Vivien Holloway - Winie Langton t+Ârt+ęnetek 2 - Tolvajbecs+-let.pdf

88 

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Loading....

Texto

(1)
(2)

2

„…a szerző humora, stílusa, a főszereplő tökös csajsága, Will pimaszsága… ezek teszik igazán szerethetővé ezt a könyvet illetve a sorozatot is.”

(Liliane Evans – muveszetnyelve.blogspot.hu) „A könyv végére érve csak egyetlen problémám volt, ami szinte minden sorozatnál adott, és az pedig a függővég. Ennél érdekesebb résznél nem is lehetett volna elvágni a történetet. Várom a következő részt, remélhetőleg még több háttértörténettel, és még több humorral. Steampunk rajongóknak kötelező!”

(Bea Blogol_ – megsargultlapok.blogspot.hu) „Függő vég! Hogy én mennyire nagyon ideges lettem! Igazságtalanság, majdnem éjfélig fenn voltam, hogy el tudjam olvasni (jah… nem, véletlen sem lehet félbehagyni)…

Várom a folytatást… remélem hamar jön.”

(Jeffi – jeffi-olvas.blogspot.hu) „Hűha, Winie Langton aztán tudja, mitől döglik a légy! Olvasás közben egy élmény a bőrébe bújni! A Tolvajbecsület egy igazán erős folytatása a sorozatnak… csak kár, hogy ilyen rövid még… még… még…!”

(3)

3

(4)

4

VIVIEN HOLLOWAY

(5)

5 ® Sasvári Vivien, 2014

ISBN 978 963 7051 62 3

Főnix Könyvműhely

Felelős kiadó: Farkas Zoltán Főmunkatárs: Hudácskó Brigitta Média: Kiss Alexandra

Korrektúra: Vas Annamária Borító: Szabó Botond

Nyomta és kötötte: Kapitális nyomda, Debrecen Felelős vezető: ifj. Kapusi József

A Főnix Könyvműhely „Olvasni jó!” programjának támogatója a Nemzeti Kulturális Alap

(6)

6

Nektek, akik szerettétek az első rész. Remélem, ez is tetszeni fog.

(7)

7

1

Az ember azt gondolja, képes tanulni a hibáiból. Magabiztosan azt mondja: most megtanultam a leckét, ez sosem történik meg velem még egyszer. Aztán persze újra megtörténik. És újra, és újra. A sokadik próbálkozásra talán rájössz, hogy valamit tényleg rosszul csinálsz.

Williamnél még nem jött el a megvilágosodás pillanata.

– Nem figyelsz – róttam meg. Fejcsóválva kezembe vettem a kulacsot, és ittam néhány korty vizet. Will kiterülve feküdt a padlón, és mozdulatlanul bámulta a plafont. Nem szólalt meg. – Nem szándékozol felkelni? – érdeklődtem, mire csak lassan megrázta a fejét. – Felsoroljam újra a feltételeimet, vagy már magadtól is el tudod mondani őket?

Felsóhajtott, és könyökére támaszkodva félig ülő helyzetbe tolta magát. A tekintetén látszott, hogy jelen pillanatban nem nagyon szívlel.

– Az idevonatkozó passzus szerint tanulnom kell, mert nem vagy hajlandó egy amatőrrel együtt dolgozni – szavalta minden lelkesedés nélkül.

– És ma mit tanulunk? – kérdeztem, ahogy türelmes tanár kérdezi a kissé gyenge felfogóképességgel rendelkező diákját.

– Én semmit – nyögött fel, miközben talpra kászálódott. – Hacsak azt nem, hogy szadista vagy, amikor rossz a kedved.

Újabbat kortyoltam, és a kulacs fölött rávillant a szemem. Valóban nem voltam épp jó kedvemben, de ezt nem óhajtottam megtárgyalni vele. A vita apám és köztem épp amiatt robbant ki, hogy mostanában túl sokszor töltöm az időmet valahol másutt ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, ami igazán lényeges. Például Agnes Brownigg

(8)

8

nemrégiben kétes úton megvásárolt, második világháborús tankjával, mely hamarosan megérkezik egy szállítóhajón. Azt ugyan fel nem foghattam, hogyan tervez apám lebonyolítani egy tankrablást, és hogy egyáltalán miért épp egy óriási fémmonstrummal kell nekünk kereskednünk, de mikor ezt tőle is megkérdeztem, a szememre vetette, hogy ha részt vettem volna a tegnap esti megbeszélésen, talán tudnék róla. Apám, a nyugalom szobra, most egyébként is feszültebb volt az átlagosnál. Két hete próbálta megfejteni a Mesterkulcs nyitját, azét az elképesztően bonyolult mechanikájú szerkezetét, mely bárkit képes bejuttatni a legvastagabb páncélterem, a legjobban őrzött kúria ajtaja mögé is.

A magamfajták csak álmodhattak arról, hogy valaha is birtokolhatják ezt a titokzatos eszközt. A kulcsról szóló történeteket gyerekként puszta legendának hittem, aztán pontosan tizenkét nappal ezelőtt a kezemben is tarthattam. Azóta sem sikerült újra kapcsolatba kerülnöm vele, mert apám vagy elzárta, vagy nagyító alatt tanulmányozta. Pedig nekem szükségem lett volna a Kulcsra, és ez frusztrálttá tett. Talán ezért is vágtam vissza neki olyan szavakkal, melyeket már akkor megbántam, mikor elhagyták a számat. Azonban visszavonni már nem tudtam őket, így inkább csak nyeltem egyet, halkan bocsánatot kértem apámtól, és magára hagytam, hogy tovább tervezgethesse a tank szállítását és elhelyezését. Mielőtt kilépem volna az ajtón még hozzátette: ha este hétre nem vagyok ott a tervek végső simításainál, felejtsem el, hogy benne lehetek az akcióban. Megígértem, hogy hazaérek, majd eljöttem ebbe a régi, üresen álló gumigyárba, hogy arra tanítsam Willt, amire sok évvel ezelőtt az apám tanított engem.

William egyébként jól verekedett, az ütései erősek és pontosak voltak, a technikája jó, ahogy a plafonra fellógatott bokszzsákot püfölte. Ennek ellenére a mozgása szörnyen lassú volt. Apám nem ringatta magát illúziókba, mikor gyerekként verekedni tanított. Tudta, hogy a fiúk mindig is erősebbek és nagyobbak lesznek nálam, így inkább arra

(9)

9

bátorított, hogy fürgén mozogjak, és gyorsan hajoljak el az ütések elől. Persze így is sokszor előfordult, hogy én húztam a rövidebbet, de általában megúsztam néhány kék-zöld folttal, annak az egyszerű ténynek köszönhetően, hogy akit nem tudsz elkapni, azt nem is verheted laposra.

Erre próbáltam tanítani Willt is, de a dolgot meglehetősen problémássá tette, hogy képtelen volt megszabadulni származásából fakadó elveitől. Például, hogy úriember sosem üt meg hölgyet. Ezért is végezte a padlón fekve újra és újra.

– Lehet, hogy én szadista vagyok, te viszont makacs és idealista – dobtam felé a kulacsot, amit könnyedén elkapott, és lecsavarta a tetejét.

– Nem mintha nem tartanám végtelenül tanulságosnak, ahogy nap mint nap a padlóra küldesz…

Csúnyán néztem rá, de ő csak folytatta.

– …de most már szeretném tudni, mikor csinálunk végre valamit, aminek tényleg van is értelme.

– Már megmondtam – feleltem, és meg sem próbáltam elrejteni a bosszúságomat. – Mikor már biztos vagyok benne, hogy a Kulcs nélkül sem fogod megöletni magad.

Will-lel akkor találkoztunk először, mikor nővérem, Audrey, és én elmentünk egy, az apja által rendezett estélyre, hogy megszerezzük a Mesterkulcsot. Geneve Wakefield – aki anyám szerint médium, szerintem inkább egy aljas boszorkány – azt mondta, a Kulcs Willnél van, és ha Geneve mondta, akkor annak úgy is kellett lennie. Tehát elmentünk; a terv szerint Audrey-nak kellett volna elcsábítani az ifjú Conrey-t, és kiszedni belőle a Kulcs helyét, azonban a dolgok egy má-sodperc alatt fejtetőre álltak, és valahogy úgy alakult, hogy rám hárult a feladat. Mivel ütni sokkal jobban tudok, mint bájosan cseverészni, az egyenletbe egy pisztoly és egy alku is került. William apja, az idősebb Conrey egy nagy szállítmányozóvállalkozás fejeként rajongott az értékes műtárgyakért, melyekkel még jobban fitogtathatta vagyonát.

(10)

10

Azonban érteni nem értett hozzájuk, inkább felvásárolt mindent, amit értékesnek gondolt, amit pedig nem, attól rövid úton megszabadult. Így történt, hogy miután Will anyja meghalt, a férfi pénzzé tette felesége hagyatékát. William a fejébe vette, hogy visszaszerzi mindet, ezért volt szüksége a Mesterkulcsra, azonban nem lévén hivatásos tolvaj, borítékolni lehetett, hogy előbb-utóbb lebukik.

