„Mélységesen meggyőző. Elmúltak már azok az idők,
amikor a történelmi regény a kritikusok által lenézett, unalmas műfajnak számított. A történelemmel eljátszadozó, éles elméről tanúskodó mestermű
azt is megmutatja, amiről a történelmi munkák olvasói hajlamosak megfeledkezni: a mából nézve biztonságosnak tűnő múltbéli események
valaha nagyon is veszélyes jövőt ígértek.” Alan Massie, World Street Journal
„A hatodik Shardlake-regényben egyszerűen minden tökéletes: a szövevényes politikai indíttatású gyilkosság, a Tudor-kori Anglia ábrázolása,
a bátor, mégis esendő király által bejárt út – a részletgazdagon megrajzolt korkép Sansomot
a legnagyobb kortárs történelmi íróvá avatja.” Publishers Weekly
„Sansom tökéletesen ötvözi a fikciót és a történelmet. Olvassuk el a történelmi szálért, vagy olvassuk el a nyomozás miatt –
de mindenképpen olvassuk el.” Booklist
„Briliánsan kidolgozott shakespeare-i jellemrajzok és szövevényes cselekmény. A Tudor-kori London mocskos és bűzös háttere előtt
Sansom mesteri kézzel ábrázolja a királyi udvart behálózó intrikát.” Kirkus Reviews
„Sansom élethűen idézi elénk a Tudor-kori London hangulatát, viseletét és bűzét a Whitehall palota fényűző termeitől a Tower tömlöceiig…
Az Egy bűnös siralmai megrázó végkifejletet tartogat.” Stephanie Merritt, The Guardian
„Az egyik kedvenc íróm.” Kate Atkinson
„Sansom tévedhetetlen ritmusérzékkel, biztos kézzel festi meg a régmúlt hangulatát.”
A szer ző ed dig meg je lent művei az Agave Könyvek gondozásában: Kard által Sötét tűz Az uralkodó Apokalipszis A bosszú nyilai
C. J. Sansom: Lamentation Copyright © C. J. Sansom 2014
Hungarian translation © H. Kovács Mária, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: C. J. Sansom: Lamentation
Mantle, imprint of Pan Macmillan, London, 2014
Fordította: H. Kovács Mária
ISBN: 978 96 3419 092 9 Agave Könyvek
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Czene István
Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató
Roz Brodynak, Mike Holmesnak, Jan Kingnek és William Shaw-nak, a kitartó írók csapatának, minden megjegyzésükért és javaslatukért, amit az Egy bűnös siralmai és az utolsó hét könyv kapcsán tettek.
A szerző megjegyzése
A 16. századi Angliában fennálló vallási ellentétek részletei ma már talán lényegtelennek tűnnek, de az 1540-es években szó szerint élet-halál kérdései voltak. VIII. Henrik 1532-33 folyamán megtagadta ugyan a pápai fennha-tóságot az anglikán egyház felett, de uralkodása hátralévő részében végig ingadozott, hogy továbbra is engedélyezze-e a hagyományos katolikus szer-tartásokat vagy a protestáns gyakorlat felé mozduljon el. A hagyományos rend híveit – akik közül néhányan szerettek volna visszatérni Róma fennhatósága alá – felváltva nevezték konzervatívoknak, tradicionalistáknak és pápistának is. A lutheránus, majd később a kálvinista hitgyakorlást pártolókat radikálisoknak vagy protestánsoknak hívták. A konzervatív és radikális meghatározások még nem hordozták a későbbi, társadalmi reformokhoz köthető jelentésüket. Az 1532–58 közötti években sokan sodródtak egyik oldalról a másikra, sodródtak megalkuvásból vagy az őszinte elkötelezettség hiánya miatt.
Néhány – bár nem az összes – vallási radikális úgy gondolta, az államnak többet kellene tennie a szegénység csökkentéséért; de az anabaptisták eszméitől a radikálisok és a konzervatívok egyaránt viszolyogtak. A kis létszámú, de a politikai elit szemében a mumust megtestesítő az anabaptisták szilárdan hitték, hogy az igaz kereszténység a javak közös megosztását jelenti.
A különböző hitek akkor voltak elfogadhatóak 1546-ban, ha hűek marad-tak a hagyományos katolikus „átlényegülés” elvéhez – mely szerint, amikor a pap megszenteli a kenyeret és a bort a misén, ezek átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Ettől a tradicionalista hittételtől Henrik sohasem tért el; az 1539-es „Hat cikkely törvény” alapján ennek tagadása felségárulásnak minősült, és máglyahalállal büntettek. A király tántoríthatatlanul hitt a királyi szupremácia elvében is, mely szerint Isten az uralkodót szánta arra, hogy az uralma alatt álló területeken a hit legfelsőbb elbírálója legyen, és nem a pápát.
1546 nyarán Angliában drámai és rendkívüli politikai események zajlottak. Anne Askew-t valóban elítélték eretnekség miatt, valóban megkínozták, máglyán megégették, és tényleg írt egy beszámolót a szenvedéseiről.
A D’Annebault admirális üdvözletére rendezett londoni ünnepségek a könyvben ábrázolt módon és méretekben zajlottak le. Bertano története is igaz, ahogy a konzervatívok Parr Katalin királyné ellenes összeesküvése is. A királyné valóban megírta az Egy bűnös siralmai címet viselő művét. Ezt azonban ismereteink szerint sohasem lopták el.
V
A Whitehall palota, amelyet VIII. Henrik Wolsey bíborostól kobzott el, majd jelentősen kibővített, nagyjából a mai Scotland Yard, a Downing Street, a Temze és a Whitehall modern főútvonala által határolt területen feküdt, melléképületekkel az út nyugati oldalán.
Az 1690-es években a teljes palota leégett két véletlenszerű, pusztító tűz-vészben; a katasztrófát csak a Banqueting House vészelte át; az épület azonban a Tudor-korban még nem állt.
Főszereplők
és helyük a politikai-vallási életben
A regényben szokatlanul nagy számban fordulnak elő valós történelmi sze-replők. Személyük ábrázolása természetesen már az én munkám.
A királyi család VIII. Henrik király
Eduárd herceg, nyolcéves, trónörökös Mária hercegnő, harmincéves, erősen tradicionalista
Erzsébet hercegnő, tizenkét-tizenhárom éves Parr Katalin királyné
Parr Katalin családja, mindannyian reformerek Lord William Parr, a nagybátyja
Sir William Parr, az öccse Lady Anne Herbert, a húga Sir William Herbert, a sógora
A királyi tanács tagjai John Dudley, Lord Lisle, reformer Edward Seymour, Hertford earlje, reformer Thomas Cranmer, Canterbury érsek, refomer
Thomas Wriothesley, lordkancellár, elkötelezettsége alapján nem besorolható Sir Richard Rich, elkötelezettsége alapján nem besorolható
Sir William Paget, királyi titkár, elkötelezettsége alapján nem besorolható Stephen Gardiner, Winchester püspöke, tradicionalista
Egyéb történelmi szereplők
William Somers, a király udvari bolondja
Jane, Katalin királyné és Mária hercegnő udvari bolondja Mary Odell, a királyné udvarhölgye
William Cecil, később Erzsébet királyné főminisztere Sir Edmund Walsingham
John Bale Anne Askew (Kyme)
Első fejezet
Nem akartam elmenni. Még a medvehecchez hasonló dolgokat sem szerettem soha, ezúttal pedig négy élő embert égetnek meg máglyán, köztük egy nőt, mert tagadta, hogy Krisztus teste és vére van jelen a misén megszenteléskor. Ez volt az 1546-os nagy angliai eretneküldözés tetőpontja.
Az irodámból hívtak el, hogy találkozzam a jogászkamarám, a Lincoln’s Inn kincstárnokával, Rowland úrral. Noha serjeanti státuszom révén a legma-gasabb rangú barristerek közé tartoztam, Rowland nem kedvelt. Azt hiszem, a büszkesége sohasem heverte ki, hogy három évvel korábban – jogosan – tiszteletlenül viselkedtem vele. Miközben átvágtam az udvaron, kölcsönösen üdvözöltük egymást a szembejövő fekete taláros ügyvédekkel. A nyári nap-sütésben élénkvörösen ragyogott az épületek téglafala. Felpillantottam régi ellenfelem, Stephen Bealknap irodájának ablakaira, de a spaletták zárva voltak. Korábban a bíróságon és azon kívül is sokszor szembe kerültünk egymással, de év elején megbetegedett, és több hete nem látták kimozdulni az irodájaként is szolgáló lakásából. Egyesek szerint a halálán volt.
Odaértem a kincstárnok irodájához, és bekopogtam az ajtaján. Éles hang biztatott belépésre. Rowland az asztala mögött ült a tágas helyiségben, a fa-lak mentén súlyos jogi szakkönyvekkel teli polcok sorakoztak, hangsúlyozva tulajdonosaik rangját. Rowland öreg volt, hatvanéves is elmúlt, karóvékony ugyan, de kemény, mint a tölgy. Keskeny, ráncos arcán általában komor kife-jezés ült. Fehér, hosszú, a kor divatja szerint gondosan kétfelé fésült szakállt viselt, amely a selyemzekéje közepét verdeste. A kincstárnok lépteim hallatán felpillantott; éppen lúdtolla hegyét faragta. Ujjait, az enyémekhez hasonlóan, feketére festette a tinta a hosszú évek alatt.
– Adjon isten jó reggelt, Shardlake serjeant – köszöntött éles hangján, és letette a kést.
Meghajoltam.
– Neked is, kincstárnok uram.
– Jól mennek a dolgaid? – kérdezte. – Sok ügyet vetettél fel az őszi ülés időszakra?
– Elég sokat, uram.
– Hallom, többé nem kapsz már munkát a királyné ügyvédjétől. – Kifeje-zéstelen hangon beszélt.
– Idén még nem. Rengeteg más ügyem van, uram. És lefoglal a Common Pleas-en végzett munkám is.
Előrehajtotta a fejét.
