, beszélgettünk az elragadó lányról, aki hamarosan a menyasszonya lesz, a jövőbeni reményeiről és aktuális csalódottságairól. Annak idején a fiatal férfiak nem beszéltek nyíltan a szexről, még a legközelebbi barátaik társaságában sem, de Morgan a kérdéses testrészek említése nélkül is remekül vázolta a helyzetet, amiből megtudtam, hogy annyi nemi vágy feszül benne, amennyit egy húszéves atlétáról jogosan lehet feltételezni. Azon a – mint ahogy később kiderült, végzetes – pénteken, az ebédnél gondoskodtam róla, hogy Morgan kicsit több rajnai bort igyon, mint amennyit eredetileg szándékozott; szomjas volt, és azt mondtam neki, hogy egy ifjú számára nincs jobb szomjoltó, mint egy nagy pohár, hideg fehérbor.

Így történt tehát, hogy egy dohos szekrényben találtuk magunkat: két enyhén spicces fiatal férfi, akik egymáshoz szorulva próbálják elkerülni a rájuk vadászó csoport figyelmét. A szekrény ajtaját csak úgy tudtuk bezárni, hogy Morgan átnyalábolt engem hosszú lábaival a lehető legidétlenebb (de számomra igencsak kellemes) testhelyzetben. Miután becsuktuk az ajtót, egy kicsit még mozgolódtunk, és Morgan végül már lovagló ülésben volt rajtam, miközben én félig ültem, félig pedig feküdtem, hátamat a kirándulásoknál használt takaróknak támasztva. Ebben a helyzetben nagyon könnyű volt elérnem, hogy a karom véletlenül – de még milyen véletlenül és váratlanul – a barátom combja és az én derekam

közé szoruljon. Ahogy határozott mozdulatokkal megpróbáltam kiszabadítani, a kezem végül Morgan lágyékán kötött ki. Az ő meglepetésére, de nem az enyémre, ez az érintkezés váratlanul erekciót váltott ki nála.

– Hé, öregem – suttogtam –, már így is épp elég szűkösen vagyunk itt, és erre még az a bizonyos dolog is több helyet követel magának.

Megszorítottam a péniszét a kék flanelnadrágon keresztül, hogy egyértelművé tegyem, miről beszélek. (Bár egészségügyi szakon tanult, tehát ismerte az anatómiát, olykor mégis lassan kapcsolt a témában.)

– Nem tudom, mi a baj velem – mondta, és örömmel töltött el, hogy a hangja rekedtes a zavarodottságtól és a vágytól.

– Talán a meleg okozza – válaszoltam. – Az lehet. A meleg…

– És talán a bor.

– Igen, hogyne. Természetesen, a bor.

Megmozdította a csípőjét, de nem tudott felállni vagy leszállni rólam. Talán nem is akart igazából, mivel ahogy a csípőjét forgatta, az egyre duzzadó nemi szervét még erősebben nyomta a kezembe, és közben feljebb is csúszott: már a bordáimon ült. Még jó, hogy erős és masszív felépítésű bostoni vagyok, különben az izmos evezős combok összenyomtak volna.

– Mi az ördög – mondtam –, mintha egy vasrudat lógatnál itt le. Kissé kockázatos volt közvetlenül a péniszére utalni, de reméltem, hogy a rajnai bor megtette a hatását. Így is volt; Morgan nem volt hozzászokva az alkoholhoz, főként nem ebédidőben, és úgy tűnt, örül, amiért a beszélgetés témája új irányt vesz. További rizikót már nem vállaltam; elég egy rossz mozdulat, és a régóta áhított zsákmányom még eliszkol, mit sem törődve a szardíniavadászokkal.

– Annyira kényelmetlen itt – mondta, és mocorogni próbált. Egy olyan sokat tapasztalt ember számára, mint én, a csípő ilyetén hirtelen mozdulatairól tudtam, hogy a szexuális kielégülés iránti

heves vágyat jelzik. Én magam is teljesen felizgultam azóta, hogy bemásztunk a szekrénybe. Óvatosan megemeltem a derekamat.

– Talán hátra kellene dőlnöd – duruzsoltam. Ment minden, mint a karikacsapás. Ahogy lejjebb ereszkedett, Morgan két dolgot ért el. Először is azt, hogy a feneke érintkezésbe került a lágyékommal, és az elfojtott sóhajból arra következtettem, sejti, mibe ütközött a farcsontja. Másodszor pedig, a saját nemi szerve a korábbinál is hevesebben feszült a nadrágjában.

– Te jó ég…

Hangja félig suttogás, félig nyögés.

– Csak egy pillanat – mondtam, és mindent feltettem egy lapra. – Mindjárt kényelmesebbé teszem a helyzetedet.

Szabadon lévő kezemmel elkezdtem kigombolni a sliccét; semmi ellenállás. Amikor végre kihúztam a bent már fuldokló péniszét, Morgan mintha megnyugodott volna, és egy apró sóhajtás kíséretében hátradőlt. Szerintem mostanra már értette, mi is volt az igazi célja a sörözőben töltött éjszakáknak és a meztelen úszkálásoknak a folyóban. Felhúztam a térdem, hátát megtámasztottam a combommal; újra csak hálás voltam a tornateremben és a csónakokban edzéssel töltött órákért.

Mihelyt a farka kiszabadult, tudtam, hogy nyerésre állok. Erekciója még nem volt teljes; csak akkor lesz kőkemény, ha munkához látok, de egyelőre csak hagytam, hogy a szépség a tenyeremben pihenjen, majd finoman ráfújtam. A hűvös levegőtől úgy megugrott, mint egy éppen kifogott törpeharcsa. Összefutott a nyál a számban.

– Tedd arrébb a kövér feneked! – mondtam.

(Morgan mindig szórakoztatónak tartotta az amerikai szóhasználatomat, és gyakran idézgette ebéd közben.) A hátsója persze egyáltalán nem volt kövér – valójában inkább két kis dinnyére emlékeztetett –, de a barátom azt tette, amire kértem. Feljebb küzdötte magát, így én is kiszabadultam, de a művelet zajosra sikeredett. Szerencsére senki nem volt a közelben. Most már én

voltam a helyzet ura. Morgan letérdelt, aztán a sarkára ült, fölfelé ágaskodó pénisszel. Meglehetősen kényelmetlen pózban, a krikett-kellékek közé fúródva sikerült lehajtanom a fejem a megfelelő magasságba. A barátom férfiassága csupán tíz centire volt az ajkaimtól… Vettem egy nagy levegőt, és kiélveztem a vadászat, Morgan ártatlanságának utolsó pillanatait. Már csak négy centi… kinyitottam a szám, hogy befogadjam, amit kapok. Két centi… picit kinyújtottam a nyelvem. Ez volt az első próbálkozás, hogy kapcsolatba kerüljek a makkjával… Az első, alig érezhető érintés eredményeként mindkettőnk testét elektromos izgalom járta át. Morgan hirtelen nagy levegőt vett. Ilyen hamar visszazökkent volna? Utána egy hosszú sóhaj.

– Ó, igen…

Meleg és nyirkos keze a fejemre siklott, és beletúrt a rövidre nyírt, barna hajamba.

Ám ekkor, amikor éppen elfogyott a kettőnk közötti távolság, és felkészültem, hogy Morgan péniszét olyan helyre juttatom (történetesen, a számba), ahol az még sohasem járt, vérfagyasztó sikoly hallatszott.

Megdermedtünk. Farka az alsó ajkamon volt éppen, és már a nyelvemen éreztem az első örömcseppet.

– Mi a fene…

Nem volt ideje befejezni a kérdést. Egy újabb rémült és kétségbeesett kiáltás, ezúttal közelebbről, rohanó lábak, zihálás, a kitörő hisztéria hangjai.

Vonakodva, de elengedtem Morgan péniszét, visszagyömöszöltem a nadrágjába, és kirontottam a szekrényből. Hagytam, hogy a barátom egymaga birkózzon meg a gombokkal a sötétben.

A lépcső tetején Boy Morgan menyasszonya, Belinda Eagle állt. Az iszonyatos rémület hatására széttúrta a haját, szeme tágra nyílt, és vadul szikrázott, épp egy újabb visításra készült.

Az első, gyorsan elhessegetett gondolatom az volt, talán valahogy meglátta, hogy a barátja pénisze éppen a számban van. De ez

lehetetlen; az angol vidéki házakban nincsenek kémlelőnyílások, ilyesmi csak regényekben van, ráadásul az első sikoly több méter távolságból jött, talán a lépcsőfordulóból.

