SZÖRÉNYI BÁNSÁG, MAGYARORSZÁG A D 1439, PÜNKÖSD HAVA ∗

A lovascsapat, alighogy kivágtatott a vadonból, máris ott állott a hatalmas folyam partján. Visszarántották lovaikat, s megilletődötten bámulták a kibontakozó tájat.

A látvány, ami szemük elé tárult, lélegzetelállító volt. Ragyogó, májusi nap szikrázott a magasban, szelíd melegséggel simogatva a dús mezőt, mely egész a Duna kanyarulatáig zöldellt. Az égen bárányfelhők sodródtak lomhán, mintha versenyezni akarnának a folyó méltóságteljesen hömpölygő habjaival.

A lovasok háta megett az ősi időket idéző temesi vadon, előttük az Al- Duna mélyzöld szalagja. Arra, lentebb, zord hegyek magasodtak sorban, s a túlparton is dombok, hegyek hajlatán szürkéllett a távolság.

A csapat élén érkező Hunyadi János teleszívja tüdejét a harapni való, friss levegővel.

Édeni a táj.

Édeni, s mégis a legveszedelmesebb földsáv egész Európában! Itt, ez a tisztás még Magyarország. Előttük a folyó a határ, de nem csak az országnak határa, hanem a római kereszténységnek is.

A túlsó parton azok már Rácország lankái, azaz mostanság már inkább a Törökországé, a muzulmánok birodalmáé, mely innét egész Ázsiáig, a karamán emír földjén túl, Perzsiáig terjed…

Itt ér véget Jézus Krisztus országa, s itt kezdődik a terjeszkedő iszlámé… Hunyadi mámoros örömmel szemlélte a túlparton messzeségbe vesző falvakat. Az ott már az ellenség földje.

Végre! Végre itt!

Végre megvívhatja a harcot!

A Duna mentén a várak sora: Drankó, Orsova, Miháld, Gerény, Szörényvár… mind az ő parancsnoklata alá tartoznak immár! Az egész határvidék… Nem messze, nyugatra ott magasodik Szentlászló vára… A túlparton Galambóc… Hunyadi merengve erőltette a szemét, a hegy-völgyek homályba vesző sora mögül vajh felrémlik-e az a régi, jól ismert vár a sziklatetőn?

Hány esztendeje is már annak az ostromnak? Több mint húsz!

Tenger sok víz lefolyt azóta a vén Dunán!

Innét, egész a Duna nagy kanyarulatáig, mind az ő védelme alatt áll már a vidék! Onnét délre a török, nyugatra Vlad Dracul földje kezdődik…

– Hát, itt vagyunk, bátya!

Iván odaléptetett Jankó mellé, s büszkén csípőre tette kezét. Hunyadi biccentett, a torkát kaparta valami különös szorítás. – Itt bizony, szép öcsém!

Ujjai még mindig hitetlenkedve érintették a nyakában csüngő vaskos ezüstláncot. A báni láncot!

Hunyadi János és Hunyadi Iván szörényi bánok… Magyarország zászlós urai immár!

Hátrafordult a nyeregben.

Még a vén Matkó is elkerekedett szemmel bámulta Istennek ezt a csodáját, pedig hányszor látta már! Az ifjú Vladek, ki viszont most jár itt először… Kamonyai Simon… S az erdőből csak most robognak elő hű vértesei…

Száz páncélos lovas, száz székely és száz kun! Egy részük vele jött a cseh hadszíntérről, a többit Szilágyi Mihály hozta magával otthonról. Háromszáz nyeregbe termett magyar! Hunyadi gyönyörködve figyelte legényeit, ahogy felvonultak a folyó partjára. Páncéljaikon ragyogott a napsugár…

Fiaim… Itt vagyunk…

Az ő földje ez immár… A gondjaira bízatott…

Legszívesebben lerohant volna a mezőn, a víz széléig, hogy megfürödjön a Dunában.

A legényekre is átragadt a jókedv, egymást ugratva táncoltatták körbe a lovakat a parton. A paripák lábukat emelgetve bemasíroztak a Dunába, vízcseppek miriádjait fröccsentve szerteszét a szikrázó napsütésben.

Édeni föld… A haza földje…

Határvidék, mi nem kellett senkinek. Mióta a király hazatért, versenyfutás indult a várható kinevezésekért. Mindegyik posztra akadt jelentkező bőséggel, csak épp erre nem. Csak épp szörényi bán nem akart lenni senki. De hát hogyan is akart volna, mikor mindenki tudta már, hogy Murád gyűjti a sereget

a tavasz végi, nyár eleji nagy hadjáratra. Itt vonulnak majd fel, itt, épp szemközt! S itt kelnek át majd a nagy folyamon, tán éppen ezen a szakaszon…

Lesznek vagy százötven-kétszázezren!

