John Grisham - Elmaradt Karacsony

J

OHN

G

RISHAM

E

LMARADT

KARÁCSONY

A

MŰ EREDETI CÍME

:

J

OHN

G

RISHAM

–

S

KIPPING

C

HRISTMAS

2001

M

AGYAR FORDÍTÁS

:

S

ZILÁRD

G

ABRIELLA

M

AGYARORSZÁGI KIADÁS ÉVE

:

1. FEJEZET

A kijárati kapu előtt a váró tele volt kimerült, elgyötört utasokkal. Legtöbben a falnak támaszkodva álldogáltak, mert az a néhány műanyag szék, amely a géphez vezető kapu előtt állt, már mind foglalt volt. A gépekbe általában nyolcvan utas fért be, de a váróteremben alig néhány tucatnyi ülés volt.

Most viszont úgy tűnt, mintha a 1900 órás Miamiba induló gépre legalább ezren várakoznának. Mindenki tele csomagokkal, holtfáradtan a reptérre vezető út viszontagságaitól, a becsekkolástól, a tömegtől, a csődülettől. Csüggedt, elcsigázott emberek mindenütt. A hálaadás előtti vasárnap este mindig az év legforgalmasabb időszaka, már ami a reptereket illeti. Leírhatatlan a tülekedés, lökdösődés a kapuk felé, és nyilván sokaknak – nem először – jut eszébe ilyenkor, hogy miért pont ezt a napot választották az indulásra.

Mindenkinek megvan rá persze a maga magyarázata, jóllehet ezt a pillanatnyi körülmények aligha igazolják. Azért voltak utasok, akik még mosolyogni is próbáltak. Mások olvastak, bár ebben a zsúfoltságban és zajban aligha tudtak koncentrálni. Néhányan viszont csak maguk elé meredtek, leszegett fejjel bámulták a padlót, és mindenre elszántan várakoztak. Nem messze egy afroamerikai Mikulás rázta rettenetes hangú csengettyűjét, és unottan zsolozsmázta ünnepi jókívánságait.

Egy kis család közeledett a kapuhoz, majd megpillantva a kapuszámot és a kijárat előtti tömeget, hirtelen lecövekelt, a csődület szélén megállt, hogy ott várakozzon. Blairt, a csinos fiatal lányt a szülei csak kikísérték, és a családról messziről lerítt, hogy a lány egyedül repül. Mindhárman döbbenten bámulták a tömeget, nyilván ők is magukat kérdezték, hogy miért kellett nekik is éppen ezt a mai napot választaniuk.

Akkor már nagyjából túl voltak a könnyeken, az ilyenkor szokásos búcsúszavakon. Blair huszonhárom évesen, frissen szerzett diplomával a zsebében még korántsem kész arra, hogy elkezdje pályáját. Egy egyetemi barátja jelentkezett az afrikai Békehadtestbe, és ez annyira megihlette a lányt, hogy maga is elhatározta, a következő két évet mások megsegítésének szenteli. Kelet-Peruba szólt a megbízatása, ahol majd bennszülött kisgyerekeket avat be az olvasás tudományának rejtelmeibe. Feltehetően afféle fészerben vagy sufniban lesz a szállása, folyó víz, áram, telefon nélkül, de Blair nagy várakozással nézett elébe.

Először persze még Miamiba kell eljutnia, majd onnan Limába, hogy aztán a helyi buszjárattal, mintegy három napig zötykölődve eljusson a hegyekbe, meg a múlt évszázadba. Ráadásul nyugodt, védett, kiegyensúlyozott életében először fogja otthonától távol tölteni a karácsonyt is. Anyja még mindig szorongatta a kezét, és próbálta megőrizni nyugalmát.

Akkorra valósággal belefáradtak a búcsúzkodásba, már vagy századszor elhangzott: „Tényleg, biztos vagy benne, hogy ezt akarod?”

Apja, Luther, szemöldökét összevonva, mogorván szemlélte a tömeget. „Kész őrület!” – dörmögte magában. Még a reptérre vezető út parkolója előtt kitette őket a kocsiból, majd egyedül furikázott kilométereket, hogy valahol végre leállítsa a kocsit. Miután nagy nehezen leparkolt, egy túlzsúfolt reptéri ingajárattal jutott el az indulási oldalra, majd innen furakodott át a tömegen keresztül immár lányával és feleségével együtt a megfelelő kapuhoz. Szomorú volt, hogy Blair elutazik, és irtózott a tömegtől.

Ebben a rémes hangulatban úgy érezte, hogy mostantól kezdve csak még rosszabb lesz minden.

Az elgyötört várótermi ügyeletesek azonban váratlanul felélénkültek, és hirtelen elkezdték noszogatni az utasokat a beszálláshoz. A hangosbeszélő is megszólalt, arra kérve a mozgáskorlátozottakat és az első osztályon utazókat, hogy fáradjanak előre. Irgalmatlan tülekedés támadt, mindenki megmozdult, elindult valamerre.

– Azt hiszem, jobb, ha mi most elmegyünk – javasolta Luther egyetlen lányának. Még egyszer összeölelkeztek, könnyeikkel küszködve. Blair mosolyogva bólintott, és ismét megcsókolta szüleit.

– Vigyázzatok magatokra! – mondta, mert többre nem futotta.

Nora, az édesanyja, beharapta alsó ajkát, aztán még egyszer megcsókolta.

– Minden rendben lesz. Ne aggódj, kislányom! – nyugtatta, miközben elkeseredetten nézte, hogy Blair is beáll a véget nem érő sorba, és egyre jobban eltávolodik tőlük, tőlük, akik a biztonságot, az otthont jelentették számára, mindent, amiben idáig része volt.

Beszállókártyáját leadva Blair még visszanézett, és integetett nekik.

– Ó, istenem... – sóhajtott fel Luther. – De most már elég legyen... Reménykedjünk, hogy minden rendben lesz körülötte.

Nora semmire sem tudott gondolni, mert mintha kiürült volna az agya, amikor látta, hogy lánya eltűnik a kijárati ajtó mögött. Ők is elindultak hát visszafelé, átverekedve magukat a tömegen, a rettenetes hangú csengőt rázó Mikulás körüli csődületen, meg a reptéri kis üzletekből ki-be áramló vásárlók hadain.

Mire elhagyták a repteret, eleredt az eső, aztán mire végre megtalálták az ingajáratban közlekedő busz megállóját, már úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Kétszáz méternyire a leparkolt kocsitól leszálltak, közben Luther kiszámolta, hogy ez az egész hercehurca – hála a reptér kapzsiságának – mintegy hét dollárjába került, és mindez csak azért, hogy letegye valahol a kocsit, és bekísérhesse a lányát a kapuig.

Már a város felé tartottak, amikor Nora végre megszólalt.

– Ugye minden rendben lesz vele? – kérdezte. Luther már annyiszor hallotta tőle ugyanezt a kérdést, hogy most már csak automatikusan mordult egyet.

– Naná!

– Tényleg biztos vagy benne?

– Hát persze... – motyogta gépiesen, tudva, hogy pillanatnyilag mit sem számít, mit gondol valójában. Blair elment... Elutazott. Nem akadályozhatták meg.

Luther két kézzel a kormányba kapaszkodva magában átkozta az előttük araszoló kocsisort. Nem nézett Norára, így nem tudhatta, hogy felesége még mindig sír-e, vagy végre lecsillapodott. A férfi nem vágyott másra, csak hogy hazaérjenek, megszárítkozzanak, leüljenek a kandalló elé, és végre kiolvashassa az újságját.

Már csak kétmérföldnyire voltak a háztól, amikor Nora kiadta az ukázt, hogy itt és most álljanak meg, mert még be kell ugrania a fűszereshez.

– De hiszen ömlik az eső! Nézz ki...

– Nekem viszont szükségem lenne egy-két dologra... – Nem ér rá holnapig?

– Idefigyelj, te csak maradj a kocsiban, én egy perc alatt végzek. Vagy menj el addig a Chip’s-ékhez, az ma is nyitva tart.

Luther a Chip’s-ék felé kanyarodott, amelyet nemcsak irgalmatlanul magas árai és kibírhatatlanul undok személyzete, hanem lehetetlen elhelyezkedése miatt is utált. Természetesen még mindig szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, ráadásul még egy nyavalyás bonuszt sem adtak, amellyel legalább ingyen parkolhatnának, hogy aztán végre meg se álljanak hazáig. Hát ezért jutott Nora eszébe a Chip’s, mert ott legalább parkolni lehet, aztán az ember beszáll, és már mehet.

Néha persze előfordul, hogy sehol sem lehet már szabad parkolóhelyet találni, ha már minden megtelt, mint most is. Még a tűzoltók számára fenntartott négyzetméterekre is beálltak. Luther vagy tíz percig keresgélt, előre-hátra araszolgatva a kocsival, aztán Nora kifakadt.

– Tegyél ki bárhol! Ott, valahol előtte, a járda mellett... – hadarta ingerülten, amiért Luther ennyire képtelen helyet találni.

A hamburgeres előtt a férje végre belavírozta a kocsit egy szűk résbe, és közölte: – Add ide azt a listát!

– Én akarok bemenni! – tiltakozott az asszony tettetett hévvel. Mindketten tudták, hogy Luther lesz az, aki kiszáll a locsogó esőben.

– Na ide azzal a listával!

– Csak egy kis fehér csoki meg fél kiló pisztácia kell... – mondta Nora megkönnyebbülve.

– Ez minden?

– Ez. De vigyázz, félkilós Logan csokit vegyél, meg Lance Brothers-féle pisztáciát...

– Mondd, tényleg olyan halaszthatatlanul sürgős ez a két vacak... ebben az időben?