Mivel biztos voltam benne, hogy a csintalankodásom észrevétlen maradt, eljátszottam a bátor amerikait.

– Mi történt, Miss Belinda – kérdeztem, még mindig Boy Morgan sós előnedvét ízlelgetve a nyelvemen –, mi a baj?

A lány rám nézett, halványkék tekintete kifejezéstelen, pupillája összeszűkült. Azon tűnődtem, hogy nem tartozik-e ő is a kokainkedvelők titkos táborába, akikről az újságokban olvastam.

Egy ideig mozgott ugyan a szája, ám hang nem jött ki rajta; csak reméltem, hogy nem akar újra sikítani.

– Ő tényleg… – Igen?

– Istenem! Hát ő tényleg…

Micsoda? Homokos? Amiért valaki megszopogatta a farkát? Mert élvezte? Mert kívánta?

– Mi a gond, Belinda? Ő tényleg micsoda? – Ő teljesen…

Ekkorra már Morgannek sikerült begombolnia a sliccét, valamennyire (de messze nem tökéletesen) eltakarta az erekcióját is, és bátortalanul kilépett a szekrényből.

– Belinda! Kedvesem!

Ahogy Belinda megpillantotta a szerelmét, rémülete mindjárt kezelhetőbbé vált.

– Ó, Harry!

Botladozva a fiú felé lépett. – Ő… halott!

Ahogy kimondta, ájultan omlott Morgan karjaiba, mintha csak egy londoni színmű jelenetét adná elő.

Drekeham Hall pillanatokon belül teljesen felbolydult. Belinda alighogy kimondta a megdöbbentő szavakat, máris minden irányból özönlöttek a rendőrök, és teljesen ellepték a házat. Szívesen

látogattam el a West End-i színházakba, ha alkalomadtán eljutottam a fővárosba, különösen a bohózatokat kedveltem. Mindig komikusnak tartottam, hogy az angol rendfenntartók milyen gyorsan jelennek meg a helyszínen, másodpercekkel a bűncselekmény elkövetése után. Sosem gondoltam volna, hogy valóban ez a helyzet. Most azonban a saját szememmel győződhettem meg a brit rendőrség elképesztő hatékonyságáról. Hárman a főbejáraton át érkeztek, ketten a konyhába vezető lépcsőn, ketten pedig a park és a kert irányából. Az előcsarnok körkörös mintázatú, mozaikcsempével burkolt részén gyűltek össze (minden olasz márványból; Sir James Eagle adott a környezetére). Én madártávlatból, a felső lépcsőfordulóról figyeltem az eseményeket.

Maga Sir James is kijött a dolgozószobájából, és ahhoz a rendőrhöz fordult, akit a parancsnoknak véltem.

– Őrmester – kezdte azon a hangon, amivel vélhetően a parlament alsóházának képviselőit szokta csitítani –, valami borzalmas baleset történt.

– Igen?

A rendőrtiszt nem tűnt túlságosan meglepettnek.

– Egy fiatalembert a legborzalmasabb körülmények között találtunk meg.

– Holtan, Sir James? – Holtan, őrmester úr. – Az illető neve, uram?

Úgy tűnt, mintha Sir James egy pillanatig habozna, de végül megszólalt:

– Reginald Walworth. Reg néven ismert, úgy gondolom. – A ház vendége, Sir James?

– Igen, meghívtuk ide, Drekeham Hallba. Borzalmas. A lehető legborzalmasabb…

Kezével eltakarta a szemét, és hátat fordított a hét rendőrnek. Az egész először egy jól elpróbált, színpadias, bánatot kifejező mozdulatnak tűnt, ám a megfigyelőhelyemről jól látszott, hogy Sir

James vonásait őszinte kétségbeesés torzítja el. Tekintetében fájdalom tükröződött, arckifejezése pedig olyan volt, mintha valami nagyon keserű orvosságot vett volna be éppen. Mélyet lélegzett, hogy összeszedje magát, felnézett egy pillanatra, tekintetünk találkozott. Sir James Eagle parlamenti képviselő a negyvenes éveiben járt. Korábban maga is a cambridge-i evezősklub tagja volt, és a közhivatal ellátásával járó ráncok ellenére, még mindig nagyon jól tartotta magát. Elkapta zavarodott pillantásom, de nyomban el is fordult, és a rendőrökhöz intézett pár szót.

– A holttest a dolgozószobámban van, uraim, ahol… megtaláltuk. Követnének?

– Hogyne, uram.

Ezután Sir James vezetésével a teljes szakasz megindult fölfelé a lépcsőn. Az őrmester után párban lépkedtek a többiek. A falnak lapultam, hogy utat engedjek nekik, és azon tűnődtem, vajon minden vidéki házban elkövetett gyilkosság kivizsgálása ilyen precizitással zajlik- e. (Annyira azért nem voltam zavarban, hogy ne vegyem észre, hogy az őrmesterrel együtt legalább ketten milyen jóképűek, és hogy minimum négyen közülük elismerő pillantással néztek végig rajtam, ahogy elhaladtak mellettem a lépcsőfordulóban. Talán még mindig kidudorodott a nadrágom.

A menet eltűnt a folyosón, abba az irányba, ahonnan először hallottuk Belinda sikítását. Nagy kedvem lett volna követni őket, hogy bepillantást nyerjek a rejtélybe, de a jó modor visszatartott. Még Amerikában sem avatkozunk bele személyes tragédiákba, és jól tudtam, hogy a kíváncsiskodást mélyen visszataszítónak tartják itt, Drekeham Hall falai között.

Érdeklődésem azonban fölébredt, olyannyira, hogy majdnem megfeledkeztem Boy Morganről, aki eközben már a szőnyegre fektette szerelmét, és egyik lábáról a másikra billegett, hiszen a merev pénisze miatt elég kellemetlenül érezte magát. A fiatalság és a sport remek kombináció: még egy váratlan haláleset sem tudja csitítani a vihart az ifjú férfi nadrágjában.

Most fogós, a szó szoros értelmében kemény problémával kerültem szembe. Sejthetik, hogy énem egyik fele semmit nem akart jobban, mint kihasználni a házban támadt zűrzavart, és becsalogatni Morgant a hálószobába, hogy ott az egész délutánt a szeretkezés gyönyöreivel tölthessük. Viszont a másik fele ki akarta deríteni, hogy mi történt valójában a parlamenti képviselő, Sir James Eagle dolgozószobájában; ahhoz, hogy ezt megérthessék, egy kicsit többet kell eláruljak magamról.

Bostonra erif”>Bi gyerekként kereskedő szüleim mellett kényelmes jólétben nőhettem fel, így hát én, Edward Mitchell, határozottan a függőjévé váltam a detektívregények olvasásának. Ez volt az első szerelmem. Hétévesen olvastam Conan Doyle A brixtoni

rejtély című írását, és attól kezdve faltam a műveit. A könyvtárakat

járva más tehetséges írókra is rábukkantam. Ilyenek voltak például G. K. Chesterton, Wilkie Collins vagy az ígéretes angol írónő, Agatha Christie. Természetesen hűséges maradtam Doyle-hoz, ám ahogy férfivá cseperedtem, és egyre több időt töltöttem a tanulmányaimmal és a sporttal, rájöttem, hogy szinte mindegyik bűnügyi történet kikapcsolódást jelent, legyen az bármilyen ponyva is. Olcsó kiadványokat már pár centért meg lehetett vásárolni, és ha holttest meg rendőr is volt bennük, máris ott álltam a sorban, és egy éjszaka alatt kivégeztem őket (hacsak nem volt társaságom, amikor is valaki másban végeztem).

Megérthetik tehát, hogy a kis Teddy Mitchell mindenképpen magándetektív akart lenni. Akárcsak Doyle, én is orvosi tanulmányokat folytattam, és büszke voltam rá, hogy a törvényszéki részleteket is észre tudom venni. A képmutatást is megéreztem, tehát el tudtam választani az igazságot az emberek által beállított tényektől. Erre a képességemre talán a tízes éveim végén tettem szert, amikor fölfedeztem, hogy a bostoni középosztály irodáiban, nappali szobáiban, könyvtáraiban és sportlétesítményeiben olyasmik történnek, amiktől még az alapító atyák is elpirulnának. Első komoly szeretőm, egy befolyásos bostoni üzletember, kétszer olyan idős volt,

mint én, ám ez nem akadályozott meg minket abban, hogy közel három évig minden lehetőséget kihasználjunk, ami csak kínálkozott a kefélésre. Védőszárnyai alatt, ahová csak néztem, gyönyört találtam. Nem éreztem szégyent, jóképű voltam, és tehetséges, és ez a három jellemvonás olyan kombináció, ami senkit sem hagy hidegen.