– Azt csiripelik a verebek, Katalin királyné néhány hivatalnokát kikérdezte a királyi tanács. Eretnek nézetek miatt.
– Hallottam én is ezt a pletykát. De sokakat kikérdeztek az elmúlt pár hónapban.
– Gyakrabban látlak mostanság az Inn miséin – mosolygott gúnyosan Rowland. – Kimutatjuk vallásosságunkat? Bölcs politika ezekben a viharos napokban. Templomjárás, a félreérthető locsogás kerülése, a királyi akarat elfogadása.
– Valóban, uram.
Felvette a kihegyezett tollat és ráköpött, hogy megpuhítsa, majd megtörölte egy ronggyal. Hirtelen felélénkülve nézett rám.
– Hallottad, hogy Anne Askew asszonyt máglyahalálra ítélték három másik-kal együtt, és az ítéletet péntekhez egy hétre hajtják végre? Július tizenhatodikán? – Igen, mindenfelé beszélik Londonban. Van, aki szerint megkínozták a Towerben az ítélet után. Ez elég különös.
Rowland vállat vont.
– Mendemonda. A nő viszont rosszkor keltett feltűnést. Elhagyta a férjét és Londonba jött, hogy nyíltan prédikáljon a Hat törvénycikk ellen. Nem volt hajlandó megtagadni nézeteit, és nyilvánosan vitatkozott a bíráival. – Meg-csóválta a fejét, és előredőlt. – A kivégzés nagy látványosságnak ígérkezik. Semmi ehhez fogható nem volt évek óta. A király azt akarja, hogy mindenki lássa, hová vezet az eretnekség. A fél királyi tanács ott lesz.
– A király nem? – Beszélték, hogy talán ő is megtekinti. – Nem.
Henrik súlyos beteg volt tavasszal; alig látták azóta.
– Őfelsége azt kívánja, hogy az összes londoni céh küldje el képviselőit. – Rowland szünetet tartott. – És az ügyvédi kamarák is. Úgy döntöttem, te fogod képviselni a Lincoln’s Innt.
– Te kevesebb társasági és ünnepi eseményen vettél részt, mint a rangod alapján kellett volna, Shardlake serjeant. Mivel senki sem volt hajlandó önként jelentkezni, nekem kellett döntenem. Itt az ideje, hogy te is kivedd a részed a feladatokból.
Tudom, hogy elhanyagoltam az ilyen jellegű kötelezettségeimet – sóhajtot-tam. – Ha kívánod, többet fogok vállalni, csak ezt ne, kérlek. Sohasem láttam még égetést, és nem is vágyom rá.
Rowland elutasítóan intett.
– Túl finnyás vagy, ami furcsa egy gazda fiától. Tudom, hogy láttál már ki-végzést. Lord Cromwell végignézette veled Boleyn Anna lefejezését, amikor neki dolgoztál.
– Az is rossz volt, de ez rosszabb lesz.
Rowland megpaskolt egy lapot az íróasztalán.
– Az a kérés érkezett hozzám, hogy küldjek valakit a kivégzés megtekinté-sére. Maga Paget, a király titkára írta alá a levelet. Ma este küldenem kell neki egy nevet. Sajnálom, de úgy döntöttem, hogy te fogsz menni, serjeant. – Felállt, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Én is felálltam és meghajoltam. – És köszönöm a felajánlásodat, hogy még több részt vállalnál az Innre háruló kötelezettségekből – mondta Rowland, ismét a megszokott simulékony hangján. – Meglátom, hogy milyen más… események várhatók.
V
A kivégzés napján korán ébredtem. Délre tűzték ki az időpontját, de túl lehangoltnak és rosszkedvűnek éreztem a magam ahhoz, hogy bemenjek az irodámba. Pontban hétkor a tőle megszokott pontossággal belépett hálószo-bámba új házvezetőm, Martin Brocket, kezében törölközővel és forró vizes kancsóval. Miután jó reggelt kívánt, kiterítette az ingemet, a zekémet és a nyári taláromat.
A modora komoly, csendes, tiszteletteljes volt, mint mindig. Amióta a feleségével, Agnesszel hozzám kerültek, a háztartásom óramű pontossággal működött. A félig nyitott ajtón keresztül hallottam, amint Agnes megkéri Timothyt, hogy később feltétlenül hozzon friss vizet, és rászól Josephine-re, hogy siessen a reggelijével, mert meg kell teríteni nekem az asztalt. Hangja kedvesen, barátságosan csengett.
– Ismét egy szép nap, uram – szólalt meg Martin. A gyérülő hajú, szőke, jelentéktelen arcú férfi negyvenes éveiben járt.
Eddig még semmit nem mondtam a háznépemnek arról, hogy elmegyek az égetésre.
– Csakugyan, Martin – feleltem. – Azt hiszem, délelőtt a szobámban fogok dolgozni, és csak délután megyek be.
– Értem, uram. A reggelije hamarosan elkészül. – Ezzel meghajolt és kiment. Ahogy felálltam, görcs húzta össze a hátam, mire az arcom összerándult. Szerencsére ritkábban fordult elő mostanság, mióta lelkiismeretesen végez-tem az orvos barátom, Guy által előírt gyakorlatokat. Azt kívántam, bárcsak kellemesebbnek érezném Martin társaságát, de volt valami a hideg, merev szertartásosságában, amit nehezen viseltem el. A feleségét viszont nagyon megkedveltem. Mialatt megmostam az arcom és felvettem a tiszta, rozmaring illatú vászoninget, korholtam magam az észszerűtlenségemért: a ház uraként csak én alakíthattam ki kevésbé formális kapcsolatot. Az arcomat tanulmá-nyoztam az acéltükörben. Újabb ráncok, állapítottam meg. Negyvennégy éves lettem tavasszal. Ráncos arc, őszülő haj és púpos hát. Mostanában divatba jött a szakáll – a segédem, Barak is növesztett nemrég –, én is megpróbálkoztam egy rövidebbel pár hónapja, de a hajamhoz hasonlóan ebben is szürke csíkok futottak, amit előnytelennek találtam.
Kinéztem az osztott ablakon a kertembe. Megengedtem Agnesnek, hogy néhány méhkaptárt helyezzen el, és zöldfűszereket ültessen. Mindez előnyére vált a látványnak, és a fűszernövények nemcsak hasznosak voltak, de édes illatot is árasztottak. A madarak csiripeltek, a méhek a virágok körül döngicséltek. Milyen gyönyörű napon kell szörnyű halált halnia egy fiatal hölgynek és három férfinak.
Tekintetem az éjjeliszekrényen heverő levélre siklott. Antwerpenből érke-zett, Spanyol Németalföldről, ahol a tizenkilenc éves gyámfiam, Hugh Curteys élt. Angol kereskedőknek dolgozott, rendkívül boldogan. Eredetileg a német kalmároknál szeretett volna tanulni, de helyette Antwerpenben maradt, és váratlan érdeklődést mutatott a posztókereskedelem iránt. Különösen a ritka selymek és új szövetek felkutatása és megvásárlása érdekelte, mint például a pamut, amely az Újvilágból érkezett. Hugh levelének minden sorából su-gárzott az öröm. Szerette a munkáját és a nagyszerű város szellemi és tár-sadalmi életének szabadságát; a vásárokat, a vitákat és felolvasásokat a helyi rederijkerskamerben, a szónokkamarában. Noha Antwerpen a Német-római Császárság része volt, a katolikus V. Károly császár nem avatkozott be az ott élő protestánsok életébe – nem merte háborgatni a flamandokat, akiknek a bankjai finanszírozták a háborúit.
Hugh sohasem említette a sötét titkokat, amelyekben előző évi találkozá-sunk óta osztoztunk; minden leveléből áradt a derű. Most azonban beszámolt arról is, hogy néhány angol menekült Antwerpenbe érkezett.
„Szánalmas állapotban vannak, segítségért könyörögnek a kereskedőknél. Re-formerek és radikálisok, s attól félnek, hogy fennakadnak az üldöztetés hálóján, amelyet, mint mondják, Gardiner püspök vetett ki Angliára.”
Sóhajtottam, felöltöttem a taláromat, és lementem reggelizni. Nem halo-gathattam tovább; neki kellett vágnom ennek a szörnyű napnak.
V
Az eretneküldözés tavasszal kezdődött. A tél folyamán úgy tűnt, hogy a király szeszélyes egyházpolitikája a reformerek szája íze szerint alakul. Henrik rábírta a parlamentet, hogy ruházzák fel hatalommal, amelynek birtokában felszá-molhatja a gyászmise alapítványokat; ezekből fizették azokat a papokat, akik az elhunyt adományozók akaratának megfelelően miséket mondtak a lelki üdvükért. Azonban, mint sokan mások, én is azt gyanítottam, hogy a király valós indoka inkább pénzügyi, mint vallási volt, éspedig a francia háború gi-gantikus költségeit akarta ily módon fedezni; az angolok még mindig ostrom alatt álltak Boulogne-ban. Folytatódott a pénzrontás is, az árak olyan magasra emelkedtek, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa.
A legújabb „ezüstshilling” nem volt más, mint ezüstbevonatú rézérme; ami máris lekopott a domború részeken. A király új becenevet kapott: „Vén Rezesorrú”. A kereskedők leértékelést követeltek, emiatt pedig ezek az érmék hat pennynél is kevesebbet értek, miközben a béreket még mindig az érmék névértékén fizették.
És akkor, márciusban, Stephen Gardiner püspök – a király legkonzervatí-vabb tanácsadója a vallási kérdésekben – visszatért a német-római császárral kötendő új szerződés tárgyalásairól. Áprilisban az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy minden rendű és rangú embert kihallgattak, és a miséről vallott vélemé-nyükről meg betiltott könyvek birtoklásáról faggatták őket. A kihallgatások kiterjedtek a király és a királyné udvartartásának tagjaira is; a sok utcán keringő szóbeszéd egyike szerint Anne Askew-nak, a legismertebb személynek az eretnekségért halálra ítéltek között, voltak kapcsolatai a királyné udvartartá-sában, és még prédikált is az udvarhölgyeknek.
