Általánosan jellemző: a mágia
A természeti népek világa a mágia világa. Hitvallásuk szerint létezik egy olyan
láthatatlan erő, mely mindenütt jelen van, mindenütt érzékelhető. A primitív ember számára
léte éppoly bizonyos, mint a kő keménysége vagy a víz nedvessége. Ez az erő nem
természetfeletti – csak a modern ember tette azzá –, hanem teljesen valószerű és kézzelfogható.
Minden nép saját nevet ad neki: az irokézeknél Orenda, a malájoknál Mana, az ausztráliai bennszülötteknél Kuranita stb. A természeti népek folyamatos törekvése, hogy ezt az erőt megismerjék, részt kapjanak belőle, s ha lehetséges, úrrá legyenek rajta. Ezért tehát világukban nincs véletlen, mindennek oka van és következménye; csak nem a mi, mai természettudományos logikánk szerint.
Az ún. primitív ember számára az ok és okozat nem korlátozódik a látható világra, hanem a láthatatlan ereje és megnyilatkozásai szabják meg az összefüggéseket. Ezekre a mágikus erőkre irányulnak a természeti népek erőfeszítései a legkülönbözőbb formákban.
A totemizmus kifejezés állattiszteletet jelent. A totem szó az észak-amerikai indiánoktól ered, és „rokon” értelemben használják. Az ősi vadásztársadalmak hittek abban, hogy közösségeik rokonságban állnak bizonyos állatokkal. Ezt az állatot – pl. medve – a csoport ősének tekintették, tőle származtatták magukat. A szertartások, melyeket a totemállat tiszteletére rendeztek, növelték a közösség összetartozásának tudatát. A totemállat elejtésének és elfogyasztásának tilalmát nevezzük tabunak. Az ősi közösségek életét még számtalan tabu szabályozta (vérrokonok közötti szexuális kapcsolat tilalma, bizonyos ételek fogyasztásának tilalma stb).
A fetisizmus kifejezés tárgyak vallásos tiszteletét jelenti. A fétis szó a portugál „feticio” szóból ered, ami „csinált”-at jelent. Az őskorban élő emberek a különböző fétisektől (állatfogakból álló nyakláncok, az indiánok orvosságoszacskója stb.) várták a sikert, védelmet. A ma élő természeti népeknek is vannak fétiseik, sőt modern korunkban is megtalálhatóak. A varázslás típusai
A mágia legősibb formái az élelemszerzésre irányulnak. Nagyon fontos, hogy a mágikus szertartást nem egyvalaki, hanem az egész, vadászatra induló csoport végezte. A barlangok
falára festett állatok képe ezeknek az embereknek az elképzelése szerint azonos volt magával az állattal, ha tehát dárdával átdöfték, már biztosították is a vadászat sikerét. Ezeket a szokásokat még ma élő ausztrál bennszülötteknél és indiánoknál is megfigyelték.
Nemcsak a vadászatnál, hanem a gyűjtögetésnél is voltak szertartások, melyeknek biztosítania kellett a tápláléknövény védelmét és szaporaságát. A mai májusfaállítás is valami efféle varázslásból eredhet.
A nagy természeti erők varázslása is igen elterjedt. Általában a tűz szerepel például a Nap erejének felszítójaként. Bizonyos törzsek a téli napforduló idején úgy vélik, hogy a Nap elfáradt, ezért hatalmas máglyák gyújtásával igyekeznek erejét újraéleszteni. Hasonlóan nagy jelentősége van az esővarázslás sokféle formájának. Az ünnepeken az esőt utánozzák: vizet csorgatnak a földre, sőt sok helyen a megnyitott érből folyó vér jelképezi az esőt.
Az embervarázslások több esetben negatív módon szeretnék befolyásolni a kiszemelt „áldozatot”. A Maláj-félsziget lakói úgy hiszik, hogy varázslójuknak hatalmában áll az ellenséget távolról megölni, ha tőrt emel fel fenyegetően annak lakóhelye irányában. Ezeknél a varázslásoknál az a legcsodálatosabb, hogy az az ember, aki ilyen rontások áldozatának véli magát, gyakran valóban belehal, hiszen ő maga is éppoly erősen hisz a varázslat hatásosságában, mint azok, akik őt megrontották.