– Igen, Luther. Szükségem van mindkettőre. A holnapi ebéd utáni desszerthez kell. Ha nem akarsz bemenni, akkor, csitt, hallgass, én megyek...

Luther kiszállt, és becsapta maga után az ajtót. A hideg eső a bokáját is verdesve belefolyt a cipőjébe. Úgy érezte, menten megfagy, elállt a lélegzete, aztán lábujjhegyen, a tócsákat kerülgetve-átugorva jutott el a bejáratig.

Chip’s-ék, úgy tűnik, a magas árakra és az alacsony bérleti díjra alapozták a vállalkozásukat. Az üzlet egy mellékutcában volt, igazából sehonnan sem látszott a főútról. Mellette egy borszaküzlet működött, amelyet állítólag egy francia vezetett, de a helyi pletykák szerint feltehetően inkább magyar az illető. Rémes angolsággal beszélt, de az áremelés nyelvét kitűnően értette. Nem kizárt, hogy a szomszédos Chip’s-éktől tanulta el. A rossz nyelvek szerint valójában a környék összes üzlete mintha arra törekedett volna, hogy az emberek előbb-utóbb elpártoljanak tőle.

Mindazonáltal most mindegyik tele volt vásárlókkal. Itt is feltűnt egy Mikulás a sajtüzlet előtt, ugyanazzal a rémes csengettyűvel. „Rudolph, a piros orrú rénszarvas!” – harsogta egy rejtett mikrofonhang a „Földanyánk” névre keresztelt bolt körül, ahol néhány őrült naturista rohangászott szandálban. Luther utálta az efféle boltokat, legszívesebben soha, egyikbe se tette volna be a lábát. Nora viszont kizárólag ilyen helyeken vásárolta a zöld fűszernövényeket, ki tudja, miért. Egy öreg mexikói, a szivarbolt tulajdonosa boldog-révetegen eregette a füstöt a szája sarkában csüngő pipából, bele a kirakatba, miközben lágyan szállingóztak és hulltak körülötte a műhópelyhek a kirakatba helyezett műfára.

Éjszakára jó esély volt valódi hóesésre is. A boltosok izgatottan rohangásztak ki-be. Luther úgy érezte, hogy a jobb lábán a zokni lassan hozzáfagy a bokájához.

Chip’s-éknél a kassza mellett nem talált kosarat, ami már önmagában intő jelnek számított. Nem volt ugyan rá szüksége, de feldühítette, mert ezek szerint tele a bolt. A gondolák közötti folyosók amúgy is szűkek, a feliratok pedig olyan idétlenül voltak elhelyezve, hogy inkább félrevezették a vásárlót, semmint segítették a tájékozódásban. Teljesen mindegy, mi áll a bevásárlólistán, az ember jó félórát kerenghet ide-oda, mire megtalálja a keresett árut.

Az egyik polcnál egy raktáros fiú dolgozott elmélyülten, a karácsonyi csokikat rendezgette. Egy reklámfelirat arra figyelmeztetett, hogy jobb, ha azonnal, még ma megvesszük a karácsonyi pulykát. Egy másik viszont azt hirdette, hogy megérkeztek a legjobb karácsonyi borok. Sőt, már karácsonyi sonkák is kaphatók!

Micsoda pazarlás! – gondolta magában Luther. Mi a fenének eszünk-iszunk annyit, ráadásul éppen Krisztus születésnapját ünnepelve? Aztán végre – a kenyerespultok mellett – megtalálta a pisztáciát. Elképesztő, ahogy ezek a Chip’s-ék elrendezik az egyes áruféléket! A fehér csokoládét még véletlenül sem az édesség vagy a cukrászati hozzávalók közelében találta meg, így aztán a pisztáciát a hóna alá szorítva sorra járta a gondolák közti labirintusokat, és mindegyiket alaposan szemügyre vette. Valaki nekitolt egy bevásárlókocsit, még bocsánatot sem kért, miközben a hangosbemondó lágy, behízelgő bariton hangon egyfolytában azt fuvolázta: „Minden jó szándékú embert kísérjen Isten békéje!” Mintha holmi vigasztalásra szorultam volna, gondolta Luther. Ha azt hirdették volna, hogy „Üdvözöljük a fagyott hóembert!” – annak legalább számára is lett volna üzenete.

Már két folyosót is maga mögött hagyva, nem messze a különféle rizstermékek pultjaitól, amelyek a világ minden tájékáról érkezhettek ide, végre megpillantotta a főzőcsokoládék pultját. Közelebb lépett, és felfedezte a félkilós kiszerelésű Logant. Éppen le akarta emelni, amikor a semmiből előlépett egy kemény tekintetű asszonyság, és az orra előtt lekapta az utolsót a polcról. A Logan-féle fehér csokiból egyetlenegy sem maradt. Volt persze rengeteg egyéb, sötétbarna, keserű, félédes, csak éppen fehér nem...

Az egyetlen gyorspénztárnak kinevezett kassza előtt a sor persze lassabban haladt, mint a két másik hagyományosnál együttvéve. Chip’s-ék pimaszul magas árai arra kényszerítették a vevőket, hogy mindent kisebb mennyiségben vásároljanak, de ez a tény jottányit sem változtatott az úgynevezett gyorspénztár haladási sebességén. A kelletlen pénztáros minden egyes árut kézbe vett, megszemlélt, aztán kézzel ütötte be az árát. A csomagolás vagy szatyorba pakolás éppen szünetelt, holott ilyenkor karácsony előtt máshol a csomagolok mintha új életet kezdtek volna, minden vevőt fülig érő szájjal üdvözöltek, sőt meghökkentő módon még a nevükre is emlékeztek, hiszen ez volt a bőkezű borravalózás szezonja, amit különben Luther szívből utált.

Hat dollárt és néhány centet fizetett fél kiló nyomorult pisztáciáért. Szinte ellökte magától a semmiből előkerült, odatolakodó csomagolófiút, bár egy pillanatig úgy gondolta, hogy a drága csemege igazán megérdemelne egy szatyrot, de aztán inkább zsebre vágta a csomagot, és gyorsan távozott az üzletből.

A mexikói szivarárus kirakata előtt kénytelen volt megállni az összeverődött tömegben, mert a tulaj apró kis robotokat rakott ki, amelyek fáradhatatlanul

cammogtak körbe-körbe a szakadatlan műhóesésben, szinte a kirakathoz bilincselve a bámészkodókat. Luthernek azonban sietnie kellett, lelépett inkább a járdáról, de balszerencséjére balra indult el, holott jobbra kellett volna. Érezte, hogy bokáig merül a dermesztően hideg latyakban. A fagyos víz szinte égette a lábfejét, miközben a jeges szél a csontjáig hatolt. Átkozta magában a mexikóit meg a bámész népséget, akik elájulnak a hülye robotoktól, no meg persze az istenverte pisztáciát. Kirántotta lábát a latyakból, és lepillantva látta, hogy nadrágszárára is bőven fröccsent a sárból. Összefagyott bőre sajgott a fájdalomtól, miközben a hangosbeszélő fennen hirdette, hogy „A Mikulás végre megérkezett városunkba is!” A járdát eltorlaszolták a szórakozók. Luther érezte, hogy most ment el a kedve a karácsonytól, már-már gyűlöli.

Mire visszaért a kocsihoz, a jeges víz már a lábujjait is elérte, tocsogott a cipőjében.

– Nem volt fehér csokoládé – vetette oda Norának, amikor végre beszállt a kocsiba.

Az asszony még mindig a könnyeit törölgette. – Most meg mi a baj? – kérdezte a férfi.

– Éppen Blairrel beszéltem.

– Hogyhogy? Mi van vele? Minden rendben?

– A gépről hívott. Minden rendben. – Nora az ajkát harapdálta, igyekezett összeszedni magát.

Atyavilág! Vajon mennyibe kerülhet egy ilyen hívás, úgy kábé tízezer méter magasságból? – merengett Luther. Ő is látott már embereket gépről telefonálni. Manapság már bármelyik hitelkártyával lehet. Blairnek is volt kártyája, hiszen még ő adta neki azzal, hogy majd a mama és a papa állja számlát. De onnan föntről – ide le, hát az minimum tíz dolcsi.

Különben is minek? „Szia, mama... Én jól vagyok. És te?” Miután alig egy órával ezelőtt búcsúztak el egymástól. Ja, és „szeretlek... Én is téged. És nagyon hiányoztok! De most már befejezem, mami...”

A motor beindult, bár Luther már arra sem emlékezett, hogy egyáltalán elfordította volna a slusszkulcsot.

– A fehér csokit persze elfelejtetted? – kérdezte magához térve Nora. – Nem. Dehogy felejtettem el, csak nem volt nekik.

– Rexet megkérdezted? – Ki a fene az a Rex? – Hát a hentesfiú...

– Képzeld, Nora, valamilyen rejtélyes okból kifolyólag eszembe sem jutott megkérdezni a hentest, hogy nem akad-e két marhalábszár és néhány májszelet közt eldugva egy kis fehér csokija...

Nora vérig sértve megmarkolta a kilincset.

– Nekem viszont pont arra van szükségem. Különben hálás köszönet... a nagy semmiért – sziszegte a férjének, és kiugrott a kocsiból.

Ha van Isten, előbb-utóbb Nora is belelép egy fagyos pocsolyába, dünnyögte dúltan az orra alatt Luther, majd bekapcsolta a padlófűtést, hogy kissé felmelengesse a lábát. Az ülésen elnyújtózva nézte a nagy, melák embereket, akik ki-be jártak a hamburgeresnél. A forgalom eközben teljesen lebénult a környező utcákban.

