Pallavicini Zita - Egy Őrült Őrgrófnő Naplója

P

ALLAVICINI

Z

ITA

E

GY

ŐRÜLT

ŐRGRÓFNŐ

NAPLÓJA

K

IADÁS

ÉVE

:

Anyám és Mami emlékére,

Eduárdnak és Lavíniának, hogy megértsék...

„Alkotni azt jelenti, hogy szenvedéseinket másokra testáljuk, azt akarjuk, hogy a többi ember is belemerüljön és felvállalja, átitassa magát velük, és újra átélje.”

Előszó

Hét év után, most, hogy utánaszámolok, talán több is... pontot tudtam tenni az utolsó mondat végére. Nem volt könnyű, és sokszor kételkedtem benne, hogy képes leszek rá. Talán mert sokáig lelkiztem rajta, féltem, gyötörtek a kétségek, vajon mit szólnak majd az emberek. Manapság már szinte mindenki könyvet ír, és most akkor én is tárulkozzam ki... Sokáig tartott, míg el tudtam engedni magam, és legyőztem feszültségeimet. Talán sikerült. Ez a könyv nem pusztán rólam szól, csak éppen úgy adódott, hogy személyes történetem egy jó példa bemutatni egy különös társadalmi réteget, melynek megítélése körül tapasztalataim szerint rengeteg a tévhit. Nevezetesen az arisztokráciáról van szó. Van, aki túlidealizálja, és van, aki egy jó vicc erejéig hajlandó vele foglalkozni. Nos, sem az egyik, sem a másik megközelítés nem fedi a valóságot. Az arisztokrácia sokkal bonyolultabb, érdekesebb, ravaszabb és főként kegyetlenebb, mint azt sokan gondolnák. Erről azonban számos történelmi könyv nyújt pontos információt. Én másra vállalkoztam. Sok minden változott az évszázadok során, de az emberi természet alapvetően nem, az arisztokraták pedig alkalmazkodtak az új klímához, ám többnyire nem előnyükre. Tisztelet a kivételnek! Nem másokat kívánok kritizálni, hiszen ebben az írásban én vagyok a magam legszigorúbb kritikusa. Ott álltam a pokolba vezető csúszda legtetején, és csak egy hajszálon múlott, hogy visszatarthatatlanul zuhanjak a mélybe. Mindenkinek ajánlatos számot vetnie a tetteivel, és elfogadni a tükörképet, amit mások állítanak. Valójában erről szól ez az írás. Minden fejezet előtt kedvenc filozófusomat, E. M. Ciorant idézem, mert sokak számára valószínűleg komikusnak tűnnek majd a leírt jelenetek, de mögöttük ott a tragikum. Nem lesz nehéz észrevenni. Ezek a dolgok megtörténtek velem (sőt ennél még több is), élveztem, átéltem, átvészeltem őket. A szereplők pedig vagy magukra ismernek, vagy nem. Az ő dolguk. És hogy mit jelent arisztokratának lenni a huszonegyedik században? Igaz, én már „szabadon” élek, nem úgy, mint a legközelebbi felmenőim, akiket a volt rendszer megnyomorított, és ezt büszkén viselték. Nem kell szögesdrótok alatt kúszva menekülnöm az országból, ám a szögesdrótok léteznek, csak láthatatlanok. Meg merem kockáztatni, hogy veszélyesebbek,

mert anno az ember tudta, mivel és kivel áll szemben. Most ebben nem vagyok annyira biztos... és a múlt kísért, a gyökereket pedig nem lehet kitépni.

1

„Semmi nem tesz boldogtalanabbá, mint ha elemi ösztöneinknek kell ellenállnunk, eredetünk hívó szózatának.”

1989 ősz. Csehszlovákiában kitör a bársonyos forradalom. Bámulom a televíziót, és rettenetesen bosszant, hogy nem lehetek a prágai Vencel téren, hogy nem vehetek fizikailag is részt a kommunizmus megdöntésében, mely éveken keresztül megnyomorította a családomat. Mindenünket elvették, és ez az exkluzív bánásmód nem csak minket sújtott. Panaszkodni nem igazán attraktív dolog. Ezt csak jóval később tapasztaltam meg.

Apai nagymamám és dédnagymamám büszkén viselték a kitelepítést, de az egészségük ráment. Nagyapám testvérét, Pallavicini Györgyöt elhurcolták az oroszok, mai napig nem lehet tudni, hol adta át lelkét az Úrnak, csak szimbolikusan temettük el, nagyapámat pedig kivégezték. Apám második feleségének családjánál találtam otthonra Kanadában, akik teljes biztonságot nyújtottak nekem. Apám ekkor már nem volt Torontóban, anyám pedig betegségével küzdött Prágában, és én nem tudtam segíteni rajta. Mai napig emészt a bűntudat, pedig tudom, nem lettem volna képes megmenteni. És ott volt még anyai nagyapám is, aki sok szeretettel vett körül, és mindig megnevettetett. Róla még szó lesz később. Látom Václav Havelt, látom Dubčeket, és akkor még nem is sejtem, hogy látom ŐT is, Karl Schwarzenberg herceget, aki később drasztikusan megváltoztatja az életemet. Pillanatnyilag egy óceán választ el Európától, így csak tehetetlenül, dühösen ülök egyedül a torontói lakásban. Ha fájdalmam van, pláne lelki fájdalmam, szeretek magamban lenni, elvonulni egy kis időre. Ha száz ember vesz is körül és nem vagyok jól, akkor is egyedül érzem magam.

Prága a gyermekkoromat idézi. Féktelen bújócskák a középkori belvárosban, számos rejtekhely, melyekről, meggyőződésem, a mai napig csak én tudok, és néhány akkori jó barátom, akikkel most is tartom a kapcsolatot. Igen, a 22-es villamos, mellyel lakásunktól könnyen el lehetett jutni a belvárosba, illetve a prágai várat, a Hradzsint megkerülve Strahovra, ahová tornaedzéseimre jártam rendszeresen. Ezt annak köszönhettem, hogy Vĕra Čáslavská volt az edzőm, akit

1974 óta csak megtűrtek a Sparta Praha edzőjeként. A sportágban eddig legtöbb aranyérmet szerző tornásznőlegenda ugyanis az 1968-as mexikói olimpián nyilvánosan kimutatta nemtetszését a szovjet invázióval kapcsolatban. Egy nyílt sportnapon figyelt fel rám, ahová anyám elvitt, hogy kitomboljam magam, mert nem bírt a hiperaktivitásommal, s a pedigrém miatt egyik komoly sportegyesületben sem remélhettem jövőt. Anyám provokatív viselkedése csak súlyosbította a helyzetet. Čáslavskával viszont megkedvelték egymást, semmi nézeteltérés, és ő hajlandó volt velem foglalkozni, főképpen azért az „apróságért” hogy nagyon tehetségesnek talált. A vezetőedző ugyan nem volt elbűvölve a jelenlétemtől, ám nem szólt semmit, csak nagyon csúnyán nézett, de Verát békén hagyta, nem akart több kellemetlenséget, és azt is észrevette, hogy elsőre oly lendületes, tökéletes zárt szaltót tudok produkálni, hogy térdemmel kiverem a két középső fogamat. Nem volt kár értük, hiszen elsős voltam, és így is, úgy is kifelé állt a szénájuk, viszont ezzel a produkció igazán látványosra sikerült. Nos, azt hiszem, ennek köszönhetően eshetett meg az, hogy – anyám nagy elképedésére – kiválasztottak szerepelni a május elsejei felvonuláson a Sparta legifjabb tornásznőit képviselő csapatban. Szóval ott masíroztam tizedmagammal egy sorban, piros tréningruhában, és amikor az akkori kommunista kormánytagokkal teli tribün elé értünk, jelszóra precízen (de annál vadabbul) cigánykerekezni kezdtünk. Még fejjel lefelé is láttam Gustáv Husák államfő (1968 óta töltötte be ezt a posztot, míg 89-ben teljesen eltűnt a süllyesztőben) ősz, kopaszodó fejét, amint kimerevedett mosollyal és a Brezsnyevtől ellesett integető stílussal üdvözli a NÉPET. Anyám teljesen ABSZURD dolognak, hovatovább megalázónak tartotta, hogy a lánya az elvtársak előtt cigánykerekezik. Bevallom, rettegtem attól, hogy esetleg botrányt csinál, és azzal megakadályozza a részvételemet, mert ő bármikor, bárhol képes volt kiszámíthatatlanul botrányt csinálni. Csodával határos módon most visszafogta magát, talán Vera beszélt vele. Valószínűleg tudatosult benne, hogy akkor vége tornászkarrieremnek, és azzal szomorúságot okoz. Nagyon szerettem edzésekre járni, anyám általában elkísért, és utána rituálészerűen beültünk egy tejbárba, ahol megrendelhettem a kedvenc tejszínhabos epremet (akkor még nem számolgattam a kalóriákat). Ilyenkor boldog voltam anyámmal. Kevésbé, amikor

