GALAKTIKA_330

(1)

+

BOJTOR

SCHWEITZER

VARGA

GAUT VEL HARTMAN

BRASILI

Rejtő

JENŐ

KIR

Bulicsov

OLVASS A JÖVŐBE!

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN XXXVII. ÉVF., 2017. SZEPTEMBER

9 770133 243018 17330 Szlovákia: 8 €

GALAKTIKA

WWW.GALAKTIKA.HU FB/GALAKTIKAMAGAZIN (ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA:1490FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

Szlovákia: Szlovákia: Szlovákia: 8 € 8 € 8 €

330 KILENCEDIK VAGY TIZEDIK BOLYGÓ?

VÍZNYELŐ KONTINENSEK

GIROBUSZ

Plati nakártyával

csak

₁₀₀₀

Ft!

Plati nakártyával

Plati nakártyával Plati nakártyával

Plati nakártyával

Plati nakártyával Plati nakártyával A M AGAZIN ELŐFIZET_Ő I Á R A B1-B4.indd 1 2017.08.20. 19:36:51

(2)

A SZTRUGACKIJ TESTVÉREK KÉT REMEKBE SZABOTT

KISREGÉNYE A DELELŐ UNIVERZUMÁBÓL.

W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U

Két fiú. Az egyik a háború poklából, a másik

egy idegen bolygó vadonából érkezik.

Megtalálhatják-e otthonukat?

(3)

GALAKTIKA

2017. szeptember

Csak az a szép zöld…

Amikor 40 fokos hőség tombol körülöttünk, a nagy-város utcáin, terein úgy érzi magát az ember, mintha észrevétlenül egy gigantikus sütőbe tévedt volna. Feje fölül a nap sugározza a forróságot, talpa alól pedig a beton és az aszfalt. A zsebébe dugott mobiltelefon is valósággal lángra lobban, mintha maga is részese vol-na ennek a világméretű összeesküvésnek.

Igen, elkerülhetetlenül végigfutnak agyunkon az itt-ott olvasott elméletek az univerzum hőhaláláról. Mintha egy novellát is írt volna valaki ezzel a címmel… Igen, Pamela Zoline, még 1967-ben. Jó kis év volt, vagy legalábbis határozottan hűvösebb – mondatja velünk a nosztalgia. No de ki emlékszik már az 50 évvel ezelőtti időjárásra? Legfeljebb a statisztikusok.

Ebben az időben még a tömegközlekedési jármű-vekre is jólesik felszállni – amennyiben van bennük

működő légkondicionáló. A berendezések hősies küzdelme persze javarészt hiábavaló, mert a jólnevelt utazók a mindenütt szembeötlő tájékoztatótáblák ellenére előszeretettel nyitják ki az ablakokat is. Márpedig a buszok, villamosok légkondicionálói aligha vehetik fel sikerrel a har-cot egész bolygónk globális felmelegedésével.

Ilyenkor érezhetjük igazán nagy szerencsének, hogy nem, mondjuk, a Tatuinon élünk, vagy a Dűnén. Legalábbis egyelőre. Merthogy itt vannak körülöttünk a zöld fák és más növények. Csupán kicsit kell eltávolodnunk a belvárosok betonteknőitől, és máris élvezhetjük a vízpartok és erdők, parkok hűvösét, jó levegőjét. Érdemes vigyázni erre az éltető környezetre, mert lehet, hogy most még nem olyan feltűnő a jelenléte, de próbáljuk csak nélküle elképzelni a világunkat!

„Vissza az erdőbe!” – idézhetnénk Kasztovszky Bélát. „Műveljük kertjeinket!” – mondhat-nánk Voltaire-rel. No meg Poldi bácsival is együtt kesereghetnénk az Égigérő fűből: „Csak az a szép zöld gyep, az fog nagyon hiányozni.”

A csudába! Én itt írok, írogatok, és közben nem beszeptemberedett?

Németh Attila

irodalmi szerkesztő

+

BOJTOR SCHWEITZER VARGA

GAUT VEL HARTMAN BRASILI

Rejtő

JENŐ KIR

Bulicsov

OLVASS A JÖVŐBE!

TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS IRODALMI MAGAZIN XXXVII. ÉVF., 2017. SZEPTEMBER

9 770133243018 17330 Szlovákia: 8 €

GALAKTIKA

WWW.GALAKTIKA.HU FB/GALAKTIKAMAGAZIN (ELŐFIZETŐKNEK: 1000 FT) ÁRA:1490FT ALAPÍTVA: 1972-BEN

Szlovákia: Szlovákia: Szlovákia: 8 € 8 € 8 €

330

KILENCEDIK VAGY TIZEDIK BOLYGÓ? VÍZNYELŐ KONTINENSEK GIROBUSZ Plati nakártyával csak₁₀₀₀ Ft! Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával Plati nakártyával A M AGAZIN ELŐFIZETŐ I Á R_A 3

Az első szó jogánAz első szó jogán 2017. szeptember 16-17. – HUNGAROCON Fővárosi Művelődési Ház (1119 Bp., Fehérvári út 47.) A magyar SF éves seregszemléje, Zsoldos Péter-díjkiosztó

(4)

Xxx

Tiszteletbeli fő szer kesz tő: Kuczka Péter

Fő szer kesz tő: Burger Ist ván Lapigazgató: Dr. Mund Katalin Irodalmi szer kesz tő: Né meth At ti la

([email protected])

Tu do má nyos szer kesz tő: Ko vács „Tücsi” Mi hály ([email protected])

Olvasószerkesztő: Cs. Fehér Katalin Online igazgató: Juhász György Kommunikációs munkatárs: Lukács Barbara tel.: 06-70/944-8181 ([email protected])

Szerkesztőségvezető: Kovács Eszter ([email protected]) Projektmenedzser: Kozák Tibor

([email protected]) Lapterv/grafi ka: Var ga Ba lázs Terjesztési vezető: Mátyás Melinda

([email protected] ) Hirdetés/marketing: [email protected] A borítón Eric Basiletti (Franciaország) munkája.

A TA NÁCS ADÓ TES TÜ LET TAG JAI

Dr. Luk ács Bé la fi zi kus, a KFKI Ré szecs ke- és Magfi zi kai Ku ta tó in té

zet-ének tu do má nyos ta nács adó ja

Dr. Ju hász Ár pád geo ló gus, a TV2 tanácsadója

Dr. Almár Iván csillagász, űrkutató, a Nemzetközi Asztronautikai

Akadémia SETI munkacsoportjának tagja, a nemzetközi SETI bizottság korábbi alelnöke

Réz And rás esz té ta

Lőrincz L. László Zsoldos Péter-díjas író

S. Sárdi Mar git iro da lom tör té nész, egye te mi do cens, a Ma gyar Scifi

tör-té ne ti Tár sa ság el nö ke

Alföldi István ügyvezető igazgató, Neumann János

Számítógép-tudományi Társaság

Szabó György médiaszakértő (ex-elnök-vezérigazgató –Sanoma)

Szerkesztőség: 1024 Bp., Fény u. 2. Tel: 06-1/457-02-50, Nyitva: H–P 10–16 óra között

Ki adó: Metropolis Media Group Kft.

Fe le lős ki adó: a Kft. ügyvezető igazgatója Ter jesz ti or szá go san a Lapker Rt.

Nyomdai előállítás: Kvadrát Print • www.kvadratprint.hu

Elő fi zet he tő: ked vez mé nye sen egy év re (12 szám, Platinakártyával,

partneri kedvezményekkel) 12 000 Ft (1000 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 1000 Ft/hó • Digitális Galaktika: 9990 Ft • Galaktika XL (12 Galaktika XL, Gyémántkártyával, partneri kedvezményekkel): 27 000 Ft/év (2250 Ft/hó) • csoportos beszedési megbízással: 2250 Ft/hó

Az elő fi ze tés tel je sít he tő át uta lás sal: K&H Bank Zrt. 10403181–

50526767–88671008 vagy ró zsa szín pos ta utal vá nyon a Metropolis Media Group Kft, 1535 Bp. Pf. 746. cím re.

A meg jegy zés ro vat ba kér jük be ír ni a kedvezményezett nevét és postázási címét. Kanadában és az Egyesült Államokban előfi zethető

a Pannonia Könyvesboltban.

www.pannonia.ca • e-mail: [email protected]

Kéziratokat nem őrzünk meg, és nem küldünk vissza!

HU-ISSN 0133-2430 Támogatóink:

58

46

103

004-005-tartalom.indd 4 2017.08.20. 19:19:37

(5)

5

GALAKTIKA

2017. szeptember

94

32

Tartalom

32 Kilencedik vagy tizedik bolygó?

46 Zöld jövő 54 A jövő otthona 58 Filmajánló 61 Galaktika a nagyvilágban 94 Obszervatórium 96 Szennyező hajók 98 Képregény a Galaktikában 103 Intelligens dizájn 108 Kapcsolatfelvétel

6 Bojtor Iván: A doreni légiók (befejező rész)

36 Darrell Schweitzer: A tűztojások

48 Varga Csaba Béla: Írott kő

56 Sergio Gaut vel Hartman: Hontalanok

62 Kir Bulicsov: Földönkívüliek

104 Luigi Brasili: Az Azték éjszakája

110 Rejtő Jenő: Egy 50 000 év múlva megíródó

levélből

115 Rafe Bernard: Támadás egy idegen bolygóról – Élőhalottak serege 201 Rafe Bernard-életrajz

Galaktika XL

novellák

cikkek

(6)

6

2017. szeptember

Xxx

K

INYITOTTAM a szemem. Az órára bámultam. Négy óránál is több telt el, mire magamhoz tértem. Ha ezek a rémségek nem szórakoznának velem, lehet, hogy már ré-ges-rég kiszabadultam volna innen. Csak tudnám, hogy miért csinálják ezt ezek a ka-méleonok vagy leguánok, vagy mit tudom én, mik. Miért?

