Végre az Azhar diákja lettem. Az Azhar-mecsetiskolát Dzsauhár, egy szicíliai keresztény hadifogoly, később a fátimidák hadvezére, 972-ben építette. 988-ig csupán imádkozási célra szolgált, és csak ezután alakult át iskolává. Mivel a fátimidák síiták voltak, uralmuk alatt síita mecset volt, 1171-ben szunnita uralom következtében szunnita imaházzá alakult át, éspedig mind a négy ortodox iskola (hanafí, sáfií, málikí és hanbalí) egyforma jogon végezte imáit a sorban egymás mellett a falba illesztett mélyedés előtt.
A mohamedán időszámítás holdhónapok szerint megy, amelyek rövidebbek a mieinkéinél, és így egy mohamedán holdév tizenegy nappal marad el a napév mögött, ami száz év alatt körülbelül három évet tesz ki. Egy százesztendős muszlim szerintünk csak kilencvenhét éves és az ezeréves alapítását ünneplő Azhar szerintünk ma néhány évvel fiatalabb.
A mai Azhar főiskolát néhány évtizeddel ezelőtt gyökeresen megreformálták. A meglehetősen elhanyagolt arab irodalom és nyelvészet részére külön kart állítottak fel, s a teológiai tudományoknak Kairó egyik külvárosában, Subrában arab stílusban pazar iskolákat építettek. A többi (filozófiai és természettudományi) szakok elhelyezésére közvetlenül a régi mecsetiskola közelében díszes épületeket emeltek. Ezekben az újrendszerű szakokban a tanítás már európai módszer szerint folyt. A kaftános, hosszú ingű diákok padokban ültek, a tanárok csöngetésre jöttek be az órákra, és egy altiszt valami osztálykönyvfélével ellenőrizte az órák pontos megtartását. Még villanycsengőt is bevezettek, amely érdes hangjával gyakran felébresztette az előadások unalmától szundikáló diáksereget. Nagyon sok tanár, aki nem tartozik szorosan az Azhar tanszemélyzetéhez, európai ruhában, tarbussal fején jelent meg a katedrán, s tankönyv alapján, vagy pedig szabad előadással oktatta a diákságot. 1965-ben az Azhart teljesen újszerű, a tudomány minden ágát felölelő nagyszabású egyetemmé fejlesztették, amelynek alapkő letételénél én is, mint ennek az új modern egyetemnek vendégtanára, jelen voltam.
1934-ben sorba jártam be az egyes szakosztályokba. A keleti ruhákba bújtatott diáksereg mohó kíváncsisággal fogadott, a tanárok, akik bennem valami egzotikumot láttak, külön székre akartak ültetni, de én szerényen a padba húzódtam, nehogy megzavar jam a tanítást. A teológiai fakultáson
egyszer egy lélektani órába tévedtem be. A tudós tanár, Mazhar asz-Szacíd, aki Birminghamban végezte az egyetemet, az agyvelőről tartott elő adást, és egy szétszedhető agyvelőmintát hozott bemutatásra. Az óra végén tekintete felém fordult, s mikor bemutatkoztam, a diákság, csupa kaftános, „galabijjás” sejkh, hangosan követelte, hogy beszéljek. A felszólítás zavarba ejtett, de a tanár is unszolt, és fel kellett mennem a katedrára, és a diákok nyugodtan ültek vissza helyeikre, és néma csendben hallgatták szavaimat.
Az asztalon, előttem feküdt a szétszedhető viaszagyvelő. Ez adta meg a beszédem tárgyát. Az európai agyról és a keleti szívről akartam beszélni. Előbb azonban meg akartam köszönni azt a nagy megtiszteltetést, hogy tudós tanáruk után engem hívnak fel a katedrára. Elfogódott voltam. Először beszéltem az Azhar sejkhjei előtt, így nevezik a már felsőbb tanulmányokat folytató idősebb diákokat is. Elfogultságomban nyelvem megbotlott. Az “öröm" szó szúrúr helyett szurrá-t mondtam, ami bizony, köldököt jelent. Talán észre sem vették, de én pillanatra megakadtam. Szurúrnak hívták azt a kellemetlen emlékű bécsi főkonzult. Vajon hányszor kell még bele és rajta megbotlanom?
