Jeanne Allan
A próbatétel
Romana különszám 2000-5 a
Eredeti cím: Do You Take This Cowboy? 1997 Megjelent: 2000. 09. 28.
Egy szenvedélyes villámházasságot követően Jacqueline June és Luke különváltan él. Egy év múlva a fiatalasszony szeretne elválni, mert új férjjelölt van a láthatáron. Luke azonban csak akkor hajlandó teljesíteni felesége kérését, ha J. J. három hétre odaköltözik hozzá coloradói birtokára…
Majd megszakad a szíve a jóképű cowboynak, amikor a nagyvárosban élő felesége válni akar, hogy férjhez mehessen kollégájához, Burtonhöz. Igaz, a szép ügyvédnő, Jacqueline June és Luke házassága igazából mindössze egy hétig tartott – addig, amíg ki nem derült, mennyire különböző a felfogásuk, az életmódjuk. A férfi azonban reméli, hogy visszahódíthatja feleségét. Ezért csak akkor hajlandó válni, ha J. J. előbb néhány hetet vele tölt a ranchon…
1. FEJEZET
Sosem látott még ilyen elbűvölő teremtést! J. J. eddig merőben ismeretlen érzést, valami furcsa féltékenységet fedezett fel magában. A nem túl hangzatos Asszonyélet című festmény középpontjában az Újvilág első telepes asszonyainak egyike frissen mosott ruhát teregetett a kötélre. Mellette játszadozó apróságok, a bölcsőben csecsemő, s a kunyhó ablakának párkányán cserépedényben valószínűleg hűlni kitett pástétom. Tisztán kivehető volt az ajtófélfának támasztott puska is. Az életkép csupán a felület alsó negyedét töltötte ki, a többi részén néptelen pusztaság és végtelen égbolt látszott. A művész azért nem keretezte be, hanem ragasztotta deszkára a vízfestményt, mert ezzel is érzékeltetni akarta a préri és az ég végtelenségét.
A szinte egy tónusban tartott kép kifejezően tükrözte az első telepesek, a pionírok kemény, magányos, küzdelmes életét. A színfoltokból kibontakozó apró részleteket csak közelebbről vizsgálva lehetett felfedezni a háttérben egy ló vontatta eke szarvát markoló férfit, aki piros kendőt viselt a nyakában. A házikó közelében, a kiszáradt bokron egyetlen bíborszínű vadrózsa irányította a néző figyelmét az égre tekintő asszony fakókék főkötőjére és napbarnított arcára, amely erőt, bátorságot, reményt sugárzott.
Mutassam meg Burtonnek a képet? – tétovázott J. J. Neki bizonyára elégtételt jelentene, hogy legalább egy kép megnyerte jövendőbelije tetszését. Hiszen akarata ellenére hozta el őt ide a férfi – éppen a
születése napján – a denveri Larimer Square-re, a kiállítás ünnepélyes megnyitójára.
Időközben újabb látogatók érkeztek. Fontoskodva méltatták a festő technikáját, a takarékosan alkalmazott élénkebb színeket. J. J. továbbment, mert zavarta a nagyképű locsogás, s közben
folyamatosan azon tépelődött, vajon miért érintette olyan mélyen ez a festmény, míg a többiről alig vett tudomást.
Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Még mielőtt az illető megszólította volna, ösztöne azt is megsúgta, kicsoda.
– Szia, O’Brien!
Az asszony lassan megfordult. Elsőként a fehér marhakoponya-mintákkal ékes, piros selyem
nyakkendőre esett a tekintete, majd borzongva, megigézve látta a borostás férfiarc jellegzetes állgödrét, s az alig észrevehető mosolyt a száj sarkában. Ugyan miért érzi még mindig ezt a furcsa, jólesően bizsergő kis fájdalmat a gyomrában a látványtól…?
– Ajándékba kaptam – mutatott kicsit szégyenlősen nyakkendőjére a férfi.
Mély hangjából örömteli meglepetés csendült ki. – Jól nézel ki, O’Brien. Még ebben a zabostarisznyában is, amit viselsz.
Az asszony egyenesen Luke Remington mogyoróbarna szemébe nézett.
Azaz… ez a szempár a férfi hangulatától függően hol aranybarna, hol egészen sötét, majdnem fekete is tudott lenni.
– Szia, cowboy! Rég nem láttalak! – szólt a lehető legtermészetesebb hangon. Remélte, Luke nem sejti, mi megy végbe benne.
Szinte semmit sem változott, amióta – egy éve – nem látta. Annak idején őt tartotta a legszemrevalóbb fickónak a környezetében, ám időközben sikerült tőle lélekben eltávolodnia. Mintha enyhén szétállna a füle, - állapította meg. Ráadásul a bal halántékán néhány ősz hajszál jelent meg! Kicsit nyúzott, de még mindig hihetetlenül férfias…
J. J. erősen szorongatta diplomatatáskáját. Igyekezett elfojtani árulkodó gondolatait, nehogy Luke – szokása szerint – kitalálja őket. Udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
– Mit keresel itt?
– Ezt! – mutatott a férfi a képre, amely előtt álltak. – Úgy látszik, nem hasonlít rám, különben megismertél volna rajta.
Az asszony csodálkozva vette szemügyre az eddig észre sem vett olajfestményt. Éppen ez előtt kellett vesztegelnem? – füstölgött magában.
A kép egy cowboyt ábrázolt lóháton. Most már felismerte Luke arcát, amely híven tükrözte, hogy bár fáradt, elégedett a teljesítményével. Körülbelül így mutathatok én is, valahányszor megnyerek egy nehéz pert, - gondolta.
– Mire voltál ilyen büszke? – kérdezte, de már fel is fedezte a kis borját a nyergen, a lovas ölében. – Aha! Megmentetted az életét! – mosolygott Luke-ra, aki szeretettel legeltette rajta a szemét. Az
asszonyban nyomban felébredtek a múlt kellemes emlékei. – Levágattad a hajad, O’Brien! Tetszik nekem. Irtó szexis! J. J. végigsimított félhosszú frizuráján.
– Így könnyebb rendben tartani.
A férfi szemének vidám villanása elárulta, hogy számára nem ez a legfőbb szempont.
– Nagyon-nagyon édes vagy! Lefogadom egyévi keresetembe, hogy csipkés selyem alsóneműt viselsz a lópokrócod alatt!
– Ez nem lópokróc! – A nő sajnálta, hogy nem tud ügyesen hazudni akkor azt mondaná, Luke elvesztette a fogadást.
– Hát itt vagy, J. J.? Szem elől tévesztettelek a tömegben. – Burton könnyedén megérintette a hálásan rámosolygó fiatalasszony karját. – Ugye megbocsátottál már nekem, amiért idehurcoltalak? – Az újonnan érkezett férfi az olajfestményre, majd Luke-ra pillantott. – Azt hiszem, még nem találkoztunk. Burton Alexander vagyok. Ugye ez a festmény magát ábrázolja?
– Igen.
Két egymástól ennyire elütő férfiembert keresve sem lehetett volna találni.
Burton hagyományos sötétszürke, hajszálcsíkos öltönyt, kék, olasz selyem nyakkendőt viselt, ahogy egy komoly ügyvédhez illik. A jó fél fejjel magasabb, napbarnított arcú, széles vállú, karcsú Luke viszont farmernadrágot, sötétkék inget és sportos tweedzakót. És azt az iszonyatos koponyamintás nyakkendőt!
Az idősebbik férfi feltehetően tudomást sem vett Remington férfias kisugárzásáról – ellentétben az ünnepélyes kiállítás-megnyitó hölgyvendégeivel, akik szemlátomást szerették volna magukra vonni a daliás cowboy figyelmét.
– Modellként dolgozik? – érdeklődött Burton.
– Nem, dehogy! – nevetett Luke. – Harve jellegzetes ranchjelenetet akart festeni. Ezért nálunk töltött tavaly tavasszal néhány hetet. A nevem egyébként Luke Remington – nyújtotta a kezét.
– De, ő az – szólt közbe J. J. – Hát nem muris születésnapi meglepetés? Éppen egy kiállítás megnyitóján fut össze a férjem a vőlegényemmel! Ki gondolta volna?
Burton körülnézett a főleg művészek látogatta, előkelő belvárosi étteremben.
– Le kellett volna mondanom az asztalfoglalást – ráncolta a homlokát. – Bizonyára szívesebben vacsorázna valami hétköznapibb vendéglőben.
– Ó, dehogy! Szeretem az olasz ételeket – nyugtatta meg Luke. – Kíváncsi vagyok, milyen a spagettijük.
– Bor helyett pedig sört kellett volna rendelnem – aggályoskodott tovább az ügyvéd. – Ugye, azt szereti?
– Abban igaza van, hogy mi, sörivó cowboyok nem vagyunk éppen nagy borszakértők.
Burton megérezte Luke szavaiban a gúnyt, és elpirult. Ekkor lépett asztalukhoz a pincér, hogy felvegye az ételrendelést. Amint elment, az ügyvéd a vendégükhöz fordult.
– Bocsásson meg! Ostoba volt a megjegyzésem. Sajnálom, de hát ugye a helyzet nem mindennapos… J. J. most látta először zavarba jönni ezt a dörzsölt ügyvédet, akit soha, semmikor, senki nem hozott ki a sodrából. Igaz, eddig még egyszer sem vacsorázott jövendőbeli felesége férjével. Csak magának tehet szemrehányást, utóvégre ki kényszerítette arra, hogy meghívja Luke-ot? Az asszony mindig is csodálta Burton kifogástalan viselkedését. Bárcsak másoknak is ilyen jó modoruk lenne!
Bosszúsan nézett Remingtonra.
– Ha szorult volna beléd egy kis illemtudás, udvariasan visszautasítod Burton meghívását! – fakadt ki. – Micsoda nagy szavak, O’Brien! Illemről beszélsz? Talán nem vettem le a kalapomat? Ígérem, késsel-villával fogok enni, nem a tíz ujjammal – nézett szemrehányóan az asszonyra Luke. – Akkor is, ha nem jártam olyan elit iskolákba, mint te… mint bizonyára emlékszel rá, szépséges ügyvédnő.