Istenem, de szép volna valahogy kihagyni ezt az idei karácsonyt, villant át az agyán. Egy varázsütés, és egyik napról a másikra január 1-je lenne. Nem kéne fát venni, bevásárolni, kajtatni értelmetlen ajándékok után, leperkálni az ilyenkor szokásos borravalókat, el lehetne kerülni a tömeget, az állandósult csúcsforgalmat, a kötelező gyümölcstortákat, italokat és a sonkát, amelyet valamennyien utáltak, de azért minden évben megvettek. Hát még ha a kötelező Rudolphot, a műanyag rénszarvast és Frostyt, a műhóembert is ki lehetne hagyni, nem beszélve a munkahelyi karácsonyi partikról. Meg a rengeteg kidobott pénzről. Ráborult a kormányra. A menekülésről álmodozva elmosolyodott magában, és várta, hogy a padló felől beáramló meleg végre felmelegítse a lábát.

Nora egy kis barna zacskóval tért vissza, amelyet diadalmasan a hátsó ülésre dobott, vigyázva azért, hogy ne törjön össze a csoki, és epésen megjegyezve, hogy íme, megvan, itt van, amit Luther persze nem talált.

– Mindenki tudja, hogy ha nincs kinn valami a polcon, azt kérni kell – jegyezte meg gúnyosan, miközben bekapcsolta a biztonsági övet.

– Szép kis üzletvezetés! – tűnődött el Luther. – Dugj el valamit a hentesnél, hadd keressék csak, aztán a népek majd követelik mint hiánycikket. És akkor persze, immár pult alól, többet lehet kérni érte.

– Könyörgök, fogd már be végre... – Nem ázott át a lábad?

– Miért ázott volna? És a tiéd? – Ó, az enyém sem...

– Akkor meg minek kérdezed? – Csak mert aggódtam.

– Ugye minden rendben lesz Blairrel?

– Nora, Blair már a gépen van. Repül. Különben is nemrég beszéltél vele. – Úgy értettem, hogy majd ott, a dzsungelben...

– Ne aggódj, kérlek. A Békehadtest nyilván nem küldi veszélyes helyre. – Azért most nem lesz ugyanolyan...

– Micsoda...?

– Hát a karácsony...

Az aztán biztosan nem, futott ki majdnem Luther száján, de különös módon csak tovább mosolygott, és igyekezett átlavírozni a forgalmi dugókon.

2. FEJEZET

A lábát szinte kelt tésztának érezte a dunsztos gyapjúzokniban, így amikor végre vízszintesbe helyezte magát, azonnal elaludt. De csakhamar felriadt. Nora összevissza kóborolt a lakásban, hol a fürdőszobában, hol más helyiségekben kapcsolta fel vagy le a villanyt, végül kikötött a konyhában, ahol feltehetően gyógyfüvekből főzött magának egy teát. Aztán Luther hallotta, hogy bevonul Blair szobájába, ahol nyilván a teáscsészével a kezében mered a falra, és elréved az elmúlt éveken. Egy idő után aztán végre Nora is nyugovóra tért, de mielőtt bebújt volna az ágyba, ide-oda rángatta, huzigálta a közös takarót, mint akinek egyetlen célja, hogy őt felébressze. Egyértelműnek tűnt, hogy Nora mindenáron beszélgetni akar, pontosabban egy figyelmes fülre volna égető szüksége. Megerősítésre vágyott, arra, hogy valaki ismét és határozottan kijelentse, hogy Blair abszolút biztonságban van, még a perui dzsungel rémségei között is.

Ő azonban még mindig át volt fagyva, arcizma sem rándult, sőt amikor Nora végre bevackolódott, Luther feltűnően mélyeket lélegzett, mintha rég az igazak álmát aludná. Tudta, ha most beszélgetésbe bonyolódnak, az órákig eltarthat, így inkább elszántan tovább mímelte a horkolást, amitől a felesége lassan lecsillapodott.

Tizenegy után aztán Nora is elaludt. Luther nyitott szemmel, alvást színlelve feküdt mellette, és érezte, hogy egész lábfeje lángol. Amikor már teljesen biztos volt benne, hogy Nora tényleg alszik, kimászott az ágyból, lerántotta befülledt zokniját, behajította a sarokba, majd lábujjhegyen leosont a földszintre, a konyhában ivott egy pohár vizet meg egy koffeinmentes kávét.

Egy órával később már az alagsori irodában, az íróasztala mögött üldögélt, amely tele volt dossziékkal, a számítógép is ott zümmögött mellette, a printer pedig ontotta magából a táblázatokat, amelyek a vizsgálathoz kellettek. Luther könyvelő volt, adóügyekkel foglalkozott, kimutatásait mindig kínos pontossággal készítette. A mostani összesítéshez szükséges táblázatok most ott tornyosultak előtte az asztalon, és a hatalmas iratkupac látványától még álmosságáról is megfeledkezett.

A számításokból kiderült, hogy egy évvel ezelőtt családja, a Krank család mintegy 6100 – hatezer-egyszáz! – dollárt költött csak a karácsonyi dekorációkra, a díszkivilágításra, a virágokra, egy új műanyag hóemberre, egy kanadai fenyőre, sonkára, pulykára, sajtgolyócskákra meg mindenféle süteményekre (az utóbbiakból soha egyetlen szem sem fogyott el). Aztán borokra, tömény italokra, nem beszélve az irodai bulin kínált szivarokról, gyümölcstortákról, a helyi rendőrőrs képes kalendáriumáról, valamint a kasmírpulóverről meg arról a méregdrága és randa bőrmellényről, amelynek még a tapintásától is undorodott. Nora ruhája, amelyet az irodai bulin viselt, meg az ő kasmírpulóvere, amelyet szintén egyetlenegyszer vett föl, hogy aztán elrejtse a szekrény legmélyén, horribilis pénzbe került. Azt az egyedi tervezésű, dizájnos nyakkendőt is, amelyik annyira tetszett Norának, jobb volna feledni. A végösszeg: 6100 dollár! Na jó, ebben benne volt még Blair blézere, kesztyűje és csizmája is, meg egy walkman, ha éppen joggingolni támadna kedve, és természetesen a legújabb, a legkisebb és a legcsinosabb mobiltelefon, amilyen csak kapható volt. Nora persze még egyéb apróságokra is elköltött egy kalap pénzt: karácsonyi üdvözlőlapokra, ezeket kizárólag a Chip’s-ék melletti papírkereskedésben

szerezte be, ahol minden vacak a duplájába kerül, mint máshol, de mindez hozzátartozott a Krank család rendes évi karácsonyi fényűzéséhez.

Mi maradt aztán mindebből? Legjobb esetben maximum egy-két, talán máskor is használható darab. De hatezer-egyszáz dollár azért mégiscsak sok!

6100 $!!! – Uramisten!

Luther már-már mazochista kéjjel ízlelgette az egyes tételeket, mintha nem is ő adta volna ki ezt a temérdek pénzt. De ismét, utánaszámolva is szépen, hajszálpontosan összeállt a végösszeg, tehát minden bizonyíték a kezében volt, méghozzá keményen, megkérdőjelezhetetlenül.

Egy pillanatig még habozott, elfelejtvén, hogy vajon hozzáadta-e a jótékonysági adományokat is. Az egyházközségnek járót, a tombolára befizetett összeget, a hajléktalanoknak küldött csekket, meg az ingyenkonyhának átutalt pénzt. Még egyszer átnézte a kiadási oszlopot, de csak a már ismert végeredményre jutott: 6100 $! Karácsonyra!

„Ha jól megnézem, a bruttó bevételem kilenc százaléka” – szörnyülködött hitetlenkedve. Hatezer-egyszáz... Ráadásul főként készpénzben! Az annyi, mint kábé plusz hatszáz, és még az adóból sem írható le.

Végső kétségbeesésében olyat tett, mint még soha. Előkapta a konyakot, és jól meghúzta az üveget.

Így aztán még sikerült háromtól hatig aludnia, és csak a zuhany alatt tért ismét magához. Noráról lerítt, hogy szívesen elzsörtölődne a kávé és a müzli mellett is, de Luther egy falatot sem vett magához. Elmerült az újságjában, néha felröhögött a viccrovat egy-egy karikatúráján, aztán az immár sokadik felszólításra megesküdött rá, hogy Blairrel minden rendben lesz, semmi ok az aggodalomra, majd futólag megcsókolta az asszonyt, és elnyargalt az irodájába. Végtére is ő volna a családfenntartó.

Az utazási ügynökség Lutherék irodaházának átriumában működött. Naponta legalább kétszer elrohant előtte, de mind ez idáig alig vetett egy pillantást a kirakatban elhelyezett plakátokra, amelyek csodálatos hegyeket, tengerpartokat ábrázoltak, vitorlásokkal, piramisokkal a háttérben. Minden egy rakáson, egymás mellett, amire csak boldog, kiválasztott turisták vágyhatnak. Luther még sosem járt a helyiségben, voltaképpen sohasem gondolt efféle utazásra. Ha nagy ritkán mégis szabadságra készült, kiírt öt napot, aztán elutaztak Norával egy barátjuk birtokára a tengerpartra, annak tudatában, hogy az ő leterheltsége mellett még ennek is örülni kell.

Tíz után lopakodott le végre, persze gyalog, a lépcsőházban, hogy ne kelljen a liftben holmi magyarázkodásokba bonyolódnia, aztán a földszintre érve, egyenesen megcélozta a Regency Utazási Iroda bejáratát.

Biff mintha már várta volna. Hajában hatalmas virág díszelgett, bőre meg olyan bronzszínű volt, mint aki éppen csak néhány órára ugrott be az üzletbe két tengerparti üdülés között. Nyájas mosolya zavarba hozta Luthert, aki komor pofával lépett be, és majd hanyatt vágódott a szívélyes fogadtatástól.

