Egy ősi prófécia szerint Farkasölő, a fiatal félvér komancs indián találkozni fog egy fehér bőrű nővel, „akinek hangját elnémítja a szomorúság”, és aki örökre megváltoztatja majd az életét. A férfi gyűlölete a sápadtarcúakkal szemben a jóslat ellenére nem szűnik, sőt ádáz bosszút esküszik ellenük, amikor egy, a faluját ért támadás alkalmával várandós feleségét az amerikai hadsereg katonái brutálisan meggyilkolják.
Az alig húszéves Loretta Simpson tragédiáját viszont épp a komancs indiánok okozták. Félelme és gyűlölete olyan erős, hogy a szörnyű nap óta egyetlen hang sem jön ki a torkán. Az indiánok azonban visszatérnek: élükön Farkasölővel, az amerikai hadsereg legagyafúrtabb és legveszélyesebb ellenségével…
Beteljesülhet-e a jóslat, egymásra találhat-e a két ellentétes és egymással ellenséges világ képviselője, a rézbőrű indián és a mézhajú lány? Leküzdik-e az előítéleteket, a félelmeket és a fájdalmakat, hogy végül eggyé válva esélyt adhassanak komancsok és fehérek békés egymás mellett élésére?
Catherine Anderson különleges, a 19. század Amerikájában játszódó négyrészes sorozatának első darabját tartja kezében az olvasó. A regény nem csupán izgalmakban bővelkedő, lebilincselő szerelmi történet, de bepillantást enged az indián emberek mára már letűnt, ismeretlen világába is.
Catherine Anderson
INDIÁN HOLD
General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN
A mű eredeti címe Comanche Moon
Copyright © Catherine Anderson, 1991 All rights reserved.
Hungarian translation © Bodor-Horváth Kata
© GENERAL PRESS KIADÓ
Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.
Fordította BODOR-HORVÁTH KATA Szerkesztette KURTA ZSUZSANNA A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 326 0
Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026
www.generalpress.hu generalpress@generalpress.hu
Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN
Irodalmi vezető SZÁLA BOGLÁRKA Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben
Kiadói munkaszám 3269-11
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Zrt-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Kedves Olvasóim!
E
z a könyvem igazán közel áll hozzám: egyenesen a szívemből írtam. Amikor először felajánlottam a kiadóknak a '80-as évek végén, egymás után utasították el a szerkesztők, mert a történet sokszor áthágja a romantikus regény bevett szabályait. Azt javasolták, írjam át a regényt, ha el akarom adni. Én azonban nem voltam hajlandó erre. Az Indián hold sok szempontból egyfajta tiszteletadás egy csodálatos nép, a komancs törzs előtt. Ráadásul négy év kutatás után nem tudtam rávenni magam arra, hogy megcsaljam őket vagy a kultúrájukat azzal, hogy átírom a regényt csak azért, hogy beleférjen a megszokott keretekbe. Hittem benne, hogy olvasóim sokkal kifinomultabbak, mint ahogy azt néhány szerkesztő gondolja, és bíztam benne, hogy ha lehetőséget kapnak arra, hogy elolvassák, szeretni fogják úgy, ahogy megírtam.Ez a könyv a komancs törzsnek állít emléket. Egy büszke, nemes lelkű és gyakran félreértett népnek, amelyet majdnem megsemmisített a fehér ember, aki betört a területeikre. Miközben a regényt írtam, szomorú voltam, hogy egy ilyen csodálatos világnak véget kellett érnie, és remélem, hogy egy napon az emberiség tanulni fog a hibáiból. Megtanulja majd, hogy mi mindannyian egymás fivérei és nővérei vagyunk. Engem ősi szálak fűznek a sóson törzshöz, amellyel a komancsok eleinte egy népcsoportot alkottak, ezért erős vonzódást éreztem az „Igaz Emberekhez” a mese írása közben. Soha nem tudok úgy sétálni a vadászterületükön, a közép-oregoni sárgafenyőerdőkben, hogy ne hallanám suttogó hangjukat a szélben: Suvate; vége.
Akik elszánt rajongói kortárs regényeimnek, kérem, tegyék meg velem ezt az utazást a múltba! Egy igazi szerelmi történet átlépi az idő határait. Biztos vagyok benne, hogy az Indián hold megérinti majd az olvasókat, és sokáig megmarad majd emlékezetükben. Én pedig mindig is azt fogom érezni, hogy ez a történet adta meg az alaphangot írói munkásságomhoz. Ettől a regénytől kezdve az olvasók olyan könyveket vártak tőlem, amelyek nem mindig követik a sablonokat. Olyan érzelmileg erőteljes történeteket, amelyek küzdelmes, valós helyzetekben festik le az igaz szerelem csodáját.
Remélem, legalább annyira élvezik majd az Indián hold olvasását, mint amennyire én élveztem az írását, és a regény elnyeri majd megérdemelt helyét az önök polcán az „örök kedvencek” között.
Minden jót kívánok
Köszönetnyilvánítás
A
hogy az elmúlt évekre visszatekint, minden író rájön, hogy bizonyos emberek kulcsszerepet játszottak a sikerében. Mindörökké hálás leszek anyámnak, Eleanora Clark La May Son írónőnek, akitől a szavak és a történetek szeretetét kaptam, és aki mindig hitt bennem. Közvetlenül őutána férjemnek, Sidnek, aki fáradhatatlan lelkesedéssel támogatott, miközben azért küzdöttem, hogy írásaim nyomtatásba kerüljenek, majd azért, hogy felépítsem a karrieremet. Mindeközben fiaim, Sidney és John önzetlenül elviselték a kegyetlen határidőket, és soha nem vetették szememre, ha a munkám előnyt élvezett. A mai napig mindig szurkolnak nekem, és együtt ünnepeljük meg a sikereimet. Pályafutásomban szintén alapvető szerep jutott régi szerkesztőmnek, Ellen Edwardsnek, akinek támogatása, írói stílusom iránti tisztelete és hozzáértő szerkesztése képessé tett arra, hogy mindig jó könyveket alkossak, egyedülálló és felejthetetlen cselekményekkel. Szeretnék köszönetet mondani az ügynökömnek, Steven Axelrodnak is, aki pályafutásom sarokköve lett. Végül, de nem utolsósorban, örök hálám legyen Önökkel, drága olvasóim, akik nélkül írói utam soha el sem kezdődött volna.A prófécia
O
nnan, ahol a nap felkel, eljön majd az Emberekhez egy nagyszerű harcos. Kimagaslik testvérei közül, és a messzi távolba ellát majd szemeivel, amelyek olyanok, mint az éjféli égbolt. Ez a komancs pajzsán viseli a farkas jelét, mégsem nevezi őt senki főnöknek. Emberei számára sok szomorúság érkezik majd el, és a folyók vörössé válnak majd népének vérétől. Fehér csontok hegyei jelzik majd a helyet, ahol a hatalmas bölény valaha legelt. Az égen a fekete füsttel együtt száll majd a tehetetlen nők és gyermekek halálsikolya. Ez a harcos hosszasan beszél majd a Fehér Szeműek ellen, vad háborút vív velük, de a harcok a végtelenségbe nyúlnak majd előtte.Amikor a Fehér Szeműek iránti gyűlölete forró lesz, mint a nyári nap, és hideg, mint a téli hó, egy szelíd hajadon jön majd el hozzá a tosi tivo, a Fehér Ember országából. Bár hangját elnémítja a nagy szomorúság, szemei új kezdetek reggeléről beszélnek majd. Aranyszínű lesz, mint az új nap, bőre fehér, mint az éjjeli hold, haja, mint a csöpögő méz, szeme, mint a nyári égbolt. Az Emberek Kis Bölcsnek nevezik majd.
A komancs kését emeli majd, hogy megölje őt, de a becsület megállítja a kezét. A leány megosztja majd a harcos komancs szívét, és gyűlölete, amely forrón ég, mint a nap, összetűz majd gyűlöletével, amely hideg, mint a téli hó. Gyűlölete elolvad majd, és olyan távoli helyre folyik el, amelyet ő maga sem talál meg. Ahogy a hajnal felsugárzik az éjszakai égbolton, a harcos úgy kergeti el a nő szívének árnyait, és adja vissza a hangját
Amikor ez megtörténik, a harcos és a hajadon együtt megy majd el egy magas helyre a komancs hold éjszakájában. A harcos a komancsok földjén áll majd, a leány pedig a tosi tivo földjén. Közöttük egy óriás szurdok lesz, magasan tele vérrel. A harcos átnyúl majd a szurdok felett a hajadonhoz, ő pedig elfogadja a kezét. Messzire utaznak el együtt, a nyugati földekre, ahol életet adnak majd egy új jövőnek és egy új nemzetnek, ahol a komancsok és a tosi tivo egyként élnek örökké.
Prológus
Texas, 1859 augusztusa
E
züst fénnyel világított a sápadt telihold a koromfekete, csillagokkal teli éjszakában. Gyilkos hold – néhányan így hívták, és ez most illett is rá. A haldokló nők és gyerekek sikolyai már nem hallatszottak, mintha csak rövid időre jöttek volna erre a tájra, mint a szél.A távolban egy farkas vonított. A hangja először gyászosan halknak tűnt, majd olyan üvöltéssé erősödött, amitől Farkasölő is megborzongott. Magányosan térdelt a sziklaszirten, égszínkék tekintete a hegy lábánál letaposott ösvényre meredt. A lovak patáinak nyoma alapján a Kék Kabátosok délkelet felé vették az irányt, miután földig rombolták Farkasölő faluját.