olyan éjszakai bárokba cipelt, mint a felkapott Lucerna, vagy éppen a rendőrségre kellett mennem érte. Ebben egyszer volt részem, de soha nem felejtem el, mert ABSZURD volt az egész. Napóleonkomplexussal megáldott tacskónk Taxi névre lett keresztelve. A kutyasétáltatás anyám egyik konzekvens tevékenységei közé tartozott, mikor jó állapotban volt. Hajnalban felkelt, és Taxival elindult a közeli parkba, de nem akárhogyan, fekete leggingsben és hosszú pulóverben, ami akkoriban kvázi hiányos öltözetnek számított (mai szemmel nézve anyám abszolút trendi volt), tökéletes sminkkel. Nos, ez a szombat reggeli kutyasétáltatás Taxi és anyám számára, rólam nem is beszélve... nem végződött túl ideálisan. Az, hogy Taxi póráz nélkül szaladgálhatott, mínusz pontnak számított, anyám feltűnő megjelenése és viselkedése csak szaporította a mínusz pontokat. A kettő kombinációja pedig – régen esedékes volt már – kiverte a biztosítékot. Taxi elkalandozott, és hívó szóra nem volt hajlandó visszatérni (a kutyák átveszik gazdájuk viselkedését, nemde?). Anyám egyre hisztérikusabban üvöltözött Taxi után. Ezek után egy kedves „hölgynek” vagy „úrnak” könnyű volt felhívnia a rendőrség figyelmét, miszerint egy félmeztelen, őrült nő szaladgál a bokrok között, és taxit keres. A nappaliban megcsörrent a telefon, morcosan vettem fel, mert szombaton végre lehetett kicsit lustálkodni. Rendőrség! Miután tisztáztuk, hogy az én MAMINKÁM dühöng náluk, gyorsan felöltöztem, és elmentem érte, nem kellett hosszasan túráznom, mert pont velünk szemben volt a rendőrőrs, csak az úttesten kellett átmennem. Anyám magánkívül volt, folyton azt hajtogatta, hogy az STB (csehszlovák titkosszolgálat) beépített emberei nem hagyják élni, és biztos merényletet terveznek ellene, feljelentést szeretne tenni.

– Anya, kérlek, gyere haza... nagyon kérlek! – rimánkodtam. Sikerült kézen fognom. Én nyolcéves voltam, ő huszonnyolc. Tizennégy évvel később ez a jelenet megismétlődött, a rendőrség riasztott fel telefonon hajnalban, de akkor már nem tudtam érte menni és kézen fogni...

Taxi ott várt minket az ajtó előtt, megúszva a gázolást és a sintéreket, egyedül hazatalált. Mai fejjel tökéletesen értem anyám kiborulását, hiszen mindig ugyanott sétáltatta Taxit, és abban az időpontban általában ugyanaz a kutyasétáltató társaság gyűlt össze, tehát anyám nem volt újonc, de kedvenc sem, s valaki valóban csak arra várt, hogy megfelelő indokkal

följelentse. Szerencse, hogy a rendőrök „elnézőek” voltak, mivel ott laktunk az orruk előtt, nem volt ismeretlen nekik a família, és valószínűleg pont azok álltak szolgálatban, akik nem akartak rosszat anyámnak. Mindenütt akadtak kivételek, de általában a besúgó spiclik voltak többségben. A besúgósdi nagyon jellemző volt az akkori rendszerre. Sőt, azon alapult. Jó tanuló voltam, szerettem iskolába járni, és kialakult egy kis baráti köröm is, ám lassan elviselhetetlenné vált a helyzetem, és amikor az egyik rokon által becsempészett csomagból előkerült egy igazi Levi's farmer és Mickey Mouse póló, amelyben másnap, anyám nagy megelégedésére, elindultam az iskolába, ott is kiment a biztosíték. Az osztályfőnöknőm úgy nézett rám, hogy a szemgolyói szinte áthatoltak a többdioptriás szemüvegén. Rögvest az iskolaigazgató, Kubánek úr elé lettem citálva, aki pont úgy nézett ki, mint Mézga Géza. Igazgatói intelmet kaptam, és azonnal hazaküldött átöltözni, hiszen „kapitalista szimbólumokat” ábrázoló viseletem botrányos volt. Elképesztő, de a Mickey Mouse tényleg olyan hisztériát váltott ki belőle, mintha ez a vicces rajzfilmfigura aláásná a kommunizmus szilárd alapjait. Otthon meg anyám kapott hisztérikus rohamot, és ellátogatott Kubánek úrhoz... Sorsom megpecsételődött. Vĕra Čáslavskát 1979-ben kiküldték Mexikóba, tehát edző nélkül maradtam, az iskolában pedig úgy kezeltek, mintha leprás lennék, anyám rohamai egyre gyakoribbak lettek. Így sem volt könnyű a helyzetünk, de anyám kommunisták iránti határtalan gyűlölete, aminek leplezetlenül hangot is adott, csak nehezebbé tett mindent. Úgy döntött, leköltözünk a „világ végére” egy icipici házikóba – amit még anyai nagyapám vett, mielőtt elhagyta az országot –, a cseh vidék legkisebb falujába. Soha nem értettem, anyám miért nem ment Kanadába apám után, aki előkészített mindent, ugyanis az egész család nem utazhatott ki egyszerre. Miért maradt az általa annyira megvetett rezsimben? Szerelem... pokol. Most itt ülhetne mellettem Torontóban. Ahh! Utálom a „mi lett volna, HA...” típusú gondolatmeneteket. A Vencel téri képsorokat nézve erős szentimentalizmus tör rám. Anyám révén cseh vagyok, és ezt a másoknak oly nyakatekertnek tűnő szláv nyelvet beszéltem legelőször. A magyarok imádják, amikor azt mondom: „zmrzlina” (fagylalt), a csehek pedig megőrülnek a „takarékszövetkezet”-ért. Igen, ez a két nyelv a szívemből jön, a többi ötöt csak kitűnően beszélem, de soha nem álmodom velük. Most úgy érzem magam Torontóban, mint egy száműzött.

Pedig önszántamból költöztem ide, mert soha nem hittem, hogy esélyem lesz Magyarországon (hát most nem is tudom, mit gondoljak 2009-ben...). Fantasztikus környezetben voltam. Apám második felesége, Ágnes és családja mindent megtett azért, hogy otthon érezzem magam, és óriási szeretettel vettek körül, mégis boldogtalan voltam, s emiatt úgy éreztem, én vagyok a leghálátlanabb halandó a földkerekségen. Valamit tennem kell! Miért vagyok itt? Jézusom, én mondom ezt, aki tizenhat éves koráig csak a varsói tagállamok határain belül mozoghattam! Aki számára csoda, hogy eljuthatott Kanadába (persze pont akkor, amikor apám úgy döntött, visszaköltözik innen Magyarországra). A cseh bürokraták sokáig azt sem nézték jó szemmel, hogy a budapesti balettintézetbe felvételiztem. Ott nehezítették meg a tanulmányaimat, ahol csak lehetett. Évekig Csehszlovákiában is vizsgáznom kellett irodalomból, nyelvtanból és történelemből. Valamiért ők jobban utálták az arisztokrata származású csökevényeket, mint a magyar kollégáik. Családunkat egyébként ott is, itt is mindentől megfosztották. Valószínűleg nagyon magasztosan hangzik, de tényleg csak a tartás maradt. Dédnagyanyám, Andrássy Borbála kitelepítési naplójában részletesen ecseteli, miként fosztották meg őket percek alatt az otthonuktól. Amikor éjszaka felriasztotta őket az ÁVO, senki nem omlott össze vagy jajgatott, csak az egyik nagynéném jegyezte meg aggódva, vajon melyik viseletet vigye magával az ötórai teázáshoz. Öt percük maradt a csomagolásra, dédnagyanyám pragmatikus volt:

– Ugyan, hisz az sem biztos, hogy lesz teánk, próbáljunk a lényegre koncentrálni.

És valóban, nem csak hogy tea nem volt, de jószerivel padló sem, mivel a családom nagy részének új otthona egy Kiskunhalas közeli tanya disznóólja lett. Ott próbáltak berendezkedni, dekorálni, és humorral átvészelni a megpróbáltatásokat, megaláztatásokat. A humor és az önirónia kulcsfontosságú, anélkül nehéz lett volna elviselni a mostoha körülményeket. No meg jellemző volt egyfajta naivitás is, például Csáky Manó gróf kérlelte az ÁVO tisztjeit, engedjék meg, hogy ő taxival menjen az ismeretlenbe, mert fóbiája van a vonaton lévő tömegtől. Hiába kérte... A hajdani szép időket kizárólag apai nagyanyám és a többi idősebb rokon elbeszélései idézték. (Ezt a nagyanyámat mindig is Maminak neveztem. Javarészt ő nevelt fel, mert a szüleim vagy képtelenek voltak rá,

