Isabel Allende a Szerencse Lánya

ISABEL ALLENDE

A szerencse lánya

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

Budapest, 200

Eliza pár napos csecsemőként, rejtélyes körülmények között kerül 1843. március tizenötödikén a Chilében élő jómódú brit testvérpár háza elé. Egy csapásra megváltozik a házban az élet, a húszesztendős Rose Sommers a sors ajándékának tekinti a kis jövevényt, akit saját gyermekeként nevel fel. A kislány a szigorú brit erkölcs szerint élő Sommers-ház s az indián dajka, Fresia mámi legendákkal, babonákkal teli világából meríti egész életére meghatározó élményeit. Tizenhat esztendős, amikor találkozik első szerelmével, Joaquín Andietával, aki fogadott bácsikája alkalmazottja a Brit Import és Export Társaságnál. 1849-et írunk, s Chilébe ekkor jut el a hír, hogy Kaliforniában aranyat találtak. A nehéz sorban élő Joaquín is elindul szerencsét próbálni; meghamisítja a társaság könyvelési tételeit, így fedezi az utazás költségeit. Szinte reménytelen, hogy Eliza valaha is Joaquín felesége lehet, ezért elhatározza, hogy utánaszökik. A kínai hajószakács, Tao Csien segítségével – akivel később életre szóló barátságot köt –, férfiruhába öltözve, potyautasként feljut egy hajóra, s ezzel kezdetét veszi a nagy utazás, amely több szempontból is próbára teszi az ifjú lányt. Miközben magát hol kínai, hol chilei sihedernek kiadva Kalifornia végtelen tájait járja, ráérez a szabadság ízére és tulajdon erejére. Útja során sokféle emberi sorssal találkozik, számos kaland, megpróbáltatás vár rá, amíg hű barátja, Tao oldalán a szerelme után kutat, s e keresés során döbben rá igazán, hogy voltaképpen hol is az ő helye. A Kaliforniában élő chilei írónő – a nagy sikerű Kísértetház és Paula szerzője – kalandokkal, fordulatokkal teli új regényében lenyűgöző portrét fest arról a világról, melyben az erőszak és a kapzsiság ellenére a legfőbb érték mégis az ember, a szeretet és a barátság.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Isabel Allende: Hija de la fortuna

Plaza & Janés Editores, S.A., 1999

© Isabel Allende, 1999

Hungarian translation © Pávai Patak Márta, 2001

A szerzőtől az Európa Könyvkiadónál eddig megjelent:

KÍSÉRTETHÁZ

Első rész

1843-1848

Valparaíso

Mindenki valamilyen különleges képességgel jön világra, s Eliza Sommers hamar észrevette, hogy neki kettő is van: a jó szaglása és a jó emlékezőtehetsége. Az előbbi kenyérkeresetet jelentett neki, az utóbbi révén pedig fel tudta idézni az életét, ha nem is hajszálpontosan, de legalább a csillagjós poétikus ködösségével. Amit az ember elfelejt, az olyan, mintha meg sem történt volna, ámde ő a sok valós vagy képzeletbeli emléknek köszönhetően mintha kétszer élt volna. Hűséges barátjának, a bölcs Tao Csien-nek szokta mondani, hogy olyan az ő emlékezete, mint a hajó gyomra, amelyben megismerkedtek, tágas és sötét, tele ládákkal, hordókkal, zsákokkal, melyekben egész életének eseményei zsúfolódnak. Amikor ébren van, nem könnyű bármit is megtalálnia abban a nagy felfordulásban, no de álmában mindig képes rá, ahogy Fresia mamitól tanulta a felhőtlen gyermekkor éjszakáin, mikor a valóság körvonalait még csak halványan fölsejlő, vékony ecsetvonásoknak látta. A sokszor bejárt úton jutott el az álmok birodalmába, és nagy-nagy óvatossággal fölvértezve tért onnan vissza, nehogy a tudat rideg fényében darabokra törjenek a halványan fölsejlő látomások. Annyira bízott ebbéli tehetségében, ahogy mások a számokban bíznak, és olyan tökélyre vitte az emlékezés művészetét, hogy még Miss

Rose-t is látta, amint a „Marseille” feliratú szappanosláda fölé hajol, amely az ő első bölcsője volt.

– Képtelenség, hogy emlékezz rá, Eliza. A csecsemő olyan, mint a macska, nincsenek érzelmei, nincs emlékezete – bizonygatta Miss Rose azon ritka alkalmakkor, mikor szóba került köztük a téma.

Ez a topáz színű ruhát viselő asszony azonban, aki szélfútta kontyából kikandikáló tincseivel fölébe hajolt, olyan mélyen belevésődött Eliza emlékezetébe, hogy a származását illetően soha nem tudta elfogadni azt a másik magyarázatot.

– Angol vér folyik az ereidben, mint mibennünk – jelentette ki Miss Rose, mikor Eliza már képes volt mindezt fölfogni. – Csak a brit kolónia valamelyik tagjának juthatott eszébe, hogy épp a Brit Import és Export Társaság ajtajába tegyen téged egy ládában. Biztosan tudta, milyen jó szíve van Jeremy bátyámnak, és megérezte, hogy úgyis befogad. Akkoriban majd’ megvesztem egy gyerekért, úgyhogy téged az Úr küldött, hogy a protestáns hit meg az angol nyelv szilárd elvei szerint felneveljünk.

– Angol, még hogy te? Kislányom, ne áltasd magad, a te hajad olyan, mint az indiánoké, mint az enyém – méltatlankodott a ház asszonyának háta mögött Fresia mámi.

Eliza születése tiltott téma volt a házban, és a kislány is megbékélt a titokkal. Akár a többi kényes kérdést, ezt a rejtélyt sem említette soha Rose és Jeremy Sommers előtt, igaz sokat pusmorgott róla a konyhában Fresia mámival, aki mindig egyformának írta le a szappanosládát, miközben Miss Rose az évek múltával egyre díszesebbnek látta, míg a végén már olyan szép lett, mint a mesében. Szerinte a ládikát, melyet az irodában találtak, a legfinomabb fűzfavesszőből fonták, batisztlepedő volt benne, a kisleány ingecskéjét pedig darázsfészekmintásra

hímezték; a paplanja szegélyét brüsszeli csipkéből varrták, sőt még nerctakarót is terítettek rá, márpedig az ilyesmi soha nem látott dolognak számított Chilében. Idővel még szó esett hat aranypénzről is, amelyet selyemkendőbe csavartak, meg egy angol nyelvű írásról, melyben az állott, hogy a kisleány törvénytelen ugyan, de igen jó családból származik, bár Eliza ennek a legapróbb jelét sem sejdítette soha. A nerctakaró, a pénz meg az írás annak rendje-módja szerint szőrén-szálán eltűnt, úgyhogy a születéséről semmi nyom nem maradt. Fresia mámi magyarázata már jobban hasonlított az emlékeihez: ahogy azon a nyárvégi reggelen kinyitotta az ajtót, egy ládában mezítelen újszülött leánykát talált.

– Semmi nerctakaró, semmi aranypénz. Én ott voltam, nagyon jól emlékszem. Ott dideregtél abban a férfimellényben, még pelenkát se adtak rád, nyakig szaros voltál, vörös, mint a főtt rák, a fejed búbján az a pár szál haj meg akár a csepű. Ez voltál te. Ne áltasd magad, nem királykisasszonynak születtél, és ha akkor is olyan fekete lett volna a hajad, mint most, akkor a gazdáék egyből a szemétbe hajítják azt a ládát – állította az asszony.

Abban legalább mindenki egyetértett, hogy a kisleányka 1832. március tizenötödikén toppant be az életükbe, egy esztendővel azután, hogy a Sommers család Chilébe érkezett, s ezért ezt a napot nevezték ki Eliza születésnapjának. A többi ellentmondások halmaza volt csupán, s Eliza végül arra jutott, hogy nincs értelme tovább hányni-vetni a dolgot, hisz bármi is az igazság, azon már úgysem lehet változtatni. Az a fontos, amit az ember tesz ezen a világon, nem az, hogy honnan jött, szokta mondani Tao Csiennek örömteli barátságuk hosszú esztendői során, ám a bölcs férfiú sohasem értett egyet ezzel, hisz a saját

létét sem tudta volna elképzelni az ősök hosszú sora nélkül, akiktől nem csupán külső és belső tulajdonságait örökölte, hanem a karmáját is. Sorsát szerinte a korábban élt rokonok tettei határozták meg, ezért naponta imába kell foglalnia a nevüket, és tisztelettel kell velük bánnia, mikor kísérteties ruhájukban megjelennek, hogy számon kérjék rajta az őket megillető jogaikat. Tao Csien föl tudta sorolni valamennyi ősének nevét, még a több mint egy évszázada halott, nagybecsű ükapjaiét is. Az aranyláz időszakában az foglalkoztatta leginkább, hogy hazatérhessen meghalni Kínába, a falujába, és a családtagjai mellett temessék el; ellenkező esetben ugyanis örökre idegen földön kell majd a lelkének hánykódnia. Eliza természetesen hajlott rá, hogy a míves ládika történetét fogadja el – egyetlen épeszű ember sem szeretne közönséges szappanosládában felbukkanni –, ám a tények ismeretében mégsem tehette. Vadászebéhez mérhető szaglásának köszönhetően egész pontosan emlékezett létezése első illatára, és az nem éppen patyolattiszta batisztlepedő, hanem gyapjú, férfiizzadság és dohány illata volt. A második pedig a kecske átható hegyszaga.

