Kedves Diákok !
Ezt a könyvet elsősorban nektek szántuk, hogy némi segítséget nyújtsunk a magyar érettségire való felkészüléshez. Tudjuk, hogy nem könnyű a teljesség igényével felkészülnötök erre a megmérettetésre, és tele vagytok bizonytalansággal, kételyekkel. Szeretnénk segítséget nyújtani abban, hogy a meglévő ismereteiteket rendszerezzétek, és gondolkozzatok el műveken, alkotókon, stílusokon, alkotói módszereken és befogadói lehetőségeken.
Igyekezzetek az olvasottak alapján válogatni az információk között, önálló véleményt alkotni, és megállapításotokat meggyőző érvekkel alátámasztani. Ez a segédkönyv segít kissé eligazodnotok a rátok zúduló újdonságok között.
Az epikai, drámai, lírai művekhez fűzött értelmezésekben igyekeztük azokat a szempontokat érvényesíteni, amelyek az írásbeli érettségi tételekhez fűzött követelményrendszerben szerepelnek. Néhány példát is illesztettünk a különböző szövegtípusokhoz, amelyeknek főbb ismérveit is felsoroltuk. Nem törekedtünk teljességre, csupán szempontokat, értelmezési lehetőségeket villantottunk fel. Az olvasói élmény alapanyaga nem a magyarázat, hanem maga az irodalmi mű, az alkotás. A vele való találkozást semmi sem pótolhatja.
Az értelmezések aránya ne vezessen félre benneteket. Az egyik mű hosszabb magyarázatot igényel, a másik könnyebben megközelíthető. Mindenképpen a ti kreativitásotokra, fiatal nézőpontotokra, friss meglátásaitokra van szükség. Csak gondolatokat kívántunk ébreszteni, és semmiképpen sem akartunk megfosztani benneteket az önálló véleményalkotás lehetőségétől és jogától.
LÍRA
Janus Pannonius
1434-1472
Janus Pannonius latin nyelvű világi líránk megteremtője, magyar humanista költészetünk világirodalmi rangú költője, aki egyénivé tudta formálni a kötelező mintákat, sablonokat s eredeti, hiteles életművet hagyott ránk. Első költőnk, akit saját korának európai művészei ismertek és elismertek.
Művészete a kortárs itáliai művészettel szoros kapcsolatban bontakozott ki, ott indult pályája, mely végül otthon, Magyarországon teljesedett ki.
Életművének fő műfajai beilleszkednek a kor humanista lírájának műfaji rendjébe: írt epigrammákat, elégiákat és panegyricusokat azaz dicsőítő költeményeket.
Epigrammái részben iskolai feladatra szánt versgyakorlatok, melyek a latin Martialis költészetének szellemes, csipkelődő hangnemét követik, úgynevezett római epigrammák. Ezek mellett főként magyarországi korszakában számos görög epigrammát is írt, melyeknek komoly, ünnepélyes hangneme, humanista értékeket felmutató világképe elüt a római epigrammák stílusától.
Hazai földön írt epigrammái közül kiemelkedik a még lelkes, optimista hangvételű Pannónia dicsérete és a már elégikus, borongós hangvételű Egy dunántúli mandulafáról című, mely a tragikus költősors, a koránjöttség motívumának egyik korai előképe irodalmunkban.
1466 márciusában írta ezt az epigrammába sűrített elégiát. Az epigramma disztichonban (egy hexameter és egy pentameter sor kapcsolata) írt rövid, tömör, előkészületből és csattanóból álló sírfelirat.
Az elégia ekkor már nem csupán a disztichonban írt (általában epikus jellegű) művet jelenti, mint a görögöknél, hanem a rezignált, szomorú hangvételű filozofikus verset.
Egy dunántúli mandulafáról
Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott, Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.
Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne, Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
A vers ihletője külső látvány, természeti jelenség, melyre a cím is utal. A pécsi püspök abban az időben a Mecsek lapos lejtőjén valóban láthatott idő előtt virágpompába öltözött mandulafát. A túl korai virágzás a pusztulás képzetét is szükségképpen felkeltette a költőben, s emellé magától értetődően társult a féltő aggodalom, a részvét, a tragikus vég előérzete. Az élet két pólusát, a születést és a halált egyszerre idézte fel a költői képzelet.
A természeti kép és az egyéni sors közötti összefüggés, párhuzam ezután már önként kínálkozott. A külső látvány így válik sorsjelképpé, az elszigeteltség, a veszélyeztetett kivételes érték szimbólumává. A konkrét és szimbolikus jelentésrétegre a költő egy harmadik jelentésréteget is ráépít: a mitológiai jelentéssíkot. A mitológiai történetekre való rájátszás kötelező humanista versépítő eljárás, mellyel kitűnően bánik a költő.
Már az első sorok is mitologikus nevek révén szólalnak meg. A Heszperiszek kertjének csodás szépsége jól ismert fogalom volt a humanisták előtt, akik a görög mondavilág kalandos történeteit olvasták, és Héraklész esetét is ismerték: ő kapta feladatként, hogy szerezze meg a mesés kertből a csodás aranyalmákat. Az olvasó számára ez az a kert – ahol Zeusz és Héra násza is volt- a létező legszebb helynek számított.
Homérosz olvasói számára egyértelmű, hogy itt az Odüsszeusz által bebolyongott ókori mediterrán világ legszebb kertjéről van szó, hiszen az Alkinoosz király uralma alatt álló szigeten, a phaiákok birodalmában a hazafelé tartó görög vándor ugyancsak jól gondozott, csodás fákban gyönyörködhetett. Még ebben a kertben is csodának
számított volna, ha a „hősi Ulysses” a pannóniaihoz hasonló szépségű fácskát látott volna.
A Boldogok Szigete (más néven: elíziumi mező) a görög irodalomban az az idillikus hely, ahol halála után mindenki elnyerheti időtlen boldogságát, így ennek a „bő rétjei” a gyönyörűség legfelső fokát idézik.
S mindez –a három mitológiai helyszín együttesen- sem képes felmutatni azt a szépséget, amelyet „pannon-föld északi hűs röge” elővarázsolt. Ezzel le is zárul a vers első része, a lírai vershelyzet bemutatása.
A második négy sor az ellenpólus, a téli virágzás következményeinek felmérése. Bármiféle tér- és idődiszkrepancia pusztulásra ítéli az élőlényeket, a gondolatokat, eszméket, megnyilatkozásokat, kommunikációs szándékokat: ha nincs itt az ideje, nem érdemes életet, értékeket, személyiséget felmutatni, a kor ugyanis nem érti és nem tűri. Ugyanakkor valószínűleg nem tehet mást az új értékek képviselője, minthogy megfogalmazza és felmutassa önmagát, különben a létezése teljességgel értelmetlen.
Phyllis királylány mondája a hiábavaló várakozás, a beteljesületlen remény, a fájdalmas epekedés tragédiája. A trójai háborúból hazatérő Démophoón athéni király jegyezte el őt, de a lakodalom előtt a vőlegénynek haza kellett utaznia ügyei rendezésére. Azonban a királylány hiába várta vissza, s csalódása öngyilkossághoz vezetett. Az istenek –halála után- mandulafává változtatták a trák király leányát. A lírai ént, a beszélőt a személyes érintettség indította a Phyllisszel azonosított mandulafa megszólítására: „Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,/ Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?
A vers első és második fele ellentéteket feszít egymásnak, élet és halál, virágzás és pusztulás képei rémlenek fel egymással szemben.
A négy disztichonból álló vers formai szempontból epigramma, azonban líraisága, gondolatgazdagsága egyben felül is emeli ezen a tradicionális műfajon. A szokványos csattanós-szellemes megfigyelésből a bölcselkedő, érzelemgazdag elégia irányába mozdul el. A nyitott verszárlat, a költői kérdés méginkább felerősíti az elégikus
hangnemet, hiszen benne fájdalom, lemondás, reménytelenség kap
Janus pontosan érzékelte helyzetét. Nem remélte, hogy poézisének rügyei szárba tudnak szökkenni, virágai terméssé tudnak érlelődni Pannónia „ hűs rögein”.