– Magának, nekem elhiheti, egy tengeri körutazásra van szüksége – jelentette ki kedvesen.

– Honnan tudja? – morogta elképedve a férfi, miközben elfogadta a felé nyújtott kezet, megrázta, és követte a nőt a hosszú pult felé, ahol aztán egymással szemben

letelepedtek. Milyen szép hosszú lába van, jegyezte meg magában Luther. És ez az igazi tengerparti szín...

– Egy tengeri körutazásra december a legmegfelelőbb hónap – szögezte le Biff, és Luther máris meg volt győzve.

Biff aztán prospektusok egész halmazát zúdította rá, lapozgatta őket, és álmodozó szemmel bökött rá egy-egy képre.

– Ugye, itt dolgozik az épületben? – érdeklődött, közelítve az anyagiakhoz.

– Igen, Wiley & Back, a hatodikon – vágta rá reflexszerűen, le nem véve szemét az úszó paloták és a végtelen tengerpartok fotóiról.

– Óvadéki ügynökség?

– Nem egészen. Adóügyek... – mondta alig összerezzenve.

– Bocs... – kapta össze magát a nő. Sápatag arcszín, karikás szemek, a kötelező, végiggombolt Oxford-zakó, hozzá illő, bár nem feltétlenül eredeti nyakkendővel. „Tudnia kellett volna. Kínos.” Még nagyobb prospektusokat kapott elő, és mindet kiteregette a pulton. – Nem is hinné, mennyien fordulnak hozzánk a maguk cégétől is...

– No, azt kötve hiszem... Túl sok a munkánk. De nekem ez itt éppen megfelelne. – Remek választás!

Luther az Island Princessre bökött, egy vadonatúj, hatalmas tengerjáróra, amelyen legalább háromezer utas élvezheti a négy uszodát, a három kaszinót, az éjjel-nappal nyitva tartó éttermeket és bárokat – tájékoztatta Biff, és egyre csak sorolta a nyolc kiszállási lehetőséget a Karib-tengeren, meg a számtalan egyéb szolgáltatást... Luther egy hatalmas, prospektusokkal teli dossziéval ballagott vissza a hatodikra.

A rajtaütésszerű támadást gonddal kitervelte. Először is, ma sokáig benn marad, ami egyáltalán nem szokatlan, gyakran előfordul, viszont így alkalma lesz alaposan előkészíteni a terepet az esti színjátékhoz. Mintha az időjárás is neki kedvezne, mert változatlanul nyomasztónak és barátságtalanul hidegnek ígérkezett. Nehéz ilyenkor függetlenedni az évszaktól, nem törődve a borongós, esőt ígérő, szürke éggel. Annál könnyebb viszont arról álmodozni, milyen felséges volna tíz napot napfényben, luxuskörülmények között eltölteni a karibkék tengeren.

Amennyiben Nora hajlandó felfüggeszteni a Blair miatti szüntelen aggódást, akkor eljön az ő ideje, akkor talán rá tudja venni... Nem kell mást tennie, csak megemlít egy imént olvasott rémséges hírt valami új vírus felbukkanásáról vagy esetleg egy kolumbiai falu lakosságának lemészárlásáról. Nora ettől nyilván beindul, és végre felhagy a karácsonyi előkészületekkel. Blair nélkül persze minden más lesz, de akkor is...

Miért ne vehetnénk ki néhány nap szabit? Elbújhatnánk a világ szeme elől. Szökjünk meg! Egyszer végre élvezzük az életet! – gondolta elszántan.

Nem volt kétséges, hogy Nora gondolatban még mindig a dzsungelben időzik. Megölelte ugyan, amikor belépett, sőt mosolygott is, de lerítt róla, hogy végigsírta a napot. Amúgy biztosította Luthert, hogy minden rendben, túlélte a jótékonysági ebédet is a hölgyekkel, meg a kétórás látogatást a gyermekklinikán, azaz szokásos napi önkéntes tevékenységének kötelező programjait.

Mialatt Nora felmelegítette a vacsorára készített tésztát, Luther berakott egy reggae CD-t a lejátszóba, de egyelőre még nem nyomta meg a „play” gombot. Tudta, most a megfelelő időzítés a legfontosabb.

Vacsora közben Blairről beszélgettek, amikor Nora öntudatlanul megadta a kellő végszót.

– Tudod, ez az idei azért egészen másféle karácsony lesz, mint minden eddigi – jegyezte meg.

– Hát persze – válaszolta Luther elkomorult tekintettel, és nagyot nyelt. – Semmi nem lesz ugyanolyan...

– Huszonhárom év után először fordul elő, hogy nincs itt velünk...

– Lehangoló lesz. És még lehangolóbb, hogy pont karácsonykor... Tudod... – nyelt még egy nagyot Luther, és letette a villát.

– Az idén legszívesebben kihagynám az egészet – jelentette ki Nora reményvesztetten.

Luther felkapta a fejét, csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Miért nézel így rám? – kérdezte az asszony.

– Nos... – kezdte drámai hangon, eltolva maga elől a tányért -, most, hogy te is ezt mondod, arra gondoltam, hogy talán meg kellene beszélnünk valamit.

– Inkább fejezd be az evést!

– Befejeztem – jelentette ki magabiztosan, és talpra ugrott. Az aktatáskája ott volt néhány lépésnyire a földön, most végre felkapta.

– Mi a fenét csinálsz, Luther? – Várj csak, és figyelj ide!

Luther ott állt az asztal másik oldalán, a reggel beszerzett prospektusokkal a kezében.

– Nézd, Nora! Itt a megoldás! – húzta ki magát büszkén. – És hidd el, ez remek... – El tudom képzelni! – motyogta maga elé meredve Nora.

Luther közben kiborította a számlaösszesítéseket az asztalra, és elkezdte lapozgatni.

– Idenézz, drágám! Ez csak a tavalyi kimutatás! Hatezer dollárt költöttünk... Egészen pontosan hatezer-egyszáz dollár ment el múlt karácsonykor. Hatezer-egyszáz dollár!

– Ezt most hallom először!

– Pedig pontosan ennyit. Az utolsó centig kiszámoltam. És ennek is legnagyobb részét mintha kidobtuk volna az ablakon. Pocsékba ment. Nem beszélve az időről, energiáról, a forgalmi dugók őrületéről, a stresszről, az idegességről, a veszekedésekről, a sértődésekről, az álmatlan éjszakákról... meg mindarról, amit az ünnepi készülődés kedvéért elmulasztottunk, pedig kár volt kihagyni.

– Hová akarsz kilyukadni?

– Jó kérdés – tolta félre Luther a kimutatásokat, majd mint egy varázsló, előkapta az Island Princess prospektusát, amely szinte beterítette az egész asztalt.

– Hát idenézz, szívem! Tudod, hová megy ez a hajó? A Karib-tengerre! Tíz nap luxuskörülmények között, ez a világ legszebb hajókörútja. A Bahama-szigetek, Jamaica, a Kajmán-szigetek, de hoppá, várj még egy percet – ugrott fel Luther, és benyomta a CD-lejátszó indítógombját. Várt egy darabig, míg megszólaltak az első

taktusok, aztán beállította a megfelelő hangerőt, majd visszasietett a konyhába. Nora közben a prospektusokat nézegette.

– Miféle zene ez? – kérdezte.

– Reggae... Karibi zene. Arrafelé csak ezt hallgatják. Különben is, tudod-e, hol voltam?

– Kiruccantál valami szigetre?

– Majdnem. Képzeld! Ott fogunk búvárkodni a Kajmán-szigetek vizeiben, Jamaica mellett meg szörfölgetünk, aztán csak döglünk a homokban, a tengerparton. Nora! Képzeld csak el! Tíz csodálatos nap!

– Addig még le kellene adnom jó pár kilót...

– Mostantól kezdve diétázunk mindketten. Mit szólsz hozzá? – Attól félek, valami becsapás van a dologban...

– Miféle becsapás? Nincs ebben semmiféle svindli. Egyszerűen csak kihagyjuk a karácsonyt. Spórolunk egy kalap pénzt, és amit elköltünk, azt végre értelmesen költjük el. Magunkra. Egy fél centet sem fogunk kiadni semmire, amit sosem eszünk majd meg, negyed centet sem olyan ruhákra, amilyeneket sosem veszünk fel, és egy árva fityinget se olyan ajándékokra, amilyenekre senkinek semmi szüksége. Érted végre? Egy nyomorult buznyákot sem költünk ilyesmikre. Bojkottálunk mindent. Nora! Kivételesen bojkottálni fogjuk az egész karácsonyi ünnepeket.

– Elég meredeken hangzik...

– Dehogy! Éppen hogy ez benne a nagyszerű! Csak most az egyszer! Idén nem lesz karácsony, megspóroljuk a pénzt, illetve mindent magunkra költünk. Különben is Blair sincs itthon. Csak jövőre jön haza, és akkor megint belefolyhatunk a karácsonyi őrületbe, ha éppen akarod. Nora! Kérlek! Vágjunk bele! Felejtsük el az idei karácsonyt, spóroljunk meg egy rakás pénzt, és töltsünk tíz fantasztikus napot a Karib-tengeren hajókázva!

– És mennyibe kerülne? – Úgy háromezerbe...

– Ezek szerint még spórolunk is... – Naná!

– Mikor indulnánk?

– Karácsony napján. A déli órákban.

Sokáig csak szó nélkül meredtek egymásra.