Végül is nevetséges ez az egész, amivel próbálkozom itt nap nap után. Talán csak elhitettem magammal, hogy sikerülni fog, ha nem is rögtön, de majd egyszer. Majd egyszer… biztosan! Lehet, hogy tényleg ki-akadtam? Nem számít! Akkor is próbálko-zom. Ez az egyetlen reményem. Az irányí-tóterem hatszögletű ablaka elé vonszoltam a széket (a vasládát), ráültem, és bámultam ki a sötét iszapba. Lassan a másik hatszög is – amelyen én néztem ki a saját fejemből – felvette ugyanazt a méretet, összeolvadt vele. A kinti, zavaros, néha-néha megmoz-duló feketeségbe beleképzeltem menekülé-sem lépéseit. Először is azt, hogy az az osto-ba Bartoldi végre erre a bolygóra küld majd valakit. Ott ült az irodájában, a Bartoldi

Trónján. (Iroda? Még hogy iroda! Akkora

volt, hogy egy romboló leszállhatott volna benne!) A falakon meg… egy ősi civilizáció romjai közül kibányászott feliratok. Talán valamiféle rejtélyes vallás szövegei, vagy lehet, hogy csak közlekedési táblák, vagy kézikönyv a sárgarépa-termesztésről? Ki tudja? Akik beborították vele a falat, azok sem tudták. Fogalmuk sem volt arról, mit is csinálnak. Még arra sem jöttek rá, hogy… Csak egy kis logika kellett volna… Az acél-táblákat összevissza rakták föl: volt, ame-lyiket fejtetőre állítva, volt, ameame-lyiket fek-tetve. Az egész nevetségesen festett. De ezt persze Bartoldinak senki sem merte meg-mondani. Úristen! Ettől az agyalágyulttól

6

2017. szeptember

Girobusz

Kétkerekű autóbusz? Lehet, hogy hamaro-san valósággá válik.

A kutatók és fejlesztők évtizedek óta álmodoznak olyan autókról, amelyeknek csupán két kerekük van, és a feldőlést gi-roszkópok akadályozzák meg. Hihetetlen-nek tűnik, de az első tervet már 1914-ben bemutatták. Évtizedekig hiábavaló álom volt, de a Segway feltűnése bebizonyította, hogy az ötlet életképes. Az elmúlt évtized-ben annyit fejlődött a technológia, hogy Dahir Szemjonov orosz mérnök szerint ide-je nagyobb léptékben gondolkodni. Akár tömegközlekedésre is használható jármű-vekről álmodik.

Az utak zsúfoltak, a buszok nagyok, egy különálló buszsáv luxus. Szinte csak az elválasztósáv szabad. Ez adta az ötletet. Az alapelv egyszerű: két egymás mögötti ke-rék, mint a kerékpárnál. A busz karosszé-riáját viszont emeljük minél magasabbra, hogy elsuhanjon az autók felett. Az a fur-csa, „T” betű vagy gomba formájú jármű görkorcsolyaként suhan az elválasztósávon. A felborulását giroszkópok akadályozzák meg.

Természetesen egy ilyen jármű csak olyan helyen működhet, ahol nincsenek felsővezetékek, és a lámpák is megfelelően vannak elhelyezve. Felüljáró esetén viszont egyszerűen leereszkedik. Szükség esetén „leül”, és támasztókerekeken áll meg.

(7)

7

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

várom én a segítséget? Hát? Mi tehetnék? Nincs jobb!

Szóval az iroda…

Ott ült Bartoldi az íróasztala mögött, bá-mult maga elé, közben mindenféle pofákat vágott: szigorút, mérgeset, meg szenvtele-nül határozottat (gyakorolt).

Az ajtón belépett egy fickó, három ezüst galaktikus-spirállal a váll-lapján. Nem is-mertem, sohasem láttam.

Bartoldi magyarázott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. (Ezt még nem sikerült megoldanom.) A fickó távozott, Bartoldi meg önelégült képpel nézett körbe az üres teremben.

Most várhatok. Hátha az a fickó… Talán majd holnap. Lehet, hogy tényleg kiakad-tam?

Valamire felriadtam. Hallgatóztam. Csend volt. Felültem az ágyban, mire bekapcsolt

a világítás. Pislogtam, hunyorogtam. Hol az egyik szememet nyitottam ki, hol a má-sikat. Lassan szinkronba álltak, és a kiala-kult hatszögön át elláttam az ébresztőóráig. Még nem jelzett. Lemásztam az ágyról, és az asztalhoz vánszorogtam. A láda lapjára tőrömmel azon nyomban beleégettem egy vonalat. Hátha elfelejtem. Összeszámoltam a jeleket: Huszonhárom év, nyolc hónap, ki-lenc nap. Érdekes, mintha tegnap is ennyi lett volna.

És elkezdtem a szokásos edzésemet… Szóval, kihúztam egy pálcikát a doboz-ból. Megnéztem a végét. Csak én láttam, hogy milyen színű. A tenyerembe rejtet-tem, és felnéztem a hairhanira. (Hogy hívhatták?) Ő belevizslatott a dobozba, körbenézett a néma tömegen, és elkiál-totta magát:

– Fehér!

A DORENI LÉGIÓK

Bojtor Iván

(befejező rész)

Egy elszúrt

barrakudavadászat,

eltűnt légiók,

mindez egy bolond

bolygón...

(8)

8 A doreni légiók 2017. szeptember

Xxx

A tömeg felmorajlott, néhányan még üvöltöztek, hogy ennek így semmi értelme, meg hogy az a pálcikahúzás egy baromság, de hárman a lázadó csőcselékből már lök-döstek is előre, az egyik romboló felé. Ke-zemben görcsösen szorongattam a pálcikát. Ami persze fekete volt. Fekete!!! Hátranéz-tem a fickóra. Vigyorgott. Csak állt ott a tö-megben, és vigyorgott…

Néhány perc múlva ott ült velem szem-ben. Belenyúlt a zsebébe, és az asztalra dobott öt pálcikát: négy feketét meg egy fe-héret, és hátradőlt a széken. Tudtam, mire akar célozni a pálcikákkal. Arra, hogy tar-tozom neki. Tartar-tozom az életemmel. Sokáig hallgattunk.

– Vezessen ki minket ebből a csapdából! – szólt.

– Még hogy én? Engem azért küldtek ide, hogy leszámoljak ezzel a lázadó népséggel. Miért tenném?

– Mert maga a legjobb. Vagy nem maga Hardmauer, a Xanadu–4 szektor „legjobb” tábornoka?

– De igen. Csakhogy hiába vagyok a szektor hőse, ha elkapnak, hadbíróság elé állítanak, és kivégeznek. És talán még az a jobbik eset, mert lehet, hogy „kegyelem-ből” szkafibányába küldenek. Amit meg is érdemelnék, mert ahelyett, hogy szétlőttem volna ezt a koszfészket, hagytam magam elfogatni ezzel… ezzel a csőcselékkel.

– Gondolja át még egyszer! – ugrott fel az asztaltól.

Egy hirtelen mozdulattal felmarkolta a pálcikákat, és az összeset a zsebébe süly-lyesztette, majd megindult az ajtó felé.

Mielőtt kilépett volna, még visszaszólt: – Ami a kivégzését illeti: vagy ők, vagy mi. Döntsön! Kevés az időnk. Öt percet kap.

Akkor régen, ott a Bartoldi Trónján az a civil, az a hairhani fickó néhány óra

alatt levette a lábáról az egész vezérkart. Egy furcsa, kinyithatatlan zárral kezdte. Valamiféle titokzatos kis fémszerkezet volt. Két lyukas fémdarabot ragasztott az egyik trezor ajtajára, és a lyukakba bele-akasztotta azt a valamit. A mérnöktisztek hiába próbálkoztak a legújabb kódfeltörő programokkal, nem találták a megfelelő frekvenciát. A zár csak nem nyílt ki. Az el-hárítás összes szuperzsenije összeszaladt. Kétségbeesve próbálkoztak mindenféle műszerrel.

– Olyan, mintha nem is létezne – mor-mogott az egyik.

Végül hoztak egy lézervágót, és lenyisz-szantották.

A hairhani meg csak vigyorgott. Elő-vett egy másikat, és feltette a levágott he-lyére, majd egy apró, furcsa kiképzésű fémrudacskával kinyitotta.

– Ez a valami egy új találmány. Úgy hív-ják, hogy lakat. Nem hallottak még róla?

A specialisták értetlenül bámultak a nyitott ajtóra. Bartoldi erre csak legyintett egyet, de amikor a fickó egy egyszerű kon-zervnyitónak látszó valamivel a páncélte-remben lévő adattárolók titkos tartalmát elkezdte kivetíteni a terem falára, akkor elakadt a lélegzete.

– Vizsgálatot követelek! – nyögte, majd miután lehiggadt, megkérdezte tőle: – Ez ellen nincs valami védelem?

De a hairhani csak a vállát vonogatta. Az egyik mérnöktiszt, olyan martakiai kinézetű (apró zöld fülekkel) azt mondta, hogy ő tudja a megoldást.

Bartoldi intett neki, és ketten elvonultak egy másik terembe.

Attól kezdve nem használták az elektro-nikus tárolókat, mindent papírra(!) írtak. Még a lőszerraktárakat is kiürítették, hogy legyen elég hely az aktáknak, meg az

(9)

9

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

nan besorozott háromszáz írnoknak. (Bele-telt egy év, mire megtanultak kézzel írni.) Hiába tiltakoztam, hogy az egyik legjobb hajónk, szinte védtelen maradt, mint min-dig, akkor is Bartoldi szava döntött. Megint egy új nap. Míg a vasládákig elván-szorogtam, azon gondolkodtam, honnan vehettem azt a szót, hogy enterrado. Ami-kor kinyitottam a szemem, ez ötlött elsőnek az eszembe. Enterrado, enterrado... Nincs semmi értelme. Vagy ha mégis van, akkor majd úgy is eszembe jut.