Saját sorsát tekintve előérzete beteljesült. A magyarországi költészet viszont átvészelte a zúzmarás időket, s néhány évtized múltán új rügyfakadás s új virágzás indult meg a janusi kezdeményezések nyomán.
Balassi Bálint
1554 – 1594
A XVI. század halhatatlanul gazdag és eleven irodalmának legnagyobb alakja Balassi Bálint. Őt tekintjük a magyar irodalom első nagy klasszikusának, világirodalmi szintű képviselőjének. Izig-vérig reneszánsz költő volt, akinek a költészetére egyaránt jellemző a reneszánsz imitáció és az eredetiség elve. Poeta doctus és poeta natus egyszerre, olyan költő, aki kitűnően ismerte saját korának irodalmát, de eredeti, tudatosan megszerkesztett életmű alkotására törekedett. Ennek a feltevésnek az alapja a ránk maradt Balassa-kódex, melyet a tudós másoló vallomása szerint maga a költő rendezett egységbe, ciklusokba.
A szerkesztésben fontos szerepet szánt a petrarkista hagyományból ismert, Szentháromságra és Krisztusra utaló számmisztikának. A kötet eszerint száz verset tartalmazott volna, mely háromszor harminchárom versből és a versek elé illesztett kilencvenkilenc sorból álló s a Szentháromságról szóló verses előszóból állott. Mindez a tökéletességre való törekvés reneszánsz igényéből fakadt.
Az irodalmi hagyomány a kötetkompozíciótól függetlenül az életművet tematikus csoportokba is rendezi, amelyekben szintén a hármasság elve érvényesül, hiszen Balassi írt szerelmes, katona és istenes énekeket.
Korai költészetének lírájára, főleg az Anna-versek, hogy a magyar énekszerzés hagyományait folytatja, melyben a dallam és szöveg együtt vesz részt az esztétikai hatás megteremtésében. Ebben az időszakban főként alkalmi verseket írt, melyek közvetlenül kapcsolódnak valóságos élethelyzetekhez, gyakran logikailag nyomon
követhető eseménysoruk van. Költői képei, jelzői az európai humanista szerelmi költészet sablonjait követik.
A tudós költészet s a valódi szövegvers felé tett fordulat akkor következik be Balassi lírájában, amikor megismeri az újlatin költészet formakultúráját. Ettől kezdve megsokasodnak költészetében az inventio poetica, azaz a költői fikció alapján született versek. Főként a Losonczy Annához írott második versciklus darabjaira, a Júlia-versekre jellemző ez a költői magatartás.
A Júlia-versek egyik legismertebb darabja az 1584 körül keletkezett Hogy Júliára talála, így köszöne néki kezdetű költemény.
Hogy Júliára talála, így köszöne néki
Ez világ sem kell már nékem Nálad nélkül, szép szerelmem, Ki állasz most énmellettem; Egészséggel, édes lelkem! Én bús szívem vidámsága, Lelkem édes kívánsága,
Te vagy minden boldogsága, Véled Isten áldomása. Én drágalátos palotám, Jó illatú, piros rózsám, Gyönyörû szép kis violám, Élj sokáig, szép Juliám! Feltámada napom fénye, Szemüldek fekete széne, Két szemem világos fénye, Élj, élj, életem reménye!
Szerelmedben meggyúlt szívem Csak tégedet óhajt lelkem,
Én szívem, lelkem, szerelmem, Idvöz légy, én fejedelmem!
Juliámra hogy találék, Örömemben így köszenék, Térdet-fejet néki hajték, Kin õ csak elmosolyodék.
A középkori provanszál trubadúrlíra hagyományaira játszik rá a költemény, mely a lovagi ideál képét, a lírai én és a hölgy kapcsolatát, a szolga és az úrnő viszonyát fejezi ki.
Balassi daloskönyvének a 39. darabja ez a költemény, egy elbeszélői keretbe ágyazott sorozat egyik darabja, miszerint egy Credulus nevű ifjú találkozik Júliával, és köszönti őt. A költemény
beszélője eszerint Credulus, megszólítottja pedig az idealizált kedves.
A konkrét vershelyzetre, a találkozás pillanatára, a vers keletkezési körülményeire csupán az első versszak harmadik sora utal: „ Ki állasz most énmellettem” illetve az utolsó versszak: „Térdet fejet neki hajték/ kin ő csak elmosolyodék.” A költemény elragadott, ujjongó bókok sora. Boldog felkiáltással kezdődik. A meglepetésszerű találkozás által kiváltott üdvözlés sorozata a költemény. Minden versszak tartalmaz egy-egy abban a korban szokásos köszöntési
formulát: „egészséggel”, „veled isten áldomása,” „élj sokáig”, „ élj, élj
életem reménye”, „idvez légy én fejedelmem”. Megfogalmazhatatlan érzelmek rendkívüli, már-már tovább nem fokozható teljességét fejezik ki az első sorok. A halmozott költői képek, metaforák az érzelmi élet, a virágszimbolika, a fényszimbolika területéről valók, melyek révén a lírai én eszményképpé emeli a kedves alakját: „Én drágalátos palotám, jó illatú piros rózsám,/ gyönyörű szép kis violám”, „Napom fénye”, életem reménye”, „szívem, lelkem, szerelmem, idvez légy én fejedelmem!”
Az ötödik versszak mintegy összefoglalása, az előző négynek, de a fokozásos halmozás, s a vallásos himnuszokból, imákból kölcsönzött üdvözlés hangulatilag még magasabb szintre emeli a verset, s az utolsó metafora újabb, világi értékekkel egészíti ki az eddigieket.
A vers a kegyetlen, megközelíthetetlen Júlia képével zárul. A lírai én kérdésére adott válasz félsornyi: “Kin Ő csak elmosolyodék". Az ódai hangú vallomás itt elkomorul, a lírai én áradó szerelme viszonzatlan marad. E hangulatváltás osztja a verset két egyenlőtlen
szerkezeti egységre. A költemény versfomáját ritmusát a középkori
melyet bokorrímek fognak strófába. Újszerű a strófaszerkezet, az un. rövidített Balassi-strófa. Jellemzője, hogy két sor alkot egy versszakot, és egy sor 16 szótagból áll, amelyben a belsőrímek tovább tagolják a sorokat. A vers szövegének zeneiségét az ismétlések, az alliterációk és az „l” hangok gyakorisága, összecsengése erősíti fel. A szenvedélyes
vallomás, a kompozíció megszerkesztettsége, arányossága, a kötött
ritmus -és rímszerkezet révén tökéletes alkotássá válik.
Adj már csendességet….
1 Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr! Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr! 2 Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére, Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére! 3 Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg, Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg! 4 Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való, Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló. 5 Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e? Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e? 6 Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint, Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint, 7 Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját, Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát; 8 Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül! Istenes énekeket Balassi költői pályájának szinte valamennyi szakaszában írt, de a legszebb, legmegragadóbb költemények életének válságos éveiben születtek. A kétségbeejtő helyzetekbe sodródó világi ember panaszai, indulatai, háborgásai törnek fel ezekből a
költeményekből. E zsoltárok lírai énje elsírja élete kisiklását, szíve nagy keserveit, őszintén megvallja vétkeit, bűnei bocsánatáért esedezik, szinte perlekedik, alkudozik Istennel a kegyelemért, egyéni megváltásért.
A zsoltár (psalmus) az óda és a himnusz rokon műfaja, olyan vallásos lírai költemény, amelyben a lírai én az Istenhez való viszonyáról beszél, Istent (vagy az isteni hatalmakat dicsőíti), az ő segítségéért fohászkodik. Lényegében az ószövetség himnuszait nevezik zsoltároknak. A gyülekezeti zsoltáréneklés szokását a reformáció teljesítette ki, s a zsoltárokban a lírai én a közösség nevében szól, hol egyes szám első, hol pedig többes szám első személyben.