Ökölbe szorította a kezét. Felesége neve litániaként visszhangzott a fejében, bosszúért kiáltva. Parti Fűz az ő gyermekével volt várandós. Azt kívánta, bárcsak összeszedhetné harci szerszámait, és azonnal felesége gyilkosai után indulhatna, de szükség volt rá és a többi férfira, hogy ellássák a sebesülteket és eltemessék a halottakat Hamarosan azonban úgy fog harcolni, mint még soha. Úgy fog vadászni a Kék Kabátosokra, mint az állatokra, hisz ők maguk is azok. Százszorosan visszakapják a fájdalmat, amit okoztak
Farkasölő számára nem volt ismeretlen a gyász, de még sosem érzett ilyen rettenetes ürességet. Ő és Parti Fűz már gyerekként is egy pár voltak, kacagásuk sokszor töltötte be a szélfútta mezőket. Senki más keze nem illett annyira az övébe, és senki más mosolya nem vált olyan örömteli dallá a lelkében, mint Fűzé. Azt hitte, a lány örökké vele lesz. És most nincs többé. Akkora űrt hagyott maga után, mint egy kanyon, amely végignyúlik a síkságon, amíg a szem ellát. Hiába tett meg mindent, hogy megmentse a lányt, Fűz elveszítette a gyermekét, és lassan ő is elvérzett a kezei között Sebei, amelyek a gonosz és többszörös megerőszakolás eredményei voltak, mélyen a lelkébe égtek – kívülről láthatatlanul. Farkasölő az utolsó pillanatig azt hitte, felépülhet.
Szinte érezte, ahogy a lány lelke magára hagyja, és látta, ahogy kecsesen végigszalad a csillagokból kirakott lépcsőn a halottak földje felé. Összeszorult a szíve, ahogy elképzelte az ösvényt, amelyen végigmegy. Parti Fűz mindig is nehezen tájékozódott, az ő útmutatására szorult. Most hát arra kérte a Nagy Isteneket, hogy fogják a lány kezét és mutassák neki az utat, hiszen ha egyedül lenne, biztosan eltévedne. Ahogy erre gondolt, könnyek gyűltek a szemébe.
Az éjjeli szél megszárította Parti Fűz vérét a kezén és szarvasbőr nadrágján. Felhúzta széles vállát, és éles, fájdalmas ordítás szakadt fel torkából. Elővette a kését, és mélybarna haját egy mozdulattal lemetszette a tövéig. Azután felemelte a borotvaéles pengét, és egy hosszú vágást hasított jobb szemöldökének külső sarkától az álláig. Ez jelzi majd mindenkinek, hogy Parti Fűz örökké élni fog a szívében. Friss vére vörösre festette a pengét. Azt kívánta, bárcsak egy sápadtarcú vére lenne ez – bármelyik sápadtarcúé.
Mozgásra lett figyelmes, és ahogy balra nézett, az anyját látta közeledni. Mokaszinja puhán érintette a földet, mintha óvakodna megzavarni Farkasölő szomorúságát. A férfi gyorsan letörölte arcáról a könnyeket, mert nem akarta, hogy anyja meglássa.
– Tua! Fiam! Tudom, hogy jobb lenne, ha most nem zavarnálak – suttogta Sokruhás Asszony –, de beszélnem kell veled.
Letérdelt a fia mellé. Fullasztó fájdalom telepedett a férfi torkára, ahogy az ismerős, finom illatot megérezte. Gyermekkora jutott eszébe, és a gyengéd kezek, amelyek minden fájdalmát eloszlatták. Arra vágyott, hogy odabújhasson anyjához, és úgy sírhasson, ahogyan csak egy gyermek tud.
– Bízott bennem! Bízott abban, hogy megvédem! – suttogta zaklatottan. – Megígértem neki a közös dalunkban. Soha nem lett volna szabad elhagynom őt.
Sokruhás Asszony megköszörülte torkát, ugyanúgy, mint évekkel korábban, amikor Farkasölő gyerekként bolond történetekkel állt elő.
– A múltba akarsz visszamenni, tua, de azt nem lehet. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de a feleséged elment, mert a dalt amelyet vele énekeltél, valaki mással kell folytatnod.
– A feleségem vére még meleg a ruhámon, és te máris a jóslatot emlegeted? Egész életemben ezeket a szavakat énekelted nekem, és én hallgattam, mint egy szófogadó fiú. De ma éjjel nem így lesz. Ma éjjel nem.
Az asszony a távolba meredt. Egy felhő úszott el a hold előtt, és árnyékot vetett az arcára.
– Néhány óra múlva lóra ülsz. Előtte azonban el kell mondanom neked valamit. Te vagy a jóslatok indiánja. Huszonhat téllel ezelőtt onnan jöttél hozzám, ahol a nap felkel; egy Kék Kabátos öleléséből.
Hirtelen kiáltás tört fel Farkasölő mellkasából, mintha megütötték volna.
– Nem! Sokszor megkérdeztem az apámat! Mindig azt mondta, hogy az ő fia vagyok! Nem mondhatsz nekem ilyen hazugságot!
Fel akart állni, de az asszony megragadta a kezét
– Ez nem hazugság. Égszínkék szemed van, nem fekete, és egy fejjel magasabb vagy a bátyáidnál. – A másik kezével megfogta a követ, amely a fia nyakában volt, és úgy fordította, hogy lássa a belevésett jelet. – A farkas jele a tiéd, bár nem vagy indián főnök.
Farkasölő egy pillanatig dermedten bámult az anyjára. – Te, az anyám, akit mindig szerettem, és egy Kék Kabátos?
– Semmi rosszat nem tettem. Egy olyan támadás közben történt, mint ez a mai. A férfiak elmentek vadászni. Próbáltam elfutni, de a Kék Kabátos meglátott. – Az asszony hangja elvékonyodott. – Megerőszakolt és otthagyott meghalni. Amikor rájöttem, hogy gyereket várok, apád azt mondta, hogy a gyerek tőle van, és énekelt velem a Nagy Tűznél.
– Miért mondod ezt el nekem? Hogy ne álljak bosszút a feleségemért? – A hangja megkeményedett a haragtól, és kitépte a követ az anyja kezéből. – Visszaszerzem a becsületét! Meg kell tennem!
– Keresd meg a gyilkosait! Igen! De ne légy részese a vérfürdőnek, amit mások terveznek! – könyörgött az asszony könnyekkel teli szemmel. – A te életed nem csak a tiéd: az embereid sorsa van a kezedben. Meg kell találnod a mézhajú asszonyt, aki nem beszél, el kell hoznod hozzánk, és úgy kell tisztelned őt, mint senki mást.
– Megtisztelem majd egy gyors halállal.
– Ne mondj ilyet, mert akkor meg fog történni! – sóhajtott az asszony, majd felállt. Kezét csípőre tette, hosszú időre eltakarva a messzeséget Majd megérintette Farkasölő lehajtott fejét. – Nem kérem tőled, hogy űzd el a gyűlöletet a szívedből, mert ez is része a jóslatnak. A szerelem olyan, mint egy forrás, amely váratlanul egy rejtett helyen tör elő, és ezt nem parancsolhatod meg senkinek. De, tua, az embereid érdekében meg kell találnod és el kell hoznod nekünk a mézhajú asszonyt.
– Tudom, hogy ez nehéz. Ezért vagy te a kiválasztott. Mert erős vagy. Az Emberek hamarosan a szél útján járnak majd. A Nagy Istenek téged választottak, hogy elénekeld a mi dalunkat, és életben tartsd a sorsunkat
A fiú kétkedően pillantott rá.
– Gyengének tűnök, mint egy nő? Harcos vagyok, nem mesemondó! Az asszony mosolya szomorúsággal volt tele.
– Sok módja van annak, hogy megküzdd a helyes harcot. Minden idők legbátrabb harcosa az, akinek nincs pajzsa. Az embereid miatt meg kell vívnod az utolsó harcot, a legkeserűbbet mind közül. És ezt egyedül kell megtenned. Amikor eljön az idő, meg fogod látni az utat, amelyet a Nagy Istenek választottak neked, és bátran végig fogsz menni rajta.
– A jóslatok komancsának el kell hagynia embereit. Én ezt sosem tenném, főleg nem egy fehér nővel. Attól félek, hogy alábecsülöd a gyűlöletemet, anyám.
– Sose felejtsd el, hogy nekem is okom van rá, hogy a tosi tivót gyűlöljem. A Kék Kabátos rémálmaimban mindig üldözni fog. De mégis befogadtam egy tosi tivót a bölénybőr köntösömbe. Befogadtam, a mellemhez tartottam, és fiamnak szólítottam. És az iránta érzett szeretetem úgy ég, mint a legfényesebb csillag a mennyben. Te vagy az a tosi tivo. Megpróbálhatod kiűzni a szívedből, tagadhatod, amennyire csak akarod, de egy részed nem komancs.
Első fejezet
Texas, 1864 júniusa
A
délutáni nap fénye átszűrődött a magányos pekándiófa zöld levelei között, és élénk arany csillogással pettyezte be a földet. Loretta Simpson szerint ez a fa volt az egyetlen rokonszenves dolog Henry Masters farmján. Ahogy bereteszelte a füstölőkamra ajtaját, és válla fölött hátrapillantott az ismerős tájra, minden más sivárnak és színtelennek tűnt. A zömök kis ház és a csupasz, kietlen kert szégyenfolt volt a dimbes-dombos, füves vidéken. Oly csúf, mint egy sebhely egy gyönyörű nő arcán. A tornác melletti elhanyagolt, fonnyadt rózsabokrok egy kivételével mind levéltelenek voltak: ágaik csontvázszerű árnyékot vetettek a ház rönkfalára. Miután újra meg újra hólyagossá égette őket a nap, nagynénjének férje és a föld közötti, véget nem érő, hiábavaló háború sebesültjeiként fognak elpusztulni.Az, hogy Henry Masters ezt a helyet választotta ahhoz, hogy felépítse goromba épületeit és düledező kerítését, sokat elárul arról, milyen ember ő. Ha farmját közelebb építette volna a Brazos folyóhoz, ahol a tölgyek, pekándiófák és fűzfák egy sötét, alacsony erdősávot képeznek, az árnyék és a lágy szellő talán elviselhetőbbé tette volna az életet Ehelyett azonban a nyílt terepen állapodott meg, csak hogy megkímélje magét a fák kiirtásától.