Hogy rövidre fogjam, huszonkét éves, tudományos továbbképzésen részt vevő orvostanhallgatóként két szenvedélyemnek éltem: a farkamnak és a bűneseteknek. És itt, Drekeham Hall falai között mindkettőt megtaláltam. Melyiket válasszam?

Biztosra vettem, hogy az egyik összejön: Morgan egy darabig nem számíthat semmiféle élvezetre a sokkos állapotba került kedvesével, és éppen eleget kóstolt abból, amit én tudok nyújtani neki ahhoz, hogy még többet akarjon majd. Ami a másik dolgot illeti, az olvasmányaimból tudtam, hogy egy nyomozó akkor követi el a legnagyobb hibát, ha hagyja kihűlni a nyomot. Addig kell összegyűjteni a bizonyítékokat, amíg minden friss, és ilyenkor nagy valószínűséggel találunk is valamit, ami elkerülte mások figyelmét, bennünket azonban elvezet a megoldáshoz.

Ilyen gondolatokkal indultam el a folyosón, és feltett szándékom volt hallgatódzni; de csak azt követően, hogy biztosítom a későbbi orgazmusomat. Odaléptem Morganhez, a lépcsőforduló falához nyomtam, megragadtam a még mindig merev ágyékát, és szájon csókoltam. Merész cselekedet volt, amit normál körülmények között soha nem kockáztattam volna meg, de a gyilkosság hangulata valahogy felbátorított. A barátom nem húzódott vissza, és nem is lökött el magától. Egyszerűen csak állt, félig nyitott szájjal, alsó ajkán pár csepp nyál (az övé vagy az enyém?), tekintete csillogó – talán zavarba ejtette a tudat, hogy nem sokkal ezelőtt még az ő pénisze volt a most őt csókoló számban.

Jól van, nem fog elárulni.

Még mindig mosolyogva a sikeres letámadás emlékétől, épp befordultam a sarkon, amikor furcsa, baljóslatú érzésem támadt:

mintha valaki más is ott lenne még. Valaki, aki a semmiből jött elő. A „baljóslatú” kifejezést nem csak utólag találtam helyénvalónak. Valóban volt valami vészjósló abban, ahogy Leonard Eagle, Sir

James öccse, az Eagle család bajkeverő, legfiatalabb tagja hirtelen megjelent. Koránál kétszer idősebbnek látszott; bár csak 25 éves volt, az élet máris nyomot hagyott az arcán. Tekintete új jelentést adott a valamit ismerni szavaknak. Kivételesen vékony volt. Akár aszottnak is lehetne nevezni, ha a nyeszlett testalkatához nem járul olyan rendkívüli elegancia, amely férfiak és nők szemében egyaránt nagyon vonzóvá tette. A haja hosszabb volt, mint amit a kor divatja megkívánt volna, hátrafésülte a homlokából, és a fürtök a tarkójánál hullámossá váltak. Öltözéke is elegáns volt. Egyesek akár ficsúrnak is tarthatták volna, mivel a szabó a deréktájon elkeskenyedő kialakítással kihangsúlyozta Leonard nőies vonalait, a karmazsinvörös selyembélés pedig ügyfele ízlését mutatta. Ehhez képzeljük még hozzá a gondosan manikűrözött és felékszerezett kezeit, a bódító illatot, és máris előttünk van Leonard Eagle vámpírszerű, szép és nőiesen vonzó alakja. Azt suttogták, hogy Leonard komoly „teher” a bátyja számára, akit gátlástalanul pumpol, és akinek a befolyását kihasználva kerülheti csak el a galibákat. Unokaöccse, Rex, Boy Morgan és a többi cimbora nem volt valami nagy véleménnyel róla, ami engem egy kissé zavart és felháborított.

Leonard Eagle nesztelenül lépkedett puha bőrcipőjében, gyenge mozdulattal megfogta a könyököm, és megindult velem lefelé a lépcsőn – éppen az ellenkező irányba attól, ahol én a rendőröket kerestem volna.

– Borzalmas esemény, nagyon sajnáljuk – suttogta, piros ajkát igencsak közel tolva a fülemhez. – Reméljük, hogy a vendégeink nem borulnak ki emiatt túlságosan. – Megpróbáltam kitartani az eredeti tervem mellett, ám ő meglepően erős volt. – A mama javasolta, hogy vezessem magát körbe a kertben, és mutassam meg a lovakat is.

– Lady Caroline számára annyira lesújtó ez az egész. – Igen…

Mit tehettem volna? Nem fokozhattam Eagle mama gyötrelmeit még én is. Hagytam tehát, hogy Leonard lefelé vezessen a lépcsőn, ám előtte még észrevettem a folyosón, hogy épp ott, ahol a rendőrök sora megállt, egy szekrényajtó nyitva maradt. Ugyanolyan szekrény volt, mint amilyenben nem sokkal korábban megízleltem Boy Morgant. Cipő, újságok és teniszlabdák hevertek előtte olyan összevisszaságban, mint amikor valaki hirtelen kiránt valamit, és azzal együtt jön egy csomó más dolog is.

Kiránt valamit – vagy valakit.

Még mindig hátrafelé meresztgettem a szemem, hogy megjegyezzek minden részletet, amikor Leonard Eagle pár egyszerű szóval magára vonta a figyelmem.

– Úgy tűnik, hogy maga és Boy Morgan remekül kijönnek egymással.

Nem jövök egykönnyen zavarba, így most is megőriztem a nyugalmamat, a hangjából érződő, burkolt célzás ellenére. Valaki mégiscsak kifigyelt volna minket?

– Igen – válaszoltam túlzott kedélyességgel –, Morgan remek ember. Nagyszerű cimborám az egyetemen.

– Biztos vagyok benne… – próbálkozott, de nem akartam bekapni a csalit. – Nekem is remek cimboráim voltak Cambridge-ben…

Határozottan jól tudtam alakítani a blöffölő jenkit, és Leonardnak nem volt semmi oka rá, hogy gyanút fogjon az igazi természetemet illetően, ami nagyon különbözött az övétől. (Leonard annyira indiszkrét volt a „remek cimboráit” illetően, hogy a szóbeszéd szerint ki is csapták.) Minden porcikámban egy főiskolai menő srác voltam, és emiatt jóval több péniszhez juthattam hozzá, mintha fölfedem nőies vonásaimat. Kíváncsi voltam, vajon Leonard hogy áll ezekhez a dolgokhoz, mivel egy szexuálisan tökéletesen kielégített férfi benyomását keltette.

Sietve lement velem a lépcsőn, végighaladtunk az előszobán, és beléptünk egy kis helyiségbe, amely a kertre nyílt. Az a futó érzésem támadt, mintha el akarnának távolítani az útból.

Egy pillanatra megálltunk az elegáns kis szobában, ahol a festett burkolatok és a török szőnyegek hűvös hangulatot árasztottak annak ellenére, hogy milyen meleg napunk volt.

– De – folytatta Leonard – gondolja, hogy Boy Morgan megfelelő a húgom számára?

Nem lenne az, ha rajtam múlna, gondoltam; szándékomban állt elérni, hogy a hét végére Boy Morgan reménytelenül a pénisz megszállottja legyen.

– Milyen értelemben?

Leonard alaposan végigmért; a Beacon Hill-i mellékutcákból nagyon is jól ismertem az ilyen pillantást. Kis szünetet tartott, újra megfogta a könyökömet, és az üvegajtón át kimentünk a teraszra.

– Nem tudom – kezdte bátortalanul, ahogy a pázsit felé haladtunk egyre távolodva a háztól. – Olyan benyomást kelt bennem… nos, tudja, hogy milyet.

– Rám egy teljesen belevaló ifjú benyomását teszi.

Ez a semmit nem mondó anglicizmus a bostoni kiejtéssel még inkább üresnek tűnt.

– Teljesen belevaló, hogyne – ismételte meg Leonard vontatott hangon. – Úgy is mondhatnánk, hogy rendíthetetlen.

Mit látott? Semmit, ebben biztos vagyok… – És mégis…

– Igen?

Elmentünk a zárt belső udvar mellett, és átvágtunk a füvön a fák felé; addigra Leonard már teljesen belém karolt.

– Arra gondolok, hogy egy kicsit talán… – Mm?

Még egy pillanatra sem akartam neki megadni az örömöt, hogy kiderüljön: értem a célzást.

– Nem tudom. Talán picit ügyefogyott. Belinda nagyon életrevaló lány.

– Úgy tűnik, hogy nagyon sze… A fene vigye el, tényleg úgy tűnt.