– Te pedig bizonyára emlékszel, hogy nekem sem kell a szomszédba mennem néhány keresetlen szóért. Úgyhogy nyugodtan abbahagyhatod a gúnyolódást! Senki nem néz faragatlan tuskónak.
– Nem? Pedig azt hittem, épp egyszerű lényem volt az, ami vonzott, O’Brien. – Miért szólítja J. J. t O’Briennek? – vágott közbe Burton.
– Szerintem a J. J. nem illik egy olyan nőhöz, mint O’Brien. – A cowboy szeme vidáman csillogott. – Tehát… maga meg ő… össze akarnak házasodni?
– Igen, mihelyt túlesnek a váláson – felelte óvatosan az ügyvéd.
– Én meg már azt hittem, meg is feledkeztél erről a részletkérdésről! – Luke az asszonyra vigyorgott. – Most már értem, miért hívott meg a barátod. Hogy egyezzek bele a válásba.
– Én csak arra gondoltam, megragadom az alkalmat, hogy összeismerkedjünk – tiltakozott Alexander. – A válás amúgy is csupán formaság.
– Miből gondolja? – tudakolta hűvösen Luke. – Utóvégre már egy éve külön élnek.
– Nem esküdtünk talán hűséget egymásnak holtomiglan, holtodiglan? - fordult a cowboy az asszonyhoz.
– Már az úgynevezett esküvőnket is nehezen tudom felidézni. Miért emlékeznék a fogadalomra? – Azért nem emlékszel semmire – mondta fapofával Luke –, mert alig vártad, hogy hazasiessünk a lakásodba, illetve az ágyadba. – Azt akarta, legyen Burton is tisztában házasságuk körülményeivel. – Igazi, ünnepélyes éttermi vacsorát ígértem O’Briennek, de ő sajnálta rá az időt.
Igazság szerint az ifjú asszony attól tartott, hogy férje nem engedheti meg magának az ünnepi lakoma költségeit. Ezt persze nem mondta meg neki, és gyanúját azóta is megtartotta magának. Most sem említette, pedig Luke igazán nem érdemel tapintatot. Egész este kihívóan, pimaszul viselkedik!
– Burtont kevésbé érdekli az esküvőnk. Inkább a válásunk – utasította rendre a férjét J. J. – Akár engem.
– Nagyszerű! Akkor ugye semmi akadálya, hogy eljöjj hétfőn az irodánkba megbeszélni a válókereset részleteit?
Luke nem sietett a válasszal. Lassan belekortyolt a borába, majd kényelmesen hátradőlt. Az asszony felemelte poharát.
– Igyunk a sima, bonyodalommentes válásra! Remington megrázta a fejét.
– Ha nem felel meg magának a hétfő, megegyezhetünk egy másik…
Burton nem folytathatta. Luke a szavába vágott: – A válás nem felel meg nekem. J. J. dühösen csapta le poharát az asztalra.
– Nekem meg a házasságunk nem felel meg!
A cowboy felváltva nézett hol az asszonyra, hol Burtonre. – Erre nem merném letenni a nagyesküt.
Az ügyvéd türelmesen magyarázta: – Senkinek sem lehet kifogása J. J. viselkedése ellen.
Feddhetetlenségéhez kétség sem fér. Ezzel azt akarom mondani – tette hozzá tárgyilagosan –, hogy nem feküdt le velem. Addig nem hajlandó, míg hivatalosan ki nem mondják a válást.
– Vajon miért, O’Brien?
– Nem miattad. – Az asszonynak Luke volt az első és egyetlen szeretője.
J. J. most villájával mintákat rajzolt az abroszra, miközben elmondta, amit jövendőbelijének már elmagyarázott. – Burtonnek serdülő lánya van. Azt akarom, vállalhassam tiszta lelkiismerettel a mostohaanya szerepét. Nem tanácsolhatom el a házasság előtti szextől, ha nem tartom be magam is a tilalmat. Ne mondhassa, hogy vizet prédikálok, és bort iszom. – Azt is hozzátehette volna, hogy nem akart házasságtörést elkövetni, de jobbnak látta, ha ezt nem említi. – Hogy érted azt: nemet mondasz a válásra? Hiszen mindketten egyetértettünk abban, hogy egyáltalában nem illünk össze.
J. J. az egy évvel ezelőtti megrázkódtatásra gondolt. Arra a pillanatra, amikor Luke mintegy
mellékesen megjegyezte: feleségének hozzá kell költöznie a farmra. Az asszony úgy képzelte, Denverben fognak lakni, ahol ő jó nevű ügyvédi irodában dolgozik, szép pénzt keres, s megvan minden lehetősége az előmenetelre. Alig fél éve telepedett le a városban! Soha nem feltételezte, hogy Luke arra kéri, rúgjon fel mindent, s kövesse az isten háta mögé, a ranchra.
Természetesnek találta volna, ha a férje is Denverben keres magának munkát. Persze, mindezt előbb kellett volna tisztázniuk…
– Megegyeztünk! Beláttuk, hogy elhamarkodnak a dolgot, és felbontjuk a házasságot. Nem áltathattuk magunkat azzal, hogy lehet közös jövőnk.
Ostobaság volt szerelemnek tartani az érzéseit! Akik szeretik egymást, azok kérdéseket tesznek fel, terveket kovácsolnak. J. J. csak annyit tudott a férjéről, hogy szereti a frissen pattogatott vajas kukoricát, és tej meg cukor nélkül issza a kávét. Járása hanyag, lassú, de ha kell, villámgyorsan mozog. A zuhany alatt pedig hangosan – és hamisan – énekel. Mármint ha egyedül zuhanyozik… és szeretőnek találékony, kitartó. De hogy miből akar vele élni, ha ő otthagyja az ügyvédi pályát, az rejtély volt az ifjú asszony számára.
– Éreztem, hogy baj lesz… – mélázott most Luke. – Amikor tavaly, azon a hétfő reggelen egy óra hosszat zuhanyoztál… Utána fürdőköpenyben sétáltál be, és közölted: meggondoltad magad.
Akkurátusan felsoroltad, mi mindenben különbözünk. Azt mondtad, én csak csóró, közönséges, meglehetősen műveletlen cowboy vagyok, te viszont kifinomult, képzett, jól fizetett és – kiadós fürdés után – kétségkívül makulátlan, hótiszta ügyvéd vagy. Így volt?
J. J. elpirult.
– Soha nem került sor efféle összehasonlításra!
– Talán nem mondtad ki, de a gondolataidat még egy magamfajta ostoba tehénpásztor is kitalálhatta. – Nekem viszont nem kellett találgatnom, mert világosan kifejtetted, mit akarsz. Olyan asszonyt, aki a férje mellett dolgozik, farmernadrágban jár, de nem ő viseli a nadrágot. Aki főz, mos, takarít, megmelegíti az ágyadat, felneveli a gyerekeidet. Nem feleségnek kellettem, hanem ingyencselédnek.
– Olyan asszonyt akartam, aki igazi férjet kíván – szólt hűvösen Luke. – Fogalmam sem volt, mit képzeltél. Egy hétig mindenesetre jól elszórakoztál a nagy, vad cowboyjal, mielőtt rádöbbentél a valóságra. Aztán, amikor szóba került a költözés North Parkba, kiborultál.
– Nem igaz! Hamar összeszedtem magam. Kettőnk közül valakinek tárgyilagosnak kellett maradnia. – Tárgyilagosnak? – nevetett megvetően Luke. – Egyszerűen inadba szállt a bátorságod! Megijedtél! – Eltérünk a tárgytól – szólt közbe Burton. – Mi kifogása a válás ellen, Mr. Remington?
– Szólítson csak Luke-nak! Ha már osztozkodunk az asszonyon, megfelelnek a keresztnevek is. – Rajtam ugyan senki nem osztozhat!
– Nem lenne célravezetőbb O’Brien nélkül folytatni? A nőket mindig az érzelmeik irányítják. Nehéz velük egyről a kettőre jutni.
A világért sem szólítana a keresztnevemen, – mulatott magában Luke.
– Okvetlenül O’Brien akart a családfenntartó lenni. Úgyhogy beszéljünk most erről!
– Egyetlen centet sem fizetek neked! – csattant fel J. J. Nem is értette, hogyan szerethette valamikor ezt az embert. – Nincs olyan bíró, aki tartásdíjat ítél egy munkaképes férfinak!
– Tudod, amikor megismerkedtünk… eléggé feldúltál – fejtegette Luke. – Szemenszedett hazugság!
– Meg aztán, vegyük figyelembe a… hogy is mondjátok ti, jogászok? Érzelmi kiszolgáltatottság, vagy valami ilyesmi. – Remington szomorkásán csóválta a fejét. – Alig egy hét földi mennyország – aztán a nagy semmi… Tudod, akit egyik napról a másikra kihajítanak, az komoly testi-lelki károsodást szenved…
– Földi mennyország?! – kiáltotta szikrázó szemmel J. J. – Neked kötélből vannak az idegeid, Luke! – Miért, te másképp érezted? Egy test, egy lélek voltunk. Még a szívünk is egy ütemre dobogott. – Egyetlen dolog fűzött össze minket: a szex! – szólta el magát az asszony. – Tudod jól!
Luke szemérmetlenül vigyorgott.
– Hát mégiscsak emlékszel rövid, de viharos együttélésünk egyes részleteire?
Mielőtt J. J. teljesen elvesztette volna az önuralmát, Burton közbeszólt: – Hallgattassák meg mindkét fél! Bizonyára találunk mindenki számára elfogadható megoldást. Halljuk, mit javasol, Remington!
– Csak semmi alkudozás! – Az asszony eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Luke szerette, bár soha egy szóval sem mondta.
– Kezdjük azzal a mellékkörülménnyel, hogy megmentettem O’Brien életét. Az életmentő kitüntetés jutalommal jár!