Véres kezét szoknyájától távol tartva Loretta a cipője előtt szaporodó kis porfelhőket figyelte, ahogy a füstölőkabintól a kúthoz lépkedett Nem akart az őzsutára gondolni, amelyet most nyúzott meg és darabolt fel, de a mellette ugrabugráló tizenkét éves unokahúgának, Amynek más elképzelései voltak
– Ennyi tejjel a tőgyében legalább egy borjút szoptatott – füstölgött a lány. – De papát érdekelte ez? Nem, őt aztán nem. Valamit tennünk kell, Loretta. Ha otthagyjuk őket, hogy halálra éhezzenek, éppolyan bűnösök vagyunk, mint ő.
Loretta gyorsított a tempón. Kettejük közül ő volt az idősebb, ezért neki kellett józanul gondolkodnia. Két lány, aki az erdőben csavarogva őzborjakat keres, magára hívná a bajt, és Loretta úgy gondolta, elég gondja van már így is. Kevesebb, mint egy hónapja az egyik szomszédos farmot megtámadták. A véres következmények még most is kísértették álmában. Ráadásul annak a sutának a borjai már jóval nagyobbak lehetnek annál, hogy meg tudják szelídíteni őket. Amy lemondón sóhajtott
– Gondolom, túl nagyok ahhoz, hogy hazahozzuk őket, nem is beszélve a botrányról, amit a papa csapna. Szerinted elég idősek már ahhoz, hogy élelmet találjanak maguknak, és egyedül is boldoguljanak? Kora nyár van. Valószínűleg elég nagyok már, ugye?
Loretta, mintha kemény gombócot nyelt volna, elnyomta dühét, és sokkal magabiztosabban bólintott, mint amilyennek valójában érezte magát
– Papa igazán vadászhatott volna még néhány napig – jelentette ki Amy remegő hangon. – Ne mondja nekem, hogy nincsenek bakok bőségesen abban az erdőben! Csak olyan átkozottul lusta!
Loretta úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány durva beszédét, és a kút fölötti kötélcsiga felé nyúlt. Amynek ki kell adnia magából a mérgét és jobb, ha ez idekint megtörténik. Épp elég súrlódás van a házban, főként Amy és a nevelőapja között.
– Mama bizonyára szörnyen elkeseredett volt, miután apa meghalt, hogy egy ilyen emberhez ment hozzá.
Loretta felhúzta a vödröt, és a kézmosásra összpontosított Semmi értelme nem lett volna, hogy hagyja magát felizgatni. Vannak dolgok, amin az ember nem tud változtatni, és Henry Masters egyike ezeknek. Vagy legalábbis valaki nagyobbra lenne szükség ehhez Lorettánál. Megragadta a vödröt a pereménél fogva, erőteljesen meglendítette, és olyan erővel öntötte ki belőle a rózsaszínes vizet, hogy az még Henryt is feldöntötte volna.
– Töltsd meg a vödröt még egyszer, kérlek! – Amy végigsimította felső ajkán a nyelve hegyét. – Úgy kiszáradtam, mint egy megszúrt szarvas.
Loretta felküzdötte a vödröt a kút szélére, benedvesítette ujjait, belespriccelt a lány arcába, és rámosolygott
– Ez jó! Ha ez a vödör elég nagy lenne, egyenesen beleugranék! Ha nem lennének azok az istenverte indiánok, elmennék úszni. – Amy felemelte a merőkanalat és hangosakat kortyolt belőle, amíg meg nem állt levegőt venni. – Kérsz?
Loretta megrázta a fejét, a kút falának dőlt, és letörölte homlokát ruhaujjával. Amynek igaza volt, jó lenne egyet úszni. Durva szövésű ruhájában úgy érezte magát, mint egy lábasban fövő tyúk, de túlságosan veszélyes lenne elmerészkedni a háztól. Pár nappal korábban Amyvel komancsokat láttak lent a folyónál. Az egyik indián megragadta Loretta hajfonatát, és levágott belőle egy darabot. Akár meg is skalpolhatta volna. Nem lehet tudni, miért kegyelmezett meg neki az indián, de nem akarta újra kísérteni a sorsot. Henry bácsi azóta többször is látott jeleket, amelyek arra utaltak, hogy patkó nélküli lovak jártak a birtokán, tehát a komancsok még mindig a környéken lehetnek.
Ahogy lepillantott Amy kipirult orcájára, Loretta meglepetten látta, hogy a lány megint merít a vízből, ivás helyett azonban mézszőke feje fölé emelte a merőkanalat. A víz összeragasztotta sötét szempilláit és patakokban csurgott alá enyhén szeplős orrán. Lorettának eszébe jutott, hogy ő milyen volt ennyi idősen: csupa kéz és láb, és olyan cingár, hogy két kék szeme olyan nagynak tűnt, mint egy palacsinta.
Amy felsóhajtott, és visszahajította a kanalat a vödörbe.
– Visszamész a házba? Vagy itt maradsz, hogy az öreg varangy ne bámulhasson téged? – kérdezte, hunyorogva a naptól, ahogy próbált Loretta arcára nézni. – Nagyon örülök, hogy nem vagyok még húsz. Papa egyáltalán nem ért a férjválasztáshoz. Az a nagy orrú Bartlett jobb lenne Tom Weavernél.
Loretta a rönkház felé pillantott. Füst szállt fel az agyagkéményből, és végigkúszott a falemezes tető csúcsán. Rachel valószínűleg épp a pörköltet kavargatta, és azon gondolkodott, vajon marad-e a szomszéd vacsorára. Már a gondolattól is görcsbe rándult Loretta gyomra. Nem hibáztatta nagybátyját Henryt amiatt, hogy férjet akart találni neki. Épp elég teher ellátni egy feleséget és egy mostohalányt. De Tom Weaver? Amynek igaza volt a Bartlett fiú hercegnek tűnt mellette. Weaver szájának sarkából folyamatosan dohánylé csurgott le a szakállára, és mosdatlan testének szaga szétáradt az egész házban. Már a gondolattól, hogy meg kellene csókolnia, émelygés fogta el Lorettát.
– Nem kell hozzámenned – mondta Amy. – Megdolgozol az ellátásért. Néha, amikor nem figyelsz, papa nyilvánvalóan szeretettel nézeget téged. Tényleg! Eddig még sosem bánta, hogy itt vagy. Annyira szép vagy! Hamarosan egy csinos farmer kopogtat majd be hozzád.
Miféle csinos farmer? Loretta végigpillantott a farm mögötti, végtelenbe nyúló nyílt területen, és kétkedőn húzta fel szemöldökét Huncut gonoszság csillant meg Amy szemében.
– Vagy el is szökhetnénk. – Apró, kipirult arcával előrehajolt – Vissza, Virginiába, csak te és én. Elszegődhetnénk szakácsnak egy szekércsapathoz. Amint odaérnénk, kereshetnénk magunknak munkát, és félretehetnénk pénzt, hogy elküldjünk mamáért.
– Csak képzeld el! Te és én, Virginiában! Társasági összejövetelek, táncmulatságok és vasárnapi istentiszteletek, ahogy a mama szokott mesélni róla. Varrhatnánk csinos ruhákat, és elegánsan öltözhetnénk. Egy szempillantás alatt férjhez mennél. Valami nagyszerű emberhez. Egy magas és jóképű, hódprém kalapos és fényesített cipőjű férfihoz.
Újra megpördült, majd kecsesen pukedlizett, és mélyen meghajolt.
– Gyerünk, Loretta, játsszuk el! Mutasd meg nekem, hogyan kell táncolni. Te emlékszel arra, milyen Virginia, de én nem.
Loretta fejében képek villantak fel Virginia sűrű erdeiről és bársonyos zöld dombjairól. A szerepjátékhoz már öreg volt, de éjszakánként néha ébren fekve nosztalgiázott, vágyakozott…
Néhány tánclépést lejtve a porban, Amy felkiáltott – Nos? Akkor játszol vagy nem?
Loretta nem tudott ellenállni: felemelte szoknyáját és keringőzni kezdett, mintha táncpartnere is lett volna. Próbálta elképzelni, hogyan nézhet ki a férfi, és úgy döntött, ha boldog mellette, nem számít, magas vagy jóképű-e. Egy olyan férfi, mint a papája, aki erős, mégis gyengéd, magabiztos, de megfontolt, aki a csöndje mögé lát, és a csöndje ellenére is szereti őt.
Amy, belemelegedve a játékba, abbahagyta a táncolást, hogy megfogja Loretta kezét.
– Legyen gazdag is, jó? Elég gazdag ahhoz, hogy vegyen neked egy hatalmas palatáblát, hogy arra írhass bármikor, amikor kedved tartja. Ne legyen olyan csökönyös ebben, mint a papa.
Loretta lába hirtelen megállt. Henry említése visszarántotta őt a valóságba. Amy lábszárközépig porral borított alsónadrágját és megfakult, viseltes szoknyájának redőit bámulta. Nem Virginiában voltak, és soha nem is lesznek ott. Ha mégis megtörténne, egy olyan férfi, aki megengedheti magának a hódprém kalapot, egy háziszőttesbe öltözött néma nőre egy futó pillantásnál többet nem szánna.
