Wilbur Smith
A BOSSZÚ
Courtney-sorozat 03
Egzotikus országban, a titokzatosságával ma is bizsergető kíváncsiságot ébresztő Dél-Afrikában játszódik Wilbur Smith izgalmas regénye. A történet hátteréül az I. világháború
emberpróbáló élménye, a belső politikai küzdelmek, a lázas tempóban meginduló gazdasági fejlődés és a lélegzetállítóan szép, ám létében egyre veszélyeztetettebb őserdő szolgál. A fiatal Mark Anders saját sorsán tapasztalja meg a világ farkastörvények uralta embertelenségét. Mély belső lelkiereje révén, azonban az életét fenyegető veszélyben sem szűnik meg hinni az igaz emberi érzések erejében és a természettel harmóniában élés
eszményében. Belső parancs által rárótt feladat, hogy megbosszúlja nagyapja halálát, és hogy megőrizze a civilizáció pusztulásától az őserdő gazdag élővilágát, a mitikus Chaka
A francia csatatér felett régen behegedt sebhelyek lilás árnyalataiban játszó felhők görögtek méltóságteljes lassúsággal a német vonalak felé.
Sean Courtney dandártábornok már negyedik telét töltötte Franciaországban, és most a marhapásztor és a farmer szemével majdnem olyan biztonsággal jósolta meg az időjárást, mint szülőhazájában odalent, Dél-Afrikában.
– Havazni fog – dörmögte. Nick van der Heever hadnagy, a segédtisztje hátrapillantott válla fölött.
– Nem lepne meg, uram.
Van der Heever alaposan megpakolta magát: puskája és kenyérzsákja mellett még egy vászonzsákot is cipelt a vállán, mert Courtney tábornok éppen vacsoravendég minőségben igyekezett a második zászlóalj felé. A második zászlóalj parancsnokának és tisztikarának e pillanatban még sejtelme sem volt az őket fenyegető megtiszteltetésről, és Sean gonoszkás várakozással előre élvezte, micsoda pánikot kelt majd váratlan érkezésével. A hadnagy nyakában lógó vászonzsák tartalma, a fél tucat Haig whiskysüveg és a kövér liba kevéssé csökkenti majd megrázkódtatásukat.
Sean mindenesetre tisztában volt vele, hogy a tisztjei módfelett bosszantónak tartják – amúgy is rendhagyó egyénisége mellett – azt a szokását, hogy időnként váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül megjelenik a frontvonalban. Csak egy hete hallotta egy áthallás révén a telefonban, amint az egyik őrnagy egy századosnak azt mondja:
– Az a vén kurafi azt hiszi, most is a búr háborúban harcol. Nem tudnátok ketrecbe zárni ott hátul, a főhadiszálláson?
– Hogyan akarsz te ketrecbe zárni egy elefántbikát? – Na jó, de legalább szóljatok ide, ha elindul…
Sean kuncogva törtetett segédtisztje után. Nagykabátja szárnya szélesen lebegve csapkodta lábszárvédőbe tekert lábát, és fejére a levesestálforma sisak alá melegítésnek egy selyemsálat tekert. A palló a ragacsos sárban szörcsögve, tocsogva billegett a lábuk alatt, ahogy az árokban haladtak.
Sean a vonalnak ezt a részét nem ismerte. A zászlóalj nem egészen egy hete vonult csak be ide, de a szagok ismerősek voltak: penészes föld- és sárszag, súlyosbítva rothadó hús és szennyvíz bűzével, keveredve az égett puskapor szagával.
A tábornok belélegezte ezeket a szagokat, aztán undorral köpött egyet. Tudta, egy óra se kell hozzá és annyira megszokja, hogy észre sem veszi, de most az volt az érzése, mintha hideg gépzsírral kenegetnék a gégéjét. Megint felnézett az égre, összevonta a szemöldökét. Vagy a szél fordult egy-két ponttal keletnek, gondolta, vagy rossz útra tértek a lövészárkok útvesztőjében, mert az alacsonyan úszó felhők most nem abba az irányba vonultak, ahogy a Sean fejében rögződött térkép szerint vonulniuk kellett volna.
– Nick!
– Parancsoljon, uram! – Jó irányba megyünk?
Ahogy fiatal segédtisztje visszanézett rá, Sean nyomban látta, hogy az arca elbizonytalanodott.