A legfontosabb zsoltárok a Dávid-zsoltárok, mely 150 költeményt tartalmaz, melyeket római számok jelölnek.
A későreneszász kiemelkedő zsoltárosa Szenczi Molnár Albert, ő az 1607-ben megjelent teljes magyar zsoltárfordítás szerzője, könyve a megreformált egyház számára készült magyar változatokat tartalmazza. Szenczi zsoltárai általános érvényű, kanonizált irodalmi értékké váltak, s ugyanakkor össznépi jellegűek. Bennük fordítás voltuk ellenére Szenczi poétikai nyelvet teremtő költői tehetsége, verselői leleménye érvényesül.
A zsoltárköltészet egyik legkiválóbb alakja éppen a reneszánsz nagymestere, Balassi Bálint. Az ő istenes költészete azonban nem a
közösség nevében szólítja meg Istent, hanem a lírai én egyénként áll
Isten előtt, személyes sorsát, panaszait tárva fel.
A hányatott sorsú költő Lengyelországban írhatta 1591-ben talán legszebb istenes éneket, az Adj már csendességet... kezdetű bűnbánó zsoltárát. A földi boldogság lehetőségében véglegesen csalódott ember most már csak a belső békét, a lélek csendjét igyekszik elnyerni. Sóhajt az utolsó felmentés és az engesztelő halál után. Az egész vers csupa kérlelő könyörgés, perlekedés, vita és szenvedélyes érvelés. A nyolc strófából álló költemény három szerkezeti egységre tagolódik, a
himnuszok hagyományos felépítése szerint. A szimmetrikus
elrendezés a himnuszok és panaszzsoltárok műfajára jellemző ABA (könyörgés-érvelés –indoklás-könyörgés). Az első két versszak könyörgés, a harmadik-hatodik versszak érvelés- indoklás; a hetedik-nyolcadik versszak újból könyörgés. .A vers elején a lelki csendesség eljövetelében,az utolsó strófákban a túlvilági boldogság elnyerésében reménykedik.
A vers felütése elkeseredett hangulatú, a felszólító módú igék türelmetlenséget, és az Istennel való személyes kapcsolatot jelzik. A harmadiktól a hatodikig terjedő strófák a kérés indoklását tartalmazzák, ez a rész retorikus érvelés. Különböző modalitású mondatok (felszólító, kijelentő, kérdő, óhajtó mondatok) váltják egymást, melyek felerősítik a könyörgés helyzetét. A lírai én egyrészt a mennybéli Úrhoz, másrészt önmagához szól. Vétkének rútsága kételyt ébreszt benne, melyet az isteni irgalom nagyságába vetett hite oszlat el. Mintegy önmagát biztatja a bűnök nagyságából fakadó, a megváltás lehetősége és lehetetlensége közt ingadozó belső vitában. A befejező szerkezeti egység metaforái: „a szentséges marok áldott zárja”, „nyomorult fej letört szárnya” a vers csúcspontja, melyben az isteni irgalomban, kegyelemben való feltétlen hit szólal meg.
A zárlatban visszatérő felszólító módú igék is a bizalom
megerősödését hirdetik. Az Istenét áldó, imádó ember képe a bocsánatot nyert bűnös halál előtti megnyugvását igéri. Ha az áhított harmóniát a földi életben nem is találhatta már meg, a költő megteremtette a szépség és szellem külön harmóniáját, rendjét a művészet világában.
BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS
Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járókot könnyebbítő szele! Te nyitod rózsákot meg illatozásra, Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. Néked virágoznak bokrok, szép violák, Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak, Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak. Mert fáradság után füremedt tagokat Szép harmatos fűvel hizlalod azokat, Új erővel építvén űzéshez inokat.
Sőt még az végbéli jó vitéz katonák, Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják, Most azok is vigadnak, s az időt múlatják. Ki szép füvön lévén bánik jó lovával, Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral. Újul még az föld is mindenütt tetőled, Tisztul homályából az ég is tevéled, Minden teremtett állat megindul tebenned. Ily jó időt érvén Isten kegyelméből, Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből, Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!
A Balassi-kódex harmadik, kicsiny csoportját a tavasz-énekek, bordalok, vitézi versek alkotják. A tavasz-dalok a vágánsköltészet hagyományait folytatják. Ilyen az Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű
ideje... vagy a Széllel tündökleni nem ládd-é ez földet... kezdetű.
Ezekben a vitézi élet elemei csak azért szerepelnek, mert a költő maga is végvári katona volt, és vitézek társaságában élte meg a tavasz jöttét és a búfelejtő mulatozásokat.
A Borivóknak való című vers szintén a vágáns típusú tavasz-énekekben gyökerezik, de Balassi ezt is a maga képére formálja, amikor a vallásos áhítatban fogant, himnikus hangnemben a természet és az élet világi szépségeinek dicséretét zengi.
A latin és a magyar cím más-más nézőpontot ad a költemény gondolatmenetéhez. Az In laudem verni temporis (A tavaszi idők dicséretére) elsősorban magára az évszakra és annak konvencióira hívja fel a figyelmet. (újraéledés, kinyílás, fejlődés, ifjúság, szépség, ébredés, felépülés, egymásra találás, világosság; a természet és az ember szoros kapcsolata) A borivóknak való inkább kordokumentáció: a végvári életmódról, a vitézekről, a legfontosabb tárgyakról a fegyverekről és a lovakról ír. A címben a bor szó a Dionüszosz-kultuszra is utalhat, mely a reneszánsz kultúrában ugyanúgy újjáéled, mint az antikvitás egyéb motívumai.
Balassi leghíresebb tavasz-éneke ez a mű és a vitézi énekek
motívumait is tartalmazza. A vershelyzet a pünkösd ünnepét idézi,
a sinai-hegyi törvényhozás emléknapja lett. A keresztények pünkösdkor a Szentlélek eljövetelét ünneplik. A téma tehát a természet és az ember örömteli megújulása.
A mű minden érzékterületet megcéloz (főleg a látást és a hallást), így az érzéki reneszánsz életöröm kifejeződése, a végvári vitéznek a
természettel való harmonikus kapcsolata kap hangot. Ezek azok az
értékek, amelyek a vers értékszerkezetének a fókuszában állnak. A költemény minden sora látványt tár elénk, a virágzások, a jó szagú mező a szaglás érzékterületét célozzák meg, képzelőerőnk segítségével felidézhetjük a lovak vágtatását és a vigadást.
A világ, amit Balassi megrajzolt az a reneszánsz emberélet örömének lenyomata. A műben túlsúlyban vannak a pozitív jelzők és cselekvések; pl.: áldott, szép, gyönyörű…A gondolatmenetben panteizmus rejlik. A költői megoldások a jelzőhasználatban, az igék megválogatásában, az időszak metaforizálásában, megszemélyesítésében tetten érhetőek. A beszélő, a lírai „én” és a megszólított, a pünkösdi időszak, a tavasz örömteli kapcsolata ódai
hangon szólal meg a költeményben.
