MARSÓ PAULA
„JEAN-JACQUES ROUSSEAU. AZ ÍRÁS PROBLÉMÁJA”
TÉZISEK Konzulens: Bacsó Béla
Tartalomjegyzék
KUTATÁSI TERÜLET BEMUTATÁSA ... 2
A DOLGOZAT TÉZISEI... 4
ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS ... 7
PUBLIKÁCIÓK... 9
VÁLOGATOTT IRODALOM ... 10
A KUTATÁS TERÜLETE
A dolgozat legfıbb gondolatmenete arra a kérdésre irányul, hogy lehetséges-e körvonalazni egy konzisztens filozófiai állásfoglalást Rousseau életmővében. Az írás problémájának vizsgálatán keresztül kívánom a felvilágosodás egyik legsajátosabb szerzıjének gondolati kísérleteit és rendszerszerő gondolatait értelmezni. Rousseau az Esszé a nyelvek eredetérıl címő töredékes írásában tematizálja az írás kérdését.
Dolgozatom azonban nem közvetlenül e szöveg elméleti diszpozíciójára épül. A filozófiai beszéd helyszíneként tekint az írás és az egymástól igen eltérı írásmódok topológiájára. Minden egyes helyszín dramaturgiailag szignifikáns módon különbözik a másiktól. Az értekezı, a törvényalkotó, a nevelı, a konfesszióban vallomást tevı, az önmagával dialogizáló, a botanizáló és a sétáló filozófus beszédmódja dramaturgiailag minden esetben meglehetısen kidolgozott; azaz pozícionált. A filozófiai beszéd intenciója azonban állandóságot képvisel; az „igaz beszéd” [parrhészia]
hagyományában jelöli meg önmagát. Beállítottsága szükségszerően dialektikus mőködést eredményez, mely az igaz beszéd és az ıt elfedı, avagy feledtetni képes opinion dialektikájának feszültségét tartja életben. A filozófia heroikus alakja az, aki ezt a feszültséget elıidézi és oldja. İ a sajátnak mondott életével tanúskodik elvei mellett.
Filozófiai mondanivalója gyakorlati cselekvésben ölt testet és nem elméletekben. Így kapcsolódik össze életének legendáriuma és a konfesszió szcénája. Csakhogy a filozófiai beszéd hıse megköltött személy, egy nyelvi stratégia alakja. Rousseau esetében ugyanis éppúgy nyelvi stratégia az önmagunkról vagy az eredet (természeti állapot) felıl való gondolkodás, mint a törvényalkotás, vagy az ember erkölcsi nevelése.
Széles körben szokás Rousseau nevét a „vissza a természethez” gondolattal társítani. Jóllehet Rousseau-t éppen az foglalkoztatta, hogy mit sem tudunk arról, mi a természet és legfıképpen, hogy mi volna az ember természete. „Mert nem könnyő vállalkozás szétválasztani az ember mai természetében azt, ami eredendı benne, meg azt, ami mesterséges, és megismerni egy olyan állapotot, mely immár nem létezik, talán soha nem létezett, és valószínőleg nem is fog létezni soha, amelyrıl mindazonáltal
megfelelı fogalmat kell alkotnunk, hogy helyesen ítélhessünk jelen állapotunk felıl.”1 Amíg nem ismerjük az ember természetét, nem ismerjük a természetjog meghatározását sem; ha nem vagyunk tisztában azzal, milyen alapokra van helyezve társadalmi berendezkedésünk, melyet futóhomokként2 ír le, hogyan térhetnénk át egy megfelelıbb társadalmi konstrukcióra? Éppen azért vagyunk bajban, mondja Rousseau, mert a
