Ek 293006

ÉSZAKI KORONA

²

XXIX-XXX

jelenkor nyugati civilizációja megkezdte lását a kereszténységtől. Ez az elfordulás nem a Szellem felé irányul, hanem a legsötétebb tompaság és a démoni erők által való mozgatott-ság felé – afelé, amit a kereszténység, a keresztény Nyugat hozott létre, hívott életre, idézett meg a szubterresztriális világból. Az ateizmus és a mate-rializmus, az agnoszticizmus és a pozitivizmus, a demokratizmus és a kommunizmus – voltaképpen keresztény produktumok. A történelmi keresztény-ség hozta létre ezek előfeltételeit, és végső megfor-málásukat egy judeokeresztény áramlat hajtotta vég-re. A tudati kondicionáltság az általános, Nyugaton pedig fokozott degradáció folytán kedvezett ennek a hanyatlási stádiumnak és e stádium álcivilizációs megnyilvánulásainak. A klerikális kereszténység vol-taképpen konzerváció, érvényessége pedig legfeljebb illuzórius. A kereszténység végeredménye sui generis az ateista materializmus: nem csupán a ’naiv

realiz-A

KeReSZtÉNySÉg ÉS

hAgyOmáNy

mus’ megfogalmazásaként, hanem ördögi propagan-daként, korlátozásként és terrorként. Ez a keresztény-ség igazi és végső – mivoltához illő – „reformációja”.

A katolikus teológia képviselőinek körében kiala-kult vita a szekularizmust illetően elsőrendű példa a klerikális-történelmi kereszténység felbomlására. A modernisták – így például Schillebeekx – a szekulari-zációt jellegzetesen keresztény folyamatnak tekintik, míg a konzervatívok – köztük Daniélou – „alapve-tő eretnekségnek”. Mindkét irányzat állítása figye-lemreméltó: a szekularizmus valóban eretnekség, de nem a kereszténységgel, hanem a spiritualitással szemben, és éppen a destruktívabb szárny mondta ki a szimptomatikus és tartalmi tényt – a történel-mi kereszténység valóban a szekularizáció folyama-ta, de nem pozitívumként és nem értékként, hanem mint az antispiritualitás felülkerekedése az ehhez affinitást mutató kereszténységben. A szekularizmus végérvényesen győzni fog a teológiában, mint aho-gyan már régen győzött az élet egyéb területein, és

ezáltal megszünteti azt a vegetáló teológiát is, ame-lyet önigazolása folytán kizsákmányolt; a konzer-vatív irányzat erőtlen és értelmetlen próbálkozásai indirekt módon a modern és modernista destrukciót támogatják.

A történelmi kereszténység felbomlása és szellemi szétzüllése kizárólag azért értékelhető negatívum-ként, mert az általános alászállás folytán ment és megy végbe, annak lett kiszolgáltatva és azt erősí-tette. Nem egy magasabb szellemi impulzus pusztí-totta el, nem az győzte le, és az, ami a történelmi kereszténység után következik, az éppen a tényle ges modern produktumok, irányzatok, mozgalmak és struktúrák világa lesz.

Ahhoz, hogy világos kép alakuljon ki a keresztény-ség és a Nyugat szellemi útját illetően, elég rápillanta-ni az első ’keresztény évszázadok’ elsőleges motiváló tényezőire, de mindenekelőtt arra a folyamatra, ami a történeti kereszténységet korszakokkal megelőzte, és amelyből lényegileg eredt.

²

A Tradíció az egyetlen és örök Metafizika Kinyilat-koztatása. A Tradíció a Centrumból ered – és ez a Centrum a Nap. A Nap mint égitest: a földi Nap, a földi tudat által felfogott és ’elsötétült’ Nap.

A centrális Nap ’ősnemű’. Megnyilatkozva a te-remtő Fény Napja, és vele szemben van a visszavert Világosság Holdja. A Nap önnön középpontjában, a Cor Solisban megőrzi ’ősnemű’ voltát; a Sol in se Helios Androgynos, in alio – elsősorban – a teonikus és heroikus princípiumok kettősségé nek egysége-ként: Helios Andreios. A Hold nem androgün, ha-nem günandromorf: in se a ’felső’ értelemben vett Lunus-Luna, és in alio Lunus vagy Luna, az ’alsó’ ér-telemben vett Lunus-Luna: nem a kettősség egysége, hanem az összekötött, de lényegileg kettősségként megmaradt kettősség.

A Tradíció első és végső lényege in se Szoláris. A megnyilvánult Hagyomány pedig Szoláris-Lunáris, ami azt jelenti, hogy mindenekelőtt Lux Solaris, de a Lunáris Világosságot is teljesen magába foglalja és megnyil vánítja; megnyilvánítja önmagát az originális Fényben és a tükrözött Vi lágosságban, és megnyilvá-nítja önmagában a Fényt és a Világosságot.

A Tradíció az emberfeletti-isteni emberiséggel együtt szállt alá a Centrumból az égi szférákon át a még ’égi’ uralom alatt álló Földre, és itt – a ’poláris-hyperboreus’, ’felülről jött’ és ’felső’ emberiség meta-fizikai-spirituális Tudásaként manifesztálódott. Ez a Tradíció a Nap tiszta Bölcsesége volt. Tiszta szolaritás, amely magába foglalta a szolaritás és lunaritás egysé-gét, a merkuriális, a planetáris és a sziderikus princí-piumok összességét.