Már a lézertőröm után nyúltam, amikor az az ötletem támadt, hogy mielőtt beéget-ném a fémlemezbe az újabb jelet, előtte vé-gigszámolom az oszlopokat. Eredményként huszonhárom évet, nyolc hónapot és nyolc napot kaptam. „Biztos elhibáztam.” Újra-számoltam. Akkor is annyi lett. Majd még egyszer…

Ajjaj! Itt már megint valami gond van. A futást kihagytam. Bementem a raktárba, és kihoztam két konzervet. A szavatossági idejük már ezeknek is lejárt, az egyiké há-rom éve, a másiké hét hónapja. Persze csak akkor, ha a naptáram pontos. Ha nem az, akkor már sokkal régebben. Tudom, hogy a Xanadu–4 szektor hadseregének hadászati deszantkabinokra vonatkozó szabályzata előírta, hogy háború esetén, a harcjármű-ben a személyzet 30 napra elegendő ellát-mányát tárolják. Na mármost: hetvenszer harminc az kétezer-egyszáz. Vagyis már rég éhen kellett volna halnom. Nem értem. Lehet, hogy tényleg megőrültem? Vagy csak egy rémálom ez az egész?

Ott ültem az ablak előtt, és… és Bartoldit bámultam. Az iratait rendezgette. Mindent

olyanra, amilyenre az általa szerkesztett szabályzat előírta. Az akták katonásan, el-vágólag tornyosultak az asztal jobb sarká-ban. Ennyi még megmaradt a katonából.

– Hallod, Bartoldi? Küldj már ide vala-kit! Itt vagyok valahol a föld alatt. Talán egy tengerparton, vagy valami tóban. Min-denféle rémségek úszkálnak itt körülöttem. Ez biztos egy bolygó, vagy valami nagyobb hold. Talán a Doren. De ez nem biztos. Ez nem biztos…

Nem emlékszem, hányadik évben jöttem rá, hogy meg tudom változtatni a nézőpon-tomat, úgy, mintha lassan-lassan az asztal fölé lebegnék, és akkor bele tudok olvasni az aktákba. De most nem feküdt ott kinyit-va egy sem. Meddig várjak? Meddig? Küldj már ide valakit!

Kivágódott a terem ajtaja (Végre történik valami!), és belépett rajta Remitor száza-dos, Bartoldi helyettese.

„Ez meg mi? Nem hiszem el! Lehet, hogy csak képzelődöm? Na mi van? Szólaljatok már meg! Lehet, hogy tényleg hallottam őket? Bartoldi! Remitor! Szólaljatok már meg!”

Hallgattak. Én meg dühöngtem.

– Hallod, Bartoldi! Te felkapaszkodott senki!

„Hogy juthatott ez ilyen magas rangra? Még a tábornoki karban is voltak hívei… a született tábornoki karban. Például az az idióta Hartman, aki állandóan azt ismé-telgette, hogy Bartoldi mindig jól átlátja a helyzetet. Hát persze hogy átlátta. Megka-pott, megszerzett minden szükséges infor-mációt. Az volt a dolga!”

Közben Remitor kioldalgott a teremből, Bartoldi meg leemelt egy aktát a kupacból, maga elé tette, kinyitotta, de bele se nézett, hanem felállt az asztaltól, és hátratett kéz-zel fel-alá sétálgatott. Lassan, ahogy

(10)

Xxx

tam, az asztal fölé lebegtem, és belenéztem az aktába. Egy vádirat volt: az enyém. Az ellenem felhozott első és legfontosabb vád: a császári cím önhatalmú felvétele. A láza-dás, az árulás, a köztársaság hadseregének tulajdonát képező javak birtokba vétele és elpusztítása, az csak mind-mind azután kö-vetkezett.

Én nem akartam azt az átkozott császári uniformist, kétszer is javasoltam az ideigle-nes diktátori címet. De arra a jelenlévők (a lázadó csőcselék „képviselői” meg az áruló tisztjeim) csak legyintgettek.

Egyedül a hairhani támogatott:

– Legyen „Hardmauer, az elszakadt doreni légiók diktátora”. Ez jól hangzik. Nem?

– Túl hosszú! Nem elég hatásos – mor-gott Altarez. – És mi az a Doren? Egy szek-tor vagy egy bolygó?

– A Hardmauer név önmagában is elég hatásos – vágott vissza a hairhani. – A Doren pedig egy bolygó, valahol a Rivet–4 szektor-ban. Csak félrevezetésképpen gondol...

– Te ne a félrevezetéssel foglalkozz! Azt hagyd meg a tábornoknak! – torkolta le Alt-erez.

– Rendben. Most már úgyis mindegy. Ha nem sikerül kitörnünk a gyűrűből, akkor úgyis kivégeznek mindnyájunkat. Javas-lom, játsszuk meg a legerősebb lapot!

Ezzel mind egyetértettek, bólogattak. A hair hani felállt a székről, kihúzta magát, mintha valamiféle ünnepélyes bejelentéshez készült volna, majd váratlanul visszaroskadt.

Én tényleg nem akartam császár lenni. Illetve, így nem akartam. A családunkban egy császár sem volt, bár többen is meg-érdemelték volna. Alfréd nagybátyámat háromszor választották diktátornak, járt volna neki a cím. De a családok egymás közötti vetélkedése megakadályozta. Egyre

csak halogatták a kinevezését, aztán elesett a kavai ütközetben. Utóbb gigantikus mű-holdemlékművet emeltek neki a Kava har-madik gyűrűjében, de a császári cím már nem kerülhetett a feliratra.

Közben a hairhani feje lassan balra dőlt, szeme pedig mintha a mennyezetre ragadt volna. Mindenki elnémult. Vártunk. Máig sem tudom, hogy színjáték volt-e. Hirtelen megrázkódott, mint aki meleg helyről egy hi-deg kamrába lép be, körbenézett, és így szólt: – Csak annyi legyen, hogy Császár! Hardmauer Császár! Mert akkor senki sem tudja majd, hogy kihez tartozunk, és mi a célunk. Először majd kivárnak, hátha az ő oldalukra állunk, és mire kiderül, hogy nem, addigra… Mindenki a helyére!

A többiek szó nélkül felugráltak, kimen-tek a teremből, a hairhani meg rám nézett, és azt mondta:

– Most már te jössz!

Letegezett. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot letegezett az a pofátlan civil.

Tudtam, a saját magam és a családom ér-deke is azt kívánja, hogy eltűnjek, és soha többé ne halljanak rólam. A tábornoki ta-nács akár tíz vesztes csatát is elnézett vol-na, talán a lázadásnak megfelelő diktátori címet is. De a császári rang felvételét, azt… azt aztán nem! Azt nem!!!

Ez meg mi? Már megint ezek az átkozott karmosgyíkok, vagy dinoszauruszok, vagy mit tudom én, minek nevezhetik őket! Jobb, ha lefekszem a padlóra, mert úgyis ledőlők a ládáról, ha ezek itt villogtatni kezdenek. Már rég ki kellett volna találnom valamit ellenük.

Újra ott voltam a saját hajómon, a saját pa-rancsnoki állásomban, és végre a saját szé-kemben ülhettem.

(11)

11

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

– Tehát itt van egy TL4-esünk: a

Barrakuda. Ez egy „igazi” TL4-es. Még a

háború kitörése előtt készült, a legjobb mi-nőségű anyagokból építették. Igaz, hogy az újak is így néznek ki, mint ez, de azt mindnyájan tudjuk, hogy… Hm. Van még tizenhat üzemképes rombolónk. Három műholdszedőnk. Ezekből csak egy hasz-nálható, mert az egyik javításához nem ér-keztek meg az alkatrészek, a harmadik meg sajnos csak egy roncs, annak a felújítására már nincs időnk. Van még három műhold-rakónk, egyenként három műholddal, meg egy nagy aknarakónk ezerhatszáz önjáró aknával feltöltve. Kilenc különböző méretű szedett-vedett teherhajó. És… És… Ennyi! No meg itt van a bolygó közelében a Rigel

Titka.

Ezt az utolsó mondatot hallva többen fel-nevettek. A hairhani nem nevetett, mintha ráfagyott volna az arcára a vigyor, szeme furcsán felfelé meredt. Ismertük már ezt az arckifejezést: már valamit tudhatott, vala-mit megsejthetett. De a többiek előtt nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit. És más sem.

Viiiij! Az ébresztőóra. Lecsaptam. Felug-rottam, és az asztalhoz rohantam. (Majd-nem átestem rajta.) Átszámoltam a vonala-kat, krikszkrakszokat: „Huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.” Most már biztos, hogy megbolondultam.

Ezt nem hiszem el! Megint?

Túl voltunk a nehezén. Ezért a hadművele-tért, más körülmények között, talán még az igazi császári címet is megkaphattam vol-na. Veszteségek és pusztítás nélkül eljutot-tunk a tervemben kijelölt pontra. És… És minden hajó üres volt. A katonák (a

láza-ALEX BENEDICT ÉS

CHASE KOLPATH

ÚJRA AKCIÓBAN A

SOROZAT 7. KÖTETÉBEN!

A M E T R O P O L I S M E D I A

K I A D Ó K Ö T E T E

W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U

EGY ÉRTÉKES, ELVESZETT

MŰTÁRGY ELŐKERÜL.

ÉS VISSZATÉR EGY RÉGEN ELTŰNT

ŰRHAJÓ, AMELYNEK UTASAIT

TALÁN UTOLJÁRA LESZ ESÉLY

MEGMENTENI A PUSZTULÁSTÓL.

ALEX BENEDICT ÉS

ALEX BENEDICT ÉS ALEX BENEDICT ÉS

A K

OR

_ÁB

BI

KÖ

_TE

TE

K

MÉG

K

APH

ATÓ

K!