A cseperedő Eliza nevelőszülei házának erkélyéről nézegette a Csendes-óceánt. A valparaísói hágó egyik hegyoldalában állt az épület, mellyel a Londonban akkortájt közkedvelt módit igyekeztek utánozni, de mert a terep, a chilei éghajlat és életforma miatt lényeges változtatásokra kényszerültek, az egész nevetségesre sikeredett. Az udvar végében mint a burjánzó daganat, úgy nőttek egymásra az ablak nélküli helyiségek, melyeken az ajtó is olyan volt, akár a tömlöc ajtaja, s amelyekben Jeremy Sommers a társaság értékesebb rakományát szokta tárolni, mert a kikötő raktáraiból az ilyesminek rendszerint lába kélt.

– Ebben az országban mindenki tolvaj, sehol a világon nem költenek annyit az árukészletek őrzésére, mint itt. Mindent ellopnak, amit meg otthagynak a galádjai, azt télen elönti az áradás, nyáron fölgyullad vagy ripityára törik a földrengés alatt – füstölgött magában, valahányszor megjelent háza udvarában az öszvérfogat egy újabb szállítmány ládával.

Eliza annyit ült az ablak előtt, és annyit számolgatta a tengeren a hajókat, a látóhatáron meg a bálnákat, hogy a végén bebeszélte magának, hogy ő egy hajószerencsétlenség gyermeke, nem pedig azé a szívtelen anyáé, aki képes volt mezítelenül sorsára hagyni kislányát egy márciusi reggelen. Azt írta a naplójába, hogy egy halász talált rá a tengerparton a hajó roncsai között, ráadta a mellényét, és letette az angol negyed legnagyobb háza elé. Évek múltán arra jutott, hogy nem is olyan rossz ez a mese: van valami költői, valami titokzatos abban, amit kivet magából a tenger. Ha visszahúzódna az óceán, az utána maradó homok haláltusában vergődő, hatalmas szirénfélékkel és halakkal teli párás sivatag lenne, mondogatta John Sommers, Jeremy és Rose testvére, aki behajózta már a világ összes tengerét, és érzékletesen leírta, ahogy síri csöndben visszavonul a víz, s aztán egyetlen hatalmas hullámban visszacsap, és sodor mindent maga előtt. Szörnyű, állította, de ilyenkor legalább arra van idő, hogy az emberek a dombok felé meneküljenek, míg ha a föld mozdul meg, a templomok zúgó harangjai már csak akkor hirdetik a katasztrófát, amikor mindenki a romok között botorkál.

Jeremy Sommers harmincesztendős volt, amikor megjelent a kislány, s fényes jövőnek nézett elébe a Brit Import és Export Társaságnál. Nagy tekintélynek örvendett a kereskedők és bankárok körében: az ő szava, az ő kézszorítása aláírt

szerződéssel volt egyenlő, márpedig ez igencsak fontos erénynek számított minden ügyletben, hiszen hónapokba is beletelt, amíg a hitellevelek megérkeztek az óceánon keresztül. Vagyonnal nem rendelkezett, s jó hírneve az életénél is többet ért. Nagy áldozatok árán vívta ki társadalmi helyzetét a távoli Valparaíso kikötőjében, úgyhogy a legkevésbé egy újszülött kislány megjelenésére vágyhatott, aki felborítja jól szervezett életét; ám amikor Eliza a házhoz került, a végén mégiscsak befogadta, mert ahogy meglátta a húgát, amint magához szorítja a csöppséget, mintha a saját gyermeke volna, ő is megingott akaratában.

Az akkor még csak húszesztendős Rose mögött már némi múlt is állt, és igen csekély volt rá az esélye, hogy sikerül jól férjhez mennie. Másrészt ő is meghányta-vetette a dolgot, és rájött, hogy számára a házasság a legjobb esetben is csak rossz üzlet lehetne; Jeremy mellett olyan függetlenséget élvez, amilyet egy félj mellett sohasem tudna kivívni. Kényelmesen berendezte az életét, és nem hagyta, hogy vénkisasszonynak bélyegezzék, épp ellenkezőleg, eltökélte, hogy ő lesz a férjes asszonyok irigységének célpontja; még az a közkedvelt teória sem ingatta meg ebben, hogy ha egy asszony nem tölti be anyai és hitvesi szerepét, akkor bajsza serken, mint a szüfrazsetteknek; egyedül a gyermek hiányzott az életéből, ez volt az egyetlen szívfájdalma, amelyből nem tudott magának tőkét kovácsolni fegyelmezett képzelgési gyakorlatai során. Néha azt álmodta, hogy hálószobájának fala csupa vér, vérben tocsog a szőnyeg, a mennyezetig fröccsen a vér, ő meg mezítelenül, kócosan fetreng a szoba közepén, mint az elmeháborodott, és egy szalamandrát hoz világra. Sikoltozva ébredt ilyenkor, és egész nap feszült volt, mert nem tudott szabadulni a lidérces álomtól. Jeremy aggódva figyelte, mennyire ideges; saját magát okolta, amiért ilyen

messzire cipelte Angliától, bár önző módon némi megelégedéssel töltötte el, hogy ilyen jól elvannak egymással. Minthogy a házasság gondolata sohasem dobogtatta meg a szívét, Rose jelenlétével a háztartás és a társadalmi élet kérdései is megoldódtak, márpedig mindkettő fontos volt a karrieije szempontjából. Húga ellensúlyozta zárkózott, magányos

természetét, ezért ő jóindulatúan viselte Rose

hangulatváltozásait és túlzott költekezését. Amikor megjelent Eliza, és Rose ragaszkodott hozzá, hogy náluk maradjon, Jeremy nem mert ellenkezni és hangot adni szánalmas kételyeinek; csak hogy távol tartsa magát a csecsemőtől, lovagiasan elvesztett minden csatát, a legelsőtől kezdve, hogy mi legyen a neve.

– Elizának fogják hívni, mint anyánkat, és a mi vezetéknevünket fogja viselni – jelentette ki Rose, miután megetette, megfürdette, és bebugyolálta a csöppséget a saját takarójába.

– Szó sem lehet róla, Rose! Mit szólnak majd az emberek? – Ezt bízd csak rám. Majd azt fogják mondani, hogy szent vagy, Jeremy, hisz befogadtad ezt a szegény kis árvát. Nincs nagyobb csapás annál, mint mikor az embernek nincsen családja. Mi lenne velem egy ilyen testvér nélkül, mint te? – érvelt Rose, hisz jól tudta, hogy bátyját az érzelgősség legapróbb jele láttán is elfogja a rémület.

A szóbeszédnek nem lehetett elejét venni, de Jeremy Sommersnek ebbe is bele kellett törődnie, mint ahogy abba is, hogy a kislány édesanyjuk nevét viselje, hogy élete első esztendőiben a húga szobájában aludjék, és hogy felforgassa az egész házat. Rose azt a hihetetlen mesét terjesztette, hogy a fényűző ládikát ismeretlen kéz helyezte el a Brit Import és Export Társaság irodájában; ennek ugyan nem dőlt be senki, ám

senki sem merte botlással vádolni őt, hisz minden áldott vasárnap ott énekelt az anglikán szertartáson, nádszálvékony dereka pedig egyenesen meghazudtolta az anatómia törvényeit; azt rebesgették tehát, hogy a csecsemő Jeremy és valami céda viszonyának gyümölcse, és ezért nevelik úgy, mintha a családhoz tartozna. Jeremy nem vette magának a fáradságot, hogy harcba szálljon a rosszindulatú pletykával. Értetlenül állt a gyermeki lét ésszerűtlensége előtt, ám Eliza tudta a módját, hogyan nyerje meg az ügynek. Jeremy ugyan nem vallotta be, de kedvét lelte benne, mikor a csöppség délutánonként ott játszadozik a lába előtt, miközben ő a karosszékben ülve újságot olvas. Semmilyen szeretetmegnyilvánulás nem volt kettejük között, Jeremyt már akkor is elfogta a ridegség, ha pusztán kezet kellett szorítania valakivel, ennél közelebbi érintkezésnek pedig még a gondolatától is pánikba esett.

Amikor az újszülött kisleányka megjelent a Sommers-házban azon a március tizenötödiki napon, Fresia mámi, aki a szakácsnő és a házvezetőnő is volt egyben, úgy vélekedett, hogy meg kell szabadulniuk tőle.

– Ha a tulajdon édesanyja elhagyta, akkor biztosan meg van átkozva, jobb, ha hozzá se nyúlnak – jelentette ki, de hiába, mert asszonya nagyon elszánt volt.

