Gyura Barbara Vegh Istvan - A Teremto Titok

Texto

(1)

(2) Gyura Barbara - Végh István Szemem Fényeinek: Rinátnak, Nailkának (odafent a mennyben) és Csingiznek... Szeretett gyermekeimnek: Fruzsinának és Dorottyának. A teremtő titok avagy hogyan vonzottuk be Bob Proctort az életünkbe.

(3) Tartalomjegyzék István bevezető gondolatai Lépésről lépésre jutottam előre, s lettem mára egy tudatos életet élő ember. 7. 1. fejezet. Kiadja a Lifechanger Kft. Felelős kiadó: Gyura Barbara ügyvezető Pécs, 2016 A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a szerzők hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető. Nyomdai előkészítés: Grünwald Kft., Komló Nyomdai kivitelezés: Szecsox Kft., Dombóvár Felelős vezető: Csonti Zoltán ügyvezető ISBN 978-963-12-5503-4. Rinyálók kíméljenek, avagy tartozz te is a győztes csapathoz!. 13. István kiegészítése az 1. fejezethez Nem a kifogásokon kell gondolkodni. 30. 2. fejezet Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod csinálni!. 33. István kiegészítése a 2. fejezethez A fejlődésnek ára van, lemondással és kudarcokkal jár együtt. 41. 3. fejezet Jézus küldötteként érkezett hozzánk. 45. István kiegészítése a 3. fejezethez Eldöntöttem, hogy ezután csak a pozitív dolgokat vonzom az életembe. 63.

(4) István bevezető gondolatai 4. fejezet Száz millió forintot vonzottam az életünkbe. 67. István kiegészítése a 4. fejezethez Megtapasztaltam, a bajból is létezik kiút. 75. 5. fejezet Los Angeles: első találkozás a Mesterrel István kiegészítése az 5. fejezethez A kudarc is tud erőt adni és motiválni. 6. fejezet A siker titkai Bob Proctortól, személyesen István kiegészítése a 6. fejezethez Egy támogató társsal minden könnyebb. 77 84. 87 103. 7. fejezet A MATRIXx, a hely, ahol az igazán méltó célok megfogannak, világra jönnek és gondozásba vétetnek. 107. István kiegészítése a 7. fejezethez Nem leszek többé egy ember a tömegben! És tudom, hogy nyerni fogok!. 128. Utószó 131. Lépésről lépésre jutottam előre, s lettem mára egy tudatos életet élő ember Az első napom az új munkahelyemen, a Szemem Fénye Alapítványnál, majdnem az utolsó is lett. 2013 októberét írtuk, amikor Angliából hazaköltöztem. Kint megpróbáltam pénzt csinálni, és biztosítani a jó életkörülményeket a családomnak, de hatalmas kudarc lett a vége. A honvágy és a családom hiánya felemésztette az erőmet. Sikertelenséggel, keserűséggel, önbecsülés és önbizalom nélkül érkeztem haza. A házasságom romokban volt, és nem tudtam milyen munkát fogok találni. Eldöntöttem, hogy rendbe rakom az életemet. Feleségemmel és két óvodás korú kislányommal Pécsett éltünk, folyamatos viták és a pénztelenség jellemezte a mindennapjainkat. Rengeteg önéletrajzot adtam be, az árufeltöltőtől az informatikusig. Mérnök informatikusi diplomámmal dolgozni akartam. Még egy hete sem voltam itthon, amikor a Szemem Fénye Alapítványhoz behívtak állásinterjúra, egy informatikusi munkakörre. Az interjú jól sikerült, még aznap értesítettek, hogy felvettek és másnap kezdhetek. Hát mégis csak van út kifelé a gödörből! Az első nap végén mindenki elmondta, hogy mivel foglalkozott. Aznap Gyura Barbara, az alapítvány alapítója és kuratóriumának elnöke is részt vett az értekezleten. Amikor rám került a sor, megkérdezte, hogy milyen napom volt és milyen információim vannak az alapítványról? Gondolkodás nélkül adtam választ: - Sok rosszat hallottam róla. „Hol és mit?” – csattantak dühösen a kérdőszavak. Éreztem, hogy elszúrtam, és ebből a helyzetből már nem tudok jól kijönni, de válaszoltam. „A feleségem hallotta a játszótéren, hogy te még a legjobb barátnődet is kirúgtad, és itt nem igazán van pénz.” Láttam, hogy valami olyasmi lehet a fejében, hogy idejön egy fiatal az első napján és feltételezések alapján lesújtó véleményt alkot arról, amiről fogalma sincs. Tudtam, hogy itt most vége is lehet annak, ami még el sem kezdődött. Rettenetesen féltem a következményektől, 7.

(5) hiszen dolgozni akartam, és nagyon nehéz volt munkát találni. Barbara nem szólt semmit, nyelt egyet, és másnap folytathattam. A Szemem Fénye Alapítvány gyermekbeteg-szállítással és gyermekhospice-szal foglalkozik Pécsett. A szervezetet 2002-ban hozta létre Gyura Barbara. Erős, határozott és kitartó nő. Az elképzeléseit végigviszi és vannak helyzetek, amikor nem tűr ellentmondást senkitől. Korábban újságíró és vállalkozó is volt, ezért az alapítvány média megjelenéseire kiemelt figyelmet fordított és ellenőrizte a megjelent anyagokat. Én voltam a felelős minden külső kommunikációért a honlap megjelenésektől a facebook posztokig. Néhány héttel a munkába állásom után Barbara elutazott egy több napos gyermekhospice konferenciára. Éppen erre az időre esett a Bébigyász Világnapja (október 15.), ami a gyermekhospice része, és minden évben megemlékezünk róla. Ilyenkor minden külső kommunikációnk a bébigyászról szól. Amikor Barbara bejelentkezett a chat-en, iszonyúan dühös volt. Semmi nem volt rendben. A facebookon rossz posztok voltak feltöltve, a honlapanyag hibás volt, az egész nap nem arra lett felépítve, amire kellett volna. Sorolta, hogy mit és hogyan csináljak, mit akar látni, én pedig csináltam. Másfél óra alatt mindent átalakítottunk. Nem volt kellemes ez a munka, sőt néha nagyon utáltam közben. Ha van ideje, elmondja a hogyanokat és válaszol a miértekre. Ez nem ilyen helyzet volt. Most utasítások érkeztek ellentmondást nem tűrően. Többször számoltam háromig, és csináltam tovább szó nélkül. Amikor hazaértek a konferenciáról, behívott az irodájába. Negatív forgatókönyvek hada játszódott le a fejemben. Hatalmas meglepetés ért, amikor megköszönte a munkámat és felkért, hogy legyek a médiacsoport vezetője. Ez a feladat nem csak az egy újságíró vezetését jelentette, hanem több külső szakember munkájának irányítását is. Fotóriporter, grafikus, és a régió vezető napilapjának korábbi főszerkesztő helyettese is a csapatom tagja volt. Mindannyian elismert szakemberek, hosszú évek tapasztalatával a hátuk mögött. Kifogások egész sorát kezdtem el mondani, hogy miért nem vagyok rá alkalmas. Sosem voltam vezető, sosem dolgoztak a kezem alatt emberek. Hatalmas felelősségnek láttam az egészet. Barbara megnyugtatott, hogy a Bébigyász Világnapon olyan munkát produkáltam,. ami alkalmassá tesz a vezetésre, a szakmai tudást pedig meg lehet szerezni és ebben mindenki segíteni fog nekem. Vállaltam. Úgy egy éven keresztül irányítottam a médiacsoportot, amire gyakorlati tapasztalatokat szereztem az emberek irányításában. Barbarával a közös munka alatt megismertük egymást, meglátta azokat a képességeimet, amikről nekem fogalmam sem volt. És jöttek az új feladatok. A szervezet operatív vezetésére kaptam felkérést. Egyre nagyobb lett a felelősség, hiszen nagy összegekről kellett döntenem, s folyamatosan 6-8 munkatárs napi munkáját kellett irányítanom, s vállalni a felelősséget minden lépésükért. Át kellett alakítani a gondolkodásomat. Ez nem volt olyan egyszerű feladat, nagy volt a tét! Egy örök tanulsággal járó példa. Egy karácsonyi kampány teljes grafikai és médiahátteréért feleltem, ahol meg voltunk csúszva az idővel. Az utolsó napokban készült el az egyedi boríték és levél, amit 100.000 példányban akartunk kiküldeni a lakosság részére. Elkövettem azt a hibát, hogy nem rendeltem meg a levélpapírt és borítékot a megfelelő időben. Ezzel az egész kampány veszélybe került. Ha nem postázzuk legkésőbb december elején őket, akkor későn érnek a célközönséghez a levelek, s esélyünk sem lett volna arra, hogy pénze legyen belőle az alapítványnak. Megpróbáltam úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Halogattam. Nem akaródzott felelősséget vállalni a hibámért. Féltem a következményektől. Jónéhány napig nem szóltam, hogy baj van, de eljött a pillanat, amikor nem volt tovább, el kellett mondani, hogy nem állunk sehol a kampánnyal. Nem borította rám az asztalt, de nagyon mérges volt. És azonnal kezébe vette a dolgot és közösen megoldottuk a feladatot. Bár nem esett jól, de elismertem azt is, hogy jogos volt az eset lezásáraként kapott „jutalom”, az írásbeli figyelmeztetés a halogatásért, a felelősség nem vállalásáért. Ő már csak ilyen! A jó dolgokért dicséret, a rosszakért a felelősség és természetesen a következmények vállalása a következmény. Ez hozta létre azt a jelenleg is meglévő bizalmat, hogy mindent meg tudunk beszélni őszintén. Ennek kis idő múlva az lett a következménye, hogy Barbara felkért, legyek én az alapítvány ügyvezetője. Nagyon örültem neki, de szintén egy nagy ugrás volt az életemben. Ennek következménye lett, hogy a kollégámmal, akivel korábban egyenrangúak voltunk, most alá föléren-. 8. 9.