Kicsit több mint száz évvel az ötödik nagy világégés után a törvénykezést még meglehetősen szabad szellemben kezelték. A birtokháborítót a tulajdonos kérdés nélkül agyonlőhette. Ha mégsem így tett, és inkább a bíróságot választotta, a vádlott esélyt kapott a védekezésre. Legalábbis elméletileg. Születésem óta még nem hallottam olyan esetről, hogy a bíróság ártatlannak talált volna valakit, és akkor talán még mindig jobb, ha hirtelen felindulásból agyonlőnek, mint az, hogy vasárnapi látványosságot csinálnak a kivégzésedből.

Will-lel alkut kötöttünk: neki szüksége volt a segítségemre, nekem pedig a Mesterkulcsra. De voltak feltételeim. Többek között, hogy tanulnia kell – egy amatőr több kárt csinál, mint amennyi hasznot hoz –, valamint kikötöttem, hogy az akciókat én irányítom, és én mondom meg, mikor készült fel. Egyre nehezebben bírta kivárni a pillanatot.

– Tegyünk egy próbát! – kérte, és már megint azt a naiv lelkesedést láttam megcsillanni a szemében. – Ha azt mondod, alkalmatlan vagyok, addig várok, ameddig akarod.

Nem tetszett az ötlet. Egyszer már megúszta, mikor betört a Crownley-birtokra, és visszalopta az anyja nyakláncát. Akkor épp szerencséje volt, ám én sosem szerettem ezt a szót.

„A szerencse olyasvalami, ami egyszer csak elfogy, lányom – mondta egyszer nagyanyám, mikor megjegyeztem, hogy csak mázlija volt, mikor kártyán elnyerte a maradék zsebpénzemet. – A tudás, a felkészülés, a tapasztalat legyen az, amire támaszkodsz, ne a szerencse! – Kötött mellénye zsebébe csúsztatta a tőlem elnyert pénzt, és cinkosan rám kacsintott. – Akkor talán megéred, hogy olyan öreg légy, mint most

(11)

11 én.”

– Winie.

Will még mindig ugyanott állt, kissé görnyedt tartassál: fájlalta a hátát azon a ponton, ahol tegnap vesén rúgtam. Eltökéltnek tűnt, és látszott rajta, hogy ha most nemet mondok, csak azért is meg fogja próbálni. Az órámra néztem, és tudtam, hogy ha haza akarok érni a „tankos” eligazításra, most azonnal el kell indulnom.

– Jó – sóhajtottam. – Ma éjjel betörünk valahova, ellophatsz valamit, de ha lelőnek érte, ne engem hibáztass!

Szemtelen mosolyt villantott rám, vigyázzba vágta magát, és szalutált.

– Értettem, parancsnok!

– És nem vagy vicces – mordultam rá, de a szám sarka megremegett a visszafojtott nevetéstől, és ezt ő is pontosan látta.

– Igenis!

Kabátba bújtam, vállamra kaptam a fal mellé támasztott puskát, és közben magamat átkoztam, amiért Will ilyen könnyedén el tudja venni a bosszúságom élét.

– Találkozzunk tízkor a McGinnis előtt.

Ez volt nagyjából az egyetlen kocsma a környéken, ahol bízhattam benne, hogy nem verik meg csak azért, mert ismeretlen úrifiúként a közelében várakozik. A legtöbb kocsmának vagy lerobbant ivónak kialakult törzsközönsége volt, és az odajárók nem vették jó néven, ha idegenek szaglásztak körülöttük. Will már első pillantásra nemesembernek nézett ki, bár a helyzet sokat javult, mióta tanítani kezdtem. Ettől függetlenül a modora még mindig túlságosan is kifinomult volt, például a Stones közönségéhez képest. Ha odamegy, egészen biztosan néhány foggal kevesebbel távozik. Ott keveredtem csak igazán zaftos kocsmai bunyókba néhány évvel ezelőtt. Azok a régi szép idők…

(12)

12

Visszafordultam az ajtóból, A mosolya most jófiús volt, és megnyerő.

– Köszönöm.

– Még ne köszönd! – vetettem hátra a vállam felett. – Ha elkapnak, szemrebbenés nélkül foglak otthagyni.

Ezt még én sem hittem el saját magamnak, és minden bizonnyal ő is tudta, hogy csak a szám jár. Még együttműködésünk kezdetén tartottam neki kiselőadást a becsületről, a korrektségről és a hűségről. Jól tudta, hogy nem hagynám sorsára.

Végigsétáltam a jeges, töredezett betonon; épülethullák magasodtak körülöttem, és egy pillanatra elgondolkodtam rajta, milyen lehetett, mikor ezek a gyárak még működtek, és emberek tízezreinek adtak munkát. A nagyszüleim még emlékeztek azokra az időkre. Most az elhagyatott épületekben jobbára hajléktalanok húzták meg magukat éjszakánként, annak ellenére, hogy ezeknek a nagy része életveszélyes volt.

Hét előtt öt perccel léptem be a nagy, húszemeletes házba, melynek felső tíz emeletét elvitte egy lezuhanó műhold, alulról a tizedik emelet nagyját pedig lerombolta az alázuhanó törmelék. A földszinten lévő őrállomáson ma Myer és Jerome volt szolgálatban.

– Merre jártál, Winie? – kérdezte Jerome, az unokabátyám, akinek fixaideája volt, hogy, mivel apám öccse, kutya kötelessége engem számon kérni. Csak lesújtó pillantást kapott válaszul.

– Már elkezdték a megbeszélést?

– Még nem – felelte Myer, aki két évvel volt fiatalabb nálam, és láthatóan borzasztóan megviselte, hogy őt kihagyják a tanklopásból.

– Apád nem fog örülni, hogy megint az utolsó pillanatban esel be – folytatta megakadás nélkül Jerome. – A tény, hogy te szerezted meg a Kulcsot, még nem jogosít fel…

– A többit mondd el Myernek! – hagytam faképnél, és felfelé indultam a lépcsőn. Nem akartam veszekedni vele, de a kiselőadáshoz

(13)

13 sem éreztem magamban elegendő türelmet.

Lépcsőn mentem fel a nyolcadikra, útközben igyekeztem mindenkinek kedvesen köszönni, akivel összefutottam, Jessnek pedig meg is ígértem, hogy később beugrom megnézni a festményt, amin éppen dolgozik.

Ahogy beléptem a szüleim lakásába, anyám elkapta a karom, és beljebb rángatott az előszobába.

– Edwina Russell Langton, hol a fenében voltál? – sziszegte, és a nappali felé kezdett tuszkolni, közben pedig lekapta a vállamról a puskát. – Befelé, és ha végeztetek, beszédem lesz veled!

Jól hangzott.

A szobában már ott ült apám, Lazarus, a másod unokabátyám, Gerald, nagyapám unokaöccse, George, Helen nagynéném férje, és a nagyapám. A szobát apám pipájának érdekes illata lengte be. Minden szempár felém fordult, ahogy becsuktam magam után az ajtót, és a középen álló asztalhoz léptem, amit szétteregetett tervrajzok fedtek.

– Jó estét! – köszöntem, majd nagyapámhoz léptem, és arcon csókoltam. – Szia, apó, bocsánat a késésért!

Nagyapa csak legyintett, nem volt szokása ilyesmiből ügyet csinálni, ezért is szólítottam meg őt elsőként. Apám tekintete elárulta, hogy pontosan tudja, miben mesterkedem. Nagyapám előtt nem fog számon kérni, sem a fejemre olvasni a késést. Némileg elégedetten foglaltam helyet köztük, bár tudtam, hogy nem úsztam meg semmit, de egy kicsit legalább elodázhattam a szülői fejmosás kellemetlen pillanatait.

Apám szívott egyet a pipából, kifújta a füstöt, majd mély, kissé karcos hangján megszólalt:

(14)

14

2

– Még mindig nem látom ezt át teljes mélységében – nyomogattam meg az orrnyergemet, nagyjából az eligazítás második órájának végén. – Tehát tulajdonképpen túszul ejtünk egy tankot? – Ez így hangosan kimondva sem hangzott sokkal értelmesebben, mint gondolatban, azonban apám rábólintott.

– Így is meg lehet fogalmazni.

Megcsóváltam a fejem. Nem is értettem, anyám hogyan egyezhetett ebbe bele, vagy ha ő mégis megtört, legalább a nagyinak lehetett volna annyi esze, hogy nagyapát visszafogja. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ezt rajtam kívül mindenki jó ötletnek tartja, márpedig az asztalnál ülő férfiak egytől egyig meg voltak győződve róla, hogy a tervük hibátlan.

– Azt értem, hogy a hajó holnap este kiköt – kezdtem –, azt is értem, hogy lefizetjük a kapitányt, hogy még az éjszaka másik dokkba vigye át. Még az is világos, hogy Gerald és George az éjjel átfestik a hajó külsejét, hogy ne legyen felismerhető. Az azonban továbbra is rejtély, miért fizetne valaki kisebb vagyont azért, hogy visszakapjon egy használhatatlan tankot.

– Azért, lányom – szólalt meg most nagyapám –, mert Agnes egy rendkívül paranoiás nőszemély. A tankot a kertjében akarja felállítani, hogy vész esetén bunkerként használhassa. – Szarkalábakkal övezett szeme huncutul csillogott, a lelkében pezsgő tettvágyat és életkedvet egy huszonéves is megirigyelhette volna. Amióta csak az eszemet tudom, így emlékszem rá, és bár az évek alatt a ráncai megszaporodtak,

(15)

15

ő maga semmit sem változott, még mindig ugyanolyan biztos kézzel fogta a puskát, mint annak idején. – Fizetni fog azért, hogy visszakapja.

