• Nenhum resultado encontrado

Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacarias de La Cruz & Marguarita Fernandez)

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2021

Share "Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 22 - Sötét Ragadozó (Zacarias de La Cruz & Marguarita Fernandez)"

Copied!
244
0
0

Texto

(1)
(2)
(3)

Sötét ragadozó

Christine Feehan

Dark sorozat

(Kárpátok vámpírjai)

22. könyv

rajongói fordítás

A sorozat eddig lefordított kötetei:

1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella

8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella

12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) 21. Sötét veszedelem (rajongói) Következik: 23. Sötét vihar

(4)

1.

A

füst a tüdejét marta. Sűrű hullámokban szállt fel körülötte, számos tűz táplálta szerte körülötte a dzsungelben.

Kemény és hosszú csata volt, de már vége volt. A fő ház legnagyobb része eltűnt, de a nekik dolgozó emberek otthonait sikerült megmenteniük. Kevés élet veszett oda, de mindet

gyászolták, csak ő nem. Üres szemekkel meredt a lángokba. Nem érzett semmit.

Ránézett azoknak a tiszteletreméltó, becsületes férfiaknak az arcára, akik a családja védelmében haltak meg, látta síró gyerekeiket és özvegyeiket, és nem érzett semmit. Zacarias De La Cruz csak állt egy percig és felmérte a csatateret. Ahol ezelőtt buja őserdő volt, felhőkig magasodó fák, vadon élő állatok sokaságának otthona, most lángok emelkedtek a mennyországig, fekete füstfelhők csúfították az eget.

A vér illata mindent elborított, halott, összevagdosott testekből, világtalan szemek bámultak fel a sötét égre.

Nem indította meg a látvány. Úgy nézett végig az egészen, mintha messziről, teljesen kívülről figyelné könyörtelen tekintettel.

Nem számított hol van, vagy melyik évszázadban, a színhely mindig ugyanolyan volt, hosszú sötét évei alatt számtalan csatateret látott, annyit, hogy már nem is tartotta őket számon. Olyan sok halált. Annyi brutalitást. Annyi pusztítást.

És ő, akár egy irgalmatlan, könyörtelen és engesztelhetetlen, sötét ragadozó, mindig ott volt a közepén a halálörvénynek.

A vér és a halál a csontjaiba vésődött. Népe annyi ellenségét pusztította el évszázadok alatt, hogy már képtelen lett volna vadászat, gyilkolás nélkül élni. Nem létezett a számára más életforma. Vérbeli ragadozó volt, réges-rég felismerte már ezt a tényt, ahogy mindenki más is, aki csak a közelébe került.

Legendás hírű Kárpáti vadász volt, egy szinte kihalt nép tagja, akik a modern világban éltek, de ragaszkodtak a becsület és a kötelesség ősrégi értékeihez. Fajuk uralta az éjszakát, nappal aludtak és vérre volt szükségük az életben maradáshoz.

Szinte halhatatlanok voltak, nagyon sokáig éltek, magányosan, a színek és az érzelmek elhalványodása után kizárólag a becsületük tudta megtartani őket a kiválasztott útjukon, míg keresték azt az egyetlen nőt, aki ki tudta egészíteni őket, aki visszaadhatta a színeket és az érzelmeket.

Sokan feladták, öltek táplálkozás közben, hogy érezzék azt a csúcspontot, igazából hogy érezzenek bármit, és vámpírokká váltak, minden létező lény legaljasabbikává,

legveszélyesebbikévé. Zacarias De La Cruz pedig minden ízében ugyanolyan brutális és agresszív volt, mint az élőholtak, akikre mesteri módon vadászott.

Több sebből is vérzett, a mérgező sav egészen csontig marta a húsát, de úgy érezte, mintha még ez is nyugalmat lopna belé, amikor megfordult és csendben elsétált.

A tüzek ugyan tombolnak, de a testvérei majd elintézik őket. A vámpírtámadásból származó savas vér beszívódott a sóhajtó, tiltakozó földbe, de a testvérei meg fogják keresni az undorító mérget is, és el fogják tüntetni.

Sivár, terméketlen útja véget ér. Végre. Több, mint ezer évet élt egy szürke, üres világban, mindent véghezvitt már, amit meg akart tenni, elrendezett mindent, amit el kellett rendezni. Megvédte a testvéreit is.

Mindannyiuk mellett ott volt a nő, aki kiegészítette őket. Boldogok voltak és egészségesek, és most elhárították a legrosszabb fenyegetést is.

(5)

Mire az ellenfeleik száma újra felszaporodik, az öccsei is még erősebbekké válnak. Nincs már szükségük sem a védelmére, sem pedig az irányítására. Szabad volt.

– Zacarias! Gyógyításra van szükséged. És vérre is.

Női hang szólította meg. Solange volt az, Dominicnak, legrégebbi barátjának életpárja, aki tiszta, királyi vérével megváltoztatta az életüket örökre.

De ő már átkozottul öreg volt, túlságosan belecsontosodott az elveibe, és iszonyatosan fáradt volt ahhoz, hogy végigcsinálja ezt a fajta változást, megpróbáljon ebben az évszázadban élni. Idejétmúlttá vált, mint annak idején a középkori harcosok. A szabadság íze fémes és rezes volt, vérével együtt az élete lényege folyt el.

– Zacarias, kérlek.

Volt a hangjában valami, aminek hatnia kellett volna rá, meg kellett volna érintenie, de semmi ilyesmi nem történt. Neki nem voltak érzelmei, mint a többieknek. Nem imbolygott a

szánalom, a szeretet, vagy a szelídség érzései között. Nem volt kedvesebb oldala. Gyilkos volt.

És az ideje véget ért.

Solange vére hihetetlen adomány volt a fajtájuknak, pontosan tudta, amikor visszautasította. Inni belőle, lehetővé tette a Kárpátiaknak, hogy a napfényben sétáljanak. Mert napvilágnál a Kárpátiak sebezhetőek voltak, ő pedig különösen.

Minél erőteljesebb ragadozó volt, minél többször gyilkolt, annál nagyobb ellenségévé vált a nap. Úgy tartották számon a népe körében, mint azt a Kárpáti harcost, aki a sötétség

pengeélén táncol, és ő tudta, hogy ez igaz. Éppen Solange vére adta meg neki azt a végső, utolsó okot, amiért meg kellett szabadulnia sötét életétől.

Teleszívta a tüdejét a füstös levegővel, és megállás nélkül távolodott tőlük, anélkül, hogy hátranézett volna, vagy bármi jelét adta volna, hogy egyáltalán meghallotta Solange felajánlását.

Hallotta a testvéreit, ahogy ijedten kiabálnak utána, de egyenletes, hosszú léptekkel továbbment.

A szabadság messze volt, és neki oda kellett érnie. Már akkor tudta, hogy mi az az egyetlen hely, ahová menni akar, amikor kitépte a családjára támadó utolsó vámpír szívét. A világon semmi értelme nem volt ugyan, de nem számított. Ment.

– Zacarias, állj meg!

Végignézett a testvérein, akik az égből ereszkedtek alá, és szilárd falat alkotva megálltak előtte. Mind a négyen ott voltak. Riordan a legfiatalabbik, Manolito, Nicolas és Rafael.

Nagyszerű férfiak voltak valamennyien, szinte érezte is a szeretetét irántuk, megfoghatatlanul, elérhetetlenül. Elállták az útját, hogy megakadályozzák, hogy elérje a célját, pedig tudták, hogy soha nem állhat senki és semmi közéje és aközé, amit akar.

Morgás morajlott elő a mellkasából. A föld megmozdult a lábuk alatt.

Vetettek egymásra egy pillantást, félelem villant a tekintetükben. Hogy a saját testvérei szemében félelmet lát, akik ott állnak vele szemben, annak meg kellett volna ráznia, de semmi nem történt. Nem érzett semmit. Megtanította ennek a négy férfinak a támadási és a túlélési készségeket is. Évszázadokat harcolt az oldalukon. Gondoskodott róluk. Vezette őket. Valahol homályosan, még az irántuk érzett szeretetre is emlékezett.

De most, hogy lerázta a válláról a felelősség köpenyének súlyát, alatta nem maradt semmi. Azok a halovány emlékek már nem voltak elegendőek ahhoz, hogy fenntartsák. Szinte

egyáltalán nem volt képes felidézni a szeretetet, vagy a nevetést. Csak a halált és a gyilkolást. – Mozduljatok.

Egy szó. Egy parancs. Számított rá, hogy engedelmeskednek neki, hiszen mindenki

engedelmeskedett neki. Minden képzeletet felülmúló gazdagságot szerzett életének végtelenül hosszú évei alatt, és az utóbbi néhány száz évben már egyszer sem fordult elő, hogy valaki, vagy valami miatt meg kellett volna változtatnia egy elképzelését.

(6)

Elég volt egyetlen szó, és a világ beleremegett és félreállt, hogy helyt adjon a kívánságainak. Vonakodva, meglátása szerint túlságosan lassan álltak félre, hogy utat adjanak neki.

– Ne csináld ezt, Zacarias – mondta Nicolas –, ne menj el. – Vagy legalább gyógyítsd be a sebeidet – tette hozzá Rafael. – És táplálkozz – próbált nyomást gyakorolni rá Manolito.

Feléjük pördült, mire mindannyian hátrahőköltek, a szemükben ismét megjelent a rémület, és Zacarias tudta, hogy minden okuk meg is van a félelemre.

A századok alakították, élesítették brutális ragadozóvá, egy gyilkológéppé. Kevesen voltak a világon hozzá mérhetőek. És az őrület peremén állt. A testvérei pedig bár nagyszerű

vadászok, az elpusztításához nemcsak a készségeikre lenne szükségük, hanem habozás nélküli elhatározásra is. Valamennyiüknek életpárja van. Mindegyiküknek visszatértek az érzelmei. És mindannyian szerették őt. Ő viszont nem érzett semmit, és ez óriási előnyt jelentene a számára.