– Van képed ezért pénzt követelni? – nézett feldúltan a férjére J. J. – Ez már több a soknál! – Erről nem is tudtam – csodálkozott Alexander. – Tényleg megmentette J. J. életét? – Látod, O’Brien? A barátod értékeli… Mennyit ér magának a nejem?
– Ne ízléstelenkedjen! J. J. értékét nem lehet pénzben kifejezni. – Köszönöm, Burton! – mosolyodott el a nő.
– Pedig le sem feküdtél vele! Képzeld csak, mennyit érsz neki akkor…
– Ebből elég! – csattant fel az asszony. – Azt reméltem, civilizált emberek módjára beszélgethetünk, de ha akadályokat gördítesz a válás útjába, cowboy, legyen harc! Állok elébe! Elbánok veled! Utána úgy fogod érezni magad, mint akin egy marhacsorda gázolt keresztül!
– Nyugodj meg, J. J.! Drágám, csak semmi kapkodás! Ha akarod, szívesen leszek az ügyvéded, és… – Nekem nem kell ügyvéd, Burton. Magam is az vagyok.
– Ilyen dühös is tud lenni az édes kis O’Brien! Tudta ezt, Alexander? Hát nem ennivaló, amikor mérgelődik?
J. J. gyanakodni kezdett. Lehetséges, hogy Luke szándékosan cukkolja, bolondozik vele? Nagyot nyelt, és látszólag a legteljesebb nyugalommal tette fel a kérdést: – Mit akarsz tulajdonképpen?
Remington letette az evőeszközt. Hosszasan, elgondolkodva nézett az asszonyra.
– Azon a bizonyos reggelen a ragyogó jövődet emlegetted – szólt hűvösen. – Mennyit ér neked, ha nem keresztezem többé az utadat?
J. J. mélységesen megbántódott. Ezzel az alakkal szeretkeztem, ehhez mentem feleségül? Azt hittem, vele élem le az életemet? – hüledezett. Azt hittem, ismerem… Most meg kiderül, fogalmam sem volt, mi lakozik benne!
Fejében lassított filmfelvételként pergett le első találkozásuk. A férfi hirtelen bukkant fel a semmiből, félrelökte őt, és magához rántotta a csöppséget, akire J. J. egy másodperccel előbb rámosolygott. Az ügyvédnő a mózeskosár fölé hajolt, s a következő pillanatban egyensúlyát vesztette. Felsikoltani sem volt ideje, olyan gyorsan játszódott le minden. Úgy érezte, valami végzetes, visszavonhatatlan történik. Tudta, hogy el fog esni, de nem tehetett ellene semmit. Zuhanása közben nagy, barna ló vágtázott el mellette. Patájának dobogása megremegtette a talajt.
Miközben J. J. kábultan hevert a füvön, a kislány anyja Luke-hoz rohant, sírva hálálkodott. A férfi J. J.-hez fordult, aki csak ekkor fogta fel, mi történt.
Az anya a mózeskosártól néhány lépésnyire egy szelíd lovat simogatott, amikor egy elszabadult paripa egyenesen a gyerek és J. J. felé vágtatott. Ha Luke egy másodperc tört része alatt nem ismeri fel a
veszélyt, és nem cselekszik azonnal, a kislány és J. J. valószínűleg súlyosan – ha nem halálosan – megsérül.
Mielőtt az ügyvédnő is köszönetet rebeghetett volna neki, Luke felsegítette, és bűntudatosan mentegetőzött. A szája sarkában bujkáló nevetés döbbentette rá J. J.–, mi volt az a puhaság, amelyen elcsúszott: az, amit édesapja finoman lócitromnak nevez. Nem tudni, a férfi bűnbánó mosolya okozta-e, vagy a bocsánatkérése – ugyanis az életmentés során J. J. szoknyája elszakadt –, de a lány ideges nevetésben tört ki, amely hisztérikus zokogásba csapott át.
Egy hét múlva feleségül ment a cowboyhoz – és öt napra rá már el is határozták a válást.
J. J.-nek soha meg nem fordult a fejében, hogy valamikor Luke Remington pénzt követel majd tőle. Hirtelen végtelenül elveszettnek érezte magát. Feltétel nélkül adta magát oda ennek az embernek, azt hitte, szereti, és most kiderül, hogy ami velük megesett, csupán futó kaland volt.
Hogy is történhetett? Hálája – hiszen a férfi megmentette az életét hamarosan szerelemmé változott. Nem is csoda… Luke ellenállhatatlanul vonzotta. Ösztönösen, fontolgatás nélkül cselekedett – és a viharos szenvedély azóta is gyakran kísértette álmában. Nos, ennek vége!
Luke le nem vette róla a szemét, várta a válaszát. – Mennyire gondoltál? – kérdezte az asszony. – Három hétre.
– Három… micsodára? – pillogott zavarodottan J. J. – Úgy érted, három heti jövedelmemre? – Nem. Három velem töltött hétre a ranchon – közölte nyugodtan Luke.
Burtonnek cigányútra ment a bor. – Várjunk csak, Remington!
– Neked elment az eszed! – sziszegte J. J. – Nem vagyok bolond, csak mérges. – Nincs rá semmi okod.
– Azt mondod? Eszedbe sem jut, hogy esetleg rosszulesett nekem, amikor kiadtad az utamat? – Egy éve külön élünk! Azóta egyetlenegyszer sem adtál magadról életjelet! - érvelt az asszony. – Azt vártad, négykézláb mászom hozzád Denverbe, és könyörgök, hogy fogadj vissza?
– Természetesen nem! Mint ahogy azt sem hiszem, hogy most vissza akarsz szerezni. – Ezt meg honnan veszed? Egyetlen szóval sem említettem ilyesmit.
– Dehogynem! – dühöngött J. J. – Azt mondtad, töltsek nálad három hetet. Felejtsd el! Jót tenne neked egy hideg zuhany.
– Azt hiszed, úgy értettem? – Luke gúnyosan húzta el a száját. – Azt mondtam: mérges vagyok. Nem azt, hogy szexre éhezem. Igaz, e téren csodálatosan megértettük egymást. – A férfi hallgatott egy sort. – Igen, a csodálatos a legmegfelelőbb kifejezés. Mert ugyebár…
J. J. megint fülig pirult. Burton zavartan köhécselt, aztán szóra nyitotta száját, de az asszony úgy érezte, vőlegénye nélkül is úrrá lesz a kínos helyzeten.
Még mielőtt Alexander bekapcsolódhatott volna a vitába, gyorsan közbevágott: – Hagyd abba a csacsiskodást, Luke! Inkább mondd meg pontosan, mit akarsz.
– Amikor egy évvel ezelőtt feleségül vettelek, veled akartam tölteni életem hátralévő részét. Képzeld csak, balgán azt hittem, te is ezt szeretnéd, de tévedtem. Művelt, tanult ügyvédnők nem pazarolják holmi ágrólszakadt cowboyokra a drága idejüket.
– Sajnálom, hogy megsértettem a büszkeségedet, de nem kapsz tőlem egyetlen centet sem. Az ügyvéd úr a torkát köszörülte.
– Ne mondj semmit, Burton! Holnap beadom a válókeresetet. Luke Remington nem tud eltéríteni a szándékomtól.
– Talán nem, de késleltethetem a pert. Ismered a szakmádbelieket! Nem lesz nehéz jó ügyvédet fogadnom, aki jártas a jogi fifikákban. Különösen, ha kitálalhatja frigyünk izgalmas részleteit. Annyi tárgyaláshalasztást kérhetünk, annyiszor hivatkozhatunk a hatályos jogszabályok módosulására, hogy eláll a lélegzeted, szépséges ügyvédnő! A lapok is bizonyára kapva kapnak a pikáns válóperen. Nem gondolod?
– Feltételezem, tartogat valami megoldást a tarsolyában, Remington – szólt közbe Burton. – Úgy van. – Luke nyugodtan nézett J. J.-re. – Eltöltesz nálam három hetet.
– Nem én!
– Csak nem félsz? – Cseppet sem, de…
– Hát persze, hogy félsz – szögezte le Luke. – A hűvös, tartózkodó modor homlokzata mögött egy ijedt kislány bújik meg, aki attól fél, hogy leleplezik.
– Nem kényszeríthetsz az őrült ajánlatod elfogadására. – J. J.-nek esze ágában sem volt besétálni a cowboy csapdájába.
– Három hét – ismételte nevetve Luke. – Utána aláírom az összes papírt, amit elém teszel. Ha akarod, még az esküvői tanúd is leszek!
– Micsoda születésnap! – J. J. elkeseredetten sétált fel-alá a nappaliban.
Kellett neked ragaszkodnod ahhoz a nevetséges kiállítás-megnyitóhoz! Ki nem állhatom a vadnyugati romantikát! Mindig ugyanaz: lovak, telepesek, cowboyok… A könyökömön jön ki!
Igaz, meghatódott az akvarellen látott pionírjelenettől, de biztosan csak azért, mert előtte éhgyomorra pezsgőt ivott.
– A kiállítóterem tulajdonosa fontos ügyfelünk – magyarázta Burton. – Már csak illendőségből is ott kellett lennünk.
Az asszony még mindig idegesen járkált. Burton szólalt meg újra. – Tényleg megmentette Remington az életedet? Nem is mesélted!
– A tavalyi állatvásáron történt. Hősiesen félretaszított egy megbokrosodott ló útjából. – Mit kerestél ott? Azt hittem, utálod a rodeót.
– Nem rodeó volt! Egy tanút kerestem ott a vásáron. Házasságon belüli erőszakról volt szó. Akkoriban még csak efféle, úgynevezett női ügyeket bíztak rám.
– Azért, mert különleges érzéked van ezekhez. Erre nem is gondoltál?
– Ugyan már, Burton! Mindketten tudjuk, hogy éppen ilyen esetekhez vettetek be az irodátokba! A kedves kollégák még manapság is azt szeretnék, ha a nők otthon szorgoskodnának a tűzhelynél a gyerekek között.