A már korábban bukott emberalatti-kakodémo-ni emberiség, amely Lemuria kísértet-embereit és fan tomlényeit jelentette, antispirituális sötétség ként szállt szembe a Fény ’felső’ világával. A szub ter

reszt-ri ális lárva-világ befolyásai éreszt-rintkeztek a ’felső’ vi-lággal, és annak esszenciáit megmérgezték.

Az ember és a világ involúcióját részben az általá-nos és egyetemes alászállás, részben az ezzel szem-beszegülő és szabad emelkedés, részben pedig a már mélyebbre szállt erők által megvalósuló kontaminá-ció határozza meg elsősorban, a pozitív és negatív retardáció mellett.

A lemuriai megfertőződés következtében a hy per -boreus emberiség nagy része alásüllyedt, és Hyper-borea és Lemuria után létrejött Atlantis, a spirituális Tradíció már halványabb megnyilatkozásának törté-nelemelőtti világa. Atlantis után az emberiség titáni aiónja következett, a Fény és a Sötétség erőinek sze-mélyek közötti és személyen belüli titáni háborúja, a titáni emberiség korszaka, és végül a Sötétség jelen-legi kora.

A lemuriai befolyás és keveredés a Sötétség jelen-legi korszakában egy olyan emberiséget hozott létre, amelyben a tudati elhomályosodás egy re fokozódik. Az emberiség útja lefelé nyitott: az infernalitás külön-böző fokozatai és minőségei felé és az animalitás felé, amely utóbbi lehetőség már nem a természeti állat fokához, hanem a természetalatti szörnyszülött lét-szintjének megvalósulásához vezető út nyitottságát jelenti. Az ’alulról jött’ és ’alsó ember’ voltaképpen nem ember. A sötét korszak emberisége emberalatti lényekkel és erőkkel keveredik. Bizonyos rasszok – elsősorban a negrid, az ausztralid nagyrasszokhoz és az europid valamint mongolid nagyrasszokhoz tartozó rasszok egyes népei,1 _{amelyek az előbbiekkel}

keveredtek – a sötét és ’alsó’ emberiség emberalatti, infernális-állati erőit kifejezetten reprezentálják.

²

A Tradíció alászállása a konkrét szóbeliség, majd az írásbeliség szintjére nem jelentett lényegi devalváci-ót és megmásulást. Az erede ti Tradíció, az eredeti Paradosis a kozmoszfeletti Centrummal való össze-köttetés bizonyos tudatosságát jelentette, nem csupán a szellemi Tudás bir toklását. A Lemuria-emberiség a tradíció nélküli és tradíció-ellenes erők révén for-dult szembe a tradicionális világgal, és olyan hatást gya korolt a hagyományos szellemiség körében élő emberi tudatra, amely megtör te annak kapcsolatát eredetével.

A szolaritás útja az alászállás során kétfelé ága-zik: vagy fokoza tosan elhalványodik, vagy átmegy a szolaritástól eltávolodott lunáris szellemiségbe, amelynél szintén több fokozat különböztethető meg, majd a szub lunaritásba száll alá, és onnan a folyamat átsiklik a földiség síkjára: a tellurikus, végül a föld-alatti-pokoli tudat- és létállapotokba, az alsó káosz-ban való ’megsemmisülés’ felé.

Nincs olyan tradicionális-religionális Tanítás, Kul-tusz vagy Beavatás, amely teljesen mentes lenne a ’negatív autonómia’ lunáris-tellurikus befolyásától: a hinduizmus, a bon, a taoizmus vagy a buddhizmus

is igen sok vonatkozásban áthatott ezektől az ’alul-ról jövő’ erőktől – ennek ellenére ezekben még min-dig a romlatlan szoláris-lunáris túlsúly uralkodik a degradatív tendenciák felett.2

A Nap-spiritualitástól elfordult, a Hold-szellemi-ség uralma alatt álló religionális formák egyfelől a tradicionális világ körén belül maradnak, másfe-lől azonban a félhagyományos és álhagyományos tendenciák világába kerülnek. Ide tartozott az exoterikus judaizmus valamennyi fő- és mellékvona-la, a félezoterikus és exoterikus kereszténység, és ide tartoztak a különböző judeo-keresztény szekták; a későbbiekben az exoterikus iszlám is ilyen vonáso-kat mutatott. (Természetesen a későbbi és a jelenkori profán judaizmus vagy a klerikális mezben járó pro-fán kereszténység – akárcsak a propro-fán iszlám – már nem lunáris, hanem tellurikus.)

A kereszténység legeredetibb és legbensőbb ezoterikumát tekintve – ahogyan René Guénon is látta – Beavatás volt: Baptismos.

Ez a beavatási kereszténység – mint tiszta szel-lemiség – részben egyesült különböző gnosztikus áramlatokkal, részben – szinte a kezdet kezdetén – lefokozódva feloldódott a fél- és álezoterikus keresz-ténységben, és a kereszténység, a judaizmus valamint a másodrendű gnózis érintkezési pontjai körül kiala-kult szekták ezoterizmusában.