Már elengedte őket, elhagyta a világukat abban a pillanatban, ahogy hátat fordított nekik, és megengedte magának azt a szabadságot, hogy ledobja magáról a felelősséget. Mégis, az arcukra vésődött mély bánat maradásra bírta egy pillanatra.

Milyen lenne, ennyire mély szomorúságot érezni? Szeretetet érezni? Régebben olykor

megérintette az elméiket, hogy megossza velük az érzéseket, de mivel nem volt életpárja, egy idő után már nem merte vállalni a kockázatot, hogy megfertőzi valamelyiküket a sötétségével. A lelke pusztán foszlányokból állt. Túl gyakran ölt, elhatárolódott mindattól, ami kedves volt neki, hogy minél hatékonyabban védhesse azokat, akiket úgy szeretett valaha. Mikor érte el azt a pontot, amikor már nem érezte biztonságosnak megérinteni az elméjüket, megosztozni az emlékeiken? Olyan régen volt, hogy már nem is emlékezett rá.

– Zacarias, ne csináld ezt – könyörgött legfiatalabb öccse, Riordan arcát is ugyanaz a feneketlen bánat sötétítette el, mint a többi öccséét.

Túlságosan sokáig volt ő a felelős értük, most nem sétálhat el csak úgy, anélkül, hogy mondana nekik valamit.

Állt ott egy pillanatig, teljesen magányosan, magasra emelt fejjel, a szeme lángolt, hosszú haja lobogott a válla körül, a vér folyamatosan csöpögött a mellkasából csakúgy, mint a combjából.

– A szavamat adom, hogy nem kell vadásznotok rám.

Ez volt minden, amit még adni tudott nekik. A szava, hogy nem fordul vámpírrá. Pihenni akart, és ezt a pihenést akarta megkeresni a maga módján. Elfordult tőlük és az arcukon megjelenő megkönnyebbüléstől, és újra elindult. Még messzire kellett mennie, és hajnal előtt el akarta érni a célját.

– Zacarias – szólt utána Nicolas –, hová mész? A kérdés meghökkentette.

Tényleg, hová megy? A kényszer erős volt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Léptei lelassultak. Hová megy? Miért ennyire erős benne ez a szükség, amikor nincsenek is érzelmei? Volt valami, egy sötét erő, ami hajtotta.

– Susu (Haza) – suttogta. Suttogása szelet gerjesztett, megmozgatta alattuk a földet. – Hazamegyek.

– Ez az otthonod – állította határozottan Nicolas –, ha pihenésre vágysz, tiszteletben tartjuk a döntésedet, de maradj velünk itt. A családoddal. Itt az otthonod – ismételte meg.

Zacarias megrázta a fejét. Muszáj volt elhagynia Brazíliát. Valahol máshol kellett lennie, és azonnal indulnia kellett, míg még van ideje. A szemei lángvörösek, a lelke olyan fekete, akár a füst. Egy hárpia sas képéért nyúlt az elméjében, hogy alakot váltson.

„A Kárpátokba mész?” – követelt kitartóan választ Nicolas telepatikus úton. – „Veled

megyek.”

(7)

Nicolas elküldte neki a melegét, hogy beleburkolózhasson.

Zacarias hallotta a hangjában a mérhetetlen szomorúságot, ami a szívéből jött, de képtelen volt viszonozni az érzést, még csak a legapróbb visszhangot sem keltette benne.

Rafael halk hangja csendült fel az elméjében.

„Arwaarvo olen isäntä, ekäm.(Tartsd meg a becsületed, bátyám.)”

„Kulkesz arwa-arvoval, ekäm.(Járj tisztességgel, fivérem.) – tette hozzá Manolito. „Arwa-arvo olen gæidnod susu, ekäm. (A becsület vezessen haza, testvérem.) – mondta

Riordan.

Nagyon rég hallotta már anyanyelvét. Mindig azokat a nyelveket és dialektusokat beszélték, ahol épp voltak. Országonként változott a nevük, még a vezetéknevük is, a Kárpátiak soha nem viseltek ilyen neveket. Ahogyan változtak a századok, mindig alkalmazkodtak, mindig beilleszkedtek, az ő világa azonban soha nem változott meg igazán, mindig a halálról szólt. De most, végre-valahára hazamegy.

Ez az egyszerű kijelentés tulajdonképpen egyszerre jelentett mindent és semmit. Jóval több, mint ezer éve nem volt otthona. A legöregebbek egyike volt, és minden bizonnyal közülük is az egyik leghalálosabb. Az olyan férfiaknak, mint ő, nincs otthona. Kevesen üdvözölték őt a táboruk tüzénél, nem is beszélve a kandallójukéról. Akkor hát, mi is az az otthon?

Egyáltalán, miért használja ezt a szót?

A családja farmokat hozott létre azokban az országokban, amiket bejártak az Amazonas vidékén, és a nagyobb folyók mentén. A terület, amire felügyeltek óriási volt, és ez nagyon megnehezítette a járőrözést, de mivel meglehetősen jó kapcsolatokat építettek ki emberi családokkal, a különböző otthonok mindig felkészülten várták őket.

Az egyik ilyen otthonhoz tartott, és hajnal előtt még rengeteg kilométert meg kellett tennie. A perui farmjuk is az őserdő szélén állt, mint általában mind, pár kilométerre onnan, ahol az egymásba ömlő folyók ipszilon torkolata beleáradt az Amazonasba. Még ez a terület is megváltozott lassan, az évek folyamán.

A családja azt a látszatot keltette, hogy a spanyolokkal együtt érkezett a területre, ehhez vették fel a nevüket, nem törődve azzal, hogy ez hogyan is hangzana a Kárpátokban, mit szólnának hozzá a többiek, hiszen jól tudták, hogy évszázadokat fognak itt eltölteni, jobban fogják ismerni ezt a helyet, mint a szülőföldjüket.

Repülés közben lenézett az őserdő egybefüggő lombkoronájára. Ez is eltűnő félben volt, és ő nem értette a lassú, szisztematikus beavatkozást.

Rengeteg dolog volt, amit a mostani, modern világból nem értett, de igazából, mit is számított? Ez már nem az ő világa, nem az ő problémája volt. A kényszer, ami hajtotta, jobban foglalkoztatta az eltűnő környezetnél. Kevés dolog keltette fel a kíváncsiságát, de ez a nyomasztó, csillapíthatatlan űzöttség újra és újra visszatért, és ez valamilyen szinten kezdett zavaróvá válni.

Mert az űzöttség, az egy vágy valamire, és neki nem lehetnek vágyai. Mert elsöprő volt, és őt nem áraszthatta el semmi.

Apró vércseppek hullottak alá a felhők közül, amerre repült, lassan szétszórta magát a fák lombjai között. Amerre járt, mindenütt érezte maga alatt az állatok félelmét.

Alatta egy csapatnyi Douroucoulis, vagyis éji majom, bámulatos akrobatamutatványokat hajtott végre, ágról ágra vetették magukat a lombkorona közepében, ahogy áthaladt fölöttük. Néhányan közülük gyümölcs-rovar vacsorájukat fogyasztották, míg a többiek őrt álltak a ragadozókat figyelve.

Normál esetben riasztó kiáltásokat adnának ki a hatalmas hárpia sas láttán, de most, ahogy áthaladt fölöttük, a majomcsalád ehelyett hátborzongatóan csendessé vált.

Tudta, hogy az erdő nem az óriási madár fenyegető alakja miatt dermedt meg, ahogy átrepült felette. A hárpia sasok gyakran órákat üldögéltek egy-egy ágon a megfelelő zsákmányra

(8)

várakozva. Aztán rakétasebességgel zuhantak alá, hogy elragadjanak egy majmot, vagy egy lajhárt, de ő nem akart vadászni a mostani repülés közben.

Az emlősök elbújtak előle, de a kígyók magasra emelték a fejüket, ahogy rájuk vetült a halála árnyéka. Több száz levesestányér nagyságú pók araszolt ki az ágak hegyére, vándorolt abba az irányba, amerre elrepült. Rovarok ezrei indultak meg, hogy láthassák az elmúlását. Zacarias már hozzászokott ezekhez a jelekhez, amik világosan mutatták a sötétség nagyságát benne. Ráadásul, ő már fiatal Kárpátiként is más volt.

Már egészen fiatal korában világossá vált, hogy a harci képességek a génjeiben voltak, már a születése előtt belevésődtek, a reflexei gyorsak voltak, az agya szélsebesen járt. A képesség, hogy villámgyorsan fel tudott mérni egy-egy helyzetet, felért jól kidolgozott haditervvel. Habozás nélkül ölt, már a legkorábbi időkben is, az illúzióit pedig szinte lehetetlenség volt felismerni.

A sötétség mélyre ágyazódott benne, a lelkére már azelőtt árnyék borult, hogy elvesztette volna az érzelmeit és a színeket, pedig az is jóval hamarabb megtörtént nála, mint általában a többieknél.

Megkérdőjelezett mindent. Mindenkit. De hűsége a népe és a hercege iránt rendíthetetlen volt, és ezzel kiérdemelte néhai legjobb barátja olthatatlan gyűlöletét.

Erőteljes szárnycsapásokkal repült az éjszakán át, figyelmen kívül hagyva a sebeit éppúgy, mint az éhségét.

Ahogy átsuhant a határ fölött, leereszkedett a lombsátor magasságába, érezte, hogy a húzás egyre erőteljesebbé válik. A perui farmján kellett lennie valaminek. Amire egyszerűen… szüksége volt.

Az erdő egybefüggő volt alatta, fák és virágok kusza gombolyagja, a levegő nehéz volt a nedvességtől. Hosszú mohaszakállak és indák csüngtek mindenfelé az apró vízfolyások, patakok, folyók, medencék felett. A gubancos páfrányok a térért versengtek, gyökereik messzire kúsztak a sötét talajban.

A hárpia leereszkedett a virágokkal és liánokkal borított ágak közé, a vadul burjánzó lombok zűrzavara telis-tele volt rovarokkal.