Katalin királynét azóta nem láttam, hogy előző évben belekeveredett egy rendkívül veszélyes ügybe, és tudtam, hogy nagy bánatomra valószínűleg
sohasem fogok újra találkozni e kedves és nemes asszonnyal. De gyakran gondoltam rá, és az eretneküldözés erősödésével egyre jobban féltettem. Egy előző héten kiadott rendelet hosszú listában sorolta fel a betiltott könyveket, és éppen azon a héten ítélték eretnekségért máglyahalálra az udvaronc George Blagge-et, a király barátját.
Én magam már régóta nem követtem a vallási vitákat, sőt időnként már Isten létében is kételkedtem. Régen viszont a reformerek táborát erősítettem, és mint oly sokan ekkortájt, meghúztam magam és tartottam a számat.
Tizenegy órakor hagytam el a Chancery Lane-en, a Lincoln’s Inntől nem messze álló házamat. Timothy előrehozta kiváló lovamat, Genesist a bejárati ajtóhoz, és elhelyezte a fellépőt. Timothy tizenhárom éves volt, egyre maga-sabb, sovány és esetlen. Tavasszal elküldtem a korábbi szolgafiúmat, Simont mesterinasnak, hogy kapjon egy esélyt az önálló életre, és ugyanezt terveztem tenni Timothyval is, amikor betölti a tizennégyet.
– Jó reggelt, uram – üdvözölt szégyenlős, foghíjas mosolyával, majd félre-söpört egy fekete hajfürtöt a homlokából.
– Jó reggelt, fiam. Hogy vagy? – Jól, uram.
– Biztosan hiányzik neked Simon.
– Igen, uram. – Lesütötte pillantását, és odébb rúgott egy kavicsot. – De kibírom.
– Jól viseled – próbáltam biztatni. – De talán elkezdhetnénk beszélni a te inasságodról is. Gondolkoztál már azon, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel?
Rám meredt, barna szemébe hirtelen ijedtség költözött.
– Nem, uram… én… én arra gondoltam, hogy itt maradnék. – Körbené-zett az úton. Mindig csendes fiú volt, egy hangyányi sem volt benne Simon magabiztosságából, és nyilvánvalóan már attól a puszta gondolattól is elfogta a rettegés, hogy kilép a világba.
– Jól van – mondtam megnyugtató hangsúllyal –, nincs ok a sietségre. A fiú máris megkönnyebbült.
– És most mennem kell ügyet intézni – sóhajtottam. V
Ellovagoltam a Temple Bar mellett, majd befordultam a Gifford Streetre, amely Smithfield nyílt területére vezetett. Sokan haladtak ugyanabba az
irányba a poros úton, néhányan lovon, a legtöbben viszont gyalog, gazdagok és szegények, férfiak, nők és még néhány gyerek is. Páran, főként a vallási szélsőségesek szívének kedves kedvelt fekete ruhában, komoly arccal lépked-tek, mások arca közömbös maradt. Csak néhány ember vonásain ült izgatott kifejezés, azokén, akik pusztán jó szórakozásban reménykedtek. A fekete fövegem alá felvettem a fehér serjeanti posztósapkámat is, és most izzadni kezdtem a hőségben. Bosszankodva jutott eszembe, hogy délután lesz egy megbeszélésem a legnehezebb ügyfelemmel, Isabel Slanninggel, akinek az ügye – az édesanyja végrendelete miatt állt vitában a fivérével – a valaha látott egyik legostobábbnak és legköltségesebbnek tűnt.
Két, kék zekét és kalpagot viselő fiatal inas mellett haladtam el.
– Miért kell ezt délben tartani? – mérgelődött egyikük. – Nem lesz semmi árnyék.
– Nem tudom. Valami szabály, gondolom. Minél melegebb legyen a jó Askew asszonynak. Jól befűtenek a hátsójának, mielőtt lemegy a nap, mi?
V
Smithfield már zsúfolsáig megtelt. A téren, ahol a heti két marhavásárt szokták tartani, hatalmas tömeg gyűlt össze. Az emberek mind az elkerített központi rész felé fordultak, amelyet sisakos, köpenyükön Szent György-keresztet viselő katonák őriztek. Kezükben alabárdokat tartottak, arckifejezésük szigorú volt. Bármilyen esetleges tiltakozás ellen keményen fognak fellépni. Szomorúan néztem rájuk; a katonák látványa mindig halott barátaimat juttatta eszembe; majdnem odavesztem velük, amikor a pompás Mary Rose elmerült a francia partraszállási kísérlet visszaverése során. Egy éve, gondoltam, szinte napra pontosan. Múlt hónapban híre jött, hogy közel van a háború vége, már csak a megegyezés néhány részletéről tárgyalnak a franciákkal és a skótokkal. Eszem-be jutott a katonák fiatal, életerős arca, a sok vízEszem-be csapódó test. Behunytam a szemem. Számukra túl későn érkezett a béke.
Lóháton ülve jobb kilátás nyílt számomra, mint a legtöbb jelenlévőnek, jobb, mint amilyenre vágytam. Ráadásul közel álltam a korláthoz, mivel a tömeg előrenyomta a lovasokat. Az elkerített terület közepén három, majd kétembernyi magas tölgyoszlopot ástak a poros földbe. Mindegyik oldalára fémkarikákat erősítettek, amelyeken keresztül a londoni konstáblerek vas-láncokat húztak át. Lakatokat fűztek a láncszemekbe és ellenőrizték, hogy nyithatók-e a kulcsokkal. Nyugalom és szakszerűség áradt minden
moz-dulatukból. Kicsivel odébb további konstáblerek álltak körbe egy hatalmas, rőzsekötegekből álló halmot. A kis ágakat vastag nyalábokba kötözték össze. Örültem, hogy száraz idő volt; azt hallottam, hogy a nedves fa lassabban ég, és ilyenkor az áldozatok szenvedése is borzasztóan elnyúlik.
Az oszlopokkal szemben magas, fehérre festett pulpitus emelkedett. Innen fognak prédikálni a máglyagyújtás előtt, még egyszer utoljára bűnbánatra buzdítva az eretnekeket. Nicholas Shaxton, Salisbury egykori püspöke, radi-kális reformer beszél majd; őt is máglyahalálra ítéltek, ahogy a többieket, de megtagadta nézeteit, hogy megmentse az életét.
A tér keleti oldalán szép, élénk színűre festett új házak sora mögött állt a Szent Bertalan-templom. Hét évvel korábban, a rendház feloszlatása során a hozzá tartozó földeket Sir Richard Rich királyi tanácsos kapta meg, és ő építtette ezeket az új házakat. Az ablakokban végig emberek bámészkodtak. A régi kolostor kapuháza elé magas, fából készült emelvényt ácsoltak, melyet a királyi zöld-fehérben pompázó vászontető fedett. Egy hosszú padon vastag, színes párnák hevertek. Innen fogja végignézni az elítéltek máglyahalálát a pol-gármester a királyi tanácsosokkal. A tömegben a lóháton ülők között sok városi hivatalnokot láttam; biccentettem azoknak, akiket ismertem. Kicsivel távolabb középkorú férfiak kis csoportja állt, komolynak és nyugtalannak látszottak. Pár idegen nyelvű szót hallottam, ebből jöttem rá, hogy flamand kereskedők.
Teljesen körülfolyt a hangok kavalkádja, éppúgy, mint a londoniak töme-gének átható nyári izzadságszaga.
– Azt mondják, addig nyújtották, míg a karjában és a lábában minden ín elszakadt…
– A törvény szerint nem kínozhatták volna meg, miután elítélték… – John Lassellsre is máglyahalál vár. Ő árulta be a királynak Howard Kata-lint…
– Azt beszélik, Parr Katalin is bajba került. A királynak lehet még egy hetedik felesége is, mielőtt ennek vége…
– Elengedik őket, ha megtagadják a nézeteiket? – Túl késő már ehhez…
Mozgás támadt a fedett emelvénynél, mire minden fej arra fordult. Ka-tonák kíséretében selyemtaláros és kalpagot viselő férfiak csoportja tűnt fel a kapuházból. Sokan vastag aranyláncot viseltek a nyakukban. Miközben a katonák felsorakoztak előttük, lassan felaraszoltak a lépcsőn az emelvényre, majd letelepedtek egy hosszú sorban, megigazították a fejfedőiket és arany-láncaikat, és merev, szigorú arckifejezéssel néztek végig a tömegen. Sokukat
felismertem: a vörös ruhás Bowes polgármestert; Norfolk hercegét, aki öre-gebb és soványabb volt, mint a legutolsó találkozásunkon hat évvel ezelőtt, és most megvető arrogancia sütött dölyfös, rideg arcáról. Norfolk mellett fehér selyemreverendában, fekete karingben kampós orrú, hatvan év körüli, zömök, barna bőrű férfi ült. Nagy sötét szeme a tömeget pásztázta. Nem tudtam, ki ő, de úgy sejtettem, Gardiner püspök lehet. Előredőlt és mormolt valamit Norfolknak, aki bólintott és kajánul elmosolyodott. Sokak szerint ha tehetnék, ők ketten visszavezetnék Angliát Róma kebelére.
Mellettük három férfi ült együtt. Mindannyiuk szerencsecsillaga Thomas Cromwell idején hágott a magasba, ám ők a konzervatív frakció felé sodródtak a királyi tanácsban Cromwell bukása után, szélkakasként forogva, örökké két vasat tartva a tűzben. Először William Paget-re siklott a tekintetem, a király titkárára, aki a levelet küldte Rowlandnek. Széles, szögletes arcát bozontos barna szakáll keretezte, pengeszája élesen legörbült az egyik sarokban, mint egy vékony vágás. Úgy tartották, hogy Paget most mindenkinél közelebb állt a királyhoz; úgy nevezték: „a praktikák ura”.