006-030-bojtor.indd 11 2017.08.20. 19:53:17

(12)

Xxx

dó népség, meg az árulók) kisebb-nagyobb csoportokban elszállingóztak a mentőkabi-nokban. Mindenki ment haza. Csak én ma-radtam a hairhanival.

– Jobb, ha velem jön! – mondta.

Megint magázódott. Ez gyanús lehetett volna.

Beszálltunk az utolsó deszantkabinba. – A császári egyenruháját nem akarja le-vetni? – vigyorgott.

Elkezdtem átöltözni a régi tábornoki egyenruhámba. Amikor az ingemet húz-tam le, hirtelen minden elsötétült.

Itt tértem magamhoz ebben a csapdá-ban, az iszapcsapdá-ban, egyedül.

Kétségbeesett menekülési kísérleteim… Csak ez a „varázslás” maradt. Ez tartja bennem a reményt. Én tulajdonképpen so-hasem hittem ezekben a dolgokban. Talán valamiféle sugallatra kezdtem bele ebbe az egészbe. Nem az én ötletem volt. Tényleg nem az enyém. De akkor kié? Talán ezeké a szörnyeké, melyek ott nyüzsögnek velem szemben, az üvegen túl? Talán valami ős-lények? Több tudós is azt állította, hogy az ősi emberi faj valamiféle sárkánygyíkoktól származott. Bár ez vitatott.

Gyerekkoromban, a kastélyunk könyv-tárában találtam erről egy könyvet. Én aktiváltam, még senki sem olvasta. De nagyon unalmasnak tűnt a családi króni-káinkhoz képest, és félbehagytam. Talán most többet tudnék, ha... Nem is értem, hogy került oda.

Ez egy baromság. Én is olvastam. Ezt az elméletet semmi sem bizonyítja. Majd ké-sőbb kihúzom.

Ma szokatlanul éles a kép, amit látok. A szí-nek is furcsák, sokkal élénkebbek. És a han-gok?! Mindent hallok. Innen távolról is.

– A barátja szökni akar? – kérdezte Bartoldi Remitortól.

– A pszichikai elemzések azt mutatják. – Nem tehetek érte semmit.

– És ha a Dorenre…

– Mint a többi megbízhatatlant? Hm. Megoldható. Legalább kap egy esélyt.

Kiről beszélhetnek? Az asztal fölé lebe-gek. Belenézek a nyitott aktába.

JUAN LUIS ENTERRADO Rangja: alhadnagy

Beosztása: futár a biztonsági szolgálat 22201. csoportjában.

Született: a 233 658 308. számú lakóha-jón…

Enterrado! Szóval innen az enterrado szó, ami napok óta a fejemben motoszkál. Álmodom. Biztos, hogy csak álmodom ezt az egészet. De mit is mondott Bartoldi? El-küldik a Dorenre? Ő az én emberem!

Végre! Azt hiszem, sikerült. (Most már nyugodtan lefekhetek aludni.)

De ha ki is jutok innen? A család biztos, hogy kitagadott. Még arra is kötelezhetnek, hogy nem használhatom a Hardmauer ne-vet. A rangomat... Azt már távollétemben is elvehették. Biztos lefokoztak.

Vár még valaki ennyi év után?

Talán csak ő. (Ha még él.) Persze ő is csak akkor áll velem szóba, ha a családja megengedi neki. Nem házasodtunk össze. Az mondtuk: „Majd a háború után.” Talán családi nyomásra már régen máshoz ment. Ki várna ennyi ideig?

Pedig másként indult, mint a szokásos történetek, mert mi csak sokkal később tudtuk meg, hogy már születésünk előtt ki-választottak minket egymásnak.

Először a szektor tábornoki karának protokoll irodájában találkoztunk. A

(13)

13

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

bátyám ötvenedik születésnapjára rende-zendő ünnepség meghívóinak tervezetét vittem be. Amint megpillantottam… Így mondják!! Vagy nem?

Átvette a mintákat, végigfutott a név-soron, és elmosolyodott. Rám nézett az-zal a tündérkék szemével, és csak annyit mondott:

– Rendben.

Később elmesélte, hogy ő már ott, ak-kor, abban a pillanatban rájött mindenre. Én meg… Nem értettem, miért kellett a tervezetet személyesen bevinnem, ráadá-sul négy hónappal a kijelölt időpont előtt, amikor egyetlen gombnyomással elküld-hették volna.

Az ünnepségen találkoztunk újra. Persze azt sem tudtam, hogy az ő neve is rajta volt azon a listán, amit az első találkozásunk-kor a kezébe adtam.

Nekünk legalább hagytak időt, hogy megismerkedjünk. Még gyerekkoromban, egy estélyen láttam ennél sokkal vadabb megoldást is.

– Bemutatunk benneteket egymásnak. Te vagy Zafirah Hildegard Aisha Hermi-na a Totengraber családból. Ő pedig Udo Imran Andreas Kamal Jürgen a Wolfgruber családból. Ettől a pillanattól kezdve, a csa-ládok döntése alapján férj és feleség vagy-tok. Azon a folyosón jobbra van számotok-ra egy szoba. Ennyi!

Erre mondta a nagybátyám, hogy a Wolfgruberek mindig is fatönkök vagy farönkök voltak. Amit persze nem ér-tettem, de tudtam, valami olyasmit je-lent, hogy nem így kellett volna. Nem így!

Megint szól a riasztó.

– Hallgass már el! – morogtam. És elhallgatott!

Álmodom. Biztos, hogy álmodom. Ez a funkció nem is működött. Talán a be-csapódásnál ment tönkre. Lehet, hogy csak egy apró érintkezési hiba volt, azok a karmosgyíkok meg addig döngették a ka-bint, míg véletlenül összeért a két vezeték.

Nézzük csak a ládát! Az annyi, mint: hu-szonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.

Álmodom? Csak álmodom ezt az egé-szet?

Tulajdonképpen mennyi idő lehet? Fél kettő? Fura, de innen is tisztán látom. Se hatszögek, se homály. Mintha nem is az én szemem lenne. Megjavult volna, mint a riasztó? A tábornoki kar kórházában azt mondták, hogy majd az agyam úgyis rege-nerálja azokat az idegpályákat, amelyek a tiszta látáshoz kellenek. Most jött el az ide-je?! Huszonhét év után?

Szófia, az ápolónő biztos elnevetné ma-gát, ha meghallaná.

Ő valahogy más volt, mint a többiek. Kinevetett. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én? (Egy Hős! A Xanadu–4 szektor legjobb tábornoka!) „Bolond tábornok!” Így hívott. „Bolond tábornok” – szidott, amikor tilta-koztam, hogy kivegyék a jobb szemem is. „Bolond tábornok” – morgott, amikor azt követeltem, hogy engedjenek vissza a cir-kálómra. „Bolond tábornok” – nevetett, amikor összeütköztünk a folyosó sarká-nál. „Bolond tábornok” – csóválta a fejét, amikor eljövetelem előtt elbúcsúztam tőle. Egyszer mintha az mondta volna, hogy „bolond egy bolygó”. De azt nem tudom, mire mondta. Vagy csak én értettem úgy? Én értettem félre?

Megéheztem. A raktárban már csak nyolc konzerv maradt. A szavatosságukat meg se néztem. A polcon ott hevert egy nyi-tó. Felkaptam, és... amikor megnyomtam a gombot, a kabin falán mindenféle

(14)

Xxx

zok jelentek meg. Ez valami programfeltö-rő. Biztos Cronwill hagyta itt.

Na tessék! Csak eszembe jutott a hairhani civil fickó neve: Cronwill.

Ugyan, testvérünk! Ezt a mesét mindnyájan ismerjük. Ősi nerodi történet. Egy terraidát valami apró vétségért a bolygó mélyébe zártak, és ottfelejtettek. Az meg csak várt, várt, ki tudja, meddig. Közben elképzelte, hogy a kiszabadítójának adja mindenét, ami ott maradt fenn, a felszínen. Csak várt, várt. Sok millió év telt el, és közben elhatá-rozta, hogy egy bolygót alkot ajándékul an-nak, aki majd kiszabadítja. De nem történt semmi. Várt, várt. És az eltelt évmilliárdok alatt elképzelt egy egész világot, melyet an-nak ad majd, aki kinyitja börtönét. De az évek csak múltak, múltak, és akkor megfo-gadta, hogy azon nyomban elpusztítja azt, aki majd kiszabadítja.

Hogyan? Te azt képzelted, hogy még mindig ott van? Miiii? Kiszabadítják? Ezt ne tedd! Nem teheted! Hát nem érted? Nem te-he-ted!

Nagyokosok! Ti még mindig nem értetek semmit!

CRONWILL

Alkonyodik. A távolban az Ezüstdoren csúcsa ilyenkor lassan fémfényű vörösre vált. Ha látom, végigfut a hátamon a hideg. Az ilyen pillanatokban mindig a Hairhan jégbe fagyott csúcsai jutnak eszembe. Sze-retném újra látni szülőföldem hegyeit! Vajon mikor érek végre haza? Hazaérek-e egyáltalán? Sok mindenről döntenem kel-lene végre.

A hegyek alatt sötétbe borult a síkság. Először egy apró piros pont jelent meg, majd még egy, és még egy, és… Az ércele-fántok elindultak éjjeli sétájukra. Hogy

honnan kerültek elő? Valaki a kikötőben azt mondta, hogy talán újra betelepítették őket, Carlos szerint meg (neki jobban hi-szek) mindig is élt arrafelé, a hegyek má-sik oldalán néhány példány, csak titokban tartották, nehogy valakinek eszébe jus-son…

„Tudod, mi?! Te tudod a legjobban!” Carlos a barrakudavadászatra célzott. De az más. Ő ezt nem érti. Nem értheti! Még szerencse.

És egyébként is! Mivel vadászhatnék ezekre a gigászokra? Szigonypuskával? Nem őrültem meg.