– Eltúlzod, J. J.! – nevetett a férfi. – Én is egyike vagyok a kedves kollégáidnak. Elfelejtetted?
– Dehogy! De te más vagy, mint a többiek. Örökre hálás leszek neked, amiért rábeszélted őket, hogy adjanak nekem másfajta ügyeket is.
– Ezért jössz hozzám? Hálából? Az asszony hirtelen megállt.
– Természetesen nem. S nem is azért, hogy általad segítsem elő a karrieremet. Azért leszek a
feleséged, mert megszerettelek – téged és Carrie-t. Tudom, milyen nehéz egyedül nevelni egy tizenéves csitrit. Szeretnék neked segíteni.
– És mi a helyzet a szerelemmel? Azt nem is említed?
J. J. csak néhány pillanatnyi gondolkodás után felelt: – Te sem említed soha. Azt hittem, így akarod… Ha Carrie nem lenne, talán meg sem nősülnél. Úgy véltem, nem terhellek holmi viszonzatlan
szerelemmel.
– Szerelmes vagy belém, J. J.? – Mondtam már: megszerettelek.
Odakint egy mentőautó szirénázása nyomott el minden más utcazajt. Az ügyvéd mintha meg sem hallotta volna. Elgondolkozva mesélte: – Amikor Caroline-t elvitte a rák, legszívesebben én is meghaltam volna, de nem tehettem. Carrie miatt…
– Caroline nagyszerű asszony volt. Nagyon hiányozhat nektek. – J. J. tétován tette hozzá: – Szeretném, ha Carrie meg én barátnők lennénk. Tudom, hogy nem pótolhatom az anyját.
– A lányom is azt szeretné, ha te lennél a mostohája. – Burton lesütötte szemét, s elgyötörten folytatta: – Nem tudnánk újra elviselni… egy anya és egy feleség elvesztését.
– Engem nem fogtok elveszíteni. Meglásd, ha összeházasodunk, meg sem tudtok tőlem szabadulni! – Remington is bizonyára azt hitte, mellette maradsz.
– Azt akarta, adjak fel mindent. Adjam el a házamat, mondjak le a hivatásomról. Kövessem őt a vadonba, legyek háziasszony és szerető. Nem azért tanultam hosszú évekig, hogy felrúgjak mindent egy férfi kedvéért, akinek a nyergén kívül alig van valamije.
– Eleinte nem is árultad el, hogy férjnél vagy. Csak akkor vallottad be, amikor megkértem a kezed. Négy éve dolgozunk együtt. Megfontolt embernek ismerlek. Nem szoktál csak úgy fejest ugrani valamibe. Remingtonnal mégis összeházasodtál néhány napi ismeretség után.
– Azt akarom, csak akkor gyere hozzám, ha egészen biztos vagy a dolgodban.
– Egészen biztos vagyok benne. – Az asszony közelebb lépett Burtonhöz. – Fiatal lány koromban elhatároztam, hogy sikeres ügyvéd leszek. Akkor úgy képzeltem, le kell mondanom férjről, gyerekről. Veled és Carrie-vel mégis megkapom mindkettőt. Egyszerűen tökéletes!
– Az… – Alexander komolyan nézett az asszonyra. – Caroline-t egyetemista koromban ismertem meg. Első látásra beleszerettem. Néhány héttel később beszédet tartottam a nők jogairól. Akkor odajött
hozzám, és gratulált. Hálásan, egyszersmind diadalmasan mosolygott, én meg azon nyomban megkértem a kezét.
– Mire ő…?
– Igent mondott, de meg kellett ígérnem, hogy nem kell részt vennie a bridzspartikon. Arról
álmodozott, hogy lesz egy hatalmas házunk, ahol bőven elfér hat gyerek. Annyit szeretett volna. – Burton elmélázva bámult maga elé. – Hat ugyan nem lett, de megszületett Carrie. Caroline nagy házban lakhatott, és soha nem kellett bridzselnie. Mindennél és mindenkinél jobban szerettem…
– Engem nem kell ugyanannyira szeretned – mondta megértően J. J.
– Nem érted, mire akarok kilyukadni? Igen… létezik szerelem első látásra a legjobb példa rá Caroline meg én. Nagyon jó volt a házasságunk. Akadt persze néha nézeteltérés, de mindig mindent tisztáztunk, mert… mert szerettük egymást.
J. J. bizakodóan mosolygott.
– Szerencsére mi mindig mindenben egy véleményen vagyunk, Burton.
– Figyelj, J. J.! – Az ügyvéd a heverőre ült, és maga mellé vonta az asszonyt. – Ismerlek, mint a tenyeremet. Soha nem mentél volna Remingtonhoz, ha nem szereted.
– De hát szerettem! A tanulmányaim alatt, meg a pályám kezdetén nem volt időm randevúzgatni. Azt hiszem, tapasztalatlan voltam. Luke volt az első vonzó férfi az életemben, akit nem félemlített meg a hivatásom. Minden nőt megkaphatott volna, mégis engem választott. Azt képzeltem, az eszemet is csodálja, de sajnos, csalódnom kellett. Ma már tudom, hogy csupán testileg vonzódtunk egymáshoz. Ennek pedig, szerintem, semmi köze a szerelemhez.
Burton kerülte az asszony tekintetét.
– Ma este, ahogy együtt láttalak kettőtöket, rádöbbentem, még mindig nem vagy túl ezen a házasságon. S most nemcsak a papírokra gondolok.
– A válás után minden megváltozik. A férfi a fejét csóválta.
– Ne haragudj, de ebben nem vagyok egészen biztos. – Megfogta J. J. kezét. – Szeretném, ha elfogadnád a meghívását. Töltsd nála azt a három hetet!
– Nem hagyhatom itt olyan sokáig a munkámat!
– Bízz mindent rám! Gondoskodom a helyettesítésedről. A folyamatban lévő ügyeidet magam veszem át.
– Miért engedjek Luke sértett hiúságának? Nem kényszeríthet! Megbízhat egy tucat ügyvédet, késleltetheti a válás kimondását, de nem éri el a célját.
– Nem azért kell teljesítened a feltételét, hogy utána gyorsabban elválasszanak. Azért kérlek meg rá, mert szeretném, ha tisztába jönnél önmagaddal, J. J.
– Már most is tudom, mit akarok. Feleségül menni – hozzád.
– Nos… – A férfi kereste a szavakat, pontosan akart fogalmazni. – Nem mernék olyan nőt feleségül venni, aki – akár tudja, akár nem – igazából mást szeret. Mielőtt az oltár elé lépünk, száz százalékig biztosnak kell lenned abban, hogy már nem vagy szerelmes Luke Remingtonba.
2. FEJEZET
– Duzzogj csak nyugodtan, O’Brien! Nem mész vele semmire. Nálam maradsz három hétig, ha a fene fenét eszik is – nézett vidáman az asszonyra a kocsiban Luke Remington.
J. J. magabiztos maradt. Bőven volt alkalma megtapasztalni, milyen fontos a férfiaknak a győzelem, mennyire élvezik. Ráadásul külön gyönyörűség, ha a vesztes fél nőnemű! Dicsekedjen csak Luke! Rám nincs hatással a fölénye, – gondolta.
Amióta bepakolta őt és poggyászát Denverben a kocsiba, és elindultak nyugat felé, a férfi most szólalt meg először. Idaho Springs után a szél ereje fokozódott.
J. J. az ütött-kopott teherautó visszapillantó tükrébe nézve észrevette, mennyire billeg ide-oda a lovakat szállító pótkocsi. Vajon a lovak nem lesznek tengeribetegek a rázkódástól? Luke biztosan megmondhatná, de semmi kedve nem volt csevegni vele.
A szél kegyetlenül tépázta a lombjukat vesztett nyárfák ágait. A Berthoud-hágón átvezető, jégborította úton jobbra-balra hóbuckák tornyosultak. Vakítóan kék ég, kavargó hóesés, ragyogóan sütő nap, mindez egyszerre… Az égbolton hol homályosan, hol teljes élességgel rajzolódtak ki a távoli hegyek. J. J. megborzongott a látványtól, pedig a kocsi ablakán besütő nap felmelegítette a levegőt.
Luke ragaszkodott hozzá, hogy az asszony hagyja otthon városi forgalomhoz illő kis kocsiját. Így hát három hétig életre-halálra ki lesz szolgáltatva vendéglátójának.
Fraserről J. J. azt hallotta, ez az állam leghidegebb kisvárosa. Jaj nekem! - sóhajtott fel. Luke otthona bizonyára ócska, huzatos lakókocsi. Önkéntelenül szorosabbra vonta nyakán tollbéléses kabátját.
– Fázol, O’Brien? Bekapcsolhatom a fűtést.
J. J. nem válaszolt. Luke ne vesse a szemére, hogy – vele ellentétben – nem elég edzett.
Lassan közeledtek a Willow Creek-szoroshoz. Időnként egy-egy teherkocsi jött velük szembe. Aztán feltűnt a tábla, amelyen nagy betűkkel ez állt: Isten hozta North Parkban! Inkább az ördög hozott… – gondolta az asszony. Csakhogy a pokolban jóval melegebb az éghajlat!
Megpillantotta a mély völgyben elnyúló, havas hegyekkel körülvett várost.
Sötét fenyők övezték, kék árnyékot vetve a hó borította talajra. A havas legelőkön szorosan egymáshoz bújtak a marhák, a háttérben törött szárnyú szélmalom árválkodott.
– Alexander elvárja, hogy lefeküdj velem – szólt csevegő hangnemben Luke, miközben lehajtott a főútról.
A felháborító megjegyzés hallatára J. J. megfeledkezett némasági fogadalmáról. – Mit mondtál? – csattant fel.
Teherautó jött szembe, a benne ülők vidáman integettek Remingtonnak. A férfi visszaintett.
– Jól hallottad. Az étteremben határozottan visszautasítottad az indítványomat. Aztán tegnap váratlanul felhívtál, és közölted, hogy mégis eljössz velem. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem, mi okozta a
változást. A barátod arra gyanakszik, hogy még mindig kívánsz, és úgy véli, ha idejössz, szeretkezünk. Utána aztán már kizárólag az övé leszel.