A kereszténység szent irataiban már megmutatko-zik, hogy a krisztianizmus első Beavatottjai is csak bi-zonyos vonatkozásban lépték túl a lunáris szellemiség felső határait, vagyis a kereszténység – megnyilatko-zásában – nagyon kevéssé állt a tiszta szolaritás jegyé-ben, sokkal inkább kifejeződik a lunáris-szublunáris princípium jelenléte, sőt a földies-földalatti erők bi-zonyos befolyása is. Mindez nem zavarja Jézus Krisz-tus in se lényegének intaktságát, de a legmagasabbról leszakadt és a legmagasabbal ellentétben működő tendenciák megnyilatkoznak Jézus Krisztusnak a kialaku1ó kereszténység tudatában megjelenő alak-jával kapcsolatban. Ez legvilágosabban – mint erre Julius Evola is nyomatékosan utal – Jézus Krisztus-nak Jeruzsálembe való bevonulásánál mutatkozik meg. A szamár Seth és Typhon állata, Seth ’alsó’,

in-fernális-diabolikus aspektusának állata, kapcsolatban Hekaté lunáris-szublunáris és alvilági princípiumának szimboli kájával. A judaizmus félezoterizmusában is

szerepe volt a szamárnak. Jézus Krisztus ura a Seth-Typhon-Hekaté-erőknek, ezt mutatja az, hogy

lova-gol a szamáron, de ebben a képben nem az ellentét- és

alvilág-erők feletti győzelemből származó teljes ura-lom fejeződik ki, hanem – és ezt éppen a bevonulás demonstrálja – az, hogy Jé zus Krisztus (a keresztény beavatottsági tudatban) önmagát és önmaga misszió-ját a Seth-Typhon- és Hekaté-tendenciák hordozójá-val ’viteti’, vagyis azokkal köti össze.

²

A római szellemiség – ellentétben a közkeletű

törté-nelmi és kultúrfilozófiai felfogással – a legmagasabb rendű tradicionális-spirituális formák egyike volt Nyugaton. A kereszténység kibontakozásának idején már erős dekadenciában volt Róma, de ez a dekaden-cia még mindig sokkal tisz tább és magasabbrendű volt, mint az, amire a kereszténység – kultúraalakí-tása során – egyáltalán képes lett volna. A római hagyományos-vallásos életnek megvoltak mind az ezoterikus, mind az exoterikus, mind a laikus szint-jei. A görög tradicionális-religionális szimbólumok, kultuszok és miszté riumok – az eredeti rómaiakkal szintézisben – sugárzó elevenségben éltek.

A pythagoreus-neopythagoreus, a platonikus-neo-pla tonikus áramlatok mellett az orphikus és ele usisi misztériumok, a Dionysos-misztériumok – szigorú exkluzivitás, sőt titkosság körében – szabadon mű-ködtek. Megjelen tek a gnózis különböző formái, a hermetika és az egyiptomi szellemiség kultikus-be-avatási alakjai. Kétségtelen, hogy a Római Biro-dalomban – bizo nyos korokban (pl. Augustus és Tiberius idejében) – volt szembenállás az egyip tomi szellemiséggel, de Antonius, Julius Caesar, Nero, Caligula, Caracalla, Domitianus, Philippus Arabs például kifejezetten pártolták azt. Ezek a szembenál-lások egyébként össze sem hasonlíthatók azzal, aho-gyan a kereszténységgel szemben viseltetett Róma. Általában a nagyfokú tolerancia, sőt az átfogó szi-nopszis jellemezte a vallás és a hagyomány terén a rómaiakat.

Szabadon tanított Tyana-i Apollónios, és szabadon – noha mivoltukból (és nem üldöztetésükből) adódó-an a legnagyobb titokbadódó-an – működtek az egyip tomi Osiris-Sarapis- és Isis-misztériumok, vagy az iráni eredetű Mithras-kultusz és Mithras-misztérium. Azt mindenki tudta, hogy ezek működnek, ilyen érte-lemben egyáltalán nem voltak titkosak – de azt, hogy a misztérium-beavatás milyen, a kultuszkörön kívül nem tudhatták.

A kibontakozó kereszténységgel szemben kiala-kult magatartás oka nem az intolerancia volt, és még kevésbé az, hogy valami magasrendűt érez tek meg abban, amitől tudatosan vagy ösztönösen tartottak volna. Ezt telje sen világosan és elfogulatlanul kell látni. A kereszténységben voltak meg – mégpedig annak sötét tartalmaiban – azok az okok, amelyek miatt a rómaiak magas rétegei elzárkóztak, és miu-tán a kereszténység – elsősorban a plebs, sőt a cső-cselék körében – epidemikusan terjedt, az adekvát (néha eltúlzott) ellenintézkedéseket megtették.