– Mi az ott?
Loretta, megrémülve Amy hangjának törékeny nyugtalanságán, hátrapillantott a válla fölött. Vörös felhő dagadt a púderkék ég előtt. Kezét szeme elé emelte, hogy árnyékot vessen a nap ellen. A porfelhőből ítélve lovak közeledtek. Méghozzá nem kevés. Lehet, hogy a határőrség Fort Belknapból, de Loretta kételkedett benne. A háború áldozatokat követelt. Nem voltak már katonai csapatok Palo Pinto Countyban, a határezrednek vajmi kevés ereje volt ahhoz, hogy megpróbálja az indiánokat szemmel tartani.
Amy feszülten markolta meg Loretta kék szoknyáját. – Mi az? Ó, Loretta, ugye nem gondolod, hogy indiánok?
Loretta védelmezően átölelte a lány vállát. Az ő első gondolata is az indiánok voltak. – Mi lesz, ha ők azok? Lehet, hogy tetszett nekik a szőke hajunk, és most visszajönnek érte… Indiánok – kiáltott fel Amy. – Már látom őket!
Loretta a ház felé lökte a lányt és felemelte szoknyáját, hogy futni tudjon. Istenem, csak ne harcosok legyenek! Szíve minden egyes lépésnél hatalmasat vert, miközben behessegette Amyt a házba. Hallotta a lovak patáinak tompa dobogását. Szerette volna figyelmeztetni Henry bácsit és Tom Weavert. Torka kiszáradt, tüdeje szorított. Még soha ennyire nem zavarta a némasága. Bár próbálta ezt kizárni gondolataiból, a Samuelson család farmjának képei villantak fel előtte: az öreg Bart indián lándzsákkal istállójához szögezve, felnőtt fiai elszórva a kertben, mint élettelen rongybabák.
– Indiánok! Jönnek az indiánok!
Eszeveszett mozgolódás tört ki a házban: csizmák visszhangzottak a gerendapadlón, bútorok csikorogtak a pallókon, Rachel sikoltozott. Loretta felszaladt a lépcsőkön, és megragadta Amy karját, hogy őt is magával húzza. Úgy mozogtak, mint egy álomban: minden ólomsúlyú perc a végtelenségbe nyúlt. Loretta vállával benyomta az ajtót, és betolta rajta Amyt. Becsapta az ajtót, és szélsebesen megfordult, hogy rátolja a reteszt.
– Tom, menjen a bal oldali ablakhoz! – kiáltotta Henry. – Rachel, Amyt bízd Lorettára! Hozd a tartalék puskát, és fedezz hátulról!
Loretta, átterelve Amyt a szobán, megmarkolta az ágyat, hogy elmozdítsa. Alatta volt egy csapóajtó. Amy biztonságban lesz a lövésektől a ház alatt Loretta felemelte az ajtót. Nyirkos, dohos szag ütötte meg az orrukat.
– Nem akarom – zokogta Amy. – Kérlek Loretta, gyere velem!
Egy dermedt pillanatra Loretta visszarepült a múltba. Megint tizenhárom éves volt, és próbált ellenállni apjának, miközben a férfi betuszkolta őt a búvópincébe, hogy elrejtse a komancsok elől. Kérlek, papa, hadd maradjak veled és a mamával! Kérlek, papa!
Az apja bevágta az ajtót, és a réseken keresztül kiabált le hozzá: Csöndben légy, lányom, és figyelj rám! Egy hangot se adj ki, hallod? Bármi is történik, egy hangot se adj ki!
Loretta szemét a pinceajtó réseire szegezte, és a nyelvébe harapott, hogy ne sikoltson. Így lett tanúja az embertelenségnek. De engedelmeskedett apjának és egy hangot sem adott ki. Még hét év múlva is csöndben volt.
A közeledő lovak mennydörgő hangja rántotta vissza Lorettát a jelenbe. Megragadta Amy karját, a nyíláshoz húzta, és letuszkolta a lépcsőn. Amy visszanézett a válla fölött, apró arca beesett és sápadt volt. Loretta bezárta az ajtót, és visszahelyezte az ágyat. Ha ez egy támadás, Isten óvjon attól, hogy azok az állatok rátegyék a kezüket egy tizenkét éves kislányra.
Anyja meggyalázott testének képe forgott a fejében.
Por szivárgott be az ablakokon, és égetni kezdte Loretta torkát. A komancsok már a ház körül voltak. Érezte őket, a szagukat. Csak Amyt ne! Kérlek, istenem, csak az édes kis Amyt ne!
– Szentanyám! – kiáltott fel Henry. – Legalább százan vannak!
Weaver, aki a másik ablaknál térdelt, rémülten bólintott. Megigazította barna ingének gallérját, kinyújtotta a nyakát, hogy levegőt vegyen, és a fegyverét tanulmányozta.
– Ne legyen ideges, és ne kezdjen el lövöldözni!
– Ó, kegyelem! – sikoltott Rachel a hátsó ablaktól. – Rengetegen vannak! Semmi reményünk nincs.
Loretta mozdulatlanul állt a szoba közepén. Őzpörkölt illata szállt felé a levegőben. Minden olyan megszokottnak tűnt, a sótartó fedele félig elcsúszva, a liszteszsák szája kilazulva, az asztalon pedig, ahol a férfiak ültek, két korsó. Rachel néni patchworkje a hintaszékre terítve feküdt. Miként lehet minden ilyen nagyszerű az egyik pillanatban, és áraszthat halálszagot a másikban?
Az ablakhoz húzódott, és kinézett nagybátyja válla fölött az ideges lovakon közeledő tengernyi harcosra. Anyja gyilkosának arca sötét és szögletes volt, orra hosszú, homloka magas. Loretta még sosem látott úgy indiánt, hogy ne kereste volna ezt az arcot. Ott volt közöttük? Túl sok arcot látott, amely mind sötét volt és magas homlokú. Barna, csillogó, olajos bőr. Szikár, rugalmas izmok. Magasra tartott, halált hozó lándzsák. Loretta becsukta, majd újra kinyitotta szemét. Csönd leple takart be mindent, csak a komancsok mokaszinjain fityegő rézcsengettyűk dallamos csilingelőse
törte meg a nesztelenséget. A meglazult szarvasbőrök, amelyek általában eltakarták az ablakokat, most lebegtek a hirtelen feltámadt szélben.
– Ne lőjön! – figyelmeztetett ismét Tom. – Annak az indiánnak ott elöl, görbe lándzsája van fehér zászlóval. Bármit is akarnak, nem harcolni jöttek. Beszél komancsul?
– Egy szót sem – válaszolt Henry.
– Én sem sokat. Ha sokat kereskednek, minden bizonnyal beszélnek angolul, de ha nem, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy elboldogulunk az indiántudásommal. – Tom egy adag bagót köpött Rachel patyolattiszta padlójára, majd kiáltott egyet. – Mit akarnak?
Loretta idegei annyira feszültek voltak, hogy ijedtében ugrott egyet. Émelygés fogta el, ahogy a barna dohánylé a padlóra fröccsent. Megőrül éppen? Kit érdekel, ha a padló koszos lesz? Lehet, hogy a ház porig ég, mielőtt ennek az egésznek vége. Hallotta Rachel sírását: lágy, rendszertelen nyöszörgés. Páni félelem fémes ízét érezte kiszáradt szájában.
– Mi szél hozta magukat erre? – kiáltotta ismét Tom.
– Hites! – válaszolt egy mély hang. – Barátként jöttünk Fehér Szem.
A vezető harcos úgy hatméternyire a társai előtt megállt, olyan magasra tartva a görbe lándzsát, hogy a poros fehér zászló világosan látható volt. Büszkén ült fekete csődörén, csillogó barna vállát egyenesen tartva, bőrbe burkolt lábát kényelmesen hátaslovának nyomva. Egy szélfuvallat meglibbentette mélybarna haját, és belefújta élesen kidolgozott bronzbarna arcába.
Amikor meglátta őt, Loretta első gondolata az volt, hogy ez az indián különbözik a többitől. Ahogy jobban megvizsgálta, rájött, miért. Megkérdőjelezhetetlenül félvér volt, lóháton ülve is magasabb volt a többinél, és világosabb volt a bőre. Ha nem lett volna napbarnított az arca és hosszú a haja, fehér embernek is elment volna. Minden más azonban barbár volt rajta: szájénak kegyetlenül gúnyos mosolyától egészen addig a szakértelemig, amivel a lován egyensúlyozott, mintha ő és az állat egyek lennének.
Tom Weaver megmerevedett – A rohadt… Henry, tudja, ki ez? – Reméltem, hogy rosszul gondolom.
Loretta közelebb húzódott, hogy jobban lásson. Szinte arcul csapta a felismerés. Farkasölő. Hallotta már a nevét, ahogy rettegéssel suttogják és történeteket mesélnek róla. De eddig a pillanatig nem hitt a létezésében. Egy kék szemű félvér, egyike a legravaszabb és legalattomosabb ellenségeknek, akikkel az Egyesült Államok hadserege valaha találkozott Most, hogy a háború egymás ellen fordította Északot és Délt, a lovasságnak nem volt ereje ahhoz, hogy Farkasölőt és haramiáit sarokba szorítsa, és ők egyre beljebb támadtak a lakott területeken, kelet felé haladva. Néhányan azt állították, sokkal veszélyesebb, mint egy tisztavérű komancs. De bármilyen gonosz is volt, több történet szólt arról, hogy a nőket és gyermekeket megkímélte. Hogy ez véletlen volt-e vagy tudatos, vagy esetleg egy hazugság, amelyet egy indiánkedvelő talált ki, senki nem tudta. Loretta az utóbbi felé hajlott.