Paget mellett kackiás rozsdabarna szakállt viselő magas és vékony ember ült: Thomas Wriothesley kancellár, a jogi ügyek legfőbb feje. Végül Sir Richard Rich zárta a triót, aki a két évvel korábbi korrupciós vádak ellenére még mindig királyi tanácsos volt. Nevét az elmúlt tizenöt év összes piszkos ügyével kapcso-latba lehetett hozni. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy gyilkosság is szárad a lelkén. Régi ellenségemtől csak azért voltam biztonságban, mert tudomásom volt viselt dolgairól, és mert a királyné pártfogását bírtam – ami ki tudja, mennyit érhet most, gondoltam nyugtalanul. Ránéztem Richre. A forró ság ellenére prémgalléros zöld palástot viselt. Meglepetésemre vékony, szabályos arca idegesnek tűnt. Hosszú haja az ékkövekkel díszített kalpagja alatt galamb-őszen fehérlett. Az aranyláncát babrálta, amikor a tömeg fölött találkozott a tekintetünk. Arca elvörösödött, ajkait összepréselte. Egy pillanatig rám meredt, de azonnal elfordult, amikor Wriothesley odahajolt hozzá, hogy mondjon neki valamit. Megborzongtam. Idegességem átsugárzott Genesisre, az állat nyugtalanul topogni kezdett. Megpaskoltam a nyakát, hogy megnyugodjon.
Nem messze tőlem egy katona bukkant föl, kezében kosarat cipelt. – Utat, utat! Lőport viszek!
Megörültem a szavak hallatán. Az eretnekség büntetése máglyahalál volt, de néha könyörületből megengedték, hogy lőporral teli zsákocskát akasszanak minden áldozat nyakába. Amikor a lángok elérték, a csomag felrobbant, ami azonnali halált okozott.
– Hagyni kellene őket teljesen elégni – tiltakozott valaki. – Úgy bizony – értett egyet a másik.
– A tűz csókja tüzes és gyötrelmes. Szörnyű vihogás.
Éppen körülnéztem, amikor egy másik, hozzám hasonlóan ügyvédi nyári selyemtalárt és sötét föveget viselő lovas vágott keresztül a tömegen. Megtor-pant mellettem. Pár évvel fiatalabb volt nálam, arca jóképű, bár kissé komoly. A lovas rövid sötét szakálla fölött áthatóan őszinte, közvetlen pillantású kék szempár villogott.
– Jó napot, Shardlake serjeant. – Neked is, Coleswyn testvér.
Philip Coleswyn a Gray’s Inn barristere volt, és az ellenfelem a Slanning-végrendelet nyomorúságos ügyében. Ő képviselte az ügyfelem öccsét, aki ugyanolyan zsémbes és nehéz természetű volt, mint a nővére, és bár az ügyben szemben álltunk egymással, Coleswynt magát udvariasnak és becsületesnek találtam. Nem tartozott azon ügyvédek közé, akik a legrosszabb eseteket is lelkesen elvállalták, ha elegendő ezüst ütötte a markukat. Sejtésem szerint ugyanolyan idegesítőnek találta az ügyfelét, mint én az enyémet. Hallottam, hogy reformer volt – a pletykák ezekben a napokban általában az emberek vallásáról szóltak. Ez azonban engem fikarcnyit sem érdekelt.
– Te képviseled a Lincoln’s Innt? – kérdezte Coleswyn. – Igen. Téged választottak a Gray’s Innben?
– Úgy van. Akaratom ellenére. – Engem is.
– Kegyetlen dolog ez – nézett rám. – Az. Kegyetlen és szörnyű.
– Hamarosan az Istenhez való imádkozást is betiltják – hangja enyhén megremegett.
Bár a válaszom szavai semlegesek voltak, a hangsúlyom cinikusan felfelé ívelt.
– A mi kötelességünk Henrik király dekrétumai szerint imádkozni. – És íme az ő dekrétuma – felelte Coleswyn halkan, majd megrázta a fejét. – Sajnálom, testvér, jobban kellene ügyelnem a szavaimra.
– Igen. Manapság muszáj odafigyelnünk.
A katona óvatosan letette a lőporos kosarat az elkerített terület sarkában, azután átlépett a korláton. A többi katona közé állt, arccal a tömeg felé, elég közel hozzánk. Wriothesley ekkor előrehajolt, egy ujjmozdulattal magához
intette a férfit. Az odarohant a fedett emelvényhez, és láttam, hogy Wriothesley a puskaporos kosár felé int. A katona válaszolt, mire Wriothesley elégedetten hátradőlt. A férfi visszatért a helyére.
– Mi volt ez? – hallottam a mellette álló társa kérdését.
– Azt kérdezte, mennyi puskapor van benne. Félt, hogy amikor felrobban, fadarabok repülhetnek az emelvény felé. Megmondtam neki, hogy a puskapor a nyakuk körül lesz, jóval a rőzsekötegek fölött.
A társa felnevett.
– A radikálisok imádnák, ha Gardiner és a fél királyi tanács is a lángok közt végezné. John Bale erről is írhatna egy színdarabot.
Olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Tőlem balra fekete taláros ügyvéd állt két fiatal nemesúr társaságában, akik drága, élénk színű zekéket viseltek, kalapjukat pedig ékkövek díszítették. Az ifjú, enyhén dülledt szemű, vézna testalkatú ügyvéd húszas éveiben járhatott; okos arcán vékony szakállat viselt. Folyamatosan engem nézett, de amikor találkozott tekintetünk, a férfi gyorsan elfordult.
Coleswynhoz fordultam:
– Ismered azt az ügyvédet, aki azzal a két fiatal piperkőccel áll ott? Megrázta a fejét.
– Már láttam őt párszor a bíróságokon, de nem tudom, ki az. – Nem érdekes.
Az izgatottság újabb hulláma szaladt végig a tömegen, ahogy egy menet tűnt fel a Little Britain Streetről. Újabb katonák érkeztek, akik három, hosszú fehér inges férfit vettek körül, egy fiatalt és két középkorút. Mind-egyiknek merev volt az arca, de tekintetükben nyugtalanság és rettegés ült. Mögöttük újabb két katona következett, akik egy székben vonzó, szőke, a húszas éveiben járó fiatal nőt vittek. Amikor a szék megbillent kissé, a nő megragadta a szélét, arca pedig eltorzult a fájdalomtól. Tehát ő volt Anne Askew, aki elhagyta Lincolnshire-ben élő férjét, hogy Londonba jöjjön prédikálni, és azt terjessze, hogy a szentelt ostya nem más, mint egy darab kenyér, amely ugyanúgy megpenészedne, ha egy dobozban hagynák, mint bármely másik.
– Nem tudtam, hogy ilyen fiatal – súgta Coleswyn.
Néhány konstábler a farakáshoz sietett és pár rőzseköteget az oszlopok köré halmozott jó egy arasz magasan. Figyeltük, ahogy odavezetik a három férfit. Recsegtek a gallyak a konstáblerek talpa alatt, miközben egymásnak háttal az egyik oszlophoz láncoltak két szerencsétlent, a harmadikat pedig
a másikhoz. A láncok hangosan csörögtek, amikor a bokájuk, a derekuk és a nyakuk köré tekerték őket. Mikor végeztek, Anne Askew-t a székében a harmadik oszlophoz vitték. A katonák letették, majd a konstáblerek a nyakánál és derekánál fogva a póznához láncolták az asszonyt.
– Tehát igaz – mondta Coleswyn. – Kínpadra vonták a Towerben. Látod, lábra sem tud állni.
– De miért tették ezt ezzel a szegény teremtéssel, miután már elítélték? – Isten tudja.
Az egyik katona négy férfiököl méretű barna csomagot vett ki a kosárból, és óvatosan rákötözte őket mindegyik áldozat nyakára. Az elítéltek ösztönösen összerándultak. A régi kapuházból előjött egy konstábler, kezében égő fák-lyával, és egykedvűen megállt a korlát mellett. Minden szem a fáklya lángja felé fordult. A tömeg elnémult.
Egyházi öltözetű férfiú hágott fel a lépcsőn a pulpitusig. Idős, ősz hajú, vörös arcú ember volt, aki próbált uralkodni félelemtől eltorzult arcvonásain. Nicholas Shaxton. Ha nem tagadja meg a nézeteit, most ő is odalent állna, egy oszlophoz kötözve. Ellenséges mormogás hallatszott innen-onnan a tömegből, aztán egy kiáltás: „Szégyelld magad! Megégetnéd Krisztus követőit!” Rövid felbolydulás támadt, és valaki megütötte a kiabáló férfit; két katona sietett oda, hogy szétválassza a dulakodókat.
Shaxton belekezdett prédikációjába; hosszan értekezett a mise ősi doktríná-jának védelmében. A három elítélt férfi némán hallgatta, egyikük megállítha tat-lanul remegett. Arcukon és ruhájukon kiütött az izzadság. Anne Askew azonban időnként félbeszakította Shaxtont bekiabálásaival. „Nem érti a lényeget, és a Szentírás nélkül beszél!” Arca vidámnak tűnt, mintha a nő élvezte volna az eseményt. Eltűnődtem azon, vajon szerencsétlen asszony nem őrült-e meg.
– Gyerünk már! Gyújtsák meg a tüzet! – kiáltott fel valaki a tömegben. Shaxton végre befejezte. Lassan lejött a lépcsőn, és visszavezették a ka-puházba. Már éppen be akart volna lépni, amikor a katonák megragadták a karjánál fogva, és arra kényszerítették, hogy megforduljon, és megálljon az ajtóban. Végig kellett néznie.
Még több fát halmoztak az elítéltek köré; már felért a combjukig. Ekkor előrelépett a fáklyát tartó konstábler, és meggyújtotta a rőzsehalmokat, egyi-ket a másik után. Ropogás hallatszott, aztán zihálás, ami hamar sikoltozásba csapott át, ahogy a lángok nyaldosni kezdték az áldozatok lábát. Az egyik férfi felkiáltott: „Krisztus befogad engem! Krisztus befogad engem!” Majd
ugyanezt ismételte újra meg újra. Nyüszítő sírást hallottam Anne Askew felől, és behunytam a szemem.