vagy egyszerűen lehetőségük nem volt erre.) A múltról még az a néhány családi ereklye mesélt, amelyet sikerült fortélyos módon elrejteni. Akadtak nagyon rendes emberek, egykori alkalmazottak, akik őrizték és becsületesen visszaadták az általuk őrzött tárgyakat, ékszereket, de többségben voltak azok, akik megtalálták, őrizték őket, és a mai napig őrzik... Idővel a visszakapott ereklyék is sorra tűntek el a lakásból. Szegény Mami kénytelen volt csekély összegekért túladni rajtuk. Valahogy meg kellett élni. – Ezek kedves, értékes emlékek, de csak tárgyak. Az a fontos, hogy magunkat ne adjuk el soha – ez volt Mami egyetlen kommentárja, amikor hazaérve észrevettem, hogy hiányzik a kedvenc, díszfaragásokkal borított ládánk. Ez volt dédnagyapám éjszakai fekhelye, amikor heten laktak egy szobában. Érdekes, hogy azóta sem kötődöm tárgyakhoz, ékszerekhez. Az évek során én is sok mindent eladtam, ráadásul fillérekért, csak hogy legyen zsebpénzem. Arra is volt példa, hogy pillanatnyi mámorban odaajándékoztam egy gyémántokkal kirakott órát. Természetesen az eladásokért haragudtak rám. Azok, akiknek meg ajándék jutott, mint később kiderült, komplett hülyének néztek (megjegyzem, teljes joggal). Szegény Mami nem sejthette, hogy szavai ekkora hatással lesznek majd rám. Akkoriban, a nyolcvanas években örültem, hogy volt két pár cipőm, és néha vehettem magamnak egy-két divatos holmit a butikban. Mohón lapozgattam a másodkézből kapott Burda magazint, és imádkoztam azért, hogy egyszer kiszabadulhassak a kalitkából. El, amilyen messze csak lehet. A Nyugat legtávolabbi csücskébe. És tessék, most, hogy végre sikerült, visszavágyom Keletre. Miért? Mert honvágyam van? Mert túlteng bennem a hazaszeretet? (És hol is van az én hazám?) Mert mazochista volnék? Az utóbbiban biztos vagyok (e tulajdonságomat már nagyon korán felismertem, és mai napig egyik leghűségesebb társam). De tényleg, minek ülök itt?! Azóta, hogy lovasbalesetem miatt abba kellett hagynom a balettet. Még a balettintézeti évek alatt történt, és reménykedtem, hogy a lábam rendbe jön, de az idők múltával csak rosszabbodott, egyszerűen nem bírta a strapát. A balett gyönyörű, de a légiesség látszata mögött kőkemény munka van, a balettiskola pedig felér egy katonai kiképzéssel. Nem volt más választásom, abba kellett hagynom. Mindennapjaimat nagyjából a kalóriaszámolgatás töltötte ki. Lelkileg nagyon megviselt, hogy sokáig nem tudtam lábra állni, a tánctudományom, amiért oly sok éven keresztül küzdöttem, egy

fabatkát sem ér... (akkor erről meg voltam győződve). Azonban lovagolni előbb kezdtem el, mielőtt képes voltam arra, hogy ne kapcsoljam ki a televíziót, ha táncot látok, egy balettelőadás végignézéséről nem is beszélve. Az itteni orvosok szerint anorexiás vagyok. Szaknyelven anorexia nervosában szenvedek. Érdekesen, jól hangzik, mint egy ritka virágfajta neve, de természetesen én ezt nem hiszem el. Később, amikor visszanézem az akkoriban rólam készült fényképeket, egy nagyfejű, UFO-szerű szörnyet látok rajtuk, aki körülbelül annyira szexi, mint egy használt vécékefe. Akkori véleményem tömören: “A soványság légies, előkelő, és akinek ez nem tetszik, az irigy. Persze, főleg nők szekálnak, nyilván szeretnének ők is 34-es méretűek lenni.” Az eszembe sem jutott, hogy a férfiak azért nem szólnak, mert gyakorlatilag már észre sem vesznek. Igaz, a torontói cseh színházban, ahol néha szerepelek, gyakran szédülök, és alig tudom végigcsinálni a próbákat. Valamit valamiért. Kicsit furcsa, hogy már a tündéreket sem osztják rám, előző szerepemben egy lidérces kísértetet alakítottam hitelesen, most meg magának a kaszásnak a megformálásával kell megbirkóznom. Nem baj, mindig is az izgalmas karaktereket szerettem megformálni. De, könyörgöm, nekem most nem az lenne a dolgom, hogy halál soványan a halált játsszam egy torontói nemzetiségi színházban. Nekem valahogy rendszert kell váltanom, részesévé kell váljak a folyamatnak, ott kell legyek Prágában, Budapesten. Valahol, valamikor, valahogy. Mit csináljak??? Megcsörren a telefon:

– Halló! Itt László, Bázelből. Mi újság?

Karcsi (László Károly műgyűjtő családunk régi barátja, nekem pedig amolyan mesterem) van a vonal túlsó végén.

– Mi a fenét csinálsz ott? Nincs kedved meglátogatni?

A legjobb időzítés! Még nem tudtam biztosan, Prága vagy Budapest a jó választás, de mindenesetre muszáj visszamennem Európába kezdetnek, és utána eldönthetem, melyik a helyes irány.

Hát persze. El kell innen mennem, különben megőrülök (ekkor még nem sejtem, hogy a következő tíz évben ez lesz az egyik leggyakrabban használt mondatom). – Hívlak, amint tudom, melyik járattal érkezem.

Karcsit tizenkét éves korom óta ismerem. Gyakran látogatott Magyarországra, és ilyenkor mindig finom csokoládét, parfümöt kaptam tőle ajándékba. Azt hiszem, ekkor kezdődött a parfümmániám. Először „My Melody”, utána évekig Chacharel

“Anais Anais”, utána meg az „ÖZÖNVÍZ”... (meggyőződésem, hogy egy ember illata meghatározó). Keresztapám, Pallavicini Frigyes jó barátjaként csomagokat hozott a külföldön élő rokonságtól. Karcsi személye lenyűgöző. Nagypolgári úri fiúként nevelkedett; miután családja nagy része koncentrációs táborok áldozata lett, melyeket ő maga is megjárt, belevetette magát a bohém művészéletbe. A legendás New York-i STUDIO 54 rendszeres látogatója, baráti köréhez tartozott Andy Warhol, Patricia Highsmith, William Burroughs, Giacometti, és még hosszasan sorolhatnám. Az ő világnézete, gondolkodásmódja mélyen belém ivódott.

Az összes holmimat összepakolom, lelkem mélyén tudom, hogy többé nem jövök vissza. Bűntudatom van. Hálátlannak érzem magam mindazokkal szemben, akik segítettek és itt gondomat viselték. Ágnes anyám helyett anyám volt, és mindent megtett értem. Ennek ellenére alig várom, hogy kiérjek a repülőtérre.

Kanada után Svájc Disneylandnek tűnik. Minden olyan, akár egy színházi díszlet. A 159 centimmel miniatűrnek látom Bázel városát, a benne lakó emberekkel együtt. Miután magamhoz térek az első svájci presszó okozta sokkból (a tengerentúlon hozzászoktam az ottani kávéhoz, melyet a vérbeli európai kávéprofik még arra sem méltatnak, hogy kávénak nevezzék), egy rég nem ismert érzés kerít hatalmába. Éhes vagyok. A minőségi tehenek és virslik országában nehéz extra light harapnivalót találni. (A virslit egyébként a svájciak würstlinek mondják, a dialektusuk az egyik legmulatságosabb a világon, erről természetesen ők nem tehetnek, arról viszont igen, hogy hosszabb tartózkodás után arra a következtetésre jutok, itt maximum csak jómódú nyugdíjasként szeretnék élni.) Pláne lehetetlen keveset és könnyűt enni Karcsi mellett, akinek a túrógombóc a kedvence, és aki, miután megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot, érthető módon szinte bűnnek tekinti, ha valaki önszántából éhezik. Néha szóba kerül, mit élt át a koncentrációs táborban, de nem szívesen beszél róla, inkább, bármennyire is furcsán hangzik, a témához képest rendkívül szórakoztató könyvet írt élményeiről. Megpróbáltam titokban éhezni. Nem ment. Karcsi kitűnő pszichoanalitikus, a híres professzor, Szondi Lipót tanítványa. Ösztöneink elnyomása okozza a lelki gyötrelmeket. Azonnal észrevette, hogy baj van. Ezt a tulajdonságát később többször is kamatoztatta, és szó

szerint visszahozott a halálból. Abbéli igyekezetében, hogy fölszedjek néhány kilót, Karcsi folyamatosan vendégségekbe cipelt, ahol terülj, terülj asztalkám várt ránk. Jól nevelt lányként nem utasíthattam vissza, ha megkínáltak, kénytelen voltam enni. Mivel világéletemben képtelen voltam hányni, így esélyem sem volt arra, hogy átváltsak bulimiára. Hashajtókra pedig sajnáltam elkölteni Kanadában összekuporgatott zsebpénzemet, amit színészkedés mellett menő kanadai design butik eladónőjeként, valamint légiutas-kísérőként kerestem (esküszöm, lesz egy külön könyv a „fellegek felett”-ről). Egy ilyen bázeli látogatás alkalmával ismertem meg Harry nénit.

Maga a megtestesült elegancia, egy igazi dáma, aki az esztétikumot mindennél többre tartja. Fiatal korában gróf Batthyány Gyula egyik kedvenc modellje volt. Batthyány Gyula híres volt arról, hogy szerette megfesteni a szép, hosszú, elegáns, „madárszerű” társasági, többnyire arisztokrata hölgyeket. Különös kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem voltunk ugyan vér szerinti rokonok, idővel mégis bensőséges, mondhatni családi szálak fűztek egymáshoz. Miután Karcsival törvényszerűen összevesztünk, mivel hosszabb ideig nem bír egy nőt elviselni a házában, egy időre Harry nénihez költöztem. Karcsival egyébként ez a szokásunk is megmaradt, hogy időnként összeveszünk, és akkor körülbelül egy évig nem beszélünk egymással. Végül mindig ő jelentkezik: “Jó reggelt! Mi újság?” (a „jó reggelt”-et a nap bármelyik szakaszában használja), és minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Mintha semmi nem történt volna. Egyszer megjegyezte: „Tudod, az egyik jó tulajdonságod az, hogy soha nem sértődsz meg. Csak a kispolgárok sértődékenyek.”