Messze maga alatt egy levelibéka halk hívását hallotta, ahogy egy társat próbált magához csalogatni, aztán egy sokkal csikorgóbb, közönségesebb hang is csatlakozott a szólóhoz. Egy harmadik, már-már elektronikusnak tűnő hang is csatlakozott a szimfóniához, majd több ezer másik is, a hangzavar felerősödött, majd hirtelen, mintha elvágták volna, természetellenes, hátborzongatóan rémítő némaságra váltott, ahogy a ragadozó madár átrepült az állatok feje felett.

A sötét, éjszakai ég puha galambszürkévé vált, ahogy a hajnal egyre közelebb lopózott, és ahogy az éjszaka hatalma egyre fogyott.

A hárpia aláereszkedett a lombkoronából és lassan lekörözött a tisztásra, ahol a farmház állt. Éles látásával világosan látta a folyót, ami széles szalagként kanyarogva kettéosztotta a földet. A szelíd lankákat meredekebb szurdokok, vonulatok váltották fel az erdőben. Fák és

növények kígyóztak a sziklás talajon, sötét magoncok valóságos gubanca növekedett odalenn konok elhatározással, hogy visszaszerzik a területet, amit eloroztak a dzsungeltől.

A karbantartott kerítés kettévágta a lejtőket, és ahogy a madár átrepült a szurdokok és völgyek fölött, több száz apró pöttyöt látott odalenn, marhák tarkították a füves réteket.

Ahogy a sas árnyéka átrepült felettük, nyugtalanul emelték fel a fejüket, megremegtek, majd egymásnak ütközve forgolódni kezdtek, próbálván megtalálni a veszélyt, amit szimatoltak. A sas, a hatalmas birtok mellett sokkal kisebb kertek és parcellák fölött is átrepült, ezeket Zacarias kibővített, nagyobb családja művelte, akik neki szolgáltak.

Minden nagyon takaros volt, a lyukak befoltozva, a munkálatok elvégezve, mindenki a legjobb tudása szerint dolgozott.

(9)

Aztán a legelőket és a kerteket felváltották a karámok, ahol a lovak szorongva kezdték dobálni a fejüket, megpördültek, ahogy átrepült felettük.

Az alatta elterülő farm egy tökéletes képet mutatott, amit ő még csak értékelni sem tudott. Ahogy megközelítette az istállót, melegség futott át az erein.

Mélyen a madár testében, ahol egyáltalán semmit sem kellett volna éreznie, a szíve furcsán dadogni kezdett. Az a furcsa rebbenés majdnem leütötte az égből.

Természetes óvatosságából fakadóan, Zacarias soha nem bízott meg abban, amit nem értett. Mi küldhet végig forróságot az ereiben? Kimerült volt a hosszú repüléstől és a hosszú csatától, a vérvesztesége is jelentős volt. Az éhség a szíve minden egyes dobbanásánál gyomron vágta, marcangolta, a figyelmét követelte. A fájdalom azokból a sebekből is szétsugárzott benne, amiknek a gyógyítására nem vette a fáradságot, olyan érzést keltett benne, mintha valaki légkalapáccsal fúrná belülről a testében a csontokat.

Hetek óta közel járt a vámpírrá forduláshoz, a vágy annyira erőssé vált benne a

megkönnyebbülésre az ürességből, a lelke feketeségéből, hogy ennek a reakciójának végképp nem volt semmi értelme. Most még rosszabb állapotban volt. Éhezett a vérre. A még több ölés, még több foltot ejtett a lelkén.

Mégis ott volt az a furcsa reakció, mintha a szíve környéke felmelegedett volna, a vére várakozóan pulzált a vénáiban. Egy trükk lenne? Egy vámpír által felkínált csali? Mit nem vett észre?

A hárpia sas előrenyújtotta hatalmas, a grizzly medvéével azonos nagyságú karmait, amik mélyen beleástak az istálló tetőszerkezetébe, ahogy leereszkedett rá, majd akkurátusan összecsukta hatalmas fesztávolságú szárnyait, és felborzolta a fején a hosszú, koronaszerű tollakat.

A nagytermetű ragadozó madár mozdulatlanná dermedt, csak éles pillantása járta be maga alatt a terepet. Fantasztikus látása volt a hárpia testén belül, hallását pedig csak tovább erősítették az arca körül felborzolható, hangokat terelő tollak.

A lovak a karámban azonnal reagáltak a közelségére, a fejüket dobálták, nyugtalanul mozgolódtak, szorosan egymáshoz préselődtek. Több fel is nyerített félelmében. Egy nő lépett ki alatta az istállóból, egy hatalmas ló pedig követte.

A tekintete azonnal rátapadt.

A haja a derekáig hullott alá egy olyan vastag fonatban, mint a csuklója. Az a hosszú hajfonat mágnesként vonzotta a tekintetét. Amikor mozgott, az egymásba font fürtök

selyemszövetként ragyogtak.

Századok óta kizárólag a szürke árnyalataiban látott. Az a fonat már csak azért is lenyűgöző volt a számára, mert valódi fekete volt. Szinte megbabonázta az a sötét haj, a fürtök, amik napfény nélkül is csillogtak.

Valahol lenn a hasában, ahol semmi keresnivalója nem lett volna, a gyomra vetett egy furcsa, lassú bukfencet. Az ő világában, ahol mindig minden ugyanolyan volt, semmi sem változott, ez az aprócska szenzáció egy bomba erejével hatott.

Egy pillanatra eltévesztette a ki- és belégzést, úgy megrázta a jelenség.

A ló, ami a nőt követte, nem viselt sem nyerget, sem kantárt, és ahogy kilépett az épületből, nyugtalanul táncolni kezdett, a fejét dobálta, a szemei forogtak, ahogy megkerülte a nőt. Fajtiszta, perui paso lovakat tartottak itt, egy olyan fajtát, ami természetes járásmódjáról volt híres, valamint higgadt temperamentumáról.

A nő a lovak irányába pillantott, amik a karám mentén futottak körbe-körbe, szokatlan volt a számára, hogy ennyire idegesek, majd megnyugtatóan felemelte a kezét a felé ágaskodó állat fejéhez. A nyakára tette a kezét, majd felnézett a tetőn mozdulatlanul ülő hárpia sasra. Azok az étcsokoládé színű szemek egyenesen keresztülhatoltak a sas tollain és csontjain, egészen Zacariasig. Olyan hatással volt rá, mintha nyíl ütötte volna át a szívét.

(10)

Még ekkora távolságból is látta a sebhelyeket a nyakán, ahol a vámpír kitépte a

hangszalagjait, mert megtagadta, hogy elárulja az élőholtnak Zacarias pihenőhelyét. Valaha gondtalan, fiatal nő volt, vagy legalábbis annak képzelte, de most valaki arra használta, hogy neki csapdát állítson.

Így már az egésznek hirtelen értelme lett. A késztetésnek, hogy idejöjjön erre a helyre, hogy az otthonának gondolja.

Megszállta a lányt egy vámpír? Csak egy mester volt képes áttörni azt a pajzsot, amit ő szőtt, csak egy olyan idős mester, mint régi ellenségei, a Malinov fivérek. Az öt testvér, akivel felnőtt.

Majdnem ötszáz évig harcoltak egymás oldalán. Aztán a barátai a vámpír létet választották, annyira szomjúhozták a hatalmat, hogy a lelküket is feladták érte. Úgy döntöttek, hogy egyetlen seregbe fogják össze az élőholtakat, összeesküvést szőnek a herceg és a Kárpátiak ellen.

Dominic fedte fel a legújabb terveiket, és maradt is, hogy segítsen megvédeni a brazíliai De La Cruz birtokokat. Kikémlelte, hogy a vámpírok tesztelni akarják a stratégiájukat a

farmjukon, mielőtt a hercegen ütnének rajta, de Zacarias már várt rájuk.

Egy vámpír sem szökött el élve. Nem maradt egyetlenegy sem, aki visszatérhetett volna, hogy elmondja a Malinovoknak, hogy a tervük rosszul sült el.

Zacarias ismerte a Malinovok haragját és epekeserűségét, hajthatatlan gyűlöletüket maga és a testvérei iránt.

Igen, ez nagyon is jó visszavágás lehet a Malinov sereg vereségéért, de hogyan érhettek ide előtte?

Ennek így megint nem volt semmi értelme.

A hárpia megrázta a fejét, hogy megszabadítsa magát a zavaros gondolatoktól.

Nem, az képtelenség, hogy ennyi idő alatt összegyűjtöttek volna egy újabb sereget, hogy itt támadjanak ismét. Mindenesetre, ha a lovak az ő jelenlétét is alig képesek elviselni, a

gonoszságnak soha nem engednék, hogy megérintse őket, márpedig Marguarita határozottan simogatta azt az erőteljes nyakat. Nem uralkodott az állaton.

Zacarias újabb furcsaságra csodálkozhatott rá, ezúttal a mellkasában. Leginkább megkönnyebbülésként tudta volna meghatározni. Nem akarta megölni őt, nem, amikor majdnem miatta áldozta fel az életét. Az érzés maga egy abszolút képtelenség volt, hiszen semmit sem érezhetett érzelmek nélkül.

De akkor mik ezek a rendkívüli mocorgások a testében és az elméjében, amióta visszatért ide? Az egésznek nem volt semmi értelme.

Megkettőzte az éberségét, nem bízott semmi ismeretlen dologban.

Melegség szivárgott be a madár agyába, megnyugtató benyomások, egy barátságos üdvözlés. A hárpia reagált, féloldalra billentette a fejét, a szemeit a nőre szegezte. Zacarias érezte, hogyan nyúl a madárért. Hihetetlenül finom volt az érintése, szinte nem is létezett, pedig erőteljes hatalmat birtokolt. Még az esőerdő nagyragadozója is a varázslata hatása alá került. Zacarias a saját elméje és teste reakcióját is érezte, megnyugodott, a feszültsége elillant. A lány túlnyúlt a madáron, elérte az ő legállatiasabb, legvadabb természetét.

Megdöbbenve húzódott vissza előle, a sas testének legmélyére, és egész idő alatt őt nézte, hogyan csendesíti le nagy odafigyeléssel a lovakat.