A tömeg csendben figyelt.
Úgy tűnt, mintha a zokogás és a fa pattogása soha nem akarna véget érni. Genesis ismét nyugtalanul megrezzent, és egy pillanatig ugyanaz a szörnyű érzés fogott el, ami rendszeresen rám tört az elmúlt hónapokban, a Mary Rose elsüllyedése óta; mintha minden felbillent és megingott volna alattam. Ki kellett nyitnom a szemem. Coleswyn komoran, mereven nézett előre, és önkéntelenül követtem a tekintetét. A lángok gyorsan, könnyen és áttetszően emelkedtek a ragyogó júliusi napon.
A három férfi még mindig kiabált és vonaglott; a tűznyelvek elérték a karjukat és az altestüket, és leégették a bőrüket; vér csorgott le a lángok pok-lába. Ketten közülük kétségbeesetten előredőltek, hogy így próbálják meg begyújtani a puskaport, de a lángok még nem terjedtek elég magasra. Anne Askew összeroskadva ült a székében; úgy tűnt, hogy elvesztette az eszméletét. Úrrá lett rajtam a rosszullét.
Ránéztem a tető alatt sorakozó arcokra; mind komoly volt, rosszallást tük-rözött. Aztán észrevettem, hogy a vékony fiatal ügyvéd megint engem figyel a tömegből. Nyugtalanság fogott el. Ki ez? Mit akar?
Coleswyn hirtelen felnyögött és összeroskadt a nyergében. Kinyújtottam a kezem, hogy megtartsam. Mély levegőt vett és kiegyenesedett.
– Bátorság, testvér – mondtam gyengéden.
Rám nézett, arca sápadt volt és veríték gyöngyözött rajta. – Eszedbe jutott már, hogy bármelyikünk erre a sorsra juthat? – suttogta.
A tömegben néhányan elfordultak; egy-két gyerek sírva fakadt a szörnyű jelenet láttán. Az egyik flamand kereskedő elővett egy apró imádságos köny-vet, kinyitotta, és halkan imádkozni kezdett. Persze voltak olyanok is, akik nevettek és viccelődtek. Smithfieldet teljesen beborította a füst, elkeveredve a tömeg bűzével, és a konyhákból ismerős illattal: a sült hús szagával. Akaratom ellenére ismét az oszlopokra néztem. A lángok már feljebb értek; az áldozatok alteste megfeketedett, csontok fehérlettek ki itt-ott, a tűz mögül ki-kivillanó felsőtestük pedig vöröslött a vértől. Iszonyattal láttam, hogy Anne Askew visszanyerte az eszméletét, és szánalmasan nyöszörgött, ahogy leégett róla a ruhája. Valamit kiabálni kezdett, de ekkor a lángok elérték a puskaporos csomagot, és az asszony feje felrobbant. Vér, csont- és agydarabok szálltak és hullottak sziszegve a tűzbe.
Második fejezet
Azonnal távoztunk Coleswynnel, amint lehetett. A három férfi kínlódása to-vább tartott, mint Anne Askew-é. Mivel őket állva láncolták az oszlopokhoz, nem ülve, további félórába telt, amíg a lángok elérték az utolsó férfi nyakán lévő lőporos zacskót. Az idő nagy részében lehunyva tartottam a szemem; bárcsak a füleimet is befoghattam volna.
Keveset szóltunk egymáshoz, mialatt végigléptettünk a Chick Lane-en, a jogászkollégiumok felé tartva. Végül Coleswyn törte meg a feszült csendet. – Túlságosan nyíltan beszéltem a gondolataimról, Shardlake testvér. Tudom, hogy óvatosnak kell lennem.
– Nem számít – feleltem. – Nehéz visszafognunk magunkat ilyen esemény láttán.
Eltöprengtem a megjegyzésén, hogy bármelyikünk ide juthat, és kíváncsi lettem, vajon van-e kapcsolata a radikálisokkal, de inkább témát váltottam. – Ma délután találkozom az ügyfelemmel, Slanning asszonnyal. Mind-kettőnknek sok dolga lesz, mielőtt tárgyalásra kerül az ügy szeptemberben.
Coleswyn gúnyos nevetésben tört ki:
– Az nem kifejezés. – Rám nézett, és a pillantása alapján ugyanaz volt a véleménye az ügyről, mint nekem.
Elértük Saffron Hillt, ahol utunk különvált, ha ő a Gray’s Innbe megy, én pedig a Lincoln’s Innbe. Nem éreztem magam még késznek arra, hogy munkához lássak.
– Megiszunk egy korsó sört, testvér? – kérdeztem. Coleswyn megrázta a fejét.
– Köszönöm, de most nem tudnék. Visszamegyek az irodámba, megpró-bálok valami munkába temetkezni. Isten áldjon!
– Téged is, testvér.
Tekintetemmel követtem, ahogy alacsony lovára görnyedve ellovagol. Én Holborn felé indultam, immár hajadonfőtt.
Találtam egy csendes fogadót a St. Andrew-templom mellett. Valószínűleg tel-jesen meg fog telni, amikor a tömeg otthagyja Smithfieldet, de ekkor még csak néhány öregember ült az asztaloknál. Kértem egy korsó sört, és behúzódtam egy félreeső sarokba. A sör gyenge, zavaros lé volt, pelyva úszkált a felszínén. Gondolataim, mint oly gyakran, most is a királyné körül forogtak. Arra a pillanatra gondoltam, amikor először találkoztam vele. Még Lady Latimernek hívták. Az iránta táplált érzéseim azóta sem halványultak, hiába tudtam én is, hogy nevetséges, ostoba képzelgés ez, és inkább találnom kellene egy saját társadalmi rangomnak megfelelő asszonyt, mielőtt túl öreg leszek. Reméltem, hogy a királyné birtokában egyetlen könyv sincs a tiltott könyvek új listájá-ról. A lista hosszú volt – Luther, Tyndale, Coverdale és természetesen John Bale, akinek a régi szerzetesekről és apácákról szóló új obszcén műve, Az angol szerzetesek cselekedetei, széles körben keringett a londoni inasok között. Nekem is voltak régi Tyndale- és Coverdale-köteteim, és a beszolgáltatásra adott türelmi idő három héten belül lejár. Biztonságosabb csendben elégetni őket a kertben, gondoltam.
Néhány ember lépett be.
– Örülök, hogy eljöttünk abból a szagból – mondta az egyik. – Jobb volt, mint a luteranizmus bűze – dörmögte a társa.
– Luther halott, és eltemették. Most Askew-nak és a többieknek is végük. – Jóval többen ólálkodnak még a sötétben.
– Gyerünk, igyunk egyet. Van ezeknek pitéjük?
Úgy döntöttem, ideje távozni. Kiittam a sörömet és felszedelőzködtem. Nem ebédeltem, de az étel gondolatára is undor fogott el.
V
Amikor belovagoltam a Lincoln’s Inn nagy kapuházán, rendbe szedtem a ruházatom, fejembe nyomtam a sapkám és kalpagomat is. Genesist az istál-lóban hagytam, és keresztülbaktattam az udvaron az irodámhoz. Meglepődve szembesültem a külső irodában zajló ideges kapkodással. Mind a három alkalmazottam – a segédem, Jack Barak, a titkárom, John Skelly és új tanon-com, Nicholas Overton – eszeveszetten keresgélt az asztalokon és polcokon heverő iratok között.
– Az isten szerelmére! – kiáltott Barak Nicholasra, aki éppen kibontotta egy levél szalagját és kezdte átlapozni az iratokat. – Még arra sem emlékszel, mikor láttad utoljára?
Nicholas felé fordult, miután átkutatott egy újabb halom papírt. Kusza vörös üstöke alatt szeplős arca lehangolt volt.
– Két nappal ezelőtt volt, talán három. Olyan sok átruházási iratot kaptam átnézésre.
Skelly Nicholas arcát fürkészte. Pillantása szelíd volt, de amikor megszólalt, hangja feszülten csengett:
– Ha vissza tudnál emlékezni, Overton úr, az kissé segítene leszűkíteni a keresést.
– Mi folyik itt? – kérdeztem az ajtóból. Annyira lekötötte a figyelmüket az őrült keresgélés, hogy észre sem vették, amikor beléptem. Barak felém fordult, arca haragtól vöröslött szakálla fölött.
– Nicholas úr elhagyta a Carlingford átruházási okiratot! Minden bizo-nyítékot arról, hogy Carlingford a földje tulajdonosa! Ezek az iratok kellenek a képviselethez a bíróságon az ülésszak első napján! Álmatag paszulykaró – morogta. – Idióta kontár!
Nicholas arca elvörösödött, ahogy rám nézett. – Nem akartam!
Sóhajtottam. Két hónapja vettem fel Nicholast egy ügyvéd barátom kérésére, akinek tartoztam egy szívességgel, de félig már megbántam tettemet. Nicholas egy lincolnshire-i köznemesi család sarja volt; huszonegy éves korára még semmire sem vitte. Beleegyezett, hogy egy-két évet a Lincoln’s Innben tölt jogi tanulmányokkal, hogy utána segítsen igazgatni az apja birtokát. A bará-tom célzott rá, hogy volt valami nézeteltérés Nicholas és a családja között, de erősen bizonygatta, hogy a fiú jóravaló. Valóban jó természetű volt, de felelőtlen: a legtöbb nemes úrfihoz hasonlóan rengeteg időt töltött a londoni örömtanyák felfedezésével, sőt egyszer már bajba is került, mert kardpárbajt vívott egy másik diákkal egy szajha miatt.
A király idén tavasszal bezáratta a southwark-i bordélyokat, így aztán több ringyó kelt át a folyón, mint azelőtt. A legtöbb nemesifjú tanult kard-forgatást, és a társadalmi helyzetük megengedte, hogy kardot hordjanak a városban, de a kocsmák nem voltak megfelelő színhelyek az ilyenfajta képességek bemutatására. És egy éles kard halálos fegyver volt, különösen óvatlan kézben.