– Igen, a húgom szereti. Ki ne szeretné? Minden szempontból vonzó, jó ránézni.

Leonard oldalról rám sandított, hogy lássa, miként reagálok. – Kétségtelenül remek ember.

– I… igen.

– Nagyszerű ember. – Tényleg?

Ideje volt berekeszteni ezeket a célozgatásokat. Megálltam, kiszabadítottam a karomat, és a nem kívánt kísérőm felé fordultam. Mosolygott; gyenge, fáradt mosoly volt ez, amit talán titokzatosnak szánt.

– Ha csak tehetem, nem beszélem ki a barátaimat… teljesen idegeneknek – mondtam. – Most, ha nem veszi rossznéven, visszamegyek a szobámba.

Leonard elnevette magát.

– Ugyan már, öregfiú, nincs szükség erre a puritán viselkedésre – felelte. – A ház egy rémálom most, tele ellenszenves rendőrökkel. Szép napunk van, és meg akarom mutatni a kertet. – Nos – folytatta, és újra megfogta a karomat –, bizonyára nem akarja megfosztani a házigazdát attól az örömtől, hogy megmutathassa a birtokot a vendégének, ugye? Különösen egy ilyen csodálatos kertet, mint az enyém, egy olyan megtisztelő vendégnek, mint ön.

Elég sok mindent kiderített rólam – a kérdés már csak az, hogyan csinálta. Hagytam, hogy vezessen; visszataszító volt ugyan, de valami hipnotikus erő áradt Leonard Eagle-ből.

Átmentünk a gondozott kerteken a kőfal irányába, amely mögött a kert egy igazi parkká változott, fákkal és sziklákkal.

– Szép, ugye? – sóhajtotta Leonard, és szorosabban fogta a karom. – Csak akkor értékelem igazán, amikor egy látogató szemével

nézem. Egyébként a látványa már teljesen megszokottá vált számomra.

– Feltételezem, hogy az ideje nagy részét a városban tölti, Mr. Eagle.

– Igen, Mr. Mitchell, de most már befejezhetnénk ezt a buta magázódást. Leonard a nevem, vagy Lennie a családom számára, de majd csak akkor mondom meg, hogy a közeli barátaim hogy hívnak, amikor már sokkal jobban megismertük egymást. Én hogy szólíthatom? Edward? Teddy? Edwina?

– A Mitch megteszi.

A cambridge-i barátaim így szólítottak. (Csak anyámnak engedtem, hogy Teddynek nevezzen.)

– Biztos vagyok benne, hogy számos más neved is volt… – Mire gondolsz?

– Becéző kifejezések a kedvesektől, akikből bizonyára rengeteg volt már Cambridge-ben, és hol még? Baltimore-ban?

– Bostonban.

– Hogyne, Bostonban. És tényleg? – Tényleg mi?

– Vannak kedveseid? – Nincsenek.

– Vagy… baráti kapcsolatok? – Számos barátom van. – Ebben biztos vagyok.

Elkapta a pillantásomat, és egy darabig egymás szemébe néztünk. Kétség sem fért a szándékához. Talán szégyellnem kellene, de mindezt hízelgőnek és izgatónak tartottam.

– Most – folytatta kötetlen, baráti stílusban – lovagolhatunk, fürödhetünk vagy teniszezhetünk is, amihez csak kedved van.

– Túl meleg van a teniszhez és a lovagláshoz. – És a fürdéshez, Mitch?

– Nincs ellene kifogásom. – Akkor gyere utánam!

A parkon meglepő gyorsasággal szaladt át, gazellaként ugratott a kis buckákon. Az erdő szélénél megállt. Csak várt, nem is integetett. Követtem. Gyorsabban és határozottabban mozogtam, de kevésbé ügyesen: időnként megbotlottam egy-egy kiálló gyökérben. Már majdnem ott voltam, amikor eltűnt a szemem elől.

Tétován bementem a fák közé. A napfény után alig láttam valamit a fák árnyékában, kifulladtam, és iszonyú melegem volt. Hatalmas vágyat éreztem, hogy letépjem magamról a vidéki udvarházban viselt ruhámat.

– Mr. Eagle? – kiáltottam. – Leonard? Lennie?

Nem jött válasz, csak egy gally reccsent, és egy szaladó alak körvonalait láttam a fák között. Utána iramodtam, miközben éreztem, ahogy a vér lüktet a fülemben.

Szellős tisztásra jutottam, ahol egy nagyon öreg és már nem igazán szép rododendronágyás árasztott temetői hangulatot – különben egész kellemes hely lett volna. Mennyire jellemző, gondoltam, hogy az angol kertészek borzalmas importnövényekkel akarják „feljavítani” a természetet. A legnagyobb meglepetésemre vízcsobogást hallottam. Tőlem nem messze, a jobb oldalon egy patak folydogált a fák között, majd eltűnt az örökzöld növények sűrűjében. Ahogy közeledtem, egyre izgatottabb lettem.

A rododendronok gyűrűje egy méternél is vastagabb volt, ám ahogy lehajoltam, észrevettem egy tökéletes, könnyen járható alagutat – és a másik oldalán, a lehullott levelek ölelésében egy kör alakú kis medence csillogott.

A közepén pedig pontosan azt láttam, amire számítottam: Leonard Eagle meztelen, lebegő testét.

– Gyere, csatlakozz hozzám! – mondta, és ahogy a vizet paskolta, a cseppek gyémántként ragyogtak a napfényben. – Senki más nem jön ide. Rajtam kívül már mindenki megfeledkezett erről a helyről. – Óvatosan szétnéztem, az egyik ágon megláttam az összehajtott ruháit, köztük a fehérneműjével. – Sosem bajlódom a fürdőnadrággal. Ne aggódj! Nem fognak megzavarni minket.

A nagy meleg és a szekrényben eltöltött percek izgalma – nem beszélve egy valódi gyilkosság közelségéről – határozottan kívánatossá tette számomra a fürdést. Meg kell azonban említenem még egy másik érvet is: Leonard Eagle sápadt, formás nyaka, válla és mellkasa úgy csillogott a tiszta, hűvös vízben, hogy nem lehetett nem tudomást venni róla.

Másodperceken belül levetettem a zakómat, az ingemet és a nyakkendőmet. A bőrömet érő levegő olyan kellemes volt, hogy a mellkasomon, hasamon és a karomon egy pillanatra felállt a szőr. Ránéztem Leonardra, akinek elkerekedett a szeme. Úgy sejtettem, hogy a petyhüdt londoni barátai nem rendelkeznek sem olyan atlétaalkattal, sem olyan kreol bőrrel, mint amilyennel engem áldott meg a természet. Egy pillanatig csak álltam, a fejem fölé emeltem a karom; korábbi csodálóimtól és a tükörben látott kép alapján tudtam, hogy ebben a pózban kifejezetten jól mutatok. Nagy örömömre Leonard teljesen megbabonázottnak tűnt; 1925-ben az enyémhez hasonló izmokat ritkán lehetett látni Angliában, ahol az „erős emberek” leginkább csak cirkuszsátrakban és zenei csarnokokban jelentek meg.

Egy pillanatig mélyen a szemébe néztem, felvontam a szemöldököm, majd lerúgtam a cipőm, levettem a zoknim, és kigomboltam a nadrágom. Leonard a hátán lebegett a medencében, így jól láthattam, hogy teljesen meztelen, és meglehetősen erős vágy fogta el. Gyakran tapasztaltam, hogy a farkasra emlékeztető megjelenésű, vékony férfiaknak hatalmas péniszük van, és ezt az összefüggést Leonard csak megerősítette.

Kellő figyelmet fordítottam a nadrágomra, gondosan összehajtogattam, és letettem egy halom száraz levélre. Már csak az alsónadrág volt rajtam, ami nem igazán takarta el azt a tényt, hogy bennem Leonardhoz hasonló érzések növekednek. Könnyen rám tör a vágy, és annak ellenére, hogy bizonyos fenntartással fogadtam Leonard tervét a kerti sétával kapcsolatban, nem zárkóztam el attól, hogy szexuális kapcsolatba kerüljek a család egyik tagjával.

Kiléptem a nadrágomból, és ott álltam, tökéletesen mereven. Leonardban szintén nem volt szégyenérzet; e téren teljesen egyformák voltunk. Pénisze, mely nagyjából olyan hosszú volt, mint az enyém, de kevésbé vastag, több centire kiemelkedett a vízből. Apró hullámok fodrozódtak körülötte, olyan volt, mint egy világítótorony.