Amikor az első ércelefántcsordát meg-pillantottam, megrémültem arra a gondo-latra, hogy Hardmauer vagy Enterrado agy-szüleményei lehetnek, de utánanéztem, és kiderült, hogy régen is éltek itt a Dorenen. A műszer szerint jelen pillanatban a való-színűségi mutatójuk 97 százalék, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel tényleg létezhetnek.

Amióta az ültetvények parlagon van-nak, több más faj is előbújt. Ki tudja, hol rejtőztek eddig? A legmulatságosabbak a pörgőslegyek. Az alfából kúsznak ki, mint valami férgek, majd négy forgószárny emelkedik ki belőlük, és felrepülnek. Én még öklömnyinél nagyobbat nem láttam. Viszont Cartini szerint lehetnek, mert hallott valamit, hogy a testük évről évre négyzetes arányban növekedik. De hogy ez tényleg így lehet, abban nem vagyok biztos, mert amikor éppen erről beszélt, titokban megmértem a valószínűségét. A műszer ki-jelzője 68 és 71 százalék között ugrált, ami akkor tényleg meglepett. Ma már fel se tű-nik egy ilyen eredmény.

Jó! Inkább hagyjuk a százalékokat! Ezt azért írom, mert már nagyon össze-keveredett minden.

(15)

15

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

Mind nehezebb szétválogatni, hogy eb-ben a világban ki is a valós, és ki a képződ-mény. Ki kinek a kreatúrája?

Olvastam valahol, hogy amikor az őskor-ban, valahol az ősföldön, egy fizikus(!) elő-állt a kronolitok elméletével, azt tudóstár-sainak többsége hangos röhögéssel fogadta. Később néha egészen közel kerültek a meg-oldáshoz. Voltak, akik átsiklottak felette, vagy kerülgették erre-arra, mint valamiféle újra és újra felbukkanó rémet. Néhányan annyira megrémültek a lehetőségtől, hogy inkább titokban tartották mindazt, amire rájöttek. Belátom, nekik volt igazuk. Mert jobb, ha a jövőből nem érkezik ide semmi-féle információ, és innen sem szivárog át a múltba.

Sokáig úgy tűnt, hogy azok a mocsári dögök valamiképpen rendet tartanak

eb-ben az összezavarodott világban. De ők is megváltoztak. Engedtek a kísértésnek. És most itt tartunk…

Két kezemen össze tudnám számolni, hogy most, itt a Dorenen hány valóságos személy van. Persze a barrakudákon kívül. Meg azokat nem is tekintem… Mondjunk, személy helyett inkább embert! De ez sem pontos egészen, mert… Az egyes emberek valószínűségét csak százalékosan lehetne (akkor is csak viszonylagos pontossággal) meghatározni. És még akkor is ott marad a kérdés, hogy aki 99 százalékban létezik, az létezik-e egyáltalán? És akkor még ar-ról a bizonyos „robotkérdés”-ről nem is beszéltem.

Azt írtam, gyilkosság készül. Még azt is elpofáztam, hogy én leszek a gyilkos.

Ké-A Sztrugackij ﬁ vérek világa

új életre kel!

W W W . G A L A K T I K A B O L T . H U

(16)

Xxx

szülj! Elmondok mindent. Csak előbb… Csak előbb megpróbálom tisztázni azt a kronolitokról szóló elméletet. Lehet, hogy te is hallottál róla, ott a 21. században. Ha mégsem, akkor vagy előbb élsz, vagy ké-sőbb. Csak néhány napos szenzáció volt, aztán elfeledkeztek róla, és csak kétszáz év múltán ásták elő újra.

Mire gondolsz? Időutazásra? Tévedsz! Feleslegesen próbálkoztak. A kronolitok közötti rés túlságosan kicsinek bizonyult. (Az a rés csak „rés”! Hiába nevezték úgy, tulajdonképpen csak egy…) Talán majd egyszer sikerül. Talán majd az 51. század-ban, amikor majd a treloni festészet virág-kora lesz.

Szóval mind nehezebb szétválogatni őket: Enterrado szerintem (és a műszer sze-rint is) létezik, ott aszalódik az ónpáncél alatt, meg Hardmauer is, még mindig lent dühöng az iszapban, a deszantkabinban, ott van még Carlos a kocsmában, a két őrt álló katona a kormányzósági palota előtt, meg néhány telepes a déli féltekén. Eny-nyi! A többiek? Ők csak kreálmányok. De hogy ki hozta létre őket, arról fogalmam sincs.

Ja! Meg a robotok. Nem azok a söpröge-tő-ültetgető masinák, melyek az ültetvé-nyeken dolgoznak, hanem…

Érdekes, hogy Enterrado akkoriban so-kukról megsejtette. Amikor meghallotta a hírt, hogy Samteilék új robotokat vettek, akkor valamiféle zavart mosoly futott át az arcán, már a száját is kinyitotta, mint-ha mondani akart volna valamit, de Car-los hirtelen belekezdett az egyik ezerszer hallott, réges-régi történetébe, és lassan arra terelődött a szó. Így aztán nem mon-dott semmit. Később meg elfelejtettem rá-kérdezni. Egyszer meg azzal a furcsának

tűnő kérdéssel állt elő, hogy hány évesek Morinék gyerekei. Mert szerinte évek óta nem nőttek semmit. Én csak a vállamat vonogattam, ő meg, mint legtöbbször, ak-kor sem mondta ki, hogy mire is gondolt valójában.

Persze… Persze mindenre ő sem jöhetett rá. Mert ugye ott volt… (Arra még Carlos sem gondolt! Én pedig nagyon jól szóra-koztam mindkettőjükön.) Ott volt Szofi… Mert ő is… Vagy egy tucat hasonmásával találkoztam mindenfelé. Hát igen, ilyen a Doren. („Bolond egy bolygó!”)

Enterrado még mindig azt hiszi, hogy ő alkotta Hardmauert, Hardmauer meg azt, hogy ő Enterradót. Nevetséges. A barrakudák meg azt, hogy mindkettőt ők. Na, ez még nevetségesebb. Ez… Ez… Ez már komolytalan.

Azok a rohadt világító dögök évek óta életben tartják mindkettőt. Tudom, mert Enterrado néha dörömböl, ha arra járok, Hardmauert meg meglestem a kabin abla-kán át, amikor legutóbb lemerültem a mo-csárba. Meglátott, de szerintem azt hitte, hogy képzelődik, mert csak állt ott, és né-zett, nézett… kimeredt szemmel.

Ami engem illett, a Hairhanon azt ta-nítják, hogy senki se vizsgálgassa a sa-ját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít.

Ha már itt tartunk! Játsszunk! Húzz sor-sot te is! Mondjuk azt, hogy összeráztam a pálcikákat a dobozban. Van benne öt fe-kete és egy fehér. A fefe-kete a halált jelenti, a fehér az életet. Húzz egyet! Na mi van? Nem mered? Jaj, azt nem mondtam, hogy nem a te életedről van szó! Kiéről? Hát

(17)

17

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

Enterradóéról meg Hardmaueréról, meg… Így se mered? Persze nem is tudnád. Talán majd egyszer… Tudod! Az 51. században. Talán.

Csak jó lett volna áttenni más vállára a felelősséget. Most már tényleg döntenem kellene.

Az a pálcikás trükk régen nagyon ment. Egyetlenegyszer hibáztam, amikor azt sor-soltuk ki, hogy ki végezzen a tábornokkal. Naná, hogy akkor hibáztam! Pont akkor! Máig sem értem. Talán azok a dögök a mo-csárban… megzavarhattak. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg azok voltak?

Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de most már tisztán hallom a dübörgést. Az ércelefántok erre vették útjukat. Döng alat-tuk az ónmező. Ahol kiálló szikla bújik meg a lemezpáncél alatt, ott az berepedezik ha-talmas súlyuktól. A vékony résekbe addig-addig döfködik agyarukat, míg az enged, alányúlnak, felfeszítik, feltépik. Időnként megrázzák magukat. Olyankor fémszálú bundájukból hull az alfa(ón). „Megfertő-zik” az ónmezőt, és ezzel biztosítják, hogy a következő fagyos hajnal után megindulhas-son az átalakulás, hogy az ónlemez elpor-ladjon, és jövő tavasszal az aguafák magjai kihajthassanak. Elefántok? Vagy mamutok? Lehet, hogy csak tévedésből nevezik ele-fántoknak őket. Azt hiszem, a mamut sző-rös volt, az elefánt meg pikkelyes, de lehet, hogy fordítva. Mikor meg akartam nézni a központi könyvtárban, az épület ajtaját zár-va találtam. Ez persze nem jelenthetett gon-dot. Itt a Dorenen a legvacakabb hairhani dekódolóval is ki lehetett nyitni bármelyik ajtót. Hát még az enyémmel! Az egész épü-let üres volt. Se egy bútor, se egy gép, csak a puszta falak, mintha...

Még nem is mondtam! Találtam egy könyvet. Véletlenül. Enterrado házának kö-zelében ott feküdt az alfában.

Jaj, nem olyan könyv, amilyenre te gon-dolsz. Egy apró fekete gombocska.

Meg sem néztem, miről szól, csak zsebre vágtam. Itthon kapcsoltam be, amikor va-csoráztam. Az asztal felett megjelenő olda-lon az Egy kém élete cím állt. Na, ezt megint kifogtam, gondoltam. Oldalra sandítottam, a hulladékmegsemmisítő szájára – azt mér-legeltem, hogy onnan az asztaltól bele tu-dom-e dobni –, amikor visszafordultam, megpillantottam a képet, a címlapot. No, nézd csak! Ez a Doren! És belelapoztam.