Ránéztem Nicholas magas, nyúlánk alakjára, és észrevettem, hogy rövid tanulóköpenye alatt zöld hasított zekét hord, amelynek hasadékán át kivillant a finom sárga damasztbélés. Ez teljesen ellentétben állt az Inn szabályaival, mely kimondta, hogy a tanulóknak szerény öltözetet kell hordaniuk.
– Folytasd a keresést, de nyugodj meg, Nicholas. Nem vitted ki az iratot ebből az irodából? – kérdeztem élesen.
– Nem, Shardlake úr. Tudom, hogy ezt nem szabad. – Iskolázott beszéde volt, lincolnshire-i származására enyhe raccsolása utalt. Hosszú orrú és kerek állú ábrázatáról sütött az aggodalom.
– A hasított selyemzeke sem megengedett. Bajba akarsz kerülni a kincstár-noknál? Miután megtaláltad az okiratot, hazamész és átöltözöl.
– Igen, uram – felelte alázatosan.
– És amikor Slanning asszony idejön délután, szeretném, ha beülnél a megbeszélésre, és jegyzetelnél.
– Igenis, uram.
– És ha az okirat mégsem kerül elő addig, bent maradsz, amíg meg nem találod.
– Az égetés befejeződött? – kérdezte habozva Skelly. – Igen, de nem akarok beszélni róla.
Barak felnézett.
– Van pár hírem számodra. Jó hírek, de bizalmasak. – Rám férne pár.
– Gondoltam – felelte együtt érzőn. – Gyere be a szobámba.
Követett a saját irodámba, amelynek osztott ablaka a kapuház udvarára nézett. Ledobtam a taláromat és a sapkámat, és leültem az asztalomhoz, míg Barak a szemközti székre telepedett le. Észrevettem, hogy furcsa szürke pöttyök jelentek meg sötétbarna szakállában, míg a hajában még egy sem. Barak harmincnégy éves volt, tíz évvel fiatalabb, mint én, hajdan karcsú alakja kezdett kitelni.
– Ez a tökfejű Overton úrfi lesz a halálom! Mintha egy majmot kellene olvasni tanítani.
Elmosolyodtam.
– Ejnye, nem buta gyerek ő. Múlt héten jó összegzést készített nekem a Bennett-ügy irataiból. Csak jobban oda kell figyelnie.
Barak felmordult.
– Örülök, hogy szóltál a ruhája miatt. Bárcsak megengedhetném magamnak mostanság a selyemzekét!
– Fiatal, és egy kissé felelőtlen – mosolyogtam fanyarul. – Mint te voltál, amikor először találkoztunk. Legalább Nicholas nem káromkodik úgy, mint egy kocsis.
Barak fújt egyet, aztán komolyan rám nézett. – Milyen volt az égetés?
– Elmondani sem lehet, milyen szörnyű. De mindenki eljátszotta a szerepét – tettem hozzá keserűen –: a tömeg, a városi tisztségviselők és az emelvényen ülő tanácsosok. Volt egy kis dulakodás közben, de a katonák gyorsan közbe-léptek. Azok a nyomorultak szörnyű, de igaz halált haltak.
Barak megrázta a fejét.
– Miért nem tagadták meg nézeteiket?
– Felteszem, úgy gondolták, hogy ezzel elkárhoznának – sóhajtottam. – Szóval, mik azok a jó hírek?
– Kezdjük ezzel. Ma reggel kézbesítették – Barak keze eltűnt a derekán lógó erszényben. Három fényes, kövér aranytallért vett elő és csúsztatta őket az asztalra, egy darab papír kíséretében. Az asztalra néztem.
– Késedelmes díj?
– Majd te megmondod. Nézd meg a kísérő szöveget.
Elvettem a papírt és széthajtogattam. Belül üzenet állt, reszketeg kéz kör-mölte:
„Itt van a pénz, amivel tartozom neked az ellátásért, az Elliard asszonynál való tartózkodásom idejéből. Súlyos beteg vagyok, és szívesen venném, ha meglátogatnál. Testvéred a jogban, Stephen Bealknap.”
Barak mosolygott.
– Tátva maradt a szád. Nem meglepő, az enyém is.
Felvettem az asztalról az aranyakat és közelről megvizsgáltam őket, hátha valami tréfa az egész. De ezek kiváló arany pénzérmék voltak, a pénzrontás előttről, egyik oldalon a fiatal királyunk, a másikon a Tudor-rózsa díszelgett. Hihetetlennek tűnt. Stephen Bealknap nemcsak személyes és szakmai gát-lástalanságáról volt hírhedt, de fösvénységéről is. Állítólag ládányi aranyat rejtegetett az irodájában, amelyet egész éjjel szemmel tartott. Vagyonát min-denféle piszkos üzlettel halmozta fel az évek során, néha az ellenfelemként. Elvi kérdést csinált abból, hogy sohasem fizetett vissza adósságot, ha tehette. Három éve volt már, hogy túlzott nagylelkűségi rohamomban fizettem helyette egy barátomnak, mert betegsége alatt gondját viselte. Ezt az összeget egészen mostanáig nem térítette meg nekem.
– Ez szinte hihetetlen. – Eltöprengtem. – Ugyanakkor… emlékszem, tavaly késő ősszel, éppen a tél beköszönte előtt, mielőtt ágynak esett volna, teljesen váratlanul barátságosan viselkedett egy ideig. Időnként odajött hozzám az udvaron, és megkérdezte, hogy vagyok, hogy mennek az ügyeim, mintha
ba-rátok lennénk. – Láttam magam előtt, amint keresztülvág a zárt udvaron egy derűs őszi napon, fekete köpenye csapkodott sovány alakja körül, és bágyadt behízelgő mosoly ült vöröslő arcán. Merev szálú szőke haja mindenfelé szétállt a fövege alól, mint mindig. „Shardlake uram, hogy megy a sorod?” – kérdezte. – Mindig elutasító voltam vele – mondtam Baraknak. – Természetesen egy cseppet sem bíztam benne, és biztosra vettem, hogy valami hátsó szándék rejlik az érdeklődése mögött. Azt hittem, munkát akart szerezni. Egyszer mondta is, hogy nem sokat kap egy régi ügyfelétől. De sohasem említette a pénzt, amivel tartozott nekem. Egy idő után ráébredt, hogy nem akarok vele barátkozni, és onnantól kezdve újra semmibe vett, mint régen. – Összerán-coltam a homlokom. – Már akkor is fáradtnak látszott. Nem volt jól. Talán ezért vesztett el megbízásokat; odalett a ravaszsága.
– Talán őszintén bánja a bűneit, ha olyan beteg, amilyennek mondják. – Csomót találtak a gyomrában, igaz? Már betegeskedik pár hónapja, ugye? Régen nem láttam. Ki hozta el az üzenetet?
– Egy öregasszony. Azt mondta, ő ápolja Bealknapet.
– Elképesztő. Bealknap megfizeti az adósságát és megkér, hogy látogassam meg?
– Elmész hozzá?
– Könyörületből, azt hiszem, így kell tennem. – Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Mi a másik híred? Ezek után mivel tudsz még előhozakodni? Azt hiszem, már az sem lepne meg, ha azt mondanád, hogy békák repkednek London felett.
Rám mosolygott megint, ellágyultak az arcvonásai.
– Nem, ez csak meglepetés, nem csoda. Tamasin megint várandós. Előrehajoltam és megragadtam a kezét.
– Ez igazán remek hír! Tudom, hogy akartatok még egyet.
– Igen. Kisöcs vagy húg Georgie-nak. Januárban jön a világra, azt mond-ták.
– Csodálatos, Jack, gratulálok. Meg kell ünnepelnünk.
– Még nem mondjuk el mindenkinek, de el tudnál jönni egy kis összejöve-telre, amit Georgie első születésnapjára szervezünk, huszonhetedikén? Akkor fogjuk bejelenteni. Megkérnéd az öreg mórt, hogy ő is jöjjön? Jól gondját viselte Tamasinnek, amikor Georgie-val volt várandós.
– Guy ma este átjön hozzám vacsorára, akkor megkérdezem.
– Jó. – Barak hátradőlt székében, és elégedett arccal összekulcsolta kezét a hasán. Az első gyermekük meghalt, és akkor féltem attól, hogy az átélt
gyöt-relem örökre szétszakítja őket, ám múlt évben Tamasin egészséges fiút szült. És ilyen hamar újabb gyermeket vár! Milyen kiegyensúlyozott életet él most Barak! Mennyire különbözött attól a nyughatatlan fickótól, aki alig hat éve kétes küldetéseket hajtott végre Thomas Cromwell megbízásából.
– Nagyon örülök – mondtam halkan. – Talán végül jó dolgok is történhetnek a világban! – Beszámolsz Rowland kincstárnoknak az égetésről?
– Igen. Megnyugtatom, nem maradt észrevétlen, hogy az Inn képviselő-jeként jelen voltam. – Felvontam a szemöldököm. – Többek között Richard Rich is látott.
Barak is felvonta a szemöldökét. – Az a gazember is ott volt?
– Ott. Egy éve nem láttam, de természetesen emlékezett rám. Vetett rám egy kellemetlen pillantást.
– Ennél többet nem tehet. Túl sokat tudsz róla.
– Elég nyugtalannak tűnt. Kíváncsi vagyok, miért. Azt hittem, hogy ma-gasan jár a csillaga manapság, elvégre Gardiner és a konzervatívok szövetsé-gese. – Ránéztem Barakra. – Még kapcsolatban állsz a barátaiddal azokból az időkből, amikor Cromwellnek dolgoztál? Hallottál valami szóbeszédet?
– Időnként eljárok a régi kocsmákba, amikor Tamasin engedi, de keveset hallok. És mielőtt megkérdezed, a királynéról semmit.
– Igaz volt a pletyka arról, hogy Anne Askew-t megkínozták a Towerben – mondtam. – Székben kellett az oszlophoz vinni.