(6) deltségi viszonyba kerültünk. Az lett a vége, hogy nem igazán elegánsan távozott az alapítványtól, tele sérelmekkel. Eltelt azóta már sok idő, közel egy év. Utólag végig gondolva azt a helyzetet, ő nem tudott vagy nem akart fejlődni, én viszont meg tudtam lépni ezt a szintet. És pont ez az, amit a sikerkönyvek elmondanak és tanítanak. Ez az, amit mi is tovább akarunk adni, hogy az önismereti fejlődés, a felelősségvállalás a kulcsa mindennek. Vállaljunk felelősséget a saját döntéseinkért és sose a körülményeket okoljuk! Mindig van egy pont az események láncolatában, amikor a körülményeket meg tudjuk változtatni, olyan mértékben, hogy a céljaink elérését támogassák. Ez nekem sem volt egy egyszerű lépés! Az emberek legnagyobb része ezen a ponton bukik el, mert mindig könnyebb másokat és a körülményeket okolni a sikertelenségért. Most már tudom, hogy aki idáig eljut a fejlődésében, az sikereket fog elérni a magánéletében és a munkájában is, és amibe belekezd, azt végig is fogja csinálni. Ez volt az ára annak, hogy ebbe a pozícióba jutottam és Barbarával közös vállalkozást indítottunk. Azért mertem belevágni, hogy közös céget alapítsunk Barbarával, mert tudom, hogy milyen maximalista, indulatos, kimondja, amit gondol, nem játszik szerepet senki kedvéért, kimutatja az érzéseit. Megértettem és megtanultam együttműködni vele. Megismertem a sikerhez vezető folyamatot. Ezekben a lépésekben nem az volt az elvárása, hogy mindig mindent tökéletesen csináljak meg, hanem az, hogy mindig lépésről lépésre haladjak. Nem végeztem hibátlanul a munkámat, de mindig letettem valamit az asztalra, és ha szükséges volt javítottam. Elköteleződtem amellett, amit teszek! Sok energiát fektettem bele, hogy akár önismeretben vagy szakmai ismereteimben fejlődjek. Hetente egy-két könyvet elolvastam, képzéseken vettem részt, akár hétvégén is. Ez segített eljutni oda, ahol most vagyok. Egy teljesen tudatos életformát alakítottam ki, ami nem volt könnyű! De végül sikerült elértem a célomat, és ma együtt írjuk ezt a könyvet és együtt építjük a vállalkozásunkat.. 10.

(7) 1. fejezet. Rinyálók kíméljenek, avagy tartozz te is a győztes csapathoz! A szalagavató bálra készültünk a Leőwey Klára Gimnázium 4. c. osztályával 1989-ben, és a tarantella táncot választottuk az előadáshoz. Engem zenei hallással nem nagyon áldott meg a sors, és a mozgásom sem éppen kecses balerina jellegű, mondhatni nincs jó ritmusérzékem. Az ünnepélyes alkalomra tánctanár tanított be minket, és dizájnos, piros-fekete fodros ruhákat varrtak nekünk a nyilvános bemutatóra, ahol a szüleink és az iskola teljes plénuma előtt zajlott az előadás. A próbákon betanultam a mozdulatokat – leguggol, feláll, forog stb. –, és amikor nem ment zsigerből a mozdulatsor, akkor elég volt a tánctehetséggel jobban megáldott társaimhoz igazodni, és egy pillanat alatt felvettem a ritmust és a formációt, amit kellett. Nagy gondom sohasem volt. Eljött az előadás nagy napja! A zsúfolásig tele teremben az izgalom a tetőfokán, szülők, nagyszülők, rokonok, barátok mindenütt, és egyszer csak felcsendült a zene. A mi zenénk. A szívem a torkomban dobogott. A mai napig nem tudom mi történt. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy amíg az osztálytársaim közül a lányok mind fent állnak és felfelé nyújtják a kezüket, én lent guggolok éppen. Aztán hirtelen felug-rottam, akkor meg ők guggoltak le, és ez így ment még egy-két másodpercen keresztül. Mellettem Judit barátnőm vihogásban tört ki, amikor látta, hogy mit szerencsétlenkedek, és közben a többiek is elkezdtek nevetgélni… Nagyon kínosan éreztem magam. „Gyönyörű látvány” lehettem! Nagy nehezen sikerült alkalmazkodnom a helyzethez, visszatértem közéjük, beálltam a sorba és velük együtt ágaskodtam felfelé a levegőbe, majd nem sokkal ez után véget is ért az előadásunk. Anyám csak le13.