Ahogy Miss Rose kézbe vette, a csöppség úgy elkezdett bömbölni, hogy beleremegett a ház, és alaposan felborzolta lakóinak idegeit. Miss Rose, mivel képtelen volt elhallgattatni, a komód fiókjából rögtönzött neki bölcsőt, betakargatta, s közben szélsebesen nekiindult, hogy szoptatós dajkát keressen. Hamar vissza is tért egy asszonysággal, akire a piacon akadt rá, de nem jutott eszébe, hogy közelebbről is megvizsgálja, hanem az inge alatt duzzadó hatalmas keble láttán azonnal felfogadta. Kissé

együgyű parasztasszony volt, a kisfiával együtt érkezett a házba, aki szegény maga is éppen olyan piszkos volt, mint az édesanyja. Sokáig kellett a vízben tartani a csecsemőt, hogy leázzon róla a hátsójára száradt kosz, az asszonyt pedig beleparancsolták egy dézsa lúgos vízbe, hogy kimenjenek belőle a tetvek. A két kicsi, Eliza meg a tejtestvére kólikás lett, epét kakilt, s ezt látván értetlenül állt a család orvosa meg a német patikus is. A két kisgyerek sírását hallván, ami nem csupán az éhségtől, hanem fájdalomtól vagy bánattól is lehetett, Miss Rose maga is elsírta magát. Harmadnap aztán nagy kelletlenül végre közbelépett Fresia mámi.

– Nem látja, hogy ennek az asszonynak redves a csecse? Vegyen egy kecskét, annak a tejével itassa ezt a kisleánykát, meg adjon neki fahéjas főzetet, mert ha nem, akkor péntekre még elpatkol itt magának – dohogta.

Akkoriban Miss Rose még épphogy csak konyított a spanyolhoz, de azt a szót megértette, hogy kecske, úgyhogy elküldte a kocsist, hogy vegyen egyet, a szoptatós dajkát pedig eltanácsolta. Ahogy megjött a kocsis a kecskével, az indián asszonyság egyenest a jószág duzzadt tőgye alá tette Elizát, Miss Rose legnagyobb megbotránkozására, hisz neki még sohasem volt része ilyen közönséges látványban, ám a langyos tej meg a fahéjas főzet hamar megtette hatását; a kisleányka elhallgatott, hét órán keresztül aludt, majd ahogy fölébredt, hevesen szopni kezdte a semmit. Pár napra rá visszanyerte az egészséges gyermek derűs ábrázatát, és szemmel láthatólag súlyra is gyarapodott. Amikor Miss Rose észrevette, hogy amint a kecske elmekkenti magát az udvaron, Eliza egyből szimatolni kezd a csecsbimbó után, vásárolt gyorsan egy cuclisüveget. Nem akarta, hogy a kislány azzal a furcsa gondolattal cseperedjék föl, hogy

ez az állat az ő édesanyja. A kólika volt az egyetlen betegség, amely kiskorában elérte Elizát, a többinek már az első tünetek megjelenésekor elejét vette Fresia mámi a füveivel meg a ráolvasásaival; még a félelmetes afrikai kanyarójárványnak is, melyet egy görög matróz hurcolt be Valparaísóba. Amíg el nem múlt a veszély, Fresia mámi éjszakára egy darab nyers húst tett Eliza köldökére, jó szorosan rákötözte egy vörös színű gyapjúruhával, ebben állt ugyanis a természet titka, amivel meg lehetett előzni a ragályt.

A rá következő esztendők alatt Eliza lett Miss Rose játékszere. Órákon keresztül elszórakozott vele, énekelni, táncolni tanította, szavalt neki, s a kicsi minden erőfeszítés nélkül meg is tanulta a verseket; varkocsba fonta a haját, szépen felöltöztette, ámde mihelyt jobb időtöltést talált magának, vagy rátört a fejfájás, kiküldte a konyhába Fresia mámihoz. A kislány a varrószoba meg a hátsó udvar között nevelődött; a ház egyik felében angolul beszélt, a másikban spanyolul, amibe mapucse szavak is keveredtek, mert a dajkája ezt az indián nyelvjárást használta; hol úgy öltözött, mint egy grófkisasszony, hol meg a tyúkok és a kutyák között játszott, mezítláb járt, és egyetlen kötényke volt rajta, mint az árva gyermekeken. Miss Rose mindenkinek bemutatta a zenedélutánjain, kocsin hordta a legjobb cukrászdába csokoládét inni, vásárolni és hajókat nézni a mólóra, de ha napokra belemerült titokzatos irományaiba vagy olvasmányaiba, nem is gondolt kis védencére. Amikor aztán eszébe jutott, bűnbánóan szaladt érte, összevissza csókolta, teletömte édességgel, megint ráadta bájos ruhácskáit, és elvitte sétálni. A lehető leggondosabb nevelésben akarta részesíteni, ezért az úri kisasszonykához méltó dolgokról sem feledkezett meg. Mikor egy alkalommal Eliza hisztizni kezdett a

zongoragyakorlatok miatt, meg sem várta a kocsist, hanem kézen fogta a kislányt, és maga vonszolta tizenkét háztömbnyi távolságon keresztül lefelé a hegyoldalon, egész a kolostorig. A vályogfalú épület hatalmas, vasszegekkel kivert tölgyfa kapuján a sós szélben megfakult betűk hirdették: Elhagyott Leánykák Menhelye.

– Légy hálás érte, hogy a bátyám és én gondoskodtunk rólad. Ide kerülnek a törvénytelen és az elhagyott gyerekek. Te is ide vágysz?

A kisleányka némán ingatta fejét.

– Akkor jobban teszed, ha megtanulsz zongorázni, ahogy rendes kislányhoz illik. Megértetted?

Eliza a kitartó erőfeszítésnek köszönhetően megtanult zongorázni, és bár híján volt a tehetségnek és az eleganciának, tizenkét esztendősen már kísérte Miss Rose-t a zenedélutánjain. Aztán hosszú ideig nem gyakorolt, mégsem felejtette el, amit tudott, és esztendőkkel később ezzel kereste a kenyerét egy vándor bordélyházban, pedig ez a lehetőség meg sem fordult volna Miss Rose fejében, amikor olyan kitartóan igyekezett átadni neki a zene magasztos művészetét.

Sok esztendő múltán, miközben kínai teát iszogatva beszélgetett barátjával, Tao Csiennel a kellemes kis kertben, melyet maguk műveltek, Eliza kibökte, hogy a messzire vándorolt angol asszony igen jó anya volt, és nagy hálát érez iránta, amiért ilyen nagy belső szabadságot adott neki. Gyermekkora másik támasza Fresia mámi volt. Állandóan a bő fekete szoknyáján lógott, ott lábatlankodott mellette, amíg az asszony tette a dolgát, és szüntelenül ostromolta a kérdéseivel. Így tanulta meg az indián legendákat és mítoszokat, hogy hogyan kell megfejteni az állatok és a tenger jelzéseit, miről lehet

fölismerni a szellemek szokásait, mit rejt az álmok üzenete, no meg a főzés tudományát is. Csalhatatlan szaglásának köszönhetően csukott szemmel is fölismerte a hozzávalókat, a gyógyfüveket és fűszereket, s ugyanúgy, ahogy a verseket is megtanulta, arra is emlékezett, hogy mire kell használni őket. Fresia mámi bonyolult spanyol-amerikai ételeinek és Miss Rose finom süteményeinek titka hamar föltárult előtte. Különleges elhivatottság vezérelte a konyhaművészet terén, hétesztendős korában minden utálkozás nélkül lefejtette a bőrt a marhanyelvről, kibelezte a tyúkot, a legkisebb erőfeszítés nélkül meg tudott gyúrni húsz húsos táskát, órákon át volt képes babot fejteni, miközben tátott szájjal hallgatta Fresia mámi kegyetlen, ősi legendáit, meg a szentek élettörténetének általa jócskán kiszínezett változatait.

Rose és a bátyja, John kiskoruktól fogva elválaszthatatlanok voltak egymástól. Rose telente mellényt meg zoknit kötögetetett a hajóskapitánynak, az meg minden egyes útjáról bőröndszám hozta neki az ajándékot és ládaszám a könyveket, melyek közül számos példány Rose kulcsra zárt szekrényében kötött ki. Jeremynek, mint a ház urának és mint családfőnek, jogában állott volna felbontani húga leveleit, elolvasni a naplóját és kulcsot kérni a bútoraihoz, ám ő sohasem tanúsított érdeklődést irántuk. Jeremy és Rose együttélését komolyság jellemezte: alig hasonlítottak egymáshoz, és csak a kölcsönös függés kötötte össze őket, amit néha a gyűlölet egyik titkos válfajának tekintettek. Jeremy fedezte Rose igényeit, ám a hóbortjaira nem volt hajlandó pénzt áldozni, és azt sem kérdezte meg, hogy neki miből telik rájuk: sejtette, hogy John áll a háttérben. Cserében a húga kifogástalanul, pazar módon vezette a háztartást, mindig pontosan könyvelte kiadásait, és nem háborgatta az apróbb

részletekkel. Megbízható jó ízléssel, természetes bájjal volt megáldva, fényt vitt kettejük életébe, és jelenlétével ellensúlyozta az arrafelé igencsak elterjedt meggyőződést, hogy a férfi, akinek nincsen családja, könnyen gonosztevővé válhat.

– A férfiember természete vad; az asszony tiszte, hogy őrködjék az erkölcsi értékek és a helyes viselkedés felett – vallotta Jeremy Sommers.