„természet szelíd hangjanem kormányoz csalhatatlanul bennünket”: „vagy azért, mert nem ismertük fel, amikor élvezhettük volna, vagy azért, mert elveszítettük, amikor fel tudtuk volna ismerni.” 3 Az emberi nem egyetemes társadalmáról címő bekezdésében a két teoretikus hipotézis (természeti állapot és a függetlenség állapota) párhuzamban áll.4 Ami közös bennük, az a valódi közösségi konszenzus hiánya. „Bizonyos, hogy az emberi nem szó puszta győjtıfogalom; ez a fogalom nem feltételez semmiféle valóságos kapcsolatot az alá tartozó egyének között”. (…) „Nos, szöges ellentétben azzal, amit feltételeztünk, azt fogjuk találni, hogy az ész elfojtja az emberiességet, miközben felébreszti a személyes érdeket.” (…) „Nem igaz, hogy a függetlenség állapotában az ész a közjó elımozdítására ösztökél.”5 Azaz a természeti és a polgári állapot egynemő közeg: az általános akarat fogalmával lehetséges volna eszményi társadalmi szerkezetet kovácsolni, csakhogy ebben az esetben olyan hipotetikus kritériumnak kellene megfelelni, mely lehetetlenné teszi magát a vállalkozást. Mert „hol az az ember, aki képes ennyire elkülönülni önmagától?”6 A szöveg retorikai fordulata megvilágító a rousseau-i írásrendszer egészére: magából a bajból keressünk gyógyírt a betegségre.7
Tézisem szerint Rousseau filozófiai és szépírói teljesítménye e feltételek kidolgozásához és a vállalkozás kudarcához kötıdik. Az írás fogalmának változása és átértékelıdése szintén e követelmények korrelációja. A társadalom betegségének megállapítása után új konszenzus megalkotásán dolgozik, majd a konszenzusban közremőködı felek etikai nevelésén. Miután Genf és Párizs nem kíván teret adni eszméinek, regisztert vált, és saját életének konfessziójában beszél a társadalom kritikájáról. Életének utolsó évtizedében a közügyek helyett az öngondozás, az
1 Rousseau: Értekezés az emberek közötti egyenlıtlenségrıl. [Második értekezés] In: Értekezések és filozófiai levelek. Ford. Kis János. Vál. utószó és jegyz. Ludassy Mária, Budapest, Magyar Helikon, 1978.
75.
2 I. m. 75.
3 A társadalmi szerzıdésrıl. 611.
4 I. m. 609-618.
5 I. m. 612.
6 I. m. 615.
7 I. m. 617.
önmagával való törıdés etikai dimenziója jelenik meg. Filozófiai modellje a teátrális
„szenvedı gyógyító” (Starobinski kifejezése) alakja, aki társadalomkritikai szándékkal alkotja meg a legizgalmasabb és legsajátosabb 18. századi nyelvfilozófiát. A
„természeti állapot” merı fikció, metafora, nyelvi képzıdmény Rousseau gondolkodásában. A metafora nem pusztán a nyelvi reprezentáció meg nem felelése a valóságnak, de mindannak a bizonytalanságára vagy hiányára mutat rá, amit voltaképpeni jelentésnek vagy jelölésnek hívunk.8 A dolgozat tárgya ezeknek a jelentéseltolódásoknak az írásrendszerre vonatkozó vizsgálata.
A DOLGOZAT TÉZISEI
Az írás autonóm instrumentum, mely képes befolyásolni a kormányzat, a társadalom, és a nyelv szellemét.
A Második értekezésben és az Esszé a nyelvek eredetérıl címő töredékes írásában Rousseau metaforák segítségével mutatja be, hogy a történelem nyelven belüli folyamat (fogalomalkotás) eredménye. Azaz a nyelv, a társadalom és a kormányzat viszonya egymástól elválaszthatatlan. A nyelvek változásáról alkotott történeti vízió Rousseau társadalomszemléletét tükrözi. Az Esszében idézi az 1754-es Port-Royal Grammatika bevezetıjét: „Nagyon is filozófiai vizsgálódás tárgya lehetne a valóságban megfigyelni, és példák segítségével megmutatni, hogy egy nép jelleme, erkölcsei és érdekei hogyan hatnak nyelvére.”9 Ezért, ha a rousseau-i írásfogalmat és annak változásait vizsgáljuk, mindig tekintetbe kell venni a közösségi konszenzusra vonatkozó kritikai szándékát. Ez volna az írás, azaz, más szóval, a történelem korszaka, mely a reprezentáció korának helyébe lép.