(8) gyintett mosolyogva, a nagymamám pedig azt mondta, hogy nagyon ügyes voltam, és nem is lehetett nagyon észrevenni, hogy mást csináltam, mint a többiek… Imádtam a nagymamámat! Tisztán emlékszem, hogy ekkor Pethő Csilla néni, az osztályfőnököm odalépett hozzám, és ezt mondta nekem: „Barbara, te aztán egy nonkonformista személyiség vagy! Ha valakire, akkor hát rád biztosan nem lehet azt mondani, hogy követed a tömeget!” Vigyorogtam, mint a tejbetök, és fogalmam sem volt arról, hogy mit jelenthet nonkonformistának lenni... Nemrég volt a 25 éves érettségi találkozónk, ahol kezembe került egy tarantella jelmezes fénykép az osztályalbumból, így megint eszembe jutottak a régi emlékek. Fogalmam sincs, hogyan csináltam, és honnan volt ennyi tehetségem ahhoz, hogy már 18 évesen kilógjak a sorból… Azóta már megnéztem az Idegen szavak szótárát, ahol ez áll a nonkonformizmusról: „Nonkonformista: A fennálló rendhez, az uralkodó nézetekhez nem alkalmazkodó, azokat el nem fogadó (személy).” Tulajdonképpen mióta az eszemet tudom, mindig az volt a mottóm, hogy nem akarok olyan lenni, mint mások. Úgy döntöttem, hogy ki akarok tűnni a tömegből, mert valami egyedi dolgot, egyedi módon akarok létrehozni és nyomot szeretnék hagyni az életben. Imádtam az irodalmat, és híres magyar költőnk, Ady Endre egyik költeménye volt akkoriban a kedvencem. Százszor elmondtam magamnak edzés közben, miközben róttam a kilométereket az utakon vagy az atlétikapályán, és éppen ki akartam köpni a tüdőmet, hogy „én nem leszek a szürkék hegedőse!” És ez rengeteg erőt adott a kitartásomhoz.. Ady Endre: Új Vizeken járok Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse, Röhögjenek a részeg evezősre. Röpülj, hajóm, Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse. Szállani, szállani, szállani egyre, Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre, Röpülj, hajóm, Szállani, szállani, szállani egyre. Új horizonok libegnek elébed, Minden percben új, félelmes az Élet, Röpülj, hajóm, Új horizonok libegnek elébed. Nem kellenek a megálmodott álmok, Új kínok, titkok, vágyak vizén járok, Röpülj, hajóm, Nem kellenek a megálmodott álmok. Én nem leszek a szürkék hegedőse, Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: Röpülj, hajóm, Én nem leszek a szürkék hegedőse. Azt hiszem, így visszagondolva a szalagavató bálra, túl sokszor ismételtem el magamban Ady igéző sorait ahhoz, hogy kitűnhessek valahogy a többiek közül. Amikor a közelmúltban Earl Nightingale, A legfurcsább titok című klasszikus önfejlesztő hangoskönyv anyagát hallgattam, a következő mondat ütötte meg a fülem: „Társadalmunkban a bátorság ellentéte nem a gyávaság, hanem a konformitás.”. 14. 15.

(9) Azt mondja Nightingale, hogy az emberek nem gondolkodnak, hanem másokat követnek. Hogy a tömeget szeretjük követni. Hogy az emberek nagy része nem tudja, miért is kel fel reggelente, miért megy el a munkahelyére minden nap, mert nincs igazán jól megfogalmazott célja, tehát azt sem tudja, hová is tart valójában, csak sodródik az árral. Ha veszünk 100 embert, akik 25 évesen ugyanolyan körülményekkel rendelkeznek, és indulnak el az életük útján, amikor még mindannyiuk szemében ott a csillogás, a lelkesedés, a kalandvágy, és mindannyian sikeresek akarnak lenni, de 65 éves korukra mégis csak egy lesz közülük gazdag, négy lesz anyagilag független, 54-nek pedig idős korára anyagi gondjai lesznek és másoktól függ a napi szükségleteinek kielégítése. Vajon mi történik út közben azzal a csillogással? Hová lesznek az álmok, a remények, a vágyak, a kalandok? Mi az oka annak, hogy az embereknek alig 5%-a éri el az annyira áhított sikert? – Az – mondja ő –, hogy nem a megfelelő csapathoz igazodunk! Hogy nem a győztes 5 százalékhoz, hanem a nem igazán sikeres 95 százalékhoz csatlakozunk, azokhoz, akik a sokaságot, a tömeget képviselik. A tömeg pedig sohasem lehet sikeres! És vajon miben különbözik ez a két csapat egymástól? Mi az oka annak, hogy oly sokan vannak, akik a könnyebbik utat választják és a tömeghez igazodnak? Hogy húszból mindössze egy ember éri el az álmait, valósítja meg a vágyait és lesz végül boldog és sikeres ember? Nightingale szerint ahhoz, hogy megértsük a különbséget, szükségünk van a siker definíciójára is, amelyet ő a következőképpen fogalmaz meg: a siker, egy arra érdemes cél folyamatos megvalósítása! Amiért oly sokan a tömeget, a 95%-ot követik, annak az az egyszerű oka – szerinte –, hogy az emberek zöme nem rendelkezik céllal, célokkal, vagy ha igen, akkor azokat nem viszi véghez, nem valósítja meg. Azért igazodnak oly sokan egymáshoz, mert azt gondolják, hogy nincsenek befolyással a történésekre, hiszen úgyis a körülmények irányítják őket, olyan dolgok formálják az életüket, amelyek megtörténnek, megesnek velük. Életüket külső erők következményének tartják. Őket hívja kívülről irányított embereknek.. Csak pár hete döbbentem rá igazán, hogy mennyi hasonló gondolkodású emberrel dolgoztam együtt én is az elmúlt évtizedek során. Több százzal. Lehet, hogy én a Jóistentől kaptam azt a tehetséget, hogy ne érezzem magam áldozatnak még annak ellenére sem, amely tragédiákat megéltem vagy megélek a mai napig. Korán felismertem, hogy felelősséggel tartozom az életemért, a döntéseimért és azért, hogy mit kezdek a körülményekkel, amelyek az életembe kerültek. Korán megáldott a sors a céltudatossággal, eltökéltséggel, és kifejlesztettem hozzá a kellő önfegyelmet és a kitartást is, amelyek újra meg újra a helyes útra tereltek. Hosszú évek óta – már több, mint 10 esztendeje –, hogy ezt tudatosan is felismertem, és az alapítványi munkámban ösztönözni, később tanítani is kezdtem erre az embereimet, beosztottaimat, és az általam kinevezett vezetőket is. A két kezemen meg tudom számolni, hogy hány emberben láttam meg egyáltalán a lehetőséget a fejlődésre, azaz a potenciális sikerorientált munkatársat. Beléjük több-kevesebb energiát is fektettem, és ösztönöztem őket arra, hogy képezzék magukat és lépjenek ki az áldozati szerepükből. Hogy tartozzanak az 5%-os, győztes csapatba! Voltak sikerélményeim is, amikor azt hittem, hogy már nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy az illető munkatárs meglépje a szintet az önismeretében és nemcsak fegyelmezett és szorgalmas, talán még elszánt is, de felelősségteli legyen a szó legteljesebb értelmében. Hogy képes legyen minden általa hozott eredményért, eredménytelenségért vagy következményért teljes mértékben felelősséget vállalni! Mégis itt buktak el a legtöbben. Sokkal könnyebb megmaradni abban a tudatban, hogy áldozatok vagyunk, és nem felelünk a sikertelenségünkért, eredménytelenségünkért és mindenről a lehetőségeink és a körülményeink tehetnek. Sokkal könnyebb negatívan gondolkodni, másokra mutogatni, mint proaktívan, pozitívan, hittel! Ezért is tartoznak 95%-ban a sokasághoz. Napoleon Hill klasszikus önfejlesztő könyvében, a Gondolkodj és Gazdagodj!-ban 55 híres alibit sorol fel, amely kifogásokkal az emberek megmagyarázzák (még önmaguknak is) a saját kudarcukat. Azt mondja Hill, hogy a sikertelen emberek jól „ismerik” a kudarc valamennyi okát,. 16. 17.