Az ügyet végül is az ágyban zárták le, a lehalkítva vibráló tévé fényénél, olvasatlanul szétteregetett magazinok között, az éjjeliszekrényre odakészített prospektusok társaságában. Luther még megnézett volna egy pénzügyi lapot, de a gyér világításban nem tudta kibetűzni a sorokat. Nora valami bestsellerre fanyalodott, de csak tartogatta a kezében.

A jótékonysági adományok kérdése rondított bele az egészbe. Nora képtelen volt lemondani róluk vagy kibújni alóluk, bár Luther minden meggyőző képességét latba vetette. Abba még csak-csak beleegyezett volna az asszony, hogy ne vásároljanak ajándékokat, de nehezebb volt meggyőzni a faállítás szükségtelenségéről. Még el is sírta magát, amikor Luther galádul emlékeztette, hogy eddig minden karácsonyfa-díszítés közben kegyetlenül összevesztek, sőt üvöltöztek egymással. És hogy ne üldögéljen egy böhöm nagy műhóember a háztetőn? Amikor minden más

környékbeli tetőn ott virít majd? Innen már csak egyetlen lépés volt eljutni odáig, hogy köznevetség tárgyává teszik magukat. Minden bizonnyal megvetik majd őket, minthogy semmibe veszik szent karácsony ünnepét.

– Na és akkor mi van? – hajtogatta Luther. A barátok meg a szomszédok egy ideig majd helytelenítik a dolgot, bár titokban megeszi őket a sárga irigység. – Tíz nap a Karib-tengeren! Gondolj bele, Nora! – győzködte a feleségét. – Akkor persze nem fognak nevetni a szomszédok meg a barátok, amikor minden áldott nap havat lapátolhatnak. Kit érdekel a gúnyolódásuk, amikor mi ott sütkérezünk a napon, miközben ők dagadtra zabálják magukat pulykával? És akkor sem fognak önelégülten vigyorogni, amikor mi majd karcsún, aranybarnán jövünk haza, és a legkevésbé sem izgat, hogy mi van a postaládánkban.

Nora még sohasem látta ennyire elszántnak férjét. Módszeresen, pontról pontra megcáfolta az ő összes ellenérvét, mígnem eljutottak a jótékonysági adományokig.

– Mondd, Nora! Nyavalyás hatszáz dolcsi miatt képes lennél lemondani a Karib-tengerről? – kérdezte gúnyosan.

– Te mondtad, nem én – válaszolta hűvösen az asszony.

Ekkor húzódtak be a vackukba, és egymásnak háttal olvasást mímeltek.

Egy feszült némaságban töltött óra után Luther kiugrott a takaró alól, leráncigálta lábáról a zoknit, és megjegyezte:

– Rendben. Nézzük meg akkor a tavalyi jótékonysági kiadások listáját, és csak azt!

Nora lecsapta a könyvet, és odabújt Lutherhez. Átölelték, megcsókolták egymást, aztán egyszerre nyúltak ki a prospektusokért.

3. FEJEZET

Bár az egész ötlet Luthertől származott, Norának kellett kiállnia az első próbát. Kedd reggel csöngetett be Aubie, egy meglehetősen kellemetlen pasas, aki amúgy máskor nem sok vizet zavart. Aubie a Tökmag névre hallgató flancos kis papírkereskedés tulajdonosa volt, ezzel az idióta üzletnévvel, és még érthetetlenebbül magas, csillagászati árakkal.

A kötelező kölcsönös üdvözlések után rögtön a tárgyra tért.

– Mrs. Krank. Már kezdtem aggódni, mi lesz az ez évi karácsonyi üdvözlőlapokkal – mondta gondterhelt képpel.

– Ne aggódjon! – vágta rá Nora, minthogy alapjában véve utálta az Aubie-féle rámenős fickókat, akik az év többi hónapjában vissza sem köszönnek.

– Már hogyne aggódnék, hiszen ön, Mrs. Krank, mindig a legszebb lapokat választja ki, ezeket viszont jó előre meg kell rendelnem. – Mint mindig, nagyon rosszul állt neki a hízelkedés, és ezt valamennyi kuncsaftja tudta is.

Luther hajszálpontos kimutatása szerint Tökmagék tavaly 318 dollárt zsebeltek be tőlük csak a karácsonyi üdvözlőlapokért, és ennek tudatában Nora most feltűnőnek találta a férfi arrogáns fellépését. Nem mintha tényleg földhöz vágta volna őket az összeg, de végül is alig valamit kaptak érte cserébe. Luther különben határozottan kijelentette, hogy nem hajlandó részt venni sem a borítékok címzésében, sem a bélyegek felnyalásában, és gutaütést kap, valahányszor Nora megkérdezi, hogy X. Y. vagy Z. maradjon-e rajta az idei listán, vagy most már töröljék a nevét. Luthert a lapok minősége aztán végképp nem érdekelte, azokat sem méltatta figyelemre, amelyeket mások küldtek nekik. Norának be kellett vallania, legalább önmagának, hogy ő is egyre kevésbé örül a kapott lapoknak.

Erre gondolva erőt gyűjtött, és bátran kivágta magát.

– Az idén nem rendelünk lapokat! – jelentette ki határozottan, és érezte, hogy ha Luther hallaná, értékelné a választ.

– Hogyhogy nem... nem rendelnek? – Jól hallotta.

– Megkérdezhetem, hogy... miért nem? – Érje be annyival, hogy nem!

Erre már Aubie sem tudott mit válaszolni. Motyogott valamit, aztán elkotródott, és Norát büszkeség töltötte el. Lelke mélyén azonban nem volt ilyen magabiztos, főleg, ha arra gondolt, hogy mit gondol majd a nővére, a helyi lelkész felesége meg az olvasókörben lévő barátai, no és a nénikéjük az idősek otthonában... Mit fognak szólni, ha idén nem kapnak tőlük karácsonyi üdvözletet?

Tegyenek úgy, mintha eltűnt volna a postán, vagy mintha késne a kézbesítés? Nem. Nora eldöntötte, hogy mindenkinek megmondja az igazat: ebben az évben ők nem tartják meg a karácsonyt. Blair elment, ők pedig kiruccannak egy tengeri utazásra. Ha meg annyira hiányoznának az idei lapok, jövőre majd kettőt küldenek.

Kávéját szürcsölgetve, elmerengett a listán. Vajon hányan fogják egyáltalán észrevenni, hogy nem kaptak tőlük lapot? Ők általában néhány tucatot kapnak, a szám persze állandóan változik, ez tény, és már ő sem igazán tartja számon, hogy ki írt nekik, ki nem. Különben is az egész karácsonyi őrületben kinek van egyáltalán ereje és ideje ezzel foglalkozni? Fölösleges ilyen kicsinyes dolgokon morfondírozni.

Erről eszébe jutott Luther egyik kedvenc karácsonyi ötlete: a végszükség-készlet. A rendelt lapokból mindig elraktak néhányat tartalékba, hogy azonnal legyen mit küldeni azoknak, akik nekik írtak, de lemaradtak az ő listájukról. Szinte minden évben érkezett egy-két szívélyes jókívánság az ünnepekre ismeretlen emberektől, vagy olyanoktól, akikkel nem szoktak levelezni. Ilyenkor némi késéssel postára adhatták a Krank család boldog, békés ünnepeket kívánó képeslapját, természetesen a kötelező kézírással.

Kész őrület az egész.

Nora úgy érezte, hogy egyáltalán nem hiányolja a képeslapozás ceremóniáját, a végtelenül hosszadalmas, unalmas műveletet, amíg megírja a néhány soros üdvözletet, megcímzi a több mint száz borítékot, ráragasztja a bélyeget, elviszi a postára, feladja, miközben egyfolytában azon aggódik, vajon kiről feledkezett meg. Nem vágyott arra, hogy naponta ürítse a postaládát – hiszen ők is kazalnyi levelet kaptak minden évben -, aztán sietve feltépje a borítékokat, elolvassa a kapkodva odarótt banális sorokat, azoktól, akik ugyanolyan rohanva vetették papírra őket, mint ő maga.

Immáron megszabadulva a karácsonyi lapok írásának kötelezettségétől, felhívta Luthert, mert egy kis lelki megerősítésre vágyott. Férje maga vette fel a kagylót, és Nora azonnal beszámolt Aubie látogatásáról.

– A nyavalyás kis féreg – jegyezte meg Luther. – De gratulálok! Nagy voltál! – Nem is volt annyira nehéz, mint gondoltam – szaladt ki őszintén Nora száján. – Hát persze... Ilyenkor mindig azokra a csodálatos tengerpartokra gondolj, amelyek várnak ránk.

– Ettél már valamit reggel óta? – kérdezte Nora. – Nem. Ez idáig tartom a háromszáz kalóriát. – Én is...

Luther visszatért a munkájához. De most kivételesen nem a kimutatásokkal, főkönyvekkel szöszmötölt, hanem levelet fogalmazott a kollégáinak. Voltaképpen ez volt élete első karácsonyi üdvözlete. Körültekintően és udvariasan összefoglalta, hogy az idén miért nem vesz részt a szokásos ünnepi bulikon, és egyúttal nagyra értékelné, ha kivételesen őt is békén hagynák. Senkinek nem vesz ajándékot, és ő sem fogad el senkitől semmit. Mindazonáltal előre is köszöni. A cég szmokingos vacsorájára sem megy el, de a hagyományosan lerészegedésbe torkolló irodai bulit is kihagyja. Boldogan lemond a konyakról meg a sonkáról is, amelyet bizonyos ügyfelek küldenek ilyenkor a fejeseknek. Nem haragszik senkire, és ígéri, senkinek nem fogja azt mondani, hogy „humbug az egész!”, ha éppenséggel mégis kellemes ünnepeket kíván neki.

Csak egyszerűen kihagyja idén az ünnepet. Helyette hajóra száll, és körutazik egyet.