A versforma ütemhangsúlyos, már meglévő dallamra íródott 6/6; 6/6; 6/7 elosztású sorokat tartalmaz. A bokorrímek csengő-bongó hangzásai kiegészítik a szöveg egyéb hangeffektusait. Szerkezetileg a vers több egységből áll: a vers felütése a nyitó tételmondat, egyben a párbeszéd kezdete, megszólítás, metaforateremtés. A második egység (2-6 versszak) a természetről és a lovakról szól. A hetedik versszakban visszatér a megszólításhoz. Az utolsó rész, a nyolcadik szakasz, a szentencia, erkölcsi igazság kinyilvánítása. A 2.-8. strófa a pictura, a természet
Csokonai Vitéz Mihály
1773-1805
„Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” – vallja magáról az alig húszéves debreceni poéta, de e vallomásban a felvilágosodás-kori művészsors keserű felismerése fogalmazódik meg. A korabeli elmaradott viszonyok között még nem vált anyagi megélhetést biztosító foglalkozássá a művészet. Csak alkalmi mecénások, pártfogók estleges támogatására számított az alkotó. Így lett az ország vándorpoétája Csokonai, aki korának egyik legműveltebb
embere, a felvilágosodás stílusainak kitűnő művelője, stílusszintézist teremtő költője. A barokkos diákköltészet hangja, a klasszicista fegyelmezettség, a rokokó miniatür túldiszítettség és a szentimentalista érzelmesség sokszor egy művén belül is föllelhető: poeta doctus és poeta natus ergyszerre. Formakészségéért, verseinek nagyfokú zeneiségéért méltán nevezték Cimbalomnak. Nemcsak formagazdagság, hanem tematikus sokszínűség is jellemzi. A könnyed daloktól a nagy gondolati versekig valamennyi műfaj fellelhető költészetében.
Tartozkodó kérelem
A hatalmas szerelemnek Megemésztő tüze bánt. Te lehetsz írja sebemnek, Gyönyörű kis tulipánt! Szemeid szép ragyogása Eleven hajnali tűz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elűz. Teljesítsd angyali szókkal, Szeretőd amire kért: Ezer ambrózia csókkal Fizetek válaszodért.
Csokonai szívesen nyúlt a dal műfajához, melynek főként két változatát művelte: a népies és a rokokó dalt. Rokokó dalai úgynevezett
anakreoni dalok, amelyek főként Vajda Juliannához, Lillához fűződő
szerelmének boldog korszakában születtek. Az életvidámságtól áradó daltípust az antikvitás költőjétől, Anakreontól vette át. Anakreon életfilozófiáját sugározzák e dalok: „éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk, s ha élünk és örülünk, hagyjunk élni és örülni másokat is”.
Csokonai átveszi az anakreonai dalok életbölcsességét, hangulatát, versei rájátszanak e műfaj képeire és formai kellékeire is.
A vers a magyar rokokó költészet csúcsteljesítménye.
A cím két szavának jelentése megteremti az udvarlás helyzetét. A kérelem, a beteljesülésre való vágyakozást fejezi ki, az előtte álló jelző
visszafogottságra, bátortalanságra utalhat. A visszafogottság azonban a vers során egyre inkább feloldódik, nyílt kéréssé válik. A három versszak az udvarlás epikus mozzanatait is felvillantja.
Az első versszakban a versbeszéd a népköltészet hagyományait idézi fel. A hagyományos virágszimbolika helyett a magyar népköltészetben ritka, de a népi himzés és fafaragás kultúránkban gyakori tulipánt szerepelteti. A tulipán a nőiesség jelképe, de a múlékony, szenvedélyes szerelmet, az érzéki örömöket is szimbolizálja.
A második versszakban az udvarló a megszólított nő szépségét magasztalja. A szemek „ragyogása”, az ajkak „harmatozása” az udvarló számára jelentéssel bíró válaszok. A versszak „tűz” metaforája: „szemed szép ragyogása/ eleven hajnali tűz” visszautal a lírai én első versszakban megfogalmazott vágyakozására: „A hatalmas szerelemnek/ Megemésztő tüze bánt”. A „tűz” jelzője „megemésztő” egyszerre idézi fel a szerelem szenvedélyét és a szerelem okozta szenvedést is. A „tűz” metafora mellett a „hajnal” időtoposz és a „harmatozás” igemetafora egymásra utalnak a két versszakban és egymást felidézik. A hajnal egyszerre jelölheti a szerelmi vágy kezdetét, a kedves fiatalságát, tisztaságát is.
A verszárlatban felszólító módban ismétli meg kérését a lírai én.
Alkudozik a kedvessel igenlő válasza esetén „ambrózia csókkal” fog fizetni.
Feltűnő a vers zeneisége, melyet a tiszta rímek, asszonáncok keresztrímes elhelyezése és a szimultán verselés hoz létre. Kétütemű nyolcas sorai ionicus a minore-ként is ritmizálható.
Berzsenyi Dániel
1776-1836
Berzsenyi életműve híd a klasszicizmus és a romantika között. Pályája különböző szakaszaiban a két stílusirányzat hatása eltérő mértékben érvényesül. A formai minták követése, a különböző időmértékes strófaszerkezetek alkalmazása, a horatiusi életfilozófia, az arany középút tudatos vállalása a klasszicizmushoz közelíti az életművet. A versek érzelmi túlfűtöttsége, a vágyott eszmények és a valóság szembeállítása, a nagy kozmikus ellentétek már a romantika felé
mutatnak. Műfajai az óda, elégia, episztola, a klasszicizmus kedvelt kifejező formái, de e műfajok előfordulnak nemcsak vegytisztán, hanem egymással keveredve is, mely szintén a romantikára jellemző.
Fő témái a haza, a táj és a szerelem örök nagy lírai témák, melyek sajátos hangszerelésben vannak jelen az életműben. Nagy magyarság ódái Kölcsey és Vörösmarty magyarságverseit előlegezik meg. Episztoláiban poétikai elveit, eszményeit rögzíti. Elégiái a múlandóságélmény megélését fejezik ki. Ilyen elégiái a Búcsúzás Kemenes-Aljától és A közelítő tél.
A közelítő tél
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz, S tükrét durva csalét fedi.
A hegy boltozatin néma homály borong. Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, S minden míve tünő szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés; minden az ég alatt, Mint a kis nefelejcs, enyész.
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít, Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetem Egy-két zsenge virágait.
Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhunyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!
A költemény eredeti címét az iskolás megfogalmazású Az őszt Kazinczy változatatta meg, s ezzel a statikus állókép helyére a lopva közeledő fenyegetés mozgalmassága került. Maga a cím is az elmúlás riadalmát sugallja.
A közelítő tél szerkezeti felépítésének az alapja az idő-és
értékszembesítés, amely a versben három szinten fogalmazódik meg.
Az első három versszak a természeti képeiben állítja szembe az értéktelített múltat az értékvesztett jelennel. A nagyedik versszak az általános törvényszerűség szintjére emeli az értékpusztulás folyamatát, a két utolsó verszakban pedig a lírai én saját sorsára vonatkoztatva mélyíti személyes tapasztalattá az idő múlásának az élményét. E hármas
tagolású szerkezetben horatiusi hagyományokat és a romantikára
jellemző személyességet ötvözi a költő.
Az első három versszak, a piktúra, a horatiusi leírásra játszik rá. A lírai én a közelitől a távoli felé haladva tekint végig a hervadó tájon. A ligettől a lugas, a füzes és a csermelyen át a szőlőhegyekig tekint. A szemlélődő egyszerre látja és láttatja az őszi táj kopárságát, illetve a tavaszhoz és a nyárhoz tartozó értékek pusztulását, hiányát. Ebből fakad, hogy a leírás előterében egy magasabb létállapot elvesztésének a fájdalma kerül. A veszteségérzet megteremtésében fontos szerepük van az ellentétes színhatásoknak (sárga, barna, vörös), a szinesztéziás képeknek „néma homály”, „balzsamos illatok” és a hangutánzó, hangulatfestő szavaknak „zörög”, „lengedez”, „borong”, „harsogott”.
Az elégikus hangulat megteremtésében a verszene és a
hangszimbolika is részt vesz: a t, k,b hangok komor hangulati összecsengéseit a lágyabb l és ny hangok ellenpontozzák.