– És ha nem? – bátorkodtam feltenni egy ide nem illő kérdést. – Akkor lesz majd egy tankunk, amit nem tudunk hová tenni.

– Akkor szétkapjuk, és eladjuk alkatrésznek – felelte a legkisebb aggodalom nélkül George, aki ha azt mondta, szétkap egy tankot, el is hittem neki. Bármit képes volt szét-, illetve összeszerelni. Legutóbb egy harmadik világháborús ágyút rakott össze, amivel már állítólag nem lehetett lőni. Ugyan ágyúgolyónk nem volt, de Helen néni lábosai is remekül repültek… egészen addig, míg ő maga ránk nem talált. Azt hittem, képes lesz minket is betuszkolni az ágyúba. Nem sok híja volt.

– Mi van veled, Winie? – nézett rám felvont szemöldökkel Gerald. – Az ember azt hinné, húzódozol, pedig jó móka lesz.

– Nem húzódozom – vágtam rá azonnal, bár mikor kimondtam, arra gondoltam, talán egy kicsit mégis. Azonban nem hihették, hogy elpuhultam, vagy hogy nem vagyok benne bármilyen őrültségben. Éreztem magamon apám fürkésző tekintetét. Tudtam, hogy gyanús vagyok neki, az utóbbi másfél hétben túl gyakran jártam külön utakon. És ha apám gyanakodni kezd, könnyen előfordulhat, hogy azt veszem észre, valaki mindig a nyomomban jár, és nincs magánéletem. Képes lenne napi huszonnégy órában váltott őrségben a nyakamba akasztani a fél rokonságot. Volt már rá precedens. – Hogy csináljuk?

– A hajó holnap éjjel érkezik – felelte apám, és továbbra sem szakította el rólam a pillantását. – Tizenegykor te, Gerald és George találkoztok a harmincnégyes dokknál, a kapitánnyal te tárgyalsz, a pénz Geraldnál lesz. Lazarus addig előkészíti a másik dokkot, ahová a kapitány átviszi a hajót.

Rábólintottam. A szemem sarkából a vitrin mellett álló nagy, antik ingaórára lestem: a mutatók vészesen tíz óra irányába mozdultak. Ha nem érek időben a McGinnishez, Will bajba fog kerülni, ezt borítékolhattam. Azonban ha most felugrok és elsietek, apám egészen

(16)

16 biztosan utánam fog küldeni valakit.

– Egyelőre ez minden – mondta ki végre nagyapám, és csikorogva hátratolta a székét. – Én most megyek, és írok egy szerelmes levelet Mrs. Browniggnak. – Nagyot nyögve felállt, ízületei halkan megroppantak, aztán a vállamra tette a kezét. – Te meg nézz be valamikor nagyanyádhoz egy kártyapartira, már unom, hogy minden pénzem elnyeri – csóválta a fejét. – Valakinek meg kell védenie a becsületemet.

– Mondd meg neki, hogy holnap bemegyek – mosolyogtam rá, mire csak szeretettel megsimogatta a fejem, egy főúri biccentéssel elköszönt a többiektől, és méltóságteljes, bár kissé lassú léptekkel elhagyta a szobát.

Lazarus, aki amúgy sem volt a szavak embere, csak intett, és utána indult. Azt hiszem, eddig csak egyszer hallottam három mondatnál többet beszélni egyszerre. Akkor is csak azért kelt úgy ki magából, mert véletlenül nekimentem egy frissen hamisított Kinaghannek, melyen még nem száradt meg teljesen a festék.

George mondott valamit a gyerekekről, meg hogy már biztosan a plafonra kenték a zabkását, mire Gerald felajánlotta, hogy igyanak meg nála egy kis jófajta ír whiskey-t, amíg otthon az asszony rendet teremt a káoszban. Geroge-ot nem kellett sokáig győzködni, és bár sejthető volt, hogy ezért Helen kicsinálja, a két férfi rövid búcsú után teljes egyetértésben távozott.

Maradtunk én, az apám és a köztünk feszülő, némileg kínos hallgatás. Ismét az órára pillantottam – tizenöt perc múlva tíz.

– Sietsz valahová? – csapott le azonnal apám, akinek persze semmi sem kerülte el a figyelmét.

– Nem. – Majd, hogy gyorsan témát váltsunk, megkérdeztem: – Jutottál valamire a Kulccsal?

Erre az arca némiképp elborult, de legalább már nem engem fürkészett áthatóan.

(17)

17

– Még semmire, nem tudok rájönni a mechanikájára. – Frusztráltan beletúrt őszülő, sötétbarna hajába, amire már ráfért volna egy kis nyírás. – Azt már tudom, hogy hozzam működésbe, de ezenkívül…

– Már megint arról az átok szerkezetről beszéltek? – lépett be anyám, szokás szerint zsörtölődve, egy tálcán gőzölgő kakaóval teli bögréket egyensúlyozva. – Igazán lehetne más témátok is. Apád nem eszik, nem alszik, mióta megszerezted.

– Nem kell ezt úgy túldramatizálni, asszony – legyintett apám, és elvette az egyik bögrét, pipáját a tálcának támasztotta.

– Nem dramatizálok túl semmit, Woolf – vágta csípőre a kezét, és a hangsúlya is azt sugallta, hogy nem éri meg vitába szállni vele.

– Ha jól emlékszem, te is legalább annyira örültél a Mesterkulcsnak, mint mindenki más – vetettem fel, de hamar kiderült, hogy jobban jártam volna, ha csendben maradok, mert anyám most felém fordult, és úgy tűnt eszébe jutott, hogy beszélni akart velem.

– Te meg hol jársz mostanában, édes lányom? Alig látunk, állandóan elrohansz valami nagyon fontos elrohannivaló miatt. – A perzselő anyai tekintet elől nem volt menekvés, még a kakaó is megkeseredett tőle a számban.

– Semmi különös, anya – próbáltam elbagatellizálni a kérdést, de a mosolyom nem sikerült valami természetesre. – Csak a szokásos.

– Vagyis?

Nem szabadulhattam, amíg valami konkrét választ nem adok, pedig tíz perc múlva már a McGinnisnél kellett volna lennem.

– Talán találkozgatsz valakivel? – vetette fel anyám sejtelmesen, mire apám és én is kis híján megfulladtunk a kakaónktól.

Apám köhögve, levegő után kapkodva csapta le a bögrét az asztalra. – Elvira, az istenért!

– Miért? – vágott vissza anyám felháborodva. – A lányod nő, Woolf, akármennyire is nehezedre esik belátni.

(18)

18

– Csak őrizzük meg a nyugalmunkat, jó? – álltam fel, hogy még idejében gátat szabjak a kezdődő vitának. Most azonban mindkettejük osztatlan figyelmét élveztem, és hirtelen fogalmam sem volt, hogyan folytassam. Nem szerettem nekik hazudni, megtanultam, hogyan kell, de nem szívesen tettem. Néztem anya reménykedő és apám elborzadt arcát, és bár fájt, hogy ezt kell tennem a férfival, akinek minden bizodalma bennem volt, előrukkoltam valamiféle féligazsággal: – Igen, anya, mondhatjuk, hogy találkozom valakivel – sóhajtottam beletörődve, és szinte már láttam a meghatottság könnyeit megcsillanni a szemében –, de semmi komoly! – tettem hozzá azonnal, nem mintha számított volna. Anyám az egészből csak annyit hallott meg, hogy én, jóformán lánya helyett fia, végre találkozgatni kezdtem valakivel. Apámra inkább rá sem mertem nézni.

– Tudtam én! – Anyám diadalmasan a nyakamba borult, és még egy cuppanós csókot is nyomott az arcomra. – Már ideje volt.

– Még hogy ideje… – mordult fel apám, és mikor lopva rásandítottam, láttam, hogy ökölbe szorul a keze az asztalon. – Nem emlékszel, mi történt legutóbb is?

Anyám erre elengedett, és szikrázó szemmel apám felé fordult. – Annak már három éve, Woolf, és Winie tanult a hibájából. – Ne légy ilyen naiv, Elvira, nem vall rád!

Valahol ennél a pontnál éreztem úgy, hogy rám itt a továbbiakban semmi szükség. Mire becsuktam magam után az ajtót, már ott tartottak, hogy ha gyereket szülök, mindenképpen le kell költöznöm a tízedikről, mert az a lakás alkalmatlan egy kisbaba felnevelésére. A hideg futkározott a hátamon a puszta gondolattól is.

A hetedik emelet folyosóján úgy döntöttem, nem kívánok újabb, a magánéletemre vonatkozó kérdésekkel foglalkozni, úgyhogy kivetettem magam a rozoga tűzlépcsőre, és így az őrposztot is sikerült kikerülnöm, ahogy a csizmám talpa földet ért a ház sarkánál, futásnak eredtem a McGinnis felé.