– Jaj, bátyám! Mi ketten tudjuk, hogy az én természetem sokkalta vadabb, mint a tied – ékelődött vele Rose.

Jacob Todd, a jóságot sugárzó vörös hajú férfiú, a legszebb hangú prédikátor, akit valaha is hallottak ezen a vidéken, 1843-ban érkezett Valparaíso kikötőjébe, útipoggyászá1843-ban a Biblia spanyol nyelvű változatának háromszáz példányával. Jöttén senki nem lepődött meg: csupán egy volt a számos misszionárius közül, akik úton-útfélen hirdették a protestáns igét. Őt azonban inkább a kalandvágy, semmint a vallásos érzület vezérelte erre az utazásra. Az életművész férfiú egy alkalommal, mikor a bendője jócskán teli volt sörrel, nagy hencegve fogadott londoni klubjának egyik kártyaasztalánál, hogy a világ bármely pontján tudna bibliát árulni. Barátai bekötötték a szemét, megforgatták előtte a földgömböt, ő meg a Spanyol Királyság egyik isten háta mögötti gyarmatára bökött rá, melyről a vidám cimborák közül senki sem gondolta volna, hogy él ott egyáltalán valaki. Todd hamar rájött, hogy a térkép kissé elavult: a gyarmat már több mint harminc esztendeje kivívta függetlenségét, és az ott a büszke Chilei Köztársaság volt, katolikus ország, ahol a protestáns eszméknek nemigen termett babér, de mivel már megkötötte a fogadást, nem óhajtott visszatáncolni. Agglegény volt, érzelem vagy hivatás szálai nem kötötték sehova, úgyhogy

felvillanyozta a különlegesnek ígérkező utazás. Tekintettel arra, hogy odafelé három hónap, visszafelé pedig ugyanannyi hajózás várt rá a két óceánon, terve igencsak hosszú távúnak bizonyult. Barátai éljenezése közepette, akik tragikus véget jósoltak neki az ismeretlen, barbár ország pápistái között, meg az anyagi támogatás birtokában, amelyet a Brit és Külhoni Biblia Társaság bocsátott rendelkezésére a könyvekkel meg a hajójeggyel együtt, nekivágott a Valparaíso kikötője felé tartó hosszú hajóútnak. A fogadás tétje abban állott, hogy eladja a bibliákat, és egy esztendőn belül visszatér az eladott példányonként aláírt elismervénnyel. A könyvtár kézirattárában elolvasta a Chilét megjárt neves férfiak, hajósok és kereskedők levelezését, akik alig több mint egymilliós lélekszámú keverék lakosságról, lenyűgöző hegységekkel, meredek partszakaszokkal, termékeny völgyekkel, ősrégi erdőkkel és örökös jéggel borított vidékről számoltak be. Vallás dolgában Chile az amerikai földrész legkevésbé türelmes országa hírében állott, amint azt az odalátogatók meg is tapasztalhatták. Ennek ellenére erényes misszionáriusok igyekeztek terjeszteni a protestáns hitet, és bár spanyolul vagy az indiánok nyelvén egyetlen szót sem tudtak, mégis lemerészkedtek egészen délre, ahol a szétdarabolódó szárazföld után úgy sorakoznak a szigetek, mint rózsafüzéren a gyöngyszemek. Többen éhen haltak, megfagytak, vagy vélhetőleg a tulajdon híveik falták fel őket. A városban sem jártak nagyobb szerencsével. A chileiek által szent dolognak tartott vendégszeretet erősebbnek bizonyult, mint a vallási türelmetlenség, úgyhogy udvariasságból hagyták, hadd prédikáljanak, ám tevékenységüknek vajmi kevés foganatja lett. Ha elmentek is meghallgatni a csekély számú protestáns prédikátor beszédét, úgy viselkedtek, mint valami mutatványos

előadásán, és jót nevettek azon, hogy eretneknek tartják őket. Jacob Toddot azonban mindez nem tántorította el szándékától, hiszen ő nem mint misszionárius, hanem mint bibliaárus készült oda.

A könyvtár kézirattárában tudomására jutott, hogy miután 1810-ben Chile független lett, megnyitotta kapuit a bevándorlók előtt, akik százával érkeztek, s berendezkedtek azon a hosszú, keskeny földcsíkon, melynek partját elejétől a végéig a Csendes-óceán mossa. A kereskedő s a hajó tulajdonos angolok hamar meggazdagodtak; sokan családostul érkeztek, és ott is maradtak. Kisebb nemzetet alkottak az országban, ragaszkodtak a szokásaikhoz, a vallásukhoz, újságot, klubokat, iskolákat, kórházakat tartottak fenn, és olyan ügyesen csinálták, hogy messze gyanú felett álltak, és a kulturáltság iskolapéldájának tartották őket. Valparaísóban rendezték be főhadiszállásukat, onnan tartották ellenőrzésük alatt a csendes-óceáni tengeri kereskedelmet, úgyhogy abból, ami a köztársaság kezdetén még csak egy szegényes, különösebb rendeltetés nélküli kis település volt, alig húsz esztendő leforgása alatt fontos kikötőváros lett; ide futottak be a Horn-fokot megkerülve az árbocosok, később a Magellán-szoroson át a gőzösök.

Nagy meglepetésben volt része a fáradt utazónak, amikor megpillantotta Valparaísót. A fél világ zászlaja alatt több mint száz hajó horgonyzott a kikötőben. A hófödte hegycsúcsok olyan közelinek tűntek, hogy a szemlélő úgy érezhette, közvetlenül a tintakék színű, hihetetlen szirénszagot árasztó tengerből emelkednek ki. Jacob Todd nem is tudta, hogy e tökéletes békét sugárzó látvány mélyén spanyol árbocosok egész hada s hazafiak csontvázainak tömkelege pihen, akiket úgy süllyesztettek el a főparancsnok katonái, hogy követ kötöttek a

bokájukhoz. A hajó kivetette a horgonyt az öbölben, miközben sirályok ezrei keringtek a levegőben, melyek rikoltozva, hatalmas szárnycsapások közepette ennivaló után kutattak. Megszámlálhatatlan dereglye ringatózott a habokon, némelyikben hatalmas méretű, még élő tengeri angolnák, farkassügérek vergődtek kétségbeesetten tátogva. Todd hallotta, hogy Valparaíso a Csendes-óceán kereskedelmi központja, raktáraiból fémet, birka- és alpakagyapjút, gabonát és bőrt szállítanak a világ minden piacára. Több dereglyével vitték ki az árbocos utasait és rakományát a szárazföldre. Ahogy Todd kiszállt a mólón, a matrózok, rakodómunkások, utasok, szamarak, kordék között az amfiteátrumhoz hasonlító, meredek hegyek övezte településen találta magát, melyben akkora volt a nyüzsgés meg a piszok, mint számos neves európai városban. Nagy építészeti melléfogásnak találta, hogy a szűk kis utcácskákban döngölt agyagból és fából építik a házakat, hisz a legkisebb tűzvész alkalmával is porig éghet minden. Két rossz gebe húzta a kocsit, amely útipoggyászával együtt a Hotel Inglésbe vitte. Szépen elrendezett házakkal körbevett terek, kissé szögletes templomok, nagy kerttel, veteményessel övezett egyszintes épületek előtt haladtak el. Vagy száz épülettömböt számlált meg, de hamar rájött, hogy csalóka a város, hisz szűk kis utcák, sikátorok szövevénye alkotja. A távolban a halásznegyedet vélte látni, ahol a tenger szeszélyeivel dacoló viskók mellett úgy lógtak a halászhálók, mint hatalmas pókhálók, távolabb pedig zöldségültetvények és gyümölcsösök sorakoztak. Itt is olyan újmódi kocsik jártak, hintók, fiákerek, mint Londonban, de a város kellős közepén öszvérfogatot is látott, melyet toprongyos gyerek hajtott, sőt még ökrös szekeret is. Az utcasarkokon lomha kutyák, eltévedt tyúkok közt barátok,

apácák gyűjtögették az alamizsnát a szegényeknek. Megfigyelt néhány asszonyt is, amint szatyrokkal, kosarakkal megrakodva, kézen fogva húzták maguk után a porontyukat: mezítláb jártak, de fekete berlinerkendőt viseltek; a férfiak csúcsos kalapjukban üldögéltek a küszöbön, vagy csapatba verődve beszélgettek, igencsak ráérősen.