(10) és betonbiztos mentségeik vannak, amelyekkel megmagyarázzák a teljesítményük elmaradását. Csak néhány az alibik közül: – Ha nem lenne feleségem és családom… – Ha lenne befolyásom… – Ha lenne pénzem… – Ha lenne időm… – Ha megértenének… – Ha kicsit mások lennének a körülmények… – Ha kaptam volna egy esélyt… – Ha fiatalabb lennék… – Ha gazdagnak születtem volna… – Ha megtehetném, amit akarok… – Ha olyan tehetséges lennék, mint egyesek… – Ha nem kéne a háztartással és a gyerekekkel foglalkoznom… – Ha a főnök tudna értékelni engem… – Ha szabad volnék… – Ha nem lennék ilyen kövér… – Ha csak egyszer mázlim lenne… – Ha ki tudnék vergődni az adósságok alól… – Ha nem volna ellenem mindenki… – Ha nem volna ennyi gondom… – Ha nem kellene ilyen keményen dolgoznom… – Ha nem lenne „múltam”… – Ha lenne egy saját vállalkozásom… – Ha – és ez a legnagyobb „ha” –, volna bennem annyi bátorság, hogy olyannak lássam magamat, amilyen valójában vagyok, megtalálnám, hogy mi a baj velem, és helyrehoznám, akkor lenne esélyem hasznomra fordítani a tévedéseimet, és tanulni mások tapasztalataiból, mert tudom, hogy valami nincs rendben velem, különben most ott lennék, ahol akkor tartanék, ha több időt fordítottam volna a gyengéim elemzésére és kevesebbet a kifogások keresésére. (Részlet Napoleon Hill: Gondolkodj és Gazdagodj! című könyvéből) Ó, hány meg hány szívemnek egykor kedves ember esett bele ebbe a csapdába! Minden törekvésem ellenére sem tudtam rajtuk segíteni,. mert olyan erős volt bennük a félelem, és olyan erős volt az a paradigma, amely meggátolta őket a tudatos fejlődés elérésében, a sikerre vezető észjárás elsajátításában, hogy mind-mind a könnyebbiknek tűnő, amúgy persze korántsem könnyebb utat választották. Persze, hogy vonzóbb a könnyebbik út, a másokra mutogatás, a kifogáskeresés. Sokkal, de sokkal kellemesebb a saját magunknak való hazudozás bűvkörében élni, másokra irigykedni, gyűlölködni, mint leszállni önmagunk mélyére, megkeresni a gyökerét a hitrendszerünkben lévő akadályoknak és kemény, szívós munkával, „vérrel és verítékkel”, a magunk érdekében tett erőfeszítéseket meghozva, kijönni a sötét tudatlanságból és felépíteni egy tudatos és sikeres életet. Akkoriban sokat szomorkodtam az elvesztésük miatt. Ma már tudom, hogy ennél többet nem tehettem értük. Nyilván, évről évre én is egyre több tapasztalatot szereztem, és képzettebb segítő, végül hivatalos lifecoach is lettem, és ez még nem a végső célom mások tanításában. Az én akaratom azonban nem elég ahhoz, hogy valakit megváltoztassak, ha ezt a transzformációt ő nem akarja igazán. Mert az átváltozás kulcsa, mindenki esetében, önnön magában rejtőzik. Mi senkit sem változtathatunk meg, csak az élet alapelveinek megfelelően megmutathatjuk a lehetséges forgatókönyveket. Ezzel ösztönözhetjük, hogy megcsinálja. A többi azonban rajta múlik. Volt olyan kollégám, aki ott bukta el, hogy nem volt hajlandó semmilyen plusz áldozatot hozni a céljaiért. Csak presztízsben és pénzben vágyott többre. Délután 4 óra 20 perckor – a munkaidő végén, vezetői beosztása ellenére –, kikapcsolta a telefonját, mondván, hogy ő innentől azt csinál, amit akar. Ez már az ő szabadideje. Persze, azt csinált, amit akart, de egy tapodtat sem haladt a fejlődés ösvényén. Sőt! Bob Proctor tanításai óta tudjuk, hogy ha valaki nem halad előre, akkor az visszafejlődik, mert olyan, hogy stagnálás, olyan nincs. Fejlődés van, vagy hanyatlás. És ez tökéletesen igaz volt az illetőre. Évről évre, hónapról hónapra gyengébben muzsikált, és én nem értettem akkoriban, hogy miért. Ma már tudom. Elmulasztotta hozzátenni a napi fejlődésadagját. A kitartását, a céltudatosságát. De őrá még később visszatérek. Oly kevesen hajlandóak megtenni ezt a befektetést, és félretenni a kellemes, gyakran semmittevős programokat, időtöltéseket és helyette. 18. 19.

(11) önmagukat képezni, olvasni, hangoskönyvet hallgatni, meditálni és végül megcselekedni azt, amit a célja elérése érdekében szükséges lenne. Amikor belevágtam abba, hogy komolyan fejlesszem magam, tudatos döntéssel eltettem a fiók mélyére a televízió távirányítóit. Helyettük könyvekkel és feladatsorokkal, CD-kel veszem körbe magam, így ha nem a youtube videókat hallgatom, akkor olvasok vagy hangoskönyvek tartalmait hallgatom, illetve angol nyelvű anyagokkal időzöm, hogy mielőbb megtanuljak angolul. Naponta 3-4, de van, hogy 6-8 órát is hallgatom az angol nyelvű szemináriumokat, közben szótárazok és figyelek. Soha nem tanultam korábban az iskolában angolul. Orosz és olasz nyelvet beszélek. De hiszem azt, hogy egy nyelv hiánya nem jelenthet számomra akadályt abban, hogy elérjem a kitűzött célomat! Azért teszem mindezt, mert ezt választottam! E mellett döntöttem! Nemrég felmondtunk négy embernek is az alapítványnál. Az ötödik magától ment el… Ilyenkor rossz a hangulatunk néhány napig, hiszen együtt dolgoztunk velük éveken át, mégis megkönnyebbülés is az elválás. És ez mindig annak a jele, hogy ők nem tartoztak igazán közénk. Mind a négyen rendes emberek voltak. Amolyan zsoldosok. Bejöttek reggel háromnegyed 8-ra, időben – na jó, néha volt, hogy csak az utolsó pillanatban estek be az irodába –, aztán elkezdték a többnyire alibi munkát. Azt mind a négyen jó hangulatban, csapatszellemben és odaadóan tolták, legalábbis a látszata mindig megvolt, az eredmények azonban messze elmaradtak az elvártaktól. Hónapokig hitegettek minket és önmagukat is arról, hogy a körülmények foglyai, és a szorongás, a stressz, az idő szűke és persze a főnökeik vagy egyszerűen a megszólított emberek tehetnek arról, hogy a projektjeik sikertelenek lettek végül. A charity bálra két jegyet adtunk el, a Direct Mail kampány veszteséggel zárult, a Mikulásfutásra alig páran regisztráltak, az új kampánytervünk, az Itt és Most, pedig úgy készült, mint a Luca széke. Annál is rosszabbul, mert még e könyv írásakor sincsen teljesen készen. A Magyar Gyermekhospice Barátai, az új nemzetközi projektünk logója nem tükrözte sem a magyarságot, sem a gyermekhospice-t, az újságíró munkatársunk által felvett interjú pedig nem készült el már az újra megadott időpontra sem. Ők mégsem érezték felelősnek magukat.. Mi lehetett a baj? Semmi! Csak ők is mind ahhoz a tömeghez tartoztak, akik megelégedtek azzal, amit nyújtottak, és a körülményeket okolták a sikertelenségükért. A döntő érv és bizalmi törés számomra – amely végül az elváláshoz vezet –, mégis általában az a pillanat, amikor valaki elkezdi a rinyálást, hisztizik és panaszáradattal jön elő, hogy neki milyen rossz is a dolga. A legtöbbször ekkorra már az illető kikészült, stresszes, vagy influenzás, esetleg gyomorrontása van. „Nagyon beteg”, lázas, sőt 42 fokos láza van, az ügyeletet hívja ki, mert ő már járni sem tud… Orvosi vagy szülői javaslatra otthon marad – „az orvosom kiírt egy hétre” –, kihagyja a képzéseket, akár még egy külföldi utat is lemond, hiszen ő olyan gyenge, majdnem összeesik, imbolyog és különben is, ahhoz is túl beteg, hogy tájékoztatást adjon az állapotáról…. Ki látott már olyan háziorvost, aki nem írja ki, minimum egy hétre a hozzá bejelentkező, magát halálosan betegnek jelentő páciensét? És ezt minden alkalommal megpróbálják eljátszani velem. Na, ilyenkor szoktam azt mondani, hogy elég! Hogy a rinyálók kíméljenek! Mert ők a lúzerek, akikből sosem lesznek nyertesek, hiszen ők a vesztes csapat mellett kötelezték el magukat. A „könnyebbik” útra léptek. Ez alkalommal vezetőtársam, István mondta ki előbb, hogy szabaduljunk meg a tehertől… Mert nincs szükségünk erre a vesztes hozzáállásra! Büszke vagyok a nonkonformizmusomra és a maximalizmusomra! Hálás vagyok a sorsnak, hogy megáldott a többre vágyás és a kitűnni vágyás képességével! És céljaim érdekében sosem féltem „vért és verítéket” áldozni. Tudom, hogy megszállott vagyok! Megszállott önfejlesztő. Most, hogy újra eltökéltem magam a professzionális önfejlesztés mellett, akár napi 8-10 órát is képes vagyok erre szánni. Nem számít, hogy éjszaka van, hajnal, vagy délután… Hogy szombat, vasárnap vagy ünnepnap. Csinálom, és tudom, hogy meglesz az eredménye! Nem is lehet másképp! Aki pedig nem hajlandó áldozatokat hozni és képezni magát, azzal nem tudok együttműködni hosszú távon. Mert ők, a 95%-os tömeget erősítik. Ők nem az én embereim!. 20. 21.