²

A beavatásnak lehet olyan formája, amely ellenirány-ban működik a metafizikai realizációval. Az ellenbe-avatás folyamataiban a lemuriai fantom-tendenciák valósulnak meg. Az ellenbeavatás olyan tudatálla-potokat realizál, amelyek a tradíciókban szereplő megsemmisítő-feloldó és elsötétítő ’istenek’ vagy ’démonok’ princípiumai szerint alakulnak. Az

ellen-A kereszténységre nem gyakorolt egyértelmű ha-tást az, hogy államvallás, hogy birodalmi vallás lett. A keresztény gnózist rövid úton kiküszöböl-ték a kor szellemi tényezői közül, majd kiirtották. Az ál ezoterikus, démoni kereszténység formális fenntartása a Római Birodalom ban képtelenség lett volna. Az exoterikus kereszténység a teljesen profán szintre süllyedt. Ugyanekkor viszont egy ez-zel ellentétes folyamat is meg indult: a római sez-zel- szel-lemiség utolsó impulzusának felvétele, a keresz-ténység romanizációja, amiben – például a liturgia terén – még az Isis-kultusz bizonyos befolyása is érvényesült. A Kelet-Római Birodalom kibontako-zó ke reszténységében is végbement egy halványabb romanizáció, keverve a görög bizantizációval. A patrisztikában – amelynek tagadhatatlanul voltak magas rendű vonásai és megnyilatkozásai – érvénye-sülni kezdett a görög-latin spiritualitás és filozófia; a keleti patrisztikában elsősorban a neoplatoniz-mus. Ennek ellenére mindaz, amit a kereszténység elsőrendű pozitívumaiban produkált, mérhetetle-nül fénytelenebb volt, mint a pogány Római Biro-dalom tradicionális kultúrája.

A keresztény vagy a keresztény hatás alatt alakult történetírás nem győz a „keresztényüldözések” egy-hangú kérődzésével betelni, de óvatosan elhallgatja a keresztények bestiális és gyávaságból táplálkozó pogányüldö zéseit.

A történelmi kereszténységben – néhány elszige-telt mozzanat kivételével – a halovány lunaritásnál magasabb rendű spirituális megnyilvánulás egyálta-lán nem jött létre, és még ez is kereszténységen kívüli impulzusok ra vezethető vissza.

A kereszténység soha elsőrendűt nem alkotott: a patrisztika kasztrált neoplatonizmusa vagy a skolasz-tika deformált arisztotelianizmusa – értékeik ellenére – Európa és a Nyugat mentális erőit inkább csökken-tették. A skolasz tika – noha mind normatív, mind je-lenségértéke a filozófiában kétségbe vonhatatlan – az újkori és a legújabb kori (szubracionális) racionaliz-mus effektív előfutára és alapvető előkészítője volt, ily módon közvetett előkészítője a pozitivizmusnak és az ateista materializmusnak is.

A történelmi kereszténység vagy kiirtott minden magasrendű szellemi megnyilvánulást, vagy meg-rontva felhígította azokat. Az előbbire példa az, amit a kereszténységtől – eléggé nem értékelhetően – elsza-kadni készülő (és bensőleg függetlenné is vált) Temp-lomos Renddel tettek,5 _{a másodikra példa a Grál és a}

Rózsakereszt manipulált elkeresztényiesítése, amely utóbbi az egyházi kereszténységnek még így is túlsá-gosan sok és túlsátúlsá-gosan veszélyes volt.

A kereszténység lunáris-tellurikus mivoltából kö-vetkezett, erőtlen ségéből szükségszerűen adódott jellegzetes rettegése a mágiától. A kereszténység tör-ténetében minden mágikus momentum keresztény-ségen kívüli eredetű.

A kereszténység számára a legmagasabb szellemi megvalósítást a misztika jelentette.

beavatás ’istene’ mindig a Diabolos, az Antipodos, a Mammon: függetlenül attól, hogy ennek esszenciá-lisan tudatában van vagy sem.

A kereszténység – álezoterikus fokán – az ellenbe-avatás közössége volt, exoterikumában az ’alsó’ erők vallása, profán-laikus szinten plebejus- és rabszolga-konfesszió. Ezzel a rómaiak tökélete sen tisztában

voltak. A tiszta ezoterikumnak csak halvány nyomai vol tak, és ezek is egyre inkább és végérvényesen ösz-szemosódtak a fél-ezoterikus, démoni motívumok körében.

A judaizmus, a krisztianizmus és egy egyiptomi eredetű fél-gnoszti cizmus között jött létre a Seth-kultusz, a sethianizmus közössége. Ebben a közösség-ben Seth alakját összekötötték Seth-Typhon alakjával. A szamár fejű isten imádása és kultusza ebben a kö-zösségben középponti jelentőségű volt. Jézus Krisz-tust pedig Seth utódjának tekintették.3 _{A szamárfejű}

isten a judaizmus bizonyos irányzataitól sem volt

ide-gen, és a szorosabban vett kereszténységben – amely a sethianizmussal érintkezésben állt – is jelen volt. A szamárfejű isten és Jézus Krisztus azonosítása nem csupán a rómaiak álláspontja volt, de nem is a csak tágabb értelemben vett kereszténységhez tartozó sethiánusoké, hanem – bizonyos mértékben – a fél-ezoterikus kifejezett kereszténységé is. A szamárfejű

isten kultuszának számos nyoma maradt fenn, köztük olyanok is, amelyek annak keresztény voltát igazol-ják.4

A rómaiak szemében – a reális helyzetnek megfele-lően – a kereszténység Seth-Typhon és Hekaté ellen-beavatásának és vallásának egy speciálisan módosult formája volt, egy démon-vallás, a lemurok vallása. Az exoterikus és a profán kereszténységet pedig az emberi alacsonyrendűség és értéktelen ség álkultúrá-jának minősítették. Az utóbbi is nagyon lényeges vo-nás, mert a történelmi kereszténység során, de főleg a protestantizmusban egyre inkább előtérbe lépett ez a mindig meglevő és jellegzetesen keresztény elem – kialakítva az új- és legújabb kor sötét és korcs

álci-vilizációját.