Egy órával a partraszállás után Jacob Todd már a Hotel Inglés elegáns társalgójában üldögélve, Kairóból importált, füstölgő szivarjával a kezében lapozgatott egy meglehetősen régi brit képes újságot. Elégedetten felsóhajtott: szemmel láthatóan nem lesznek gondjai a beilleszkedéssel, s ha jól gazdálkodik a bevételével, akkor itt is majdnem olyan kényelmesen élhet majd, mint Londonban. Várta, hogy valaki kiszolgálja – úgy látszik, errefelé senki sem siet –, s ekkor megjelent John Sommers, annak az árbocosnak a kapitánya, amellyel ő is érkezett. Sötét hajú, cserzett bőrű, tagbaszakadt férfiú volt, aki azzal kérkedett, hogy milyen nagyivó, nőcsábász és fáradhatatlan kártya- meg kockajátékos egy személyben. A hajón jól összebarátkoztak: el-eljátszogattak a nyílt tengeren eltöltött, véget nem érő éjszakákon meg a viharos és fagyos nappalok idején, amikor a világ déli peremén, a Horn-fok körül hajóztak. John Sommers társaságában egy sápadt, gondosan nyírott szakállú, tetőtől talpig feketébe öltözött férfiú érkezett, akit úgy mutatott be, hogy ő Jeremy, a bátyja. Nehéz lett volna két, egymástól jobban elütő embert találni, mint ez a testvérpár. John maga volt a kicsattanó erő és egészség, őszinte, harsány, szeretetre méltó férfi, a másik meg úgy nézett ki, mint az örök tél fogságában rekedt kísértet. Olyan embernek látszik, aki soha sincs igazán jelen, akire nehéz emlékezni, hisz nincsenek határozott körvonalai, jegyezte meg magában Jacob Todd. Meg sem várták,

hogy hellyel kínálja őket, otthonosan letelepedtek az asztalához, mint amikor honfitársak idegen földön találkoznak. Végre megjelent egy szolgálólány, és John Sommers kapitány rendelt egy üveg whiskyt, a bátyja pedig teát kért, azon a habaréknyelven, amelyet a britek találtak ki, hogy szót értsenek a helybéli személyzettel.

– Mi újság otthon? – kérdezte Jeremy. Halkan beszélt, szinte csak motyogott, alig nyitotta ki a száját, a hanghordozása pedig kissé mesterkélt volt.

– Háromszáz esztendeje semmi sem történik Angliában – jegyezte meg a kapitány.

– Bocsásson meg a kíváncsiságomért, Mr. Todd, de láttam magát, amikor bejött a szállodába, és önkéntelenül is fölfigyeltem a poggyászára. Mintha „Biblia” feliratú ládákat hozott volna… vagy tévedek? – kérdezte Jeremy Sommers.

– Valóban bibliát hoztam.

– Senki nem szólt, hogy új lelkipásztor érkezik…

– Három hónapig együtt hajóztunk, és én nem is tudtam, hogy maga lelkipásztor, Mr. Todd! – kiáltott föl a kapitány.

– Nem is vagyok az – sietett a válasszal Jacob Todd, miután kifújt egy jó nagy adag szivarfüstöt, ezzel is leplezni igyekezve, hogy belepirult a válaszba.

– Akkor tehát misszionárius. Gondolom, a Tűzföldre akar menni. A patagón indiánok alig várják az evangelizációt. Az araukánokat felejtse el, őket már behálózták a katolikusok – folytatta Jeremy Sommers.

– Egy maroknyi araukán azért még biztosan akad. Ennek a népségnek mániája, hogy hagyja lemészárolni magát – jegyezte meg az öccse.

– Amerika legvadabb indiánjai voltak, Mr. Todd. A legtöbben a spanyolok elleni harc során pusztultak el. Kannibálok voltak.

– Élő foglyokból vágtak szeletet maguknak vacsorára; a friss húst kedvelték – tette hozzá a kapitány. – Ugyanezt tenné maga is meg én is, ha valaki leöldösné a családunkat, fölégetné a falunkat és elrabolná a földjeinket.

– Remek, John, már a kannibálokat is véded! – torkolta le bosszankodva a bátyja. – Mindenesetre azért figyelmeztetnem kell, Mr. Todd, hogy ne húzzon, ujjat a katolikusokkal. Nem szabad provokálnunk a helyi lakosságot. Nagyon babonás ez a nép.

– Az idegenek hiedelme babonának számít, Mr. Todd. A miénket vallásnak nevezik. A tűzföldi és a patagón indiánok egészen mások, mint az araukánok.

– Egyformán vadak ezek mind. Meztelenül járnak azon a cudar éghajlatú vidéken – mondta Jeremy.

– Vigye csak el nekik a vallását, Mr. Todd, hátha megtanulják, mire való az alsógatya – tódította a kapitány.

Todd még soha nem hallott azokról az indiánokról, ahhoz meg végképp nem fűlött a foga, hogy olyasmiről kelljen prédikálnia, amiben maga sem hisz, de nem merte bevallani beszélgetőtársainak, hogy ez az utazás csak egy részegen kötött fogadás eredménye. Kitérően annyit válaszolt, hogy misszionárius expedíció indításán töri a fejét, de még el kell döntenie, miből fogja finanszírozni.

– Ha tudtam volna, Mr. Todd, hogy egy zsarnok Isten szándékairól akar prédikálni ezeknek a jámbor lelkeknek, átdobom magát a hajókorláton, bele egyenest az Atlanti-óceánba!

A szolgálólány szakította félbe a beszélgetést, mikor megjelent a whiskyvel meg a teával. Hamvas arcú kis serdülő lányka volt, fekete ruhájához keményített főkötőt és kötényt viselt. Ahogy az asztal fölé hajolt a tálcával, tört virágszirom és szenes vasaló bódító illata maradt utána a levegőben. Jacob Todd hetek óta nem látott asszonyt, s ahogy a leányt nézte, beleborzongott a magányba. John Sommers megvárta, amíg elmegy a szolgálólány.

– Vigyázzon, barátom, a chilei nők végzetesek – jegyezte meg.

– Nem látszik rajtuk. Alacsonyak, széles a csípőjük, és nagyon kellemetlen a hangjuk – vágta rá Jeremy Sommers, miközben teáscsészéjét forgatta.

– A matrózok meg elszökdösnek miattuk a hajókról! – kiáltott föl a kapitány.

– Elismerem, nőügyekben nem igazán vagyok járatos. Nincs időm ilyesmire. Üzleti ügyekkel kell foglalkoznom, meg a testvérhúgunkkal, erről elfeledkeztél?

– Nem, egy pillanatra sem, hisz mindig eszembe juttatod. Látja, Mr. Todd, én vagyok a családban a fekete bárány, a félnótás. Ha nem volna nekünk a jó Jeremy…

– Olyan spanyolos ez a lány – vágott közbe Jacob Todd. A szolgálólány után nézett, aki most egy másik asztal vendégeihez fordult. – Két hónapig éltem Madridban, sok hozzá hasonlót láttam ott.

– Itt mindenki mesztic, még a felsőbb osztályokban is. De természetesen senki sem vallja be. A bennszülött vér titokban lappang, mint a fertőző kórság. Nem hibáztatom őket, hogy letagadják, hisz az indiánokról az járja, hogy piszkosak, részegesek, lusták. A kormány európai bevándorlókkal

igyekszik javítani a népesség összetételét. Délen földet osztanak a telepeseknek.

– Kedvenc időtöltésük, hogy indiánokat gyilkolásszanak és elvegyék a földjeiket.

– Ne túlozz, John!

– Nem mindig kell leöldösni őket, elég, ha alkoholt adnak nekik. A gyilkolászás persze sokkal szórakoztatóbb. Mindenesetre mi, britek nem veszünk részt ebben az időtöltésben, Mr. Todd. Bennünket nem érdekel a föld. Minek krumplit vetni, ha úgy is meggazdagodhatunk, hogy a kesztyűnket sem vetjük le?

– Akiben van vállalkozó szellem, az megtalálhatja a számításait. Ebben az országban még minden fölfedezésre vár. Ha jólétet akar, menjen északra. Van ott ezüst, réz, salétrom, guanó…

– Guanó?

– Madárszar – pontosította a tengerész. – Én ehhez nem értek, Mr. Sommers.

– Mr. Toddot nem a meggazdagodás érdekli, Jeremy. Őt a keresztény hit élteti, nem igaz?

– Népes és virágzó itt a protestáns gyülekezet, majd segíteni fogják magát. Holnap jöjjön el hozzánk. Rose húgom szerdánként mindig zenedélutánt rendez, kitűnő alkalom lesz rá, hogy barátokra tegyen szert. Öt órára ideküldöm magáért a kocsimat. Nagyon jól fog szórakozni – mondta búcsúzóul Jeremy Sommers.