– Eszem ágában sincs veled ágyba bújni! Ha ezt reméled, legjobb lesz, ha most rögtön visszautazom Denverbe.
– Talán nem ő akarta, hogy velem jöjj?
– Burton tekintélyes ügyvéd, akit előbb-utóbb bírónak neveznek ki. Semmi oka beleavatkozni holmi zavaros válási ügyekbe. – Amit Alexander valójában mondott, az nem tartozik Luke-ra.
– Élénken el tudom képzelni, hogy Burtonnek gondot okoz, miként befolyásolja karrierjét jövendőbeli feleségének a válása.
– Nagyon tévedsz. Azért vagyok itt, mert… szeretnék minél hamarabb, minél simábban túlesni az egész hercehurcán. Teljesítem a feltételedet, te meg nem gördítesz akadályt a válás útjába. Tekintsd az egészet a jövendőbelimnek szóló nászajándékomnak! – Vajon igaza van-e Luke-nak? Burton komolyan azt hiszi, még mindig izgat engem ez a cowboy? Be fogom bizonyítani az ellenkezőjét!
– Ügyes válasz, O’Brien! Nem lettem tőle okosabb.
– Itt vagyok, és kész. Elégedj meg ennyivel! Hogy miért? Az nem tartozik rád.
Luke behajtott a Stirling Ranch feliratú kapun. Hosszú pajta és két ház bukkant fel előttük. Az udvaron különböző, megfejthetetlen rendeltetésű gépek álltak. J. J. csak feltételezte, hogy mezőgazdasági masinák, hiszen soha nem látott még ilyesmit. Felfedezte a betontömbökön álló lakókocsit is. Remington egy kétemeletes, fehér ház előtt állt meg.
– Tudnod kell, nem számítottunk rád.
– Tisztában vagyok vele – J. J., bár alig ismerte Luke-ot, egy dologban biztos volt: a férfit ugyanúgy meglepte a képtári találkozás, mint őt. – Azt is tudom, miért kellett idejönnöm. Mert elégtételre vágysz. Megsértettem a férfiúi hiúságodat. A személyemnek ehhez semmi köze.
Luke úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna. Kiszállt, s kinyitotta J. J.-nek a kocsiajtót. – Várj meg odabent a házban! Nekem még az istállóba kell vinnem a lovakat.
Az épület elülső részén, a ház teljes szélességében veranda futott végig. Az asszony azon törte a fejét, hogyan magyarázza váratlan megjelenését a ranch tulajdonosainak. Tétován csengetett be.
Az egyik ablak függönyét valaki félretolta, majd egy nagyon fiatal nő nyitotta óvatosan résnyire az ajtót.
– Mi tetszik…? – tudakolta.
– Én… Luke mondta, hogy jöjjek a házba. Neki még dolga van a lovakkal.
A fiatal teremtés zavartan babrálta lófarokba kötött hajának egy vállára hulló tincsét. – Nem is láttam őt megérkezni – nézett a vendég mögé.
Luke-ot keresi a tekintetével? Vagy égi jelre vár? J. J. mindenesetre leült a verandán álló ócska padra. Úgy határozott, kint várja meg Remingtont.
– Hideg van itt. – A lány kitárta az ajtót, és hátralépett. J. J. ezt meghívásnak tekintette. Felállt, s bement az előtérbe.
– Elnézést a váratlan betolakodásért. J. J. O’Brien vagyok. – Mély levegőt vett, és hozzátette: – Luke felesége.
– A felesége? Ethel nem is említette, hogy Luke házasember. – A leányzó, szinte még kislány, domborodó pocakjára tette a kezét.
– Valószínűleg nem tudott róla. – Az asszonynak szörnyű gyanúja támadt az előrehaladottan terhes, alig tizenhét évesnek látszó nőszemély láttán.
– Akkor most nekem mennem kell? – nézett az félénken J. J.-re. – Luke azt mondta, maradhatok. Az asszony felkészült a vidéki élet kellemetlenségeire. Elképzelte Luke piszkos, rendetlen lakókocsiját – hiszen a férfi induláskor nem számított vendégre. De hogy Remington úgy intézte, elsőként az állapotos macájával találkozzon – ez már igazán sok! Én meg egész idő alatt hű voltam hozzá! – gondolta
felháborodva. Biztosan jól mulatott, mikor hallotta, hogy nem feküdtem le Burtonnel! – Miért ne maradhatnál? – kérdezte.
A másik bizonytalanul mosolygott.
– Igazán nem küld el? Jaj, el is felejtettem bemutatkozni! Birdie vagyok.
– Igazán nem küldelek el, Birdie, és nyugodtan visszategezhetsz. – Szegény gyerek! Nem ő tehet Luke felelőtlenségéről. J. J. mérge elpárolgott, helyét mélységes szomorúság foglalta el. Szemébe könny szökött, rövid házasságának szép emlékei semmivé lettek. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen, – gondolta.
Megfordult, ám az ajtóban összeütközött a csalfa cowboyjal. – Hova, hova, O’Brien? – A férfi szorosan magához ölelte.
Egy pillanat tört részéig az asszony különös, meghitt védettséget érzett, de rögtön eszébe jutott elhatározása. Elszántan rántotta el magát.
– Vissza, Denverbe!
Luke szorosan fogta a karját. – Miért? Mi történt?
– Még kérdezni mered? – J. J. Birdie felé intett a fejével.
– Szia, Birdie! – üdvözölte a lánykát Remington. – Nem is vettelek észre. Hol van Ethel? – Wyomingban. A sógora infarktust kapott. Éppen vacsorát akartam készíteni, amikor a hölgy becsengetett. Nem tudtam, hogy nős vagy.
– A fenébe! Mikor jön vissza Ethel? Miért nem hívott fel?
– Megpróbált, de addigra már eljöttél Denverből. Hagyott neked levelet az íróasztalon. Luke, aki még mindig J. J. csuklóját fogta, magával vitte a vendéget a szobába. A helyiség szemlátomást irodaként szolgált. Remington becsukta maguk mögött az ajtót.
– Először is lássuk Ethel üzenetét, aztán majd beszélgetünk! – Kabátját és széles karimájú kalapját a falra akasztott szarvasagancsra dobta, mielőtt a céduláért nyúlt. – Foglalj helyet! – mutatott a megviselt barna kanapéra.
J. J. leült, de alig várta, hogy jól beolvasson, mielőtt hazautazik. Miközben Luke a levelet
tanulmányozta, az asszony körülnézett. Mindenütt iratok, szaklapok és könyvek hevertek. A zsúfolt íróasztalon számítógép meg telefon állt, egy kosár tele levelekkel, egy bögrében ceruzák, golyóstollak, a polcon kis tévékészülék. Az ablakon át a farm épületeit látta, a háttérben meg hóborította hegyeket.
Luke letette a cédulát, megkerülte az íróasztalt, és leült a sarkára.
– Most már a tiéd vagyok, O’Brien. Tudom, a ház nem felel meg az igényeidnek, de ez még nem ok pánikra. Alig öt perce vagy itt, és máris készülsz kereket oldani. Ezt azért nem hittem volna.
– Pánik? – J. J. mélyet lélegzett. Ha most kiabálni kezd, Remington azt képzeli, sikerült féltékennyé tennie. Ezt az örömet nem szerzi meg neki. – Pánikról szó sincs, de amint megláttam Birdie-t,
megkönnyebbültem. Nem kell itt maradnom három hétig. – Felháborodva fűzte hozzá: – De hát… ő még szinte gyerek!
– Ki? Birdie? Igen, nem is tudom… talán tizenhét vagy tizennyolc éves. De miért akarsz máris eltűnni?
– Nem sokat tudtam rólad, amikor hozzád mentem, de rendes embernek tartottalak. – Az asszony felállt, a lába azonban majdnem felmondta a szolgálatot. – Tévedtem.
Luke elállta az útját.
– Megfeledkeztél az egyezségünkről?
– Már nem kötelez. – Burton meg fogja érteni… Semmi kedve egy fedél alatt tölteni az éjszakát ezzel az alattomos, erkölcstelen szoknyavadásszal. Vajon hány nővel feküdt le a szerencsétlen esküvőjük óta? Nem mintha érdekelné… – Ha megpróbálod besározni a nevemet, vagy hátráltatod a válást, kikészítelek, cowboy! Butaság volt részemről elhamarkodottan feleségül menni hozzád, de a zsarolási kísérleted kudarcba fulladt, amióta rájöttem, mit műveltél szegény kis Birdie-vel…
– Hogyhogy? Mi van vele?
– Terhes! – sziszegte dühösen J. J.
– Ezzel nem mondtál semmi újat. Nekem is van szemem. – Luke hirtelen kapcsolt, s hangosan hahotázni kezdett. – Azt hitted, én és Birdie… Bolond vagy, O’Brien! Az apja lehetnék!
– Épp azért disznóság…
– Túl sok jellemtelen alakkal lehetett dolgod, szépséges ügyvédnő! Még hogy én vagyok a baba apja? Hogy jut eszedbe ilyesmi? Ejnye, ejnye, O’Brien! Féltékeny vagy, ne is tagadd!
J. J. igyekezett nyugodt maradni, ami Luke közelében nem volt könnyű feladat. – Ha nem te vagy az apa, miért fél Birdie attól, hogy elküldöm?
Luke mindkét kezét az asszony vállára tette.
– Birdie nagyon félénk. – A férfi simogatni kezdte J. J. tarkóját. – Ethelnél lakik, és segít a háztartásban. Valószínűleg azért ijedt meg, mert feltételezi, hogy a feleségem változtatásokat fog bevezetni.
– Nem fogok, mert elmegyek.
– Értsd meg, nem rontottam meg Birdie-t! Itt maradsz három hétig! – A férfi megfogta J. J. állát, baljával meg az arcát cirógatta. – Csalódott vagy?