²

Constantinus, aki a Nyugat szellemi életére nézve a legnagyobb alávalóságot követte el, amikor a római vallást és a tradicionális szinopszist felváltotta a cső-cselék hitével: összehasonlíthatatlanul gonoszabb és vérszomjasabb volt, mint Caligula vagy Nero a leg-sötétebb pillanataikban. A pogány római császárok mindegyikében volt szellemi méltóság és nagyság – még a legdekadensebbekben is. Constantinusban és Constantiusban nem voltak meg az igazi uralkodó tulajdonságai. Legélesebb ellentétük volt ez utóbbi unokaöccse, a valóban nagy uralkodó, a Mithras-beavatott Julianus császár. (Megvetendő és nevetsé-ges Constantinust „Nagynak”, Julianust pedig aposz-tatának nevezni – amitől különben az extraklerikális történet írás is csak ritkán tekint el.)

net is egyértelműen elismeri – azt jelentette, hogy a pápa akkor ragadhatja magához a császári hatalmat, amikor akarja, majd úgy állították be, hogy a pápa egyébként eleve a császár felett áll, akár ő gyakorolja a császári hatalmat, akár nem.

A ghibellinek és welfek (guelfek) harca a császár-ság és a pápacsászár-ság primátusának alternatívája miatt lobbant fel, és nyilvánvaló, hogy a ghibellin felfogás volt a jogosult. (Ez egyébként szorosan összefügg a Hohenstaufok magasabbrendűségével a welfekkel szemben.)

A protestantizmus – ahogyan Evola is megálla-pítja – az ’eredeti’ kereszténység visszaállítása volt. Pontosabban egy meglehetősen sikeres visszaállítási kísérlete mindannak, amit a korai (profán) ke resz-tény ségről egyáltalán tudtak és megragadtak. A leg eredetibb ’beavatási’ kereszténység már a korai időkben megszűnt, és átment ál-ezoterikus lárva-kereszténységbe, a gnosztikus kereszténység részben erőtlensége, részben az üldözés és a mellőzöttség kö-vetkeztében elenyészett, maga az ál-ezoterikus és az exoterikus kereszténység romanizálódott, tehát csak a profán-laikus (tehát az exoterikusnál külsőbb és al-sóbb) rabszolga- és csőcselék-kereszténység újjáéledése

volt a protestantizmus. Az úgynevezett reformáció –

legekla tánsabban annak kálvini ága – kiirtotta mind-azt, ami Róma szellemiségéből a katolicizmusban még megmaradt. A lutheri ág pedig az antilatinizmus terén járt elöl.

A protestáns uralkodók, akik elszakadtak a pápa-ság szellemi és hatalmi körétől, ahelyett, hogy az egész kereszténységet visszautasítottak volna – resta-urálva a pogány római-frank-német Birodalmat –, megmaradtak a kereszténységnek a katolicizmusnál lényegesen alacsonyabb rendű formájánál, és felbom-lasztották a német-római birodalmat.

²

Ahogyan a katolicizmus – éppen a benne levő

keresz-tény elem miatt – előkészítette a protestantizmust, az egész kereszténység előkészítette a materializmust és a demokratikus társadalomszemléletet – mint a pro-testantizmus folytatásának különböző, de

egymás-nak tökéletesen megfelelő produktu mait.

A kereszténység távolról sem a szeretet vallása, a kereszténység a gyengeség igazolása. Az ’alsó’ erők megidézését az alsó erők által történő teljes mozga-tottság követte. A keresztény gyengeséget sohasem váltja fel a hatalom igazi ereje. A „keresztény alá-zat” és a „jámborság” messze túllépi azt a mértéket, amely ezeknek a tulajdonságoknak a jogosultsági foka. A dicsőséghez és győzelemhez szükség van az alázat elemére is, de az alázat nem cél, sőt nem is elsőleges eszköz vagy követelmény.

Az alázatosságtól, a „jámborságtól”, a puritánság-tól és a pietizmus puritánság-tól nem áll távol a tébolyult vagy éppen hideg bestializmus – mindig ott lappang ezek hátterében, mint szignifikáns „keresztény jelenség”. Az igazi ezotériának, az igazi mágiának van ugyan

misztikus vonatkozása, de a misztikát általában (amelynek különben tényleges mágikus vo natkozása nincs) elutasítja. A misztika6 _{– amennyiben valóban az}

– a teljes feloldódást, a teljes és minden erőről, hata-lomról lemondó önátadást jelö li meg céljaként. Ha a cél az Istenben vagy éppen a Nirguna-Brahmában va-ló teljes feloldódás: a legmagasabb esetben Nirguna-Prakritiben való felol dás valósulhat meg. A keresz-ténység – mind a Római Katolikus Egyházban, mind a keleti ortodoxiában (vagy a monofizita-színezetű ágban) – a misztikát tekintette a legmagasabb rendű, ugyanekkor – és ez is jellemző – egyálta lán nem nél-külözhetetlen útnak.