Térdig belegázoltam a medencébe, majd belevetettem magam. Teljesen eltűntem a felszín alatt, és úsztam pár csapást. A hűvös nedvesség nagyon kellemes volt, egy pillanatra minden mást elfelejtettem. Ahogy kinyitottam a szemem, a zöldes vízben Leonard Eagle lábát pillantottam meg, ahogy fölöttem tempózik. Fölemelkedtem a lába között, rávetettem magam a testére, és átöleltem. Egy pillanatra azt gondolhatta, hogy meg akarom fojtani, mivel ijedten elkerekedett a szeme, ám gyorsan a szájára tapasztottam a szám, átfordultam a hátamra, úszni kezdtem, és mindketten biztonságosan kiértünk a sekély vízbe. Ott csak feküdtünk és csókolóztunk, mint két, az ilyesmire kiéhezett férfi. Sima, inas, fehér teste a sötét, szőrös és zömök alakomhoz simult. A két nedves pénisz úgy meredezett egymás mellett, mintha éppen lovagi tornára készülnének.

Első találkozásunk óta tudtam, hogy Leonard ördögien romlott, ám nem voltam fölkészülve arra a tapasztaltságra, amivel a kefélést irányította. Egy percen belül már lovagló helyzetben ült rajtam, és úgy ragadta meg a farkamat, mint egy autó sebváltóját. Ahogy rám nézett, egyértelmű volt, hogy tudja, mit akar, és azt hogyan kaphatja meg. Beleköpött a tenyerébe, a nyálat jól bedörzsölte; pontosan láttam, hogy mikor hatolnak az ujjai a saját testébe, hiszen mélyet sóhajtott, és a tekintete teljesen átalakult: mintha üvegessé vált volna. Ahogy újra lenézett rám, láttam, milyen különös tűz ég a zöld írisz hátterében.

Kiemeltem a csípőmet a vízből, és felkészültem a testének megtartására. Leonard a szeretkezés tapasztalt mesteréhez méltó módon vette fel a megfelelő helyzetet, a makkomat a záróizmához

tette, majd teljesen magába fogadott. Még hasonlót sem éreztem korábban. Nem volt nyomás, nem volt ellenállás, és olyan erőlködést sem tapasztaltam, amivel pedig gyakorta találkoztam más szeretőim esetében. A feneke úgy nyílt meg, mint egy puha száj, hogy befogadjon, és ott tartson a meleg, nedves helyen. Amikor már teljesen bent voltam, nekilátott; talán nem is mondhatom, hogy én kúrtam meg őt, mivel nem tettem mást, csak megfeszítettem az izmaimat, és egy helyben maradtam. Leonard teste alig mozgott, ám a benne lévő vákuum pokoli gyönyört okozott. Mintha száz kéz, száz száj munkálkodott volna rajtam; a péniszemen végigfutó ingerek hatására a golyóim izzani kezdtek, mint kard a kovács tüzében. Láttam, ahogy a tejfehér, feszes bőre alatt a has- és combizmai összehangoltan mozognak, az aranyszínű tűz végig ott égett macskaszerű tekintetében. Egyedül a saját farkát nem tudta kontrollálni, amely minden belső nyomásnál megvonaglott és lüktetett. Nektár cseppjei gyűltek a hegyén, és folytak rajta végig, mint viasz a gyertyán. Nem lehetett ellenállni; megragadtam a péniszét, annyi nedvet gyűjtöttem össze, amennyit csak tudtam, és a számhoz emeltem. A nap során ez volt a második kóstolóm, és ugyanolyan csodálatos volt, mint az első.

Leonard rám vigyorgott, olyan tekintettel, mintha azt mondaná: én figyelmeztettelek. Addigra már semmit nem bántam; megragadtam a karját, magamhoz húztam, és megcsókoltam. Talán annak hatására, hogy saját magát érezte meg a számban, vagy esetleg azért, mert így új pozícióba kerültünk – akármi volt is az ok, hirtelen elélvezett. Az ő fehér és az én sötét, szőrös hasam között a pénisze hevesen lüktetni kezdett, és kilövellte tartalmát. Egy pillanatra teljesen egymáshoz tapadtunk, miközben a spermium pici, fehér felhői lebegtek körülöttünk a víz felszínén.

Az élmény olyan erős volt, hogy én is készen álltam kiengedni, ami bennem feszült, de Leonardnak más ötlete támadt.

Felugrott, a péniszem úgy siklott ki a fenekéből, mint vonat az alagútból, és így visszagondolva, a mozdulat talán kis fájdalommal is

járt. Éppen csak leöblítette a farkam a hideg vízzel, és máris bekapta. A szája kicsit más érzést nyújtott, mint az ánusza, de elég volt egy pillantást vetnem nedves hajára, sápadt arcára és csillogó szemére – nem is említve a szerszámomat befogadó, szélesre húzott ajkait –, máris megtörtént a kielégülés, jó mélyen a torkánál.

Csak feküdtünk ott, a víz lágyan paskolta túlhevült testünket, és ahogy a környező bokrok gyöngén mozgó levelein át melengetett a nap, bizonyára elszenderültem. Teljesen váratlanul ért, hogy a mellettem lévő test hirtelen megfeszül és megmozdul. Kinyitottam a szemem, rögtön felfogtam, hogy hol vagyok, és kivel. Leonard úgy ugrott talpra, mint amikor a macska madarat akar fogni. Egy csapódó ajtó távoli hangja és léptek nesze hallatszott… legalábbis én annak véltem. A ház több száz méterre volt, ezért nem lehettem benne biztos, hogy, mit is hallok valójában.

Leonard elégedettnek tűnt. Már öltözött, megtörölgette magát az ingével, és belebújt a nadrágjába. A cipőjét és a zokniját az egyik kezében tartva átgázolt a bokrokon a ház felé – egyetlen szóval sem búcsúzott el, semmi csók, semmi ölelés. Nagyon furcsa volt egy olyan valakitől, aki pár pillanattal korábban még a diadal érzését váltotta ki a péniszemből.

– Várj! – szóltam utána. – Én is megyek.

Visszanézett rám, a nap éppen a feje mögött volt. Egy vigyort láttam volna az arcán? Sarkon fordult, és eltűnt.

II.

A házban már helyreállt a rend. A rendőrök elmentek, a belső szobákban csönd volt, és egy lelket sem lehetett látni, bár az ember sosem veheti biztosra a nyugalmat egy olyan házban, ahol az elmúlt órában egy hisztérikus, fiatal nő holttestet ráncigált elő egy szekrényből.

Akkor eszembe jutott, hogy Leonard hatékony csábítása valószínűleg nem véletlenül történt; azért volt rá szükség, hogy ne legyek a házban, és egy szemtanú kényelmetlen jelenléte nélkül végezhessék el a szükséges teendőket. Átkoztam magam a butaságomért, amiért engedtem, hogy a szenvedélyem erősebb legyen a józan eszemnél; úgy éreztem magam, mint egy tipikus, naiv újvilági, aki az európai fondorlatok csapdájába került. Legközelebb már nem csapnak be ilyen könnyen, még vékony fehér testekkel és húsevő végbélnyílásokkal sem.

Átmentem a csöndes előszobán, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat. A szekrény, ahol Boy Morgannel hancúroztam, most üres volt, de bezárták. Ott volt még a lépcsőfordulóban a másik szekrény is, amelyet nemrégiben teljesen feldúlt állapotban láttam. Most úgy nézett ki, mintha semmi nem történt volna. Mintha csak takarítónők hada vonult volna végig a házon villámsebesen, semmi nyomot sem hagyva azzal kapcsolatban, hogy mi történhetett. Ha legalább frissiben megvizsgálhattam volna a bizonyítékokat! De nem: ehelyett a farkamat követtem. Mit mondana most Sherlock Holmes?

Letérdeltem a szekrénynél, és mindent megvizsgáltam: az ajtó fáját, a festéket és előtte a szőnyeget. Reméltem, hogy találok egy

pici vért, valami küzdelemre utaló jelet vagy akármit, amelynek alapján megkezdhetem a „nyomozásomat”. A helyzet azonban reménytelennek tűnt, és semmit sem találtam. Legalábbis, nem vettem észre semmit. Átkoztam Sherlock Holmest a magabiztosságáért; a könyvek lapjain minden olyan könnyűnek tűnt. Most viszont „Mitch” Mitchell, a leendő detektív még azt sem tudja, hogy ki az áldozat. A helyzetet orvosolni kell.