Valóban, nem szoktam megsértődni, csak sokszor bántanak dolgok, de az merőben más érzés. Mindig Karcsi szakította meg a kapcsolatot, általában kegyetlenül, ami engem ugyan bántott, de soha nem vetettem a szemére. Nagy különbség van az igazi bánat és a sértődöttség között.

Harry néni szerint sokat kell csiszolni még rajtam. Erre a megállapításra akkor jutott, amikor hangosan jó étvágyat kívántam a vacsoránál, és fordítva akasztottam fel a toalettpapírt (a vécé szó ordenáré, maximum a kefe jelzője lehet, de azt is minél halkabban kell mondani).

– Fiam, az igazi urak ima után csak biccentenek az étkezések előtt. A toalett rendben tartása és berendezése pedig rögtön elárulja, ki melyik istállóból való – zengett a verdikt. Szóval a

legoptimálisabb, ha a toalettben, amellett, hogy az ember elvégezhesse azt, amire kitalálták, tudjon dohányozni, esetleg szivarozni. Ehhez természetesen szükséges a megfelelő kínálat. Ha éppen kedve szottyan olvasgatni, akkor legyen mit, és ha nem lát, legyen mivel. Tehát álljon rendelkezésére egy kis könyvtár (még véletlenül sem középszerű magazinok vagy lejárt dátumú újságok) és néhány különböző szemüveg, távol- és rövidlátóknak egyaránt. Persze a legelegánsabb, ha egy lornyon is ékesíti a választékot. És ez csak a toalettkódex. Harry néni szépérzéke és a csúnya, közönséges iránti érzékenysége határtalan volt. Például egyszer, amikor a török nagykövetet látta vendégül, és őexcellenciája a vacsora után elővette egyéni fogvájóját, Harry néni azonnal elájult. A fizikai rosszullétét még az sem enyhítette, hogy a fogvájó aranyból volt. Sokat tanultam tőle, bár számomra több kellett egy fogvájónál ahhoz, hogy elájuljak, mégis sikerült előcsalogatnia a bennem szunnyadó, jó értelembe vett sznobot. A későbbiekben e tulajdonságom hol előnyömre szolgált, hol pedig mértéktelen gyűlöletet váltott ki irántam az emberekből (természetesen bizonyos emberekből). Különös, hogy a gyűlölet, avagy irigység főképpen Ausztriára, illetve Magyarországra volt jellemző, az utóbbira különösképpen. Máshol nem tapasztaltam ezt a jelenséget, legalábbis nem jutott el hozzám. Soha nem értettem, hogy itt miért nem tudnak önzetlenül örülni más sikerének, persze tisztelet a kivételnek, hiszen az egymásra való odafigyelés, segítség, megbocsátás mindenkinek csak jót tenne testileg-lelkileg is. A gyűlölet nem vezet sehova, és meg vagyok győződve arról, hogy aki gyűlöl, az magát is gyűlöli.

1990. Elérkezett az idő, Harry néni leckéi után döntenem kellett: Prága vagy Budapest? Hosszú töprengés után Prága lett az úti cél. Onnan még mindig átmehetek Budapestre meglátogatni Mamit (aki nagyon hiányzott), és arra is kíváncsi voltam, apám hogy boldogul immáron harmadik házasságával. Prága azonban sokkal izgalmasabbnak tűnt. Akkor még nem is sejtettem, mekkora izgalmakat rejteget számomra ez a város.

2

„Minél többet bíbelődünk sebeinkkel, annál elválaszthatatlanabbnak tűnnek meg nem szabadított sorsunktól.”

PRAHA-HOLEŠOVICE. Megérkeztem. A taxiból bámulom a városi nyüzsgést. Régi gyerekkori barátnőmhöz megyek. Megbeszéltük, hogy addig nála lakom, amíg nem találok megfelelő munkát és saját lakást. Radka bohém, öntörvényű lány. És ebben a két tulajdonságban ki is merül hasonlóságunk, mert alapvetően nagyon különbözőek vagyunk. Talán éppen ezért mindig is jól kijöttünk egymással. Miért nem anyámhoz mentem? Mert nem tudtam, hol van. Legutóbb egy híres szanatóriumban gyógyult, ahonnan vidám leveleket írt, melyekben megfogadta (életében századik alkalommal), hogy új életet kezd. Aztán megint eltűnt. Számomra ez nem volt szokatlan, hiszen amíg vele éltem, hozzászoktam hangulatváltozásaihoz. A periódusok ritmikusan váltották egymást. Hol egy minta anyatigris nevelt engem és kilenc évvel később született testvéremet (Niki, a féltestvérem, anyám második házasságából, de ez nem téma közöttünk, mi testvérek vagyunk!), hol pedig eltűnt, és amikor felbukkant, fura alakok voltak a társaságában. Ilyenkor húgommal, Nikivel a rokonokhoz menekültünk. Csak később értettük meg, hogy anyám súlyos betegséggel küzd, és akkoriban még nem léteztek azok a fajta gyógyszerek, mint manapság (sőt most már szinte divatos, illetve „cool” depressziósnak lenni).

Amikor visszatértünk, általában mindig hiányzott valami a lakásból. Festmény, váza, televízió etc. Mint kiderült, nem beszámítható állapotban tett bolyongásai alatt anyám adósságokba keveredett. Ilyenkor a GRÓFNŐ fizetett (pénz az nem volt), boldog-boldogtalant meghívott egy italra, végül tárgyakkal volt kénytelen kiegyenlíteni a tartozást. Anyám gyönyörű, rendkívül tehetséges, okos nő volt, de a betegségével nem tudott megbirkózni. Mániás depresszióban szenvedett, és idővel ez a kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, végül a vesztét okozta. Sokáig féltem szembenézni a ténnyel, hogy örököltem tőle jót és rosszat. A genetikát nem lehet kicselezni. Szerencsére sikerült eljutnom odáig, hogy

elfogadjam és tudatosan kezeljem a családi démonokat. Ha ezt nem értem volna el, biztos, hogy végleg kicsúszik a talaj a lábam alól. Mint már utaltam rá az előszóban, csak egy hajszál választott el tőle. Halvány gőzöm nem volt, anyám hol van, de biztosra vettem, hogy idővel előkerül (sejtésem bekövetkezett, ám olyan formában, amit még rémálmomban sem tudtam volna elképzelni). A testvérem biztonságban rokonoknál volt, így viszonylag nyugodt körülmények között kezdhettem kialakítani az új életemet. Rögtön az elején sikerült belefutnom John Casablancába, a híres amerikai ELITE modellügynökség akkori tulajdonosába, aki azonnal munkát ajánlott. Legyek az ügynökség egyik közép-kelet régióbeli képviselője. Hiszen, mint első látásra megállapította, kiváló az ízlésem, hét nyelven beszélek, és nem utolsósorban jól hangzik a nevem, mert olyan olaszos, mint az övé. Miután felvilágosítottam, hogy az apám nem olasz étteremtulajdonos és nem is szabó, duplájára emelte a fizetésemet. Nagy gazember, stílussal és humorérzékkel. Egy gazember is tud szeretni való, karakán egyéniség lenni. Sajnos ritka az ilyen példány. Sok gazembert ismerek, de mindegyikük CSAK gazember, más jelzővel nem tudom őket felruházni.

Utazgattam egyik városból a másikba. Nem volt ideális, de eleinte szórakoztató és biztos megélhetés, ám az álmaimat nem adtam fel, csak átmeneti időszaknak tekintettem. Álmaiban színpadon voltam, és biztos voltam abban, hogy egyszer visszatérek oda (most is biztos vagyok benne). Budapesten mindig fölszaladtam egy kis ajándékkal a Mamihoz. Nikinek ruhákat vettem, de amikor a testvérem sírógörcsöt kapott, miután másodszorra állítottam be hozzá egy édes, ötéves kislánynak való fodros álomruhával, rá kellett döbbenjek arra, hogy ő már lassan tizenkét éves, éppen a fekete ruhás korszakát éli, grufti zenét hallgat, és természetesen senki nem érti meg őt, legfőképpen én nem. Testvérem születése maga a csoda volt számomra, nem beszélve arról, hogy biztos voltam benne, hogy ő a megmentőnk, és anyám végre örökre lenyugszik. Igen, lenyugodott... örökre. Egyik partiról a másikra vonszoltam magam, körülöttem kétméteres modellek és playboyok hemzsegtek. Lassan szokásommá vált, hogy ilyenkor pezsgőt igyak, a hatásától sokkal elviselhetőbbé vált ez a közeg, nem beszélve arról a jótékony hatásáról, hogy elment tőle az étvágyam. A nádszálkarcsú modellek között különben sem engedhettem meg magamnak egy fölösleges dekát sem. Idővel sikerült a szokásom rabjává lenni.

Hosszú évek múltán ismét Prágában köszöntöm az új esztendőt. A város lüktet, mindenki nyüzsög, a Károly hídon forralt bort árulnak, és most van a Ghost című film bemutatója Demi Moore és Patrick Swayze főszereplésével. Barátnőmmel úgy döntünk, a szilveszter előtti estén moziba megyünk. Végigbőgöm az egész filmet. Kijövetelkor Radka megjegyzi, hogy úgy nézek ki, mint Michael Jackson híres videoklipjében az egyik zombi. Szemfestékem összemosódott a rúzsommal és halálsápadt vagyok. Már nem akarok sehova menni, csak arra vágyom, hogy minél hamarabb az ágyamba bújhassak. Reggel az ajtócsengő szüntelen bömbölésére ébredek. Álmosan, ingerülten nyitok ajtót. Rendőrség. Rendőrség?!