A varázslások egyik csoportja az ún. analóg varázslás, mindig hasonlóságon alapszik. A lappok például azért nem kötnek soha csomót a ruhájukra, mert ezzel felszólítanák a démonokat, hogy az ő beleiket is „összecsomózzák”, vagyis betegséget hozzanak rájuk. Arábiában az a szokás, hogy a bűnösre analóg varázslással bizonyítják rá a tettet. A varázsló összehívja a falu egész lakosságát, és körben leülteti őket. Ezután beül a kör közepébe, és egy nagy szöget ver a földbe. A titkos varázsigék elmondása után felszólítja a többieket, hogy keljenek fel. Ezt mindannyian meg is teszik, kivéve, aki bűnösnek érzi magát, és azt hiszi, hogy tagjait a varázsló a földhöz szögezte.
A képvarázslások is a mai napig érvényesek. Sok helyen úgy hiszik, hogy ha valakinek birtokában van egy másik ember képe, akkor hatalma is van fölötte. Algériában például az egyik törzsnél csak a varázslókat szabad lefényképezni, mert csupán ők elég erősek a fénykép hatalmával szemben. Sok népcsoport azt hiszi, hogy valamely élőlény árnyéka azonos magával az élőlénnyel vagy annak lelkével. A Salamon-szigeteken ezért azt a bennszülöttet, aki a király árnyékára lépett, halállal büntették.
Az ember neve is oly varázslatos tulajdonságokkal rendelkezik, mint képi hasonmása. Egyes ausztrál törzseknél nem szólítják néven egymást (csupán apa, fivér), mert úgy hiszik, az ember gonosz varázslatnak van kitéve, mihelyt a neve kitudódik. Egyedül a csecsemőknek van nevük, mert nekik még nincsenek ellenségeik. A középkori Magyarországon hasonló okból adták az ún. rejtőneveket (pl. Nemvaló).
Temetkezési szokások
A primitív népek szemében az ember halála korántsem természetes jelenség, hanem valamilyen varázserő által előidézett szerencsétlenség. Az életerő, amely az eleven testben megvan, de a halál pillanatában elhagyja azt, nem egyéb, mint az ember „lelke”. A lélek lakozhat a leheletben, testmelegben, szívben, vérben, májban, de mindig kapcsolatos a testtel. Nincs azonban eltéphetetlenül a testhez kötve, amit az ember álmai bizonyítanak. Ilyenkor a lélek megszökik és önállósítja magát. Hitük szerint a halál pillanatában nem történik semmi más, mint hogy a lélek örökre elhagyja a testet.
Hova távozhat a lélek a halál után?
Ma is sok törzsnél úgy gondolják, hogy árnyék formájában – néha csak megszabott ideig – a sír közelében tartózkodik. Másoknál konkrét helyre távozik, ha például valakit megöl a tigris, akkor lelke ebben az állatban él tovább. A lelkek birodalmát gyakran kapcsolják össze a Nap pályájával is. A Napisten vezeti át ugyanis az elhunytak lelkét új hazájukba, sőt egyes törzseknél éppen a Nap okozza az ember halálát. Ezek a Napot sugárhálót szövögető póknak képzelik, aki hálót vet az embereknek, hogy eleméssze őket. A halottak hidakon, csónakokon, de madarak segítségével is eljuthatnak új hazájukba. Az őskor embere is félt halottaitól, azok visszatérésétől. A paleolit jelentős részében őseink egyszerűen továbbvándoroltak, temetetlenül hagyva halottaikat. A neolit korszakban, a letelepedettség miatt a temetkezési szokások többsége a halottak sírhoz kötésére irányult.
A halott szellemétől való rettegés miatt igyekeztek, hogy az elhunyt jól érezze magát a
lelkek birodalmában. Ruháit, fegyvereit, ékszereit is a sírba rakták, sőt asszonyait is leölték,
hogy megóvják a magányosságtól. Egy másik elővigyázatossági rendszabály szerint a halott nevét nem szabad kiejteni, mert említésével előidézhetjük a lény nem kívánt megjelenését. Azok a módszerek, melyekkel a halott testét arra kényszerítik, hogy sírjában maradjon, ma is rendkívüli változatosságot (megkötözés, deszkához szögelés) mutatnak.
A félelem mellett ellentétes érzést is megfigyelhetünk, mégpedig az elhunytak lelkeit megpróbálták az élők szolgálatába állítani. A sokat emlegetett, de korántsem általános ősi
kannibalizmus is ide vezethető vissza, vagyis a halott agyát azért fogyasztották el, hogy okosságát, bátorságát átvehessék. A letelepedett törzsek szobrocskák segítségével tartották közvetlen közelükben régi halottaikat. Ezekből az ún. lélekkövekből – melyeket a gyermek születése idején készítettek – alakultak ki később az ősök szobrai. Ezeket fétisként (szent tárgyként) tisztelték a későbbiekben.