– Hát, uram…
Az utolsó negyed mérföldön a magas földfalak labirintusában csupa elhagyott fedezék mellett mentek el, és sehol egy lélekkel sem találkoztak.
– Máris, uram!
Van der Heever végignézett az árkon, aztán meglátta, amit keresett. A következő kereszteződésnél valaki egy létrát erősített a falba. A létra felnyúlt a homokzsák mellvéd tetejéig. A tiszt elindult a létra felé.
– Vigyázzon, Nick! – kiáltott utána Sean.
– Igenis, uram! – a fiatalember, mielőtt mászni kezdett, a földfalnak támasztotta puskáját.
Sean számítása szerint három-négyszáz méternyire lehettek a frontvonaltól, és gyorsan sötétedett. A felhők alatt a levegő bíbor-bársony színben játszott. Ebben a megvilágításban nem lehet tisztességesen célozni, és Sean tudta, hogy Van der Heever fiatal kora ellenére tapasztalt katona. Olyan villámgyors mozdulattal nézett körül a mellvéd fölött, mint a rókamanguszta, mikor kiles az odújából.
Sean figyelte, hogyan kuporog a létra tetején, emeli fel gyors mozdulattal a fejét, aztán megint lebukik.
– A domb sokkal messzebb van tőlünk, balra – szólt le.
A kérdéses domb alacsony, kerek földhányás volt, legfeljebb ötven méternyire emelkedett a majdnem sík terepből. Ezt a vidéket valaha sűrű erdő borította, de most csupán szétroncsolt fatörzsek álltak ki derékmagasságban a földből, és az emelkedőket végig bombatölcsérek szántották fel.
– Mennyire van ide a tanya? – kérdezte Sean, és változatlanul felfelé bámult. A tanya egy négyszögletes, omladozó fallal körülvett, tető nélküli épületféle volt, szemben a zászlóaljtörzzsel. A tüzérség, a gyalogság és a légierők számára egyaránt viszonyítási pontnak számított.
– Még egyszer megnézem – szólt oda a létráról Van der Heever, és ismét kidugta a fejét.
A Mausernak jellegzetes, reccsenő hangja van, éles, gonosz csattanás, Sean annyiszor hallotta már, hogy pontosan meg tudta becsülni a lövés távolságát is, az irányát is.
Egyetlen lövés, talán ötszáz méter távolságból, pontosan szemből velük.
Van der Heever feje úgy vágódott fel, mintha valaki keményen állon ütötte volna, és sisakja acélja megcsendült, mint egy gong. Az állszíja elszakadt, a kerek sisak magasan felpördült a levegőbe, aztán lezuhant az árok aljára, a pallóra és a peremén görögve egy szürke, sáros pocsolyába kötött ki.
Van der Heever keze egy pillanatig még tovább markolta a létra felső fokát, aztán az ujjai erőtlenül szétnyíltak, ő hátrabukott és súlyos zuhanással esett le az árok fenekére. Nagykabátja szárnyai szétterültek estében.
Sean dermedten, hitetlenkedve állt. A tudatába nem hatolt le, hogy Nicket találat érte, de ugyanakkor, mint katona és vadász, ösztönösen és elképedten kénytelen volt elismerni, hogy tökéletes lövés volt.
De micsoda lövés! Ötszáz méterről, ebben a világításban: futó pillantás egy sisakos fejre a mellvéd fölött, három másodperc, beállítani a távolságot, aztán még egy pillanat, célozni, és abban a pillanatban, ahogy a fej ismét felbukkan, tüzelni. Az a barbár, aki ezt a lövést leadta, vagy csodálatos mesterlövész, egy leopárd reflexeivel, vagy a legmázlisabb orvlövész az egész nyugati fronton.
Mindez egy pillanat alatt száguldott át Sean fején, aztán előrelépett, nehézkes léptekkel odament segédtisztje mellé, és letérdelt. Vállánál fogva hanyatt fektette a fiút, és mellében, a szíve táján valami hideg markolást érzett. Rosszullét környékezte.
A golyó a fiatal tiszt homlokán hatolt be és a fülénél távozott fejéből.
Sean ölébe emelte a roncsolt fejet, levette sisakját, letekerte fejéről a selyemsálat. Valami elveszett az életéből, és ez a tudat mélységesen elszomorította.