²

Az ősi Rómában a rex állt mindenek és mindenki felett; személyében egyesült az isteni és a hősies, a kontemplatív és harcias, a pap és a lovag. A legfőbb pap, a pontifex maximus a király alatt állt. A Res Publica idejében is volt pontifex maximus, voltak

flamenek és volt egy tisztség, a rex sacrorum

tiszt-sége, amelynek viselője olyan szertartásokat végzett, amelyek a rex számára voltak fenntartva. A császár-korban az imperator (és princeps, majd dominus) vi-selte a pontifex maximus tisztségét is, de ez császári mivoltából adódó joga volt és nem volt szükségszerű, tehát a császár mindenképpen a pontifex maximus felett állt mint imperator; a rex sacrorum ugyan a császár és a pontifex maximus alatt állt, de fenn-maradt tisztsége arra utalt, hogy a császár nem volt teljesen ekvivalens a királlyal. (Ennek elsősorban személyi okai voltak; egyébként az imperator ideálja több szempontból személyfeletti volt.)

A birodalmi vallássá lett kereszténységben Róma püspökei megkapták a császártól a pontifex maximus címet, hogy ezzel a legfőbb papi méltóságát jelezzék a Birodalom központja püspökének. Ezt a címet a pápa a mai napig viseli, és ez foglalja össze azt, hogy Krisztus vagy Isten vikáriusaként a Katolikus Ke-resztény Egyház feje (a Katolikus Egyház egyetemes püspöke), Nyugat pátriárkája, Itália prímása, Róma-tartomány metropolitája és Róma püspöke.

Lényeges, hogy ezt a méltóságot a császártól kap-ta Róma püspöke, tehát ezt a császár fennkap-tarthatkap-ta volna magának – másfelől lényeges, hogy a ponti fex

maximus ’vallásváltásáról’ volt szó, nem pedig

vala-mi merőben új méltó ságról.

Semmiféle jogalapja nem volt annak, hogy a ké-sőbbiekben a pápák a császárral egyenrangúnak, sőt még később a császár felett állónak deklarálták ma-gukat.

777-ben tette közzé Hadrianus pápa azt a kohol-mányt, amely szerint Constantinus 337-ben, halála előtt a császári hatalmát Silvester pápának (és rajta keresztül a pápáknak) adományozta.7 _Constantinus

adománylevele – amelyről azt, hogy 750 és 774 kö-zött hamisította egy pap, a hivatalos

egyháztörté-Európa uralkodói (Julianus óta) igazi és erőből szár-mazó reakciót nem fejtettek ki a kereszténység ellen. Még egy olyan ténylegesen uralko dói szellem is, mint Nagy Károly, hagyta magát 800-ban III. Leo által megkoronázni, amivel elismerte – ha részlegesen is – a pontifex maximus9 _{primátusát. Nagy Péter cár, aki}

véget vetett annak a szokásnak, hogy Virágvasár-napon vezesse azt a szamarat, amelyen a moszkvai pátriárka ül, inkább felfüggesztette a pátriarkátust, mintsem egyértelműen deklarálta a pátriárka feletti teljes uralmát. I. Napóleon volt az egyetlen, aki – ha világi kevélységből is – kivette VII. Pius kezéből a császári koronát, és megkoronázta önmagát. De a kereszténységgel I. Napóleon sem tudott szakítani.

És most következik a keresztény történelmiség leg-különösebb és legdöntőbb mozzanata. Mindaddig

senki sem tudott leszámolni a keresztény séggel, amíg

ki nem nőtt a kereszténységből az, aminek szükség-szerűen ki kellett sarjadnia, amíg meg nem jelent a

demokrácia, az anarchizmus, a forradalmiság, a „fel-világosodás”. Vagyis: leszámolás nem is történt,

csu-pán a kereszténység „modern” verziójának átvétele. A „korszerű” kereszténység ma az ateizmus, az agnoszti-cizmus, a „liberalizmus”, a terrorizmus, az anarchiz-mus, a demokratizmus.

²

Felvetődhet a kérdés, hogy a kereszténység egyál-talán a Tradíció megnyilvánulásának tekinthető-e; továbbá kérdéses a kereszténység és a Tradíció ösz-szefüggésének egész mibenléte.

A tradicionális gondolkozók közül Julius Evola te-kinti legkevésbé a Hagyomány megnyilatkozásának a kereszténységet, és elsősorban antitradicionális vo-natkozásait tartja kifejezetten és tisztán keresztény-nek. René Guénon és a hagyományos szemléletet képviselő szerzők többsége nem zárja ki a keresz-ténységet a Tradíció köréből, de világosságát és spi-rituális intenzitását másodlagosnak tekinti. Hamvas Béla volt az egyetlen, aki a kereszténységet a Hagyo-mány betetőzésének tartotta.