8 Gearhart, Suzanne: Filozófia az irodalom elıtt: dekonstrukció, történetiség és Paul de Man munkássága. Ford. Milián Orsolya. In: Füzi Izabella – Odorics Ferenc (szerk.): Paul de Man retorikája.
Bp – Szeged, Gondolat – Pompeji, 2004. 77-115.
9 Rousseau: Esszé a nyelvek eredetérıl. Ford. Bakcsi Botond. Máriabesenyı, Gödöllı, Attraktor, 2007.
62.
A hang és a dallam tematizációja mint a hagyományos filozófiai diskurzus kritikája A metafizika nyelvén, Rousseau Emilben kifejtett nézetei szerint, nem lehet az ember erkölcsi nevelésérıl beszélni. A hang közvetlen fenoménjában jelentkezı lelkiismeret „isteni ösztön”, melyet új megismerés fogalomnak tekinthetünk. Az Emil kapcsán kifejtett tézisem szerint a rousseau-i hitvallás grammatikája szenvedélyre alapozott. A szenvedély felkeltésének eszköze a dal, mivel Rousseau értelmezésében a dallam olyan közvetlen és fogalomnélküli instrumentum, mely képes az érzelmekre és az erkölcsre [morale sensitive] hatni. A hitvallás és a dal, avagy hang létmódjának az összekapcsolódását szintén az igaz beszéd filozófiai pozíciója indukálja. Az igaz beszéd ebben az esetben a „metafizikai szócséplés” korlátozása. Azt hivatott kifejezni, hogy az emberek olyan gyermekek, akiket nem észérvekkel, hanem érzelmekkel lehet elcsábítani a közösségi etika szempontjából kívánatos magatartás követésére. Ekkor születik meg az új megismerés fogalom, mely különbözik a karteziánus észtıl. Az észnek a szenzualitással való kapcsolata ösztönné lesz. A „lelkiismereti ösztön”
fogalmában az ész és az érzelem szintetizálódik.
Rousseau hitvallásbéli interpretációjában a gondolkodás állítja elı a hamisítványt.
Mégis gyanakodnunk kell, hogy érvényesnek tekinthetjük-e a létezés szenzualista meghatározásának – mely a közvetlenség eszményébıl fogant, és egy hang fenoménjában ölt testet – nagyszabású igyekezetét: „szerintem a tevékeny, azaz értelmes lény megkülönböztetı képessége abban áll, hogy értelmet képes adni a »van«
szónak [donner un sens à ce mot est].” (Emil, 309.) Abban az esetben, ha ezt az állítást az ítélet és a nyelv azonosításaként értjük, maradéktalanul kivonjuk a transzcendentális vagy metafizikai referenst az értelemjátékból.
Önéletírás mint a történetírás kritikája
Rousseau történelemszemléletében nincs helye a tradicionális történetírásnak (hipotetikus és kontingens); Plütharkosznak és Montaigne-nek annál inkább, mivel nem tényeket, hanem az egyedi és egyszeri élettörténetet tekintik exemplumnak. Az önéletírás ugyanis alapvetıbben mutatja be az emberi létezés kondícióit, mint az érdekrendszerek szerint formálódó, tekintélyelvő történetírás. Rousseau Montaigne-ra való hivatkozással jut el a történetíróktól az önéletírókhoz. „Azok – mondja Montaigne
–, akik életrajzokat írnak, minthogy inkább a véleményekkel, mint az eseményekkel, inkább azzal, ami belül történik, mint azzal, ami kívül zajlik le, azok felelnek meg nekem a leginkább. Ezért mindenképpen Plütarkhosz az én emberem.” (Emil, 270.) Rousseau számára nem létezik elfogulatlan, értéksemleges történelemszemlélet, kritikával illeti azokat, akik hisznek ennek létezésében. Vállalni kell a személyes hangnemet, ez az etikailag egyedül helyes döntés: az önmagáról való beszédben ezért lesz olyan hangsúlyos a bátorság-elem színrevitele. A Vallomások és az önéletrajzi följegyzések a társadalomkritika és önéletírás kettıs kötését alkotják.