– Jó reggelt. Ön Zita Pallaviciniová? – Igen.

Nem tudom, hogy festhettem, de a két rendőrtiszt látszólag borzasztó zavarral küszködött.

– Sajnálom, de szomorú hírt kell közölnöm önnel. Hosszú szünet. Nem értem.

– Az ön édesanyja az éjszaka folyamán életét vesztette.

Hosszú szünet. Végképp nem értem, de nem mondom azt, hogy ez biztos tévedés, ahogy a krimikben szokás.

– Mi történt? – halkan ennyire futja.

– Az ön édesanyja egy brutális kettős gyilkosság áldozata lett.

– Pardon?

– Szóval az anyját ismeretlen tettesek meggyilkolták. A másik áldozat egy férfi. Kétlem, hogy valaha találkozott vele.

– Értem. Lelőtték?

A rendőrök leplezetlen zavarral néztek rám. Hogy juthat ilyenkor pont ez a kérdés az eszembe?! Pedig logikus, ha lelőtték, akkor nem szenvedett.

– Nem... Késsel... elvágták a torkát. – Ilyenkor sokáig szenved az ember? A két rendőr legszívesebben elfutna. – Nem. Gyors, profi munka volt.

– Szegény. Már megint rossz időben rossz helyen volt. – Ezt magamnak mormolom félhangosan.

– Őszinte részvétünk. Óhajtja megtekinteni a holttestet? – Gondolom, azonosítanom kell.

– Már megtörtént. Az ön döntése, látni akarja-e vagy sem. – Nem. Ez már nem ő. Másképpen szeretnék rá emlékezni. Viszontlátásra.

Lassan becsukom az ajtót, a rend őrei pedig gyorsan távoznak. Hallom, ahogy kettesével szedik a lépcsőt lefelé.

Ott állok az ajtóban mozdulatlanul. Rajtam egy VIRGIN feliratú, hosszú fehér póló. Miközben én a moziban bőgtem, anyámnak hidegvérrel átvágták a torkát. Most egy könnycseppet sem tudok kipréselni (majd tíz évvel később alaposan kisírom magam emiatt).

Addig nem mozdulok, amíg nem kezd bennem felülkerekedni a racionalitás. Elindulok a telefonhoz.

Niki! Vajon ő tudja-e már? Tudta, és gyerek létére ő sem sírt. Nemcsak külsőleg, karakterben is hasonlítunk egymásra. Az évek során őszinte szeretet és barátság alakult ki közöttünk, mert a jelszavunk az lett: „bármi is történjék, mi egy család maradunk”. Sajnálatos módon eddig úgy alakult, hogy távolságban mérföldek választottak el egymástól, ám lélekben egy milliméter sem. Anyámról pedig a mai napig is úgy beszélünk, mintha közöttünk lenne... de ezt kizárólag mi ketten tudjuk.

Legnehezebb a Mamival való beszélgetés volt. Évek során annyi mindenen ment már keresztül, a szíve nehezen bírta az újabb megpróbáltatásokat, és anyám minden probléma ellenére nagyon közel állt hozzá. Egy idő után szüntelenül csörgött a telefonom. Őszinte részvétek, hosszú monológok és hisztérikus rohamok (azok idegesítettek a legjobban) következtek. Automatikusan, udvariasan válaszolgattam mindenkinek.

– Halló, Harry néni. Nem, most nem tudok jönni, majd a temetés után, amikor mindent elintéztem.

Mint egy beprogramozott bábu tettem a dolgomat. Anyámat görög katolikus szertartás szerint búcsúztattuk. A vallás, Istenhez való kötődés az egyik legerősebb szál az életemben, az igaz szerelemben való hit mellett. Tizenhat éves koromban komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy apáca leszek. Sok időt töltöttem a Nyulak szigetén (Margitsziget). Nos, másképpen alakult. Sokat és sokszor vétkeztem, de hiszek az isteni megbocsátásban, imában. Rendszeresen járok lelkigyakorlatokra, mert az Istenhez való közelség ad igazán erőt, s reménykedem abban, hogy egyszer végleg megszabadít a gonosz játékaitól. Ellent kell állnom, s tudom, hogy csak Istenben való hitem segít egyszer majd.

A tradíciónak megfelelően nyitott koporsóban ravatalozták fel. Továbbra sem voltam hajlandó anyámat holtan látni, ezért nem mentem el a templomba. A temetőben sokan voltak,

számomra többnyire ismeretlen emberek, és olyanok, akiket annyira régen láttam, hogy már nem ismertem fel őket. Eltávolodtam a cseh rokonságtól, mert részben őket is okoltam anyám sorsáért. Miért nem segítettek a felnőttek? Kényelmetlen volt? Senki nem vállalt fel semmiféle problémát, jobb, ha az ember egészen a háta közepéig dugja a fejét a homokba! Borzasztóan zavart egy rosszul öltözött nő, akinek nyaka köré egy kitömött róka volt tekerve, és a szerencsétlen jószág merev szemei folyton engem bámultak. Egy öreg néni közelített hozzám:

– Jaj, maga mennyire hasonlít szegény lelkemre. (Libabőr.) Csinos ruhát találtunk neki, olyan szép volt benne. Jaj, szegény lelkem, szegény Tamarka.

Sírva odébbállt. Látszott rajta, hogy profi.

Az a pap temette, aki keresztelte. Dermesztő hideg volt, arra kellett gondolnom, milyen szerencse, hogy ő már nem fázik. ABSZURD.

Soha nem derült fény semmire. Bűntény volt, kegyetlen gyilkosság, de nem lett meg az igazi tettes, mert mint később kiderült, egy ártatlan férfi ült évekig a börtönben. Egy cseppet sem érdekel, miért ölték meg, eszembe sem jutott, hogy magánnyomozásba kezdjek. Semmi értelme. Ettől még nem támad fel. Anyám halott, és remélem, most nyugalma van, és onnan, ahol van (biztos csak jobb lehet, mint az, ahol volt), végre józanul látja, mennyire hiányzott és nagyon... nagyon hiányzik. A nevetése, a fals hangon való jókedvű éneklése, az állandó kérdése: „Drágám, nem vagyok egy kicsit túlsminkelve?”, és azok a kérdések, melyeket csak ő tudott megválaszolni. Ma is megtenné, és én sokkal nyugodtabb lennék. Gyerekkoromban mindig megfésülte a hajamat, és gyönyörű kontyba fonta. Azóta sem tudok rendes kontyot csinálni...

Tartottam magam, amennyire csak tudtam, pedig hagynom kellett volna, hogy igazi érzéseim, melyeket próbáltam mélyen eltemetni, szabad utat kapjanak. Valójában nem voltam képes szembenézni a fájdalommal, a gyásszal, és ez nagy hiba volt. Ha akkor gyászba borulok, és hagyom, hogy az idő begyógyítsa a sebeket, sok mindentől megkímélhettem volna magam.

Utólag már tudom, hogy borzasztó nagy hiba volt úgy viselkednem, mint egy porosz katona, akit semmi sem rendít meg. Anyámat nem gyászoltam meg rendesen, egyszerűen nem engedtem el, és amíg erre nem voltam képes, addig csak

szenvedett a lelkem, és sok hibás döntésemnek, lépésemnek is alapvetően ez volt az oka. Megcsókolom Nikit:

– Ne haragudj, kicsim, de most el kell mennem, különben megőrülök.

3

„Akit megérintett a pokol, a megtervezett boldogtalanság, az eszményi államban találja meg mását, mindenki boldogságában, s ettől irtózik, aki sokat szenvedett.”

Kinyitom a szemem. Mami ül aggódva az ágyam mellett. Egészségi állapota miatt nem tudott eljönni a temetésre, de borzasztóan aggódott, mint mindig.

– Enned kell valamit. Csontsovány vagy.

A budapesti gyermekszobámban fekszem (állítólag már egy hete). Szobám semmit nem változott, minden ugyanúgy volt a helyén, mint amikor elhagytam. Kedvenc plüssállataim sorban érdeklődve figyeltek, mintha minden arra várt volna, hogy egyszer visszatérek. Úgy éreztem magam, mint a saját múzeumomban. Becses emlékek, megismételhetetlen élmények relikviái. Minden akkori nehézség ellenére rádöbbentem, mennyivel jobb volt gyereknek lenni, mint felnőttnek. Gondolom, Mami sok időt töltött itt. Ágyam kemény, puritán, mint Ferenc József császáré. Gyerekként nem szerettem a káoszt, azonban felnőttként akaratlanul is változott a helyzet. Kaotikus lett az életem, és akkor még nem tudtam, hogy ezen igenis változtatni lehet, de ahhoz nagy akaraterő kell. Az akarat mindig megvolt bennem, ám az erőm sokszor elhagyott. Érdekes módon az emberek többsége nagyon erősnek hisz, valójában fogalmuk nincs arról, mekkora csatákat vívok önmagammal, hol győztesen, hol vesztesen. Talán, mert nem látszik meg rajtam, de a nagyon közelállókat soha nem tudtam becsapni. Mami arcát nézem. Nem én fogytam le, hanem ő. Híres volt arról, mennyire rosszul főz. Szakács már régen nincs, és azóta, amióta meghalt a néni, aki főzött rá, biztosan csak a borzasztó, szardellapasztás szendvicseket eszi.