(12) A megfutamodás jelei Ami megkülönböztet engem azoktól, akik örökre feladják – vagy csak késleltetik a céljaik elérését –, az konkrétan tetten érhető. Leginkább a kitartás, az állhatatosság és a tudatosság az, amivel ezt jellemezni tudnám. Ahhoz, hogy elérjem hőn áhított célomat, kifejlesztettem magamban egy olyan belső erőt, amely szükséges a következetes kitartásomhoz és ahhoz, hogy át tudjak lendülni az utamba sodródó akadályokon. Ez tesz alkalmassá arra, hogy képes legyek átlépni azon a ponton, ahol az átlagember feladja. Számtalan személyes példát tudok felhozni, akár a közelmúltból ezekre a helyzetekre. Mindegy, hogy éppen Tamásnak, Gábornak, Norbinak, Zsuzsinak, Évának, Zolinak, Ramónának, Bálintnak, Dórinak, Ritának, Krisztinának, Katinak, Zsófinak, Rékának, Lacinak, Ibolyának vagy Viktóriának nevezem őket. Hívhatnám őket bárhogyan! A példa általános és örök érvényű. Éppen olyan, mint a természet egyik fontos törvénye, mégpedig az aratásé. Már a Biblia is felhívja a figyelmünket arra az alapvetésre, hogy ki mint vet, úgy arat! „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg; mert amit vet az ember, azt aratándja is.” Ezekben a személyekben az volt a közös, hogy ők csak az aratásra vágytak. De arra derekasan! Úgy vélték, hogy ők már elég erőfeszítést tettek meg ahhoz, hogy lefölözzék az elismeréseket és a jutalmakat, és élvezzék azokat a sikereket, amiket az élet tartogat a számukra. Egy dolgot azonban figyelmen kívül hagytak, hogy a kis erőfeszítések, csak a kis sikerhez vezethetnek, és minél nagyobb elismerésre és sikerre, gazdagságra, hírnévre vágyik valaki, annál nagyobb erőfeszítéseket szükséges hozzá megtennie. Newton törvénye a hatás-ellenhatásról magyarázatul szolgálhat erre a premisszára is, hisz olyan egyszerű és oly magától értetődő. Nem kell hozzá különösebb intelligencia. Amilyen magasságot akarunk elérni, annak megfelelő szintű és súlyú erőfeszítést kell belepakolnunk, ahhoz, hogy az meglegyen. Másképp egyszerűen nem működik. Hogyan is képzelheti bárki, hogy minimális erőfeszítésekkel maximális sikerélményben és eredményekben lesz része?. Vagy, hogyan is várhatod azt, ha megelégedsz a közepes vagy gyenge teljesítményeddel, akkor a szuper teljesítményt megillető figyelmet, bért és bánásmódot nyerhetsz el? Ezek a dolgok ellentmondanak egymásnak. A korábban már említett felsővezető beosztású kollégám , aki ragaszkodott ahhoz, hogy minden hétköznap 16 óra 20 perckor – a munkaideje végén –, valamint teljes hétvégére is kikapcsolja a mobiltelefonját, úgy vélte, hogy ez neki megjár. A szabad ideje nem a fizetett munkaideje. Tényleg nem az volt! Viszont használhatta volna arra is az értékes szabadidejét, kutyasétáltatás, bambulás és meccsnézés helyett, hogy könyveket olvas, célokat állít fel, és kiváló vezető szakemberré képezi magát. Amikor ezt javasoltam neki, majd a fejlődésben való megrekedésekor számon kértem tőle , teljesen fel volt háborodva, mondván, hogy neki a munkájáért jár a vezetői fizetése, hiszen ő ebben a pozícióban dolgozik és mindegy, hogy hogyan teljesít. Az eredményei hosszú távon azonban nem őt igazolták, hiszen nem tudott felmutatni többet, ami értékesebbé, különbbé tette volna az ő munkáját a sima beosztottakénál. Kapott motivációt. Céges autót, telefont és magasabb munkabért. Külföldi szakmai utakat, vezetőképzést és konferenciák látogatásának a lehetőségét. A négy év alatt háromszor elküldhettem volna hozzáállásbeli problémák miatt, mégis azt hittem, csak egy újabb kis segítségre van szüksége ahhoz, hogy meglóduljon, hogy akarjon, hogy ambíciója legyen és tegyen végre valamit a saját önfejlesztése érdekében. Az utolsó hónapokban legnagyobb döbbenetemre elkezdett komolyan, szinte ijesztő mértékben visszafejlődni. A regressziója a feladatok önálló elvégzésében olyan nagy mértékű volt, hogy folyamatosan kudarcokkal kellett szembesülnie. Nem tudott már megírni egy frappáns kérelemlevelet, egy korrekt jelentést, nem tudott összeállítani egy pályázati anyagot vagy egy érdekes PPT-t sem, és végül a kongresszusunk szervezésébe is teljesen belefulladt. Ma már tudom, hogy aki nem fejlődik, az nem is stagnál. Mert nincs olyan, hogy valaki megáll a fejlődésben. Bob Proctortól hallottam, hogy aki nem fejlődik, az hanyatlik! És ez totál így volt a kollégámnál is. Sokat olvastam és tanultam a komplexitás plafonról. Tudom, hogy igazam volt abban, hogy fejlesztenie kellett volna magát az alábbi öt. 22. 23.