A főhős, egy hairhani (mi más lehetett volna? kém csak hairhani lehet) légpárnás terepjárójával a mocsár felé indult. A szer-ző annyira életszerűen leírta az űrkikötőt, hogy úgy sejtem, a valóságban is járhatott arra. Még Carlos kocsmájáról is említést tett, persze név nélkül, csak egy golyófejű pincérről írt. Megdöbbenésemre pontosan ismerte az utat is. Minden kanyart, emelke-dőt, elágazást megemlített. A kém szágul-dott, szágulszágul-dott, csak ott lassított, annál a kanyarnál, ahol annak idején Enterradóval mi is eltévesztettük az utat. Belehajtott a ködbe, leállította a terepjárót, felvette a vé-dőruhát és egy SnD jelű maszkot… (Ekkor felugrottam, kirohantam a terepjárómhoz, és megnéztem az álarcom típusát, mert már nem emlékeztem rá. Megegyezett azzal.) Fogta a szigonyt, és elindult a mocsárba.

„Mit akar ez? Vadászni? Most megfog-tam. Egyedül, csali nélkül? Barrakudára? Nevetséges.”

A hairhani még egy ideig szerencsét-lenkedett, cuppogott az iszapban jobbra-balra, majd visszamászott a kétéltűbe, és

(18)

Xxx

beljebb hajtott a mocsárba. A reflektor fényében megpillantott egy fickót, aki ott állt előtte vagy húsz méterre, térdig be-lesüllyedve a dagonyába. Körülötte hem-zsegtek a barrakudák. Reménykedve inte-getett a hairhani felé. A főhős kiugrott a terepjáróról, és lőtt. Nem a barrakudákra, hanem arra a csapdába esett fickóra, aki aztán beledőlt az iszapba. A barrakudák szétiszkoltak.

Ennyi volt az első fejezetben. A máso-dikban a hairhani megint a mocsár felé száguldott az úton. Az egyik kanyar után meglátott egy férfit, aki gyalogosan előtte haladt. Gyorsított, és nekihajtott. Lassított, megállt, visszatolatott. A holttestet berán-gatta a rakodótérbe, és továbbhajtott a mo-csárhoz. Azt a helyet kereste, ahol az előző áldozatát hagyta. Amikor megtalálta, azt is melléje dobta, majd visszaindult. Útközben azon rágódott, hogy egyikről sem szedte le a dögcédulát, sőt még csak meg sem nézte, hogy volt-e rajtuk egyáltalán.

A következő három fejezetben folytató-dott a…

Kikapcsoltam a könyvet.

Csend van. Az ércelefántok elvonultak a patak felé. A patak mára egy szélesen hömpölygő folyammá dagadt. Amióta nem öntözik az ültetvényeket, a mocsár szintje is megemelkedett. Alig találtam oda arra a bizonyos helyre. (A kabinhoz.) Mindenfelé források törtek ki a földből. A reptérre ve-zető utat is három helyen átvágta a víz.

Holnap délelőtt befejezem a könyvet, este meg elmegyek Carloshoz a kocsmá-ba. Kikérdezem erről-arról. Talán még a könyvet is szóba hozom. Lehet, hogy azokról a dolgokról már nem is kell hall-gatni. Évek óta nem érkezett erre a boly-góra senki. Az űrkikötő csendes, mint egy omladozó kripta. Talán az is. Néha

feltá-mad bennem valamiféle remény, ha az égen elszáguld egy csillogó vagy vöröslő pont, vagy váratlanul feldübörög valami a levegőben. Olyankor beugrok a kétéltűbe, és száguldok arra, amerre tartottak. De azokról mindig az derül ki, hogy csak ron-csok, mindenféle fémkacatok. Hullanak itt, hullanak ott. Én meg eszelősen szágul-dozok a nyomukban. Talán valamelyik a

Rigel Titkából való, vagy a Bartoldi Trón-jából. Ki tudja?

Tulajdonképpen erről kellene beszélnem Carlosszal, nem az ércelefántokról és nem a könyvről (persze arról is), hanem erről a zavaró időbeli egybeesésről.

Fülemhez kaptam a kezem. Felsikoltott az ónmező. Ez az ónzaj. Ha egyszer rákezd, nem egyhamar marad abba.

Emlékszel még, mi az? Egy kis ismétlés: „Ónzaj vagy ónzörej: az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változa-ta, a fehér ón a képlékeny deformáció ha-tására létrejövő ikresedés során hallható hangokat bocsájt ki.”

Csak hogy ragadjon rád valami.

A könyvben az egyik szigonnyal átlőtt áldozat hairhani volt. Ezen törtem a fe-jem már órák óta. Mert akiket én lelőttem, egyik sem volt az. Mivel a Dorenen én vol-tam az egyetlen, már arra is gondolvol-tam, hogy nem is rólam szól, hanem egy másik hairhaniról, aki még nem érkezett meg ide, és majd engem fog lelőni. De ez persze most már képtelenségnek tűnik, de régen meg-történhetett volna.

Bekapcsoltam könyvet, azt az oldalt ke-restem, amelyiken a kém lelőtte a hairhani fickót a mocsárban. Lapozgattam előre-hátra: nem találtam. A könyv is megválto-zott volna? Itt már minden megváltozik?

(19)

19

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

Átfutottam, amit tegnap már elolvas-tam. Azon az egy dolgon kívül más furcsa-ságot nem találtam.

Mint kiderült belőle, a főhősnek, a kém-nek az volt a feladata, hogy őrizzen valamit, ami ott rejtőzik a mocsárban. Csak ennyi! No meg, hogy eltüntessen mindenkit, aki annak a titokzatos valaminek a nyomára akad. Már huszonvalahány éve azt csinál-ta, mert az volt az utolsó parancsban, amit megkapott. Várt, csak várt, és közben vé-gezte a dolgát. Nem érkezett újabb utasí-tás. Közben a meg nem nevezett bolygón mind többeknek tűnt fel, hogy önjelölt barrakudavadászok tűntek el a mocsárban.

Egy reggelen a kikötői ivóban a golyófejű kocsmáros elkapta a karját, a szemébe né-zett, és azt mondta:

– Őt ne! Megértetted?

A kém bólintott, és kisomfordált. (Ez tényleg így történt. Szó szerint! Car-los már akkor sem értett semmit.)

A hairhani egy fickóval száguldott a mo-csár felé. Közben a Hairhani griffek című katonaindulót hallgatták.

A Hairhan mindig semleges volt. És remélem, az is marad, amíg világ a világ. Évszázadok óta sikerült elkerülnünk, hogy belekeveredjünk valamelyik értelmetlen összecsapásba. Mi voltunk a legjobb elem-zők. Így aztán a hairhani zsoldosok ott vol-tak minden szektor hadseregében, kivéve a kavai flottát, mert ők robotokat használtak. (Meg is járták velük rendesen!) Mi mindig mindent tudtunk. A pontos információ ér-ték. Hol az egyik felet segítettük vele, hol a másikat. Így fenntartottuk az egyensúlyt közöttük. És ha belátták, hogy nem győz-hetnek, megkötötték a békét. Ebben a hábo-rúban is ez történt.

Számításaink azt mutatták, hogy csak egy nagy pofon kell a Xanadu–4-nek, és

máris hajlik a békére. Igaz, hogy elverték őket egymás után kétszer is, de az nem jelentett semmit, mert nem eléggé… Nem eléggé. A számítások azt mutatták, hogy ha Hardmauer a flottájával kiesne, akkor mindjárt másképp állna a helyzet. Engem küldtek.

A tábornok flottájának értelmetlennek tűnő manőverei teljesen összezavarták az ellenfeleket. Végig figyeltem a lépése-it. A számítógépek eredményei csak né-ha-néha egyeztek a valósággal. A titokban végzett valószínűségi méréseimnek adatai is időnként nevetségesen más eredménye-ket mutattak. Nem szívesen ismerem el, de Hardmauer egy zseni volt. (Illetve egy zseni most is, ha közben meg nem őrült odalent az iszapban.)

Hardmauer a számításaim szerint nem él-hette volna túl az ütközést. A műszerem szerint 99,99 százalék volt az esélye annak, hogy vége. De egy rejtett automatika lelas-sította a kabin zuhanását. A HDK régi volt, még a háború előtt gyártották, a műszaki hanyatlás előtt. Akkoriban a tervezők még ilyen esetekre is gondoltak.

Miért kell mindig, mindent megmagyaráz-ni? Hogy így, meg úgy! Miért nem elég, ha csak utalok rá? Téged érdekel még egyálta-lán ez az egész?

Én már nagyon unom.

Írtam az elején, hogy nem egy kaland-regény. Ez valós történet. Legalábbis az én valóságomban. A valóság mindig egy kicsit kopottabb, mint a képzelet, az álmokról pe-dig akkor még nem is szóltam.

Vége!

Enterrado, Hardmauer és az én informá-cióim összefonódtak (meg még

(20)

Xxx

redtek a mocsári dögök sugallatai is), de ta-lán ki lehet majd bogozni ezt-azt valahogy. Belefásultam a várakozásba. Haza szeret-nék menni végre, és megkeresni valakit, aki, amikor eljöttem a Hairhanról, azt mondta, hogy: „Ha most elmész, nem vár-lak meg.”

Tulajdonképpen nem is így mondta, ha-nem úgy, hogy: „Te, Theo! Ha most...” Érde-kes, évtizedek óta nem hallottam a nevem. Mindenki csak Cronwillnek hívott, meg hairhaninak, de Theodornak senki sem. Pedig szinte mindenki tudta, hogy az a ne-vem. Furcsa, de állítólag hasonló jelentése van, mint a Dorennek: valamiféle ajándék. Ma délelőtt a déli féltekén jártam. Setinman gépével röpködtem erre-arra. Végeztem néhány mérést. Rémisztő eredményeket kaptam. Este, miután visszaértem a terep-járóval, még elmentem a kormányzósági palotához. A műszer szerint a két szolgálat-ban lévő őr valószínűsége 63,2 és 56,7 szá-zalékot mutatott.