(19)

19

3

A jobb napokat is látott kis kocsma előszeretettel dicsekedett azzal, hogy saját konyhát üzemeltet. Tény és való, létezett az az italmennyiség, amely után még a McGinnis ételkínálata is vonzónak tűnt, de józan ember inkább nem kísérletezett vele. Ennek ellenére jól ment az üzlet, és Phil McGinnis már bővítésen is gondolkozott. Nem tagadom, hogy a két többemeletes lakóház közé beékelt, zsalugáteres, faragott homlokzatos kis épületnek megvolt a maga varázsa, annak ellenére, hogy az egyik ablakot már vagy fél éve betörte valami suhanc, a tetőgerendákat rágta a szú, és a málladozó betonlépcsőn néhány feles után meglehetősen izgalmassá vált a lejutás. Nagy előnye volt viszont, hogy a város rengeteg rossz környéke közül még a kevésbé rossz részre esett, így nem volt valószínű, hogy megkéselnek azért, mert mondjuk véletlenül egy ásszal több került hozzád, mint amennyi a pakliban egyébként elfért volna.

A gázlámpákkal megvilágított, macskaköves utcákon a késői óra ellenére is közepes sűrűséggel lézengtek az emberek, a kocsma zárt ajtaja mögül fény, állott étel szaga, összekoccanó poharak és nevetés szűrődött ki. Willt azonban sehol sem láttam. A kabátom belső zsebéből előhúztam dédapám zsebóráját. Negyed tizenegyre járt már az idő, és nem igazán tudtam elképzelni Willről, hogy késsen, tekintve, hogy amióta csak ismertem, mindig mindenhová előttem érkezett.

Balsejtelem fészkelte be magát a csontjaimba, de még nem akartam átkutatni a környező sikátorokat a hulláját keresve. A kocsma bejárata előtt a nagydarab kidobóember – akit McGinnis azért vett fel, hogy rendet tartson – épp a sokadik kézzel sodort cigarettára gyújtott rá, a

(20)

20

lába mellett legalább fél tucat csikket számoltam össze. Mikor odaléptem hozzá, lenézett rám majd két méter magasból, az arcán éktelenkedő hosszú forradás pedig megmozdult, ahogy elvigyorodott.

– Rég láttalak erre, Winie – üdvözölt kedélyesen, és diszkréten a fejem fölött fújta ki a füstöt. Még így is köhöghetnékem támadt tőle. Apám pipájának illatát szerettem, de a cigifüst marta a torkomat.

– Rossz szokás, Ralph – csóváltam a fejem, mire megvonta a vállát, de azért eltaposta a csikket.

– Mi járatban? – kérdezte, és az ajtó üvegén át bepillantott. – Kell az asztalod? Van most ott valaki, de ha gondolod, áthelyezem máshová.

Ha Ralph valakit áthelyez, az általában nem máshová, hanem a másvilágra kap csak oda szóló menetjegyet.

Megráztam a fejem.

– Nem szükséges, inkább egy kérdést tennék fel. – Halljam!

– Nem láttál itt az elmúlt, úgy – az órára néztem – nagyjából húsz percben egy férfit? Fiatal, magas, barna haj, vidrabőr kabát…

– Olyan úrifiú típus? – kérdezte, miközben újra benézett a kocsmába. – Igen, ő lesz az.

– A te asztalodnál ül - felelte, és arrafelé bökött hüvelykujjával.

– Hogy mi? – bújtam át a karja alatt, és a párás üvegen keresztül

megpillantottam Williamet, amint valóban az én asztalomnál ül, előtte egy korsó sör, és láthatóan egy cseppet sem izgatja magát amiatt, hogy a kocsma közönsége minden tizedik másodpercben felé pillant. Féllábú Joe (senki sem tudta az igazi nevét) keze időről időre a vállán lógó puskát simogatta, Herbert Cooney pedig épp ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megnézi, mennyi pénz van a szépfiúnál. Felcsilingeltek a vészcsengők. – Kösz, Ralph – vetettem még oda, majd gyorsan belöktem az ajtót, és épp akkor értem oda hozzájuk, mikor Herbert beleállította kését az asztal lapjába. Villámgyorsan elé penderültem, és kissé meglöktem, hogy távolabb kerüljön az asztaltól. Az atrocitásra

(21)

21

már emelte volna ökölbe szorított kezét, de mielőtt még ütött volna, felismert, és látványosan megdöbbent.

– Winie, mit keresel te itt? Ezer éve…

– Tudom, ezer éve nem láttál, hol jártam eddig, még egy táviratot sem küldtem, satöbbi, satöbbi – forgattam a szemem, majd kirántottam a kést az asztalból, és markolattal előre felé nyújtottam. – Azt hiszem, ezt elvesztetted.

Herbert vizenyős kék szeme összeszűkült a gyanakvástól, és hol rám, hol a mögöttem továbbra is békésen ücsörgő Williamre siklott a tekintete.

– Ismered? – kérdezte kétkedve, majd lassan, nagyon lassan elvette tőlem a kést, és a hüvelyébe rakta.

– Igen, ismerem – feleltem határozottan, hogy az alapzaj ellenére is mindenki hallja. Tisztában voltam vele, hogy csak úgy tesznek, mintha nem figyelnének ránk: mindenki hallgatózott.

– Egészen biztos? – próbálkozott, hátha meggondolom magam, és kirabolhatja a fickót.

Ahogy a vállam felett hátrapillantottam Willre, és megláttam a kaján vigyort a szája szegletében, majdnem azt feleltem: nem, tévedtem, sosem láttam. De akkor Herbert megpróbálta volna kirabolni, nekem meg közbe kellett volna lépnem, és mire észreveszem, már benne is vagyunk egy zaftos kis kocsmai bunyóban, arra pedig most nem volt időnk.

– Igen, biztos – sóhajtottam kelletlenül, mert bizony néhány erélyesebb pofon nem ártott volna Will jellemének, természetesen csupán nevelési célzattal.

Herbert is így gondolhatta, mert a vállam felett sötét pillantást lövellt a szépfiú felé.

– Ha meggondolnád magad, a pultnál leszek. Barátilag megveregettem a vállát.

(22)

22

Megvonta a vállát, majd szándékosan lassú léptekkel távozott, leült a pulthoz, rendelt egy rövidet, és úgy helyezkedett, hogy a szeme sarkából épp az asztalra lásson. Körbenéztem a csehó közönségén, de addigra már mindenki az italával, az üzletével vagy a kártyapartijával volt elfoglalva. Halkan felsóhajtottam, majd leültem a padra Will-lel szemben, kivettem a kezéből a korsót, amit épp a szájához készült emelni, levágtam az asztalra, és a tőlem telhető legnyugodtabb hangon azt kérdeztem:

– Meg akarsz halni?

Megpróbált hanyagul a sör után nyúlni, de elhúztam előle, így nem kísérletezett tovább. Kezét összefűzte az asztal lapján, és olyan ártatlan szemeket meresztett rám, amilyeneket én szoktam anyámra, mikor elcsenem az utolsó sütit a tepsiből, ő sem szokott bedőlni neki, Will sem járt sikerrel.

– Mire is célzol egészen pontosan?

– Nem megmondtam, hogy odakint várj meg? – sziszegtem áthajolva az asztal fölött. – Egy ilyen helyen legalább annyira feltűnő vagy, mint galamb a varjúk között.

– Fáztam – felelte egyszerűen. – Csak tíz perccel ezelőtt jöttem be, miután hiába vártalak.

– Dolgom akadt.

– Az rendben van, de nekem már a fülemről is jégcsapok lógtak, hogy egyéb testrészeimet ne említsem. – Viccelődni próbált, én viszont ebből a szögből tökéletesen láttam a vágatot, amit Herbert késének pengéje hagyott az asztal lapjában.

– Nem azért ölök beléd annyi időt és energiát, hogy aztán csak úgy megölesd magad egy kocsmai bunyóban.

– Nem történt semmi…

– Csak mert ideértem – vágtam közbe, de ekkor már ő is előredőlt ültében.

(23)

23

is bosszúsnak tűnt, tekintetét az enyémbe fúrta, a szája széle megfeszült. – Nem csak te tudsz vigyázni magadra, Winie.

Talán tényleg kissé igazságtalan voltam vele. Egész nap feszült voltam, amit a tankos megbeszélés és az anyámmal folytatott, meglehetősen egyoldalú diskurzus csak fokozott. Ráadásul még őt sem találtam kint, mire ideértem, és szinte már láttam magam előtt kihűlt, vérbe fagyott tetemét. Azonban a világ minden kincséért sem ismertem volna be neki, hogy megijesztett, így inkább csak lehúztam a korsóban lötyögő sör maradékát, és felálltam az asztaltól.

– Ebben az esetben, induljunk, ma még aludni is akarok.

Halkan felsóhajtott, de hallottam a lépteit magam mögött, ahogy kifelé indultam a kocsmából. Éreztem hátamban az emberek tekintetét, de inkább nem fordultam meg. Így sem lehettem biztos benne, hogy nem jut az apám fülébe a dolog. Sok ismerős arcot láttam, akiket apám már akkor ismert, mikor én még meg sem születtem.

Odakint Ralph rosszul leplezett vigyorral fogadott. A kifejezés meglehetősen idegenül hatott marcona arcán, és leginkább csak groteszknek tűnt.

– Elkóborolt? – kérdezte, és mikor Will is megjelent mögöttem, csak még szélesebbé vált a vigyora. – Én megmondtam, hogy ez nem az a hely, szépfiú.