(13) területen: tudás, készségek, attitűd, szokások és emberek, akikkel körülveszi magát. Mindehhez egy sikeres észjárásra lett volna szüksége, amit pedig a tudatos és rendszeres önképzés adhat meg nekünk. Mivel ő elérte a saját ún. komplexitás plafonját, csak és kizárólag ezen területek megújításával tudott volna egy újabb szintet megugorni. De mivel ezt túl nehéznek találta, végül meghátrált a kihívás elől. Mik voltak ennek közvetlenül is az előjelei?(Néhány példa a teljesség igénye nélkül) 1. tudatosan csökkentett kommunikáció és jelenlét, hogy kivonja magát az ösztönző hatásom, befolyásom alól 2. minimális együtt töltött idő a munkahelyen, hivatalos, diplomatikus, tartózkodó kapcsolat 3. az érzelmi szálak fokozatos elvágása, minden kedves emberi gesztus mellőzése, apró ajándékok visszautasítása vagy az irodában felejtése 4. sok alibi a munkában, szörfözés a neten, a fontosság érzetének keltése 5. sóhajok, utolsó pillanatokban történő beesés, vagy késés az irodában 6. dohányzás, gyakori wc-re járás, evészavar 7. minden beszélgetés, kezdeményezés visszautasítása, főleg kifogásokkal alátámasztva 8. áldozati szerepben való tündöklés, és ennek a mártíromságnak a kinyilvánítása minél több embernek 9. hazudozás másnak, önbecsapás 10. elrohanás munkaidő végén 11. csapkodás, hiszti 12. váratlan szabik (gyakran állásinterjúk miatt) 13. betegségek, álbetegségek, orvoshoz menés 14. a feladatok el nem végzése, halogatása 15. üldözési mánia, gyanakvás („minden rossz, bármit is csinálok, csak rossz lehetek”) 16. zavaros és sunyi kommunikáció, kitérő válaszok a kérdésekre 17. elérhetetlenség minden szempontból 18. telefon fel nem vétele, vissza nem hívás (ez gyakorlatilag mindig megelőzi a távozás, lelépés napját). 19. nincs válasz az emailekre, vagy csak hébe-hóba 20. mások manipulálása, hogy tartsanak vele, mert így nem érzi azt, hogy vele lenne a baj ( „látjátok, nem én vagyok a hülye, ők a rosszak”) 21. lojalitási problémák 22. a körülményekben való folyamatos hibakeresés 23. téves önértékelés (pozitív és/vagy negatív irányba) 24. kitartás hiánya 25. semmilyen munkaidőn kívüli elfoglaltságra nem hajlandó, még pénzért sem 26. nem néz a másik szemébe, vakarózik 27. elpakol, kiüríti az íróasztalát (készül a távozásra) 28. aki nem sajnálja eléggé, mint áldozatot, és nem ad neki igazat, azzal megszakítja vagy elmérgesíti a kapcsolatot 29. hirtelen telefonszámot, emailcímet cserél, és elfelejti közölni 30. visszakéri, ha valamit neked kölcsön adott, de ő már ugyanezt nem teszi meg, hogy visszahozza neked 31. elkezdi önmagának a racionális hazudozást, hogy azt higgye, jól döntött, olykor magában, félhangosan beszél 32. egy másik tanfolyamra, képzésre való jelentkezés, vagy egy új önképző könyv hirtelen megvásárlása, azaz mindig egy újabb és szimpatikusabb, ügyeletes guru keresése, önhitegetés 33. fizetési előleget kér 34. másokkal beszéli meg a munkahelyi problémákat 35. veled kezd el foglalkozni önmaga helyett 36. kritizálja a döntéseidet 37. pletykálkodni kezd, hogy megerősítést szerezzen a gyarló gondolataihoz valakitől 38. intrikákat sző 39. irigység lesz úrrá rajta 40. váratlanul tanácsokat kezd el osztogatni 41. az emailjei, sms-ei nagyon rövidek, érzelem mentesek 42. elkezd maga mellé állítani befolyásolható embereket, akik megerősítik abban, amit gondol 43. nem kíváncsi a tervekre, stratégiákra, új projektekre 44. nem arra megy munka után, amerre te. 24. 25.

(14) 45. elkezdi elhomályosítani mindazt a sok jó dolgot, pozitívumot, amit kapott tőled vagy tanult nálad 46. nem jelentkezik a szabadság vagy táppénz alatt 47. más dolgokkal kezd el aktívan foglalkozni a saját feladatai helyett (általában szintekkel a képességei alattiakkal) 48. nem csinálja meg a nem kötelező, csak javasolt vagy szorgalmi feladatokat 49. elkezd személyeskedni, és téged bántani (legjobb védekezés a támadás) 50. a saját hitét, hitvallását is sutba dobja vagy kifordítja, hogy igazolást kaphasson általa. Ugye milyen sokan éltek már meg hasonló helyzetet? Ritkán van olyan, hogy egy ember tudatosan készül szakítani veled, de hónapokig még elevickél és kihasznál, mert addig is szüksége van vagy a pénzedre, vagy a kapcsolatra, vagy időre, mert még nem talált rá az új munkájára. Ezek az emberek nem rendelkeznek az alapvető tisztességes jellemvonásokkal sem, ők azok, akik sunyik, számítók, másokat kihasználók, mások hátán élősködők, akik nem nyíltak, nem egyenesek, nincs helyes iránytűjük, azaz nem jelez rendesen a lelkiismeretük. Nem hibáztatom őket, mert általában alapvetően híján vannak az érzelmi intelligenciának, vagy csak nagyon alacsony szinten rendelkeznek vele. Tele vannak belső kételyekkel, félelemmel, szorongásokkal, fóbiákkal, függőségekkel, önismereti problémákkal, amelyek később – az átmeneti sikerélmény és felszabadulásuk után –, jóval nagyobb kudarcokhoz vezetnek majd, hiszen rádöbbennek, hogy semmit sem oldottak meg, csak elmenekültek egy kihívás elől. Az emberek többsége azonban nem ilyen sunyi, és nem is számító. Egyszerűen csak a 95%-ba tartozik, a rossz csapathoz igazodott, és nem tanulta meg, nem látta a példáját annak, hogy miként lehetne átlépnie a saját korlátait. Elmenekül, hogy ne szenvedjen, ne fájjon, ne érezzen inkább semmit! Pedig, ha tudnák azt, hogy már majdnem kihajtott az általuk elültetett mag, hogy már majdnem kiserkent a földből, már kapirgálja a felszínt! Hogy vannak módszerek és szokások, amelyek segítenek nekik elérni az áhított sikereket mind a munkájukban, mind a magánéletükben.. – Nehéz? – Nehéz! – Kemény? – Kemény! – „Vérrel és verítékkel jár?” – „Vérrel és verítékkel jár!” – Megéri? – Megéri! Pont annyi erőfeszítéssel jár, amekkora sikert szeretnél elérni általa! Ahogy mondtam, minden áldozatvállalásod egyenesen arányos a következményekkel! Azaz, ha kis sikert akarsz elérni, kevés energiát fektess bele, ha nagyot, akkor viszont sokat! És minél előbb megteszed, annál hamarabb eléred a célodat! Látod? Ilyen egyszerű. Általában, a feladásnak nemcsak előjelei, de egy utolsó, mindent eldöntő csepp, egy kiváltó okozója is van. Nézzünk erre is néhány példát! Mikor vagy miért döntünk úgy, hogy elegünk van és feladjuk? 1. ha a panaszkodásom értő fülekre és vigasztaló partnerekre talál (családi vagy baráti körben megerősítenek) 2. ha megerősítést kapok abban, hogy ez nekem tényleg rossz 3. ha elmondják nekem, hogy mi előnyöm származik majd az új helyzetből 4. ha kihasználják zavarodottságunkat és maguknak kedvezőbb feltételt érnek el az új helyzettel a minket befolyásolni szándékozók (pl. legalább nem lesz okosabb és képzettebb, mint én vagy legalább több időt tölt el majd velem vagy a gyerekekkel) 5. ha valakit váratlanul kineveznek egy pozícióra, és nem mi leszünk azok 6. ha ultimátumot kapunk, hogy változtassunk a dolgokon 7. ha írásbeli figyelmeztetést kapunk, mert a hibáinknak következménye van 8. ha negatív kritikát kapunk 9. ha nem kapunk annyi dicséretet, mint vártuk 10. ha mást viszont megdicsérnek a jó munkájáért 11. ha nem tudunk segítséget kérni, mert az cikis. 26. 27.