Már éppen át akartam menni a folyosó másik végén lévő dolgozószobába, amelyről tudtam, hogy Sir James Eagle használja, és ahol a holttestet megmutatták a rendőrségnek; csak úgy be akartam nyitni, mint aki eltévedt, hogy lássam, amit látni lehet. A legrosszabb, ami történhet, hogy az udvarias brit modorban felszólítanak a távozásra; a vendég tisztelete ennél többet nem enged. A kezem már szinte a kilincsen volt, amikor pár méterről meghallottam valami suttogó hangot. Megálltam, vártam, és akkor újra hallottam. Megfordultam, és Boy Morgan hamuszínű arcát láttam meg a folyosó sarkánál. Intett, hogy kövessem. Ennyire talán mégsem lehet erős benne a vágyakozás? Aznap egyszer már hagytam, hogy a szex megzavarja a nyomozásomat; nem fogom újra engedni. Megfordultam, és éppen készültem belépni Sir James dolgozószobájába, amikor Morgan megszólított.

– Mitch, az ég szerelmére. Kérlek!

A hangjából szexuális felajzottság helyett inkább kétségbeesés érződött, én pedig sosem tudtam nemet mondani, ha egy barát bajban volt.

– Miről van szó?

– Belinda. Azt… azt mondja, hogy látott valamit. Semmi értelmeset nem tudok kihámozni belőle, Mitch, de megijesztett. Teljesen zavarban vagyok.

A tekintetében könyörgés csillogott. A helyzetet végül egész remeknek találtam; a fiatal, atléta hős remeg előttem, és a segítségemért esedezik.

– Higgadj le, Morgan. Itt vagyok. – Hála istennek.

Utána valami olyasmit tett, amit addig csak lányoktól láttam: a karjaimba esett. Meghökkentem, de ettől függetlenül, átölelve tartottam. Éreztem, hogy a mellkasát az érzelmek mozgatják. Úgy tűnt, hogy az ölelés megnyugtatja, ezért megpróbálkoztam egy apró csókkal a nyakán – olyan volt, mint ami rokonok között szokás. A nyakának remek íze volt. Szappan és izzadság érződött rajta.

Morgan nem bújt ki a karjaimból. Valójában úgy tűnt, még örül is, hogy a vállamra hajthatja a fejét. Újabb csókkal próbálkoztam, ezúttal határozottabbal, majd még eggyel. A szám egyre közelebb került az ajkához, amely olyan erős és elegáns volt, hogy az első találkozásunk óta arra vágytam, hogy megcsókolhassam. Ezúttal Morgan hátrahajtotta a fejét, és a torkát kínálta fel. Biztosra vettem, hogy bármelyik pillanatban nagyon meglepődhetünk, de egyikünk sem törődött vele, és nem is tudtuk abbahagyni. Újra megcsókoltam, ezúttal szenvedélyesen. Az ágyékomba visszatért a forró izgalom, és nekinyomtam őt a falnak. A péniszünk ismét egymás közelébe került. Egy pillanatra kiszabadítottam magam, hogy levegőt kapjak, és a barátom szemébe néztem. Olyan férfi zavaros pillantásával nézett vissza, mint akit teljesen hatalmába kerítettek az ösztönei; ilyet már épp elégszer láttam, tehát jól érzékeltem. Most is felismertem a jeleket. A szája nyitva volt – őszintén megvallva, abban a pillanatban picit bárgyúnak tűnt –, tehát megcsókoltam. Ezúttal viszonozta, ugyanolyan szenvedéllyel vagy talán még hevesebben is.

– Nem bírom tovább – mondta, amikor végre levegőt vett. – Azonnal ki kell elégülnöm. – Nem messze volt egy fürdőszoba; a Drekeham Hallt, a korra nem jellemző módon, bőven fölszerelték a tisztálkodás kellékeivel. Oda mentünk be, bezártam az ajtót, és folytattam a támadást az arcán. Megragadta a kezem, és lenyomta, egyenesen a kemény, csupasz péniszére. Nem túlzott: három vagy négy simítás után a dolog úgy ugrált a kezemben, mint egy motoros banán: mielőtt hátraléphettem volna, óriási spermafolt landolt a

nadrágomon. Nagy hibának tartottam volna így elpazarolni a természet bőkezűségét, ezért gyorsan leguggoltam, és két-három nyalással valamennyit felszívtam belőle. Biztosra vettem, hogy normális körülmények között Boy elborzadt volna a gondolattól, hogy egy másik férfi szájába élvez el (noha az ő osztályába tartozó fiatal férfiak közös önkielégítése nem volt ismeretlen jelenség), de szegényt annyira hatalmába kerítette a vágy, hogy semmi mással nem tudott törődni – legalábbis, abban a pillanatban. Boldog voltam: megszereztem a trófeát, és minden cseppjét élveztem.

Boy egy darabig az orgazmus delíriumában volt, szeme lehunyva, feje hátrahajtva, jól látszott szép, ívelt nyaka. Kihasználtam a lehetőséget: még egy darabig szopogattam a farkát, és csak miután az utolsó cseppet is kiszívtam belőle, akkor kezdett magához térni. Ahogy újra vér áramlott az agyába, ismét a régi fiatalember lett belőle, akinek az elcsábításán olyan sokat dolgoztam.

– Te jó ég… – kezdte, majd meggondolta magát, mivel még nem szokott hozzá a bűnös dolgokhoz, és nem tudta volna kimondani a szavakat: „lenyelted, ami kijött belőlem”. Ettől függetlenül olvastam a gondolataiban; ez valami olyasmi volt, ami nem gyakran történt meg jól nevelt fiatalemberek között 1925-ben. Legalábbis nem a menyasszonyukkal egy fedél alatt.

Úgy gondoltam, hogy rendbe kell hoznunk magunkat, így miután kiengedtem a szerszámát a számból (a mozdulat izgalmas, cuppanó hanggal járt), felálltam, és törölgetni kezdtem Boy Morgan spermáját a nadrágomról. Nekivetettem a hátamat az ajtónak; nem akartam, hogy eliszkoljon, bár a tekintetéből láttam, hogy ez a terve.

Pillanatnyi csönd állt be, és biztos vagyok benne, hogy az alatt az idő alatt valamit mondani akart. Két tippem volt: „Mr. Mitchell, amit most tettünk, az helytelen és undorító. Ha egyetlen léleknek is említést tesz róla, megkorbácsolom.” A másik változat egy gyengédebb vallomás lett volna. Az utóbbit reméltem, de nem tudtam volna elviselni az elsőt, ezért inkább megelőztem.

Menyasszonya nevének említése visszazökkentette

Boyt a valóságba, és gyorsan a nadrágjába gyömöszölte a farkát, hogy ne legyen az éhes tekintetem előtt.

– Igen – mondta, majd megköszörülte a torkát. – I… igen. Amit mond, annak nem sok értelme van. Úgy gondolja, hogy látott valamit.

Végre valami bizonyíték. Mitch Mitchell, tudományosan kiképzett detektív akcióba lendült.

– Akkor – mondtam – talán vele kellene beszélnem. – Vezessen hozzá, Mr. Morgan.

Félreálltam, hogy kinyithassa az ajtót. Kidugta a fejét, és óvatosan szétnézett, látja-e valaki, ahogy két férfi együtt távozik egy egyszemélyes mosdóból. Én közben kihasználtam a lehetőséget, és beleütköztem a fenekébe. Teljesen véletlennek tűnt, de olyan erővel történt, hogy mindenképpen éreznie kellett a nagy, kemény duzzanatot. Emlékeztettem, hogy még befejezetlen feladat vár ránk. Végül arrébb húzódott.

Belinda Eagle mindazt megtestesítette, amit az 1920-as évek fiatalembere kívánhatott. Szőke volt, és karcsú, de azok nélkül a teljesen fiús vonások nélkül, amelyeken olyan sok nő szeretett volna változtatni akkoriban. (A cambridge-i barátaimmal késő éjjel folytatott beszélgetésekből tudtam, mennyire sajnálják, hogy a barátnőjüknek nincs kellőképpen nagy melle.) Divatosan öltözködött, rövid és fodros haja volt, vékony derekú ruhát viselt, emellett a férfiak figyelmét felkeltő, vonzó női frivolság sem hiányzott belőle. Üde volt, és illatos, mint a tavaszi reggel, és teljesen természetes, mint egy angyal. Ha az Eagle család egyetlen tagjában meg lehet bízni, akkor az minden bizonnyal Belinda.

Egész jól magához tért a korábbi, hisztérikus állapotából, a fésülködőasztalánál ült, amikor Boy Morgan bekísért hozzá. Reméltem, hogy a sperma foltja nem túl feltűnő a nadrágomon, és hálát adtam a tisztaságra nagy hangsúlyt helyező neveltetésemnek, hogy kezet mostam, miután Boy péniszét fogdostam. Megfogta a

kezem – azt, amely a barátját felrántotta a csúcsra –, és intett, hogy üljek le. Boy az ágyon foglalt helyet, és szinte oda se figyelt, hogy miről beszélünk; teljesen másutt járt az esze.