Nem kellett neki sok idő, hogy annyira megnyugtassa őket, hogy csendesen álljanak, de még mindig a hatalmas madarat figyelték, hiszen tisztában voltak vele, hogy a sas bensőjében egy sokkal rosszabb ragadozó rejtőzködik.

Marguarita átkarolta a hatalmas ló nyakát és felugrott rá. Könnyed, jól begyakorolt mozdulat volt ez, úgy tűnt, mintha repülne a levegőben, ahogy kecsesen felugrott az állat hátára. A ló azonnal felágaskodott, inkább az ő jelenléte miatt, mint azért, mert a lány lovagolni akart rajta.

(11)

Zacarias torka összeszorult. A szívverése viharos dobszólóvá gyorsult, ami egy újabb különös jelenség volt.

A nagy sas már azelőtt széttárta a szárnyait, hogy Zacarias egyáltalán parancsot adott volna neki. A mozdulat sokkal inkább volt ösztönös, mint átgondolt, egy ellenállhatatlan igény, hogy biztonságba ragadja a nőt.

Marguarita odahajolt a ló nyakához, néma parancsot adott neki, mire a ló és lovasa tökéletes összhangban meglódult.

Miután megbizonyosodott róla, hogy nincs veszélyben, Zacarias visszahajtogatta a szárnyait, és csak a karmai mélyedtek erősebben a megnyikorduló tetőbe, amikor a ló szép ívű ugrással átvetette magát a kerítésen, és elnyúló léptekkel kocogni kezdett.

A lány felegyenesedett rajta, az állat elegáns, jellegzetes, nemes járásmódja lehetővé tette, hogy Marguarita tökéletes egyensúlyi helyzetben, szinte mozdulatlanul üljön a hátán. A kíváncsivá tett Zacarias megérintette a ló elméjét. Tudni akarta, uralja-e az állatot, de nem tette. A ló egyszerűen elfogadta őt, szeretett volna a kedvében járni, élvezte kettejük lelkének összeolvadását.

Marguarita könnyedén szőtte varázslatát az állat köré, a képességével irányította őt, mély kapcsolatot teremtett kettejük között. Nem úgy tűnt, hogy egyáltalán tisztában van vele, hogy valami nagyon különlegeset csinál, egyszerűen csak élvezte a kora hajnali testmozgást, csakúgy, mint a ló.

Ez volt hát az oka a furcsa mocorgásoknak a testében és az elméjében. A lány képessége. Mindent megérintett, ami vad volt, és ő nagyon vad volt. Nem volt élőholt veszély, csak egy fiatal nő, akiből az ártatlanság fénye sugárzott.

Folyamatosan figyelnie kellett a pasot, mert az állat állandóan váltogatta a jármódokat, kecses, folyékony mozdulatokkal hajlította kifelé a lábait vállból, és közben nagyokat lépett előre. Magasan tartotta, büszkén emelte a fejét, a sörénye röppent, a szemei csillogtak, minden mozdulatából áradt az energikusság.

Ez egy tökéletes pillanat volt, tökéletes arra, hogy itt fejezze be az életét. A lány gyönyörű volt. Szabad. Szinte folyt a föld felett, akár egy folyó hűvös vize. Minden volt, amiért harcolt, és ami soha nem volt az övé.

A hárpia kiterjesztette a szárnyait, és a magasban körözve figyelte tovább a lovat és a lovasát, hogy milyen gyorsan, mégis milyen hihetetlenül sima mozdulatokkal falták a távolságot. Soha életében nem volt képes rávenni egyetlen lovat sem, hogy a hátára vegye, akkor sem, amikor a katonák még lovakon harcoltak, ehhez már ifjúkorában is túl sok volt benne a ragadozó. Akkoriban mindent kipróbált, kivéve a gondolati irányítást, hogy valahogyan képes legyen lovagolni, de egyetlen ló sem tudta elviselni.

Folyamatosan borzongtak és remegtek alatta, akkor is, amikor minden tudását latba vetve igyekezett megnyugtatni őket.

Marguarita sorra ugratott át a kerítések felett, kantár és nyereg nélkül, a ló és a lovasa is árasztotta magából az örömöt.

Követte a párost, a ló sima mozgása az egyenetlen talajon azt a benyomást keltette, mintha lebegnének.

Marguarita a magasba emelte a karjait, ahogy túljutottak a kerítéseken, kizárólag csak a térdeivel és az elméjével mutatta az utat az állatnak.

A paso zökkenőmentesen váltogatta a jármódokat, ahogy keresztülmentek egy mezőn, majd leírtak egy széles kört.

Marguarita újra egy barátságos hullámot küldött a sasnak, Zacariast még egyszer elöntötte a melegsége és az öröme.

Adott neki a véréből, de ő soha nem vette a lányét.

A nyál felszaporodott a szájában. A fogai előrobbantak, az éhség feltört belőle, szétsugározva a sóvárgást minden egyes sejtjébe.

(12)

Hirtelen megfordította a madarat és visszament az istállóhoz. Még csak esélyt sem akart adni a lehetőségnek, hogy elveszíti az önuralmát.

Nemrég, egyszer már túlságosan is közel került ahhoz, hogy feladja azt a keveset is, ami a lelkéből még megmaradt.

Meg fogja tartani a testvéreinek adott szavát. Nincs olyan Kárpáti, aki valaha is kockára tenné az életét, hogy levadássza Zacarias De La Cruzt. Ő maga választotta a sorsát, és úgy döntött, hogy megmenti a becsületét. A hajnal elé megy, felemelt fejjel üdvözli a halált.

Egy utolsó pillantásra visszaidézi majd még maga elé a nőt, a kis Marguaritát, hogy hogyan ömlött belőle a fény, hogy hogyan siklott szinte a föld felett a gyönyörű lovon. Mintha csak életre keltené az ő gyerekkori álmát, egyetlen lénnyé összeolvadva lovagolni egy állaton, ezt a képet fogja magával vinni a halálba.

Leereszkedett a földre az istálló mellett. Figyelmen kívül hagyta a karámban ismét rémüldözni kezdő, összetömörülő lovakat, és emberi alakra váltott.

Nagydarab férfi volt, csupa izom, hosszú, áradó hajjal. Arcán a vonások mélyen faragottak. Néhányan állatiasan jóképűnek tartották. Mások a száját mondták egyszerre érzékinek és kegyetlennek. De a legtöbben egyszerűen félelmetesnek nevezték.

De ebben a pillanatban leginkább fáradtnak érezte magát, annyira fáradtnak, hogy még arra is alig sikerült rávennie magát, hogy egy helyet keressen, ahol leülhet. Legszívesebben ott terült volna el a selymes fűben.

Kényszerítenie kellett a testét, hogy mozogjon, hogy keressen egy kényelmes helyet, ahol leülhet és nézheti, ahogy a nap felkel az erdő fölött.

Nagyon lassan ereszkedett le a puha földre, a ruhái pillanatok alatt átnedvesedtek a hajnali harmattól. Már arra sem vette a fáradságot, hogy szabályozza a testhőmérsékletét, ahogyan a sebeit sem gyógyította.

Elégedett volt vele, hogy meghozta a döntést. Létezése folyamán, most először volt teljesen mentes minden felelősségtől. Felhúzta a térdeit, rájuk könyökölt és megtámasztotta karjain az állát, hogy így megemelkedve láthassa a lovat és a lovasát, hogyan váltogatják azt a négy tökéletesen sima, zökkenőmentes jármódot, ami természetes volt ennél a lófajnál, és ami világhírűvé tette.

Érezte, hogy a nap szúrja a bőrét, de nem volt olyan szörnyű az érzés, mint amit egész

életében érzett. Solange két alkalommal adott neki vért, hogy megóvja a vámpírrá fordulástól. Nagy gondot fordított rá, hogy a továbbiakban elkerülje a vérét, miután rájött, hogy

következmények nélkül képes kinn tölteni a hajnali órákat miatta.

Fajtája más tagjai láthatták a hajnalt, és olyanok is voltak egy páran, akik Solange segítsége nélkül is képesek voltak végigsétálni reggel az utcán, de a bensőjében lévő sötétség őt már nagyon régen a vámpírokhoz kapcsolta, a kora hajnali napfény elől is rejtőzködnie kellett. Magába szívta Marguarita látványát, és olyan közel érezte magát a boldogsághoz, amennyire ahhoz egy érzelmek nélküli férfi közel lehet.

A lány elcserélte a hangját az ő életére. Megjutalmazta a hűségét, megmentette az életét, de utasítást is adott, hogy mindent adjanak meg neki a farmon, amit csak akar.

Nem voltak ékszerek sem az ujjain, sem a nyakán. Egyszerű ruhákat viselt. De élt-halt a lovakért, ezt még ő is észrevette. Az életét a lány adta neki. És furcsa módon, a szabadságát is.

Oda sem figyelt az idő múlására. A lovak abbahagyták a körözést és összegyűltek a karám tőle legtávolabbra eső sarkában, szorosan egymáshoz bújtak, nyugtalanul kapkodták a fejüket és dobogtak, alig tudták elviselni a jelenlétét.

A teste lassan reagálni kezdett a felkelő napra, végtagjai ólomsúlyúvá nehezedtek. Kinyújtózott a földön arccal felfelé, fejét Marguarita közeledő látványa felé fordította. A napfény most már áthatolt a ruházatán, mintha milliónyi apró tű szurkálta volna a húsát. Keskeny füstoszlopok kezdtek felemelkedni a testéről, ahogy égni kezdett.

(13)

Nem tudott megmozdulni, de nem is akart. A lány gyönyörű volt. Üde. Ártatlan. Az egyre növekvő fájdalom ellenére a gondolatai nyugodtak, elégedettek voltak.

Nyitva tartotta a szemeit, szerette volna látni, de nem is, szüksége volt rá, hogy láthassa a lovagló Marguaritát, hogy a szíve mélyére zárhassa a látványt, és ezzel léphessen a következő életbe.