– Mit akarnak? – kiáltott Henry. – A tehén jó tejelő. Van két öszvér és egy ló is ott hátul.
Félelem szaga áradt Henry bácsi átizzadt ingéből. Metsző, kellemetlen szag. Az indián az övéhez nyúlt, és elővett valamit. Magasra emelte, és egyenesen az ablak felé bámult, ahol Loretta állt. A lánynak az a hátborzongató érzése támadt, hogy a férfi látja őt. Valami aranyszínű dolog lebegett az ujjai között, és megcsillant a rézsútosan sütő napsugárban.
– Pe-nan-de! – kiáltotta. – Maguk méznek mondják. Küldjék hozzám a nőt, akinek haját a kezemben tartom!
Loretta képtelen volt levenni szemét az arany szálakról, amelyek a félvér barna ujjai között lógtak és remegő kezét torkához szorította. Ez nem lehet igaz, gondolta zavarodottan. Hamarosan felébredek. Ez csak egy rossz álom.
– Ötvenen vannak egy ellen – mondta Henry. – Mi a fenét csináljunk? Tom megmozdult az ablaknál.
– Nem számít, ha százan is vannak egy ellen. Nem küldheti oda neki a lányt.
– Inkább ő egyedül, mint mi mindannyian. – Egy csepp nedvesség cseppent le Henry orrán, amit gyorsan letörölt fehér ingujjával. – Amyre és Rachelre is gondolnom kell. Tudja, mit tennének azok a barbárok Amyvel, Tom.
– És mi lesz Lorettával?
Loretta a falba kapaszkodott. Őt akarja? A félelemtől majdnem összecsuklott. Nem, nem megyek, gondolta. Majd eszébe jutott Amy fehér arca, amikor a csapóajtó bezárult. Száz komancs három puska ellen? Mindenki meghalna a házban, beleértve Amyt is. És Lorettának kétsége sem volt afelől, hogy Amy halála nem lenne gyors. Henry bácsinak igaza volt inkább egy élet, mint öt.
Loretta a nagynénjéhez fordult. Rachel elsápadt. Kék szemük pillantása összetalálkozott, majd Rachel az ágy felé nézett. Ez megadta Lorettának a lökést, amire szüksége volt. Az ajtó felé lépett, miközben a valószerűtlenség köde vette körül. Az elmúlt hét év köre bezárult. Ezúttal nem lesz gyáva. Megteszi Árnyért azt, amit a szülei megtettek őérte. Egy második esély. Rémálmaiban hányszor vette a bátorságot, hogy kinyissa a búvópince ajtaját, kimenjen, és segítsen az anyjának? Hányszor ébredt fel ezekből a rémálmokból Istent kérve, hogy bocsásson meg neki azért, mert csak az álmaiban bátor? Most feloldozást nyerhet.
Ahogy Loretta az ajtó felé közeledett, Tom felkiáltott:
– Ne! Henry, maga szánalmasan gyáva! Ha kiküldi oda ezt a lányt soha többé nem fog tudni átaludni egy éjszakát!
Loretta megérintette az ajtófélfát, és megdermedt. A réseken keresztül csengettyűk csilingelését hallotta: vidám hangot, amely épp annyira nem volt odaillő, mint amennyire egy temetésre nem illik a derűs zene. Keresztet vetett, és összeszorította szemét. Próbálta felidézni, miként is kell bűnbánatot gyakorolni, de a szavak összekavarodtak a fejében.
– Henry, ne! – könyörgött Rachel. – Loretta, ne nyisd ki azt az ajtót! Ha egy nőt akarnak, majd én megyek.
– Nem téged akarnak! – csattant fel Henry. – Egyikőjük kiszúrta Lorettát lent a folyónál valamelyik nap, és most visszajött érte. Téged lelőnek, ott, ahol vagy.
Rachel ráförmedt a férjére.
– Ő a húgom lánya. Soha nem bocsátok meg neked, ha hagyod, hogy kimenjen. – Nem kell megtenned, Loretta – érvelt Tom. – Vannak dolgok, amelyek rosszabbak, mint a halál, és ez egyike azoknak.
Loretta habozott Majd az ajtó nyikorogni kezdett, ahogy elfordult bőrzsanérjain, és résnyire nyílt. A napfény megvilágította Loretta arcát. Átlépett a küszöbön. Inkább én, mint mindenki. Még egy lépés, inkább engem vigyenek el a komancsok, mint Amyt. Most, hogy már benne volt, nem is volt olyan nehéz megtenni. Mély levegőt vett, és kilépett a tornácra. Az ajtó becsapódott mögötte, és a retesz a visszavonhatatlanság hangjával a helyére csúszott
A fekete lovon ülő harcos kifürkészhetetlen kékesfekete szemmel bámult rá, majd oldalba bökte lovát, és előreléptetett Engesztelhetetlenül nézett a lány szemébe, és pillantásával oda szögezte Lorettát, ahol állt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg mozdulatlanul, szavak nélkül tanulmányozta őt, lándzsáját még mindig a magasba tartva.
Loretta bátorsága elillant, remegett a talpától a feje búbjáig. A férfi észrevette ezt, és fürkésző pillantása végigmérte Loretta egész testét. Miután figyelme a lány
csípőjére irányult, és sértő megvetéssel időzött el rajta, felfelé vette útját a melléig. Loretta arca lángvörös lett a megalázottságtól.
– Keemah – sziszegte a férfi Loretta felé olyan csípősen, mintha puskalövés hasított volna a levegőben. Loretta megriadt, megdöbbenés és értelmetlen rettegés torzította el vonásait Nem értett komancsul, és fogalma sem volt, mit akar a férfi. Csak azt tudta, megölné őt, ha felmérgesítené. Remegő térdei reszkető ritmust vertek, ahogy egymásnak ütődtek. A férfi ajkai gúnyos mosollyá görbültek.
– Gyere közelebb, hogy a komancs láthasson téged!
Loretta annyira félt, hogy nem is érezte a lábát. Lebotorkált a lépcsőn, majdnem elesett aztán visszanyerte az egyensúlyát. Bőre bizsergett a rá szegeződő kétszáz szemtől. Ahogy közelebb ért a komancshoz, a férfi oldalra fordult lovával. Kúp alakú rézcsengettyű csillogott mokaszinjának bőrpántja előtt. Nézése tapintható volt, szinte megérintette Lorettát.
– Emeld fel a fejed, asszony.
Loretta hátrabillentette a fejét. Arca tudatosan kifejezéstelen volt. A férfi bástyaként ült a csődörön, csupasz válla széles, karja izmos volt. A szél kisimította haját az arcából, felfedve egy vékony sebhelyet, amely jobb szemöldökétől arccsontjáig húzódott. Miközben beszélt, megcsillantak ragyogó fehér fogai.
– Minek nevezed magadat?
Ahogy Loretta szétnyitotta ajkát, szinte lüktetett a hosszúra nyúlt csönd.
– Válaszolj, asszony, vagy meghalsz! – A férfi lándzsája hegyét felemelve Loretta copfjába szúrt, és kilazította a csatot. A lány haja lassan letekeredett, és kígyózva vállára hullott.
– Loretta! – kiáltott Rachel a bejáratnál lévő ablakból. – Lorettának hívják. Ó, kérem, ne bántsa! – Iszonyatos, szívszorító zokogás szakította meg a könyörgést.
Az indián lándzsájának hegyét Loretta torkához szorította. – Nincs nyelved, herbi?
– Ni-i-incs – sírt Rachel. – Nem tud beszélni! Ez az igazság! Ó, kérem! Édes, rendes lány. Ne bántsa!
Lorettától balra egy pinto lovon ülő indián izgatottan kezdett gagyogni valamit, és ujjával Lorettára mutatott. A vezető komancs karja megfeszült, és a lándzsa szúrni kezdte a lány bőrét. A férfi előrehajolt, vastag, erezett izmai kidudorodtak felkarjában, ahogy szúrni akart a lándzsával.
– Ka? – üvöltött a pintón ülő indián. Majd egy újabb válogatott szófüzér hagyta el száját
Loretta becsukta szemét, és összpontosított. Bármit is mondott a másik indián, nyilvánvalóan Loretta mellett érvelt. Fokozott, feszült várakozás lebegett a levegőben, végigbizsergetve Loretta idegeit. Egy valószerűtlen pillanatig különös egységet érzett a fölötte tornyosuló férfival, érzékelve idegesen kavargó érzelmeit, határozatlanságát, mintha szerves része lenne. A férfi ösztönös vadsággal szerette volna kiloccsantani vérét, de valami, talán maga a Mindenható, visszatartotta a kezét.
Loretta mohó hitetlenkedéssel megragadva a megérzett kegyelmet, megdöbbenve emelte fel szempilláit, és ugyanezt az érzést látta a férfi kobaltkék szemében tükröződni.
A férfi remegni kezdett, mintha a lándzsa elviselhetetlenül nehéz lenne. És Loretta hirtelen megértette, hogy bármennyire is szeretné a férfi meggyilkolni őt, egy része nem tudja ezt megtenni, az nem akarja beledöfni a lándzsát. Teljesen érthetetlen volt. Semmi mást nem látott az indián finoman kidolgozott arcán, mint utálatot Bizonyosan százszor ölt már, és még fog is.
Lassan leengedte karját, és úgy bámult Lorettára, mintha a lány valamiképpen legyőzte volna. Majd, olyan gyorsan, hogy Loretta nem is volt biztos abban, hogy tényleg látta, fájdalom jelent meg az arcán.