– Nos – kezdte Belinda dallamos, élénk hangján, amitől olyan népszerű volt a fiúk között –, határozottan borzalmas eset!

Detektívregényekből tudom, hogy a tanúnak gyakran időt kell adni, hogy belekezdjen a mondókájába.

– Határozottan borzalmas, Miss Eagle. – Ki gondolta volna?

– Pontosan mit is?

– Nos, hogy gyilkosság történhet itt. Túlságosan is ijesztő. – Tényleg az.

– Hála istennek, már nyugodtan alhatunk az ágyunkban. A rendőrség megtalálta az emberét.

Akkor hallottam először letartóztatásról. Nem csoda, hogy Leonard annyira távol akart tartani a háztól a bűntény után. Úgy véltem, célszerű butának tettetnem magam.

– Hála istennek! Ki tette? – Meeks. Hát nem borzasztó? – Ki az a Meeks, Miss Eagle?

– Az első inas. Pedig milyen csöndes fickó. Sosem feltételeztem volna róla.

– Pontosan melyik alkalmazottról van szó?

Noha már több éve voltam Angliában, még mindig nem tudtam megkülönböztetni a „családi személyzet” tagjait.

– Ó, hát az a sápadt arcú fazon, akinek kis szakálla van. Annyira félénk természetű, hogy két szót sem mer szólni.

Azonnal tudtam, hogy kiről van szó, hiszen már megcsodáltam az első inas élénk mozgását az asztalnál – nem is beszélve a formás fenekéről, amelyet a rövid zakó és a jól szabott nadrág határozottan kiemelt. Szeretem, ha egy férfi hátulról jól néz ki, és örömmel vettem észre, hogy az első inasnak, vékony alkata ellenére, van min ülnie.

Ettől függetlenül, csak kevés figyelmet fordítottam rá, mivel minden figyelmem Boy Morgan megrontására irányult.

– És ő tette? – Úgy tűnik. – Letartóztatták?

– Igen. Nem is tagadott. A rendőrség gond nélkül vezette el. Hát nem meglepő? Gondoljon csak bele, hogy egész idő alatt, amíg felszolgálta a levest, leszedte az asztalt, vagy behozta a teát, valami ilyesmit tervezgetett.

Úgy gondoltam, ideje, hogy alaposabb vizsgálódásba fogjak. – A család többi tagja hogy viseli a helyzetet?

– Ó, természetesen mindannyiunk számára nagyon lesújtó a dolog, de a mama és a papa már kezd magához térni. Támogatják egymást. Ami Rexet illeti… Nos, az már határozottan csodálatos…

– Igen?

– Úgy viselkedik, mintha semmi sem történt volna. Ez jellemző a bátyámra; nagyon komoly fickó. Éppen csak kirobbant ez az egész, és ő máris úton volt Londonba valami nagyon fontos üzleti ügyben, ami egy percet sem várhatott. Azt mondta, hogy már egyébként is tervezte az utat, bár csak akkor hallottam tőle először. Megjegyzem, hogy soha semmit sem mond el nekem.

Észrevettem, hogy Boy felhúzza a szemöldökét; egyértelmű, hogy ő se tudott semmit, pedig jó barátságban volt Belinda bátyjával.

– Nos, szerencsés, hogy semmi nem akadályozhatja meg az üzleti ügyek intézésében – jegyeztem meg. – Egyértelmű, hogy nem borította ki ez a kis incidens.

Belinda egy darabig morcos képet vágott.

– Én nem így gondolom – mondta a szavait mérlegelve, és felnézett, hogy lássa, mennyit értek meg belőle. – Ő nagyon… nos, hallottam, ahogy a papával…

– Micsodát, Miss Belinda?

Általában azt tapasztaltam, hogy az udvarias, amerikai stílus csodákra képes, főleg az angol lányoknál.

– Határozottan hajba kaptak, ha tudni akarja. Utána Rex dühös arccal kiviharzott a papa dolgozószobájából, és megkérte Hibbertet, hogy vigye ki az állomásra. Csak pár szóra volt időm…

– És semmit nem hallott erről az üzleti útról korábban? – Egy árva szót sem.

– London messze van a hirtelen elhatározásból tett utakhoz. – Nem hinném, hogy Rex bármit csak úgy találomra tesz, Mr. Mitchell.

– Szólítson inkább Mitchnek! Mindenki így hív. Igaz, Boy?

Megböktem Boyt a lábujjammal; teljesen elkalandozott, amihez valószínűleg az is hozzájárult, amit hozzányomtam a hátsójához. Velem ellentétben, képtelen volt egyszerre két dologra koncentrálni.

– Ez így van… – mondta bizonytalanul.

– A bátyjának sok barátja van Londonban, Miss Belinda?

– Feltételezem, hogy temérdek embert ismer. Arra gondolok, hogy az ilyesmi egészen nyilvánvaló. És természetesen, most dolgozik…

Rex Eagle a diploma megszerzése után komoly feladatot kapott a család importügyeinek intézésében. Az így megszerzett profitból vette meg, és tartotta fenn Drekeham Hallt, és szerezte meg Sir Jamesnek a lovagi címet.

– Fura dolog mindössze egy éjszakára idejönni, ha tudta, hogy hamarosan el kell mennie a fővárosba, nem így van? Átkozottul sokáig tart az út vonattal.

– Igen… de úgy vélem, üzleti ügy volt. A papa azt mondja, hogy mindig az üzlet az első. Még a mama se meri a papát háborgatni az üzleti ügyek közben.

– Talán Whoppert ment meglátogatni – szólalt meg Boy, aki hirtelen fölélénkült.

– Ne butáskodj, Boy. Whopper most jön hozzánk Trouville-ből, ezt te is tudod.

– Ó!

– Ki ez a Whopper? – kérdeztem. Az igencsak abszurd angol beceneveket meglehetősen zavarónak tartottam.

– Whopper Hunt. Rex jövendőbelije – magyarázta Boy.

– Egyébként pedig Lady Diana Hunt, Newington grófjának, a papa barátjának a lánya – mondta Belinda. – Az iskolában neveztük el Whoppernak, mert átkozottul jól ment neki a gyeplabda, és whopperi1 _{ütései voltak. Nem tanácsos kikezdeni vele, amikor a}

hadiösvényen jár. – Belinda a sípcsontján dörzsölgette a hajdani zúzódások helyét. – Ijesztő tud lenni olyankor, de a papa azt mondja, hogy nagyon jól vág az esze. És Rex teljesen belebolondult.

– Tehát azt tervezik, hogy összeházasodnak?

– Határozottan. És én leszek az első koszorúslány. Hacsak Boy nem csinál férjezett nőt belőlem előbb, mert ebben az esetben nyoszolyóasszony leszek.

Nem nagyon bíznék Boy házassági szándékaiban, gondoltam, de azonnal elszégyelltem magam a gonoszságomért. Hiszen Boyon bőven osztozhatunk.

– Az ördögbe, Belinda, ne hozd zavarba Mitchet.

– Ugyan már, Boy! Mitch tudja: csak arra várunk, hogy a szüleid visszajöjjenek Indiából…

Nem sok kedvem volt többet hallani Boy Morgan házassági terveiről, ezért a társalgás fonalát visszavezettem Rexhez és a leendő valkűri menyasszonyához.

– Rex és Diana mióta jár már együtt?

– Ó, már időtlen idők óta – válaszolta Belinda. – Gyerekkori pajtások voltak. Diana egy lincolnshire-i nemesi család lánya, és az apjának nagyon komoly rangja van. Mindig is sejtettük, hogy egyszer össze fognak házasodni. Hát nem elragadó? Az idők során semmit nem változtak az egymás iránt táplált érzéseik.

Azon tűnődtem, hogy a megjegyzés nem Boynak szól-e, aki úgy feszengett az ágyon, mint aki inkább máshol lenne abban a pillanatban.

– Rex nagyon szerelmes? Boy horkantott.

– Nos – kezdte Belinda, és dühös pillantást vetett a vőlegényére –, Rexet nem nevezném romantikus típusnak. Egyáltalán nem ilyen jellem. Diana sem az. Ebben a tekintetben egész modern párnak számítanak. Mindketten praktikusak.