A negyedik versszak az értékek pusztulását, a törvényszerűség szintjére emelő általánosítás, szentencia, melyet az idő-madár igei metafora az „elrepül” vezet be és épít tovább összetett költői képpé. A látomásos kép minden létezőre kiterjeszti egyetemes érvényűvé teszi a mulandóság tapasztalatát. Ezt a „minden” névmás általános érvénye és a „nefelejcs” hasonlat romantikus ellenpontozása nyomatékosítja, és avat ugyanakkor kozmikus méretűvé: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,/ s minden míve tűnő szárnya körül lebeg!/ Minden csak jelenés; Minden
az ég alatt,/ Mint a kis nefelejcs enyész”. Ezt az egyetemes mulandóságélményt az utolsó két versszakban személyes sorsára vonatkoztatja a lírai én. A tavasz évszaktoposz rokonértelmű kifejezésekkel való ismétlése („szép tavaszom”, „gyönyörű korom”, „kikelet”, koszorú bimbaja”) teszi nyilvánvalóvá, hogy a költemény idő-és értékszembesítidő-ése az eszményinek tartott ifjúságot idő-és a lelki öregséget állítja szembe egymással.
Az emberi élet egyszeriségét, mulandóságát a vers utolsó részében a természet ciklikusságával a pusztulás és újjászületés természetes ritmusával állítja szembe. Kimondja, hogy az elmúlt ifjúságot „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha”. Ebből a felismerésből fakad a beszélő fájdalmas rezignációja, elégikus bánata.
Kölcsey Ferenc
1790-1838
Nemzeti imánk, a Hymnus költője. A magyar klasszicizmus, szentimentalizmus és romantika stílusváltásainak határán helyezkedik el. Korának nemcsak kiemelkedő költője, irodalomkritikusa volt, hanem a magyar értekező próza és szónoki beszéd egyik legjelentősebb művelője is. Eszményei, magatartása, költői és közéleti szerepvállalása modellértékű volt kortársai számára. Korának, művelődési életünknek egyik legműveltebb, legolvasottabb és a korszellemet összetettségében megértő képviselője.
A reformkorban, amikor a nemzet sorsa kerül előtérbe, Kölcsey a haladás harcosává vált, költőként és politikusként a közért való cselekvés, a nemzet fölemelkedéséért való küzdelem belső parancs volt számára. S ezt jelölte ki feladatul kortársai számára. Epigrammájának fölszólítása a kor jelszavává lett: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”
Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
A cím gazdag történelmi múlttal rendelkező helyszínt idéz föl. A huszti vár első írásos említése még 1353-ból való, de igazán fontos történelmi helyszínné a Wesselényi-féle összeesküvés idejében vált. I. Rákóczi Ferenc hadainak egy része 1670-ben itt talált menedéket Spork tábornok seregei elől. Ekkor a vár tulajdonosa a Magyarországról elüldözött Thököly Imre volt. Huszt vára lett a kibontakozó kurucmozgalom egyik központja is.
A szabadságharc hanyatlása idején II. Rákóczi Ferenc 1711-ben Husztra országgyűlést hívott össze, de akkorra már megszületett a
szatmári békeszerződés.
Ekkor kezdődött meg a vár leszerelése, s lassú romlása. 1766-ban több villámcsapás is érte. Tűz keletkezett, a legtöbb épületet és a falakat is lerombolta. Azóta véglegesen az enyészet lett az osztályrésze. Mára csak a külső falak romjai láthatók.
E romokat szólítja meg az epigramma beszélője, a lírai én. A
vershelyzet a romokon álló szemlélődő lírai én helyzetét rögzíti.
A mű szerkezete idő- és értékszembesítő. A múlt-jelen-jövő idődimenzióit a szemlélődő lírai én jelen idejű helyzete kapcsolja össze: „Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék”. A helyszínt megidéző tájelemek a szentimentalizmus és romantika kelléktárából valók: „az éjjeli hold”, a „sír szele”, a „csarnok elontott oszlopi”. Ezek teremtik meg a múltidézés romantikusan titokzatos, sejtelmes hangulati hátterét, amelyet fölerősít a múltból előlépő „rémalak”.
A leíró versbeszéd dilógikussá válik. A múltból előlépett szellemalak megszólítja a lírai ént: „Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?/ Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” A kétszeres „mit ér” kérdés az értékekre irányítja a figyelmet. Nem a „régi kor árnya” felé, hanem a „messze jövendő” felé kell tekinteni. A „honfi” megszólítás a tudatosan vállalt, a közösségi célokért küzdő hazafi szerepére utal. A feltett kérdés a reformkor központi kérdése. Az öncélú múltba fordulás helyett a cselekvő hazafiság eszményét hirdeti: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;/ Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!”. Az egyes szám második személyű igealakok nem csak a megszólítottra vonatkoznak. A felszólítás az egész nemzethez
szól. A három ige a reformkor tulajdonképpeni programja. A nemzeti önismeret szükségességére, a szellemi és gazdasági gyarapodásra utalnak.
Az epigramma szerkezetében a rövid csattanó a vers hangulati-érzelmi csúcspontja. Itt válik a hangnem ünnepélyessé, patetikussá. A komoly tárgy, patetikus hangnem a klasszikus görög epigrammák közé sorolja a költeményt. Ezt követi a strófaszerkezet is, a disztichon alkalmazása.
Vörösmarty Mihály
1800-1855
Vörösmarty Mihály kortársai és az irodalomtörténeti hagyomány szerint is a magyar romantika egyik kiteljesítője, a kor meghatározó személyisége. Életműve mély esztétikai lét-és történelemfilozófiai kérdésekkel néz szembe.Továbbgondolta a felvilágosodás eszmerendszerét, s nemzete sorsát az emberiség sorsán át szemlélte. A világ rendezettségével és a dolgok végső értelmével szemben kétely jellemezte magtartását. Ember–és történelemfelfogására a céltalanság és az otthontalanság élményéből fakadó tragikum és irónia jellemző. Költészete éppen ezért megelőlegezi korunk emberének alaptapasztalatát: az egészként értelmezhető világ és személyiség felbomlását, illúzórikus voltát. Ebből fakad, hogy költészetének alapkérdései ma is érvényesek. Valamennyi műnemben alkotott és valamennyi műfajt megújította. A romantika esztétikai-poétikai jellemzői: az egyéniségkultusz, a szabdságeszméy és a személyesség jegyében elutasítja a mintakövető, imitáció elvére épülő klasszicista poétikát. A művész kifejezés korlátlan szabadságát hirdeti, és ennek jegyében újítja meg a klasszikus műfajokat, és olyan új műfajokat teremt, mint a romantikus eposz, a filozófiai mesedráma, a gondolati költemény, az elégiko-óda.
A Guttenberg-albumba
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek S a kitörő napfény nem terem áltudományt; Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok; Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús S a nyomorú pórnép emberiségre javúl; Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról És áldozni tudó szív nemesíti az észt; Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával És eget ostromló hangokon összekiált, S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!" S e rég várt követét végre leküldi az ég: Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.
Az epigramma alkalmi versnek készült: Németországban kiadtak egy díszes albumot a könyvnyomtatás feltalálójának, Gutenberg Jánosnak a tiszteletére, a könyvnyomtatás feltalálásának 400. évfordulóját ünnepelték. Ebben jelent meg Vörösmarty költeménye magyarul és gyönge német fordításban. Ez az alkalom, vershelyzet, meditációra készteti a költőt. Arra az életműben többször is feltett kérdésre keresi a választ, hogy „Ment-e/ a könyvek által a világ elébb?” (Gondolatok a könyvtárban), hogy mikor lehet méltóképpen megünnepelni a könyvmyomtatás feltalálását.
A versnek ünneprontó célzata van, hiszen az utóbbi kérdésre valójában tagadó választ ad: még nem lehet méltóképpen megünnepelni Gutenberg emlékét. Annak feltételei vannak.
Az epigramma első része épp azokat a feltételeket fogalmazza meg, amelyek biztosítékai a méltó ünneplésnek. Öt feltételes időhatározói mellékmondatban sorakoztatja föl a már a felvilágosodás korban megfogalmazódó, de megvalósulatlanul maradt célokat.