– Elmegyek bevásárolni, és utána készítek valami finomat. Mihez lenne kedved?

– Hát... Rákkal töltött tortellinihez és csokifelfújthoz. – Mindjárt megnézem a receptkönyveket. Még nem...

– Ne! Csak vicceltem. Majd én. Nem árt egy kis séta (majdnem hozzáteszem, hogy a „friss levegőn” de azt abszurdnak érzem).

Budapest szürke, az emberek szürkék. Mindenhol kosz és mocsok. Hazamenekülök, és birtokba veszem a ritkán használt konyhát. Az anorexia és a főzni tudás nem zárja ki egymást. Sőt! Mivel ez egy kifejezetten mazochista betegség, annál nagyobb kéj nem is létezhet, mint amikor főzöl valamit, amit nem eszel meg, viszont sóvárogva figyeled, amint azt mások jóízűen elfogyasztják. Minden harapás egy deka, ami nem rád, hanem másra rakódik rá. Most viszont szinte alig tudom visszatartani a könnycseppeket, látván, Mami mennyire élvezi a meleg ételt, a szépen megterített asztalt, amely mellé nem egyedül kell leülnie. Az apró örömöktől mindig csillogott a szeme.

– Nagyon finom. De te alig eszel valamit. Fáj a gyomrod? – Majd később. Egyelőre nincs étvágyam.

– Most mit fogsz csinálni?

– Tovább dolgozom a modellügynökségnek. Valószínűleg sokat kell majd Bécsbe utaznom. Ott van az iroda.

Mami hosszasan elgondolkodik, végül először hallom azt, amit hosszú éveken keresztül magába fojtott.

– Istenem, ha akkor elfogadjuk a Károly segítségét (Pallavicini Károly őrgróf), akkor Anti még ma is élne. Igen. Bécsbe kellett volna menni.

Mint korábban említettem, apai nagyapámat, Pallavicini Antalt 1957 decemberében kivégezték. Ezredével ő szabadította ki Mindszenty József hercegprímást a felsőpetényi Almássy-kastélyból. Antal nagyapám igazi katona volt, elvégezte a híres Ludovika akadémiát, és mindenképpen harcolni akart a hazáért, ám a döntése, hogy kinek az oldalán, végül a vesztét okozta. Későn eszmélt rá, mekkorát tévedett. Mami és dédnagyanyám, Andrássy Borbála hiába próbálták meggyőzni arról, hogy menekülni kell, ő a fejébe vette, hogy nem áll odébb gyáván. Az arisztokrata körökben sokan hátat fordítottak neki, mert átállt a „másik” oldalra, pedig a „másik” oldalon osztályidegen volt. A nevét is megváltoztatta, Pallavicini helyett Pálinkás lett. Nem volt más választása, meg kellett változtatnia a nevét, és két opciót kapott: Pálinkás vagy Piros. Nem tudom, akkoriban világos volt-e előtte, hogy ez is egyfajta megalázás. Pallavicini őrgrófból Pálinkás őrnaggyá degradálták. Hitt abban, hogy győz az IGAZSÁG. Idealista és naiv volt. Borbála dédnagyanyámnak nem volt könnyű, nagyapám testvérét, Pallavicini Györgyöt elvitték az orosz katonák, mai napig nem tudjuk, hol halt meg. A családban bőven akadt olyan,

aki nagyapámat hülyének nevezte. Egészen 912-től számos érdekes ember található a felmenőim között, de hozzá hasonló idealista, rendkívül konok egyéniség csak dédnagyanyám testvére, Andrássy Katinka volt, a „Vörös grófnő”. Ő hozzáment Károlyi Mihályhoz, aki szintén vitatott személyiség volt az arisztokrácia köreiben. Kislánykoromban Mamival gyakran meglátogattuk, a Károlyi-palotában egy szerény lakrész állt rendelkezésére, de az akkori viszonyokhoz képest ez nagy privilégiumnak számított. Szép kort élt meg, és én rettenetesen féltem tőle. Ő volt számomra a megtestesült boszorkány. Szigorúan nézett, és tüdőbetegsége miatt mély, hörgő hangon beszélt. De említhetném Andrássy Klárát is (az Andrássy lányok négyen voltak testvérek). Klára Odescalchi herceg felesége lett, ám a frigy nem tartott sokáig. Dédnagynéném németek elleni vonatszabotázsokban vett részt, és egy ilyen merénylet következtében elveszítette mindkét lábát. Sérüléseibe belehalt.

– Tudod, valami nagyon zavar mostanában – folytatja Mami, miután az utolsó falatot is lenyelte. – Most itt állandóan az arisztokráciával foglalkoznak. Ismeretlen emberek hívogatnak, és esztelenségeket kérdeznek tőlem. Öreg és fáradt vagyok ahhoz, hogy mindenféle hülyeségre válaszolgassak. Ezeknek az újságíróknak fogalmuk sincs semmiről, és soha nem is lesz. Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek, amikor Pucit vagy Mukit látom a televízióban felfuvalkodottan nyilatkozni. Ott ülnek százéves zakójukban, és vissza akarják állítani a királyságot. Mondd, itt mindenki megbolondult? Hát ennyire nem látnak az orruk hegyéig? Nem fogják fel, hogy ami volt, az elmúlt, és többé nem jön vissza. Nem lehet az árral szemben menni, talán egyszer idővel elismerik, mit tettünk az országért. Bizonyos dolgokat nem lehet lerombolni, csak körül kell nézni, de türelem, idő, bölcsesség kell hozzá, s talán akkor egyszer elismerik az emberek, hogy nem is volt oly szörnyű az arisztokrácia, mint ahogy azt az elmúlt rezsimben propagálták. Jobbára büszkék lehetünk a múltunkra, ám felelőtlen kijelentésekkel, át nem gondolt tettekkel csak rontunk a helyzeten, hiszen még annyi mindent tehetnénk, ami a javát szolgálná az országnak. Valójában ez volt és ez lenne a dolgunk, nem más.

Hirtelen nem tudok mit mondani. De Mami folytatja:

– Mindig is voltak bolondok közöttünk, de legalább régen nem volt lehetőségük összevissza nyilatkozgatni a televízióban,

most meg szinte csak őket lehet látni. Hja, mindig a dilettánsok élvezik a legjobban, ha a figyelem középpontjába kerülnek.

Való igaz. A későbbiekben, amikor a figyelem központjába kerültem, javarészt egyáltalán nem élveztem. Sőt! Kifejezetten szégyelltem, bár szerencsére voltak kivételek, és ez tartotta is bennem a lelket, hogy lesz jövő, amikor ez helyes irányba fordul.

Néhány héttel később a Magyar Televízió székházának kellős közepén találom magam. A kilencvenes évek elején engem is megtalált a média, de nemcsak mint interjúalanyt, hanem mint potenciális munkatársat. Az utóbbi izgatott, mert valóban, a „Milyen érzés őrgrófnőnek lenni?” típusú kérdések az agyamra mentek. Mit lehet erre válaszolni?! Azt, hogy „Jó”, vagy „Érdekes”, vagy jelentőségteljesen azt: „Ez egy különleges belső érzés.” A csúcs az volt, amikor egy híres showman meghívott a műsorába. Maminak végül tetszett az ötlet, hiszen én már egy új generációt képviselek, és másképpen látom a dolgokat, mint Puci bácsi. Végre rám kerül a sor. A sztárriporter ízléstelen öltönyében (rögtön láttam, hogy német kollégáját, Thomas Gottschalkot próbálja utánozni) hetykén rám mosolyog, és felteszi az első kérdést:

– Ön, kedves grófnő, vagy szólítsam nagyságos asszonynak, vagy netán fenségnek (nem hagyja, hogy közbeszóljak)... Szóval ön hogyan nevelkedett? El tudom képzelni, amint reggel felébredt egy gyönyörű kastélyban, és utána kilovagolt?!

Jézusom, mit csináljak. Gyorsan menjek ki? Válaszoljam azt, hogy nem kellett reggel kilovagolnom, csak délután, ha kedvem szottyant. Három kisasszony foglalkozott velem, mert nálunk nem volt szokás keveredni a néppel.

– Magázódjunk. Maga most komolyan gondolja azt, hogy én a hetvenes-nyolcvanas években itt, Közép-Kelet-Európában reggel az iskolába egy kastélyból lovagoltam ki?! Netán hintóval vittek, és inasok hozták be utánam az iskolatáskát? Ugye ezt nem gondolja komolyan?

Számtalan ilyen és ehhez hasonló élményben volt részem. Az egyébként kiváló riportert időközben jobban megismertem, és alapvetően csodálom. Megfordult a nagyvilágban, és izgalmas külföldi személyiségekkel készített interjút, miközben egy árva kukkot nem beszél semmilyen nyelven a magyaron kívül.