– Fogd be! – mordult rá William, mire Ralph is stílust váltott. A vigyora már inkább vicsornak hatott, és láttam, ahogy péklapátnyi tenyere lassan ökölbe szorul. Megragadtam Will karját, és magam után rántottam, mielőtt még szembe kerül a nagy emberrel.

– Bocs, Ralph, nem jön ide többet – vetettem még oda távozóban, mire csak diszkrét ujjropogtatás volt a válasz. Értettem belőle.

Will néhány méteren keresztül tűrte, hogy magam után vontassam, aztán kirántotta a karját a szorításomból.

– Ne csináld ezt, Winie! – csattant fel. – Ne anyáskodj fölöttem! Már a nyelvemen lett volna valami csípős riposzt, de inkább

(24)

24

visszanyeltem, és más módszert választottam.

– Akkor elmondom, kikkel is iszogattál az imént odabent, jó? – A hangom nyugodt volt, ahogy választ sem várva folytattam: – A hely tulajdonosa és csaposa Phil McGinnis, egyszer kinyomta egy pasas fél szemét, mert az megbámulta a felesége mellét. Féllábú Joe még kalózként veszítette el a lábát, leharapta egy cápa. A cápa feje azóta is a háza homlokzatán függ, kitömve. Herbert Cooney egy időben a békefenntartó kötelékbe tartozott, aztán rájött, hogy pénzért jobb gyilkolni, mint meggyőződésből. Ralph, a kidobó, bárkit eltüntet anélkül, hogy nyoma maradna, és lehet, hogy nem néz ki túl okosnak, de a látszat csal. Archie Dixon…

– Rendben – emelte fel a kezét megadóan. – Felfogtam.

Nem voltam benne egészen biztos, hogy tényleg megértette, de nem akartam tovább feszegetni a témát. Kezdtem gyanúsan úgy viselkedni, mint a tulajdon anyám, és ettől kirázott a hideg.

Szinte tapintható volt a kontraszt, ahogy a város lepusztultabb részéről a nemesek lakta környékre értünk. Itt én voltam az, aki kilógott a képből, és Will tudott észrevétlenül beolvadni. Annak ellenére, hogy egyszerűen öltözött, ugyanúgy csizmát és kabátot viselve, mint én, a tartása, a járása, a kissé lenéző pillantás, amivel felmérte a házakat, mind-mind árulkodó volt. Nagy léptekkel, határozottan mozgott, mint akinek szent meggyőződése, hogy senki sem állhat az útjába; én viszont puhákat léptem, úgy osonva, mint egy macska, a tekintetem pedig folyamatosan pásztázott mindent, anélkül hogy néhány másodpercnél tovább időzött volna valamin.

Befordultam egy kis utcába, házak tornyosultak fölém, végül megtorpantam egy magasba törő vasrácsos kerítés előtt. Will szinte azonnal felismerte a helyet.

– Abraham McAllister? – Ismered?

(25)

25 – A fia, Anthony, sokáig a barátom volt.

Megrándult az arcom, és reméltem, hogy nem vette észre, de mikor rápillantottam, láttam, hogy nem is engem figyel, hanem mereven előre néz. A profilja szoborszerű volt, nem látszottak rajta érzelmek, és épp ez volt a legárulkodóbb jele annak, hogy valami el akar titkolni. Ez azon kevés dolgok egyike volt, amit még anyámtól tanultam.

„Az érzelmek teljes és tökéletes leplezése árulkodik leginkább a belül tomboló viharról. – Néha előbújt belőle a költő. – Az arc sosem teljesen érzelemmentes, kivéve, ha szándékosan igyekeznek eltüntetni róla a gondolatokat. Ebből általában ugyanolyan jól következtethetsz, mintha valaki minden érzését felfedné előtted.”

Találgathattam volna, mi miatt vett fel Will hirtelen pókerarcot, vagy akár hagyhattam is volna az egészet, de épp betörni készültünk ebbe a házba. Nem akartam előre nem látott meglepetésekkel szembesülni, így inkább nyíltan megkérdeztem:

– És ez nem jelent problémát?

Elszakította pillantását az ablaktól, amit eddig meredten bámult, és rám nézett, az arcát lassan kezdték újra megtölteni az érzelmek.

– Semmi gond.

Ha tipikus nő lettem volna, mint a nővérem, valószínűleg faggatni kezdem, de engem apám arra tanított, hogy ne vakarjunk valamit, amíg nem viszket. Így hát csak felkapaszkodtam a kerítés rácsára, és vissza sem nézve csupán ennyit mondtam:

– Remélem is. Mert ha leblokkolsz, mindketten megjárhatjuk.

Egy kéz nyúlt fel mellettem, és Will néhány pillanat múlva már a kerítés tetejéről vigyorgott vissza rám.

– Miattam csak ne aggódj! – felelte fölényesen, és lehuppant a jeges földre. Néhány tizedmásodperccel elmaradva landoltam mögötte.

– Ne bízd el magad, szépfiú! – Fejemmel a ház irányába böktem. – Ez csak a bemelegítés. Az őrség odabent van.

(26)

26

embert is jelenthet. Én tudtam, hogy ketten vannak, már hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak ezt a helyet. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem egyedül fogok ide visszatérni. Azonban McAllister csak korlátozott védelemmel rendelkezett, mindkét őr az alsó szinten cirkált, a felső ablakokat és szobákat nem figyelte senki. Ez talán még Willnek is menni fog; a kerítést ügyesen megmászta, reménykedtem benne, hogy az emeleti ablakot is képes lesz elérni. A falon borostyán futott, ám levelei nélkül most inkább úgy festett, mint valamiféle bizarr érhálózat. Abban biztos voltam, hogy az én súlyomat elbírják a vékonyka ágak, de Williamre már nem tettem volna le a nagyesküt. Hamarosan kiderül.

Ujjamat a szám elé téve jeleztem, hogy csak csendesen, majd nesztelen léptekkel elindultam, hogy megkerüljem a házat. Will egy faágra lépett – a reccsenés fülsiketítőnek hatott a csendben, akár a puskalövés. Mozdulatlanná dermedtem, és rámeredtem. Ő csupán bocsánatkérően megvonta a vállát, de ezek után ügyelt, hogy csak a nyomomba lépjen, és bár nem mondhatnám, hogy úgy közlekedett, mint az árnyék, azért amatőr létére egészen ügyesen csinálta. Azonban lendülete kissé megtört, mikor megpillantotta a gyengécske borostyánt. Felnézett a magasba, ahová az indák felszaladtak az ablak mellett, majd tovább haladtak a ház oldalán. Nyáron hullámzó zölddel terítettek be mindent, és jobb kapaszkodót is nyújtottak volna, mint most, mikor a tél fagyosra aszalta a vékony ágakat. Will is valami hasonlóra gondolhatott, mert ekkor tétován rám pillantott.

– Itt?

A falhoz léptem, és óvatosan megrángattam az indákat, majd miután úgy tűnt, kitartanak, teljes súlyommal nekifeszültem. Halkan megnyekkentek, de nem szakadtak a nyakamba. A vállam felett Willre pillantottam.

– Itt.

Nem győztem meg.

(27)

27

– Nem, ha elkapsz – vetettem még oda, majd választ sem várva mászni kezdtem. A vastagabb ágakba kapaszkodtam, úgy húztam magam egyre feljebb.

Mikor anyám először látott meg a tűzlépcső korlátján egyensúlyozni, kis híján szívinfarktust kapott. Csendesen megkért, hogy jöjjek le, majd mikor már biztos talajt ért a lábam, kiabálni kezdett velem, és a szobámba zavart. Ötéves voltam, és először nem is értettem, miért kaptam a büntetést. Aztán Audrey bejött hozzám, ebédet hozott, és elmagyarázta, hogy nagyon megijesztettem anyát, és többé ne mászkáljak a tűzlépcsőn, ha jót akarok. Azt feleltem neki, hogy nem estem volna le, mire azt mondta, ebben nem lehetek biztos.

Ezúttal is, ahogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam, magamban azért fohászkodtam, hogy csak most ne veszítsem el az egyensúlyom. Nem lehettem biztos benne, hogy Will hathatósan tompítaná a becsapódás erejét, ha lezuhannék. Nagyon csendben volt odalent, gondolom, attól tartott, hogy ha egy hangos szót is szól, még le találok esni. Vagy csak egyszerűen kereket oldott – nem mertem lenézni, hogy ellenőrizzem, igyekeztem elkerülni mindennemű felesleges mocorgást.

Csak akkor mertem mélyebb lélegzetet venni kor ujjaim elkapták a hideg kőpárkányt. Óvatosan felhúztam magam, és bepillantottam a házba – ez egy folyosóra nyíló ablak volt, amelyen át beláthattam a teljes felső szintet. Mindössze az egyik küszöb alól szűrődött ki fénycsík, egyébként minden sötétbe borult, ha csendesek vagyunk, nem lesz probléma.

– Hé! – kiáltott fel fojtottan Will, mire összerándultam. Ennél azért valamivel csendesebbre gondoltam. – Én hogy jutok fel?

Az alig arasznyi széles párkányon egyensúlyozva jelenleg komolyabb problémáim is akadtak, de most lassan visszafordultam. Lenéztem Williamre, aztán az általam imént megtett útra, és rövid fejszámítást végezve arra jutottam, nagyjából az első másfél méter után visszazuhanna.