Aztán lassan a fiú fejére tekerte a selyemsálat. A vér nyomban átszivárgott a vékony anyagon. Értelmetlen gesztus volt ez tőle, de lefoglalta vele a kezét, valahogy csökkentette tehetetlenségérzetét.
Leült a sáros pallóra, fogta a fiú holttestét, izmos vállaival föléje hajolt. Sisak nélkül látszott, hogy sötét, erős hajzatát végig szürkés csíkok, fehéres fürtök tarkítják, fehérségük mint a dér csillant meg a fogyó esti fényben. Kurta, sűrű szakállában felfehérlett néhány ősz szál. Nagy karvalyorra ferde volt, viharvert.
Csak ívelt, fekete szemöldöke és tiszta sötét-kobaltkék szeme árulkodott egy valójában sokkal fiatalabb, magabiztos, csupa élet férfiról.
Sokáig ült ott, fogta a fiút, aztán nagyot, mélyet sóhajtott, félretolta a holttestet, felállt, vállára lódította a vászonzsákot, és továbbindult az összekötő árokban.
Az ezredes, a Második Zászlóalj parancsnoka öt perccel éjfél előtt bújt be görnyedve a kantin ajtaját elfedő függöny nyílásán. Odabent felegyenesedett, és kesztyűs kezével leverte válláról a havat.
Hat hónappal ezelőtt a kantin még német fedezék volt, most viszont az egész zászlóalj irigysége tárgya: harminclábnyira a föld alatt, tökéletesen bombabiztos, védve a legsúlyosabb tüzérségi tűz ellen is. A padló keményfa, és még a falakat is lambéria fedi, védelmül a nedvesség és a hideg ellen. Az egyik fal mellett nagy hasú kandalló áll, és árasztja vidáman melegét.
A tisztek, akik éppen nem voltak szolgálatban, félkörben ültek a tűz előtt zsákmányolt karosszékeikben.
Az ezredes azonban, ahogy belépett, nem látott mást, csak azt a zömök alakot, a tábornokát, aki a legnagyobb és legkényelmesebb karosszékben, a tűzhöz legközelebb terpeszkedett. Sietve végigment a helyiségen, és közben sietve dobta le magáról a nagykabátját.
– Tábornok úr, elnézését kérem. Ha tudtam volna, hogy jön… Éppen ellenőrző körúton voltam.
Sean Courtney felnevetett, nehézkesen felemelkedett a karosszékből, és kezet fogott az ezredessel.
– Pontosan ezt vártam el öntől, Charles. A tisztjei mindenesetre igen kellemes fogadtatásban részesítettek… és hagytunk magának egy keveset a libából is…
Az ezredes lopva körülnézett, és homlokát ráncolva állapította meg, hogy egyik-másik fiatalabb beosztottjának túlzottan kipirult az arca és feltűnően csillog a szeme. Legközelebb figyelmeztetnie kell ezeket a gyerekeket, gondolta, hogy ne legyenek olyan ostobák, és ne akarjanak együtt inni a tábornokukkal. Az öreg olyan rendíthetetlenül áll a lábán, mint a szikla, ez egyértelmű, fekete szemöldöke alatt a szeme szúrós, mint a tőr hegye, de ő, az ezredes eléggé ismerte már tábornokát és tudta, az öreg egy jó liter Haig whiskyt benyakalt már. Ugyanakkor most azt is látta, hogy valami nagyon bántja az öreget. Aztán rájött: hát persze!
– Igazán sajnáltam, mikor hallottam, mi történt a fiatal Van der Heeverrel, uram. A törzsőrmester jelentette, mi történt.
elsötétült volna.
– Ha tudtam volna, tábornok úr, hogy ma este előrejön a vonalunkba, előre figyelmeztettem volna. Pokoli, mennyi bajt okoz nekünk ez a német mesterlövész, mióta itt berendezkedtünk, uram. Persze, mindig ugyanaz a fickó, és tökéletesen, halálosan biztos kezű. Életemben nem találkoztam még ilyennel. Borzasztó kellemetlen éppen most, amikor különben minden olyan csendes. Ezen a héten minden veszteségünket neki köszönhetjük.
– És mit tettek az ügyben? – kérdezte ingerülten Sean. A tisztek figyelték, hogyan futja el a haragos pír az arcát.
Az egyik tiszt sietve közbeszólt.