– Tehát szelíd vagy? – A férfi mosolyából jégcsapok nőttek. – Meglátjuk, asszony, majd meglátjuk.
Úgy ejtette ki az „asszony” szót, mintha epét köpött volna, és közben lándzsájának hegyét a lány arcához csúsztatta. Loretta hallott már nőkről, akiket az indiánok elcsúfítottak, és ahogy a férfi végigrajzolta száját és orrának lejtőjét, arra számított, hogy megvágja az arcát. Lázas félelem nedvesítette meg homlokát. Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, és elhomályosították látását.
Pislogott és kényszerítette magát, hogy a férfira összpontosítson. Az indián szemében nevetés csillogott. Loretta rájött, hogy mióta úgy döntött nem öli meg őt, valami elképzelhetetlen okból kifolyólag az indián visszataszító játékot űzött vele: próbálta megfélemlíteni, hogy próbára tegye a vérmérsékletét Loretta megragadta és félretolta a lándzsát, fejét kihívón felemelte. A férfi halkan nevetett, áthajolt combja fölött és belemarkolt Loretta hajába. Szorítása könnyeket csalt a lány szemébe.
Miközben elfordította Loretta arcát, hogy megvizsgálja, az indián megszólalt:
– Nagyobb a bátorságod, mint az erőd, Sárga Haj. Nem bölcs dolog harcolni, amikor nem nyerhetsz.
Felpillantva a férfi erőteljesen kidolgozott arcára és arrogáns szájára, Loretta sóvárogva vágyott az után, hogy legyen annyi ereje, hogy leránthatná a férfit a lováról. Az indián nemcsak gúnyolódott vele, hanem provokálta és csúfolta is.
– Engedelmeskedni fogsz. Nézz rám, és lásd a te urad arcát! Jól vésd az eszedbe! A teljes megaláztatásban Loretta elfelejtkezett Amyről, Rachel néniről és mindenről. Anyja arcának képe villant fel előtte. Soha, amíg testében élet van, nem fog engedelmeskedni ennek az embernek. Kiszáradt szájával köpött egyet. Semmi nem jött ki belőle, de az üzenet egyértelmű volt
– Nei mah-rieepicut! – A férfi elengedte őt, és enyhén meglökte a karját. Megfordította lovát, a ház ablakai felé nézett és széles öklével mellkasára ütött: – Követelem őt!
Loretta megtántorodott, és kábult hitetlenkedéssel nézte, ahogy Farkasölő büszkén vezeti csődörét körülötte. Követelem őt? Szemét le nem véve róla óvatosan megfordult, mert nem tudta, mire készül. A férfi egyenes háttal ült a lovon, pillantása Loretta ruháját, arcát, haját pásztázta, mintha a lány egésze kíváncsisága tárgya lenne.
Szája gúnyos mosolyra görbült. Figyelme a lány szoknyájára összpontosult, és Loretta szinte látta a fejében kavargó kérdéseket. Megigazította a lándzsát a kezében. Az arcára kiült elszántság rossz előérzettél töltötte el Lorettát.
Egyenesen a lány felé indult, de az félrelépett. A férfi megfordította lovát, hogy megint nekirontson. Ahogy elhaladt mellette, előrehajolt, és lándzsájával elkapta Loretta szoknyájának szélét. Loretta megpördült, alkarjával ütni próbált, de az indián ügyesen mozgott fürge és biztos volt, lova pedig tökéletes pontossággal követte lába irányítását. Épp annyira igyekezett megnézni Loretta alsóneműjét, amennyire ő igyekezett azt elrejteni.
Csatájuk kimenetele előre látható volt, és ezt Loretta jól tudta. Az indiánt barátai biztatták: szemérmetlen nevetéssel ujjongtak minden egyes alkalommal, amikor Loretta fodrai fellibbentek. A lány lekapta a piszkos fehér zászlót a fanyélről és a földre dobta, majd cipőjének sarkával összetaposta.
Miután több próbálkozást kivédett, Lorettán győzedelmeskedett a kimerültség, és felismerte a harc ostobaságát. Mozdulatlanul állt, melle hullámzott, szemei a semmibe meredtek, fejét magasra tartotta. A harcos körözött, csődörének csillogó patáit a lány lábához olyan közel irányítva, hogy Loretta lábujjai bizseregtek. Amikor a lány nem mozdult, a férfi megállította lovát, és hosszú percekig tanulmányozta őt. Majd előrehajolt, és megérintette Loretta mellényét. A lány lélegzete is elállt, amikor tenyerét mellétől a derékvarrásig csúsztatta.
– Ai-ee – suttogta. – Gyorsan tanulsz.
Loretta könnyáztatta szemét a férfira emelve megint annak az arcába köpött Ezúttal a férfi érezte a permetet, és letörölte az arcát. Ajkai megrezzentek valamitől, amely gyanúsan egy elfojtott mosolynak tűnt, de most barátságos mosolynak
– Lehet, hogy mégsem olyan gyorsan. De jó tanár vagyok. Majd megtanulod, hogy ne harcolj velem, Sárga Haj. Ezt megígérem neked.
Ebben a pillanatban Loretta érzései az utálatnál is erősebbek voltak; fekete, tajtékzó undor, amelynek hatására szerette volna megragadni a férfi által lóbált lándzsát, és nyársra húzni vele őt. Követelem őt. Akkor tehát el akarja őt vinni? Pillantása a férfi égszínkék, fonott gyapjúövéről a hasán húzódó izmos barázdákra vándorolt. A csípőjén egy bőrhüvelyből kiállt késének markolata. Hány katonát ölhetett meg? Egyet? Százat? Vagy talán ezret?
Az övéből Loretta haja lógott ki, arany permetként omolva le sötét bőrnadrágja előtt Loretta biztosan tudta, hogy még sosem látta őt. Mégis nála volt a haja. Bizonyára a folyónál lévő indián adta neki, és most isten tudja, honnan jött el érte.
Loretta megrezzent, amikor észrevette, hogy a harcos karját nyújtja felé. Egy széles bőrszíj övezte csuklóját, hogy megvédje őt íjának húrjától. Sötét tenyerét és erős ujjait bámulva Loretta elutasítón rázta fejét
– Hi, tai – mondta a férfi halkan. Csődörét közelebb irányítva lehajolt, hogy megérintse a lány állát. Loretta szemhéja megremegett, amikor az indián letörölt egy könnycseppet az orcájáról. – Ka taikay, ka taikay. Tohobt Nabituh – suttogta.
A szavaknak semmi értelme nem volt. Loretta tanácstalanul nézett a szemébe.
– Tosa ehr-mahr. – Kezét felemelve megmutatta a csillogó könnycseppet az ujjbegyén. – Ezüst eső, tosa ehr-mahr.
Ezüst esőhöz hasonlította a könnyeit? A férfi szemét fürkészte emberiesség nyomait keresve, de nem talált semmit. Az indián egy pillanat múlva felegyenesedett és búcsúzásnak tűnő mozdulattal felemelte lándzsáját.
– Suvate! – kiáltotta, és csillogó szeme végigmérte a körben álló lovasok sorát. Hangok halk moraja válaszolt
– Suvate!
Elégedettnek tűnt a válasszal, és egy tekintélyes döféssel a földbe szúrta a lándzsát. Ismét kinyújtotta karját.
– Fogadd el, Sárga Haj, barátságunk jeleként.
Loretta félt, hogy ha megérinti őt, felránthatja a lovára, de a férfi szeme ellenállhatatlan volt. Ráadásul, ha valamit eltervezett, így is, úgy is véghezviszi, akár Loretta közreműködésével, akár a nélkül. Felemelte reszkető karját, a legrosszabbra számítva, és ujjait a férfi tenyerébe fektette. A kérges kéz megszorította Lorettáét, markolásának melegsége egészen a lány válláig áradt.
– Még találkozunk. Eljövök hozzád, mint a szél, a semmiből. Emlékezz ennek a komancsnak az arcára! Én vagyok a te végzeted.
Azzal elengedte a lányt, körbelovagolt az udvaron, és egyik karját a magasba tartva, fejét pedig hátrahajtva metszően kiáltott, amelytől borzongás futott végig Loretta gerincén. Néhány pillanat múlva porfelhő szállt fel az udvaron, és négyszáz pata verte a visszavonulás fülsiketítő ütemét.
Második fejezet
M
iután az indiánok elmentek, Rachel előrohant a házból, és karját Loretta köré fonta. Loretta ügyetlenül viszonozta nagynénje ölelését, és közben szemét nem vette le a porfelhőről, amely távolodott a folyó felé. Közben a komancs szavai visszhangzottak fejében: én vagyok a végzeted. A forróság ellenére nyirkos hideg futott végig rajta.– Jól vagy – suttogta Rachel. – Jól vagy.
Loretta szorosabbra fonta karját nagynénje körül, és becsukta szemét. Szemtől szemben állt egy komancs harcossal, és még mindig életben volt.
A házból bútorok húzogatásának hangja hallatszott, és egy perc múlva Amy szökkent ki az ajtón, apró arcát félelem torzította el.
– Azt hittem, megölnek.
Loretta elhúzódott Racheltől, és karjába vette a gyermeket, arcát a kislány copfjaiba fúrva.
– Soha többé nem fogok elbújni – suttogta Amy reszketve. – Soha többé. Ó, Loretta, most már tudom, milyen volt neked azon a napon, amikor megölték a mamádat és a papádat. Már tudom, milyen dühösnek érezhetted magadat. Nem fogok többé lemenni oda. Esküszöm, hogy nem.