(28)

28

– Várj tíz percet, és gyere a szalon ablakához! – súgtam, mire a sötétség ellenére is láttam az értetlenséget az arcán.

– Azt mondtad, van lent két őr…

– Csak tedd, amit mondtam! – zártam rövidre. Elővettem a kis bőrtokot, melyben a zárfeltöréshez használt eszközöket tartottam, és egy kiselejtezett szikével meg egy álkulccsal pillanatok alatt kinyitottam az ablakot.

A csizmám talpa nesztelenül érintette a fényezett parkettát, ahogy becsusszantam, majd rögtön be is csuktam magam után az ablakot.

„Ha megváltoztatod a tárgyak helyét, vagy nyitva hagysz valamit, az felkelti a figyelmet – mondta még apám. – Az ember önkéntelenül is elgondolkozik rajta, vajon mi történt, ha a megszokott környezetében valamit másképpen talál.”

Néhány pillanatig a falhoz lapulva füleltem, de a szoba, melyből világosság szűrődött ki, csendes volt, nem hallatszott ember motozása, így gyorsan elosontam előtte, végig a folyosón, a hallba vezető lépcső tetejéig.

Odalentről csak tompa fény szivárgott fel, épp annyi, hogy a tárgyak, bútorok körvonalát ki lehessen venni, ebből pedig arra következtettem, hogy McAllister nemrégiben cserélhette le őrsége tagjait. Azoknak, akiknek volt már helyismerete, nem volt szükségük fényre, hogy tájékozódni tudjanak, de az újak még nyilván nem igazodtak el a házban.

Abban reménykedtem, hogy ezt az előnyömre fordíthatom.

Ismertem a ház alaprajzát, mert még néhány hete megkértem az egyik unokahúgomat, hogy árvának álcázva magát kémkedjen körbe egy kicsit. Anyám valószínűleg kitekerte volna a nyakamat, ha megtudja, mire biztatom Beccát, de ez még mindig jobb volt, mint ha engedély nélkül az apja fegyverével játszott volna, ráadásul egy kisgyerek sokkal kevésbé feltűnő jelenség, mint egy felnőtt nő. A gyerekekről igyekszik a legjobbat feltételezni az ember.

(29)

29

A házvezetőnő természetesen nem tudott ellenállni a maszatos, szakadt ruhás és egyébként is angyali arcú szőke kislánynak. Megkérte, hogy várjon egy kicsit, és a konyhába szaladt, hogy ennivalót csomagoljon. Ezalatt Becca gyorsan körbejárta az alsó szintet, és mire az asszony visszaért, már újra a küszöbön toporgott, és nagyon hatásos, elcsukló cérnahangon köszönte meg a nagylelkű segítséget. Egészen addig vonszolta magát elesetten, míg tudta, hogy az ablakból látszik, de miután befordult a sarkon, ahol vártam, rám vigyorgott, hófehér rizsfogai világítottak a piszok alatt.

– „Megvan?” – kérdeztem, mire csak büszkén kihúzta magát. – „Persze” – vágta rá.

Kézen fogtam, és hazamentünk. Az élelemcsomagot az egyik kolduló asszonynak adtuk, otthon pedig Becca elképesztő pontossággal írta le minden szoba, ajtó, ablak és folyosó helyzetét. Alig múlt hatéves, de már most látszott rajta, mennyire tehetséges, kár lett volna fűzőkkel és parfümökkel elfedni ezt a nem mindennapi színészi és emlékezőképességet. Elgondolkoztam rajta, hogy nekem kellene kitanítanom, de ez nagy felelősséget jelentett, és abban sem voltam biztos, Mary mennyire lenne elragadtatva a gondolattól, hogy a lánya olyan legyen, mint én. De volt még egy évem, hogy dűlőre jussak a kérdéssel, utána kezdődik meg Becca képzése.

Füleltem, de nem hallottam odalent lépések hangját reccseni, ám kis idő múlva halk hortyogás ütötte meg a fülemet. Ezek komolyan alszanak? El sem hittem, hogy valaki képes olyan őröket alkalmazni, akik a rájuk bízott értékek őrzése helyett békésen átalusszák az éjszakát. Azonban minél tovább hallgatóztam, annál inkább biztos lettem benne, hogy kétféle horkolást hallok.

Ügyeltem, hogy a lépcsőfokok ne recsegjenek a talpam alatt, de szerencsére a rajtuk végigfutó vastag szőnyeg elnyelt minden zajt. Odalent a fal mellé lapultam, és óvatosan kilestem, de az előcsarnokban nem volt senki. A Becca elmondása alapján készült tervrajz után

(30)

30

tudtam, hogy a konyha a ház hátsó traktusából nyílik, jobb kéz felől. Onnan érkezett most a horkolás is.

A tompa fénynek köszönhetően, melyet a falikar lámpája a folyosóra szórt, láttam, merre megyek. A konyha ajtaját résnyire nyitva találtam, és ahogy belestem, meglehetősen vicces látvány tárult a szemed elé. A középen álló asztalon szanaszét hevertek a kártyalapok, meg valami, ami sem pénznek, sem zsetonnak nem nézett ki, de hasonló funkcióval bírt. Talán egy kupac csavar lehetett, de ebből a szögből nem tudtam volna megállapítani. Az egyik pasas feje hátracsuklott, majdnem leesett a székről, szája nyitva – ő horkolt hangosabban. Társa homloka az asztalra támasztva, kissé talán kényelmesebb pozícióban – ő csak csendesen hortyogott. Mérget vettem rá, hogy szegény fickóknak holnap ilyenkorra már nem lesz munkájuk, de ez nem az én gondom volt. Óvatosan benéztem, a lyukban belül meg is találtam a kulcsot, hang nélkül kihúztam, majd apró kattanással rájuk zártam az ajtót. Néhány másodpercig még füleltem, de egyikük sem mozdult, túl mélyen aludtak ahhoz, hogy feltűnjön nekik bármi is.

Most már biztosabb léptekkel a szalonba mentem, amelyben túltömött fotelek és kanapék, márványasztal és körben a falon végig könyvespolcok kaptak helyet, bár a szoba átellenes sarkában egy bárszekrényt is észrevettem. Az ablakokat súlyos, vastag bársonyfüggönyök keretezték, a színűket a sötétben nem tudtam pontosan megállapítani – itt csak egyetlen kicsi asztalilámpa világított.

Odaléptem az egyik ablakhoz, és szélesre tártam. Megborzongtam a beáramló hideg levegőtől, ennek ellenére mélyen kihajoltam, ám akkor sem láttam senkit.

– William – suttogtam, mert bár az őröket bezártam, még így sem lett volna tanácsos hangoskodni.

Will a közelben álló egyik fa törzse mögül dugta ki a fejét. Meglepettnek látszott.

(31)

31

ingatta a fejét, miközben az ablak alá sétált. – Mi van a két őrrel?

– Alszanak – legyintettem, mert ezt nem szándékoztam kifejteni. – Lennél szíves igyekezni?

Erre némiképp felszaladt a szemöldöke, és az ablakpárkányt kezdte tanulmányozni, ami még így is, hogy a földszinten voltunk, elég magasan nyújtózott a feje fölé ahhoz, hogy ugrania kelljen, ha el akarja érni.

– Itt másszak be? – A hangjából kicsengő hitetlen kérdés hallatán kezdtem elveszíteni a türelmem. Nélküle valószínűleg ezerszer könnyebben ment volna minden, de azt akartam, hogy bizonyíthasson. Ha be sem teszi a lábát a házba, lesheti, mikor engedem meg, hogy újra használja a Mesterkulcsot.

– Ha még ebben az életben a kezedben akarod tartani a Kulcsot, igen – jelentettem ki. – Legyél szíves!

Drámaian felsóhajtott, de aztán felugrott, könnyedén elkapta a párkány szélét, és különösebb erőfeszítés nélkül felhúzta magát. Egy percébe sem került, és már mellettem állt a drága perzsaszőnyegen. Látva, hogy még csak nehezebben sem szedi a levegőt, arra gondoltam, mégiscsak a borostyánon kellett volna felküldenem. Akkor most nem mosolyogna rám ilyen önelégülten.

– Akkor? – nézett most körbe a szobában. – Tulajdonképpen mit is keresünk?

– Egy zenedobozt.

McAllister csak alig egy hónapja szerezte meg, a fülest az egyik rakodómunkás adta, aki a dokkoknál dolgozott. Ők pakolták le a hajóról azt a ládát, amelyikben többek között a doboz is érkezett. Huszonkettedik századi, kézzel készített, fém-, arany- és bronzládika, mely a híresztelések szerint az amerikai nemzeti himnuszt játssza. Nem hittem, hogy a belső szerkezet még mindig ép lenne, három világháború után ez maga lett volna a csoda, azonban ennek ellenére is sokat ért. Nagyon sokat. Bár nem terveztem eladni. Nagyanyámnak szántam a

(32)

32

születésnapjára. Tudtam, hogy gyerekkorában neki is volt egy zenedoboza, de elvesztette, mikor a dédszüleimmel költözni kényszerültek a lázadások miatt. Reméltem, hogy örülni fog majd neki, ahogy azt is, hogy ebben az évben végre lekörözhetem Audrey-t. Az eddigi években minden egyes alkalommal, mikor azt hittem, megtaláltam a tökéletes ajándékot, nővérem belibbent valami még jobbal és még személyesebbel. De ezúttal nem hagyom, hogy övé legyen a dicsőség.