Talán túlságosan is rá koncentrált, és ezzel magára vonzotta a tekintetét, vagy talán az állatok és a rovarok furcsa viselkedése figyelmeztette, egyszer csak feléje fordította a fejét, és a pillantásuk összetalálkozott.

Látta hogyan zihál fel, hogyan szorítja meg a térdeivel a lovat, hogy vágtára ösztökélve feléje induljon.

„Ne! Maradj távol. Ne gyere a közelembe. Fordítsd meg a lovad és menj.”

Ha volt is némi habozás, amit az válthatott ki, hogy az elméjébe kényszerítette a szavait, az olyan jelentéktelen volt, hogy észre sem lehetett venni. A ló átröppent a kerítés fölött, és amikor félelmében táncolni, ágaskodni kezdett, a lány megállította és leugrott róla. Amikor paso a földet kezdte kapálni, vetett rá egy sötét, mogorva pillantást, majd a karám felé intett. A ló felszabadultan futott a kerítés felé, átugrotta, majd csatlakozott a többi lóhoz a túlsó sarokban.

Marguarita óvatosan közelítette meg, mintha csak egy sarokba szorult, elvadult állat lenne, egyik kezét tenyérrel felfelé felé nyújtotta, az ajka hangtalanul mozgott, mintha még nem szokta volna meg a tényt, hogy nem tud beszélni.

Melegséggel árasztotta el az elméjét, nyugtató balzsammal, amivel azt akarta közölni, hogy nem akar ártani neki.

Zacarias küzdött, hogy megmozduljon, de a nap átka már kiteljesedett rajta. A lány még közelebb lépett, az árnyéka fenyegetően fölé magasodott, eltakarta előle a kelő napot. A szemei sötétek és beszédesek voltak, félelem és aggodalom keverékével nézett le rá.

„Hagyj itt. Menj most.” – tolta a parancsot a fejébe, és hogy teljessé tegye az utasítás

komolyságát, egy vicsorgás képét is elküldte.

Marguarita leguggolt mellé, aggódón összeráncolta a szemöldökét, majd füstölgő karjára tette a kezét, de gyorsan el is kapta az ujjait és fújogatni kezdte őket.

„Ez az én döntésem. Hagyj itt meghalni.”

Fogalma sem volt róla, hogy egyáltalán célba érnek-e a parancsai nála. Nem pislantott, de még csak fel sem nézett rá, mintha nem hallotta volna őket.

Születése óta arra nevelték, hogy engedelmeskedjen az ő családja tagjainak. Biztosan nem szegülne ellen. Tudta, hogy egy Kárpáti vadász az őrület peremén, milyen könnyen válhat vámpírrá. Vámpír tépte ki a torkát.

Érezte remegő kezét a karja forróságán. A bőrének égetnie kellett az ujjait. Rákoncentrált, és kényszerrel nyomult be az elméjébe, hogy rávegye, hagyja ott őt.

Túlságosan nagy együttérzés van benne ahhoz, hogy ne engedelmeskedjen egy olyan erőteljes hatalomnak, mint az övé.

A kényszere egy olyan elmére hullott, amit még csak megérteni sem tudott. Nem olyan volt, mintha akadályokat emeltek volna benne, semmiféle védelmi mechanizmust nem talált, de amikor meg akarta érinteni, megfoghatatlan volt, akár a füst.

Lekapta magáról a rövid, puha dzsekit, azt dobta az arcára és a szemeire. Érezte, hogy megragadja a csuklóit és húzni kezdi a legelő nedves füvén keresztül. A teste nyomán a fűszálak megbarnultak.

Hallotta, hogyan szisszen ki a levegő a lány tüdejéből, és tudta, hogy égeti a kezeit, mégsem állt meg, egyetlen pillanatra sem.

Hosszú évszázadok után, most először harag parázslott fel benne, tekeredett fel a gyomrára, csak mert valaki ellentmondott az utasításának.

(14)

Nem volt joga ehhez a lánynak. Ő jobban tudta. Soha senki sem szállt vele szembe,

természetesen még egy férfi sem, nemhogy egy nő. Főleg pedig nem az egyik olyan család tagja, aki az alkalmazottja volt, akik minden elképzelhetőn túl védelmet és gazdagságot kaptak tőle.

Ő maga választotta a halált. Felkészítette rá magát. Elégedett volt a döntésével, magához ölelte az elhatározást. Ez a legrosszabb fajta árulás volt.

„Meg fogod bánni az engedetlenséged,” – fogadta meg.

Marguarita figyelmen kívül hagyta őt, vagy nem is hallotta. Igazából nem tudta melyik, és nem is érdekelte. Fizetni fog.

Kövek mélyedtek a hátába, majd a padló puffant alatta, ahogy sikerült bevonszolnia az istállóba. A nap felhagyott a próbálkozással, hogy elevenen elégesse, bár a tűk még mindig döfködték a bőrét.

Ügyes mozdulatokkal belecsavarta egy ponyvába, de nem vette le az arcáról a dzsekit. Még a karjait is a mellkasa elé hajtogatta, mielőtt begöngyölte volna.

Tehetetlen csecsemőnek érezte magát. Ez a méltatlanság, az egész tett helytelensége felébresztett benne valami szörnyűt.

Visszahúzódott akár egy vadállat, és várta a pillanatot, mert a pillanat az mindig eljön, előbb-utóbb. Tudta, hogy fél, hiszen egy vámpír tépte ki a torkát, de ez a rettegés semmi ahhoz képest, amit akkor fog érezni, amikor Zacarias De La Cruz bosszút áll rajta a bűneiért. Megpróbálta a ponyvát az egyik ló mögé kötni, elárulták a dobogó paták, na és persze az állat abban a pillanatban tiltakozni kezdett, amint elég közel került hozzá, hogy megérezze az illatát. Szólhatott volna neki, hogy a ló nem fogja elviselni a jelenlétét, de meg sem próbálta, csak várt, hadd főjön a lány feje a saját rossz döntése miatt.

A lóerő hiánya sem rettentette el. Hallotta tétova lépte neszeit, majd ő maga kezdte húzni a ponyvát. Tudta, hogy egyedül van, ziháló, erőlködő kis légvételei elárulták.

Valahogy jelentőséggel bírónak érezte azt, hogy nem hívott segítséget. Egy kiáltás, jó, rendben kiáltani nem tud, de valami módot csak találhatott volna rá, hogy felhívja magára a figyelmet.

Férfiak dolgoznak mindenfelé a farmon, a segítségére sietnének, ha intene nekik, tehát a lánynak tudnia kellett, hogy meg fogja parancsolni nekik, hogy hagyják meghalni, és ők engedelmeskednének is neki.

A vad forróság, égéssé erősödött a gyomrában, néhány pillanatig azt hitte, hogy már leégett róla hús, és a nap a belső szerveit hamvasztja el épp. Nem látott semmit, csak a földből kiálló kövek horzsolták végig a hátát, és az égető napsütést érezte, miközben a lány bevonszolta az istállóból a farmházba.

A perzselő hőség elképesztően hatékony volt, kisöpört a fejéből minden épeszű gondolatot, már csak kiáltozni szeretett volna kínjában. Fokozatosan erősödött, lassan égette szénné a bőrét, a szövetein keresztül szivárgott be a teste mélyére.

Megpróbálta elzárni a fájdalmat, ebben évezredes gyakorlattal rendelkezett, de a nap

hajlíthatatlan égetését, és amúgyis meglévő sebeinek gyötrelmét már képtelen volt az elméje kompenzálni. Még így, ponyvába csomagolva is úgy érezte, a sugarak nyílvesszőkként fúródnak a húsába szerte a testen. A hőség felforralta a vérét, lángok nyaldosták a belső szerveit.

Nem tudott sikoltani, nem tudott kiáltani, még csak megmoccanni sem, míg átvonszolták az udvaron, feltételezhetően a farmházhoz.

Marguarita nagyot fújtatott, amikor felmérte a most toronymagasnak tűnő két lépcsőt, ami felvezetett a teraszra.

Abban a pillanatban, ahogy behúzta a hűvös falak közé, ledobta magáról a hámot, és

keresztülrohant a szobán. Hallotta, hogyan húzza a helyére a vastag függönyöket az ablakok előtt.

(15)

„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett,” – ígérte meg neki, átnyomva az elméjébe a szavakat.

Megint az volt a benyomása, mintha a semmibe hullanának a szavai, mintha a lány nem tudná felfogni őket, de ez sem számított.

Várt, míg gondos kezekkel letekerte róla a ponyvát, és amikor a szélek szétnyíltak fölötte, szemhéjai felpattantak, sötét tekintete pedig azonnal megragadta a lányét. Hosszú, lassú sziszegés szökött ki a torkából, egy brutális megtorlás ígérete, a legkisebb kétség sem maradhatott a jelentése felől.

(16)

2,

M

arguarita Fernandez lélegzete a torkán akadt, és leült a sarkára. Mit művelt? Hallotta magát sikoltozni olyan mélyen a bensőjében, ahol rajta kívül senki más sem hallhatta, de hiába követelte az a kiabálás, hogy hagyja őt meghalni, ahogyan követelte, egyszerűen képtelen volt megtenni.

Már nem volt visszaút, egészen biztosan megöli. Mert engedetlen volt egy De La Cruzzal szemben. És nem is valamelyik De La Cruzzal szemben. Annak nem engedelmeskedett, akiről még a férfiak is csak suttogva mertek beszélni. Zacariasnak, akit ha egyáltalán emlegetni mert bárki is, azt csak a legnagyobb tisztelettel és még nagyobb félelemmel a szemeiben tette. Már figyelmeztette. A hangja örökre bevéste a szavakat a szívébe.

„Úgy fogsz szenvedni az engedetlenségedért, ahogy előtted soha senki más nem szenvedett.”

Többször is figyelmeztette, hogy hagyja ott. De… egyszerűen nem tudta. És még csak meg se tudta volna magyarázni neki. Még ő maga sem értette az okát. És hangja sem volt hozzá. Nem tudja más módon megnyugtatni, mint ahogyan a körülötte lévő vadállatokat szokta. Hatalmas bátorságba és fizikai erőfeszítésbe telt, hogy elszakítsa pillantását a fogva tartó szemeitől. Összeszorította a száját, figyelmen kívül hagyta dübörgő szívét, és elkezdte lerángatni a ruháit, hogy eltávolítsa a bőréről a parázsló foszlányokat.