A modern Azhar tanítási módszere mellett átmenetileg még a régi, az igazi is megmaradt. Szerintem az igazi, mert az akkor i csak utánzása volt egyelőre az európainak, az európai szellemű diákok nélkül. A mecsetek hajdanában nem csupán iskolák, hanem a szabad tanulás és kutatás fellegvárai is voltak. Nem csupán diákok ültek a mecset oszlopai előtt, hanem messze földről eljöttek kiváló tudósok, hogy még kiválóbb tudósok lábai előtt ülve tanuljanak, vitatkozzanak, és tovább fejlesszék a tudományt, amely az iszlám csekély számú, dogmatikus sarkigazságán belül teljesen szabad volt. Előfordult, hogy a vita tanár és diák között annyira kiéleződött, hogy a diák felkelt, odább ült, és azok, akik véleményére kíváncsiak voltak, köréje sereglettek, és f igyelmesen meghallgatták. Sok új tan és új gondolkozási irányzat az iszlám történetében ilyen mecsetiskolai
szecessziónak köszöni eredetét.
Ennek a régi tanszabadságnak késői, igen halvány emlékét még a megreformált Azharban is megtaláltam. A padokba kényelmetlenül bepréselt, bútoron való üléshez nem szokott diákok gyakran ellenkeztek tanáraikkal, s nyelvcsettintve fejüket tagadólag rázták. Egyszer az egyik tanár dühében botot ragadott a tagadólag csettintő diákokra. De arra, hogy az Azharban valaki külön padba vonulva különvéleményt nyilvánítson, már nem kerülhet sor. Iskolakönyveket magolnak, s tanulják azt a betűt, amely évszázadok előtt még tudomány volt.
Az Azhar-mecsetben magában, amelynek sok száz oszlopú kupoláit gyenge villanykörték világítják meg, még körbe guggolnak a diákok a földön, és előttük a tanár egy nádülőkén, hogy kiemelkedőbb legyen – lassan diktálja a betanulandó szöveget. Aki az Azhar diákja akar lenni, annak a koránt kívülről kell tudnia, ezért tizennégy éves kora előtt csak ritkán kerül oda fiúgyermek. Leány, természetesen, nem vehetett részt a magasabb stúdiumban, s az Ezeregyéjszaka tudós rableánya Tawaddud, aki a hitágazat, a jog- és természettudományban egyformán jártas volt, csiklandozó ínyencfalat irodalmi gourmet-ek számára.
A koránnak kívülről való megtanulása keleten mechanikus módon történik. Sokan írni-olvasni sem tudnak, s tanítók előmondása után jegyzik meg a szent szöveget, amelyet a legtöbben nem értenek. A ma kb. négyszázötven millió lélekre tehető muszlim világ mind a klasszikus arab nyelvű koránt tanulja, holott csak ötvenmillióra tehető azok száma, akik arabul beszélnek. De a korán nyelvét még ezek sem igen értik. Ez Allah szava, aki a régi koreisita (mekkai) arab nyelven nyilatkoztatta ki magát. Ennek megértésére még az arab anyanyelvűeknek is hosszas tanulásra van szükségük.
A falusi iskolákban a tanító a klasszikus arab nyelv szabályait az írás kapcsán tanítja. A nebulók a földön ülve, kis fatáblákat tartanak kezükben, és a tanító vontatottan, mesterkélt kiejtéssel diktálja nekik a szent szöveget, amit azok leírnak. Miután a tanító meggyőződött arról, hogy a leírt szöveg hibátlan, kívülről tanulják azt. A koránt a kívülről tanulás céljából részekre osztják. A teljes szöveg egyszeri olvasása vagy elmondása a khatma vagy „lepecsételés”. A legkisebb rész, a kharúba, a korán egy kilencszáz- hatvanadik része, és ez elegendő leckeanyag kezdő diáknak, míg egy thumn, azaz a korán négyszáznyolcvanadrésze egy haladó feladatának felel meg.