Jacob Todd végigaludta az éjszakát, másnap frissen ébredt, a kiadós fürdőzés során végre megszabadult a csontig beléivódott sótól, aztán a hajózástól még imbolygó járásával elindult sétálni a kikötőbe. Kényelmesen végigbandukolt a főutcán, amely

párhuzamos a tengerparttal, és olyan közel van hozzá, hogy szinte verdesik a hullámok; ivott néhány pohárka italt egy kávézóban, a piacon pedig megebédelt az egyik bódénál. Hideg február volt, amikor elindult Angliából, s mire átszelte a víz meg a csillagok végtelen sivatagát, ahol még a régi szeretőinek számbavételébe is belekavarodott, itt a déli féltekén ismét a könyörtelen tél várta. Indulás előtt nem jutott eszébe, hogy tájékozódjék az itteni éghajlat felől. Chilét meleg, párás helynek képzelte, mint Indiát, mert szerinte ilyenek a szegény országok, erre itt csontig hatoló, jéghideg szél fogadja, melyben csak úgy kavarog a homok meg a szemét. Többször eltévedt a kanyargós utcákon, addig bolyongott, amíg vissza nem ért ugyanoda, ahonnan elindult. Végtelen hosszú, lépcsőkkel szabdalt utcácskákon ment fölfelé, a valószínűtlen kinézetű házak szinte a semmiben lógtak, s ő tapintatosan igyekezett nem bekémlelni az ablakon mások meghitt világába. Romantikus, európai jellegű, filagóriás terekre bukkant, ahol katonazenekar játszott a szerelmespároknak, átment szerény kis kerteken, melyeken szamarak gázoltak végig. A szélesebb utcákat sudár fák szegélyezték, melyeket a hegyekből árokban levezetett, bűzölgő vízzel öntöztek. A kereskedések környékén olyan nyilvánvaló volt a britek jelenléte, hogy az ember szinte más délkörök levegőjét szívta magába. Több üzlet cégtábláján angol nyelvű felirat állott, Todd honfitársai ugyanolyan viseletben jártak, mint Londonban, és ugyanolyan gyászos fekete esernyőt vittek a karjukon. Alig távolodott el a központ utcáitól, máris érezte, hogy megcsapja a szegénység szele; az emberek alultápláltnak, álmatagnak tűntek, látott kopott egyenruhás katonákat, templomajtókban kéregető nyomorultakat. Déli tizenkét órakor egyszerre kondultak meg a templomok harangjai, s abban a

pillanatban vége szakadt a zsibongásnak; a járókelők megálltak, a férfiak levették a kalapjukat, a néhány asszony pedig letérdepelt, és mindenki keresztet vetett. A látvány tizenkét harangütésig tartott, aztán mintha mi sem történt volna, megint megelevenedett az utca.

Az angolok

Sommers kocsija félórás késéssel érkezett meg a szállodához. A kocsis eléggé kapatos volt, de Jacob Todd nem válogathatott. A férfi déli irányban indult el vele. Néhány órán keresztül esett az eső, az utcák egyes szakaszai járhatatlanok voltak, és a vízzel meg sárral teli kátyúk végzetes csapdát rejtettek, mert a figyelmetlen ló elmerült volna a gödörben. Az út két oldalán ökörpár kantárszárát tartó fiúcskák várakoztak, ha esetleg egy garasért ki kellene húzni egy-egy megrekedt kocsit, ám a kocsis még mámoros rövidlátásával is ki tudta kerülni a gödröket, és hamarosan elindultak fölfelé egy dombon. Amint fölértek a Cerro Alegrére, ahol a külföldi kolónia java része lakott, megváltozott a városkép: eltűntek a viskók és cselédházak. A kocsis megállt egy szélesen terpeszkedő, ám viharvert külsejű, kevély tornyok és haszontalan lépcsők szövevénye alkotta villa előtt, mely egy lejtőn állt, s annyi fáklya világított körülötte, hogy az éjszaka is megfutamodott onnan. Egy bennszülött inas jött ajtót nyitni, kicsit lötyögött rajta a libéria, elvette Jacob Toddtól a kabátját és a kalapját, aztán bevezette egy tágas szalonba, melyben míves bútorok, kissé színpadias, zöld bársonyból készült, agyondíszített függönyök voltak, és egyetlen centiméternyi szabad felület sem akadt, ahol a szem megpihenhetett volna. Jacob Todd arra gondolt, hogy Chilében

is, akárcsak Európában, a szegénység jele a csupasz fal, s csak jóval később, amikor szerényebb chilei otthonokba is ellátogatott, akkor jött rá, hogy tévedett. A képek megdöntve lógtak a falon, hogy lentről is látni lehessen őket, az ember pillantása szinte elveszett a magas mennyezet félhomályában. A kandallóban vastag fahasábok pattogtak, mellette még több szenes kályha is ontotta a meleget, de olyan egyenetlenül, hogy az ember feje felforrósodott, a lába meg jéggé fagyott közben. Még vagy egy tucatnyi, európai módi szerint öltözött vendég volt odabent, s egyenruhás cselédek jártak körbe-körbe a tálcával. Elsőként Jeremy és John Sommers üdvözölte.

– Bemutatom Rose húgomnak – mondta Jeremy, és a szalon végébe kísérte.

Jacob Todd pedig megpillantotta a kandalló jobb oldalán ülő asszonyt, aki nemsokára úgy felbolygatta békés lelkivilágát. Rose Sommers azonnal elkápráztatta, nem is annyira a szépségével, mint inkább a magabiztosságával és a vidámságával. Nyoma sem volt benne a kapitányban túltengő vaskosságnak, sem Jeremy bosszantó fennköltségének, sziporkázó asszony volt, aki mintha örökösen készen állt volna arra, hogy kacér nevetésben törjön ki. Amikor pedig valóban felnevetett, finom ráncok hálója jelent meg a szeme körül, és Jacob Todd valahogy ezt tartotta benne a legvonzóbbnak. Nem tudta megállapítani, mennyi idős lehet, úgy húsz és harminc közöttinek gondolta, de szinte biztos volt benne, hogy tíz év múlva is ugyanígy fog kinézni, mert erős a csontozata és királynői a tartása. Barackszínű taftruhát viselt, s a fülében lógó egyszerű korallfüggőn kívül semmi ékszer nem volt rajta. A legelemibb udvariassági szabály szerint a kézcsóknál nem kellett volna szájával megérintenie az asszony kezét, de Todd úgy

összezavarodott, hogy mégis csókot nyomott rá. Annyira illetlen volt ez az üdvözlés, hogy egy örökkévalóságnak tetsző percig mindketten tétován álltak, Jacob Todd úgy fogta Rose kezét, mint aki kardot markol, az asszony pedig csak nézte, hogy a férfi összenyálazta a kezét, de nem merte letörölni, nehogy megsértse a vendéget. Aztán egyszer csak berontott egy kislány, aki úgy volt felöltöztetve, mint egy hercegkisasszony. Erre Jacob Todd is fölocsúdott, s ahogy kiegyenesedett, észrevette, hogy a Sommers fivérek gunyoros pillantást váltanak egymással. Zavarát palástolandó, élénk érdeklődéssel fordult a kislányhoz, hogy megnyerje magának.

– Ő Eliza, a mi kis védencünk – szólalt meg Jeremy Sommers. Jacob Todd elkövette a második baklövést.

– Mit tesz az, hogy védenc? – kérdezte.

– Azt jelenti, hogy nem a családból való vagyok – magyarázta türelmesen Eliza, mint aki félkegyelművel beszél.

– Nem?

– Ha nem jól viselkedem, el fognak küldeni a pápista apácákhoz.

– Miket beszélsz, Eliza! Ne törődjön vele, Mr. Todd. A gyereknek élénk a fantáziája. Eliza természetesen a családunk tagja – pattant föl tiltakozva Miss Rose.

Eliza egész nap Fresia maminál volt, a vacsorával foglalatoskodtak. A konyha az udvarban volt, de Miss Rose féltetővel fedett átjárót csináltatott odáig, nehogy pironkodnia kelljen, hogy kihűl az étel, vagy telepotyogtatják a galambok. Ez a zsírtól, koromtól feketéllő helyiség volt Fresia mámi birodalma. Macskák, kutyák, libák, tyúkok kedvükre járkálhattak a csupasz téglával kirakott padlón; egész télen ott kérődzött a kecske, amely Elizát táplálta, s már nagyon öreg volt, de senki sem merte

levágni, végtére is az olyan lett volna, mintha egy édesanyát gyilkolnának meg. A kislány szerette a szakajtóban pihenő, nyers kenyértészta illatát, amikor az élesztő sóhajtozások közepette a kelesztés titokzatos műveletét végzi; szerette a tortadíszítésre használt pörkölt cukor és a tejben szétolvadó csokoládétömbök illatát. Szerdánként, amikor az összejövetelt tartották, a cselédek – két serdülő indián lány, aki koszt és kvártély fejében szolgált a háznál – megtisztogatták az ezüstkészletet, kivasalták az abroszt, fényesre törölték a poharakat. Délben a kocsist elküldték süteményért a cukrászhoz, aki a gyarmati időktől fogva féltve őrzött receptek alapján készítette édességeit. Fresia mámi pedig kihasználta az alkalmat, s egy bőrtömlőben friss tejet kötött az egyik ló hámjára, s mire visszajöttek, a zötykölődéstől meg is köpülődött a vaj.