Mindez azonban nem változtatott azon, hogy nagyon érdekelt a média belső világa. Megismerkedtem egy rendkívül szimpatikus és éles eszű szerkesztőnővel. Lassan alkalmam

nyílt arra, hogy apránként megtanuljam a szakma csínját-bínját, és kipróbálhassam magam különböző területeken. A modellvilág kissé untatott, de a divat iránti érdeklődésem, érzékem tovább élt. Az ízlésemet sokan elismerték, és ezen a területen éreztem, még van, lesz dolgom. Dolgozhattam mint televíziós szerkesztő, mint rendezőasszisztens, és néha az írott sajtóban is publikálhattam. Sokan nem vitatták a tehetségemet, esélyt adtak, és én teljesítettem. Mondjuk, nem véletlen, hogy nem egy bankban próbáltam szerencsét, mert abba tönkrementem volna, a bank meg pláne. Persze, nem volt könnyű. Folyton úgy éreztem, hogy nagyon furcsán viselkednek velem az emberek. A magyar televízió székháza eléggé nyomasztó volt, a műemlék értékű páternoszterból javarészt fásult, sápadt emberek szálltak ki-be. Ritkán egy-egy valóban túlsminkelt hölgy, aki bódító illatfelhőt hagyott maga után. Na, akkor mentem gyalog. Mint parfümszakértő, az illatokra nagyon kényes vagyok. Már a gyerekkoromat meghatározták, legyenek azok a frissen vágott fűé vagy egy finom süteményé. Első parfümöm a My Melody volt. Imádtam. Utána több próba következett, míg végül megtaláltam a személyiségemhez való illatot. Más nyáron, és más télen. Bár lehet, hogy furcsán hangzik, de nagyjából meg tudom állapítani egy ember karakterét a viselt illata után.

Néha csak álltam, és egy darabig figyeltem őket. Tiszta panoptikum. Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a páternoszter melletti táblán gyakran volt feltűzve gyászjelentés. Akkor már eldöntöttem, hogy számomra ez csak egy lépcsőfok, én nem leszek sápadt páternosztertöltelék. No meg a „kafkai” élményem, amikor az egyik szerkesztőségi szobában a mellettem ülő kolléga (ma már kitűnő rendező) jóízűen beleharapott a szendvicsébe, amelyből pánikszerűen kimenekült egy csótány, megpecsételte a televízió büféjével való viszonyomat, meg úgy a büfékkel általában.

Zavart, hogy néhány kivételtől eltekintve általában feszélyezett légkör alakult ki körülöttem. Nyilván ebben nekem is jócskán szerepem volt, de akkoriban rosszulesett, és nem értettem, miért súgnak össze a hátam mögött. Mindenáron be akartam olvadni közéjük, a média emberei közé. Sikertelenül. Bár voltak kivételek, akik odafigyeltek rám, és megértették vízióimat, gondolkodásmódomat. A későbbiekben ez a javamat szolgálta, mert az individuális gondolkodás, meglátás hosszú távon előnyt jelent, még akkor is, ha nem mindenki ért vele

egyet, hisz nem ez a cél. Elég ijesztő gondolat, ha mindenki velem értene egyet. Te jó ég!

Ma már a gondolattól is rosszul vagyok, hogy nekem bárhová, bárkik közé be kellene olvadnom. Az emberi magatartás színes palettája tárult elém. Értek kifejezetten ellenséges, rosszindulatú támadások, bizalmatlanság és gyanakvás. Az irigység legsárgább változata és a túlfokozott kedvesség, természetellenes barátságosság (ez így nagyjából a mai napig változatlan maradt). Még a legelfogadhatóbb forma az őszinte zavar volt. Például, amikor az egyik titkárnő, miután bemutatkoztam, remegő lábakkal egy hibátlan pukedliba vágta magát. Megjegyzem, én sokkal nagyobb zavarban voltam, mint ő. A hölgy már benne volt a nagymamakorban, és kétség nem fért hozzá, hogy ezt a köszönési formát találta a legmegfelelőbbnek. Visszanézve egyáltalában nem csodálkozom azon, hogy enyhén szólva furcsának néztek(néznek). Például egy stábülés kellős közepén hirtelen megkérdeztem:

– Mit jelent az, hogy geci?

Valahogy úgy alakult, hogy 23 éves koromig elkerült ez a szó. Pedig részben itt jártam iskolába, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna ezzel a kifejezéssel. Mamitól, akitől tízéves korom óta tanultam a magyar nyelvet, meg végképp nem hallottam ilyesmit. Természetesen ő is káromkodott, de a maga módján. A két kedvencem „Az a semmirekellő aszfaltbetyár!” és „Ostoba tyúk!” volt. Miután az egyik kollégám minden második szava ez volt, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg.

Döbbent csönd.

– Ezt nem hiszem el. Te komolyan nem tudod, hogy... – a kolléga kidülledt szemmel bámult rám.

– Nem.

Döbbent csönd.

Végül a talpraesett asszisztenslány szólalt meg, ezúttal bizonytalanul:

– A geci tulajdonképpen az ondósejtek halmazát jelenti. – Értem. Tehát valójában a spermáról van szó.

Döbbent csönd.

– Hát... tulajdonképpen igen.

Hirtelen egy abszurd gondolatmenet jutott eszembe.

– A magyaroknak nagyszerű érzékük van hozzá, hogy a nemes, szent dolgokat használják trágárságokra. Mondjuk,

anyázni minden nyelven szokás, ebben talán az angol Mother Fucker a legjobb, de eddig más nyelven nem hallottam azt, hogy az isten bassza meg! – Egészen belehevültem. – Vagy ez a geci, ami tulajdonképpen a férfiasság koronája, az élet megteremtője (hogy ez ilyen összefüggésben akkor hogy juthatott eszembe?). Ezt sem hallottam még máshol. Ebben az országban mindenki agyba-főbe parasztozik, pedig a parasztok régen urak voltak, míg a kommunisták nem degradálták őket. Verdi nem véletlenül írt egy Parasztbecsület című operát!

Döbbent, döbbent csönd.

Megpróbáltam oldani a hangulatot.

– Most ne gondoljátok azt, hogy én soha nem szoktam káromkodni. Naná, hogy szoktam. De még mennyire! Például tudjátok, hogy az egyik kedvencem, a „Lófaszt a seggedbe” honnan ered? Az egésznek semmi köze a ló nemi szervéhez. A lófasz a török eredetű lofat szóból alakult át, ami karót jelent. Tehát gyakorlatilag egy régi kínzási módról, a karóba húzásról van szó.

Döbbent, döbbent, döbbent csönd. Hát ezek után csodálkozzam, hogy furcsán néznek rám...

Persze nekem is volt alkalmam meglepődni. Az éveken keresztül rendkívüli népszerűségnek örvendő televíziós személyiség, aki híres volt csokornyakkendőiről és fehér öltönyeiről, üzleti ebédre invitált. Valóban szó esett esetleges közös munkáról, de végig láttam rajta, hogy tulajdonképpen a lényegre még nem tért rá. Addig fészkelődött izgatottan, míg végül kibökte:

– Zitácska, tudja azt, hogy én báró vagyok? Nem kapcsoltam.

– Az összes papírom megvan róla.

Már a nyelvemen volt a kérdés, hogy vajon a híres Lomonoszov egyetemen szerezte-e a nemesi titulust. Végül hagytam, miért rontsam el a napját. Beértem annyival, hogy tisztáztuk, nem vagyunk rokonok, mert az ilyenfajta történetekben az a legrosszabb, amikor rokoni szálakat is felfedezni vélnek az újdonsült leszármazottak.

Közben továbbra is dolgoztam a modellügynökségnek. Ez a munka jelentette számomra a biztos anyagi forrást. Nem egy magyar cégről volt szó, ezért mindig időben megkaptam a RENDES fizetésemet. Magyarországon valahogy soha senkiben

nem merült fel az, hogy én pénzt szeretnék keresni. Pontosabban pénzt KELL keresnem. Mintha az arisztokrata származás egyben azt is jelentené, hogy nekem nem kapnom, hanem adnom kell. (Bárcsak ez lenne a helyzet!) Előfordult, hogy felkértek egy munkára, és amikor nagy nehezen az anyagiakra terelődött a szó, szemrebbenés nélkül közölték velem, hogy olyan alacsony summát tudnának nekem fizetni, amekkorát az én személyemre való tekintettel rendkívül megalázónak tartanak, ezért inkább nem is említik. Ügyes taktika, mert nekem pont az volt a megalázó, hogy közöljem, nincs az az összeg, ami számomra megalázó lenne. Sokszor és sokat dolgoztam, szinte ingyen. Panaszkodni azonban nincs jogom, mert ezt kizárólag a saját hülyeségemnek köszönhetem.

Gyakran kellett Bécsbe utaznom, és egy ilyen út alkalmával ismertem meg a férjemet. Az egyik legmenőbb osztrák modellügynökség tulajdonosnőjének öccsében találtam meg az igazit. A nővérét kísérte el egy találkozásra. Ott ült velem szemben, lazán, jóképűen, csillogó tengerkék szemével, sötét hullámos hajával, huncut mosolyával. Láttam rajta, hogy kuriózumként tekint rám, és feltűnően sok figyelmet szentel nekem. Eddig is gyönyörű lányok vették körül, praktikus, ha a testvérnek modellügynöksége van. Válogathatott eleget, hmm, válogatott is, de mint később bevallotta, én merőben más voltam, mint az addigi lányok. Miért is? Mert feleakkora voltam, abban az időben rövid hajú és kissé excentrikus? Nem, a személyes varázsom, a kisugárzásom! Ó, a szép szavak rögtön levettek a lábamról. Úgy éreztem magam, mint egy két lábon járó atomerőmű, tündér formában. Akkor azt hittem, és szentül hittem, van sírig tartó szerelem. Eddig a fordulatig a szerelmi életem egy nagy nulla volt. Először is egy vérbeli anorexiást abszolút nem érdekli a szex. Konkrétan, az alacsony testsúly miatt mint nő egy időre biológiailag megszűntem funkcionálni. A szerelem kizárólag plátói lehetett valaki iránt, aki olyan volt számomra, mint egy nagy csokitorta, amit nem ehettem meg. Elérhetetlen! (A mazochizmus egy másik jellemzője.) Gyakran flörtöltem, de egy ponton túl: futás! Látogatásaim során Harry néni hiába próbált valami izgalmasat kihúzni belőlem.