Az asszonynak melege lett a gyengéd becézgetéstől. Hátrálni próbált, de nem bírt. Egy éve élnek már külön, ám sajnos semmi sem változott. Luke csak hozzáér, és ő máris lángra lobban, vágyódik utána. Mit tegyen?
– Csalódott? – kérdezett vissza. – Azért, mert nem feküdtél le egy gyerekkel? A férfi a fejét rázta.
– Azért, mert már nincs ürügyed megszökni. – Szökésről szó sem volt.
– Hiszen te félsz! Kiolvasom a szemedből! Most egészen sötétzöld.
– A szemem színének semmi köze a lelkiállapotomhoz. Az öltözetem szerint változik. – Akkor bizonyára zöld alsóneműt viselsz – mosolygott érzékien Luke.
J. J. lélegzete felgyorsult, s újra azt a bizonyos árulkodó, édes fájdalmat érezte. Már megint itt tartunk? Akár az első találkozásunkkor? Ezer ördög és pokol! Mitől ilyen vonzó ez a cowboy? A szempillája sűrű és fekete, férfihoz nem illően hosszú, ívelt. Csupa élet ez az ember! Sötét hajfürtje a homlokába hull… És a szája! Elvette az eszemet, ahányszor csókolt!
Összeszedte magát. Elszántan viszonozta a férfi tekintetét.
– Le kell szögeznünk bizonyos szabályokat, ha itt maradok. Az első… – Az első: én állítom föl a szabályokat!
– Az első szabály: nem érsz hozzám.
– Szeretlek megérinteni. – Luke megint az asszony tarkóját simogatta, a hajával játszadozott. – Neked is jólesik. Azt akarod nekem bebeszélni, hogy nem, O’Brien?
– Elválunk – suttogta J. J. – Egy másik férfi lesz a férjem. Luke kérdően vonta fel a szemöldökét.
A férfi lassan lehajtotta fejét.
Csókolj csak meg! – gondolta kétségbeesetten J. J. Majd békén hagysz, ha észreveszed, hogy semmit sem jelent nekem a csókod!
Számítása nem vált be. Ajka szétnyílt, mire Luke még követelőzőbben csókolta. Semmi nem változott. Az asszonyban újra fellángolt a szenvedély, átjárta minden porcikáját.
A férfi megérezte… Lesegítette J. J. kabátját, szorosabban vonta magához az asszonyt, akinek mellbimbói kirajzolódtak a blúzán, amint karját Luke nyakába fonta. A tízcentis magasságkülönbség ellenére tökéletesen összeillettek.
Luke J. J. csípőjét cirógatta, majd gyengéden a fenekére ütött, és elengedte. – Erre vágytam, mióta megláttalak a kiállításon!
– Arra, hogy a hátsómra üss? – kérdezte remegő hangon az asszony. Nem mert Luke szemébe nézni. – Nem! Arra, hogy megcsókoljalak – vigyorgott Luke. – Azért csaptam a popsidra, hogy észhez térjek. Már-már az asztalra döntöttelek, és levetkőztettelek volna, hogy megnézzem, tényleg zöld alsóneműt viselsz-e. Nem sok hiányzott hozzá…
J. J.-n forró vágyakozás hulláma söpört végig. Több is esett volna, mint vetkőztetés… Máris mi minden történt! Luke megcsókolta, ő meg hagyta.
– Nos, megcsókoltál – rebegte. – Mondjuk inkább: csókolóztunk.
– Jó, ha ragaszkodsz hozzá… csókolóztunk, és bevallom, jólesett. Ám ez semmit sem bizonyít. A házassághoz kölcsönös szerelem kell, nem elég a csókolózás. Az még nem szerelem, ha az ember felelőtlenül hozzámegy valakihez, akit csupán néhány napja ismer. Mondtam már, minket csak a szex kötött össze. Nem azért érintettelek, csókoltalak…
– …és szeretkeztél velem – egészítette ki Luke.
– Pontosan. Azért szeretkeztem veled, mert élveztem a dolgot. Te is, én is önző szükségleteinket elégítettük ki. Igyekeztünk minél többet ágyba bújni egymással. De hát a házasságban nem lehet minden időt az ágyban tölteni!
– Nemcsak ágyban…
J. J. elpirult. Nagyon jól tudta, mire céloz a férfi. Luke ötletes, érzéki, ösztönösen cselekvő nőnek ismerte meg őt. Olyannak, aki egy félig-meddig idegennel nemcsak az ágyban, hanem a legkülönbözőbb helyeken és helyzetekben adta át magát az érzéki örömöknek. Csakhogy az az asszony nem az igazi J. J. O’Brien volt… Megpróbálta pontosabban elmagyarázni, mire gondol.
– Soha nem beszéltünk a jövőnkről. Nem tudok semmit a családodról, a gyermekkorodról, az álmaidról, reményeidről. És te sem tudsz semmit rólam.
– Gondold meg, O’Brien! Alig egy hétig voltunk együtt! Hogyan juthatott volna mindenre időnk? – Úgy, hogy néha beszélgetünk! Nekünk azonban semmi egyéb nem volt fontos, csak a testi kielégülés. Nem ismerlek. Semmit nem tudok az igazi énedről.
– Szívesen elmondtam volna az életem történetét.
– Nem téged hibáztatlak. Én sem kérdeztelek soha. – Az asszony zavartan sütötte le a szemét. – Nem érdekelt semmi. Ha rám néztél, rám mosolyogtál, megérintettél, nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörre, amelyet tőled kapok. – Nagyot nyelt. – Sajnálom, és szégyellem magam, de nem voltam szerelmes beléd annak idején – és most sem.
– Persze hogy nem – felelte türelmetlenül Luke – Csak a kamaszok lobbannak szerelemre. A felnőttek bíznak egymásban, közös jövőt terveznek. Ebben az életkorban a szerelem csupán jutalom. Testileg kívántuk egymást, én meg azt hittem, te vagy az, akivel megosztom az életemet. Tervezgettem a közös jövőnket. Tévedés volt. Te nem akartad megosztani velem az életed. Arra akartál kényszeríteni, hogy én alkalmazkodjak hozzád.
Éppen úgy beszél, mint a fivéreim, ahányszor nem sikerült rám erőltetni az akaratukat, – gondolta J. J. – Burton meg én együtt vágunk neki az életnek – szólt hűvösen. – Mindkettőnket ugyanazok a dolgok érdekelnek, hasonlóak a nézeteink, az ízlésünk, és hiszünk egymásban.
Luke utálkozva húzta el a száját.
– Ügyvéd létedre elég butácska vagy, O’Brien!
– Neked mindenki buta, akinek nem egyezik a véleménye a tiéddel. Azt akartad, adjak fel mindent a vágyaimat, az álmaimat. Te miről mondtál volna le az én kedvemért?
– Kész voltam kiegyezni ötven-ötven százalékban, de neked ez nem volt elég. Csakis a te akaratodnak kellett érvényesülnie, mindenáron – vonta meg vállát a férfi. – Ha Burton ebbe belemegy, az az ő dolga.
– Csak hogy mindent tudj, Luke: Burton és én szeretjük egymást. Ismerem a múltját, a reményeit, törekvéseit. Tudom, hogy szüksége van rám. Azonkívül biztos vagyok benne, hogy nem gondolja meg magát.
– Nem leszel vele boldog. Ugyanis ő hisz neked. Nem tudja, hogy magadat is hazugságokkal áltatod. Azt a nőt látja benned, akit te találtál ki. Az igazi O’Brient én ismerem.
– De…
– Hadd fejezzem be!
Az asszony kelletlenül hallgatott el.
– És minthogy hisz neked, soha nem mutatod magad neki olyannak, amilyen valójában vagy. – Ő tudja, milyen…
– Hallgass! – Luke az ajtóhoz szorította J. J.-t, és tenyerével befogta a száját. – Honnan tudná, ki vagy, amikor magad sem tudod? Nem látod be, szépséges jogászom, de én tulajdonképpen most nagy
szívességet teszek neked – vigyorgott szemtelenül. – Három hét időt adok önmagad megismerésére. Utána talán én is tisztázhatok néhány megválaszolatlan kérdést, amely nem egyszer okozott nekem álmatlan éjszakát. Például: honnan szedtem, hogy te vagy az igazi? Miért vettelek feleségül? Azt hiszem, izgalmas válaszokat kapunk… igaz, O’Brien? – Levette tenyerét az asszony szájáról, s mutatóujjával végigcirógatta J. J. ajkát.
Az asszony már-már megérintette nyelvével a becéző ujjakat, de az utolsó pillanatban erőt vett magán. – Én tudom a választ – nevetett. – Szeretkezni akartál velem.
– Azt hiszed, anyakönyvi kivonat nélkül nem tudtalak volna elcsábítani?
– Nem… akarom mondani, igen. – Hogyan gondolkodjon józanul, amikor Luke közelsége, érintése megzavarja? – Nem sikerült volna.
– Nem vitatkozom. – A férfi, mint minden titkok tudója, bölcsen mosolygott. – Van itt még valami, O’Brien. Akár hiszed, akár nem, az esküvőnk óta nem feküdtem le mással. – Kinyitotta az ajtót. – Felviszem a poggyászodat.
Ahelyett hogy megkérdezte volna, miért érezte Luke kötelezőnek betartani a házassági fogadalmat, J. J. így szólt: – Nem maradhatok itt.
Remington kiment, felkapta a ház előtt álló bőröndöket. – Tudom, nem éppen fényűző a ház, de majdcsak túléled. – Nem erről van szó. Azt hittem, nálad fogok lakni. Luke felfelé indult a lépcsőn a csomagokkal. – Miért, mit gondolsz, hol lakom?
– Úgy tudom, a ranch magányos munkásai lakókocsiban élnek. Bizonyára kevés a hely, de majdcsak megleszünk valahogy.
– Ketten, egy lakókocsiban? Soha! Vagy kitekerném a nyakadat, vagy…
J. J. pontosan tudta, mire gondol a férfi – ám ahhoz ketten kellenek. Úgyhogy fölösleges aggódnia. – Nem akarok vadidegen embereket terhelni a jelenlétemmel – tiltakozott.