– Megkerestem Caithness ezredest, a harmadik zászlóaljtól, és kötöttem vele egy üzletet. Hozzájárult, hogy átküldi hozzánk Anderst és MacDonaldot…
– Sikerült megszerezned őket? – Az ezredes arca felragyogott. – Nahát, hallod, ez pompás! Nem hittem volna, hogy Caithness hajlandó lesz megválni ettől a két klasszistól. – Ma reggel jöttek át, és egész nap a terepet tanulmányozták, kettesben. Szabad kezet adtam nekik, és úgy tudom, holnapra tervezik, hogy megkezdik a vadászatot.
Az első század parancsnoka, egy fiatal százados előhúzta óráját, és hosszasan tanulmányozta.
– Az én szektoromból indulnak, uram – mondta aztán. – Ami azt illeti, szándékomban áll odamenni, és elbúcsúzni tőlük. Fél tizenkettőkor foglalják el az állásukat. Elnézést, uram…
– Természetesen, menjen csak, Dicky. A nevemben is kívánjon nekik minden jót. A zászlóaljban mindenki hallott már Andersről és MacDonaldról.
– Szívesen találkoznék azzal a két fiúval – szólalt meg váratlanul Sean Courtney, és az ezredes kötelességtudóan helyeselt.
– Természetesen, uram. Én is elmegyek önökkel.
– Nem, nem, Charles. Maga egész éjszaka kint volt a hidegben. Majd én elmegyek Dickyvel.
A sötét éjfélben, a fekete éjszakában sűrű pelyhekben hullott a hó. Szigetelő palástjával letompította az éjszakai zajokat, fojtottan hangzott a Vickers-géppuskák szabályosan időközökben felhangzó ropogása is, amint a zászlóalj jobbszárnyáról a drótakadály egy nyílását lőtték.
Mark Anders kölcsönkért pokrócokba burkolózva ült és mélyen rágörnyedt az ölében tartott, nyitott könyvre. Próbált szemével alkalmazkodni a gyertyacsonk reszkető sárga fényéhez.
Az első hóeséssel járó enyhébb hőmérséklet és a fedezékbe behallatszó zajok változása felébresztette a mellette alvó férfit. Felköhögött, oldalt hengeredett, kissé széjjelhúzta a feje mellett a vászonfüggönyt.
– Átok! – dörmögte, és megint felköhögött, az erős dohányosok reszelős, elkínzott köhögésével. – Ördög és pokol! Havazik. – Aztán a másik oldalára fordult. – Te még mindig olvasol? – kérdezte Markra nézve, mogorván. – Mindig azokat a könyveket bújod. Tönkreteszed vele a szemedet, nem fogsz tudni célozni.
Mark fölemelte a fejét. – Már egy órája havazik.
témájától. – Semmi hasznod sem lesz belőle.
– Nem szeretem, hogy havazik – szögezte le Mark. – A hóra nem számítottunk.
A hó kétségtelenül bonyolította feladatukat. A terepet elborítja árulkodó, fehér takarójával: akárki mozdul ki a fedezék mögül a senki földjére, menthetetlenül hátrahagyja a hajnali fénynél vizsgálódó ellenséges őrszemek számára árulkodó nyomait.
Gyufa fénye lobbant. Fergus két cigarettára gyújtott, egyiket odanyújtotta Marknak. Pokrócukba burkolózva, váll váll mellett feküdtek a földön.
– Lemondhatod a lövészetet, Mark. Mondd meg nekik, halasszák el. Te végül is önkéntes vagy, gyerek…
Egy teljes percen át némán cigarettáztak.
– Az a sváb egy gazember – jegyezte meg aztán Mark.
– Ha havazik, aligha bújik elő holnap. Őt is az ágyhoz köti majd a hó. Mark lassan ingatta a fejét.
– Ha annyira jó, akkor előjön.
– Hát igen – bólintott Fergus. – Az annyira jó. Az a lövése tegnap este: egész nap ott feküdt a hidegben, egy centiméterrel sem lehetett közelebb ötszáz méternél, és abban a világításban… – Fergus hirtelen elharapta a szót. Aztán sietve folytatta. – De te is jó vagy, kölyök. Te vagy a legjobb, fiú!
Mark nem szólt semmit. Gondosan elnyomta cigarettája izzó parazsát. – Kimész? – kérdezte Fergus.