Ki akar majd akkor itt várni, s védeni a határt?

Nem akart senki. Csak Hunyadi. Akadt is háromszáz lovasa a feladatra. Thallóczi Frank, Vajk vitéz néhai jótevője csak azzal a feltétellel mondott le erről a báni tisztről, ha azt a két Hunyadi kapja meg. Ő megtartotta magának, s testvéreinek a horvát báni, kevei ispáni címet, meg Nándorfehérvár kapitányi hivatalát. Thallóczi-katonák védik ezután is Tárcsó, Keve, Dombó, Haram, Kőszeg, Pozsezsin, Szentlászló falait, attól keletre minden a két Hunyadi fiú felelőssége. Vajon Murád hol próbálkozik majd? A Thallóczi fivérekére, avagy a Hunyadi testvérekre zúdul a muszlimok százezres serege?

Hunyadi levágtatott a Duna partjához, lehajolt a nyeregből, s a hideg vízbe merítette kezét.

– Iván!

Öccse már ott is termett mellette.

– A legények itassák meg a lovakat, s pihenjenek. Fertályóra múlva indulunk tovább, a part mentén: napnyugtára Orsovába akarok érni.

Iván fordult, hogy közölje a parancsot a hadnagyokkal.

– Simon bátyám! Menessz futárt hamar Háromtoronyba, Gerénybe meg Szörényvárba a várkapitányokhoz, hogy gyűjtsenek össze minden fegyverforgató férfiembert a környékről. Íjat, szablyát, lándzsát hozzanak! Negyednapra gyűljenek mind a Bán-sziget melletti parthoz, Gerény vára alá! Legkevesebb kétszázan ott legyenek!

Kamonyai rosszat sejtve leste Hunyadi arcát. – Aztán mi végre gyűljenek oda, Jankó?

– Hogyhogy mi végre? Esztendők óta a várakban, őrtornyokban ücsörögnek, és csak lesik a túlpartot, hogy mikor jön a török! Ideje megmozgatni őket kissé, nem gondolod?

– Éppen ettől tartottam! – Kamonyai legyintett, s már indult is, meneszteni a futárt.

– Mihály! Miklós! Ide, hozzám!

Két ifjú nemes léptette lovát Hunyadié mellé. Csornai Mihály és Bizerei Miklós is a minap kapták meg a királytól új megbízásukat: Hunyadi parancsnoklata alatt kellett Drankó várának környékét megerősíteniük.

– Fiaim, rögvest indultok Drankóba! Onnét futárt küldötök Szentlászló várába, Pozsezsinba, Haramba, egész Kévéig, hogy valamennyi sajkás, aki csak él és mozog, evezzen fel Gerény váráig, a Bán-szigethez. Negyednapra ott legyenek!

A két nemes értetlenül vigyorgott a kapitányra. – Sajkások? Minek, uram?

Hunyadi nem sokáig maradt egyedül: Thuz és Filipesi rosszalló képpel léptettek melléje.

– Azt ígérted, uram, csak megnézzük magunknak a várakat, s már nyargalunk is tovább, Hunyadnak! – figyelmeztette deákja. – Erzsébet asszony keresztbe lenyel minket, ha megtudja: első utunk nem haza vezetett!

Hunyadi komoran bólogatott.

– Igaz, Albert, igaz! De pár napon már úgysem múlik semmi. Beköszönünk csak a bodonyi bégnek, hadd tudja meg, hogy új bánok vigyázzák a Duna vonalát!

Thuz János a fejét csóválta.

Indult volna inkább maga is tovább. Rossz előérzet gyötörte, mióta csak megindultak hazafelé Boroszlóból. Földvárnál érte be őket öccse, Osvát levele, és sehogy sem tetszett neki az abból áradó megfoghatatlan, baljós fenyegetés.

– Otthon volna a helyünk, jó uram! Birtokaid felperzselve, néped elvadulva!

Hunyadi türelmetlenül bólintott.

– Néhány nap csupán… Éppen beköszönünk a töröknek… De ti ketten… felőlem akár még ma indulhattok! Vigyétek hírét, hogy magam is hamarost hazatérek. Mondjátok meg a feleségemnek…

Hunyadi tűnődve bámulta a Duna tovasodródó habjait. – Mondjátok meg neki, hogy…

Thuz türelmesen várakozott, de Hunyadi nem fejezte be a mondatot. Arca elborult, iménti féktelen jókedve semmivé lett.