Majdnem az egész délelőttje ráment a levélírásra, ráadásul maga pötyögte gépbe. Fénymásolatot készít róla, és ebédnél mindenki talál majd egy példányt az asztalán. A terv komolyságát szinte csak másnap kezdte igazán felfogni, mindjárt vacsora után. Rádöbbent, hogy üdvözlőlapok, bulik és vacsorák nélkül is lehet élvezni az ünnepet, nem beszélve a haszontalan ajándékokról meg az összes vacakról, amit

Krisztus születésének ünnepére hordunk össze egymásnak. De hogy lehet karácsonyfa nélkül megúszni az egészet?

Márpedig nem lesz fa – döntötte el Luther -, mert az is kihagyható.

Leszedték az asztalt, bár alig volt valami rajta, hiszen csak egy kis sült csirkét ettek túróval. Nem is laktak jól, így amikor váratlanul megszólalt a csengő, Luther korgó gyomorral indult ajtót nyitni.

– Elintézem... – szólt vissza, megpillantva az utcán a targoncát. Tudta, nehéz negyedóra vár rá. Ajtót nyitott. Hárman vigyorogtak rá, két kissrác, talpig cserkészegyenruhában, meg Mr. Scanlon, a környék örökös cserkészparancsnoka, szintúgy uniformisban.

– Jó estét! – üdvözölte őket Luther.

– Helló, Mr. Krank. Én Randy Bogan vagyok – mondta a magasabbik kölyök. – Idén is mi áruljuk a karácsonyfát.

– Az öné is itt van a kocsin – tette hozzá a kisebbik.

– Tavaly egy kanadai Douglast vettek – emlékeztette Mr. Scanlon.

Luther látta a kerekes kocsi platóját, amelyen gondosan, két sorba rendezve feküdtek a fák. A kis cserkészcsapat ugyancsak megizzadhatott, míg felpakolta és idáig eltolta.

– Mennyi? – kérdezte Luther.

– Kilencven dollár – válaszolt Randy. – Kicsit drágább, mint tavaly, de idén mi is drágábban tudtuk beszerezni.

Már majdnem Luther nyelvén volt, hogy tavaly nyolcvanból megúszták. Nora szinte a semmiből termett mellette, és vállára hajtotta a fejét.

– Luther... Nézd, olyan kis aranyosak – suttogta a fülébe.

A gyerekek vagy a fák? – kérdezte volna legszívesebben Luther. Miért nem tudott benn maradni a konyhában, és hagyni, hogy ő rendezze le a dolgot?

– Sajnálom, de idén mi nem veszünk fát – jelentette ki széles műmosollyal.

Azok hárman savanyú képpel, döbbenten meredtek rá. És legfőképpen csalódottan. Nora is lemondóan belesóhajtott a nyakába. Nézte a fiúkat, és Nora csöndes nógatását érezve a vállán, Luther Krank tudta, hogy sorsdöntő pillanathoz érkezett. Ha most enged, felnyitja a zsilipeket, és hagyja, hogy rázúduljon az özönvíz. Ha megveszik a fát, akkor már fel is kell díszíteni, és hogy néz ki egy feldíszített fa csak úgy, a gondosan aláhelyezett ajándékok nélkül...

Most légy erős, öregfiú! – biztatta magát, miközben felesége a fülébe duruzsolta, hogy „Gondoljuk meg, drágám!”

– Csitt – figyelmeztette Norát a szája sarkából.

A srácok még mindig olyan értetlenül bámultak Krankre, mintha legalábbis kilopta volna az utolsó centet is a zsebükből.

– Sajnálom, hogy emelni kellett az árat – mondta bánatosan Randy.

– Higgye el, mi is kevesebbet keresünk rajta az idén – magyarázkodott Scanlon is. – Nem az árról van szó, fiúk – mondta Luther színlelten udvarias mosollyal. – Csak arról, hogy idén nem lesz nálunk karácsony. Elutazunk. Nincs hát szükségünk karácsonyfára sem. De azért tényleg nagyon köszönjük...

A fiúk lesütötték szemüket, és olyan megtörten bámulták a földet a lábuk alatt, mint akit megsebeztek, de Scanlon ábrázatáról is lerítt, hogy szíven ütötte a válasz. Amikor Norából – aki továbbra is a férje vállhajlatában tartotta a fejét – még

sajnálkozóbb sóhaj szakadt fel, Luthernek – afféle pánikközeli állapotban – támadt egy briliáns ötlete.

– Ide figyeljetek, fiúk! Ha jól tudom, minden évben elmentek valahová nyugatra, egy nagy táborozásra vagy valami ilyesmire. Új-Mexikóba vagy hová? És talán augusztusban? Valamelyik röplapotokban olvastam...

Még mindig gondolataikba merülve, mindhárman lassan bólogattak.

– Remek! Akkor ide figyeljetek! Van egy ajánlatom! Felejtsük el a fát, de gyertek vissza jövő nyáron, és kaptok tőlem száz dollárt arra az útra...

Randy Bogannak még sikerült kipréselnie egy halk köszönömöt, de csak azért, mert így volt nevelve. Aztán amilyen gyorsan csak tudták, elhúzták a csíkot.

Luther lassú mozdulatokkal bezárta mögöttük az ajtót, de várt még egy percig, hogy elnézze a három karácsonyfaárust, ahogy ott álldogálnak tanácstalanul a háza előtt, majd lassan erőt véve magukon, elindulnak a targonca felé, de még mindig vissza-visszapillantanak a házra.

Közben még egy egyenruhás felnőtt jelent meg a kocsi mellett, akinek nyilván azon melegében elújságolták a bizarr hírt. Mások is hallhatták, mert lassan egész kis csoportosulás alakult ki a cserkészek körül, akik mind úgy meredtek Krankék házára, mintha legalábbis földön kívüli lények ücsörögnének a háztetőn.

Luther leguggolt, és kikukucskált a nappali függönye alól. – Mi a fenét csinálnak itt ezek? – suttogta Nora mellékuporodva. – Csak bámulnak, gondolom...

– Talán mégis kellett volna vennünk egyet... – Semmiképp!

– Az még semmit sem jelent, nem kellene feltétlenül felállítani. – Nyugi!

– Kitehettük volna a hátsó udvarba...

– Maradj már nyugton! Különben is minek suttogsz itt? Otthon vagyunk, a saját házunkban.

– Ugyanazért suttogok, amiért te meg itt rejtőzködsz a függöny mögött.

Luther felegyenesedett és elhúzta a függönyt. A cserkészek végre elindultak a kocsival, lassan araszolgatva lefelé az úton, minthogy az utcai kiszállítást ezzel befejezték Hemlockban.

Luther begyújtott a kandallóba, aztán elnyúlt a karosszékében, és elővett valami adóügyi közlönyt. Egyedül volt a nappaliban, mert Nora duzzogva felvonult, és az ilyesmi nála eltart akár reggelig is.

A férfi tudta, hogy ha most sikerült szembeszállnia a cserkészekkel, akkor már nincs kitől félnie. Lesznek persze még kínos találkozások, az biztos, de pontosan ezek miatt nem szerette a karácsonyt. Ilyenkor mindenki árul valamit, adományokat gyűjt nemes célokra, borravalóért, jutalomért, miegyébért kuncsorog. Egy percre alaposan felhúzta magát, de aztán kifejezett elégedettség töltötte el.

Egy jó órával később felkerekedett, és céltalanul lődörögve elindult a mögöttük lévő mellékutcákba. Hideg, holdfényes este volt. Luther megállt Beckerék postaládájánál, és bepillantott a nappalijukba. Éppen a fát díszítették, és szinte hallani vélte pörlekedésüket. Ned Becker egy létra tetején egyensúlyozott, a lámpafüzért próbálta rögzíteni, Jude, a felesége pedig egy lépéssel eltávolodva tőle, nyilván sorjázta a maga jobbnál jobb ötleteit, utasításait. Jude anyja, aki maga volt a

kortalan csodalény, szintén ott volt erősítésnek, és nyilván aktívan részt vett a küzdelemben. Ő is szegény nyomorult Nedet boldogíthatta a maga remek tanácsaival, amelyek persze szöges ellentétben álltak Jude instrukcióival. „Igen, ott rögzítsd! Ne, inkább ide! Arra az ágra, ne erre! Hát nem látod, ott oldalt még nincs semmi! Hová a francba nézel te egyáltalán?!” Rocky Becker, huszonéves, iskolából lemorzsolódott ivadékuk a kereveten döglött, valami dobozos itallal a kezében, és kajánul röhögött rajtuk, de úgy tűnt, azért ő is elereszthetett néhány nélkülözhetetlen tanácsot, így beszólt egypárszor, de rá sem hederítettek. Mindazonáltal ő volt az egyetlen, aki legalább nevetett.

A jelenet Luthert is megmosolyogtatta. Sőt, megerősítette bölcs elhatározásában, szinte dagadt a keble a büszkeségtől, hogy képes volt ilyen nagy horderejű döntést hozni, aminek eredményeképpen az idén minden efféle borzalomtól megszabadulnak.

Tovább sétálgatott, nagyokat szippantva a tiszta, hideg levegőből, és boldog volt, hogy életében először képes megszabadulni a faállítás gyűlölt megpróbáltatásaitól. Két házzal lejjebb ismét megállt, és elnézte a Frohmeyer család legalább két és fél méter magas kanadai fenyőjét. A ház ura két gyereket hozott a házasságba, neje pedig hármat, aztán ketten együtt összehoztak még egyet, így összesen hat gyerek zsibongott körülöttük, mert a legidősebb éppen tizenkét éves volt. De most valamennyien ott tolongtak a fa körül, és mind a nyolcan a fára aggatták a díszítményeket, az arany és ezüst füzérkoszorúkat. Luthernek eszébe jutott egyik közös szomszédasszonyuk hajdani megjegyzése, aki epésen kritizálta Frohmeyerék fáját, mondván, hogy annál rémesebb nem létezik. De Luthert már ez sem érdekelte.