A haladó tanítványok is rég elkopott könyvek nyomán követik a mestert, aki monoton hangon, egyes mondatokat többször ismételve oktatja a diákokat, akik minden hallott szót emlékezetükbe vésnek. Ha ez nem s ikerül az óra alatt, úgy szabad idejüket fordítják erre a magolásra. A mecset belsejében vagy a tágas udvarban, a fedett oszlopcsarnokban guggolnak, és testüket himbálva kalapálják be agyukba a tudás szegecskéit. Minden szeg segít szomszédjának, és évek során át az emlékezetbe vésett tudásnak olyan halmazát rögzítették meg, hogy mi, más módszerhez szokott európaiak csak bámulni tudunk.
A Keleten – fájdalom – oly gyakor i szembetegség a tanult emberek egy nagyszámú külön osztályát hívta életre: a vakokat. Az iszlám irodalmának legkiválóbb képviselői között találunk vakokat, és az Azhar-mecsetben
egyik sarok külön az ő számukra van fenntartva. A vak tudósok egy jó része azonkívül még himlőhelyes is volt. Ezek – csodálatosképpen – valami különös hasonlóságot árultak el. Hátravetett fejtartásuk, vagy gúnyosnak tetsző mosolyuk, vagy topogó, óvatos járásuk teszi-e őket azzá – nem tudom, de ezeket a vak tudósokat még jobban tiszteltem, mint az ősz szakállú, patriarkális sejkheket, mert tudásukat mások tudatlansága miatt sokkal nagyobb áldozattal szerezték meg.
A szegény, kopott ruhájú sejkhek között ülve, főúrnak érezhettem volna magamat, de tudásban messze túlszárnyaltak. Néhány nap alatt már vagy ötven barátom akadt közöttük. Sejkh Abdul- Karímnak szólítottak engem is, és meghívtak magukhoz, sőt sokan elmerészkedtek európai szállásomra. Egy szudáni néger volt rendes szomszédom az órák alatt, aki készséggel adta át nekem jegyzeteit. Sovány, de jó termetű volt, mint honfitársai általában, s fekete szemében vad fanatizmus csillogott.
A szudáni iszlámban a szentek tisztelete és az őrjöngésig fokozott miszticizmus játszik főszerepet. Szentek köré gyülekeznek a dervisek, s minden muszlim beletartozik valamelyik dervisrendbe, amely rituális tánccal vagy testcsonkítással tartja ébren vallás i ihletét. Az én barátom arca is össze volt hasogatva, és vézna karján is láttam késszúrások nyomait. Elég tisztán beszélt arabul, és szerette az arab költőket. Mikor egyszer meglátogatott, háziasszonyom, egy hatvanéves görög Aphrodité, halálra rémült tőle, de ő szemérmesen fordította el arcát asszonyi állat láttára. Szegény fiú egy negyedórai villamosutazás után az Azhar puritán muszlim világából hirtelen ötszáz évet és ezer kilométer távolságot ugrott át, nem csoda, hogy zavarba jött. Fekete bőre sötétkékesre „pirult” el, és sietve menekült szobámba a penzió női szemei elől. Ott újabb meglepetés érte. Karosszékembe ültettem, hogy ezzel megtiszteljem vendégjogon, de bizony ő csak guggolva tudott a széken ülni. De mert néhány ruhadarabot adtam neki, többször meglátogatott, és arab könyveket kért, amelyeket kívülről megtanult.
Én nem voltam az Azhar lassú tanítási rendjével megelégedve, hiszen én nem értem rá tizenöt évig ülni, és hallgatni a tanárok szajkómódra betanult leckéjét, és azon voltam, hogy néhány sejkh társaságában olvassunk nekünk tetsző szövegeket. Az arab nyelvet most már tökéletesen bírtam, de az egyiptomi tájszólást nehezen értettem. Az Azharban és a többi főiskolában a tanítási nyelv az arab, ami alatt a klasszikus nyelvet kell érteni. Ennek a nyelvnek a kiejtését és a nyelvtani szabályait a korán alapján dolgozta fe l századokon át annyi tudós. Ahogy az arabok idegen fajú népekre kényszerítették nyelvüket, ezek nem az irodalmi nyelvet, hanem a tájszólásokat tanulták el, amiket összekevertek saját régi nyelvük
emlékeivel és kiejtésével, így keletkeztek a különböző népnyelvek, amelyeknek alapja az arab nyelvtan és szókincs, de elhanyagolt hibás formában, telve barbarizmussal, olyannyira, hogy egyik tájszólásbeli ember nemigen érti a másikat.