– No, eriggyetek, fiaim!

Fertályóra múlva a háromszáz lovas tovaügetett Orsova vára felé.

14.

Negyednapon Hunyadi János és Hunyadi Iván vezetésével háromszáz magyar és százötven rác lovas kelt át sajkákon, csónakokon a Dunán. A rác halászok egykedvűen bámulták őket, s látva, milyen kevesen vannak, magukban keresztet is vetettek mindre: no, ezek se jönnek vissza többé!

A túlsó parton Hunyadi felsorakoztatta harcosait. Látni akarta, a legények szemében is ott lobog-e még az a tűz, ami őt magát esztendők óta perzselte engesztelhetetlenül. Mert tűznek kell lobogni a szívekben, a lelkekben: a harag, a bosszúvágy, az akarat tüzének! Megannyi felégetett magyar falu, rabszolgának elhajtott, meggyalázott magyar leány, elrabolt gyermek, leölt agg emléke táplálta a harag pokoltüzét.

A vánszorgó esztendők alatt Hunyadi egyre csak csitítgatta lelkében e tüzet. Mást nem tehetett, idegen harcmezőkön kóborolva, idegen ellenséggel farkasszemet nézve egyre ezt a napot várta.

Erről a napról álmodott, minden idegszálával erre a napra készült. S most itt állt, az ellenség földjén, igaz, nevetségesen kisszámú sereggel, de felgyülemlett haragja kitörni kész erejével.

Aranyozott milánói vértje makulátlanul ragyogott a tavaszi napsütésben, sisakján veres vezéri tollbokrétát borzolt a szél. Hunyadi megcsókolta csatapallosa hideg vasát, és felemelte tekintetét.

A Duna zöld szalagja előtt felsorakozott vitézei büszkeségtől csillogó szemmel néztek vissza rá. Jankó elmosolyodott. Igen: ott lobogott a tűz a legények szemében! De még hogy lobogott!

A lovasok java része könnyű fegyverzettel, íjjal, kopjával, szablyával szerelkezett fel, némelyik könnyű, vasalt fapajzsot szíjazott karjára. A nyereg mellett nyílvesszős tegezek, fejszék, fokosok, buzogányok billegtek. Székelyek, kunok, erdélyi magyarok vegyesen… Hunyadi tudta, hogy nincs a földkerekségen ezeknél gyorsabb lovas, ezeknél vakmerőbb katona!

De maroknyi seregének magját mégis a középütt felsorakozott, alig száz vértes lovas jelentette. Hunyadi bizonyos volt benne, hogy ezek fogják eldönteni e villámhadjáratot, mint ahogy valamennyi ütközetet, amit életében meg kell majd vívnia. Ezek fognak áttaposni a meglepett török vonalakon, ezek fognak földbe tiporni mindent, ami csak útjukba kerül.

Egy pillanatra megállt előttük.

Száz válogatott, páncélos lovas a szikrázó napfényben…

Sisakjuk felett hollós lobogót csattogtatott a szél, lándzsáik hegye alatt kis, piros zászlók libbentek. Ezek a férfiak nem könnyű, inas lovakon terpeszkedtek, mint a kunok meg a székelyek, súlyukat csak a széles hátú, izmos harci mén bírja el! Egy vagyon a fegyver, mit ezek viselnek! Nehéz harci pallos, acélpajzs, irdatlan fejszék, koponyalékelő csákányok, láncos buzogányok, gyiloktőrök, fokosok. Megannyi rafinált szerszáma az ölésnek…

Hunyadi végigléptetett a csapat előtt.

Végül megállt a sor végén, a szerbeknél. Százötven haramia, külsőre alig különböztek az akindzsiktől: török sisakok csillognak fejükön, karjukon török pajzsok, kezük ügyében török szablyák… A képük is épp olyan, mint az oszmán fosztogatóké: elvadult, vérre szomjazó. Jankó ismerte a fajtájukat: nem akadt ezeknél könyörtelenebb harcos a földkerekségen.

– Készen álltok? – harsogta, visszaügetve a sor közepéhez, a hollós zászlóhoz.

A négyszázötven férfi egy emberként üvöltötte: – Készen!

Hunyadi elvigyorodott.

– Akkor szabadítsuk rájuk a poklot, fiúk!

VIDINI SZANDZSÁK, TÖRÖK BIRODALOM,