E sorok szerzőjének álláspontja e kérdésben meg-közelítőleg Evola és a Guenon-kör felfogása között van. Nézete szerint a kereszténység éppen megszüle-tett ezoterikumában volt egy abszolúte magasrendű centrális elem, de ezt Jézus Krisztuson kívül senki sem realizálta adekvát fokon, és azt megközelítően is csak igen kevesen. A szerző szerint Jézus Krisz-tus önmagában intakt volt minden ’alsó’ erőtől, de missziója – még a beavatottak látásában is (éppen e látás mivoltából adódóan) – az ’alsó’ erők jelen-létének körében, sőt azok nak érvényesülése mellett ment végbe. Ez pedig meghatározta a kereszténysé-get. A szerző nem zárja ki a tradicionalitás köréből a kereszténység minden elemét, sőt számos ponton nagyra értékeli a gnosztikus kereszténységet – álta-lánosan azonban az egész történelmi kereszténységet antitradicionális áram latnak tekinti.

Érdemes összehasonlítani az azték emberáldo-zatokat az inkvizíció eljárásával. Az azték kultúra – Cortez partraszállása idejében – már súlyos és mély dekadenciában volt. Az azték, maya és quiche-maya kultúrák dekadenciája nem volt független bizonyos elsötétült rasszokkal való részle ges keveredéstől. Az emberáldozat és annak az a formája, amely az azték kultuszban megvalósult, sötét erők kifejeződése volt. Mindazonáltal az azték spiritualitás őseredetileg ma-gasrendű, tradicionális világból szárma zott. Az em-beráldozatokban pedig – minden sötétségük ellené-re – megvolt a szakrális-eellené-redeti kultusz maradványa. Közönséges szinten egyértelmű, nyílt, kendőzetlen tettet hajtottak végre. – Az inkvizíció tevékenységé-ben nyoma sem volt szakrális vagy kultikus elemnek.8

Közönséges bestializmus volt ( kivételes méretekben), átitatva tömény képmutatással és rossz lelkiismeret-tel. Az inkvizítoroknak szükségük volt ’feloldozásra’. Szükségük volt arra, hogy meg kínzott áldozataikat világi bíróság ítélje halálra és végeztesse ki; ők csu-pán keresztény-hipokrita indítványt tettek, kérelmi indítványt, hogy „vére ne hulljon” – és fellobogtak a máglyák. Gyengeség, hitbizonytalanság, lelkiismere-ti gátlásosság, keresztény „jámborság” keveredett a hipokrízissel és az aljas kegyetlenséggel.

Jean Chauvin – ha módjában állt volna – messze túltett volna az egész katolikus inkvizíción.

A „keresztényi alázat és szeretet” azonban Szibéri-ában érte el virágkorát.

²

A kora-újkor keresztény (katolikus és protestáns) felfogása szerint nem minden „megkeresztelet-len” volt egyszersmind ’pogány’. A zsidókat pél dául nem tekintették szigorúan véve pogánynak, de a muszlimokat annál inkább, és mindazoknak a vallá-soknak a követőit, amelyekről Nyugatra hír érkezett. A kabbalah-ban viszont pogány elemeket láttak, és visszatekintve a keresztény gnózisban is, a mágiát pedig kifejezetten pogánynak minősítették.

Ez pedig azt jelenti, hogy mindazt pogánynak tar-tották, ami a tradicionális szellemből származott.

Voltak a kereszténységnek valóban nagy alak-jai, például Eckehart, Tauler, Böhme, Saint-Martin, Baader és még néhányan. Ha ezeknek a tanítá saival valaki elmélyülten foglalkozik, azt fogja tapasztalni, hogy ezek az egyértelműen keresztény gondolkozók vagy látnokok – őszinte és elmélyült kereszténysé-gük ellenére – legmagasabb rendű kijelentéseikben és szemléletükben egyáltalán nem keresztények, ha-nem a kereszténységen túl lépve: tradicionálisak. A katolicizmus Eckehartot csaknem teljesen elutasít-ja, Böhmét elveti, szembehelyezkedik Baaderrel és Saint-Martin nal, Taulert ugyan elfogadja, de bizo-nyos fenntartással. A protestantizmus Taulert is elve-ti, és nem fogadja el az antikatolikus Böhmét sem.

tényezőnek a teljes lerombolásába; nem

bomlasztá-sába, mint azt némelyek szeretnék, hanem a

rombo-lásába, lerombolva a bomlasztó erők ural mát is, a modern civilizáció keresztényellenességét is, az ate-izmust is, a titkos irányító körök valamennyi meg-valósítási tervével együtt, építve az új és archaikus világot, a kiválasztott ember Aranykorát.

A

d’A

JEGyzETEK

1 _{Az itt említett kategóriák a modern tudományos}

antro-pológiában hasz nálatosak, és érvényük erősen bizonytalan; mindazonáltal még ezek is ki fejezhetik a reális rasszok né-mely külső jellemzőit. Az amerikai indián népek mongolid, negrid és ausztralid népek keveredéséből alakultak ki, amely-hez még hozzá kell számítani bizonyos europid keveredést is; a magaskultúrák népeiben eredetileg csak a mongolid és az europid dominálhatott, a másik kettő nem.