Felzihált és visszahőkölt, amikor meglátta iszonyatos sebeit. Megalvadt vér borította a csúnya, vörös égésnyomokat. Szörnyű csatát vívott, több helyen is megsebesült, és nem gyógyította meg magát, de sápadt arcszínéből ítélve, még csak nem is táplálkozott. Valószínűleg nem volt ideje ilyen apróságokra. Biztosan üldözték. Az élőholtak ugyan napvilágnál a földbe kényszerültek, de módjukban állt mocskos szolgákat teremteni, akik elvégezhették helyettük a piszkos munkát.

Őt születésétől fogva felkészítették otthon, hogy mi a teendő egy élőholt támadáskor. Végigrohant hát az egész hatalmas farmházon, biztosított minden ajtót és ablakot, előkészítette a fegyvereket, hogy könnyen hozzáférhetővé váljanak, mielőtt a konyhába száguldott volna, hogy hűsítő keveréket készítsen gazdája összeégett bőrére.

A kezében az edénnyel ment vissza a földön fekvő férfihoz. A tekintete mindenfelé követte őt, de nem tett több erőfeszítést, hogy félelmet erőltessen az elméjébe. De lehet, hogy csak egyszerűen már nem is fért több félelem oda. A szemeiben viszont vad, vörös lángokkal a megtorlás ígérete izzott.

Elkerülte, hogy közvetlenül belenézzen azokba a szemekbe, attól félt, hogy valahogyan képes lenne irányítani őt velük, márpedig ő nem tud, egyszerűen képtelen félreállni és hagyni, hogy meghaljon. A testében minden egyes sejt azt követelte, hogy mentse meg, még a saját élete árán is.

A keze remegett, ahogy elkezdte a szivaccsal lemosni a testét a hűsítő folyadékkal. Tudta, hogy az biztosan csípi a tátongó sebeket, de muszáj volt leállítani az égést, mielőtt a többi sérülésével foglalkozhatott volna.

Nagyon keményen próbálkozott, hogy ne vegye észre a kirajzolódó, kőkemény izmokat, lenyűgözően férfias testét.

Úgy tett, mintha Zacarias egy vadállat lenne, és igazából lehet, hogy valóban az volt, de nagyon nehéz volt nem látnia őt, miközben mosdókesztyűvel simogatta nagyon is férfias testét.

(17)

Marguarita hozzá volt szokva a férfiak társaságához. A farmon dolgozott, amióta csak vissza tudott emlékezni, de egyik munkásnak sem volt még csak hasonló teste sem, mint

Zacariasnak, már amennyire vissza tudott rájuk emlékezni. Csupa kőkemény izom, széles váll, keskeny csípő. Félelmetes hírneve volt. Kevesen látták őt szemtől-szemben, de borzalmas pletykákat suttogtak róla.

Cesaro Santos, a farm munkavezetője elmondta neki, hogy Zacarias mentette meg, amikor megtámadta a vámpír, de ő maga soha nem találkozott vele, nem beszéltek egymással, amikor még tudott sem, még csak messziről sem látta.

De ettől függetlenül, teljes bizonyossággal tudta, hogy ez a férfi a De La Cruz fivérek rangidős legöregebbike, és az összes farm legfőbb ura.

Gondosan megtisztított a sebeit, és közben egész végig úgy nyugtatgatta, mintha egyike lenne az ő vad teremtményeinek, de fogalma sem volt róla, hogy ez segít-e egyáltalán valamit, vagy sem. A teste teljesen halott volt, de a szemei nyitva voltak, és az arcára tapadtak.

Vérre volt szüksége. Túl sápadt volt, és a sebei egészen egyértelművé tették, hogy túl sok vért vesztett.

Hallotta hogyan gyorsul fel a szívverése, túl messzire merészkedett a gondolkodással. Na de mi számít túl messzinek? Már elítélte őt a tetteiért.

Vett egy mély lélegzetet, kést húzott elő a derekán tartott tokból, és még mielőtt túl sokat gondolkodhatott volna a dolgon, megvágta keresztben a csuklóját.

Ha képes lett volna hangosan sikoltani, megtette volna, még a száját is kinyitotta, de hang nem alakult ki a torkában.

Odaigazította a csuklóját a gazda szájához, hogy a vére folyamatosan csöpöghessen bele. Hangtalanul kérlelte, hogy nyeljen. Biztos volt benne, hogy annyira még képes.

Amikor nem érzékelt mozgást, közelebbről is megnézte és rájött, hogy a szája belseje felszívja a vért, mintha annyira éhes lenne, hogy a teste bármiféle táplálékot elfogadna,

amihez csak hozzájut. Volt ennek értelme. A férfi majdhogynem halhatatlan volt. A testét arra tervezték, hogy szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, mekkora sérülés érte, mégis tovább éljen.

Talán egy kicsit túlságosan is sok vért adott neki, mert szédülni kezdett, ezért elhúzta a kezét a szájától, betántorgott a fürdőszobába, hogy bekösse a sebet. Most, hogy a félelem, a rettegés nagyja elmúlt, szinte robotpilóta üzemmódban dolgozott.

A házba senki sem jöhet be most, hogy az apja halott. Meghalt, mert megpróbálta megakadályozni, hogy a vámpír őt ölje meg, még mielőtt Zacarias megérkezett volna.

Viszont a munkások fel fogják ismerni a jeleket, a bezárt, elfüggönyözött ajtókat és ablakokat, tudni fogják, hogy egy De La Cruz van a házban, akit védeni kell, de ez nem zavarta.

Cesaro, közvetlenül a férfi mellé állítana egy őrt és felkészítené a farmot a csatára.

Kinyitogatott minden ajtót aközött a hely között, ahol a férfi feküdt és a ház fő hálószobája között, ahol tudta, hogy az ágy alatt egy föld alatti kamra van.

Megküzdött vele, hogy elmozdítsa az óriási ágyat az útból, hogy felemelje a súlyos csapóajtót, ami a földalatti, tökéletesen sötét kamrába vezetett.

Tetőtől talpig leizzadtan tért vissza Zacariashoz. A csuklója lüktetett és égett, a lábai mintha gumiból lettek volna.

Egy kész pokol volt a ponyvában átvonszolni az udvaron. Hálás volt azért, hogy végre a szemei is lecsukódtak, és abbamaradt a légzése. Jéghidegnek, egészen halottnak tűnt. Bár tudta a Kárpáti létezés alapvető tényeit, mégis végtelenül zavaró volt látnia, hogy úgy fekszik ott, mintha halott lenne, amikor olyan sokat kockáztatott érte, hogy megmentse. Egy pillanatra a hiperventilláció veszélye fenyegette, mint oly sokszor, amikor éjjel rémálomból riadt fel a vámpír támadása után.

Felismerte a pánikot, kényszerítette magát, hogy lassan, egyenletesen lélegezzen, míg a padlón rángatva a ponyvát, centiméterről centiméterre közelebb húzta a csapóajtóhoz.

(18)

Olyan keményen harapott bele az ajkába, hogy kicsordult egy csepp vére. Hogy az

istencsudájába gondolta lejuttatni a lépcsőkön? Nem gondolt túl azon, hogy el kell juttatnia a sötétségbe és a gazdag földbe, amit a De La Cruz testvérek a szülőföldjükről hoztak, hogy azzal töltsék meg pihenőhelyüket.

Végül egy vállrándítással tovább indult, és lépcsőről lépcsőre kezdte lehúzni őt, azt ugyan meg tudta akadályozni, hogy a feje ne koppanjon oda minden fokhoz, de a teste lezötyögött a mélybe.

Bár a szemei csukva voltak, és úgy tűnt, nem is lélegzik, egészen biztos volt benne, hogy a tudatában van annak, ami történik, mert amikor melegséggel próbálta megérinteni az elméjét, mintha egy pillanatra összekapcsolódott volna azzal a vad részével, ami annyira hasonlított az állatok agyához.

Nem olyan volt ez, mint amikor beszél valakivel, bár ehhez most már nem is volt hangja, de elküldte neki a bánata érzetét, és hogy sajnálja a történteket. Hogy fél. Tudta, hogy ez közel sem elég ahhoz, hogy lecsillapítsa a dühét, de ez volt minden, amit tenni tudott.

Amint végignyújtóztatta a földön, ásni kezdett. Elég mély lyukat akart vájni ahhoz, hogy egészen befedhesse, gyógyíthassa a föld.

Kimehetett volna lapátért, vagy valamilyen más eszközért, de nem mert, hátha belefutna valakibe. Nem hazudott, még jelbeszéddel sem. Annak egyébként ő maga sem volt még nagy szakértője, azok pedig főleg nem, akikkel kommunikálni akart, így leginkább tollat és papírt használt. Most viszont remegne a keze, és Cesaro egészen biztosan észrevenné, hogy valami nincs rendben.

Így hát a kezeivel ásott. A talaj dús volt, fekete, tele ásványi anyagokkal és tápanyagokkal. Érezte a tapintásából. A reggel legnagyobb része tovaröppent, és tetőtől talpig folyt róla az izzadság, mire megfelelőnek ítélte a gödör mélységét. A férfi testének szüksége volt rá, hogy egészen körülölelje a talaj, hogy megfelelően gyógyulhasson.

Végül odahúzta a ponyvát közvetlenül a gödör mellé, bár a gyomra kavargott kissé. Úgy érezte magát, mint aki épp egy gyilkosság nyomait próbálja eltüntetni. Ma biztosan ezzel fog küzdeni rémálmában.

Leguggolt mellé, szilárdan megtámasztotta a kezét a vállán és a csípőjén, és tolni kezdte. Szerencsére, a lovak gondozása gyerekkora óta erőssé tette, de még így is nagyon nehéz feladat volt, hogy legördítse a pihenőhelyére.