Az első két sor az áltudományok megszüntetését sürgeti. Két
ellentétes napszak metaforában „az éj” és a „kitörő napfény”-ben állítja
szembe a műveletlenság és a műveltség diadalra jutásának korát.
A második feltételben az örök béke megvalósulásának az óhaja fogalmazódik meg. Megszemélyesíti az erőszakot, s a béke krát úgy jeleníti meg, mint amikor az „erőszak durva kezéből” „kihull a kard”.
A harmadik feltétel a társadalmi igazságtalanság megszüntetését fogalmazza meg két ellentétes metonímiában „népzsaroló dús” és a „nyomorú pórnép”. Felfogása szerint az értelmetlen harc mindkét szembenálló felet elemberteleníti egyaránt „barommá”, „ördöggé” alacsonyítja őket.
A negyedik feltétel „kelet” és „nyugat” kulturális kiegyesnlítődését, a józan ész okosságánakés az „áldozni tudó szív” jóságának harmóniáját követeli.
Az ötödik feltétel kimondja, hogy az eszményi társadalom a vágyott emberi világ létrejötte csakis a „nagyvilág összefogásával, a „föld népségénel” megegyzezésével, az „égi” igazság alapján valósulhat meg. Ez a távoli jövőbe helyezett, utópikusan elképzelt tökéletes társadalmi rend lehet csak méltó diadal Gutenberg számára.
A klasszikus eigramma egyszerű mondatépítkezése helyett Vörösmarty epigrammájára az erősen retorizált mondatfűzés és romantikára jellemző látomásosság társul.
Szónoki bravurral megszerkesztett romantikus körmondat a költemény, melynek a végére kerül a főmondat, késleltetés szerepét töltve be. Az epigramma hangvételét, mely disztichonban íródott,
patetikus, ünnepélyes a körmondatos szövegformálás mellett a profétáló beszédhelyzet adja.
Ábránd
Szerelmedért Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját, S képzelmim édes tartományát; Eltépném lelkemet
Szerelmedért. Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját, Eltűrném villám s vész haragját, S meghalnék minden év telén Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő, Ott égnék földalatti lánggal, Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő, Szerelmedért. Szerelmedért Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném, Dicsőbb erénnyel ékesítném S örömmel nyújtanám neked Szerelmedért!
Vörösmarty szerelmi költészetét két múzsa ihlette: Perczel Etelka és Csajághy Laura. Az előbbi szerelem ihlette a Csongor és Tündét, a Szép Ilonkát, az utóbbi az Ábrándot és a Merengőhöz címűt.
A már öregedő költő lobban szerelemre az alig tizennyolcéves Laura iránt, aki majd hitvese lesz. Még a leánykérés előtt születik meg a világirodalom egyik legszebb romantikus szerelmi rapszódiája, az Ábránd című költemény.
A vershelyzet a kérlelő, epekedő udvarlás helyzetét rögzíti. A
vers a lírai én romantikusan szenvedélyes vallomása. Egyetlen indulat: a viszontszerelem heves vágya, a mindent legyőző szenvedély önfelajánló gesztusa alakítja a szerkezetet.
Bravúrosan megszerkesztett a költemény, ugynevezett
tükörszerkezet, amelyben az első versszak a negyediknek, a második a
harmadiknak az ellentéte. Minden versszak önmagában zárt, tökéletes egység, melyet a költeményben nyolcszor ismétlődő kulcsszó, a „szerelmedért” indít és zár. Mintha korlátokat akarna szabni a kitörő szenvedélynek. Ezt a korlátokat áttörni vágyó érzelmi vihart (tartalom) érzékelteti a vers látható nyelve (forma) is: minden versszak első három sora rapszódikusan hosszabodik, négy-hat-kilenc szótagos sorok követik egymást, majd fordított sorrendben térnek vissza.
A rímrendszer is az önmagába visszatérő körszerű felépítést mutatja: abccba. Az első és utolsó versszak kulcsképe az „eltépett lélek” metonímia. Jelzi, hogy a költő képes e szerelem hatására lélekben megújulni. Ezt a megújulást az utolsó versszakban az Istentől újra visszakért és „dicsőbb erénnyel” ékesített lélek metonímiája fejezi ki. A második és harmadik versszak képei a magasság és mélység hiperbolikus távolságait kapcsolják össze. A bérc ormán villám és vész haragját kiálló fa metaforája áll ellentétben a bérc-nyomta kő pokoli szenvedést kifejező metaforájával. Mindkét metafora a lírai én
megjelenési formája, s azt fejezi ki, hogy milyen szenvedést hajlandó vállalni a szerelmes férfi a kedvesért.
Valójában ezt sugallja már a cím is. Az Ábránd játék a képzelettel kifejezve, hogy a lírai én számára az elérhetetlennek tűnő kedves szerelméért milyen áldozatokra lenne képes.
Ez a türelmetlen szenvedély, ellenállhatatlan ostrom megszerezte Laura beleegyezését.
Petőfi Sándor
1823-1849
„Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot.”- írta róla Németh G. Béla.
„Nincs még egy költő a világirodalomban, akinél az élet és költészet oly tökéletes egységet alkotott volna, mint Petőfinél” – írta Fekete Sándor.
Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett. Irodalmunkra mindeddig a legnagyobb hatást gyakorolta. Legalább néhány versét minden magyar ismeri. Költészetére, irodalomfelfogására szinte minden jelentős magyar alkotó reflektált.
Addig ismeretlen témákat honosított meg költészetünkben: nála jelenik meg először a családi líra, a szerelmi költeményekben a hitvesi, házastársi szerelem ábrázolása, tájköltészetében pedig a Puszta, a magyar Alföld méltó rajza.
Korai költeményeiben, első kötetében követi a népiesség stílusát, mely a korszakban viszonylag friss felfedezés. Költészete nyomán új hangok kerülnek a versekbe, nyelve felszabadul a Kazinczy-féle „fentebb stíl” használatától. Elhagyja a mitológiai elemeket, a finomkodó körülírásokat. Közérthetően, egyszerűen szól mindenkihez, a nép nyelvét beemeli az irodalomba úgy, hogy emellett megjelenik a kora művelt, tanult emberére valló szókészlet is.
Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított.
Szeptember végén
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
1847 szeptember 8-tól október 20-ig a koltói Teleki-kastélyban töltötte mézesheteit Petőfi és Szendrey Júlia. Itt születtek olyan versei, mint a Beszél a fákkal a bús őszi szél és a Szeptember végén. A lírai én az emberi élet örök nagy kérdéseiről: szerelemről, halálról, mulandóságról meditál e halhatatlan elégiában. Idő- és
és mulandóság, hűség, hűtlenség, értéktelített és értékvesztett világa feszül egymásnak.
A vers felejthetetlen természeti képpel indul. A koltói kastély kertjéből eléje táruló völgyet, a távolban „bérci tetőt” szemléli a lírai én. A nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellő lombokat a tél fenyegető közelsége árnyékolja be. A nyár és tél riasztó ellentétét fedezi fel önnön lelkében is: fiatal ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja őszbe vegyül már. E szubjektív párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszak motívumai: a lángsugarú nyár, a kikelet, az őszbe vegyülő haj, a tél dere. E metaforák sejtetik meg a rohanó, feltartóztathatlan idő múlását.
E részletező képek után összegez a lírai én: „Elhull a virág, eliramlik az élet”. Ez a dallamos strófakezdő sor nemcsak szavai fogalmi jelentésével beszél az élet mulandóságáról, de zenéjével is. A folyékony ’l” hangok lágyságát a gyorsan pergő „r” hangok ellensúlyozzák, halmozásukkal is a mulandóság érzését sugallják. Ezt erősítik fel a lebegő anapesztusok, melyek a sajátos szeptember végi
elégikus, borongós hangulat varázskörébe ragadják az olvasót.