Az írás mint létvágy és imaginárius szenvedély
Az írás Rousseau elgondolásában nem pusztán a nyelv szellemét változtatja meg, hanem az önidentifikáció eszköze is. A Sétákban az írás érzéki meghatározását mutatom be, a Vallomásokban ez döntıen egzisztenciális. Ezzel a könyvvel a kezemben lépek a Teremtı elé – mondja a bevezetésben. Majd: egy olyan ember életét írom, aki már nincsen – fejezi be a fölvezetést. Ez a rousseau-i önéletírás „Újszövetség-fordulata”
(Starobinski kifejezése): a testet öltött ige helyére a szöveggé váló test lép. Rousseau- nak az Esszében és a Második értekezésben kifejtett gondolatai megingatták a tulajdonképpeni, konkrét jelentés és a figurális, átvitt jelentés közötti összefüggés bizonyosságát, és azt is megvilágították, hogy minden megnevezés és fogalomalkotás a metafora modelljén alapul. Bár Rousseau nem számolta föl a metafora és a megnevezés ellentétét, mégis szakított a reprezentáció mimetikus elméletével. A dolgozat az írás koncepciójának modifikációit mővenként vizsgálja és értékeli.
Rêverie mint intranzitív írás. A herbárium mint az emlékezés archívuma
A dolgozat Sétákkal foglakozó fejezeteinek tézise, hogy az álmodozás rousseau-i fogalma behelyettesíthetı egy intranzitív írásfogalommal. A sétáló botanikai naplója a
«Flora Petrinsularis». Ha elfogadjuk a Sétákban megjelölt szerzıi utasítást, akkor a herbárium a Séták dramaturgiájának belsı használatra készült forgatókönyve, természetes jelekbıl kivonatolt emlékezettechnikai segédeszköz. Az emlékezés anyagát archiválja, és ezzel teret ad az emlékezés eseményének. A lepréselt növények olyan támpontok, melyek azzal szembesítenek, hogy a múltbéli emlékeket sem megırizni, sem tárolni nem lehet. A botanikai archívum a hozott anyag egyszerre személyes és
személytelen közege, anyag és emlékezet viszonyára kérdez rá. A Flora Petrinsularis a Péter sziget növényvilágának dokumentációja. A szárított növény könyvbéli fölbukkanása asszociációs láncot hív életre; az Egyéb töredékekben és a Portrémban ezeket emlékeztetı jeleknek és lokális emlékeknek nevezi. A növény minden ismételt elıfordulása felidézi az elsı találkozás élményének körülményeit, sıt, Starobinski értelmezése szerint az összes utólagos felelevenítés aktusát is, amely végtelenül megnöveli az élmény gazdagságát. Azaz, meglátása szerint az utólagos felelevenítés voltaképpen írás az írásról: az elsı séta a második emlékébıl születik meg. A Vallomások és a Séták között a botanikai napló archívuma egy semleges tárgy; halott organizmusok győjteménye. A maradványok tárolását szolgáló napló (a Sétákban majd érzelmi térképként funkcionál) nem a múlt fölelevenítésében, hanem megalkotásában érdekelt. Rousseau a Portrémban így fogalmaz: „Megfigyelı vagyok, nem moralista.