A tanultak mindenütt az irodalmi nyelvet beszélik, de ezek száma elenyészően csekély. Míg a népnyelv egyszerű mondatfűzése miatt aránylag könnyen elsajátítható, addig az irodalmi nyelv bősége és kifejezési módjának rövid erőteljessége folytán tökéletesen csak nagyon kevés ember birtoka. Csupán évtizedek fáradságos munkája után merheti az ember állítani, hogy tud arabul, és ebben teljesen egyenlő eséllyel indul az az európai, aki a távoli nyugaton íróasztal mellett tanult, azzal az arabbal, aki Szíriában vagy Egyiptomban született.
A régi, Mohamed előtti araboknál az irodalmi nyelv tisztaságát a költők őrizték meg, akik írni ugyan nem tudtak, de emlékezetükben tartották a puszta klasszikusan megmerevedett szólásmódjait, amelyekkel gyönyörű, erőteljes képeiket öntötték megmásíthatatlan formákba. Aki nem volt jártas a régi, kijegecesedett arab nyelv rejtelmeiben, az nem is érthette és nem élvezhette ennek a különleges típusú költészetnek rejtett szépségeit.
Az arab pusztai kultúra legfőbb hordozói a költők voltak, akik a törzsek dicsőségét zengték, és ellenségeikre halálos sebet mértek gúnydalaikkal, amelyek előtt földre vetették magukat, hogy a bűvös erejű szó felettük suhanjon el, mint a halált hozó dárda.
Azok az idegenek, akik az iszlámnak behódoltak és megtanultak arabul beszélni, ezt a magasan szárnyaló költői nyelvet nem értették. Hibásan ejtették ki a szó végzeteit, és ez félreértésre adott alkalmat. Omár kalifa előtt egy tanulatlan arab felkiáltott: „Ó, mily szép az ég!” Mire a kalifa nyugodtan válaszolt: „a csillagok”. Az arab ugyanis hibásan fűzte a szóvégeket, és mondatának értelme az lett: „Mi a legszebb az égen?”
Egy rövid magánhangzó, egy hibásan alkalmazott szóvég teljesen más értelmet adhat a mondatnak, és bölcs mondás az, hogy „aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul”! Mert ki érthetné, hogy a „hasfelkötő” az éhes ember, aki már három napja nem evett és jól megszíjazta a hasát, hogy az éhséget ne érezze. Három szóval, amelynek vagy hat értelme lehet, kifejezi, hogy “lova olyan hatalmas, gyönyörű állat volt, hogyha hátulról nézted erőteljes combjait, félig eltakarta a hullámosan, majdnem a földig érő fénylő farok"!
A szótárírók eldicsekednek, hogy az arabnak a tevére, lóra, dárdára, nyílra, kardra sok száz szava van, s habár ez túlzás, a pusztai élet eszközeinek minden tulajdonságát más-más jelzővel tudja kifejezni, és ezzel illeti magát a tárgyat is. A teve lehet „púpos hátú”, „lelógó ajkú”,
„fennhéjázó”, „baktató”, „lábát előrevető”, „hörgő”. A ló lehet „nyírott”, „széles szügyű”, „biztos combú”, „vékony inú”, „hosszú hátú”, „emberevő”, és így a dárda „szelet legyező”, „koponyahasító” (a versrímet is így nevezik), „fütyülő” stb. Az oroszlán „vastag nyakú”, „homokszínű”, „marcangoló”, „széles mellű”; az „árnyék” lehet erős férfi, a „boka” lehet mell vagy kocka stb. Ugyanaz a szó kifejezhet puhát vagy keményet (marin), hideget és meleget (szarre), az egyetem dékánját és a szerelem őrültjét, ugyanaz a szó (c
amíd) adja vissza, a szentek, kiket Allah magához közel vett és a legértékesebb lovakat (muqarrab) ugyanaz a szó jelzi. Ki ismeri ki magát ebben az útvesztőben?