– Akarom tudni, miféle zenedoboz – vetette fel William –, vagy inkább ne kérdezősködjek?

Akaratom ellenére mosolyra görbült a szám sarka.

– Gyorsan tanulsz. – Tekintetem körbefuttattam a szobán. – Segíts keresni!

Az egyik ablak alatt álló komód fiókját olyan hangosan rántotta fel, hogy összekoccantak a fogaim. Rávillant a tekintetem, mire a következő fiókot már sokkal csendesebben húzta ki.

– Mindent tegyél vissza oda, ahol volt! – mondtam, mikor láttam, hogy túrja fel a fiókok tartalmát, közben pedig az egyik könyvszekrény polcaira kirakott ereklyéket válogattam át. – A lényeg, hogy ne hagyjunk magunk után felfordulást; nem fosztogatók vagyunk, hanem…

– Művészek.

A hang az ajtóból érkezett. Én mozdulatlanná dermedtem, a levegő bennem akadt, és ahogy óvatosan visszatettem a kis porcelánbalerinát a polcra, hallottam, hogy Will halkan elkáromkodja magát. Magamban átkokat sziszegtem; hogy lehettem ennyire felelőtlen és ostoba! Nem gondoltam volna, hogy itt találom, hiszen évek óta nem járt már ebben a házban.

Az árny most ellökte magát az ajtófélfától – ahogy belépett a lámpa halovány fénykörébe, láttam az önelégült mosolyt az arcán. Emlékszem, régen mennyi re fel tudott kavarni ez a mosoly.

(33)

33

Most is felkavart, csak kicsit másképpen. Hányhatnékom támadt ettől a fickótól.

– Tony – köptem, mint valami szitkot, és vidáman csillogó szemébe néztem. Az én érzelmeim már jóval sötétebbek voltak, és ez valószínűleg tisztán látszott az arcomon, mert kisvártatva az ő mosolya is eltűnt.

– Anthony?

Szinte már el is feledkeztem róla, hogy Will a hátam mögött áll, és úgy tűnt, egészen eddig Tony sem szentelt neki különösebb figyelmet, ám most meglepetés, majd gyanakvás suhant át a vonásain, ahogy előbb rá, majd rám, aztán újra rá nézett.

– William Conrey? – A hangjában a meglepődés már-már szívélyesnek, örömtelinek hatott, de én jobban ismertem ennél, tudtam jól, hogy egyetlen kiejtett szava, egyetlen gondolata sem őszinte. – Micsoda véletlen, nem hittem volna, hogy még találkozunk.

– Én sem. – Will döbbenete szinte tapintható volt.

– Most, hogy már ilyen szépen összegyűltünk – kezdte Tony –, meséljétek el, kérlek, mit kerestek az apám szalonjában!

(34)

34

4

Anthonyval három évvel ezelőtt ismerkedtem meg, és jó darabig fogalmam sem volt róla, hogy nemesi család sarja. Mikor először találkoztam vele az öreg Dorothea Costelo birtokán, ő is pontosan azért volt ott, mint én: hogy ellopja azt a szörnyen giccses porcelánkutyát, melynek belsejébe Dorothea a vagyona nagy részét képező gyémántokat rejtette.

Nagyjából ugyanabban a pillanatban nyitottam ki a könyvtárszoba ajtaját, mikor ő szélesre tárta az ablakot. Néhány pillanatig mindketten mozdulatlanná dermedtünk, én az ajtóban állva, ő a párkányon guggolva, majd leereszkedő mosolyra húzódott az ajka, és megkérdezte:

– Mit keresel itt, kislány?

Tizenhét évesen már mindennek éreztem magam, csak épp kislánynak nem, így kissé zokon vettem a leereszkedő megszólítást. Különösen azért, mert ő sem tűnt sokkal idősebbnek nálam. Azon tanakodtam, talán egy monoklival szimpatikusabb lenne az ábrázata, ám ő nem töprengett ennyit, beugrott az ablakon, gyors mozdulattal elmarta az antik kisasztalon álló szobrocskát.

– Hé! – kiáltottam rá, és felé vetődtem, de ő már ismét az ablakban állt.

– Aki elalszik, az lemarad – summázta nagy bölcsen, még egy kárörvendő vigyort villantott rám, és kiugrott az ablakon. Abban a pillanatban léptem én a párkányra, ahogy a lent terpeszkedő rózsabokorban landolt, vállán átfordulva tompította a zuhanás erejét, és már futott is tovább.

(35)

35

jobbnak bizonyul, ismerd el, és lépj tovább!” Ezt kellett volna tennem, de felbosszantott a fickó szemtelensége. Akkoriban épp elég önérzetes voltam ahhoz, hogy kamaszos daccal reagáljak, ha valaki gúnyolódik rajtam. Így hát néhány másodpercnyi hezitálás után gondolatban bocsánatot kértem apámtól, majd én is kivetettem magam az ablakon.

Meglehetősen ügyetlenül estem, és nemcsak éreztem, de hallottam is, amint megreccsen valami a bokámban, mielőtt egyensúlyomat vesztve elgurultam volna a harmatos fűben. Az éles fájdalom csak néhány másodperccel később érkezett, és elég volt ahhoz, hogy könny szökjön a szemembe. A bokámhoz kaptam, bár tudtam, semmit sem érek vele, ha szorongatom, miközben válogatott szitkokat szűrtem a fogaim között, és elátkoztam az egész világot, de legfőképp azt az öntelt vigyorú huligánt, aki ezt tette velem. Nem érdekelt, hogy én is legalább ugyanolyan hibás vagyok, amiért utánamentem – másra haragudni mindig sokkal egyszerűbb, mint saját magunkat okolni.

Épp valami kapaszkodót kerestem, aminek segítségével talpra állhatnék, mikor léptek dobbantak halkan mögöttem, és szemem sarkából megláttam a fickót, amint épp a mellénye belső zsebébe rejti a szobrocskát.

– Nocsak – állt meg tőlem néhány méternyire és tűnődve szemlélte meglehetősen kínos helyzetemet. – Kellene egy kis segítség?

– Elboldogulok – vetettem oda. – De ha odaadnád azt a szobrot, nagyban megkönnyítenéd az életemet.

Sajnálkozó ciccegések közepette rázta a fejét – Túl sokat kérsz.

Közben sikerült eléggé magasra nyúlnom, hogy elkapjam a mellettem ágaskodó óriási fenyő egyik alacsonyan lógó ágát, mely ugyan hajlott, és ide-oda nyaklott a kezem alatt, de addig kitartott, amíg álló helyzetbe tornásztam magam. Fél lábon egyensúlyozva az ember kevéssé kelt határozott és hűvös benyomást – nekem sem sikerült. Ismeretlen kukkolómat ez egy percig sem zavarta.

(36)

36

– Élvezed a műsort? – kérdeztem élesen, mire csak megvonta a vállát.

– Nem annyira szórakoztató, mint amennyire elképzeltem.

– Akkor akár el is mehetnél – förmedtem rá, és megkíséreltem ráhelyezni a súlyom kificamított bokámra. Az érzést leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor kiskoromban Audrey véletlenül az ujjamra vágta a szekrényajtót. Igyekeztem nem sziszegni és jajgatni, de az arcom megrándult, és felületesebben vettem a következő lélegzetet.

– Tudod – szólalt meg most a fickó –, úgy érzem, ez egy kicsit talán az én hibám is.

Metszően éles pillantást vetettem rá. – Gondolod?

Néhány lépéssel közelebb jött, és úgy tartotta maga előtt a tenyerét, hogy lássam, nincs nála semmi, amivel megtámadhatna. Próbált a lehetőségeihez képest ártalmatlannak látszani, bár a szemöldökét keresztülszelő forradás és a nem is olyan régen még sötétlilában pompázó monokli a jobb szeme körül inkább arra engedett következtetni, hogy balhés egy alak.

– Csak segíteni akarok – mondta úgy, hogy kabátja zsebe épp azt a szobrocskát rejtette, amire nekem nagy szükségem lett volna. – Így nem fogsz tudni keresztülmászni a kerítésen.

– De te a megmentésemre sietsz, mert… – látványosan elméláztam. – Miért is?

– Mert micsoda úriember lennék, ha sorsukra hagynék bajba jutott hölgyeket.

Nagyjából ekkor került ütéstávolságba, én pedig nem is haboztam sokat, meglendítettem az öklöm, és ha a bokám miatt nem olyan borzasztó az egyensúlyom, kapott volna egy monoklit a másik szeme köré is. Így csak az állát találtam el, ráadásul az ütőerőm kevesebb mint felével. Azért így is meglepetésként érte az atrocitás; a feje balra csuklott, és egy nem épp úriemberhez méltó káromkodás hagyta el a

(37)

37 száját.

– Soha többé ne nevezz hölgynek! – szólítottam fel fél lábon ugrálva, annyi méltósággal, amennyit csak az adott körülmény engedett.

Megdörzsölte sajgó állkapcsát, arcára némi bosszúság ült ki.

– Újra meg fogsz ütni, vagy engeded, hogy segítsek kimászni a kerítésen? – kérdezte sztoikusán.