Botanikus, aki leírja csupán a növényt. A felhasználás megállapítása az orvos ügye.” A moralista és a botanikus szembeállítása abból fakad, hogy az egyik a növények felhasználásának gondjával törıdik (gyógyít és tanít), míg a másik a természeti jelenségek ürügyén csupán „látni tanul”10, örömét leli a szemlélıdésben. Rousseau itt szakít a medecin du monde szerepével és igaz beszéde a világi dolgoknak való ellenállásban manifesztálódik. A botanizálás érdeknélkülisége (nonchalanche, déseovrement) és színpadias haszontalansága látszólag sztoikus attitőd csupán. A privát vagy saját tér birtokbavétele, a közösségi térrıl való lemondás (privation) dramaturgiájának kidolgozása.
ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS, MÓDSZERTAN
Filozófiai szempontból elsıként Cassirer könyve (Le problème Jean-Jacques Rousseau 1932. Oxford) tárgyalja Rousseau gondolatrendszerét olyan egységes entitásként, melyben nem elkülöníteni kell a különbözı írásmódokat (politikus, értekezı, poétikus), hanem szempontot találni integritásuk megértéséhez. Rousseau irodalomelméleti
10 [„Il ne s’agit pas encore de la nomenclature qui n’est qu’un savoir herboriste. J’ai toujours cru qu’on pouvait être un très grand botaniste sans connoitre une seule plante par son nom, et sans vouloir faire de votre fille un très grand botaniste, je crois qu’il lui sera toujours utile d’apprendre à bien voir ce qu’elle voit.] Lettres sur la botanique. In: O.C., IV. Párizs, Pléiade, Gallimard, 1969. 1152.
recepciójában Starobinski megvilágító erejő munkája (Jean-Jacques Rousseau. La transparence et l’obstacle) jelent áttörést. Starobinski mőve az egész életmővet átfogó esszé, mely az írásrendszerben jelentkezı fenoméneket szimptómaként értékeli, s a szimptómák jelentésességét az életesemények magyarázatán keresztül kívánja feloldani.
Nagyszerő meglátásai meghatározták a huszadik század második felének Rousseau- kutatását. Derrida Grammatológia címő munkája tekinti végig a Rousseau-recepciók mindegyikét. Derrida könyvének elsı része elméleti bevezetés, mely a platóni- arisztotelészi metafizika logocentrizmussal vádolt örökségét tárgyalja. Az európai kultúra évezredes hagyományában gyökerezik, hogy az írás, illetve a szöveg egy nyelven kívüli lényeg (logosz) hordozója, közvetítıje. Dekonstruálva a jelenlét metafizikájára alapozott idıszemléletet, illetve az egyaránt ebben az idıszemléletben gyökerezı fenomenológiát és strukturalizmust, olyan kritikai fogalmakat javasol, mint a nyom, a különbség, a tartalék, a disszemináció, a pótlék. Derrida meglátása szerint Rousseau 1750 körül keletkezett szövegei a klasszikus metafizikus hagyomány belsı feszültségének rajzolatai. Rousseau nyelvelmélete, írásmővészetre vonatkozó elképzelése ugyanis egyedi módon jeleníti meg az írás és a beszéd kettıségét, illetve ezek viszonyát. A reprezentáció hagyományos, mimetikus modelljével szemben egészen újszerő nyelvi genealógiát dolgoz ki, ezáltal sajátos módon határozza meg a metafizikával való kapcsolatát. Derrida Rousseau szövegeinek olvasatában mutatja be, hogyan lehet az oppozíciók (jel-jelentés, jelenlét-távollét, szubsztancia-szupplementum) zártságától elmozdulni a textualitás új minısége felé, melyben az értelem játéka, szüntelen genezise és nyitottsága dominál. A „teremtı-olvasat” hálózattá bontja a szövegalakító komponensek jelentését. Minden jelentés újabb jelölıre támaszkodik, ezek tehát nem képzelhetık el egy rögzített hierarchikus struktúrában. Ezt fejezi ki a szuplementaritás fogalma. A Vallomások, az Emil vagy a nevelésrıl és az Esszé a nyelvek eredetérıl Derrida olvasata nyomán válnak a dekonstrukció alapszövegeivé. Így kerülnek késıbb az érdeklıdés homlokterébe, többek között Paul de Man irodalomelméletében. A dolgozat Derrida szuplementaritás fogalmának, Paul de Man metafora elméletének és Foucault parrhészia elıadásainak kitüntetett jelentıséget tulajdonít. A disszertáció fontos eleme a függelékben elhelyezett szöveggyőjtemény: a Pléiade-Gallimard kritikai kiadás szerkesztıi életrajzi töredékek közé sorolták e töredékes írásokat. Bár ezeket Rousseau olykor bevezetésnek, elıszónak, vagy piszkozatnak tekintette. E szövegek megvilágítják a rousseau-i írásrendszer belsı
összefüggéseit, és mivel igen gyakran hivatkoztam rájuk, saját fordításomban közlöm ıket.
TÉMÁHOZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓK Idegen nyelvő tanulmány
„Leçon de courage; désir d’être et passion imaginaire chez Rousseau” in Verbum Analecta Neolatina 2010/1.
„Le monument poétique de J.-J. Rousseau” in Verbum Analecta Neolatina 2008/12.
Tanulmány
„Bátorságlecke: létvágy és imaginárius szenvedély Rousseau-nál” in Többlet folyóirat [in press]
„Rousseau és az önelbeszélés lehetısége” (Kiss Viktóriával) in Alföld folyóirat 2009/6.
„Rousseau költıi emlékmőve a St. Pierre sziget” in Jelenkor folyóirat 2009/3.
Tanulmány kötetben
„A magányos sétáló álmodozásai - a tanúskodás filozófiája, a narratív identitás és az érzelmek legitimitása Rousseau-nál” (Kiss Viktóriával) JAK, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2008.
Fordítás
BERKMAN, Gisèle: „Ez a különös egység” (Kiss Viktóriával) in Mőhely folyóirat 2010/8.
BLANCHOT, Maurice: „Rousseau” in Mőhely folyóirat [in press]
DERRIDA, Jacques: „a veszedelmes pótlék” in Többlet (Kolozsvár) [in press]
FOUCAULT, Michel: „Bevezetés. Rousseau, Jean-Jacques bírája. Dialógusok” in Magyar Lettre Internationale [in press]
ROUSSEAU: „Portrém” in Jelenkor folyóirat 2009/3.
ROUSSEAU: „Az ékesszólásról”, „Elıszó a Vallomásokhoz”, „Egyéb töredékek” in Többlet folyóirat (Kolozsvár) [in press]
ROUSSEAU: „A Sétákhoz készített jegyzetek” in Magyar Lettre Internationale [in press]
VÁLOGATOTT IRODALOM
BABBITT, Irving: Rousseau and Romanticism. 1926. Rpt. Austin, University of Texas Press, 1977. BACZKO, Bronislaw:
Rousseau, solitude et communauté. Párizs, Mouton, 1974.
BAKCSI Botond: A nyelvek eredetének retorikája Rousseau-nál. In: Jean-Jacques Rousseau: Esszé a nyelvek eredetérıl.
Máriabesenyı, Gödöllı, Attraktor, 2007.
BARTHES, Roland: L’Obvie et l’obtus. Párizs, Seuil, 1982.
BARTHES, Roland: Le Neutre. Párizs, Seuil, 2002.
BECQ, Annie: Genèse de l’esthétique française moderne 1680–1814. Párizs, Albin Michel, 1994. BERGSON, Henri: Mélanges.
Párizs, PUF, 1972.
BLANCHOT, Maurice: Le livre à venir. Párizs, Gallimard, 1959.
BRUNSCHVICG, Léon: Descartes et Pascal lecteurs de Montaigne. Neuchâtel, La Baconnière, 1942.