Délután három órakor Miss Rose mindig behívta Elizát a szobájába, ahová a kocsis meg az inas már beállította az oroszlánmancsokon álló bronzkádat. A szolgálólányok lepedőt terítettek a kádra, megtöltötték mentalevéllel és rozmaringgal illatosított vízzel, s Eliza úgy lubickolt benne, mint a csecsemő, amíg ki nem hűlt a víz, akkor aztán megjelentek a cselédlányok, hozták a ruháit, ráadták a combközépig érő bugyogót, a harisnyát, a cipőt, a batisztinget és a pendelyt, melyet a csípőjénél kitömtek, hogy még karcsúbbnak látsszék a dereka, aztán következett a három kikeményített alsószoknya, s végül a ruha, amelyből csak a feje meg a keze látszott ki. Miss Rose ezenkívül még bálnacsonttal merevített fűzőt is használt, de olyan szűk volt neki, hogy nem tudott benne mélyen lélegezni, sem a válla fölé nyúlni; föl sem tudott öltözni egyedül, de lehajolni sem, mert az elmozduló bálnacsontok azonnal beleálltak az oldalába. Hetente egyszer fürödtek, s ez a szertartás

csak a szombati hajmosáshoz volt hasonlítható, amit bármilyen kifogással el lehetett halasztani, mondván, hogy úgyis ártalmas az egészségre. A hét többi napján Miss Rose csínján bánt a szappannal, inkább tejbe mártott szivaccsal tisztálkodott, s vaníliás kölnivízzel illatosította magát, hisz azt hallotta, hogy Madame Pompadour óta Franciaországban is ez a divat; Eliza csukott szemmel, nagy tömegben is fölismerte Miss Rose-t különleges, desszerthez hasonlító illatáról. Harmincéves kora után is áttetsző, finom maradt a bőre, mint némelyik fiatal angol leánykáé, mielőtt még a külvilág napsugarától vagy a tulajdon mogorvaságától kiszáradt volna, mint a pergamen. Arcápoláskor rózsavízzel és citrommal mosta le a bőrét, gyűrűfakéreg párlatával borogatta, hajfényezőnek pedig kamillafőzetet használt, s egy egész sor különleges balzsamot és kenőcsöt, amit John bátyja hozott neki a Távol-Keletről, ahol őszerinte a világon a legszebbek a nők. Miss Rose londoni divatlapokból nézte ki a ruháit, s ő maga készítette el őket a varrószobában; találékonyságára és leleményességére hagyatkozva úgy alakítgatta ruhatárát, hogy észre sem lehetett venni, hogy évekig ugyanazt az övet, virág- vagy tolldíszt használja. Ha elment hazulról, nem kötött fekete berlinerkendőt, mint a chilei asszonyok – szerinte hajmeresztő volt ez a szokás –, inkább rövid köpönyeget vett föl kalappal, és nem törődött vele, hogy úgy néznek rá az utcán, mint valami kurtizánra.

Miss Rose boldog volt, hogy új arcot lát a heti összejövetelen, ezért elnézte Jacob Toddnak az illetlen kézcsókot, és odavezette a szalon egyik sarkában álló kerek asztalhoz. Likőrrel kínálta, és egyre csak biztatta, hogy kóstolja meg az ő különleges, fahéjból, pálinkából és cukorból készült italát, melynek mistela a neve. Jacob Todd azonban képtelen volt lenyelni a kortyot, úgyhogy

egy óvatlan pillanatban kiköpte egy virágcserépbe. Miss Rose ezután bemutatta a jelenlévőknek: ott volt Mr. Appelgren, a bútorműves, aki fakó arcú, félénk leánya társaságában jött el; Madame Colbert, az angol leányiskola igazgatója; Mr. Ebeling, a legjobb férfikalapüzlet tulajdonosa és a felesége, aki egyből rávetette magát Toddra, s úgy faggatta az angol királyi család felől, mintha a rokonairól kérdezősködne. Page és Poett sebészdoktort is megismerte:

– Két orvosunk kloroformmal operál – újságolta büszkén Miss Rose.

– Errefelé ez még újdonságnak számít, de Európában már forradalmasították az orvosi gyakorlatot – magyarázta az egyik sebész.

– Úgy tudom, Angliában rendszerint a szülészetben alkalmazzák. Viktória királynő nem használta? – kérdezte Todd, csak hogy mondjon valamit, mivel egyáltalán nem értett a témához.

– Itt nagy ellenállást tapasztalunk a katolikusok részéről. Bibliai átok, hogy az asszonyok fájdalommal szüljenek, Mr. Todd.

– Uraim, maguk szerint ez nem igazságtalan? Az ember arra ítéltetett, hogy arca verítékével dolgozzék, de hogy messzebb ne is menjünk, az urak, akik ebben a szalonban ülnek, mind mások verítékével keresik a kenyerüket – csattant föl kipirult arccal Miss Rose.

A két sebész kényszeredetten elmosolyodott, ám Todd lenyűgözve figyelte az asszonyt. Legszívesebben egész este mellette maradt volna, még akkor is, ha emlékei szerint Londonban úgy kívánja a társasági illem, hogy fél óra elteltével föl kell állnia. Rájött, hogy az egybegyűltek itt szívesen

maradnak tovább, nyilván mert igen szűk körű a társaság, s a hét folyamán az egyetlen összejövetelt a Sommers család rendezi. Épp ezen morfondírozott, amikor Miss Rose bejelentette, hogy következik a muzsika. A cselédek hoztak még gyertyát, ami nappali világosságot varázsolt a szalonba, székeket vittek a zongora, a vihuela1 _{és a hárfa elé, a hölgyek félkörben helyet}

foglaltak, a férfiak pedig mögéjük álltak. Egy telt arcú úr odaült a zongorához, és durva kezével elbűvölő dalocskát varázsolt elő a billentyűkből, aztán a bútorkészítő lánya adott elő egy régi skót népballadát, s olyan tisztán csengett a hangja, hogy egyszeriben Todd sem látta már megriadt egérkének. A leányiskola igazgatónője elszavalt egy hőskölteményt, de túlságosan hosszút választott; Rose Jeremy Sommers látható tiltakozása ellenére is elénekelt néhány pajzán dalocskát Johnnal duettben, aztán Jacob Toddhoz fordult, hogy örvendeztesse meg valamivel őket a repertoárjából. Jó alkalom kínálkozott hát a vendégnek, hogy megcsillogtathassa remek énekhangját.

– Maga kész csoda, Mr. Todd! Magát el sem engedjük! Kénytelen lesz minden szerdán eljönni hozzánk! – kiáltott föl Miss Rose, mikor elcsitult a tapsvihar, és ügyet sem vetett rá, hogy milyen olvatag pillantással néz rá a vendége.

Todd úgy érezte, ragad a szája a cukortól, kóválygott a feje, s nem tudta, hogy ez csak a Rose Sommers iránti csodálat jele, vagy a likőrök és a Sommers kapitánnyal elszívott erős kubai szivarok hatása. Ebben a házban sértésszámba ment, ha valaki visszautasított egy pohárka italt vagy egy tányér ételt; Todd hamar rájött, hogy Chilében ez nemzeti sajátosság, hisz a vendégszeretet itt abban nyilvánul meg, hogy az emberi

tűrőképesség határát túllépve etetik-itatják a vendéget. Kilenc órakor bejelentették, hogy következik a vacsora, s mindenki átvonult az étkezőbe, ahol egy sor kiadós fogás és újabb desszert várta őket. Éjféltájban a hölgyek felálltak az asztaltól, és a szalonban társalogtak tovább, a férfiak pedig az étkezőben konyakot ittak és szivaroztak, Toddot már ájulás környékezte, mikor a vendégek végre kérték a kabátjukat, és indultak a kocsijukhoz. Ebelingék élénken érdeklődtek a tervezett tűzföldi missziós tevékenység iránt, ezért fölajánlották neki, hogy elviszik a szállodába, ő meg bele is egyezett, hisz már a gondolattól is megrettent, hogy Sommersék részeg kocsisával menjen haza ezeken a nyomasztóan szűk utcákon, ráadásul koromsötétben. Egy örökkévalóságnak tűnt a kocsikázás, Todd képtelen volt a beszélgetésre figyelni, szédült, és kavargott a gyomra.

– A feleségem Afrikában született, misszionárius szülei ott hirdették az Úr igéjét; mi tudjuk, milyen nagy áldozatokkal jár az ilyesmi, Mr. Todd. Reméljük, megtisztel majd bennünket azzal, hogy a segítségére lehetünk a bennszülöttek körében végzendő nemes küldetése során – mondta ünnepélyesen Mr. Ebeling, amikor elköszöntek egymástól.

Azt az éjszakát álmatlanul töltötte Jacob Todd, szeme előtt egyre csak Rose Sommers alakja lebegett, s még pirkadat előtt eldöntötte, hogy udvarolni fog neki. Semmit sem tudott róla, de nem törődött ezzel, hisz talán a sors rendelte úgy, hogy elveszítse a fogadást, és a távoli Chilében találja meg jövendőbeli hitvesét. Már másnap belefogott volna az udvarlásba, csakhogy nem tudott fölkelni az ágyból, olyan heves görcsök kínozták. Egy napot és egy éjszakát töltött így, hol önkívületben, hol meg

halálra váltan, míg végre talpra tudott állni, hogy elmenjen az ajtóig segítségért. Kérésére a szálloda vezetője értesítette Sommerséket, az egyetlen ismerőseit a városban, s felküldte a szobába az inast, hogy takarítson ki, mert olyan bűz volt, mint egy istállóban. Jeremy Sommers délben megjelent egy férfi társaságában, aki állítólag a legjobban tud eret vágni Valparaísóban, és egy kicsit beszél angolul is. Az illető, miután kivéreztette Toddot a lábán és a kezén is, elmondta, hogy minden külföldi megbetegszik, aki először jár Chilében.

– Aggodalomra semmi ok, tudomásom szerint nem sokan haltak bele – nyugtatta meg.