Az elmondottak alapján a kapcsolat nem tűnt kifejezetten regényesnek, és feltételeztem, hogy az üzlet és a dinasztia érdekei legalább annyira fontosak Rex Eagle számára, mint a gyöngéd érzelmek. Az angol felsőosztály hidegvére mindig álmélkodásra késztetett; amikor én voltam szerelmes, semmi sem állhatott közém és vágyaim célpontja közé.

– Miss Hunt Franciaországban volt?

– Igen. Azt hiszem, hogy golfozni jár oda. – Belinda kicsit gúnyos hangnemet ütött meg; egyértelmű, hogy a golfot nem tartotta kifejezetten nőies sportnak. – Csak sajnálni tudom, aki a lány labdáinak útjába kerül.

Boy figyelmeztetően rám nézett, nehogy valami tréfás megjegyzést tegyek.

– Kifejezetten független ifjú hölgy lehet. – Vagyis igazi Whopper.

Semmivel nem lettem okosabb, de akaratlanul is arra gondoltam, hogy Sherlock Holmes már bizonyára kihámozta volna a legfontosabb, nyomra vezető információt Belinda zavaros elbeszéléséből.

– Elnézést, hogy közbevágok, Miss Belinda, de Boy valami olyasmit említett, hogy ön korábban látott valamit, ami… nagyon megzavarta.

– Nos – válaszolt kis büszkeséggel a hangjában –, tudja, én találtam meg a holttestet.

– Igen. Kinyitottam a szekrényt, és akkor kiesett. Arra gondoltam, hogy milyen ügyes vagyok a játékban, remek vadász, amikor észrevettem, hogy… nos, halott.

– Igen. És akkor találtunk önre. – Hála istennek.

Sugárzó tekintettel Boyra nézett, aki elpirult és bólintott, mint egy szerény hős.

– Észrevett akkor bármi… szokatlant?

– Azon túlmenően, hogy egy halott embert találok a sportszeres szekrényben? Mr. Mitchell, ez még a mi házunkban is meglehetősen szokatlannak számít.

– Elnézést kérek. Arra gondoltam, hogy felfigyelt-e valami különös részletre.

– Gyerünk, Billie, mondd el Mitchnek, amit nekem is elmondtál. – Már nem is tudom, Boy. Lehet, hogy talán tévedtem.

– Miről van szó, Miss Belinda?

– Arra gondolok, hogy láttam valamit, de már eléggé összefolynak a dolgok, hogy mi mikor történt.

– Bökd ki!

Boy azonnal elpirult; el nem tudom képzelni, hogy mire gondolhatott.

– Nos, olyan érzésem van, mintha láttam volna valami nyomot a lépcsőforduló szőnyegén – folytatta a lány –, mintha valamit bevonszoltak volna a szekrénybe.

– Értem – mondtam. – És honnan jöttek a nyomok?

Kövesd a nyomot, gondoltam, és máris közelebb jutsz a megoldáshoz.

– Most azonban úgy hiszem, hogy amit láttam, az valami későbbi dolog nyoma, amikor átvitték a szerencsétlen fiatalember testét a papa öltözőjébe. Annyira zaklatott voltam, hogy azt se tudtam, hol áll a fejem.

– Biztos ebben? – Meglehetősen.

– De Billie – szólalt meg Boy –, nekem még nem ezt mondtad. – Nagyon kellemetlen, de azt hiszem, hogy elájultam, és minden összekeveredett bennem.

– Szegény Billie – mondta Boy, és most először állt fel, majd törékeny menyasszonya vállára tette a kezét –, a poklokat állhattad ki.

A helyzet reménytelen volt. Az egyedüli komoly nyomról kiderült, hogy nem más, mint egy nő zavaros visszaemlékezése, és a tanúvallomás nem állná meg a helyét a bíróságon.

– És amikor megtalálta az elhunytat – kérdeztem –, volt bármi, ami arra utalt, hogy miképp halhatott meg? Volt vér?

– Hagyd már, Mitch – szólalt meg Boy. – Ne gyötörjük szegény Billie-t a kelleténél jobban! Már elmondta, amit akart.

– Sajnálom – mondtam, és gondolatban megígértem magamnak, hogy amikor végre bejutok Boy Morgan fenekébe, könyörtelen leszek.

– Nem akartam… Belinda magához tért.

– Nem, semmi véres dolog nem volt – mondta. – A rendőrség szerint megfojtották.

Boy Belinda és közöttem állt, mintha védeni akarná a lányt. – Szegény kedvesem. Milyen borzalmas.

– Most a vőlegénye, Boy védő kezei között hagyom, Miss Belinda. A vacsora előtt találkozunk.

Boy elkapta a pillantásomat, de gyorsan a padlóra is szögezte. Bár a csillogó páncélú lovag szerepét játszotta, tudtam, hogy megtaláltam a gyönge pontját, és minden fegyveremet be fogom vetni, hogy kitágítsam a rést a pajzsán.

III.

Jó pár órával vacsora előtt kiosontam a házból, és elsétáltam Drekeham faluba, ami úgy három kilométerre lehetett a szikláktól és az Eagle-ek családi fészkétől. Biztos voltam benne, hogy Meeks minél hamarabbi eltávolítása érdekében a rendőrség a feltételezett gyilkost a legközelebbi biztonságos helyre szállította, és ez csak a drekehami rendőrőrs lehetett. Megérkezésem napján felfedező útra indultam, akkor láttam először a falut: csöndes kis hely, ahol a legnagyobb izgalmat a legeltetési jogok fölötti vita jelentheti. Ettől függetlenül elegendő férfi volt a falak között ahhoz, hogy Drekeham Hallt tökéletesen kipucolják, és letartóztassanak egy gyanúsítottat – mindezt annyi idő alatt, amíg megkeféltem Leonard Eagle-t a medencében.

Bejelentkeztem a recepción, és bíztam benne – erre már jóval korábban rájöttem –, hogy az angolok azt hiszik, minden amerikai félkegyelmű. Az őrmester ránézésre jóval túl volt már a nyugdíjkorhatáron, és a modortalansága majdhogynem fenyegető volt.

– Drekeham Hallban lakom – jelentettem be. – Ige-e-en – mondta anélkül, hogy fölnézett volna. – Azon töprengek, vajon tudna-e bármit mondani arról… – Nem.

– …az emberről, akit letartóztattak ma délután.

Most már fölnézett, szeme tengerszínű volt: egyszerre kék és szürke, kicsi és éles, arca úgy ráncolódott, mintha azt mondaná: maga nem tetszik nekem. Féltem, hogy ő épp egy olyan angol, aki immúnis a sármomra.

– Nincs itt semmi keresnivalója, uram.

Ó, ez az urazás! Csak egy vidéki angol rendőrtiszt képes ennyi szarkazmussal kiejteni ezt a szót!

Gondoltam, újra megpróbálkozom:

– Sir James Eagle küldött, hogy megnézzem…

– Valóban? – Kétkedő szemét rám villantotta, mintha azt mondta volna: hazudsz.

– …hogy megtudjam, kik a legközelebbi hozzátartozói, szükséges-e valakit értesíteni, ilyesmik.

– Nem, uram, nincs semmi szükség „ilyesmikre”.

Most már nyíltan goromba volt. Kevés értelmét láttam fejjel menni egy kőfalnak. Hol vannak a detektívregényekből ismert jámbor, befolyásolható és oly hasznos rendőrök?

Kisétáltam hát az őrsről, és lám: ott volt egy. Oly mértékben naiv és befolyásolható rendőr, hogy amint megláttam ezüstgombos, kék szövetbe burkolt V formájú alakját, tudtam, ő Mitch Mitchell embere. Unottan várakozott a bejárati ajtó mellett, szükségtelenül babrálva biciklikerekével. Ahogy elmentem mellette, fölpattant, mintha csak szalutálni készülne.

– Jó napot – köszöntöttem. Megfigyeltem erős állkapcsát, vastag szemöldökét, melyek oda nem illőnek tűntek egy arcon, ami egyébként ártatlanságról és bizalomról árulkodott. Ahogy megszólaltam, a fiatal rendőrtiszt vigyorogni kezdett.

– Tudom, ki maga – mondta. – Maga az az amerikai, aki a nagy házban lakik.

– Bevallom bűnömet – mondtam, és tetőtől talpig megvizsgáltam uniformisát. Takaros kis műremek volt, viselője ránézésre 19 év körüli.

– Ööö… tetszik az akcentusa, uram.

Nem hiszem, hogy hallott volna már valaha igazi amerikait beszélni, maximum a rádióban. A mozgókép egyelőre még nem érkezett meg Észak-Norfolkba, de az én kis újoncom már fülig szerelmes volt Amerikába, és reméltem, hogy föl van készülve rá,