– Fiam, nekem aztán elmondhatod. Én sem hímeztem mindig miseruhát – és ilyenkor cinkosan rám kacsintott.

Sokáig semmi érdekeset nem tudtam neki mesélni (később a hallottaktól kettéállt a füle szegénynek). Ezek a beszélgetések mindig a fürdőszobában zajlottak. Én habok között a kádban,

Harry néni pedig mellette, egy kényelmes fotelban üldögélt. Ő a maga módján nagyon mondén volt. Nevetgélve mondogatta, hogy először kell egy megfelelő férj, utána rendesen meg kell tölteni a gyerekszobát, aztán jöhet a jó szerető. Mamival nem lehetett ilyesmiről beszélni. Az intimitás köztünk tabutéma volt. Egyszer véletlenül, álmosan, kopogás nélkül rontottam be a fürdőszobába, nem sejtve, hogy éppen befejezte a reggeli tisztálkodást. Ott állt talpig meztelenül. Ez a jelentéktelen incidens annyira felzaklatta, hogy addig nem nyugodott, míg egy különleges biztonsági zárat föl nem szereltetett a fürdőszoba ajtajára.

Először életemben fülig szerelmes lettem. Rajongtam a leendő hitvesemért, és ő is értem, bár sokkal visszafogottabban viszonozta érzéseimet. Pont az, hogy ő olyan távolságtartó volt, csak fokozta az iránta érzett szerelmemet. Kapcsolatunk elején ritkán láttuk egymást, én Budapesten éltem, ő Bécsben. Általában én vonatoztam Bécsbe, és utána, álmodozva, vissza Pestre. Végül pedig teljesült az álmom. Megkérte a kezemet. Senki véleménye nem érdekelt. Bár egy hajszálon múlott, hogy felbontsam az eljegyzésünket, ugyanis miután megkérdeztem viccből, hűséges volt-e hozzám, töredelmesen bevallotta, hogy egyszer megcsalt engem egy pincérnővel. Ez annyira kiborított, hogy rosszul voltam a gondolattól. Visszanézve nevetségesnek tartom akkori magatartásomat, hiszen leendő férjem őszinte volt. Nekem értékelnem kellett volna a vallomását, nem gyötörnöm és lelkiismeret-furdalást okoznom neki. Mentségemre szolgáljon, hogy akkor abszolút naiv voltam ezen a téren, és véresen komolyan vettem az ilyesmit. (Be kell vallanom, hogy a mai napig nagyon rosszul viselem a megcsalatást, és nehezen birkózom meg vele. A későbbi fejezetekből kiderül majd, hogy miért.)

Környezetemben sokan úgy vélték, hogy ugyan helyes fiú, de nem hozzám való. Bizony akadtak, akik csalódottak voltak, mert minimum egy főherceget képzeltek mellém. A legkevésbé sem érdekelt a származása. Egy osztrák polgári dinasztia sarja volt, nevük több mint száz éve fémjelzi a Graben egyik elegáns üzletét. Az ellene voksolók csak növelték bennem az elszántságot. Ám voltak, akik bizonyos más, számomra akkor érthetetlen (nem akartam őket megérteni) okok miatt szerettek volna visszatartani ettől a házasságtól. Közéjük tartozott Karcsi

is, aki miután megismerte jövendőbelimet és családját, rendkívül szkeptikus lett. Amikor megkapta az esküvőre szóló meghívót, csak ennyit fűzött hozzá:

– Rendben. Készülődhetünk Zita első esküvőjére.

Az esküvőre egy magyarországi vidéki kastélyban került sor. Közvetlenül az esemény előtt hirtelen én is elbizonytalanodtam. Minél több időt töltöttem az apósommal, annál inkább az az érzés uralkodott el rajtam, hogy lehetetlen egy fedél alatt élni vele. És hiába kérleltem szerelmemet, hogy költözzünk külön, ő hallani sem akart róla. Teljesen apafüggő volt, és én nem is sejtettem, hogy amikor összekötöttem vele az életem, tulajdonképpen az apósomhoz mentem feleségül. Mint később kiderült, ha ő nem hagyja jóvá, erre az esküvőre soha nem került volna sor. Jól átgondolta a dolgot, és végül arra a következtetésre jutott, hogy nagyjából minden általa fontosnak tartott kritériumnak megfelelek. A sors fintora, hogy közvetlenül az esküvőm előtt ismertem meg azt a férfit, aki miatt később elváltam. Ő akkor csak abszurd módon udvarolt nekem (tudta, hogy éppen férjhez menni készülök), amit én rendkívül mulatságosnak tartottam, mert ugyan rendkívül érdekes, híres ember volt, Európa egyik legvagyonosabb hercege, de nálam harmincnégy évvel idősebb. Emlékszem, a megismerkedésünk napján azon töprengtem, mit vegyek fel az esti LIFE bálra (HIV-pozitív betegek számára rendezett jótékonysági gála). Izgatottan vártam az estét, mert már sokat hallottam a rendkívül bizarr eseményről, melyet hagyományosan a patinás bécsi városháza falain belül rendeznek meg. Ilyenkor válik egy éjszakára rendőrből, óvónőből, könyvelőből, válóperes ügyvédből például transzvesztita királynő, bőrszereléses domina vagy éppen leszboszi tündér. Megjegyzem, kicsit furcsa másnap szervesen részt venni a város hétköznapi életében. Ha megpillantom a D jelzésű villamos vezetőjét, aki fátyolos tekintettel mered maga elé, mert lehet, hogy ő volt az, aki hurkatestét bepréselte egy bőr miniruhába, és visítozva menekült az őt kergető ostoros „szörnyeteg” elől. És meglehet, hogy az a vadember épp ez a rendőr, aki kaján mosollyal büntetőcédulát présel az autóm szélvédője mögé (lehet, hogy a kaján mosolyt még az előző éjszaka élménye varázsolta az ajkára). Én maradok az egyszerű, de nagyszerű öltözködési elvemnél, csak egy kis bohókás kalap jelképezi az extravaganciát. Különben is tudtam, hogy a VIP-páholyban van helyem, és onnan fogok „mozizni”. Nos, abban a bizonyos

páholyban ő is ott volt. Láthatólag semmi más nem érdekelte, csak én, pláne, hogy csehül tudott velem beszélni, ami amúgy roppant udvariatlan volt részünkről, de egyben praktikus is, mert senki nem értette, senki nem tudott hozzászólni, és abban a hangzavarban kizárólag egy csehül tudó denevér tudott volna hozzáfűzni néhány kommentet. Roppant kellemes volt az este, hajnaltájt mámorosan értem haza, és örültem annak, hogy egy rendkívül szimpatikus embert ismertem meg (leendő hitvesem félálomban megkérdezte, hogy éreztem magam a perverz „buzik” között... ennyi). Akkor még a legvadabb álmomban sem jutott eszembe, hogy barátságon kívül köztünk másfajta kapcsolat is kialakulhat. Számomra csak egy nagy tekintélyű, művelt és szórakoztató BÁCSI volt, akivel szívesen elbeszélgettem egy kávé mellett.

Az egész esküvő talán csak a szakácsnak vált hasznára. Néhány hónapos kutyánk ugyanis beleharapott az orrába, s ekkor ő valószínűleg levonta azt a tanulságot, hogy az egyébként impozáns, hosszú szakácssapkában tilos egy bullterrier fölé hajolni. A kifizetett fájdalompénz lehetővé tette neki, hogy egy darabig csak önszántából nyúljon a fakanálhoz. Apósom megadta a módját mindennek. Csak lássák az arisztokraták, hogy ő mire képes. Idegességemben csak a különböző nagynénik és társasági hölgyek sokszínű kalaptengerét láttam. Mulatságos volt, hogy a kalapsokadalom egy szekéren érkezett a templom elé, mivel a kapacitásból csak egy feldíszített hintóra volt lehetőség, melyen természetesen én és kedvesem zötyögtünk, valamint leendő hitvesem tanúja.

Bácsikám büszkén, külön lovon érkezett. Talán akkor derült fel természetes mosolyra az arcom, amikor a lovak hirtelen vágtába kezdtek, a többiek mind zöldek és sápadtak lettek rajtam és a kocsison kívül (furcsa gondolatok jártak az eszemben). Mindenki eljött, akit meghívtunk – és mindenki, akit nem. Senki nem akart lemaradni az eseményről, saját szemükkel akarták látni, hogy majd kommentálhassák a történteket.

A templomi szertartás alatt végig remegtem. Attól féltem, hogy elájulok. A mögöttem álló, talpig díszmagyarba öltözött bácsikám egyenletes horkolása tartotta bennem a lelket. Féltem. Nagyon, nagyon féltem. Folyton anyámra gondoltam. Láttam! Láttam őt az oltárnál. Szomorúan nézett rám. Hirtelen belém hasított, hogy gyöngyök vannak a ruhámon. Szemeim