Némi mérlegelés után kénytelen voltam belátni, hogy segítség nélkül nem fogok tudni átmászni a két méter magas kovácsoltvas kerítésen, legyek akármennyire fürge és talpraesett. Nem szívesen fogadtam el segítséget, tényleg nem, de ha most nem teszem, és valaki itt talál, óriási bajban leszek.

Felsóhajtottam, és a kezem nyújtottam felé. Néhány pillanatig gyanakodva méregetett, majd közelebb lépett, és miután látta, hogy tényleg nem ütöm még egyszer, a nyaka köré húzta a karom, átkarolta a derekam, és eltámogatott a kerítésig.

– Tudod – sandított le rám, mikor nagyjából félúton jártunk –, háládat bármikor kifejezheted természetben is.

– Tudod – feleltem hasonló hangsúllyal –, meg tudlak ütni olyan helyen, hogy életed hátralevő részében csak szoprán hangon énekelj.

Közben elértünk a kerítéshez. Elengedett, és felkapaszkodott a rácson.

– Sokkal vonzóbb lennél, ha nem lennél ilyen harcias – jegyezte meg, miközben felhúzta magát, egyik karjával átfogta az egyik oszlopot, majd lehajolt, hogy felhúzzon. Amíg jobb kezem tartotta, ép lábammal felléptem a rácsra, és a másik kezemmel is fogást kerestem.

– Ha majd a tanácsodra lesz szükségem, kikérem.

Miközben én két kezemmel biztosan megtartottam a testsúlyomat, ő átlendült a kerítésen, és a másik oldalon kapaszkodva tartotta a csuklóm, ameddig egyetlen működő lábammal sikerült feltornáznom magam. Átléptem a kerítés túlfelére, ő pedig megragadta a derekam, és mielőtt nagyon tiltakozni kezdhettem volna, már le is emelt a földre.

(38)

38

– Azért egy jó tanácsot mégis adnék. – A hátam mögött állt, lélegzetét a fülem mellett éreztem. – Grátisz, mert valamiért tetszel nekem.

– Vedd le rólam a kezed! – szűrtem a fogaim között; megfeszült az egész testem, de még mindig nem féltette eléggé az életét. Folytatta, mint a mintha meg sem szólaltam volna, és nem lépett hátra.

– Ha közönyösnek akarsz tűnni, uralkodj a reakcióidőn. Benntartod a levegőt, ha hozzád érek, a pupillád pedig kitágul, ennek leplezésére testi erőszakkal fenyegetsz, ami egy bizonyos szintig igencsak izgalmas, de ha túlzásba viszed, inkább csak taszító.

Válaszképpen úgy a bordái közé vágtam a könyököm, hogy hátratántorodott, és köhögve próbált ismét levegőhöz jutni.

– Én nem csak fenyegetőzni szoktam a testi erőszakkal – közöltem. –

Remélem, ezt már kellőképp taszítónak találtad.

A kerítésbe kapaszkodva, fél lábon bicegve megindultam hazafelé, ám nem volt olyan szerencsém, hogy megszabaduljak tőle. Nagyjából ha három lépést sikerült tennem, amikor mellém igazodott, és felvette az én, jóindulattal is csak szánalmasnak nevezhető tempómat.

– Merre laksz?

Felhorkantam.

– Azt képzeled, majd megmondom?

– Igazából csak követnem kell téged, és meg is tudom, de gondoltam,

udvarias leszek.

Rásandítottam a szemem sarkából, és a mosolyából látszott, hogy remekül mulat rajtam.

– Még hogy udvarias – morogtam, de úgy tűnt, semmi sem képes

letörni a jókedvét.

– Ha már az udvariasságnál tartunk, én Tony vagyok – nyújtotta felém a tenyerét. Csak egy lesújtó pillantást vetettem rá, és bicegtem tovább. Nem volt valami méltóságteljes. – Ugyan már – lépett elém Tony, és széttárta a kezét –, csak áruld el a neved!

(39)

39

– Felejtsd el! – toltam volna félre, de nem hagyta magát. – Ha megmondod a neved, békén hagylak.

– Na persze.

– Tényleg – esküdözött. – Segítek hazajutni, aztán többet nem látsz. – A mosolya megint felragyogott, a szeme évődve megcsillant. – Persze csak ha te is úgy akarod.

– Ne reménykedj! – Akkor?

Nem tágított, és bevallom, akkoriban nagyon is imponált, hogy egy fiú kivételesen a figyelmemet keresi ahelyett, hogy mindenáron le akarna nyomni pókerben. Ez az egyetlen ilyen lányos pillanatom volt életemben – azóta is bánom, és apám azóta sem mulaszt el alkalomadtán emlékeztetni rá.

Hibáztam, mikor viszonoztam Anthony mosolyát, és akkor is, mikor hagytam, hogy átkarolja a derekam, és hazatámogasson. Talán egyedül akkor hoztam jó döntést, mikor észrevétlenül kicsempésztem a kabátja alól a szobrocskát. Apám büszke volt rám, hogy megszereztem, még ha a pontos körülményekbe nem is avattam be.

Nem hittem, hogy még találkozni fogok vele, ám Tony másnap este újra megjelent, a szobrot kereste, de nem tűnt bosszúsnak. Apámnak is tetszett a fiú, mert leleményes volt, gyors, és remek tolvaj. Anyám pedig egyenesen a fellegekben járt, és már az esküvőt tervezgette.

Egyikünk sem gondolta, hogy így ki fog használni minket, legfőképpen engem. De miután elült a vihar és Tony is eltűnt, csak a tanulság maradt: sose bízz senkiben, aki nem a családhoz tartozik!

(40)

40

5

Az eltelt évek alatt Tony semmit sem változott. Ugyanolyan arrogáns volt, ugyanolyan öntelt, és ugyanúgy azt képzelte, körülötte forog a világ. Azóta, hogy utoljára láttam újabb sebhelyet szerzett, mely vékony forradásként húzódott végig az állkapcsa mentén. Biztos voltam benne, hogy kiérdemelte.

Will értetlenül nézett hol rám, hol Tonyra, szinte hallottam a fogaskerekeket kattogni az agyában, de nagyon bölcsen nem tette fel a kérdéseket. Tonynak ellenben nem voltak ilyen gátlásai.

– Most vele nyomulsz? – bökött fejével a mögöttem álló Will felé. – Mindig is a gazdag fickókra buktál.

Éreztem, hogy elönti a vér az agyamat. – Azt ajánlom, fogd be a szád!

– Miért? – pislogott ártatlanul. – Nem én hatoltam be illetéktelenül mások birtokára.

– Fogadjunk, hogy apádnak fogalma sincs róla, hogy itt vagy! – vágtam vissza.

Tony fesztelenül beljebb lépett.

– Kissé megromlott a viszonyunk, mióta kitagadott. – Körbenézett a polcokon, a szemében felismerés villant. – A zenedobozt keresed, igaz? Én is hallottam róla, hogy az öreg nemrég megszerezte. És hamarosan itt van a drága nagymamád születésnapja… Ez nem lehet véletlen.

– Nem unod még hallgatni a saját hangodat? – Volt idő, amikor te sem untad.

Az egyértelmű utalástól ökölbe szorult a kezem. Éppen elég baj volt az, hogy egyáltalán megtörtént, nem kellett még emlékeztetnie is rá.

(41)

41

– Most mit mondhatnék? – feleltem, és igyekeztem megőrizni a nyugalmamat. – Fiatal voltam, és ostoba.

– Ha már az ostobaságnál tartunk – most egyértelműen Willre szegezte a tekintetét –, te hogy kerülsz ide?

– Ezt én is kérdezhetném. – Ugyan látszott, hogy fogalma sincs semmiről, de tartózkodó válaszából kiérződött, Will melyik oldalon is áll. – Régen láttalak.

– Igen, mostanában sok dolgom akadt. – Sejtem.

Néhány hosszú pillanatig farkasszemet néztek a fejem fölött, de hamar meguntam a tesztoszterontúltengést, és véget vetettem az értelmetlen kakaskodásnak.

– Nekünk is sok a dolgunk – jelentettem ki, mire Tony tekintete végre elszakadt Willről, és ismét rám siklott. – Mondhatnám, örvendtem, hogy láttalak, Tony, csakhogy nem lenne igaz.

Az ablak felé fordultam, és magam után húztam Willt is. – Várj csak!

Ahogy visszanéztem a vállam fölött, megláttam Tony kezében a zenélő dobozt.

– Ezt csak úgy itt hagyod?

Nem, nem akartam ott hagyni. Magamra haragítottam apámat, majdnem kocsmai bunyóba keveredtem, megint, és felmásztam azon az átkozott borostyánon. Nem akartam, hogy minden erőfeszítésem a semmibe vesszen, de abban is biztos voltam, hogy nem fogok közelebb menni Tonyhoz, és nem veszem ki a kezéből a dobozt. Nincs az az isten, hogy én még egyszer elfogadjam a segítségét.

– Tartsd meg! – közöltem, bár belesajdult a mellkasom. Ez lett volna a tökéletes ajándék – Audrey megint nyerni fog. – Nekem ez nem ér meg ennyit.

Átlendültem a párkány fölött, és egy másodperccel utánam Will is földet ért. Szó nélkül indultam a kerítés felé, ő pedig egészen addig nem

(42)

42

Imagem

Referências

temas relacionados :