– Fürdőszoba is van. – Luke belépett az egyik helyiségbe. – Sajnos meg kell osztanod velem. Az én szobám a folyosó végén az utolsó.
– A te szobád? Stirlingéknél laksz?
– Zane Stirling mintegy öt éve meghalt. Azóta egyedül élek a házban. – Remington letette a koffereket a kopottas ágytakaróra. – A feleségem ugyanis Denverben lakik.
Soha nem voltak előítéleteim, – mondogatta magának J. J. a konyhában, miközben a vacsorának szánt csirkét darabolta. Luke azt mesélte magáról, hogy cowboy, – fűzte tovább a gondolatait. Öltözékéről és horpadt teherautójáról ítélve úgy hittem, szegény, mint a templom egere. Igazán nyugodtan elárulhatta volna, hogy a családja farmját vezeti, és övé a vagyon nagyobbik része. Persze, ha tudom, az sem változtatott volna semmin. Még ha akkora is a ranch, mint egész Texas – mi ketten két külön világ vagyunk.
Az asszony megkereste a fűszereket.
– Mit csinálsz itt? Hol van Birdie? – Luke a konyha hátsó ajtaján nyitott be. Kezében kormos serpenyőt lóbált, amelyet J. J. tett ki hűlni a hóba.
Az asszony a második kérdésre válaszolt.
– Birdie Ethel házában csomagol. Amíg Ethel vissza nem jön, itt fog lakni a ház hátsó szárnyában lévő kis szobában. Berendeztem neki, és kitakarítottam.
– Társalkodónő kell neked, O’Brien? Vagy szakácsnő? – A férfi a mosogatóba tette az égett edényt, aztán a konyhapultnak támaszkodott.
– Birdie fél egyedül Ethel házában – világosította fel az asszony.
– Sikerült végre telefonon beszélnem vele. – Luke figyelte, amint J. J. lisztbe és fűszeres zsemlemorzsába forgatja a csirkedarabokat. – A nővérét porig sújtotta a férje betegsége, úgyhogy
Ethelnek hetekig, ha nem hónapokig Wyomingban kell maradnia. Megmondtam neki, ne aggódjon, majd mi tartjuk a frontot. Azt hiszem, Birdie-től nem várhatunk komoly segítséget. Úgy tűnik, neked kell főznöd, O’Brien.
J. J. nagy, lapos tepsibe tette a húsdarabokat. Értette, mire céloz Luke.
Denverben annak idején majd mindennap házhoz rendelt ételt ettek. Remington nyilván azt hiszi, hogy nem tud főzni – a kormos serpenyőről is erre következtetett. Az asszony meghagyta őt ebben a hitében. Miért árulja el, hogy Birdie volt az, aki elfelejtett olajat önteni a felforrósított edénybe?
Alig egy óra múlva elégtétellel állapította meg, mennyire csodálkozik Luke a feltálalt vacsora láttán. Sült csirkét kapott burgonyapürével, főtt kukoricával és paradicsomsalátával, utána meg almás piskótát vaníliaöntettel.
– Hol van Birdie? – kérdezte a gazda magához térve meglepetéséből.
– Hívtam, hogy egyen velünk, de inkább a szobájában marad. Felvittem neki a vacsoráját. – Ethel tejszínes mártást szokott csinálni a csirkéhez.
J. J. odanyújtotta a salátás tálat.
– Biztosan a nővére is. Ezért kapott infarktust a férje.
– Atyavilág! Ez nem lehet igaz! Te kizárólag egészséges ételeket készítesz? Figyelmeztetlek, nekem hús kell!
Az asszonynak arcizma sem rándult.
– Ne félj, kapsz husit, de csak mértékkel! Főleg baromfit, meg halat, ha hozzá lehet itt jutni. Az apám és Kenny orvos, az anyám ápolónő, Logan pedig orvostanhallgató. Épp eleget tudok a magas
koleszterinszintről, meg az eltömődött verőerekről. Luke megrakta a tányérját.
– Kenny és Logan?
– A bátyám meg az öcsém. – Több testvéred is van?
– Van ám! Blaine biológiát tanít Iowában, Brendan pedig biokémiából írja a vizsgadolgozatát. – Tud a családod a házasságunkról?
J. J. egy csirkecombbal foglalatoskodott.
– A mama és a papa harminchét éve házasok. Elvárják, hogy bemutassam nekik a jövendőbelimet, legyen hosszú a jegyességem, és esküdjünk fényes külsőségek közepette. Kenny és Casey lakodalmára több mint háromszáz vendéget hívtak meg.
– Szóval nem tudják… – Minthogy az asszony nem válaszolt, Luke megkérdezte: – Karácsonykor nem is vitted haza a családodhoz Alexandert?
– Nem. Az első felesége szüleinél töltötték az ünnepeket a lányával, Carrie-vel. Burton özvegyember. A nappaliban nyolcat ütött a falióra. A férfi mogorván tudakolta: – És mikor mutattad be jövendőbeli férjedként azt az ügyvédet?
3. FEJEZET
– Honnan tudod, hogy mint jövendőbeli férjemet mutattam be a szüleimnek Burtont? – Amint kimondta, J. J. rögtön rájött, hogy elszólta magát. – Az arató-hálaünnepen jártunk Iowában – ismerte be ingerülten. – Carrie túrázni volt a barátaival. De a házassági szándékunkat nem említettük. – A családnak persze megvolt a véleménye, J. J. azonban kitért a kérdéseik elől.
– Miért nem?
– Tudod – válaszolta –, kínos a dolog. A mamám azt szeretné, ha az menyasszonyi ruháját viselném, templomi szertartáson. Nem értené meg, miért tervezünk egyszerű polgári esküvőt.
– Előbb-utóbb meg kell mondanod…
– Nem sürgős. – J. J. a tányérja fölé hajolt, majd hozzáfűzte: – Először el kell válnom. Elfelejtetted? – Már hogy felejtettem volna el?
– Még mindig nem értem, miért mentem hozzá egy vadidegenhez, méghozzá önként. Senki és semmi nem kényszerített. Mégis, mit képzeltem?
– Ugyanazt, amit én.
J. J. megsemmisítőnek szánt pillantást vetett a férfira.
– Miért nem elégedtünk meg a szeretkezéssel? Nem kellett volna rögtön papírral szentesíteni a kapcsolatunkat.
– Ellenezted a futó kalandot, én meg bolondultam érted – világított rá Luke.
– Igaz! – Az asszony a piskótát piszkálta a villájával. – Jellemző példája annak, mennyire odavagytok ti, férfiak az érzéki Brigitte Bardot-szájamért. Őrület! – forgatta szemét az ég felé. – Meg a buta kis anyajegyemért, amit Nikának köszönhetek.
– Ki az a Nika?
– Az egyik ükanyám, anyai ágon. Állítólag orosz arisztokrata családból származott. A mamámnak van róla egy kemény kartonra ragasztott, megsárgult fényképe. – J. J. bosszúsan felnevetett. – A papa mindig azt mondogatja, mixerből kerültek ki a gyerekei – csak nem keveredett össze rendesen a kotyvalék. Van bennünk angol, ír, német, magyar, orosz, délszláv, francia és indián vér. Ahányan vagyunk, annyifélék lettünk. Engem szerencsésnek tartanak, mert duzzogó szájat és szépségtapaszt örököltem. Így aztán sokan szexbombának néznek. Van róla fogalmad, mennyi nehézséget okoz a külsőm? Minden egyes kliensemet meg kell győznöm arról, hogy egy csinos nő nem feltétlenül buta.
– Nekem tetszik a szád.
– Mint mindenkinek. Ti férfiak! Szörnyen felületesek vagytok! Tisztelet a kivételnek, a fivéreimnek. Szerintük seszínű a hajam, vérszegénységre vall az arcbőröm, a szemöldökömet meg észre sem lehet venni. Mindenki más csak az anyajegyemet látja.
– Örülj neki! Ha nem látom meg azt az izgalmas kis pettyet, talán meg sem mentelek. Eltaposott volna az a megbokrosodott ló!
Az asszony Luke felé bökött a villájával.
– Egyáltalán nem mulatságos! A megjelenésem miatt sokkal többet, sokkal keményebben kell
dolgoznom, mint másnak. Ha egy férfi a szeme színével egyező inget vesz fel, dicsérik az ingét. Én meg mit érek el a csinos ruhámmal? Mindig akad egy szemtelen fickó, aki ráver a fenekemre! Vagy azzal vádolnak, hogy nőiségem fegyvereivel küzdök. Más ügyvédnek elismerik a tudását, de ha én nyerek meg egy pert, minden alkalommal megvádol valaki, hogy flörtöltem az esküdtekkel. A lapok az ügyvédek érveléséről írnak, ám ha én védek valakit, a frizurámról meg a ruhámról beszélnek. Fogalmad sincs, milyen nehéz, ha állandóan bizonyítanod kell!
– Nemcsak neked. – Luke belekanalazott a vaníliamártásba. – Vegyünk például engem! Az apám katonatiszt, nekem meg már az elemiben verekednem kellett a tiszthelyettesek fiacskáival. Bizonyítanom kellett, hogy nem vagyok puhány. Minél idősebb lettem, annál rosszabb lett a helyzet. Kamaszkoromban a bajkeverők bandavezéreként tündököltem. Később is mindig meg kellett mutatnom, hogy ugyanolyan fából faragtak, mint az apámat. Nekem meg nem volt kedvem a nyomdokába lépni, és a West Point-i tiszti iskolába járni.
– Most meg… íme, én vagyok a bizonyíték, milyen kemény legény vagy! Kényszerítesz, lebzseljek itt három hétig. Az apád büszke lehet a fiára.
– Azt mondod, kényszerítelek? Nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, O’Brien. Nemcsak azért vagy itt, mert megfenyegettelek, hogy máskülönben nem egyezem bele a válásba. Ezt mindketten tudjuk, hiába állítod az ellenkezőjét. – Luke megtörölte a száját egy papírszalvétával. – Egyszer majdcsak kiderítem, miért jöttél tulajdonképpen North Parkba.