De azért azok, akik nem tudnak arabul, mégis beszélnek arabul, és ezért oly nehéz megérteni őket. Az Azhar tudósai mindig távol tartották magukat a tudatlan tömegtől; koturnusban jártak, ha szájukat kinyitották és megvetették a nép egyszerű, de zamatos nyelvét. Megvetésüknek főképpen azzal adták jelét, hogy elhanyagolták, nem törődtek vele, s míg ők maguk tovább éltek egy évezred előtti elvont világ ban, a nép babonákba és betegségekbe fulladt. A török közmondás azt tartja, hogy a török, ha lóra ül, apját nem ismeri (türk ata binersze babaszini bilmez), az arab, ha tollat vesz kezébe, az anyját nem ismeri. Míg a beszélt nyelv a népnyelv, addig minden írott nyelv a klasszikus. Ehhez hasonló jelenséget nem találunk az európai nyelvekben. Aki a koránt tökéletesen megérti, az ma, tizennégy század múltán is pontosan érthet minden arab szöveget, jóllehet, hogy az utolsó száz év alatt arabul már nemcsak kaszidákat és teológiai munkákat írnak, hanem az európai kultúrával sok új fogalom is felmerült, amelyre új szót kellett faragni.
Az Azharban századok óta csak a teológiai tudományt adták elő iskolás irodalmi nyelven. A régi irodalommal az európai or ientalisták sokkal inkább foglalkoztak, mint az Azhar tudós sejkhjei, sőt a muszlim teológiát, mint komoly tudományt is inkább lehetett Európában megtanulni, mint Kairóban. Egy Sprenger, Muir, Fleischer, Nöldeke, Goldziher, Snouck, Littmann és számtalan más tudós már úgyszólván a legapróbb részletekig feldolgozták az iszlám szellemtörténetét. Az Azhar tudománya 1934-ben majdnem ott tartott, ahol nyolcszáz évvel ezelőtt volt. Mohammed Abdú és a perzsa Dzsamál-ad-Dín al- Afgháni új szellemet akartak falai közé behozni, és ez az utóbbi lelkes iszlámvédő egy ízben földtekét állított a bámészkodó diákok elé, akik csak azt a természettudományt ismerték, amit a középkor könyveinek kivonatai nyújtottak nekik.
Az európai hatás alatt az Azhar lehunyt szemű sejkhjei is kezdtek felébredni, mert érezték, hogy a tudás hatalom, és ezt a hatalmat, ami lassan kisiklik. kezükből, meg akarták tartani. Az Azhar diákjai a föld
szegényeiből kerültek ki. Azelőtt ők voltak a falusi tanítók, prédikátorok, bírók, tudósok és írók, most az állam világi iskoláiból kikerült diákok erősen visszaszorítják őket a versenyben, s nemsokára az egyetem ki fogja őket rekeszteni minden világi hivatásból, és a legtöbb hivatás világiassá fog válni. Az cilm valaha minden tudományt magába foglalt, holnap már csak
teológia lehet, mert a jog, a természettudomány és a szellemtudományok átvándorolnak a kairói állami egyetemre, mint ahogy az életben már régen otthagyták az Azhar szentelt csarnokát.
Az élet Európában már két század óta elvilágiasodott, most ez az elvilágiasodás lassan, de biztosan bevonul Keletre, és ott is éppen olyan forradalmat idéz elő. Sőt, nagyobbat. Az európai kultúra elvilágiasodása egyidőben történt a föld meghódításával, és ez olyan anyagi javakat ontott a vén földrészbe, amely ezt a szellemi forradalmat táplálta, és fokozatosan újabb diadalhoz segítette. A ma ébredező Kelet, amelynek szemeiről lassan leválik a hályog, gazdaságilag csak önvédelmi harcot vívhat az őt megelőző és kizsákmányoló Nyugattal. A Kelet tétován áll a történelem válaszútján.