A sarkon aztán befordult, és elindult hazafelé. Beckersék előtt elhaladva látta, hogy Ned végre a kanapén pihen, egy jeges zacskóval a vállán, Jude föléje hajol, és eligazgatja a jéggel teli tömlőt. A létra még mindig ott állt a nappali közepén, az anyós sertepertélő felügyelete alatt. Bármi történt is, egy biztos, hogy szegény nyomorult Nedet fogják majd hibáztatni mindenért.

„Remek!” – gondolta magában Luther. Mostantól kezdve legalább márciusig mást sem hallgathatnak majd, mint az elmúlt néhány hónap szenvedéseiről szóló részletes beszámolókat: „Ugyan, ez mind semmi!” Ned Becker egyszer már leesett a létra tetejéről, öt vagy talán hat évvel ezelőtt. Magával rántotta a fát is, együtt zuhantak a földre. Akkor persze Jude minden fára aggatott karácsonyfadísze eltörött. Utána majdnem egy egész évig duzzogott.

4. FEJEZET

Nora és két barátnője letelepedett egy asztalhoz kedvenc cukrászdájukban, amelyet egy működő benzinkút épületéből választottak le, és ahol csinos kis szendvicseket és cappuccinót is árultak, utóbbit csészénként alig három dolcsiért. Mint minden délben, most is tömve volt a helyiség, sőt már a bejárat előtt is állt a sor.

A három nő voltaképpen munkaebédre beszélt meg találkozót, Candi és Merry ugyanis a kiállítóterem aukciós bizottságának tagja volt. A körülöttük lévő asztaloknál is hasonszőrű adománygyűjtők ültek, nagy tárgyalásokba merülve.

Hirtelen megszólalt Nora mobilja. Elnézést kért, hogy nem kapcsolta ki, de Merry biztatására mégis felvette. Amúgy is hol itt, hol ott folyton csörgött, zenélt egy készülék.

A vonal másik végén Aubie jelentkezett. Nora először fel sem fogta, honnan szerezhette be a mobilszámát. Aztán mégis rutinosan bemutatkozott.

– Aubie... a Tökmag boltból – súgta oda Nora a többieknek, intve, hogy csak folytassák nyugodtan a beszélgetést. Candi és Merry közönyösen bólogatott. Úgy tűnt, Aubie-t a Tökmag boltból mindenki ismeri. Talán éppen azért, mert nála mindent csillagászati árakon lehet csak beszerezni, tehát ha valaki ott vásárol, az nyerő, mindenkin túltesz, mert egy vacak papírboltban ennél többet már nem lehet kiadni.

– Attól tartok, elfelejtettük megbeszélni a partira szóló meghívókat – mondta Aubie, mire Norában megállt az ütő. Hát persze, naná, hogy „elfeledkezett” a meghívókról, de erről most nem fog Merry és Candi füle hallatára vitába bocsátkozni a „tökmagos” Aubie-val.

– Hát igen – súgta bele a készülékbe. Közben Merry beszélgetésbe elegyedett a szomszéd asztalnál ülő önkéntessel, Candi pedig kíváncsian fürkészte a cukrászda közönségét, mintegy felmérve, ki az, aki nincs itt.

– Nézze, Aubie, idén nem lesz szükségünk semmiféle meghívóra – bökte ki végül Nora.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy egyáltalán nem rendeznek partit? – kérdezte Aubie elcsukló hangon, de felettébb kíváncsian.

– Dehogynem. Pontosan azt! Idén nem lesz nálunk parti. – Hát akkor... Nem is tudom...

– Mindenesetre... köszönöm a hívását – csicseregte bele Nora a készülékbe, majd gyorsan kikapcsolta a mobilt.

– Hogy mire nem lesz neked szükséged? – kérdezte Merry, hirtelen félbeszakítva a „fontos tárgyalást”, és várta a választ.

– Nem rendeztek semmilyen partit? – kérdezett rá Candi is elkerekedett szemmel. – Mi a fene van?

„Nyugalom” – biztatta magát Nora. Ilyenkor kell a tengerpartra, a langyos sós vízre és a tíznapos paradicsomi állapotokra gondolni.

– Hát... tudjátok, tengeri körutazást teszünk. Kihagyjuk a karácsonyt. Blair sincs itthon, és különben is szükségünk van egy kis pihenésre.

A cukrászda egy csapásra elcsendesedett, Norának legalábbis úgy tűnt. Candi és Merry elszörnyülködve meredt rá, a hallottakat emésztve. Nora fülében ott doboltak Luther szavai, így támadásba lendült.

– Tíz nap a Karib-tengeren, az Island Princess fedélzetén... Gyönyörű luxushajóval... a Bahamák, Jamaica és a Kajmán-szigetek körül... Már sikerült leadnom egy kilót – tette hozzá tettetett önelégültséggel.

– És akkor tényleg nem rendeztek idén karácsonyt? – kérdezte Merry hitetlenkedve.

– Pont erről beszélek – válaszolta. Nora tisztában volt vele, hogy Merry nyelve hegyén már ott van az ítélet, de az elmúlt évek során megtanulta, miképp vágjon vissza. Bekeményedett, és felkészült a harcra.

– Hogyhogy? Csak úgy egyszerűen... nem rendeztek karácsonyt? – kérdezte Merry.

– Igen. Ahogy mondtam. Kihagyjuk. Megszökünk... – vágta ki magát Nora, mintha ezzel mindent megmagyarázhatna.

– Csodásan hangzik! – állapította meg Candi.

– És akkor mi mit csinálunk karácsonyeste? – kérdezte Merry. – Majd csak kitaláltok valamit. Rengeteg buli lesz a városban. – De azok azért mégsem olyanok, mint a tied...

– Kedves vagy.

– Mikor indultok? – kérdezte Candi, felidézve magában a tengerpartot, és elképzelve magát egyhetes henyélés közben, mindenféle sógorok és sógornők nélkül...

– Karácsony napján, délben – felelte annak tudatában, hogy ez elég bizarr időpont. Mondta is Luthernek, amikor befizette az utat, hogy ha már úgyis elutaznak, megtehetnék néhány nappal korábban is, hiszen nem ünnepelnek, és akkor kihagyhatnák az egész ünnepek előtti diliházat is. Luther azzal érvelt, hogy Blair talán felhívja őket karácsony előestéjén, arról nem beszélve, hogy az utazási irodában Biff 399 dollárt lefaragott az árból, éppen azért, mert huszonötödikén senki sem kel útra. Különben is, most már be van fizetve, minden elrendezve, ezen már nem lehet változtatni.

– Akkor mi akadálya annak, hogy előző este megtartsátok a bulit? – kérdezte Merry rámenősen, de kissé félve, hogy esetleg az ő nyakába szakadhat az egész vendéglátás.

– Merthogy nem akarjuk, Merry. Fogd fel! Kikapcsolódásra vágyunk. Ez egyszer... az egészet kihagyjuk. Nem lesz semmi. Abszolút semmi. Se fa, se pulyka, se ajándékok. Amit az utóbbiakra költenénk, az utazásra fordítjuk. Érted már végre?

– Nem egészen... Csak kapiskálom – mondta Candi. – Bárcsak Normannek is eszébe jutna valami ilyesmi! De neki aztán végképp nem, a világért nem hagyna ki egyet sem abból a huszonvalahány focimeccsből, amit az ünnepek alatt fog bambulni... Nora, irigyellek!

Merry végre beleharapott avokádós szendvicsébe, és tekintetével végigpásztázta a cukrászda közönségét. Nora pontosan tudta, mire gondol. Kinek lehetne ezt azon melegében elmesélni? Krankék meglógnak karácsonykor. Nem lesz parti. Nem lesz fa. Semmi sem lesz, ők egy rakás pénzzel a zsebükben útra kelnek, amit aztán vidáman szórhatnak a körutazás alatt.

Nora is nekilátott a maga szendvicsének, tudván tudva, hogy még ki sem teszi lábát a cukrászdából, máris beindul a pletyka, körbe-körbe jár, és estére már az egész világ tudja a nagy újságot. „És akkor mi van?” – nyugtatgatta magát. Ez

elkerülhetetlen, más kérdés, hogy minek ebből ekkora ügyet csinálni. Azzal is tisztában volt, hogy a jónép fele majd Candi táborát gyarapítja, azokat majd megeszi a sárga irigység, és legszívesebben követnék példájukat. A másik fél pedig Merry véleményét osztja majd, akit már maga az ötlet is felháborít, hogy valaki csak úgy fogja magát, és kiszáll az egész karácsonyi buliból. De abban biztos volt, hogy még az utóbbiak között is akadnak egyesek, akik titokban másért sem sóvárognak évek óta, mint egy ilyen út után.

Különben is: minden csoda három napig tart. Pontosabban, három hónap múlva már senki sem törődik az egésszel.

Néhány falat után odébb tolták a szendvicses tálat, és elővették a papírokat. A karácsonyi témát ejtették, egyetlen szó sem esett róla, legalábbis Nora jelenlétében. Hazafelé Nora még a kocsiból felhívta Luthert, hogy beszámoljon a legfrissebb győzelmi hírekről.