– Semmi esetre sem békülni.
– Békülni? – A férfi szemmel látható rémülete rosszulesett J. J.-nek. – Csak azt ne! Nagy kő esett le a szívemről, amikor útilaput kötöttél a talpamra.
Az asszony most már semmit sem értett.
– Hiszen ha levélben kéred, nem lett volna ellene semmi kifogásom. Csakhogy sajnos viszontláttalak. Habár zsúfolt volt a galéria, amint beléptem, rögtön rajtad akadt meg a szemem. Figyeltelek egy darabig, mielőtt megszólítottalak. Közben lelki szemeim előtt egy film pergett, amelynek színhelye a lakásod, főszereplői meg mi ketten voltunk.
– Komolyan?
– Láttam magunkat a feldúlt ágyban. Még a rózsaszínű szaténhuzatra is emlékeztem. Azt hittem, időközben elfelejtettem azt, amit a csúf nadrágkosztümöd takart, de amikor találkoztunk, mintha visszarepültem volna egy évet. Majd megvesztem érted annak idején és – sajnos most is…
J. J. szíve izgatottan dobbant meg. Luke még mindig kívánja! Elragadtatva, egyszersmind aggódva remegett meg a gondolattól. Félelmében? Örömében? Remington képes, és újra a régi, szenvedélyes nővé változtatja. Erre nem kerülhet sor!
– Csak nem azért ragaszkodtál ehhez a három héthez, mert újra velem akarod kielégíteni a szexuális vágyaidat?
– Ó, dehogy! – A férfi arca őszinte ijedséget tükrözött. – Épp ellenkezőleg! Azt remélem,
végérvényesen kigyógyulok belőled. Kényeskedni fogsz, panaszkodsz a vidéki élet kényelmetlenségére, engem meg többé nem üldöz a látomás a kék selyem alsóneműs testedről. Ha újra megnősülök valaha, csakis olyan nőt veszek el, akinek nincs a tiedhez hasonló finom bőre, és nem henceg azzal, hogy felveszi a versenyt akármelyik férfival. Jóvérű teremtés legyen, kövessen jóban-rosszban, tűzön-vízen át. Ezt pedig a legjobb akarattal sem lehet elmondani rólad.
– Ó, tudom én, milyen asszony kell neked! Akinek csak füttyentened kell, máris ágyba ugrik veled. Elkészíti a reggelidet, kimossa a gatyádat… Egyszóval: mindig a rendelkezésedre áll.
Luke füttyentett egyet, közben mélyen nézett J. J. szemébe. Az asszony szemrebbenés nélkül állta tekintetét.
J. J. a gazda íróasztala mellett ülve nézett körül a helyiségben. Észrevette a bekeretezett diplomát a falon, amelyet Luke Remington a coloradói egyetemen szerzett. Ezt is elhallgatta, bosszankodott. A szarvasagancsra tekintve összerázkódott. Nem, az itteni berendezés nem felel meg az ő ízlésének. Szerencsére a házvezetőnő rendes. Ethel kifogástalanul tisztán tartja a házat.
– Mrs. Remington?
Az ajtóban Birdie állt. Zavartan csavargatta ujjára hosszú haja egy fürjét. Az asszony bátorítóan rámosolygott.
– Szólíts J. J.-nek!
– J. J.? De hát ez olyan fura név egy nőnek!
– Jacqueline June-nak hívnak, az anyám azonban nem volt hajlandó Jackienek szólítani. Aztán amikor Logan öcsém beszélni tanult, nem tudta kimondani a teljes nevemet, hanem J. J.-nek hívott. Azóta ez a keresztnevem.
– És… a mamád nem haragudott? Az asszony elhúzta a száját. – A fiúknak mindent elnézett. – Nálunk meg Ad és Ma járja. – Ki az az Ad?
Birdie idegesen babrálta köténye szegélyét.
– A férjem, Adrián. Most, hogy Ethel elutazott… – Az asszonyka elsápadt. – Nagyon féltem. Felhívtam Ethelt a házából a nővérénél. Azt mondta, szóljak Luke-nak. Figyelmeztessem, hogy Adnek nem szabad megtudnia, hol vagyok. De… nem merek Luke-kal beszélni, hiszen ő is csak férfi. Ethel szerint a kicsi a legfontosabb. Arra gondoltam, maga… te talán szóba hozhatnád…
– Mit? – Az asszony sejtette, hogy Birdie válasza nem lesz éppen a kedvére való. A pocakos kismama közelebb jött, s megállt az íróasztali lámpa fénykörében. J. J. legsötétebb gyanúja beigazolódott. Birdie nyakán fojtogatás nyoma látszott. – Egyetlen férjnek sincs joga bántalmazni a feleségét? – jelentette ki.
– Ad nem akart nekem fájdalmat okozni. Én voltam a hibás. Nem kellett volna szidnom, amikor részegen jött haza. Másnapra már megbánta… Ha Ethel nincs, el sem jövök hazulról.
– Ethel bizonyára megsajnált. Felizgatta magát, amikor meglátta rajtad a kék foltokat.
– De ő nem érti… Adnek nagyon nehéz volt az élete. Koldusszegények voltak, soha nem kapott ajándékot gyerekkorában. Nem lett volna szabad felhánytorgatnom neki azt a pár dollárt, amit elsörözött.
Ha meglesz a baba, biztosan hazaadja a pénzét. Kellett nekem már most kérnem! Rosszul tettem, és azt is, hogy eljöttem, de… nem hagyhattam bántani a babát. – Birdie összekulcsolta kezét a hasán. – Ezért kerestem meg Ethelt.
– A kicsit is bántotta? – J. J. igyekezett nyugodt maradni.
– Buta voltam, rosszkor kértem tőle pénzt a kiságyra – de mégsem a kisbabán kellett volna kitölteni a haragját. Torkon ragadott, nekilökött a falnak, és alaposan elpáholt a derékszíjával. Biztosan a baba is érezte…
J. J. borzadva hunyta le a szemét.
– Minden anyának védelmeznie kell a születendő gyermekét.
– Ad azt mondta, ha el merem hagyni, keservesen megbánom, én mégis eljöttem. Biztosan
megnyugszik, ha meglesz a kicsi. Szeretni fogja… Ethel azt ígérte, nem engedi a közelembe Adet… de hát ő elutazott, én meg nagyon félek, hogy a férjem megtalál, és erőszakkal visz haza. Egyszer már megtette, amikor Mánál bújtam el. Pa szerint egy férjes asszony oldja meg maga a gondjait, ne szaladgáljon vissza a mamájához. Ugye Luke nem engedi, hogy Ad megint hazapofozzon?
– Persze hogy nem! – J. J. nem sokat tudott ugyan a férjéről, ám biztos volt benne, hogy megvédi az erőszaktól ezt a fiatal teremtést. – Itt biztonságban vagytok. Te is, a baba is.
Birdie eloldalgott, J. J. meg mereven bámult ki a tiszta, csillagos égre. Képtelen volt megérteni a Birdie-hez hasonló asszonyokat, akik természetesnek tartják az erőszakot a házasságban, sőt magukat vádolják az ellenük elkövetett megbocsáthatatlan bántalmazásért. Kétségbeesetten támasztotta öklére a fejét.
– Minden rendben?
– Miért kérded? – fordult meg J. J. Luke becsukta az ajtót, és közelebb jött.
– Éppen ide tartottam, amikor meghallottam Birdie hangját. Nem jöttem be, gondoltam, négyszemközt könnyebben önti ki a szívét.
– Hallgatóztál? – Az asszonynak le kellett valakin vezetnie a haragját. – Átkozott cowboyok! Szerintetek az a gyengédség, ha a hajánál fogva ráncigáljátok a feleségeteket!
– A fenébe, O’Brien! – Luke maga felé fordította az íróasztali széket. A szemébe akart nézni J. J.-nek. Az asszony a karfát szorongatta.
– Ne szitkozódj! – Szemét marták a könnyek. Luke szelíden simogatta az arcát.
– Kérlek, ne sírj, O’Brien! – Elővett egy hófehér zsebkendőt. – Tessék! Fújd ki az orrod.
– Ne parancsolgass! – J. J. beledudált a zsebkendőbe. – Azt hiszem, allergiás vagyok a tehenekre… vagy a lovakra.
– Egyébként Ad Parker nem cowboy. – Luke a szék támlája mögé állt, és masszírozni kezdte az asszony vállát. – Ethel említette, hogy Birdie-éknél bajok vannak, de a verésről egy szót sem szólt. Mindenki tudja, hogy Dan Clayton, Birdie apja időnként elveri a feleségét. A seriff, Ev Bailey hiába próbálja rábeszélni Dee Claytont, hogy jelentse fel az urát. Azt mondja, Dant még mindig a vietnami katonaévek emlékei kínozzák. Ezért feledkezik meg néha magáról. Birdie ezt látta otthon. Csoda-e, ha ő sem lázadozik, hanem magát hibáztatja?
J. J. az ajkába harapott, nehogy kitörjön belőle a zokogás.
– Persze. Azt hiszi, ilyen a normális házasélet. Hány hasonló nővel találkoztam? – Megint kifújta az orrát. – Bocsáss meg, amiért rád támadtam! A bántalmazott feleségek többnyire szégyenkeznek, ráadásul azt hiszik, megérdemelték a verést. Birdie még mindig tűrne és hallgatna, ha nem féltené a gyerekét.
Luke tovább gyúrogatta J. J. vállát, hátát, tarkóját.
– Egy dologban igazad van – jegyezte meg. – Valóban nem sokat tudunk egymásról. De… a vacsora finom volt – tette hozzá tétován.
Az asszony meglepődött. – Azt hitted, nem tudok főzni? Luke abbahagyta a masszírozást.
– Mostanáig csupán sikeres ügyvédnek és bomba nőnek tartottalak – mosolygott kicsit zavartan. – El sem tudtalak képzelni a tűzhely mellett.