Nem véletlenül állította Kosztolányi azt, hogy ez a magyar irodalom legszebb verssora. A fenyegető elmúlás látványa személyes élménnyé mélyül, s ez alakítja a költemény további érzelmi, gondolati fonalát.
A leíró versbeszéd a vallomásos és a dialogizáló versbeszéddel
váltakozik. Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a
lírai énben a halál gondolatát, s az özvegyen maradó fiatal hitves látomását. A beteljesült szerelem boldog napjaiban önkéntelenül merülnek fel a féltés és az aggodalom őszínte érzései:
„Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre/ Könnyezve borítasz-e szemfödelet?/ S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,/ Hogy elhagyod érte az én nevemet?”
A költemény utolsó részében a fiatal özvegy látomása hívja elő azt a fájdalmas elképzelést, hogy Júlia újra férjhez mehet. A írai én eljátszik ezzel a lehetőséggel, s a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött szinpadias jelenetet épít föl. Megláttaja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépő halott önmagát. De a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, ott is szeretni fogja.
Elválás
Itt a bucsúperc: válok. - Nem szabad! Leomlok, a világ kereng velem! E szenvedés, e szörnyü kín alatt Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?
Nem, én nem hordom többé terhemet, Habár egy élet rajta függene,
Válj lángszavakká, titkos érezet, Te szívem pokla, szívem édene. S ha szólanék is, mit remélhetek? A sors irántam oly vad, oly kemény; Oh kárhozat, oh gyilkos képzetek! Nem gyúl érettem viszonérzemény. Én távozom, s örökre távozom Gyötrő titkommal tőled, oh leány! Vezessen a sors boldog útakon, Öröm-tavasznak tündér-korszakán. Legyen pályád mosolygó rózsakert, És minden óra benne rózsaszál, S ne tudd, ne tudd, leányka, e levert Sziv-éjjelen, hogy csillagom valál!
Szerelmi költészetének egyik nagyon korai zsengéje az 1839-ben keletkezett Elválás című költeménye.
A cím a vershelyzetre utal, a beteljesületlen szerelem okozta fájdalom nyomán a lírai én végleg búcsút mond a kedvesnek. A vers felütésében a „Nem szabad!” felkiáltás e szerelem titkos, rejtett voltára utal. A lírai én talán még önmagának sem meri bevallani érzéseit, s a kedves elől is rejteni próbálja, nem bízik szerelme viszonzásában.
A versbeszéd zaklatott belső monológ, a lélek legmélyebb szenvedéseit feltáró önkitárulkozó vallomás. A lélek zaklatottságát a
A költemény önmegszólító versként indul, a lírai én mintegy önmagával vitatkozik, úgy érzi, hogy képtelen tovább szótlanul hordani szenvedését, ki kell mondania, szavakba kell öntenie fájdalmát: „Válj lángszavakká titkos érezet,/ te szívem pokla, szívem édene”. Az idézett két metafora a pokol és az éden kulcsszavai a költeménynek, hiszen kifejezik azt a romantikusan felnagyított érzést, mely egyszerre fájdalmat és egyszerre örömet jelent a lírai én számára.
A vers második részében az önmegszólító versbeszéd dialogizáló formát ölt. Megszólítja kedvesét, s az igaz szerelmes önzetlenségével boldogságot, örömet kíván a kedvesnek „Vezessen a sors boldog útakon,/ öröm-tavasznak tündér-korszakán”.
A költemény szervező elvévé épp e szembeállítás, az ellentét válik, mely a lírai én viszonzatlan szerelemből fakadó boldogtalansága, és a kedves felhőtlen, boldog jövője között feszül. Az előbbire a „szív-éjjelen”, az utobbira az „öröm-tavasz” metafora utal. Petőfi költői leleményének, nyelvteremtő zsenijének korai megnyilatkozásai ezek a különös szószerkezetek, melyeknek jelentésköre igen tág. Beilleszkednek részben a szentimentalizmus és romantika kelléktárába, másrészt az archetípusok rendjébe az évszak- és napszakszimbolika révén. Hangulatilag a vers elégikus, a felütése patetikus, tragikus.
Az én szerelmem...
Az én szerelmem nem a csalogány, Kit fölkeltett a hajnalszürkület, Hogy édes ének szóljon ajakán A nap csókjától rózsás föld felett. Az én szerelmem nem kies liget, Hol csendes tóban hattyúk ringanak, Fehér nyakok mig bókot integet A vízbe néző hold sugárinak.
Az én szerelmem nem nyugalmas ház, Mit kert gyanánt körűl a béke vett, Hol a boldogság anyaként tanyáz, S tündérleányt szűl: a szép örömet.
Az én szerelmem rengeteg vadon; A féltés benne mint haramja áll, Kezében tőr; kétségb'esés vagyon, Minden döfése százszoros halál.
Már a címe is jellegzetes e korai Petőfi versnek, hiszen utal a költemény vallomásos jellegére, a lírai én önkitárulkozó személyiségére. A címként kiemelt „az én szerelmem” birtokos jelzős szerkezet minden versszak élén megismétlődik, s ez a kitüntetett hely nyomatékosítja a vallomás szubjektív, személyes voltát. Ugyanakkor az
ismétlés a vers egyik szerkesztő elve is.
A versbeszéd manifesztum jellegű, retorikus, melynek során a lírai én érveket és ellenérveket sorakoztat fel.
Az első három strófában elhatárolja magát a konvencionális szerelemfelfogástól. Ezt fejezik ki az ismételt tagadások. Számára a szerelem „nem csalogány”, „nem kies liget”, „nem nyugalmas ház”. E
metaforák, melyekkel a szerelmet azonosítja a nyugodt, derűs,
kiegyensúlyozott szerelem ismérvei.
A szentimentalista és romantikus líra kelléktárából kölcsönzött díszletelemekből bontja ki az egyes versszakok élén kiemelt metaforákat. A csalogány metaforához az édes ének, a hajnalszürkület, a rózsás föld jelzős szerkezetek társulnak önfeledt, idillikus hangulatot keltve. A második versszak központi metaforájához a „kies liget”-hez szintén idillikus hangulatot keltő képek társulnak:, a „ringó hattyúk”
jelzős szerkezet, a „csendes tó” és a „vízbe néző hold” megszemélyesítések.
A harmadik versszak „nyugalmas ház” metaforája komplex,
allegorikus képpé tágul, melynek képi elemei az elvont fogalmak
allegorikus női alakokban való megjelenítése: „Hol a boldogság anyaként tanyáz,/ s tündérleányt szűl: a szép örömet”.
Ezzel az idillikus szerelemfelfogást tagadja a lírai én. A háromszoros tagadás után a vers zárlatában megfogalmazza saját szerelemfelfogásának lényegét. Szerinte a szerelem „rengeteg vadon”, melyhez szükségképpen hozzátartozik a féltés, a kétségbeesés és a mindenre elszántság.
Megváltozik a vers díszletezése. A vadromantika tájaira vezet (vadon, haramia, tör, döfés, halál). Nonkonformista, lázadó, újszerű szerelemfelfogást fejez ki. E kétféle szerelemfelfogás szembeállítása
Az első három versszakot előkészítésnek, fokozásnak is tekinthetjük, melyre csattanószerűen felel az utolsó versszak. A költemény műfajilag
dal – rövid terjedelmű, szubjektív életérzést fejez ki, nagyfokú zeneiség
jellemzi.
A virágnak megtiltani nem lehet...
A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretôje lettem én szép lelkednek -Szép lelekednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvös-bájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szívemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ôsszel a felhô a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orcád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagyvilágnak, Vagy odáadnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lekedet.