Loretta előre-hátra dülöngélt, és próbálta kimasszírozni a feszültséget a gyermek vállából. Nedvesföld-szaga volt Amy ruhájának, és Lorettában felelevenedett az ő saját pincei búvóhelyének soha el nem felejthető dohossága. Egyedül ő ismerte azt a lelki tusát, amelyet Amy most átélt, és a lánynak igaza volt: ez szörnyen dühössé tudja tenni az embert. Mégis, amilyen rettenetes volt ez Amynek, Loretta annyira biztosan tudta, hogy bármi is történjék, újra megtenné, hogy megvédje a kis unokatestvérét.
Ekkor Loretta hirtelen megvilágosodott: megértette, miért rejtették el őt a szülei a komancsok támadásakor. Akkor csak hat hónappal volt idősebb Amynél. Ha lett volna bátorsága ahhoz, hogy kinyissa a pince ajtaját, mit tudott volna tenni? Semmit, csak meghalni. Rebecca Simpson nem akarta, hogy Loretta felfedje magát. A gondolat, hogy gyermeke biztonságban van, minden bizonnyal egyetlen vigasza volt azokban az utolsó gyötrelmes pillanatokban. Ez a felismerés csökkentette a bűntudat fájdalmát, amely hét hosszú éve állandó társa volt Lorettának. Mélyet, megtisztítót lélegzett, és eladdig soha el nem siratott könnyek kezdtek potyogni végig az orcáján. Zokogás tört fel a torkából.
Amy megmerevedett és hátrébb húzódott.
– Loretta, te sírsz! – Szeme elkerekedett. – Mama, Loretta sír. Rachel mindkét lányt átkarolta.
– És jól teszi. Ha valakinek joga van hozzá, az… Amy megrázta fejét.
– Nem, mama! Tényleg sír. Hallottam…
Rachel annyira ideges volt, hogy nem értette, mire gondol a lánya.
– Gyertek menjünk be a házba! Soha nem lehet tudni ezeknél a barbároknál. Akár vissza is fordulhatnak, hogy rajtaütésszerűén elkapjanak bennünket.
A ház ajtaja nyitva maradt, Loretta bement a többiek után. Kérdésekkel teli pillantással nézett a férfiakra. Henry puskáját a falnak támasztotta.
– Néha teljesen kiszámíthatatlan és érthetetlen, amit ezek az alakok tesznek. Nem hiszem, hogy vissza fognak jönni.
Tom, még mindig az ablak mellett állva, összeráncolta szemöldökét, és megrázta a fejét, ahogy pillantása az udvaron lévő lándzsára szegeződött.
– Én nem vagyok ebben ennyire biztos. Egy komancs nem hagyja ott a jelét akárhol. Nem is tehette volna egyértelműbbé: Lorettát az előbb eljegyezték.
Amy kuncogott. Magas, metsző hangú nevetéssel, amely visszhangozta a Loretta által érzett valószerűtlenséget.
– Úgy érti, indián asszonynak akarja Lorettát? Mert az rosszabb lenne, mint összeházasodni Mr. Wea… – Amy szeme elkerekedett, orcája elvörösödött. – Mármint… nos…
– Pszt, Amy! – Rachel kérdőn pillantott Tomra, miközben kötényével babrált. – Miért mondja ezt?
– Mindannyian hallottuk, hogy igényt tart rá, és azt mondta, visszajön. – Tom próbálta elkerülni Loretta pillantását. – A komancsok nem tesznek olyan ígéretet, amelyet nem tartanak meg. Szerintem hoz néhány plédet és egy lovat vagy kettőt cserébe. Így csinálják maguk között, amikor feleséget vesznek. És nem hiszem, hogy ilyen udvarias marad, ha nem teljesítik a kérését, és nem adják át neki a lányt.
Rachel szívéhez szorította a kezét.
– Ó, kegyelem! Akkor el kell vinnünk innen Lorettát, talán Fort Belknapba.
– Semmi értelme, Rachel – mondta Tom kedvesen. – Őrszemeket fognak állítani. Ha megpróbálják elszöktetni, azonnal lerohanják magukat. Senki nem veheti el egy komancs asszonyát.
Loretta hátrahőkölt, amikor egy komancs asszonyaként beszéltek róla. Addig hátrált, amíg az asztalnak nem ütközött.
– Egy indián sem veheti el a testvérem lányát, punktum! – kiáltott Rachel. – Előbb lássam őt halottan.
Henry vigasztalóan átölelte felesége vállát.
– Drágám, ne idegesítsd fel magad! Lehet, hogy Tomnak nincs igaza, és soha nem fognak visszajönni, számomra ennek az égvilágon semmi értelme sincs. Miért izgatná egy hasznavehetetlen komancsot az udvariasság? Ha eldöntötte volna, hogy magával viszi a lányt, Loretta most már az indián lova hátán lenne.
– Van jobb magyarázata? – kérdezte Tom. Henry megrázta a fejét.
– Nem. De ahogy mondtam, nem mindig lehet kiókumlálni, mit csinálnak ezek a pogányok.
Rachel erőtlenül a férjének dőlt.
– Ó, Henry, szerintem Tomnak igaza van. Vissza fog jönni, és meg fogja próbálni elvinni őt.
Loretta összeroskadt. Lerogyott a deszkapadra, és a könyökére támaszkodott. Szörnyű, ideges érzés támadta meg a gyomrát, és a rettegés szárnyai csapkodtak felfelé, a mellkasához. Még mindig ott voltak valahol a komancsok elbújva, de szemmel tartva őket? Ez a lándzsa üzenet Farkasölőtől az embereinek?
Eljövök hozzád, mint a szél. Én vagyok a te végzeted. Elképzelte, ahogy az indián visszatér egy vagy két koszos pokróccal, egy vézna lóval, amire már nincsen szüksége, esetleg egy ütött-kopott korsóval. És Henry bácsi, amilyen gyáva, gondolkodás nélkül átadná őt neki. Loretta Simpson, akit megvásárolt egy komancs. Nem, nem is csak egy komancs, hanem Farkasölő maga. Rettegéssel suttognák a hírt a Brazos és a Navasota folyók mentén. Farkasölő asszonya. Soha többé nem tudna emelt fővel járni. Egy tisztességes férfi sem vetne rá egy pillantást sem. Ha túlélné…
Loretta nyöszörögve talpra ugrott, és az ajtóhoz rohant. Mielőtt bárki megállíthatta volna, már a tornácon volt, és szaladt lefelé a lépcsőn. Majd ő megmutatja ennek a pogánynak. Ha ez egy üzenet, hogy Loretta hozzá tartozik, majd elpusztítja azt. Megragadta a lándzsát, és kihúzta a földből.
– Loretta, maga bolond lány! – jött utána Tom, és megragadta a karját, hogy maga felé pördítse. – Csak felidegesíti!
A lány kiszabadította magát, és a kapu felé indult. Akár felidegesíti, akár nem, ha nem áll ellen a komancs követelésének, az olyan, mintha beleegyezne. Lehet, hogy vissza fog jönni érte, de ha ott van valahol, és figyeli őt, legalább tudni fogja, hogy nem látják itt szívesen.
A kerítés mögé ment, majd megfordult, és a lándzsát a felső tartórúdhoz ütötte. A rugalmas eszköz visszapattant. Loretta újra meglendítette. És újra. A lándzsa mintha életre kelt volna, ellenállt neki, gúnyt űzött vele. Elképzelte a komancs arrogáns arcát, és utálatát kiélve még erősebben kezdte ütni a kerítést. A mamáért, a papáért. Soha nem fog egy mocskos rézbőrűhöz tartozni. Soha.
Izzadság kezdett gyöngyözni az arcán; égette szemét, sósan marta ajkát, de ő még mindig csapkodta a lándzsát. El kell törnie. Lehet, hogy az indián most is figyeli. Ha a férfi fegyvere legyőzi őt, az ugyanolyan, mintha a férfi maga győzné le. Elkezdett fájni a válla. Karjának minden megemelése külön erőfeszítést igényelt, összpontosításának tárgya mögött meglátta, hogy családja döbbent rémülettel áll körülötte, és úgy bámulnak rá, mintha eszét vesztette volna.
Talán így is történt. Loretta térdre zuhant, és mereven bámult az épen maradt lándzsára. Fűz. Zöld fűz. Nem csoda, hogy az az átkozott fegyver nem tört el. Dühösen letépkedte róla a tollakat, és darabokra marcangolta őket, köpködve, amikor a foszlányai az arcába szálltak. Majd csak térdelt, levegő után kapkodva, olyan kimerülten, hogy minden küzdeni akarás elapadt benne.
Az indián győzött
E
gy fűzfa levelei himbálóztak Farkasölő szeme előtt, de pillantását mereven a karcsú lányra szegezte, aki próbálta eltörni a lándzsáját. Farkasölő összeszorította fogait, és a lány karjának minden egyes lendületvételekor egyre ingerültebb lett. Majd megcsapta a helyzet képtelensége, és ajka vonakodó mosolyra húzódott. A lány tudja, hogy ő látja. Felnőtt férfiak összerezzennek neve hallatán, de egy törékeny lány szembe mert szegülni vele? Visszagondolt rá, hogyan nézett ki a lány, amikor kisétált elé, aranyhajú fejét magasra tartva, nagy kék szemét dacosan az övére szegezve. Miként merészelt ráköpni, nem is egyszer, hanem kétszer. Sértettség, hitetlenkedés és csodálat kavargott benne. Lehet, hogy nem látszik rajta, de a lány bátor, és ezt Farkasölő a javára írta.Testvére, Harcos mellette guggolt, és prüszkölt a nevetéstől. Nyilvánvalóan tetszett neki a helyzet. A folyó moraját túlharsogva szólalt meg:
– Ha tudná, ki vagy, nem szegülne ellen neked ennyire. Farkasölő le sem vette szemét a lányról.