– Szegény teremtés. – Barak elgondolkodva simogatta a szakállát. – Kíván-csi vagyok, hogyan jutott ki ennek a híre. Csak úgy lehet, ha dolgozik egy radikális szimpatizáns a Towerben. Egyébként csak annyit hallottam a régi barátaimtól, hogy Gardiner püspök most a király füle, de ez köztudomású tény. Feltételezem, Cranmer érsek nem volt jelen az égetésen.
– Nem. Nem kockáztat, inkább megbúvik Canterburyben, úgy sejtem. – A fejemet ingattam. – Csodálom, hogy ilyen sokáig kihúzta. Mellesleg, volt egy fiatal ügyvéd az égetésen, két nemesifjú társaságában, aki végig figyelt engem. Alacsony, vékonydongájú, barna hajú férfi, kis szakállal. Kíváncsi vagyok, ki lehet.
– Valószínűleg egy jövendőbeli ellenlábasod a következő ülésszakban. Fel-mérte a másik felet.
– Lehet. – Az érméket babráltam az asztalon.
– Ne gondolj állandóan arra, hogy valaki a nyomodban van – mondta Barak halkan.
– Tudom, hogy nem kellene, de csodálkozol ezen az elmúlt pár év után? – sóhajtottam. – Egyébként találkoztam Coleswyn testvérrel is az égetésen. Őt a Gray’s Inn küldte, hogy képviselje őket. Rendes ember.
– Az ügyfelével ellentétben, vagy tiéddel. Az a nyakigláb Nicholas megér-demli, hogy egész délutánt azzal a vén Slanning banyával töltse.
Elmosolyodtam.
– Igen, ez járt a fejemben nekem is. Rendben, menj, nézd meg, hogy meg-találta-e már az okiratot.
Barak feltápászkodott.
– Fenéken billentem, ha nemes ifjú, ha nem…
Magamra hagyott az aranyakkal. Rápillantottam az üzenetre. Nem tehettem róla, de nem hagyott nyugton a kíváncsiság. Miben sántikálhat most Bealknap?
V
Isabel Slanning asszony pontosan háromkor érkezett meg. Nicholas, immár egy szolidabb fekete gyapjúzekében, mellettem ült, keze ügyében lúdtoll és papír. Szerencséjére megtalálta az eltűnt okiratot, mialatt én Barakkal be-szélgettem.
Skelly kissé félénken bekísérte Slanning asszonyt. Az özvegy magas, sovány nő volt, az ötvenes éveit taposta, de ráncos arca, keskeny összeszorított ajkai és állandó rosszalló tekintete miatt idősebbnek nézett ki. A tavalyi ülésszakon láttam a bírósági meghallgatásokon a fivérét, Edward Cotterstoke-ot, és meg-döbbentett, arcvonásai, alakja mennyire hasonlított a testvérééhez – eltekintve persze a kis szürke szakálltól. Slanning asszony finom gyapjúból készült lila ruhát viselt, divatos felhajtott gallérral, ami körbezárta vékony nyakát, és egy gyöngyökkel kirakott szögletes főkötőt. Vagyonos hölgy volt; néhai férje sike-res rőfös volt, és özvegye, mint sok gazdag kesike-reskedőfeleség, olyan tekintélyt sugárzott, amiről azt gondolta volna az ember, hogy nem illik egy alacsonyabb rangú teremtéshez. Engem hidegen köszöntött, Nicholason keresztülnézett.
Mint mindig, most is azonnal a tárgyra tért.
– Szóval, Shardlake úr, milyen híreid vannak? Jól sejtem, hogy az a nyo-morult Edward ismét megpróbálja elhalasztani a tárgyalást? – Nagy barna szeme vádlón villant.
– Nem, asszonyom. Az ügyet felvették a King’s Bench szeptemberi ülés-szakára.
Hellyel kínáltam, közben újra eszembe jutott, miért gyűlölik egymást any-nyira a testvérével. Mindketten egy sikeres gabonakereskedő gyermekei voltak. Az apa fiatalon meghalt, és az anyjuk újra férjhez ment, az új családfő pedig átvette az üzlet irányítását, aztán egy évvel később ő is váratlanul elhunyt. Az özvegy, Deborah Cotterstoke eladta az üzletet, és hátralévő hosszú életében a kapott tetemes összegből élt. Sohasem ment újra férjhez, és előző évben halt meg nyolcvanévesen, egy nyavalyatörős rohamot követően. A végrendeletét egy pap készítette el a halálos ágyán. Ennek nagy része egyértelmű volt: a pénzét egyenlő részben elosztotta a két gyermeke között; a Chandler’s Hall közelében álló nagy házat, amelyben élt, el kellett adni és a befolyt vételárat szintén egyenlő részben elosztani. Edward, hasonlóan Isabelhez, meglehetősen tehetős volt – a városházán magas tisztséget töltött be – és mindkettőjüket még gazdagabbá tette volna az anyjuk vagyona. A végrendelet a házbeli ingóságról rendelkezett tételesen. Az anya minden bútort Edwardnak szánt, ugyanakkor minden falra függesztett tárgyat, a kárpitok és festmények „minden fajtáját a házon belül, a jellegükre, elhelyezkedésükre és rögzítésükre tekintet nélkül” Isabelre hagyta – és itt kezdődtek a gondok.
Szokatlan megszövegezés volt, de megszereztem a végrendeletet készítő pap és az öreg hölgy tanúként eljáró két szolgájának a tanúvallomását, akik határozottan állították, hogy Mrs. Cotterstoke, aki a halál közelében is tiszta elmével bírt, ragaszkodott ezekhez a szavakhoz.
E körülmények vezettek a jelenlegi helyzethez: az öreg Mrs. Cotterstoke első férje, a két gyerek apja érdeklődött a festmények és műalkotások iránt, és a ház tele volt finom faliszőnyegekkel, néhány arcképpel, az étkezőben pedig hatalmas falfestmény díszelgett, amelyet közvetlenül a vakolatra festettek. A ház jelenleg üresen áll, csak egy öreg szolga őrzi; egyszer magam is elmentem megnézni a képet. Nagyra becsülöm a festészetet – én magam is rajzoltam és festettem fiatalabb napjaimban –, és ez a falfestmény különösen szép. Közel ötven évvel ezelőtt készült, még az öreg király uralkodása alatt. Egy családi jelenetet örökít meg: a fiatal Mrs. Cotterstoke-ot ábrázolja a férjével, aki a céhének köpenyét és az akkoriban divatos csúcsos kalapot viselte. A házaspár együtt ül fiatal gyermekeikkel, Edwarddal és Isabellel.
A modellek arca, az asztalon sárgálló napraforgók és az ablakon túl látható londoni utcakép mind aprólékosan volt kidolgozva. Az öreg Mrs. Cotterstoke rendszeresen felújítatta a festményt, így a színek olyan élénkek voltak, mint amikor a kép készült. Mindenképpen növelné a ház értékét, amikor eladják. Mivel a képet közvetlenül a falra festették, a törvény szerint a festmény a
ház tartozékának számított, de az öreg hölgy végrendeletének különös szó-használata miatt Isabel érvelhetett amellett, hogy ez jog szerint őt illeti, és szakértőnek kellene eltávolítania, akár a falat is kiszedni, ha szükséges – ami, bár nem főfal volt, szinte lehetetlen lenne a festmény sérülése nélkül. Edward elutasította ezt az álláspontot, ragaszkodott hozzá, hogy a kép tartozék, és a ház mint fődolog sorsában kell osztoznia.
A földet érintő hagyatéki vitákban – és a házat idesorolták – a King’s Bench bíróság hivatott eljárni, de az ingóságok kérdése – és Isabel szerint a festmény ingó vagyontárgy volt – még a régi egyházi joghatóság alá tartozott, ilyenkor pedig a püspöki bíróság járt el. Emiatt szegény Coleswynnek és jómagamnak először azt a vitát kellett lefolytatnunk, melyik bíróság hatásköre terjed ki az ügyre, mielőtt még a végrendelet kérdéséhez eljutottunk volna. Az elmúlt pár hónap során a püspöki bíróság úgy határozott, hogy a festmény ingóság. Isabel azonnal arra utasított, hogy folyamodjak a King’s Bench-hez, amely örökké ugrásra készen állt, hogy magának követeljen hatáskört az egyházi bíróságok rovására. A bíróság úgy döntött, hogy az ügy az ő hatásköre alá tartozik, és elkülönített meghallgatást tűzött ki őszre. Így az ügy ide-oda pattogott, mint egy teniszlabda, miközben az összes vagyontárgyat zár alá vették.
– Az én drága testvérem megint megpróbálja késleltetni az ügyet, meglátod – mondta Isabel, a szokásos önelégült hangsúlyával. – Megpróbál kifárasztani, de nem fog neki sikerülni, az ő ügyvédjével. Agyafúrt egy csaló az. – Hangja dühösen megemelkedett, mint mindig néhány mondat után.
– Coleswyn úr nagyon tisztességesen viselkedett ebben az ügyben – ve-tettem ellene élesen.
– Igen, megpróbálta elhalasztatni a tárgyalást, de az alperesek ügyvédei mindig ezt teszik.
– Neki az ügyfele utasításai szerint kell eljárnia, ahogy én is ezt teszem. – Mellettem Nicholas szorgosan jegyzetelt, hosszú vékony ujjai gyorsan mo-zogtak a lapon. Legalább jó oktatásban részesült és tisztességes kézírása volt.
Isabel felhúzta az orrát.
– Ez a Coleswyn egy protestáns eretnek, mint az öcsém! Mindketten a St. Jude-ba járnak, ahol levettek minden képet, és a lelkész egy csupasz asztal mellett tart istentiszteletet.
Ez egy másik vita tárgya volt a testvérek között: Isabel büszke tradicionalista maradt, míg a bátyja reformer lett.
– Azt a lelkészt meg kellene égetni – folytatta a nő –, mint az Askew némbert és a társait.
– Kint voltál az égetésen ma reggel, Slanning asszony? – kérdeztem halkan. Én nem láttam őt.
Elhúzta az orrát.