(15) 12. ha érezzük, hogy nem tudjuk megoldani a helyzetet, de nem akarjuk ezt belátni 13. ha túlóráznunk kell 14. ha le kell mondani egy jó kis szabadidős programról 15. ha nem tudunk priorizálni, azaz fontossági sorrendet felállítani az életünkben 16. ha rosszul priorizálunk 17. ha nem tudjuk jól beosztani az időnket 18. ha nem tudunk jól tervezni 19. ha nem tudunk elég kreatívak lenni 20. ha „nem szeretem” feladatot kell csinálnunk 21. ha valaki jobb nálam a csoportban 22. ha nem tudok kommunikálni 23. ha imádok alibizni, de erre rájönnek 24. ha szeretem eltitkolni a problémákat és a szőnyeg alá söpörni 25. ha nem tudok asszertív lenni 26. ha nem tudok konfliktust kezelni 27. ha nem akarok felkelni reggelente 28. ha nem értek ahhoz, amit csinálok 29. ha nem én vagyok a főnök kedvence 30. ha valami sérti az érdekeimet 31. ha nem akarok megfelelni, többet, jobbat nyújtani vagy fejlődni 32. ha meg vagyok elégedve az alacsony szintű teljesítményemmel 33. ha lusta vagyok 34. ha nem tudok csapatban dolgozni 35. ha képtelen vagyok megosztani érzéseimet és tárgyaimat másokkal 36. ha személyes sérelemnek veszek minden megnyilvánulást 37. ha irigy vagyok 38. ha félek a sikertől 39. ha félek a kudarctól 40. ha imádok áldozat lenni. 28. Hat ember átlaga vagy Brian Tracy-től származik a mondás, hogy annak a hat embernek vagy az átlaga, akivel a legtöbb idődet töltöd! Amikor ezt a mondatot először hallottam, megdöbbentem, majd elgondolkodtam a jelentésén. Különös A-HA élmény volt ez a számomra! Mert, hogy ez mennyire igaz! Hiszen azokkal beszélem meg a gondjaimat, azoknak panaszkodom, azoktól kérek tanácsot, akikkel a legtöbb időt vagyok együtt. Hát ezért van az, hogy rossz megerősítéseket kapunk, amikor azokra hallgatunk, akik maguk is a 95%-os tömeghez, a sikertelenekhez tartoznak. Mert ha tőlük kérsz tanácsot, tőlük kapsz – téged is megerősítő, általad elvárt –, véleményt, és ők bizony nem fognak arra sarkallni, hogy haladd meg a komplexitás plafonodat és lépj eggyel tovább! Amióta ennek a bölcs mondásnak a tudatában vagyok, még jobban megválogatom, hogy kivel töltöm az időmet. A szeretteimen kívül csak két barátom és olyan emberek jöhetnek szóba hosszabb időtartamú együttlétre, akik hasonlóképpen jövőorientáltak, pozitív hittel rendelkeznek, megoldásközpontúak, mint én. A panaszkodó, örökké negatív, megkeseredett és másokra mutogató emberekre nem szánom többé az értékes időmet. Hiszen az időnk megállíthatatlanul múlik és fogy. Nem tudunk tenni ellene semmit. Miért is vesztegetném tehát olyanokra, akik nem elég tökösek ahhoz, hogy beleálljanak a pofonokba és szembe nézzenek saját hibáikkal és erőfeszítéseket téve, új szokások kialakításával engem is győzelemre serkentenének? Nincs szükségem a rinyálókra! Hálát adok a Jóistennek újra, hogy megszabadított tőlük, magamnak meg azért vagyok hálás, mert mindent megtettem azért, hogy példát és utat mutassak nekik. Képzéseket és sok-sok beszélgetést tartottam nekik, amikből én is fejlődtem, tanultam és több lettem általa. Tudom, ha te olvasod ezt a könyvet, akkor az 5%-ba tartozol! Ne hagyd magad eltántorítani a céljaidtól! Olvasd tovább és alkalmazd a benne leírt tanácsokat, törvényszerűségeket és a tudást, amelyet más sikeres emberektől gyűjtöttünk csokorba a számodra! Gyerünk! Harcra fel, avagy tartozz te is a győztes csapathoz! 29.

(16) Volt egy fiatal srác az egyetemen. Sok mindenben hasonlított a társaira. Többnyire bejárt az órákra, ha már ott volt, jegyzetelt, figyelt. Persze voltak esetek, amikor könnyebb volt az ágyban heverni, és nem csinálni semmit. Ugyanúgy beállt a sorba, és „elbújt” a tömegben, mint sokan mások. Mindig a hátsó sorban ült le, hogy még csak véletlenül se kérdezzen tőle a tanár. Tele volt félelmekkel, és otthonról hozott paradigmákkal. Konformista, átlagos srác volt egy tulajdonságát kivéve. Többre akarta vinni, mint a többiek! Ez a srác voltam én. Nem tudtam, mit akarok igazán, és azt a valamit hogyan lehet megcsinálni. Ez egészen addig így volt, míg meg nem találtam a célomat. Ez segített át a nehézségeken. Sok mindennel foglalkoztam már életem során, sok mindent kipróbáltam hosszabb-rövidebb ideig, de valójában a kitartásomnak köszönhettem az eredményeimet. Nem voltam olyan szerencsés, mint Barbara, aki már fiatalon ráébredt arra, hogy felelősségvállalás nélkül nem lehet sikeres az ember. Már tudom, és tapasztalom, hogy tanulható a felelősségvállalás! Barbara folyamatosan tükröt tartott nekem, és néha tart most is, hogy vegyem észre a hibáimat. Okuljak belőlük, és legközelebb csináljam másképpen! Íme egy példa, hogy miért nem képesek rá sokan. Egy pénteki napon ígéretet tettem Barbarának, hogy elküldöm neki a kért jelentést szombaton 10 óráig. Ezt csak délután csináltam meg, így kicsúsztam a határidőből. Ugye ezek az egyértelmű tények. A Miért nem tartottad be, amit mondtál? kérdésre néhány kifogással feleltem. Későn keltem, utána a gyermekeimnek adtam reggelit, játszottam velük, és elmentünk a családdal a városba sétálni, mert ők ezt akarták. Ha megszámolom, négy kifogást sikerült egy mondatban leírnom, és az utolsónál még a felelősséget is átnyomtam másokra. Bár igazat mondtam, de mindvégig a körülményeket és másokat okoltam, a saját hibáim eszembe sem jutottak.. Nézzük meg sorban, hogy melyik kifogás mit is jelent valójában. – későn keltem – nem akartam korán kelni – a gyermekeimnek adtam reggelit – ez nem lehet kifogás semmire, hiszen tervezhető. A gyerekek a legtöbb esetben hétvégén 8-9 között reggeliznek. Ha valamit meg akarsz csinálni, akkor vagy előtte, vagy utána megteheted. – Játszottam a gyermekeimmel – ezt a szülők sokat használják. Természetesen kell játszani! Szükségük van rá a gyerekeknek és a szülőknek is, hogy minőségi időt töltsenek el egymással. Gondoljuk csak végig, ki dönti el, hogy mikor játszunk? A gyermek vagy a szülő? Ha a gyermek, akkor 24 órában leshetjük a kívánságaikat. De ha mi, felnőttek döntünk, akkor a gyerekek alkalmazkodnak hozzá. Ebben van a mi felelősségünk. – Elmentünk a családdal sétálni, mert ők ezt akarták. – Ez az egyik kedvencem. Kicsit sarkítva a mondatot így hangozna. Én dolgoztam volna, de lánccal rángattak magukkal a városba sétálni. Ez nem volt kötelező, senki nem kényszerített rá. Ha dolgozni akarsz, akkor dolgozol, ha sétálsz a városban, akkor azt akarod. Ez ilyen egyszerű. Vannak helyzetek, amikor tudni kell „nem”-et mondani. Mit lehetett volna tenni ebben a helyzetben, hogy vállaljam a felelősséget és a következményeket is? Már tudom, hogy a körülményeket nem okolhatom, sem másokat az én hibáimért, aminek ebben az esetben a legjobb módja egy rövid levél megírása lett volna, még a határidő lejárta előtt. „Barbara, nem keltem fel reggel időben, ezért a korábban megbeszéltekhez képest, 17 órára küldeném el a jelentésemet, mivel a családommal szeretném tölteni a mai napot. Köszönöm!” Az első lépés a siker felé, hogy gondolkodj! Mik a tények, hol hibáztam, mit tudok még tenni, és reálisan milyen határidővel tudom javítani a hibát? Ez elsőre nehéz, és időigényes feladat. Folyton figyelni arra, amit mondanak neked, és nem azonnal reagálni, hanem megállni egy pillanatra és a céljaidat szem előtt tartva megadni a szükséges választ. Még mindig van olyan helyzet, amikor leírom a kifogást. Hazudok vele saját magamnak, majd elküldés előtt elolvasom és törlöm az egészet. Tetten értem és vállalom a felelősséget a hibáért. Ha az ember megérti és alkalmazza a felelős viselkedést, ki tud kerülni a 95%-ból! Kezdj el felelősséget vállalni az életedért és legyél sikeres!. 30. 31. István kiegészítése az 1. fejezethez. Nem a kifogásokon kell gondolkodni.