– Ha egyszer majd megtudja, kivel áll szemben, ennek az egész képtelenségnek vége lesz. Ha van valami, amihez értek, Farkasölő, az a nők. Csak akkor támadnak, ha azt gondolják, megúszhatják. Nem kellett volna hagynod, hogy leköpjön. Legközelebb vágd pofon!
Farkasölő felhúzta egyik szemöldökét. Testvére felesége az egyik legelkényeztetettebb nő a faluban, így ezt a tanácsot meglepőnek találta. Kíváncsian vizsgálta Harcos ünnepélyes arckifejezését.
– Így gondolod?
– Higgy nekem, soha többé nem fogja újra megpróbálni! – Te hányszor vágtad pofon Magas Fű Leányát?
– Egyszer sem. Ő tudja, ki az erősebb. Farkasölő elnyomta mosolyát.
– Igen, nyilvánvalóan tudja.
Figyelmét ismét a lányra szegezte, és haragosan összevonta szemöldökét. Majd megtanítja a tiszteletre, még ha a lány bele is hal.
Végül elfogyott a lány ereje, és térdre rogyott. Tollak lebbentek fel körülötte. Ahogy a fehér pihék lefelé szálltak, válla is velük együtt roskadt össze. Suvate, véget ért. Szembe kell néznie végzetével, és meg kell tanulnia elfogadni azt. Csakúgy, mint Farkasölőnek. A sors nem ismer ellenfelet.
– Még nincs késő! – Farkasölő unokatestvére, Vörös Bölény lovagolt be a kis tisztásra. Leugrott a lováról, és feléjük sietett. Egyik kezében kinyújtva íja és egy nyíl.
– Ő az a nő, akit keresel. Öld meg, Farkasölő, amíg még lehet! Tudod, hogy viszonyul anyád a próféciához. Ha egyszer meglátja a lányt, már túl késő lesz.
Farkasölő megnézte a felkínált fegyvert, és megrázta fejét.
– Nem. Nem szabad elfelejtenem a kötelességemet. Őrültség lenne megölni őt. Akkor a Nagy Istenek haragja csapna le ránk. Nem gondolhatok csak magamra.
– Megveted őt! És ha a jóslat valóra válik, egy nap elhagyod majd Embereidet. – Vörös Bölény sebhelyes arca eltorzult az undortól. – Hogyan viselheted el a gondolatot, hogy ezt a nőt visszavidd magaddal? Azok után, amit a Kék Kabátosok a feleségeddel tettek? És az enyémmel. És a kisfiammal. Olyan régen történt már, hogy el is felejtetted?
Farkasölő arca megkeményedett, és hűvös csillogás lopódzott a szemébe. – Soha nem fogom elfelejteni.
L
orettának nem volt étvágya a vacsorához. Ott ült a többiekkel, de az őzpörkölt és a szedres kukoricakenyér illatától felkavarodott a gyomra. Amy pillantása az övét kereste az asztal fölött. Henry a mezcalos korsóból iszogatott. Mindig harapós természetű lett, amikor ivott. Ennek általában szegény Amy itta meg a levét.Loretta szánalmat érzett iránta, de ezen az estén más foglalkoztatta. Menekülési tervek suhantak át az agyán, melyeket mind megfontolt, majd elvetett. Elképzelte a körülötte lévő mezőket, és olyan bezárva érezte magát a végtelen tér által, mintha egy rácsos cellában lett volna.
Elszántan próbálta lefoglalni a kezét, és ezáltal elkergetni a rémületet, ezért levágta a részét a kenyérből, és beleharapott. Ahogy rágott, a falat egyre nagyobb és szárazabb lett. Tom Weaver izgett-mozgott mellette a padon. A férfi keze egy pillanatra Loretta arca előtt cikázott át, és ahogy a lány lepillantott, tányérjának szélén egy szelet vajas kenyeret látott Óvatosan rámosolygott a férfira, és a férfi fanyar ajka szégyenlős mosolyra húzódott.
– Szerintem valamelyikünknek Belknapba kellene lovagolnia, és kíséretet kellene szereznie Loretta mellé, hogy eljuthasson az erődbe – mondta halkan. – Jobb, ha én megyek, mint ha maga, Henry, mert hozzám nem tartozik fehérnép. Időbe telik majd, de ott van a határőrség, és hallottam róla, hogy több család járőrbástyákkal épített ott házat. Loretta bizonyára elég nagy biztonságban lenne, ha el tudnánk juttatni oda.
– Az a kérdés, hány embert tud szerezni. – Henry arca kidudorodott. Egyszerre rágott és nyelt. – Az idő nagy részében indiánok után járőröznek, és mi történik, ha az az indián tényleg visszajön? Ha nem találja itt Lorettát, szörnyen dühös lesz.
– Istenem, Henry! – kiáltott Tom. – Ugye nem mondja komolyan, hogy itt akarja tartani a lányt?
Henry nyakát forróság öntötte el. – Persze hogy nem.
Rachel idegesen pillantott a férjére, majd vissza Tómra.
– Mennyi időbe telne magának embereket gyűjteni és visszatérni?
– Gondolom, egy nap, ha keményen lovagolok, és nem ütközöm akadályba. Ez lehetőséget adna nekünk az ellenállásra, Henry. – Tom vállat vont. – Nem kellene elviselhetetlenül hosszú ideig ott maradnia. Farkasölő előbb-utóbb úgyis elkezd majd
valami csinos indián asszony után koslatni, és elfelejtkezik Lorettáról. Csak ki kell várni.
– És ha az indiánok visszajönnek, mielőtt maga visszatér? – Rachel ajka teljesen elszíntelenedett.
Henry az asztal közepére tolta a tányérját.
– Te csak oszd szét a kenyeret, asszony, és imádkozz, hogy ez ne történjen meg! Semmi esélyem arra, hogy egyedül feltartsak száz indiánt.
Tom megpaskolta Lorettát.
– Ne aggódjon! Visszaérek. Már majdnem a jegyesem. Egy igazi férfi gondját viseli a hozzátartozóinak.
– Az még nincs eldöntve, hogy a jegyese-e vagy sem – vágott közbe Henry. – Még nem beszéltem vele erről. Ha indiánok vannak a környéken, márpedig nem vagyok biztos abban, hogy nincsenek, ne vigye vásárra a bőrét csak azért, mert azt gondolja, azzal elnyeri a kegyét. Nem irtózom annyira attól, hogy Loretta itt maradjon, hogy a szándéka ellenére férjhez adjam. Itt van az otthona, ha maradni akar.
Loretta a nagybátyját bámulta. Hetekig rettegésben élt, hogy kényszeríti majd, hogy hozzámenjen Tomhoz. Most, hogy megtudta, nem így van, teljesen zavarba jött. Tom dudorokkal borított arcát nézte. Ha megpróbálna kíséretet szerezni neki, és az indiánok kiszimatolnák a szándékát, veszélyben lenne az élete. Egészen ma estig csak mocskosságát és csúnyaságát látta, de több volt benne ennél. Jó ember volt. Túlságosan jó ahhoz, hogy véget érjen az élete egy olyan nő miatt, aki nem is törődik vele. De tudta, hogy Tom az egyetlen reménye. Ő lenne a világ legnagyobb bolondja, ha lebeszélné arról, hogy Belknapba menjen.
Mintha csak megérezte volna a gondolatait, Tom átlendítette lábát a padon, és felállt. Közben kerülte Loretta pillantását.
– Nos, haza kell mennem, ha hajnalban indulni akarok.
Loretta felállt vele együtt, és megtörölte tenyerét a kötényében.
Tom az ajtóhoz csoszogva levette kalapját a fogasról. A kalapot hetykén a fejére helyezte, rámosolygott a lányra, és a fegyveréért nyúlt.
– Jó éjt, Masters asszony. Nagyszerű vacsorát szolgált fel. – Rövid biccentéssel hozzátette: – Amy, Henry.
Loretta, tudva, mit kell tennie: követte Tomot a tornácra, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi egy pillanatig nem vett róla tudomást: megszorította nyergének hevederjét és elrakta fegyverét. Amikor megfordult, és ránézett a lányra, kalapjának karimája árnyékot vetett arcára, így Loretta a ragyogó napsütés ellenére sem látta arckifejezését. Egyik csizmáját a legfelső lépcsőfokra támasztotta, karját a térdére helyezte.
– Szeretném azt gondolni, hogy azért jött utánam, hogy elbúcsúzzon, de úgy sejtem, nem. Igazam van?
Száz szó torlódott Loretta torkában.
– Kedvesem, ha azt akarja elmondani, hogy nem szeret, azt már tudom. Néhány évvel idősebb vagyok magánál, de azért nem vagyok szenilis. – Halkan felnevetett, és kalapját hátrébb csúsztatta, hogy jobban lássa a lányt. – És ha azért van itt, hogy elmondja, nem kellene Belknapba mennem, mert így se, úgy se jön hozzám, akkor ne fáradjon! Akkor is elmennék, ha csúnya lenne, és lenne három férje. Érti?
Loretta érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Mérgesen törölte le a nedvességet orcájáról.
Tom sóhajtott egyet, és mielőtt Loretta rájöhetett volna, mire készül, fellépett a tornácra, és a karjába zárta a lányt.
– Ó, Loretta, ne sírjon! Vastagabb bőröm van, mint egy bivalynak és kétszer olyan csökönyös vagyok. Egy átkozott indián sem győzhet le engem. Elmegyek Belknapba, mert meg kell tennem. Amikor visszajövök, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk én