Több mérésre már nem jutott idő. Meg… meg nem is akartam…

Megfogadtam magamnak, hogy szépen, oldalról oldalra végigolvasom az egész könyvet. De győzött a kíváncsiságom. Mi-után kiszedtem a szűrőpatronokat az or-romból (már abból is csak egy dobozzal maradt), meg lekapartam arcomról a há-romszoros szemvédő fólia maradványait, előrepergettem a lapokat egészen az utolsó fejezetig.

A hairhani a mocsárban méricskélt vala-mit. Persze az nem derült ki, hogy vala-mit.

Furcsa, ismeretlen hangot hallott a feje felett, felnézett, és akkor rázuhant egy háló. Egy vadászháló! Olyan, amilyet a Barkanon használnak. Kétségbeesve próbált

kisza-badulni, de mind jobban belegabalyodott. És ennyi! Vége is volt. A következő oldalak üresen tátongtak, pedig volt még vagy tíz. (Talán selejtes példány?)

Egy ideig feküdtem a sötétben, és azon a vadászhálón tűnődtem, hogy jelenthet-e valamit, lehet-e valamiféle titkos, elvont jelentése. Elaludtam. Egy reccsenésre ri-adtam fel. Először azt hittem, hogy csak a szokásos éjszakai hang, a hidegben össze-húzódó fémlemezek nyekkenése, de annál sokkal hangosabb volt. Felkapcsoltam a kinti fényszórókat, és óvatosan kilestem a szoba ablakán, de nem láttam semmit sem. Visszafeküdtem.

Reggel, mivel a naptár matria narikát mutatott, rászántam magam, bepakoltam a terepjáróba a felszerelésemet, és elindultam kötelező, ellenőrző körutamra. (Már vagy négyet úgyis kihagytam!)

Amint távolodtam a háztól, egy pilla-natra hátranéztem. A tetőn egy nagy sötét foltot pillantottam meg, egy lyukat. Vissza-hajtottam, és létrán felmásztam. Először azt hittem, hogy egy becsapódott meteorit-nak vagy roncsdarabmeteorit-nak a nyoma. De nem az volt. A fémlemezen szabályos hatszög-letű nyílás éktelenkedett, mintha csak egy ércelefánt (vagy mamut?) döfte volna be az agyarával. A magasságot tekintve is az a megoldás tűnt leginkább elfogadhatónak. Ezt mégis képtelenségnek tartottam, és el-vetettem. (Csak észrevettem volna!)

Most mehetek az űrkikötőbe egy he-gesztőrobotért, dohogtam magamban, de ezt inkább későbbre halasztottam. Majd ha végzek, úgyis bemegyek Carloshoz is a kocsmába.

Feltámadt a szél, hordta az alfát. Itt-ott már a frissen emelkedett óndűnék között kanyarogtam. A szél egyre erősödött, alig láttam valamit, és valahol eltévesztettem

(21)

21

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

az irányt, nem találtam vissza az útra. Többször megálltam, kiszálltam, és a ta-lajt vizsgálgattam. Egyszer csak a lábam belecuppant a mocsárba. Lassan, szinte hangtalanul beljebb hajtottam, megláttam az ismerős fákat. A kétéltű rakodóterében elkezdtem átöltözni szkafanderbe, melyben már annyiszor lemerültem az iszapba, de akkor meghallottam a zajt. Félreismerhe-tetlen hang volt. A pörgőlegyek! Mintha a fejem fölött repkedtek volna. Kimásztam a terepjáróból, és előre ólálkodtam.

Pontosan ott, ahol a kabin rejtőzött, egy vastag sodronykötél lógott a mocsárba. Mi történik itt? A ködtől és a még mindig hulló alfától nem láttam, hogy mi tartja a fém-kötél fenti végét. A sodrony megmozdult, kiegyenesedett, és feljebb emelkedett. Az iszap mintha megrázkódott volna, bugy-borékolt, barrakudák iszkoltak szanaszét minden irányba. Négy fehér pont jelent meg felettem, melyek egy hálót tartottak. Elő-ször úgy tűnt, a barrakudák után suhannak vele, de váratlanul megfordultak, és felém tartottak. Akkor előttem háromlépésnyi-re egy világító kepesztett ki a dagonyából. A pontok megálltak felette, és elengedték a hálót. A háló ráhullott a barrakudára, és ahol hozzáért a pikkelyes páncéljához, felizzott. A világító fetrengett erre-arra, de nem menekülhetett, mind jobban bele-gabalyodott a hálóba. Nem vártam tovább, rohantam a terepjáróhoz. Szerencsémre a szél újra felerősödött, és az óndűnék pora megtöltötte a levegőt. (Persze ilyenkor nem működik semmi, se telefon, se műszer.) Majdhogynem vakon száguldottam. Csak néha találtam rá a nyomomra, melyet arra-felé menet hagytam.

Szóval itt vannak! Eljöttek Hardmauerért. Valahogy mégis ráakadtak. Kiemelik a ka-bint az iszapból, és…

Az űrkikötő felé igyekeztem. Abban re-ménykedtem, hogy Carlos majd úgyis min-denről tud. És majd csak kitalálok valamit. Valahol eltévesztettem az utat. Véletle-nül Enterrado háza felé fordultam. Mikor rájöttem, úgy döntöttem, hogy átvágok a dűnék között a terepen, ott az alfa legalább egykettőre befedi a kétéltű nyomait.

Hirtelen bukkantak elő a porból. Ott tornyosultak előttem. Majdnem beléjük hajtottam. Egy sorban vonultak, egyene-sen a ház felé. Alig lehetett látni őket a szürkeségben. Összekapaszkodva, ormá-nyukkal az előző farkát fogva haladtak. Szemüket szorosra zárt páncél fedte, a vö-rös fények azért nem világítottak. Lábaik

50% CIRKO MOZI-JEGY 9770428387007 17009 w w w.filmvilag.hu MOZI-JEGY MOZI-JEGY MOZI-JEGY 17009 17009 17009

ÚJ-HOLLYWOOD

DOYLE KAMERÁJA •JACK NICHOLSON

Aki Kaurismäki: A remény másik oldala – Cirko Film

FILMMŰVÉSZETI FOLYÓIRAT LX. ÉVFOLYAM, 09. SZÁM 2017. szeptember 490 FT / 8,60 RON

Jack Nicholson, Kaurismäki, Pasolini, Christopher Nolan (Dunkirk), Neil Gaiman (Amerikai istenek) – rebel-lis klasszikusok a szeptemberi Film-világban.

(22)

Xxx

dübörgését elnyelte a mindent beborító, vastag alfa.

Mi keresnek ezek itt?

Vártam, csak vártam, de az előttem vo-nuló fémszörnyetegek lánca csak nem ért véget. Visszatolattam, kiszálltam. Akkor már tisztán hallottam a roppanásokat, nyikorgásokat, a szétszakadó fémlemezek hangját. Az ércelefántok Enterrado házáról tépkedték a védőkupola acéltábláit.

Nem akartam vele találkozni. Mit mond-hattam volna neki?

Elszáguldottam onnan a kikötő felé. Mielőtt beléptem a kocsmába, még ki-kaptam a zsebemből a műszert, és egy pil-lantást vetettem rá. Úgy tűnt, minden rend-ben, de odabent nem találtam senkit sem.

Hová lettek?

Pedig a műszer jelzi őket. Itt van: Carlos 97,3 százalék, Cartini 34,6 százalék, de róla már úgyis tudtam, hogy csak…

– Hé! Carlos! – kiáltottam. Nem jött vá-lasz. A pultot, az asztalokat, a székeket vas-tag porréteg fedte, mintha évek óta nem is járt volna ott senki. És az a szag…

– De hát én itt voltam tegnapelőtt is! – üvöltöttem. És akkor… és akkor még rend-ben volt minden.

Újra megnéztem a műszert. Carlos va-lószínűségére még mindig 97,3 százalékot mutatott. Megkerültem a pultot, bementem a raktárba. Sejtettem, hogy mit találok. Carlos összeaszalódott teste ott feküdt a polcok között a padlón, jobb kezében egy telefont szorongatott.

A műszerre meredtem. Nem! Nem ro-molhatott el. Ott Carlos múmiája fölött újra és újra megismételtem a mérést. Min-dig ugyanazt az értéket mutatta. És akkor eszembe ötlött valami, amiről még soha nem hallottam, és még csak fel sem merült bennem soha: a műszer létezik egyáltalán?

Kapkodva, a lehetséges beállítások között ide-oda ugrálva beállítottam az egyméteres körzetben lévő tárgyakat vizsgáló üzem-módot, és mértem, majd az értéket átvál-tottam harminc centiméterre, és megint mértem, majd az egy milliméterre, és... Mindig 99,99 százalékot mutatott.

És akkor megértettem, belefutottam egy paradoxonba. Lehet, hogy egy nem léte-ző műszerrel mértem ezeket az értékeket. Vagy én nem létezem?

A műszert a falnak csaptam. Egy csatta-nást vártam, meg szétrepülő alkatrészeket, de helyette egyszerűen eltűnt, amint elérte a falat. Biztos, ami biztos alapon a falhoz léptem, és belevágtam az öklömmel. Még szerencse, hogy nem teljes erőmből!

Na tűnés innen! – villant az agyamba, és már futottam is a terepjáró felé. Már csak négy-öt méterre lehettem, amikor megpil-lantottam a négy kis világító pontot magam előtt a levegőben…

Sürget az idő! A te valószínűséged is egyre csökken. Ki sem merem írni, hogy mennyi!

Lehet, hogy mindez benne lesz abban a könyvben, amit éppen olvasol, de lehet az is, hogy csak évek múltán akad a kezedbe egy másik könyvben, vagy valamin, amit akkor majd könyvnek neveznek.

És most… És most megpróbálom ezt az egész zavaros információhalmazt rád zúdí-tani.

Doren.

Terrai idő szerint: 3066. 06. 06. 06:06, hairhani idő szerint: matrika ata, tanareta.

Theodor Cronwill

Utóirat: Nem várok választ!!!