A népiesség egyik legszebb megnyilatkozása ez a vers. Petőfi nem külsőségekben követi a népdalt, nem törekszik a népies fordulatok, néprajzi sajátosságok halmozására, mint számos kortársa, hanem úgy él vele, mint egyéniségének természetes kifejező eszközével. A népdal szellemét, a benne megnyilatkozó népi szemléletet sajátította el a költő. Ez a magyarázata annak, hogy dalai már életében elindultak a
folklorizáció útján, és szerves alkotó részei lettek népköltészetünknek. Ilyen dalai a Távolból, Befordultam a konyhára, Temetésre szól az ének vagy A virágnak megtiltani nem lehet...
A lírai én közvetlen személyes megnyilatkozása e költemény, vallomás, melyet kedveséhez intéz. Közvetlen, az élőbeszédre emlékeztető stílusa, nagyfokú zeneisége, egyszerű, tiszta érzelemkifejezése révén a dal műfajába sorolható.
Akár a népdalok, Petőfi dala is természeti kezdőképpel indul: „A virágnak megtiltani nem lehet,/ Hogy ne nyíljék ha jön a szép kikelet”. Megjelennek a népdalra jellemző motívumok (a virág, a tavasz), melyek összekapcsolják, párhuzamba állítják a természeti képet a szerelmi érzéssel: „Kikelet a lyány, virág a szerelem”. Már a második versszakban megszólítja a kedvest, népies megszólítással forró szerelmi vallomásra fakad: „”Kedves babám, megláttalak, szeretlek!/ Szeretője lettem én szép lelkednek-/ Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden/ szemeidnek bűvösbájos tükrében”.
A versszak hangulata idilli. A következő versszakban a szerelmi érzés idilljébe belejátszik az esetleges viszonzatlanságból fakadó fájdalom elégikussága. Költői kérdések, felkiáltások fejezik ki a lírai én lelkében felmerülő kételyt: „Mást szeretsz-e gyöngyvirágom, vagy engem?” Természetből vett hasonlattal fejezi ki a remény és reménytelenség közt vergődő lélek állapotát: „Egymást űzi bennem e két gondolat,/ Mint ősszel a felhő a napsugarat”.
A fokozásban eljut a halál gondolatáig, hiszen az élet szerelem nélkül értelmetlen.A verszárlatban az udvarló versek gesztusával kér szerelmet: „ Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet”, majd Isten áldását a kedvesre.
Feltűnő a versben a kedvest megnevező metaforák változatossága, melyek a népköltészet ismert fordulatai: „gyöngyvirágom”, „ babám”, „ boldogságom csillaga”, „ szívem gyöngye”.
A népies stílushoz remekül illik a népdalok ütemhangsúlyos ritmusa, páros rímszerkezete.
Éj van...
Éj van, csend és nyúgalomnak éje, A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kékszemű kökényfa, Drágagyöngyöm! mit csinálsz te most? Engem édes álmak környekeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmam egy fényes királyság, S koronája te vagy, angyalom! Be szeretném most, ha lopni tudnék, A lopás bármily rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy Gazdagítsam a szegény valót.
Az 1845-ös esztendőben két szerelmi versciklust is alkotott Petőfi: a Cipruslombok Etelke sírjára és a Szerelem gyöngyei címűt. Az előbbi az alig fellobbanó, máris tragédiába fuló szerelem emlékét őrzi, az utóbbi egy rövid, boldog fellángolás eredménye. Mednyánszky Bertához, a gödöllői jószágigazgató lányához intézi a harminckilenc darabból álló versfűzért. A ciklus valamennyi verse 10-9-10-9-es szótagszámú strófákból épül fel. Általában zárt szerkezetűek, költői nyelvezetük képkincsük sokszínű. Két darabja már a költő életében közkedvelt lett: a Fa leszek, ha... és az Éj van címűek.
A költemény a szerelmi vágyakozás verse. Az érzelmek elemi erejű, spontán megnyilatkozása azonban hiányzik a költeményből. Ez nem is csoda, hiszen a költő csupán néhányszori találkozás emlékéből szövi versbe kedvese alakját, s a spontán lírai megnyilatkozás helyett inkább a szerelemről magáról elmélkedik.
A vers címe kijelöli a vershelyzet idődimenzióját. Jelenidejűségével egy pillanatképet villant fel. Leírással indul a vers, Petőfi kedvelt természeti motívumai, a hold és a csillagok a díszletelemek. A díszletezéssel meg is teremti az ábrándozás romantikus hangulatát. A magányos lírai én álom és valóság határán idézi meg a kedvest: „Drága gyöngyöm, mit csinálsz te most?”
A dialogizáló versbeszéd azonban csak ürügy arra, hogy önmagáról, saját érzelmeiről valljon. Álmai „fényes királyság”-ának legszebb koronájaként nevezi kedvesét. Eljátszik a gondolattal, hogy szerelme erejével milyen áldozatra is lenne képes. Kiderül, hogy akár a legrútabb cselekvésre is vállalkozna, meglopná az „álmok kincstárát”,
hogy a valóságot megszépítse. Moralizáló magatartásával „A lopás bármily rút lelki folt” fokozza, kiemeli saját vállalkozását.
A romantikus felnagyítás, túlzás mellett a vers képanyaga is a romantika kelléktárából való. Az „édes álmok” szinesztézia a „fényes királyság”, a „korona”, „kincstár” metaforák a lírai én felfokozott érzelmeinek képi kifejezései. A romantika mellett a népiesség stílusjegyei is felbukkannak a költeményben, főként a kedvest azonosító metaforákban, mint a „drága gyöngyöm” és a „kék szemű kökényfa”. A költemény hangulata ábrándos, melankolikus. A félrímek lehalkítják a vers zeneiségét.
Arany János
1817-1882
Arany Jánost az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar költőnek tartja. „Minden szál hozzávezetett, és minden szál tőle vezet a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja” – írja róla Szerb Antal. Életműve sok évszázados irodalmi hagyományunk egyik betetézője és összegzője, ugyanakkor öregkori lírájával új irodalmi törekvések elindítója. A Világost követő irodalmi élet egyik fő szervezője, aki tanulmányíróként és kritikusként maradandó értékeket teremtett. Saját kora inkább verses epikáját méltányolta, a kortárs irodalomkritika fölfedezte a lírikus Aranyt, s életművének éppen ezt a rétegét tartja a klasszikus modernség előképének.
Önmagát epikus költőnek tartotta, aki csak néha tördelte lírai sóhajokba fájó lelkét. Költészetében a modern ember válságtapasztalata kerül előtérbe. Eszmény és valóság szembenállása elégikus fájdalommal telíti költészetét. Válságélménye nyilvánvalóan összefügg az észelvű világkép megbomlásával, a romantika haladáseszményének megrendülésével, az egyéni nemzeti azonosságvesztés tragikus élményével. A szabadságharc bukása, a költőtárs elvesztése, az önkényuralom zsarnoksága lemondó, rezignált szemléletűvé teszi költészetét.
A lejtőn
Száll az este. Hollószárnya Megrezzenti ablakom. Ereszkedik lelkem árnya, Elborong a multakon. Nézek vissza, mint a felhõ Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellõ, Oly derült most az egész. Boldog évek! - ha ugyan ti Boldogabban folytatok, -Multam zöld virányos hanti! Hadd merengek rajtatok. Bár panasszal, bár sohajjal Akkor is szám telve lõn: Kevesebbem volt egy jajjal... Hittel csüggtem a jövõn! Most ez a hit... néma kétség, S minél messzebb haladok, Annál mélyebb a sötétség; Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -Éltem lejtõs útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol S minden lépést óva tesz.
A lejtőn című költemény jelentésének megfejtéséhez kulcsot ad, hogy az első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre játszanak rá, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe A holló című híres költeményét idézi föl. A mű zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el. A Hamlet Arany kedves olvasmányai közé tartozott, s utóbb az ő remek fordításában vált nemzeti irodalmunk szerves részévé. E két utalás bizonyossá teszi, hogy