Luther ide-oda ingázott. Titkárnője, a háromszorosan elvált, ötvenéves Dox epésen megjegyezte, hogy na, akkor most maga vásárolhatja meg azt az olcsó pacsulit, minthogy ebben az évben nem számíthat a Mikulásra. Csak úgy mellesleg még annyit tett hozzá, hogy Scrooge már háromszor is kereste a főnököt, és minden alkalommal, miután bemondta a nevét, beleröhögött a telefonba. Felettébb eredeti – gondolta Luther.

Másnap, késő délelőtt Yank Slader úgy viharzott be Luther irodájába, mintha dühös ügyfelek egész hada üldözné. Először körbekémlelt, majd becsukta maga mögött az ajtót, és belezuhant a fotelba.

– Öregfiú! Te egy zseni vagy! – suttogta ámulattal. Yank amortizációra specializálta magát, még a saját árnyékától is félt, de napi tizennyolc órát is szívesen robotolt, csak hogy távol tartsa magát kibírhatatlanul és állandóan zsörtölődő nejétől.

– Naná, hogy az vagyok! – ismerte el Luther.

– Képzeld, hazamegyek tegnap este, jó későn, és mit látok... Az asszony ugyanazt teszi, amit te. Vizslatja a számlákat, a banki értesítéseket, majd végre kiböki, hogy mintegy hét lepedővel leszünk megint szegényebbek. Nektek mennyi az annyi?

– Valamivel több, mint hatezer...

– Hihetetlen! A francba... és mit lehet ebből a temérdek pénzből felmutatni? Hányok tőle!

– Menjetek ti is körutazásra! – javasolta Luther, bár pontosan tisztában volt vele, hogy Yank felesége sosem adná a fejét efféle „ökörségre”. Számára az ünnepek már késő októberben elkezdődnek, hogy aztán lassan eljussanak a Nagy Bummig, azaz a karácsonyi tízórás maratonig, ami napi négyszeri étkezést jelent a házban, ahol már egymásba botlanak a vendégek.

– Körutazásra? – morogta maga elé Yank. – Ennél rémesebbre gondolni sem bírok. Képzeld csak el, tíz napra egy hajóra száműzve Abigaillel! Lehet, hogy egy alkalmas pillanatban leütném a fedélzeten.

„Az tényleg könnyen lehetséges” – gondolta magában Luther, sőt az is valószínű, hogy egyetlen utas sem tenne rá elmarasztaló megjegyzést.

– Hát most mondd meg! Hét lepedő – füstölgött Yank, inkább csak magához intézve.

– Kész röhej! – válaszolta Luther, majd egy pillanatra mindkét könyvelő szótlanul elmerengett, hogy micsoda pazarlás így kidobni az ablakon több ezer nehezen megkeresett dollárt.

– Ez lesz az első körutazásotok? – kérdezte Yank. – Igen, az első...

– Még én sem vettem részt ilyesmin. De kíváncsi vagyok, hogy vajon lesznek-e a hajón facérok is.

– Miért ne? Semmiféle rendelkezés nem tiltja, hogy partner nélkül utazz. Csak nem arra gondolsz, hogy egyedül jönnél?

– Frászt gondolok effélére, Luther! Csak úgy elábrándoztam – fordította tekintetét vágyakozva az égre Yank.

Luther még sosem látta ilyen állapotban a kollégáját. Yank gondolatban távol járt, látszott fátyolos tekintetén, és Luther pontosan tudta, hogy a Karib-tenger kékjéről álmodozik. Milyen csodálatos lenne Abigail nélkül... csak úgy hajózgatni...

Luther nyugodtan hátradőlve nézte, ahogy társát elragadja az ábrándozás, de azt nem sejthette, hogy az álmok hamarosan kínosan kényelmetlenné válhatnak. Szerencsére megszólalt a telefon, mire Yank rohamléptekkel elindult az ajtó felé, hogy visszatérjen amortizációs kimutatásaihoz, majd szünet nélkül zsörtölődő élete párjához. Először úgy tűnt, szó nélkül távozik, de az ajtóból még visszaszólt:

– Luther, te vagy az én hősöm!

Vic Frohmeyer Mr. Scanlontól, a cserkészparancsnoktól hallotta a hírt, meg a felesége unokahúgától, akivel közösen béreltek lakást, és aki Aubie boltjában, a Tökmagban dolgozott félállásban. De már egy egyetemi kolléga is tudott a dologról, akinek a bátyja a Wiley & Beck-nél intézte adóügyeit. Három különböző forrásból megerősítve, a pletyka megalapozottnak tűnt. Tehet Krank, amit akar, bármit, ami őt ilyen átkozottul boldoggá teszi, de Vic és hemlocki munkatársainak többsége nem fog bedőlni neki.

Vic volt Hemlock közvéleményének hangadója. Soha nem volt semmilyen hivatalos közéleti funkciója, de tekintélyes egyetemi állása mintegy arra predesztinálta, hogy mindenbe beleüsse az orrát, és tele volt lekötetlen energiával, amely állandó szervezkedésre buzdította. Otthona a hat gyerekkel kész átjáróház volt. Az ő ajtaja mindig tárva-nyitva állt, náluk mindig történt valami. Ennek megfelelően a ház előtti lestrapált gyep nem érdemelte ki a gyepszőnyeg titulust, bár Vick elszántan tevékenykedett a virágágyak körül.

Választások előtt Hemlockban Frohmeyer látta vendégül a jelölteket – nagy eszem-iszomokat rendezve a hátsó kertjében, ahol valamennyien előadhatták kampánybeszédeiket. Ő maga járt házról házra a petíciókkal is, aláírásokat gyűjtött törvénytelen birtokbavételek vagy a helyi iskola újabb szabályzatának bevezetése ellen, de az is előfordult, hogy egy közeli négysávos autópálya tervét torpedózták meg. De a közegészségügyi hatóságot is ő hívta fel, ha előző nap nem ürítették ki a szomszéd kukáját. Szóval Frohmeyer afféle intézmény volt, ő felügyelte, tette rendbe a dolgokat. Ha kóbor kutya került az útjába, Vic Frohmeyer vette a telefont, és az Állatvédő Egyesület néhány perc múlva már a helyszínen is termett. Ha agyontetovált testű, elhanyagolt, alultáplált kamaszt látott égnek meredő frizurával,

akiről messziről lerítt, hogy rossz úton jár, Frohmeyer már hívta is a rendőröket, akik feltették az ilyenkor megfelelő kérdéseket.

Ha valaki bekerült a városi kórházba, Frohmeyerék ügyeltek rá, hogy legyen látogatója, ennivalója, a helybélinek még a füvet is lenyíratták a háza körül. Temetéseken ők gondoskodtak a sírkoszorúkról és az egész temetési ceremóniáról. Így aztán bárki bármiben szükséget szenved, csak elég feltárcsáznia Frohmeyerék számát.

Az egész Frosty-program is Vic fejéből pattant ki. Igaz, az ötletet Evanston kertvárosából lopta, így nem volt éppen eredeti. Mindenesetre karácsonyra ugyanolyan, csaknem két és fél méter magas, idült vigyorú hóemberek kerültek Hemlock előváros háztetőire kukoricaszár-pipával a szájukban, nagy fekete cilinderrel a fejükön, vastag, henger alakú testük kísértetiesen fehérlett, mivel belsejükben legalább kétszáz wattos égő izzott. A hemlocki hóemberek hat évvel ezelőtt debütáltak, és azonnal óriási sikert arattak. Huszonegy ház az utca egyik, ugyanannyi a másik oldalán, és mindegyiken ott trónolt egy-egy, párhuzamos sort alkotva. A helyi újság címlapon tudósított az eseményről, színes fotóval illusztrálva. Két tévéstáb is kivonult a helyszínre, és élőben közvetített.

A következő évben a Stanton utca déli, az Ackerman utcának meg az északi része rukkolt ki Rudolphfal, a rénszarvassal és az ezüstharangocskákkal, mire aztán hála az önkormányzat, no meg Frohmeyer csendes, de hathatós közreműködésének díjakat kezdtek osztogatni a legszebb karácsonyi dekorációkért.

Két évvel ezelőtt szinte katasztrófát okozott egy hirtelen támadt szélvihar, amely a legtöbb hóembert átrepítette a szomszédos telekre. Frohmeyer végigjárta a környéket, és elérte, hogy a következő évben már egy számmal kisebb figura álldogált Hemlock háztetőin. Az akcióból mindössze két háztulajdonos vonta ki magát.

Frohmeyer minden évben jó előre meghirdette a hóemberállítás időpontját, de most, hogy meghallotta a Krankék tengeri körutazásáról szárnyra kapó pletykákat, gyorsan eldöntötte, hogy előbbre hozza a dátumot. Vacsora után begépelt egy rövid kis emlékeztetőt a szomszédoknak, hasonlót azokhoz, amelyeket nagyjából havonta kétszer papírra vet, majd gyorsan kiprintelte negyvenegy példányban, és kiadta az instrukciót mind a hat gyermekének, hogy személyesen kézbesítsék ki Hemlock valamennyi házába:

„Kedves Szomszéd!

Minden előrejelzés szerint ragyogó időnk lesz holnap, tehát a legmegfelelőbb a hóemberek kiszállítására, életre keltésére. Ha bármi gond adódna, hívja azonnal Martyt, Juddot vagy engem. Állunk rendelkezésére.

Vic Frohmeyer”

Luther egy mosolygó kisgyerektől vette át az értesítést. – Ki az? – kiáltott ki Nora a konyhából.

– Frohmeyerék... – Mit akarnak?

– Csak a szokásos hóemberállítás...

Nora lassan besétált a nappaliba, ahol Luther egy félbe vágott A4-es papírlapot studírozott, olyan komor képpel, mint aki bírósági idézést tart a kezében. Tanácstalanul meredtek egymásra, majd Luther lassan megrázta a fejét.