Testvérünk! Eljött az idő. Meghoztuk döntésünket. Bár még mindig nem értjük

(23)

23

GALAKTIKA

A doreni légiók

2017. szeptember

képzelgésed lényegét, úgy határoztunk, hogy...

Ez már engem nem érdekel! Halljátok! Nem érdekel!!!!

…ÉS ÉN

Átvágtalak! Hogy téged milyen könnyű be-etetni! Azt hitted, Cronwill, az a hairhani fickó írta ezt az egészet? És elküldte neked? Ugyan!

Ne mentegetőzz! Persze! Persze! Tudom én… Sejtetted, hogy nincs vége. (El is higy-gyem?)

A helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy azt te gondolod. Az enyém legalábbis. Nem tűnt fel valami. Itt-ott egymásba csúsztak a dolgok… a programok. Némelyik meg már többször is elakadt. Ezt sem vetted észre? Figyelsz te egyáltalán?

Melyik? Melyik? Hát, például a treloni festészetet bemutató program. Azért megpróbálom valahogy összeszedni az egészet, akkor majd lehet, hogy elkül-döm. Na jó! Biztosan elkülelkül-döm. Ígérem! Tudod, hogy? Azokon a Cronwill által so-kat emlegetett réseken át. Én sem hittem volna, de léteznek. Mi is kapunk ezt-azt, csak még nem tudjuk, hogy valójában honnan.

A programokkal csak a baj van. Enterradóé még úgy, ahogy működik. Az készült el elsőnek. De a többi... Hardmaueré több-ször is elakadt. Azt biztos észre is vetted. Cronwillnek, a hairhaninak meg véletlenül elküldtem a sajátját, azt olvasgatta.

Túl sok a feladat. Nem bírom egyedül. A többiek csak keresgélnek, kutatgatnak, ami azért sokkal egyszerűbb, mint élet-ben tartani azokat, akiket eddig megta-láltunk.

Most is egy új programba kell belekez-denem. A szondák a 4 326 748. számú űr-állomáson találtak egy embert. Állítólag teljesen ép. (Persze ezek a műszerek…) És ráadásul nő. Nem fogod elhinni! Úgy hív-ják, hogy Szofi.

Mi ez a zaj már megint? Dübörög a folyo-só. Aha! Már látom. Bartoldi hadserege bo-hóckodik. Díszszemlét tartanak. Remitor vezetésével a Xanadu–4 szektor teljes meg-maradt hadserege (hat fő) elvonul a tisz-telgő Bartoldi előtt. Azon csodálkozom, hogy megállja nevetés nélkül. Úgy tűnik, képtelen tudomásul venni, hogy vége a há-borúnak: parancsokat ad, előléptetéseket és kitüntetéséket osztogat.

Na végre! Vége a cirkusznak. Egy ideig csend lesz. Vagy mégsem?

Most meg a sziréna.

Tovább majomkodnak: próbariadót tar-tanak. A kameráink kísérik minden moz-dulatukat. Ősz hajú, gyűrött képű emberek bújnak elő szobáikból, és a kijelölt harcál-láspontok felé vánszorognak. Úgy tudjuk, ennyi maradt a Xanadu–4 köztársaság had-seregéből. Nyolc ember. No meg mi (nem is tudom pontosan, hogy hányan), akik azért vagyunk itt, hogy a tervet végrehajtsuk.

Az egyik kamerán át látom, hogy Remitor a 81. számú irányítótorony felé igyekszik. Belép a liftbe, nyomkodja, csap-kodja a gombokat, de az nem indul. Hogy indulhatna? Már rég kikapcsoltuk. Túl sok áramot fogyasztott. Nekünk kell az ener-gia! Bámul felfelé a magasba, gondolkodik, aztán csak nekiindul a lépcsőn. Nyolcvan-hat emelet. Hajrá, Remitor!

A kamerákat mi szereltettük fel a ro-botokkal. Itt régen nem volt egy sem. Még a dúlás előtt sem. Végül is ez nem egy támaszpont, hanem egy kastély. Egy műbolygókastély, a Hardmauer család ősi

(24)

Xxx

fészke. Érkezésünk előtt persze ezt is ki-fosztották, néhány szintjét le is rombol-ták. Talán a mieink, talán az ellenség. Na, most én is úgy beszélek, mint az az idióta Bartoldi, mintha még lenne különbség a mi, vagyis a Xanadu–4 szektorbeliek, és ők, a hajdani ellenségeink között. Mintha még mindig tartana a háború.

A „mi” most már bennünket jelöl. Ben-nünket, akik egy gondosan elzárt helyiség-ből irányítunk mindent. Az a feladatunk, hogy felkutassuk a még élő embereket, és idehozzuk őket. Bartoldi új sereget szervez-ne, de minden jel arra mutat, hogy…

Egy lelket sem találtunk abban a tíz szektor sugarú gömbben, amit eddig átku-tattunk. (Ez persze nem igaz, de Bartoldi így tudja.)

Szerintem neki már az is nagy elég-tétel lehetne, hogy itt parancsolgathat a Hardmauerek ősi kastélyában, ahová régen, hiába volt magas rangja, magas beosztása, még csak be sem engedték volna. Mert a törvény szerint a „tábornoki hajlékok” terü-leten kívüliséget élveztek. Ez azt jelentette, hogy a családok ezekben azt csináltak, amit csak akartak. Saját törvényeik szerint élhet-tek, halhattak. A Xanadu–4 szektor köztár-saság volt, a tábornokok köztárköztár-sasága. Ezt a törvényt is ők alkották saját maguknak.

Azon is csodálkozom, hogy Bartoldi még ennyi év után sem léptette elő saját magát, pedig megtehette volna. Megmaradt ezre-desnek.

Figyeljük minden lépésüket. Tulajdon-képpen őket is őrizzük. Nem! Nem védjük, csak őrizzük. Talán még ők is jók lesznek valamire.

Én azért félek tőlük. Ennyire ostobák lennének, hogy nem jöttek rá semmire? Vagy csak nekünk, a keresőknek színész-kednek, és titokban forralnak valamit?

Elfáradtam. Pihenek egy keveset. Meg-próbálom összerakni a treloni festészetről hozzánk eljutott morzsákat. Ez mindig megnyugtat. Utána pedig alszom egy kicsit. Mert aludni nekünk is kell.

Már csak két nap. Illetve 51 óra. Az azért több mint két nap. Sokkal több.

Mi az? Mi történt? Semmi.

Csak néhány percet aludtam, de frissnek érzem magam. Ez jó alkalom arra, hogy összeszámoljam, hányan vagyunk ebben a teremben. Már többször is megpróbáltam. A többieket is kérdeztem, de persze nem válaszolt senki. Gondolatban követem a vezetékeket. Száztizennégy, száztizenöt… (Ez a mi eredeti tervünkhöz kellene.) Száz-tizenhat, száztizenhét… Azt hiszem, sem-mi értelme tovább számolni. Sokkal többen vagyunk, mint azt gondoltam. Nehéz velük. Idegesítő ez az örökös csend, ez a némaság. Csak saját magamat hallom. Én beszélek hozzájuk, de soha nem válaszol rá egyikük sem. Csak teszik, amit mondtam. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak ők is. Tudom! Már arra is gondoltam, hogy talán robotok, vagy csak egy nagy számítógép. Úgy látom, az én eredeti tervemen is változtatni kell. Na mindegy. Mi van odakint?

Úgy látom, minden rendben. Bartoldiék tovább bohóckodnak. Remitor oktatást tart a többieknek az SX23 típusú rombolók fegyverzetéről. Nevetséges. A szondáink már vagy százharminc szektort átkutat-tak, de egyetlen ép rombolót sem találátkutat-tak, az SX23-asokból pedig még roncsokat sem. Ezek a közeli szektorok viszonylag tiszták. Azok az átkozott kapszulák kipucoltak szinte mindent (és szinte mindenkit), mert milliárdszámra okádták egymásra a had-viselő felek. Az IHMK, vagyis intelligens harci mikrokapszula volt korunk

(25)

25

GALAKTIKA

2017. szeptember

gyobb találmánya. Bejutott mindenhova. Beleégett az űrhajók fémtestébe, megbújt a katonák bőre alatt vagy egy hajszálban. Ha kellett, méteres acélfalon fúrta át magát, és ment egyenesen a reaktorok felé. Mikor már nem találtak olyasmit, amit elpusztít-hattak, akkor egymás ellen fordultak, és idővel vége lett a háborúnak. Csak azok a helyek maradtak meg ebben a szektorban, ahol nem találtak elpusztítható fegyverze-tet: néhány nevesincs (számozott) bolygó, holdacska, meg négy-öt ilyen kastély, mint ez, ahol most vegetálunk.

De azért mi bizakodunk. Minden az eredeti terv szerint halad. A… a… nem is tudom, hányadik eredeti terv szerint. Mert már az „eredeti tervnek” nevezett terveket is megszámoztuk, nehogy véletle-nül összekeverjük a már előre elkészített programokat.

Bartoldi a szobájában a jelentésünket olvassa. Kinyomtattuk neki papírra. Ez is a terv része. Altatjuk az éberségét. Higgye csak azt, hogy minden rendben van!

„A Haram–2 szektorban két teljesen ép hegesztőrobotot találtunk, a KKZ–23 szek-torban három konyhai robotot, meg egy zongoristát.”

Szóval, ilyeneket kap, mint ez.

Gyorsan megírom a holnapit is, hátha elfelejtem. (Nincs nekem időm ilyen hülye-ségekre!)

„A KKZ–24 szektor átvizsgálása során a következő működőképes robotokat talál-tuk: egy reaktorszerelőt, egy konyhai robo-tot és három zongoristát.”

Zongoristából az egyik alsó szinten van vagy negyven darab. Egy időben nagy divat volt, rengeteget gyártottak. Bezzeg agyse-bészből csak két épet találtunk (és még egy roncsot). Gondosan el is rejtettük mindket-tőt egy üres víztartályba.