Amikor a muszlimok a ma követelményeinek tudatára ébrednek, sokan azt hiszik, hogy az ezeréves iszlám ébred fel, és újból életre kelti azt a szellemet, amely a középkor valláserkölcsi társadalmát építette ki. Ez a szellem a felfedezések kora óta Európában lassan elgyöngült, és az egyház mindenható hatalma az államra szállt át; az iszlám országaiban ez a folyamat csak napjainkban kezdődött, de rohamosan halad. Ha ma ez a szellem kénytelen is meghajolni az új kor áramlatai előtt, nem tagadhatjuk, hogy a maga idejében teljesen megfelelt a kor követelményeinek, és tiszteletre, sőt bámulatra méltó eredményeket ért el. A muszlim népek tragédiája az volt, hogy vezetőik nem ismerték fel Európa gazdasági és kulturális szerepét, és nem szívták magukba a haladás és alkalmazkodás szellemét, hanem még maguk is hozzájárultak megcsökönyösödött gondolkodásukkal, hogy a földrajzilag és gazdaságilag háttérbe szorított muszlim világot kulturálisan is túlhaladott szintjén tartsák.
Negyedik fejezet
Mi az iszlám?
Az iszlám, mint neve is mutatja, Allah akaratában való megnyugvás és átadás. Az iszlám szerint a világ teremtése Isten műve, és annak törvényei tőle származnak, amelyeket időről időre prófétái által kinyilatkoztat. Ilyen próféták voltak Ádámtól kezdve Mózes és Krisztus és sok más, de a végső és legtökéletesebb kinyilatkoztatás Mohamed ajkáról hangzott el. Ezek a kinyilatkoztatások isteni eredetűek, és azokban kételkedni nem lehet, de az emberi ész azokat magyarázhatja, és azok eszmei tartalmát a körülményekhez alkalmazhatja.
Lényegében tehát az iszlám azonos az ó- és újtestamentum világ- nézetével, sőt eltekintve apró részletektől, csak annyiban különbözik, hogy míg az ótestamentum az Isten törvényét csak Izraelre, az Isten kiválasztott népére alkalmazza, az újtestamentum erős hellenisztikus befolyással gazdagodva, az Isten kegyelmét a Krisztusban hivő egész emberiségre terjeszti ki. Az iszlám Mohamedben látja Isten legutolsó prófétáját, aki a Kr isztus munkáját elismerve folytatja, és ugyancsak az egész emberiségnek minden időkre szóló kinyilatkoztatást és vezérelvet hozott. A zsidóság és az iszlám rituáléja, törvényfelfogása és gondolatvilága között rendkívül sok hasonlóság van, látszólag több, mint a kereszténység és az iszlám között, holott ezt a külső hasonlóságot lerontja az a lényeges különbség, hogy míg a zsidó vallás törzsi, faji vallás, amely a vérközösségen kívül állóra nem vonatkozik és az Isten és Ábrahám között megkötött vérszerződéssel nyer megpecsételést, addig az eredetileg éppen annyira törzsi, faji összetartozáson felépülő Arábiában Mohamed ,az anyagi kötelékeken felül álló erkölcsi kapcsolatot hirdetett, amely szerint valamennyi ember, faj, szín és nyelvre való különbség ellenére egy Isten teremtménye, s csak akkor tartozhat egy társadalmi rendbe, ha ennek a magasztos igazságnak tudatára ébredt.
Az iszlám szemében teljes értékű ember csak az lehet, aki ezt az igazságot felismerte. Az ember az iszlám szerint kötelességek és jogok alanya. Ezek a kötelességek Istennel és emberrel, a jogok csak az emberrel szemben állnak fenn. Isteni kötelesség az a hit, hogy „nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Isten” (lá iláha illa 'lláhu). Hibás az a gyakor i fordítás, hogy „nincs más Isten, mint Allah”. Ez egy faji fétisnek tulajdonítaná a