BURGELIN, Pierre: La philosophie de l'existence de J.-J. Rousseau, Párizs, PUF, 1952. (RPT. Párizs, Vrin, 1973.) CASSIRER, Ernst: Le problème Jean-Jacques Rousseau. 1932. Ford. Marc B. de Launay. Elıszó: Starobinski, Jean. Párizs, Hachette, 1987.
CASSIRER, Ernst: A felvilágosodás filozófiája. 1932. Ford. Scheer Katalin, Budapest, Atlantisz, 2007.
CASSIRER, Ernst: Rousseau, Kant, Goethe. Ford. Horváth Károly, Budapest, Atlantisz, 2008.
COTTRET, Bernard – COTTRET, Monique: Jean-Jacques Rousseau en son temps. Párizs, Perrin, 2005.
DE MAN, Paul: Az olvasás allegóriái. Ford. Fogarasi György, Budapest, Magvetı, 2006.
DELON, Michel: L’idée d’énergie au tournant des Lumières (1770-1820). Párizs, PUF, 1988.
DELON, Michel: Dictionnaire européen des Lumières. Párizs, PUF, 1997.
DERRIDA, Jacques: De la grammatologie. Párizs, Minuit, 1967.
DERRIDA, Jacques: Marges de la philosophie. Párizs, Minuit, 1972.
DERRIDA, Jacques: Papier Machine. Párizs, Galilée, 2001.
DERRIDA, Jacques: Grammatológia. Ford. Molnár Miklós, Szombathely, Életünk, Magyar Mőhely, 1991.
EHRARD, Jean: L’idée de nature en France dans la première moitié du XVIII.ӵ siècle. Párizs, Albin Michel, 1963.
FOUCAULT, Michel: Le courage de la vérité. 1984. Párizs, Gallimard, 2009.
GOUHIER, Henry : Les Méditations Métaphysiques De Jean-Jacques Rousseau. Párizs, Vrin, 1970.
JONES, James F., Jr.,: Rousseau's Dialogues: an interpretive essay, Genève, Droz, 1991.
KELEMEN, János (szerk.): Nyelvfilozófia Locke-tól Kirkegaard-ig. Budapest, Gondolat, 2004.
LACAN, Jacques: Écrits. Párizs, Seuil, 1966.
LEJEUNE, Philippe: L’autobiographie en France. Párizs, Librairie Armand Colin, 2003.
LEJEUNE, Philip: Önéletírás, élettörténet, napló. Ford. Bárdos Zsuzsanna é. m. Szerk. Z. Varga Zoltán. Budapest, L’Harmattan, 2003.
LÉVI-STRAUSS, Claude: Strukturális antropológia. Ford. Saly Noémi é. m. Budapest, Osiris, 2001.
LUDASSY, Mária (szerk.): A francia felvilágosodás morálfilozófiája. Budapest, Gondolat, 1975.
LUDASSY, Mária: Jean-Jacques Rousseau élete és mővei. In: Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerzıdésrıl. Ford. Kis János.
Budapest, Pannon Klett, 1996.
PHILONENKO, Alexis: Jean-Jacques Rousseau et la pensée du malheur. I.-III. Párizs, Vrin, 1984.
POULET, Georges: La pensée indeterminée I.-II. Párizs, PUF, é. n.
RAYMOND, Marcel: Jean-Jacques Rousseau: la quête de soi et la rêverie. 1962. Párizs, J. Corti, 1970.
STAROBINSKI, Jean: Jean-Jacques Rousseau. La transparence et l’obstacle. Párizs, Plon, 1957. [Rpt. 1971. (Suivi De) Sept Essais Sur Rousseau]
STAROBINSKI, Jean: L’Œeil vivant. Párizs, Gallimard, 1961.
STAROBINSKI, Jean: Le remède dans le mal. Párizs, Gallimard, 1989.
STAROBINSKI, Jean: Montaigne en mouvement. Párizs, Gallimard, 1982.
WAHL, Jean: Tableau de la Philosophie français. Párizs, Gallimard, 1962.