Ostya közé téve kinint adott neki, de Todd nem tudta lenyelni, és olyan émelygés jött rá, hogy kétrét görnyedt tőle. Megjárta Indiát, jól ismerte a mocsárláz és más trópusi betegségek tüneteit, melyre kinint használnak, ám ez a betegség a legkevésbé sem hasonlított rájuk. Alighogy elment a férfi, visszajött az inas, hozott rongyot, és megint kitakarította a szobát. Jeremy Sommers megadta neki Page és Poett doktor címét, de nem volt idő értük küldeni, mert két óra múlva megjelent egy asszonyság azzal, hogy látni akarja a beteget. Egy mesébe illő, kék bársonyruhácskába öltöztetett, fehér csizmás, virágos sapkás kislánykát vezetett kézen fogva. Fresia mámi és Eliza volt az, Rose Sommers küldte őket, mert ő nem nagyon bízott az érvágásban. Olyan határozottan rontottak be a szobába, hogy a legyengült Jacob Toddnak tiltakozni sem volt mersze. A mámi javasas szonyi, a kislány tolmácsi minőségben érkezett.

– Azt mondja a mámi, hogy le kell vetnie a pizsamáját. Én majd nem nézek oda – közölte Todd-dal a kislány, azzal a falnak fordult, miközben az indián asszonyság két rántással

megszabadította a pizsamájától, és az egész testét bedörzsölte pálinkával.

Melegített téglát tettek az ágyába, takarókba csavarták, és kiskanálszám mézzel édesített keserű főzetet itattak vele, hogy csillapítsák a gyomorgörcseit.

– Most a mámi megrománcolja a betegséget – mondta a kislány.

– Az meg micsoda? – Ne féljen, nem fog fájni.

Fresia mámi lehunyt szemmel végigsimította a férfi mellkasát és a hasát, miközben mapucse nyelven varázsigéket mormolt. Jacob Todd érezte, hogy elviselhetetlen kábultság tör ki rajta, s még mielőtt az asszonyság befejezte volna, olyan mély álomba merült, hogy észre sem vette, mikor tűnt el két ápolónője. Tizennyolc órán keresztül aludt, és amikor fölébredt, csuromvizes volt az izzadságtól. Másnap Fresia mámi megint elment hozzá Elizával, újabb szigorú bedörzsölés következett, aztán megitatott vele egy csésze tyúkhúslevest.

– Azt mondja a mámi, hogy többet ne igyék vizet. Csak jó forró teát szabad innia, meg hogy ne egyék gyümölcsöt, mert akkor megint meg akar majd halni – tolmácsolta a kislány.

Egy hét múlva, mikor már lábra tudott állni, és belenézett a tükörbe, megállapította, hogy ilyen ábrázattal nem jelenhet meg Miss Rose előtt: nagyon lesoványodott, és két lépést sem tudott tenni, mindjárt le is kellett ülnie, hogy kifújja magát. Amikor egy kicsit összeszedte magát, küldött egy kártyát Miss Rose-nak, és megköszönte neki, hogy megmentette az életét, Fresia máminak és Elizának csokoládét küldött, s ekkor tudta meg, hogy az ifjú hölgy egy barátnőjével és a szolgálólánnyal Santiagóba ment, igen kockázatos utazást vállalva ezzel, hisz nagyon mostohák

arrafelé az útviszonyok meg az időjárás. Miss Rose évente egyszer tette meg a harmincnégy mérföldes utat, mindig ősszel vagy tavasz derekán: ilyenkor ment színházba, koncertre és bevásárolni a Japones Nagyáruházba, ahol jázminillat terjengett, rózsaszín üveggömbökben világítottak a gázlámpák, és minden apró-cseprő dolgot beszerezhetett, amit a kikötővárosban nem talált. Most azonban jó oka volt rá, hogy tél víz idején vágjon neki a nehéz útnak: portrét akart festetni magáról. A kormány meghívására az országba látogatott Monvoisin, a híres francia portréfestő, hogy iskolát alapítson a honi művészek számára. A maestro csak fejet festett, a többi a segédek dolga volt, s hogy gyorsabban menjen a munka, a csipkedíszt nem festették meg, hanem igazi csipkét ragasztottak a vászonra, de még e csalárd eszközök ellenére is igen nagy becsben állott a kézjegye. Jeremy Sommers ragaszkodott hozzá, hogy Rose portrét festessen, ezt szánta a szalon legfőbb díszének. A kép hat uncia aranyba került, a kézért még külön egy-egy uncia járt, de ezen nem lehetett spórolni. Az életben csak egyszer adatik meg, hogy a nagy Monvoisin eredeti alkotására tegyen szert az ember, állították a modelljei.

– Ha nem számít, hogy mennyibe kerül, akkor én azt szeretném, ha három kezet festene nekem. Ez lesz majd a leghíresebb képe, múzeumban fogják kiállítani, nem is a mi kandallónk fölé kerül – lelkendezett Miss Rose.

Ez az év az áradások esztendejeként maradt fenn az iskolások tankönyveiben és a nép emlékezetében. Száz meg száz lakóházat sodort el az ár, s amikor végre alábbhagyott a felhőszakadás, és kezdett apadni a folyók vízszintje, akkor mintha a Jóisten csapkodott volna fejszéjével, kisebb rengések rázták meg a

földet, végleg ledöntve mindent, amit az eső alámosott. Szélhámosok jártak-keltek a romok között, s a felfordulást kihasználva lopkodtak a házaknál, a katonák pedig azt a parancsot kapták, hogy gondolkodás nélkül végezzenek mindenkivel, akit tetten érnek; erre aztán vérszemet kaptak, hisz kedvüket lelték a jajveszékelésben, ütötték-vágták a népet, ahol érték, úgyhogy vissza is kellett vonni a parancsot, mielőtt még ártatlanokat is kardélre hánytak volna. Jacob Todd a meghűléstől való félelmében bezárkózott szállodai szobájába, mert még mindig gyengének érezte magát az egyhetes görcsök után; tehetetlenségében csüggedten hallgatta a bűnbánatra szólító, szűnni nem akaró harangzúgást, és régi lapokat olvasgatva, kártyapartnerek után kutatva múlatta az időt. Egyszer kimerészkedett a patikába gyomorkeserűért, ám a poros, kék meg zöld üvegcsékkel teli kis egérlyukban mérhetetlen összevisszaság uralkodott, ráadásul a német patikus skorpióolajat meg gilisztapárlatot ajánlott neki. Akkor először sajnálta, hogy ilyen messze elkerült Londontól.

Éjszakánként alig tudott aludni a lármázó részegektől meg a temetésektől, melyekre mindig éjfél és hajnali három óra között került sor. Az újonnan felavatott temető a város fölé magasló hegytetőn volt. A felhőszakadás kimosta a sírokat, és a víz

lesodorta a csontokat a hegyoldalon, egyformán

megszentségtelenítve minden elhunytat. Többek szerint jobb volt a halottaknak tíz esztendeje, mert akkor a tehetősebbek a templomokban, a szegények a völgyben, az idegenek pedig a tengerparton temetkeztek. Hóbortos egy ország ez, gondolta Todd, és zsebkendőt kötött az arcára, mert a szél magával hozta a szerencsétlenség émelyítő bűzét, ami ellen a hatóság eukaliptuszégetéssel védekezett. Amint jobban érezte magát,

kimerészkedett, hogy megnézze a körmeneteket. Általában nemigen érdekelte az ilyesmi, hisz a körmenetek egyformák voltak minden évben, a nagyhétnek mind a hét napján és a többi egyházi ünnepen is, de most tömegméretű eseménnyé változtak, mert a nép így rimánkodott az égieknek, hogy éljen már véget az esőzés. A hívek – élükön a lovagrendi közösségek fekete ruhába öltözött tagjaival – hosszú sorokban özönlöttek ki a templomból, saroglyán cipelték a szentek aranyszállal hímzett, drágakővel kirakott ruhába bújtatott szobrait. Az egyik menet a megfeszített Krisztust vitte, melynek a nyakába csúszott a töviskoszorú. Todd megtudta, hogy ez a Május Krisztusa, amelyet egyenesen Santiagóból hoztak ide erre az alkalomra: ez volt a legbiztosabb csodatévő szent szobor a világon, mert egyedül ez tudta megváltoztatni az időjárást. Kétszáz esztendeje egy rettentő földrengés porig rombolta a fővárost, és a Szent Agoston-templom is teljesen összedőlt, kivéve az oltárt, ahol ez a szobor állott. A koszorú akkor lecsúszott a szobor nyakába, és ott is maradt, mert valahányszor megpróbálták visszatenni a fejére, újból megmozdult a föld. A körmenetben számtalan barát és apáca, a sok böjtöléstől vérszegény, ájtatos leányka haladt, az alázatosabbak imádkoztak, fájdalmas hangon kántáltak, aztán jöttek a darócköpenybe öltözött bűnbánók, a flagellánsok, akik hegyes fémcsillagban végződő ostorszíjjal csapkodták mezítelen hátukat. Némelyik ájultan rogyott a földre, olyankor asszonyok vették körül a szerencsétleneket, kitisztogatták húsig föltépett sebeiket, és vizet adtak nekik, de mihelyt erőre kaptak, már tuszkolták is vissza őket a körmenetbe. Hosszú sorokban vonultak az indiánok, őrült hévvel kínozták magukat, a zenekar pedig egyházi himnuszokat játszott. A panaszos imádkozás moraja olyan volt, mint a vad patak zubogása, a párás levegő