2 _{A legutóbbi időkben – részben az egyetemes alászállás,}

rész-ben a nyugati modernizmus hatására – a nagy keleti hagyomá-nyos formák világában is ro hamos süllyedés figyelhető meg – mindazonáltal a hinduizmus vagy a buddhizmus még alászál-lítva és eltorzítva sem válhat a hagyománytalan és hagyomány-ellenes áramlatok antispirituális tevékenységének eszközévé.

3 _{Egyébként a sethianizmus – ezotériájának bizonyos pontjai}

alapján – a szorosan vett kereszténységnél magasabb rendű volt, több volt benne a gnosztikus elem, noha démoni jellege is

foko-zottabb volt.

4 _{Például a Palatinuson találtak olyan falkarcolatot (ez most}

a Museo Nazionale gyűjte ményében látható), amely keresztre feszített szamárfejű emberalakot ábrázol, mellette pedig egy azt imádó ifjút. A hivatalos keresztény művészettörténet per-sze ezt római gúnyrajznak tekinti, pedig a gúnyrajzok mindig megkülönböztethetők a valóban vallásos ábrázolásoktól; nem beszélve arról, hogy a „gúny” erősen megalapozott is lehet (és az is volt, mert a rómaiak valóban kigúnyolták a keresztényeket, amire azok minden okot megadtak).

5 _{A Templomos Rend bizonyos benső vonalai csaknem teljesen}

szakítottak a kereszténységgel, attól el akartak szakadni, vagy – és ez még valószínűbb – a kereszténységet akarták (egészében)

egy magasabb szellemiség felé vezetni.

6 _{Mint negatív vagy passzív (feloldó) misztika.} 7 _{Ez az úgynevezett Donatio Constantini.}

8 _{Noha a szerző elítéli az inkvizíciót, ezt nem a szokásos}

mo-dern, protestáns, „felvilágosult” vagy szentimentális oldalról teszi. A szokásos felfogás ítélete jogosulatlan, és a szerző ezek-kel az általános ítéletekezek-kel szemben az inkvizíció oldalán áll.

9 _{Trivialitás az, hogy Róma püspöke minden időben bitorolta}

a pontifex maximusi rangot.

A kereszténység nem tekinthető a Hagyomány be-tetőzésének. Az, ami a kereszténységben egyedülál-ló: az Istenember ideális egyensúlyi helyzete az isteni és az emberi lét között, de a hinduizmus, a budd-hizmus, a hermetikus gnózis lényegesen több ponton éri el a legmaga sabb Tradíció fokát. A betetőzés azt jelentené, hogy a Tradíció le zárul, és ami elkezdődik, az a hagyományfeletti kereszténység. Ez az álláspont teljesen hibás. (Ezt vallotta l945-től Hamvas Béla, de a halála előtti években a kereszténységet nem vá-lasztotta el a Tradíciótól, mint olyant, ami lényegileg a Hagyomány felett áll, noha a betetőzés elvét soha-sem vetette el, és nem tért vissza a Scientia Sacra első kötetének teljesen tradicionális felfogásához.)

A kereszténység telített olyan elemekkel, amelyek kvalitásaik szerint az antitradíció lemuriai világából erednek. Ez nem zárja ki ugyan a kereszténység rész-ben tradicionális voltát, de prioritása teljes abszur-dum.

²

A kereszténység – korai állapotában – nem egy vonat-kozásban ál- ezoterikus, exoterikus és profán szinte-ken megvalósuló judaista szektának tekinthető. Egy olyan judaista produktum-jellege is van a keresztény-ségnek, amely a kabbalán kívüli judaizmus bizonyos céljainak a megva lósításához szellemileg-lelkileg megfelelően preparált civilizációt és konfesszionális életet biztosítana. Tévedés lenne azt állítani, hogy ez a kereszténység, de kétségtelen az, hogy van ilyen jellege is. A kereszténységet principiálisan szembeál-lítani a judaizmussal bűnös naivi tás. A kereszténység bizonyos kabbalán kívüli, de főleg kabbala-ellenes judaista körök számára nélkülözhetetlen volt, de most már kevésbé az. A keresztény ség konfesszionális-klerikális alakjában agonizál. Ebből nem jön létre egy „új és igazabb” kereszténység, de létrejött belőle az antikonfesszionális, antiklerikális, a vallási szur-rogátum-jellegét is merőben nélkülöző ateiz mus és materializmus, továbbá a demokratizmus és a többi, hasonló áramlat. Ez volt a szükségszerű, és ez volt

bizonyos körök célja is.

A kereszténység agóniáját kizárólag azért nem lehet, sőt nem is szabad pozitívumnak minősíteni, mert nem egy magasabb és dicsőbb szellemiség rom-bolta le érvényét teljesen, felépítve a Tradíció igazi templomát (amint kellett volna), hanem immanens sötétsége bomlasztotta fel, helyet adva egy még sok-kal sötétebb infernális ellenmegvalósításnak.

Fájdalommal kell tudomásul venni a keresztény-ség felbomlását, de tudomásul kell venni; ennek a folyamatnak a retardálása értelmetlen lenne. Sőt, be kell kapcsolódni a kereszténységnek mint kulturális