Zacarias tehetetlenül zuttyant le az oldalára, akár egy rongybaba, vagy mint egy halott. Marguarita a szája elé kapta földes kezét, nagyon rossz hatással volt rá a látvány. Pihent néhány percet, mielőtt elkezdte befedni a sötét földdel. Amikor végül teljesen

betakarta, leereszkedett a földre, és néhány percre hagyta, hogy elöntse a teljes kétségbeesés. Mit tett? A De La Cruz család, kevés parancsot osztogatott a nekik szolgáló családoknak. Nagyon keveset. Mindenki, aki nekik dolgozott, minden mérce szerint gazdagnak volt mondható. Mindannyiuknak voltak saját földjeik a De La Cruz birtokok mellett, mert

mindannyiuknak vásárolt a család valamelyik tagja. Unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, minden hozzátartozóról gondoskodtak.

És mindannyian engedelmeskedtek is nekik egészen Marguaritáig. Az engedetlenségével szégyent hozott a családja nevére, és kétsége sem volt felőle, hogy nagyon drágán fog megfizetni érte.

Kényszerítette magát, hogy felálljon és magasra emelte az állát. Ő az apja lánya, egy Fernandez. Nem fog elfutni a bűne elől, marad és szembenéz a Zacarias De La Cruz által megfelelőnek látott büntetéssel.

Megborzongott, jeges ujjak futottak végig a hátán.

(19)

Már nem változtathat azon, amit tett. Hiába hivatkozna arra, hogy látta a fájdalmát és sajnálta őt, ez nem ad magyarázatot arra, hogy miért szegült ellene a parancsának, amikor világosan azt kérte tőle, hogy hagyja meghalni.

Vajon miért döntött úgy, hogy elég a napon?

Ez egy borzalmas halál, hogyan gondolhatta, hogy képes lesz csak ott állni és végignézni, ahogy elevenen elég?

A férfi megmentette az életét. Megérintette szétroncsolt torkát, végigsimított rajta földmaszatos ujjaival.

Néha éjszakánként, amikor verejtékbe úszva, néma sikollyal felébredt, úgy gondolta, valahogyan ő kiáltott neki, hogy mentse meg. Halványan hallotta a neve visszhangját a

fejében, mintha azt kiáltotta volna álmában. De most, hogy itt volt, egyáltalán nem hasonlított ahhoz a férfihoz, akinek a képét létrehozta a fantáziájában.

Zacarias elementárisan megijesztette őt, a vére, a csontjai mélységéig. A lelkéig. Összeszorított öklét a szíve fölé szorította, ami teljesen irányíthatatlanul, összevissza dobogott.

A férfi nagyon jóképű volt, a teste szikár, izmos, a nők vágyálmának tűnt, de a szemei… És az arca… Egyszerűen félelmetes volt, és nyomban romba döntötte az ő titkos, lányos fantáziáit róla, amint szemtől-szembe került vele.

Lassan felment a kamrából a felszínre, de előtte lesöpörte a ruhájáról és a testéről a földet. Nem hagyhat hátra nyomokat. Ha a vámpír egyik bábja átjutna a farm védelmén, nem vezethet nyom Zacarias pihenőhelyéhez.

Lehajtotta a csapóajtót, felmosta a padlót, de még mindig tartott attól, hogy Zacarias vérének illata a levegőben maradt.

Rendkívül bonyolult dolog volt az ágyat ugyanoda visszaigazítani, de végül sikerült, minden gyűrődést gondosan elsimogatott a takarókon.

Nem hagyta, hogy túl sokat gondolkodjon a viselkedésén, és nem engedte felépülni az elméjében a félelmét. Dolga volt, el kellett tüntetnie a legapróbb bizonyítékát is, hogy Zacarias járt volna a házban, vagy akár csak a környékén is.

Mivel reménytelenül szüksége volt rá, készített magának egy csésze teát kokalevélből, amiből, mire a tea elkészült, a kokain távozott. Rászánt néhány percet, hogy kiélvezhesse a tea aromáját, mielőtt ismét rengeteg dolgához fogott volna.

Megtisztított az egész házat, minden szobát, és közben erős fahéjillatú tisztítószert használt, ami, mire letörölte az összes bútort, átjárta az egész házat.

Aztán felfegyverezte magát, kilépett a házból és követte a ponyva nyomát az istállóig, gondosan eltávolította minden jelét, hogy ott valami nehezet vonszoltak át a nedves füvön. Az istálló mögött, ahol Zacarias leült és felkészült a halálra, megperzselődött fűszálakat talált. Nagy odafigyeléssel eltávolított minden egyes szálat.

Kimerült, ivott még egy csésze teát, aztán lezuhanyozott és átöltözött, aprólékos gonddal kimosta a viselt ruháit, illatos szappant használt, hogy eltávolítsa, elfedje mindenhol a férfi illatát.

Amikor már mindennel teljesen elégedett volt, kiment segíteni az állatok körül. Cesaro észrevette, amikor kivezette kedvenc kancáját, Sparkle-t az istállóból. Odaintett neki, zord arcvonásai megenyhültek.

– A legöregebb jött el, ugye? – kérdezte, ahogy ellovagolt mellette.

Marguarita nem látott rá okot, hogy tagadja. A jelek nyilvánvalóak voltak, a csukott ablakok, a behúzott függönyök, egyik ember továbbadta a másiknak a szót, hogy valamelyik De La Cruz a farmon van. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a függönyöket behúzták. Bólintott hát.

– Biztos voltam benne. A lovak és a marhák nyugtalanok a jelenlétében. Talán meg kellene látogatnod a nagynénédet, Brazíliában.

(20)

Kérdőn összeráncolta a szemöldökét. Cesaro habozott, nem akart ennyire nyíltan hűtlen lenni. – Ő nagyon nehéz eset Marguarita. Egészen más, mint a többiek.

Az ujjával egy kérdőjelet rajzolt maguk közé. Cesaro sóhajtott.

– Nem is tudom, hogy mondjam pontosabban. Sok évvel ezelőtt találkoztam vele először, amikor még kisfiú voltam. Ő volt az egyetlen férfi, aki még apámat is megijesztette, megijesztett minden férfit a farmon. És nemrég, amikor elvesztettük apádat… – megköszörülte a torkát –, ez csak még rosszabb lett.

Újra felrajzolta a kérdőjelet. Cesaro a vállát vonogatta, nyilvánvalóan kényelmetlen volt neki a téma. Állandóan a fő ház felé tekintgetett, mintha attól félne, hogy Zacarias meghallja, amit mond, és mindabból, amit Marguarita tapasztalt, úgy gondolta, hogy talán tényleg így is van. – Ha a tenyésztett, lovagolt lovak halálra rémülnek, amikor a közelükbe megy, annak azért sok mindent el kellene árulnia neked, Marguarita. Amikor legutóbb itt volt, megmentette az életedet, de nagyon közel került ahhoz, hogy elvegye az enyémet. – A csend közéjük telepedett néhány pillanatra, majd ismét megvonta a vállát. – Én ugyan az életem árán is megvédeném az övét, de valami még sincs rendben vele. Még a barátja is aggódott miatta. Jobb lenne, ha mennél.

Marguarita újra és újra átforgatta a fejében a figyelmeztetést. Zacarias azért próbálta volna elégetni magát a napon, nehogy olyasvalamivé váljon, ami nem akart lenni?

Lehajtotta a fejét, képtelen lett volna Cesaro szemébe nézni. A gondolat, hogy elmeneküljön a nagynénjéhez Brazíliába, nagyon csábító volt, de tudta, hogy nem tenné meg.

Kihúzta a vállait és az állatok felé intett. Cesaro hangosan felsóhajtott.

– Nagyon makacs ifjú hölgy vagy Marguarita, én pedig nem vagyok az apád, így nem parancsolhatok rád, hogy elmenj.

A lány újra a lovak felé intett, és figyelmen kívül hagyta, hogy a férfi megpróbál bűntudatot kelteni benne. Éppen eléggé bűnösnek érezte már magát így is.

Azt viszont már megfigyelte, hogy mivel nem tudott beszélni, az emberek egy része úgy kezdte kezelni, mintha süket is lenne. És bár ez eleinte csak bosszantó volt a számára, de aztán rájött, hogy ez előnyt is jelenthet ebben a férfiközpontú világban.

– Igen, jól jön a segítséged a lovak lecsillapításánál. Három kancánk is közel van már az elléshez, és nem szeretném, ha bármi baj történne. Menj be az istállóba és nézd meg, rá tudod-e vtudod-enni őktudod-et, hogy mtudod-egnyugodjanak.

Nagyon szokatlan dolog volt az, hogy a perui paso bármitől is megijedjen. Épp a nyugodt vérmérsékletük miatt tenyésztették őket. Egyetlen lovat sem vontak tenyésztésbe, ami az idegesség jeleit mutatta.

A De La Cruz hacienda lovai a világ legjobbjai között voltak, Zacarias mégis halálra rémítette őket, még a munkalovakat is.

A lány bólintott, rettegett, hogy nagyon nagy hibát követett el, mégis megpróbált egy nyugtató hullámot küldeni a legtávolabbi sarokban összebújó állatok felé.

Felmutatott az ég felé, majd a fogait kivillantva jelezte a vámpírok egy lehetséges támadását. Cesaro értette. Ő volt a legjobb abban az egész farmon, hogy értelmezze furcsa gesztusait. – Tisztában vagyunk vele, hogy a támadás veszélye mindig megsokszorozódik, amikor az egyik gazda a farmon van. Mindenki fegyverben van, a nők és a gyerekek elrejtőztek, téged kivéve. Ahogy végeztél a lovaknál, azonnal menj be a házba és zárd magadra.

Mutatta, hogy úgy lesz, majd megérintette a puskája agyát és a kése nyelét is. Felkészült a támadásra, amennyire csak lehetett, de furcsa módon a gondolat nem volt rémítőbb a tudatnál, hogy nem engedelmeskedett Zacarias De La Cruznak.