(17) 2. fejezet. Ha én meg tudtam csinálni, te is meg tudod csinálni! Pongor-Juhász Attilát már évek óta követtem a youtube-on és a honlapján is. Kacérkodtam a gondolattal, hogy részt vegyek az Évindító Célkitűző Edzőtábor programján, amit minden év januárjában tart meg, de valahogy sosem jutottam el a cselekvésig, hogy megvegyem rá a jegyet. Az ötlet azonban, hogy célkitűző tábort tart, nagyon izgatta a fantáziámat, és mivel csak képeket és beharangozót láttam róla eddig, úgy döntöttem, hogy 2016 januárjában részt veszek rajta. Én magam is tartottam már két alkalommal két napos célkitűző edzőtábort a Szemem Fénye Alapítvány munkatársainak és nagyon tetszett az ötlet. Úgy gondoltam, ha elmegyek Attila célkitűző showjára, akkor beláthatok a kulisszák mögé, és a következő céges rendezvényünket újabb ötletektől vezérelve tudom megtartani. Istvánnal közösen regisztráltunk végül és elmentünk a két napos rendezvényre Budapestre. Tetszett a sok ember és a lelkes hangulat. Jó volt látni, hogy ennyi ember szeretne fejlődni, tanulni és a vállalkozásán dolgozni, hogy minél sikeresebb legyen a cége. Már csak azért is megérte elmenni, hogy olyan közegben tölthettünk el két napot, amely sikerre, önfejlesztésre inspirált minket. Több mint 800 ember vett részt a Lurdy Házban tartott rendezvényen. Attilával a találkozásunk nem volt éppen szívmelengető, de nem vagyok egy könnyen feladós fajta. Hálistennek! Különben nem írhatnám most ezt a könyvet. 33.

(18) Az előadások közötti egyik szünetben odaléptem hozzá, és átnyújtottam egy névjegykártyát, illetve egy kiadványt (egy színes magazinújságot), amely a Szemem Fénye Alapítvány Összegző újságja volt tükör szerkesztéssel, félig magyarul és félig angol nyelven. Büszke voltam az újságunkra, amelybe magam is írtam, és címlapján új projektünket, a Pillangó Gyermekhospice Házat mutatta be. Sokat dolgoztunk rajta és nem kevés pénzt fektettünk a színvonalas bemutatkozó anyagba. Na, Attila megköszönte nekem az újságot, majd odahajította – szó szerint –, a munkatársának anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Nem mondom, hogy ettől jól éreztem magam, sőt, annál indulatosabb lettem, amikor a színpadra lépve, még be is mutatta, hogy hogyan nem szabad bemutatkoznia egy vállalkozónak, ha azt akarja, hogy komolyan vegyék, és közben az én kiadványomról és névjegykártyámról beszélt. Elmondta, hogy az ilyen prospektusokat általában egy mozdulattal a szemétbe hajítja.. – Ahhoz, hogy komolyan vegyelek titeket – mondta a színpadon –, írjatok könyvet! Az legyen a névjegykártyátok. Azzal mutatkozzatok be! Mert úgy vagyunk kondicionálva – főleg mi magyarok –, hogy könyvet nem dobunk ki. A könyv számunkra érték. Oké. Gondoltam én. Ha könyv kell neked Attila, tőlem megkaphatod azt is. Az edzőtábor másnapján postára adtam a Kegyes Csalás című önéletrajzi könyvemet, amelyet Pongor-Juhász Attilának dedikáltam, és mellé írtam neki egy pár soros levelet is, hogy én vagyok az, akinek az újságját a sutba vágta a rendezvényen, úgyhogy most elküldöm neki szeretettel egy könyvemet. Mondanom sem kell, hogy választ nem kaptam rá tőle, még visszajelzést sem. Még mindig elszánt voltam, hogy felhívjam magamra Attila figyelmét és a tanítványa lehessek, mert érdekelt maga az ember és érdekelt az életútja, elért eredményei. Legfőképpen pedig azt az energiát tiszteltem benne, amit képes volt belefektetni ebbe a munkába az elmúlt hét évben. Ez vonzott ahhoz, hogy találkozzak vele újra személyesen és minél több mindent tanulhassak tőle. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nagyon-nagyon tetszik nekem az, amit csinál. Tudom – ha az életem nem úgy alakul, ahogy –, ha nem hal meg Nail kisfiam 2000-ben leukémiában, akkor valószínűleg sosem fordulok befelé, hagyok fel a vállalkozói léttel és hozom létre a Szemem Fénye Alapítványt és a magyar gyermekhospice mozgalmat. Az alapítványt kisfiam elvesztése után két évvel hoztam létre, de nem volt kiforrott célja a missziómnak. Gyermekbeteg-szállítással kezdtem el foglalkozni, mert azt egy hiányterületnek gondoltam a kórházi tapasztalataim alapján. Egy akkor szomorú napon 2006-ban, amikor a temetőben töltöttem el hosszú és fájdalmas órákat, úgy éreztem, hogy a gyermekhospice, mint sorsfeladat rám talált. Olyannyira beégett ez a dolog a tudatalatti elmémbe, hogy a mai napig – 10 év elteltével –, ha bármikor a gyermekhospice küldetésemre gondolok, az a temetői kép és a gyermekparcellát körülvevő hatalmas fenyőfák látványa jelenik meg lelki szemei előtt. Ha akarom, ha nem, ez így van. Nailka betegsége előtt papír-írószer kereskedéssel foglalkoztam, és autodidakta módon tanultam a vállalkozás fejlesztését és faltam,. 34. 35. 2016 március 10.-én, Pongor-Juhász Attila (a képen középen) Vevőszerző Marketing Kulisszatitkai című képzésének napján, az ő ösztönzésére született meg ennek a könyvnek az ötlete.