– Soha sem mennék el ilyen eseményre, de ők megérdemelték.
Láttam, hogy Nicholas erősen összeszorítja a száját. Sohasem beszélt val-lásról; legalább ebben a tekintetben értelmes kölyök volt. Témát váltottam:
– Slanning asszony, az ügy kimenetele semmiképpen sem tekinthető biz-tosnak. Ez nagyon szokatlan ügy.
– Az igazság győzedelmeskedni fog. És ismerem a képességeidet, Shardlake úr. Ezért fogadtam fel képviselőmül egy serjeantet. Mindig szerettem azt a képet. – Cseppnyi érzelem lopakodott a hangjába. – Ez az egyetlen emlékem drága apámról.
– Nem lennék őszinte veled, ha az esélyedet magasabbra tenném ötven százaléknál. Sok függ a szakértő tanúk vallomásától.
A legutolsó meghallgatáson megállapodtunk, hogy mindkét fél felkér egy-egy szakértőt az ácsok céhének tagjai közül, aki beszámol majd a bíró ságnak arról, hogy van-e lehetőség, és ha igen, milyen, a festmény eltávo lítására.
– Megnézted a taglistát, amit adtam neked? Isabel elutasítóan intett.
– Nem ismerek senkit közülük. Neked kell javasolnod valakit, aki arról számolhat be, hogy a festményt könnyen el lehet távolítani. Biztosan van, aki elég magas díjért megtenné ezt. Akármennyi is az, én kifizetem.
– Egy zsoldos – feleltem színtelen hangon. – Természetesen vannak szak-értő tanúk, akik megfelelő díjazás ellenében eskü alatt vallanák a feketéről, hogy fehér.
– Pontosan.
– Ám a bíróságon jól ismerik ezeket a szakértőket, és nemigen adnak a szavuknak. Sokkal jobban járunk, ha olyan valakit kérünk fel, akit a bíróságon becsületesnek ismernek.
– És ha nem nekünk kedvezően nyilatkozik? – Akkor újra át kell gondolnunk, mit tehetünk.
Isabel összeráncolta homlokát, szemei keskeny kis nyílásokká szűkültek. – Ha ez megtörténik, akkor felkérjük az egyik ilyen „zsoldost”, hogy ezt a furcsa kifejezést használjam. – Dölyfösen nézett rám, mintha én, és nem ő javasolta volna, hogy tévesszük meg a bíróságot.
– Jackaby mestert javasolnám felkérni. Már volt vele ügyem korábban, és nagy tiszteletnek örvend.
– Nem – mondta Slanning asszony. – Áttanulmányoztam a listát. Rajta van Adam mester, aki a céh elnöke volt. Ha van rá mód, hogy levegyék azt a festményt, amiben biztos vagyok, ő rá fog jönni.
– Úgy vélem, Jackaby mester jobb lenne. Neki van tapasztalata a peres ügyekben.
– Nem – ismételte meg az özvegy határozottan. – Adam mestert akarom. Imádkoztam az ügyért, és hiszem, hogy ő a megfelelő ember, akinek a segít-ségével igazságot szolgáltathatnak nekem.
Ránéztem. Imádkozott érte? Azt hiszi, Istent érdeklik a rosszhiszemű jogi ügyek? Gőgös arckifejezése és szorosan összepréselt szája azonban azt sugallta, hogy nem lehet megingatni. – Rendben van – mondtam.
Gőgösen bólintott.
– Ne felejtse el azonban, hogy ön választotta Adam mestert, Slanning asszony. Én semmit sem tudok róla. Egyeztetem az időpontot, amikor a két szakértő megnézheti együtt a házat. Amilyen hamar lehet.
– Nem mehetnek oda külön? – A bíróság nem szeretné. Elkomorult.
– A bíróság, a bíróság… ez az én ügyem, ha nem tévedek. – Nagyot só-hajtott. – Ha veszítek a King’s Bench-en, fellebezni fogok a Chanceryhez.
– Ahogy a fivéred is, valószínűleg, ha ő veszít.
Ismét eltöprengtem a közöttük feszülő ellentéten. Tudtam, hogy régóta haragban voltak; már évek óta nem álltak szóba egymással. Isabel megvetően beszélt arról, hogy a testvére városi tanácsos lehetne már, ha akár a kisujját mozdítaná érte. Megint szöget ütött a fejembe, az anyjuk miért ragaszkodott ahhoz a szóhasználathoz a végrendeletében. Mintha az lett volna a szándéka, hogy összeugrassza a gyermekeit.
– Slanning asszony, megkaptad már a legutóbbi költségszámlámat? – kér-deztem.
– És azonnal ki is egyenlítettem, Shardlake serjeant. – Büszkén felszegte az állát. Ez igaz volt; mindig azonnal rendezte a számlákat, vita nélkül. Nem úgy, mint Bealknap.
– Tudom, asszonyom, és hálás vagyok. De ha az ügy áthúzódik a következő évre, és a Chancery-re kerül, a költségek egyre magasabbak lesznek.
– Akkor el kell érni, hogy Edward fizessen mindent.
– Általában hagyatéki ügyekben a költségeket a hagyatékból rendezik. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a pénz romlik, ezért a ház és az édesanyád pénzének az értéke is csökken. Nem lenne észszerűbb, praktikusabb most megegyezésre jutni?
Felszegte a fejét.
– Uram, te vagy az ügyvédem. Neked ahhoz kellene tanácsokat adnod, hogyan nyerjek, és biztosan nem arra rábeszélni, hogy egyértelmű győzelem nélkül zárjam le az ügyet. – Hangja ismét megemelkedett, ezért én szándé-kosan halkan folytattam.
– Sokan megállapodnak, amikor a végeredmény bizonytalan és költséges. Mint ebben az esetben is. Gondolkodtam. Fontolóra vetted-e valaha, hogy megvásárolod Edwardtól az őt illető részt, és eladod a saját mostani házad? Így élhetnél az édesanyád otthonában és érintetlenül hagyhatnád a festményt, ahol van.
Éles kis nevetést hallatott.
– Anyám háza túlságosan nagy nekem. Gyermektelen özvegy vagyok. Tu-dom, hogy a szolgáitól eltekintve ő egyedül élt ott, de ő bolond volt. Az a ház túl nagy egy egyedülálló nőnek. Azok a szép nagy szobák! Nem, le fogom vetetni a festményt, és az enyém lesz. A legjobb londoni mesterek fogják leszedni. Akármibe is kerül. A végén úgyis megfizettetem Edwarddal.
Ránéztem. Voltak már nehéz természetű, eszelős ügyfeleim, de Isabel Slanning konoksága és testvére iránti gyűlölete rendkívülinek tűnt. Pedig eszes asszony volt, cseppet sem ostoba.
Minden tőlem telhetőt megtettem.
– Jól van – mondtam. – Azt hiszem, a következő tennivaló, hogy átnézzük a legutóbbi nyilatkozatod. Úgy hiszem, pár dolgot jobb lenne módosítani. Visszafogottan kell fogalmaznunk a bíróság előtt. Nem segít, ha az öcséd kártékony gazembernek nevezzük.
– A bíróságnak tudnia kell, milyen ember. – Ez nem viszi előre az ügyed.
Vállat vont, azután bólintott, megigazítva a főkötőjét ősz fején. Miközben elővettem a vallomást, Nicholas előrehajolt, és megszólalt: – Engedelmeddel, uram, feltehetek egy kérdést a hölgynek?
Haboztam, de a kötelességem volt képezni őt. – Ha óhajtod.
– Azt mondtad, asszonyom, hogy a házad sokkal kisebb, mint az édesanyádé. Az özvegy bólintott.
– Így van. De az igényeimnek elegendő. – Kisebb szobákkal?
– Igen, fiatalember – felelte ingerülten. – A kisebb házakban a szobák is kisebbek. Ez nyilvánvaló.
– De, ha jól értem a falfestmény az édesanyád házának legnagyobb szobá-jában van. Tehát, ha képes is lennél elhozni a festményt, hová tennéd?
Isabel arca elvörösödött és megfeszült.
– Ez az én dolgom, fiam! – csattant fel. – A tiéd az, hogy körmölj a gaz-dádnak!
Nicholas elvörösödött, és a papírjai fölé hajolt. Pedig nagyon jó kérdést tett fel.
V
Egy órát töltöttünk azzal, hogy áttanulmányoztuk az iratokat, és sikerült rá-beszélnem Isabelt, hogy a vallomásából kivegyünk a testvérére vonatkozó több sértő megjegyzést. Mire végeztünk, a fejem zúgott a fáradtságtól. Nicholas összeszedte a jegyzeteit és kiment a szobából, miután meghajolt Isabel felé. Ő is felállt, még mindig elég élénken, de rosszkedvűen; Nicholas kérdése óta dühösnek látszott. Felkeltem, hogy kikísérjem az előtérbe, ahol egy szolga várt rá, hogy hazavigye. Isabel megállt velem szemben – magas asszony volt –, és eltökélt, merev tekintettel meredt a szemembe.
– Bevallom, Shardlake úr, néha kételkedem benne, hogy úgy tényleg any-nyira szíveden-lelkeden viseled-e ezt az ügyet, ahogy kellene. És az a pimasz kölyök… – Haragosan megrázta a fejét.
– Asszonyom, biztos lehetsz afelől, hogy minden csepp erőmmel azon leszek, hogy megnyerjük az ügyét. De az is kötelességem, hogy bemutassam az egyéb lehetőségeket is, és figyelmeztesselek a költségekre. Természetesen, ha elégedetlen vagy velem, és más ügyvédhez kívánod átvinni az ügyet…
– Nem, uram, nálad maradok, ne félj – rázta meg mogorván a fejét. Már nem először vetettem fel neki ezt a javaslatot, de különösképpen gyak-ran a legnehezebb és legellenségesebb ügyfelek vonakodtak leginkább távozni. Mintha merő rosszindulatból akarnának maradni és tovább idegesíteni.
– Ámbár… – kezdte habozva. – Igen?