Cesaro jóváhagyólag bólintott. Marguaritát, mint mindenki mást is a farmon, már nagyon fiatalon megtanították lőni.

(21)

– Az embered megint itt van udvarolni. A lány papírt és tollat húzott elő a zsebéből.

Egyáltalán nem az én emberem. Miért nem kedveled?

– Ő az apád választása, nem az enyém. Városi ember. – Némi gúny volt a hangjában. – A modora sima, de semmit sem tud a farméletről, lenézi azt. Te jobban illenél Ricco fiamhoz, vagy Juliohoz. – A lány lehajolt, egészen a lova nyakához, és egy kicsit felállt a kengyelben. – Jó, szóval nem tűnik egyenesnek nekem. Soha nem néz a szemünkbe. Riccoval vagy Julioval jobban járnál.

Szerette Riccot, azoknak a férfiaknak egyike volt, akik a marhákat terelték, évek óta ismerte. Julioval pedig együtt nőtt fel. Képtelen volt rá másképp gondolni, mint a testvérére. Cesarot is majdnem ugyanannyira szerette, mint ahogy az apját szerette.

Nem is erőlteti a komoly udvarlást. Apám halála óta egyszerűen csak kedves.

Cesaro vállat vont, az arca megrándult.

– Nem hozhatod őt a haciendára. Küldd el Marguarita.

Mogorván nézett Cesarora. Tudja ő a kötelességét pontosan. Megfordított a kancáját, vissza az istálló felé, és odaintett Esteban Eldridge-nek, aki a karámokhoz közeledett a

teherautójával.

Fogalma sem volt róla, hogy maradhatott a jármű annyira tisztán. Esteban lezseren viselte a gazdagságát. Erőteljes, vonzó férfi volt, legalábbis míg meg nem látta Zacariast, annak tűnt. De Zacarias még sérülten, égve is olyan brutálisan kemény férfiasságot árasztott magából, hogy arra még ezek a szavak sem voltak kellően erőteljesek. Gyakorlatilag uralta azt a helyiséget, ahol bent volt.

Viszont Esteban nem ijesztette meg őt olyan mélyen, elemi szinten, mint a legidősebb De La Cruz. És pontosan tudta milyen az, amikor egy férfi komolyan érdeklődik egy lány iránt, Esteban pedig egyáltalán nem ilyen volt. A húga társaságát, azonban annál jobban élvezte. Cesaro felült a lovára és őt nézte. A pillantása szinte beleégett a hátába, egészen felzaklatta a gondolat, hogy a férfi feltételezi róla, hogy elárulná a becsületkódexüket egy idegen kedvéért. Kissé felemelte az állát. Már elárulta a becsületüket, de nem azon a módon, ahogy azt Cesaro gondolná, és amely bűnéről kétségkívül hamarosan tudomást is szerez.

Leszállt a kancáról és figyelte, ahogy Esteban elindul felé. Figyelme hosszú, határozott lépteire terelődött.

Az apja mutatta be őket egymásnak, Esteban Eldridge egyértelműen az ő választása volt a lánya számára. A vámpírtámadás előtt úgy tett, mintha udvarolna neki, de soha nem gondolta igazán komolyan.

Esteban nyilvánvalóan szeretett jól szórakozni, városi fiú volt. Cesaro jól gondolta, Esteban lenézte a farm munkásait, pedig jóformán semmit sem tudott róluk. Hogyan is szerethetne bele egy ilyen emberbe?

Kedves volt hozzá, miután az apja meghalt, és a húgával, Leával gyakran átjöttek, bár a baleset után, amiben elvesztette a hangját, mint sokan mások, ő is úgy kezdte kezelni, mintha süket is lenne, de még vak is. Lea viszont nagyon közvetlenül viselkedett.

Elmosolyodott, és másodjára is intett neki üdvözlésképpen.

– Marguarita – Esteban könnyen görgette végig a nyelvén a nevét, miközben megfogta a kezét és a szájához emelte. – Gyönyörű vagy, mint mindig.

Előhúzta a papírt és a tollat a zsebéből.

Nem számítottam rád ma.

– Úgy döntöttem, hogy veszek néhány lovat, és reméltem, hogy talán eljössz velem és vetsz rájuk egy pillantást.

Összeráncolta a szemöldökét.

Egy elegáns házban élt, a hozzájuk legközelebb eső legnagyobb város szélén. Tudott lovagolni is, de nem volt túlságosan oda érte. Helye sem volt hozzá, hogy állatokat tartson.

(22)

Még mielőtt leírta volna a kérdését, hogy mit akar csinálni a lovakkal, Esteban körülnézett, és látta, hogy az összes férfi fegyverrel a keze közelében végzi a munkáját.

– Valami nincs rendben? – kérdezte.

Marguarita vállat vont, és bement az istállóba, ahol a három, ellés közelében járó kanca nyugtalanul topogott az állásában.

Nagyon is tisztában volt vele, hogy Esteban milyen közel ment hozzá. Hallotta, érezte őt, az, hogy Zacarias sebezhetően feküdt a ház alatt a földben, rendkívül feszültté tette az érzékeit. Általában örült az Eldridge család látogatásainak, különösen Leáénak.

Esteban úriember volt, bár olykor az eltúlzott flörtölési kísérletei nagyon bosszantóak tudtak lenni, hiszen tudta, hogy nem gondolja komolyan. Ő férfiak között nőtt fel, tudott lovagolni és lőni is úgy, mint ők, ha nem jobban. Esteban viszont úgy bánt vele, mintha nagyon is nőies és törékeny lenne, tudomást sem akart venni azokról a dolgokról, amihez nagyon értett.

Most viszont kizárólag arra tudott gondolni, hogy a farmot talán hamarosan megtámadja a legrosszabb, legundorítóbb ellenség, és hogy nem akarja Estebant a közelben tudni. – Nem szoktak így viselkedni a lovaid – jegyezte meg –, jaguár járt erre ma hajnalban? Hallotta a hangjában az aggodalmat, és ez a helyzet ellenére is megmelengette.

A férfi úgy tudta, hogy egy jaguár támadt rá, az tépte fel a karmaival a torkát, és az apja akkor halt meg, amikor megpróbálta megmenteni őt.

Valójában egy vámpír támadt rá, aki Zacarias pihenőhelyét akarta megtalálni.

Ismét megvonta a vállát, nem akart hazudni neki. Leírni egy hazugságot még rosszabbnak tűnt, mintha csak mondta volna.

– Lea üdvözletét küldi, reméli, hogy hamarosan láthat téged.

Marguarita felvillantott egy mosolyt, miközben kinyitotta az állás ajtaját és a vemhes kancához ment. Rátette a kezét a nyakára, megnyugtató, meleg hullámokat küldött felé, míg az állat le nem csendesedett.

Esteban nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy állásról állásra jár, és sorra lecsillapítja az állatokat.

A jelenléte lassan kezdte nyugtalanítani. Valamiféle félelem kezdett növekedni a gyomra gödrében a közelében. Nagyon oda kellett figyelnie, hogy ne adja tovább az idegességét a lovaknak is.

Esteban kívül maradt az állásokon, a tekintete éberen járt. A tüskés nyugtalanság egyre fokozódott a lányban, végül már úgy érezte, mintha ezer tűvel döfködnék zsibbadtra a bőrét. Megdörzsölte a karját, ahogy kilépett az utolsó ló mellől. Az állatok békésen ettek, itt nem volt több tennivalója.

Vett egy mély lélegzetet, mielőtt szembefordult volna a férfival, és kikényszerített volna feléje egy mosolyt magából.

Esteban megfogta a kezét és magához húzta. Furcsa módon a szúró érzés csak felerősödött ott, ahol az ujjai hozzáértek. Elhúzta tőle a kezét, és beletörölte a combján a farmerbe, próbálván eltávolítani a kellemetlen érzést.

– Mindig megdöbbenek attól, hogy a lovakkal bánsz. Megbíznak benned.

Általában élvezte a bókjait, de most, ennyire közel a gazdához, nagyon sebezhetőnek érezte magát, csak azt akarta, hogy Esteban minél hamarabb eltűnjön.

Soha nem tapasztalt még ezelőtt ilyen nyugtalanságot, bele is izzadt. Érezte a nyirkosságot a mellei között. Az égés a kezén kezdett eltompulni, de még mindig nem szűnt meg teljesen. Megnedvesítette az ajkát, előhúzta a tollat és a papírt.

Mindig is közel éreztem magamhoz az állatokat. Igen, pár nap múlva majd elmegyek megnézni a lovaidat. Miért döntöttél úgy, hogy megveszed őket? Ezelőtt soha nem érdekeltek.

Határozottan nem szeretett volna neki egyet sem eladni, a szeretett perui pasoi közül. Soha, még csak meg sem paskolta őket.

Referências

Documentos relacionados

O sexto tópico da disciplina, ao introduzir o desafio da preservação da capital a partir da leitura de Perpétuo (2017) e as novas apropriações da cidade

N.º de ações inicialmente planeadas para o biénio N.º de ações realizadas ou com inscrições efetuadas N.º de ações ainda sem previsão N.º de Inscrições não

Analisar o comportamento temporal das taxas de hospitalização por diarreia aguda em menores de um ano nas 6 macro regionais do estado do Paraná, no período de 2000 a 2010, a

O interesse em realizar esta pesquisa surgiu da neces- sidade de uma das autoras, coordenadora do Programa de Assistência ao Estomizado da Gerência de Enfermagem da Subsecretaria

Para relacionar o uso de cosméticos ao ensino de química utilizou-se de alguns momentos pedagógicos, onde diversas abordagens foram realizadas, tais como:

Não existe, na Lei de Ação Civil Pública, prazo para o exercício dessa modalidade de direito e, segundo a doutrina, ao não estabelecer prazos para o exercício dos

b) Quantificação da produção (kg/ano, t/ano) Uma monitoração regular da produção evidenciaria os reais valores destas, que muitas vezes ficam masca- rados em função da

empresariais são exemplos de métodos para desenvolvimento gerencial. 25) O modelo de gestão por competência pode ser definido como um conjunto de conceitos e