– Megyek.
– Akkor aludj még egyet, gyerek. Hosszú lesz ez a nap.
Mark elfújta a gyertyát, hanyatt dőlt, és a fejére húzta a pokrócot.
– Aludj jól – mondta Fergus. – Bőven időben felébresztelek! – És ellenállt az atyai impulzusnak, hogy megveregesse a pokróc alatt a fiú csontos, sovány vállát.
A fiatal százados halkan odaszólt valamit az egyik őrnek a tüzelőpadkán, az suttogva válaszolt, és állával mutatott a sötét fedezékek felé.
– Arrafelé, százados úr.
A százados végigment a pallókon, ahogy köpenyébe burkolózott, olyan volt, mint egy mackó, és Sean, aki a nyomában járt, vállal magasodott ki mogulé.
A következő forduló után az árok oldalába vájt alacsony benyílóból a hó puha függönyén át feltűnt egy tompán, vörösen izzó szénserpenyő fénye. Sötét alakok kuporogtak körülötte, mint boszorkányszombaton a vénasszonyok.
– MacDonald őrmester?
Egy alak egyenesedett fel a csoportból, és előrelépett. – Én vagyok az. – A hangja kihívó volt, öntudatos. – Anders itt van magával?
– Itt van, pontosan ahogy mondja! – közölte MacDonald. A szénserpenyő körül kuporgók közül újabb alak emelkedett fel, és lépett előre. Magasabb volt a másiknál, ruganyos mozgású, mint egy atléta vagy egy balett-táncos.
– Felkészültél, Anders? – kérdezte a kapitány, a lövészárkok szokott fojtott, suttogó hangján, de Anders helyett MacDonald válaszolt.
– A gyerek bevetésre kész. – Egy birkózó edzőjének féltékeny, atyai hangján beszélt. Nyilván látszott, hogy tulajdonának tekinti a gyereket, és ez a tulajdoni viszony olyan rangot kölcsönöz számára, amit egyébként sose ért volna el.
Ebben a pillanatban egy világítórakéta fénye villant fel magasan fölöttük, szikrázóan fehéren robbant szét. Hangját letompította a hóesés.
Sean pontosan olyan jól tudott felértékelni egy embert, mint egy lovat. Ki tudta emelni a sok közül a hitványakat meg a rátermetteket. A gyakorlat hozta magával ezt a képességet, meg még valami mélyebb, megmagyarázhatatlan érzék.
Ahogy a fény felvillant, tekintete végigsiklott az idősebbik férfi arcán. MacDonald őrmester arca jellegzetes példánya volt a csontos, rosszul táplált, prolinegyed-lakó arcának, szemei túl közel álltak egymáshoz, ajka keskeny, a sarka kétoldalt lefelé görbül. Ebben az emberben Sean nem látott semmit, ami érdekelte volna, és inkább a másikat vette szemügyre.
A fiú egymástól messze ülő szemei halvány aranyosbarnán csillogtak. Egy költő békés szemei, vagy olyan emberé, aki távolba nyúló, végtelen térségeken élte le az életét. Felhúzott szemhéja nem takarta el íriszét, szemgolyója tisztán, fehéren csillant meg a szaruhártya körül, s az írisz úgy úszott a fehérségben, mint a telihold.
Sean ritkán találkozott ilyen szemekkel. A fiú nézése szinte hipnotikus hatással volt rá, sugárzó erejével, kutató nyíltságával mintha a szívét markolta volna meg.
Az első benyomásokat újabbak követték. Mindenekelőtt az, hogy a fiú valószínűtlenül fiatal. Inkább tizenhét éves, mint húsz, gondolta, és nyomban azt is megállapította, mennyire túlhajszolt idegállapotban van. Arca, kiegyensúlyozott vonásai ellenére, merev, kemény, idegei pattanásig feszültek. Sean az elmúlt négy esztendő alatt gyakran találkozott efféle feszült arcokkal. Valaki felfedezte ezt a gyereket, rájött, hogy különleges adottságokkal rendelkezik, és most mindenki kíméletlenül kihasználja. Caithness a Harmadik Zászlóaljtól, a menyétképű MacDonald, Charles, Dicky és, mindent egybevetve, ő maga is. Kegyetlenül megdolgoztatják, gondolkodás nélkül, minden adandó alkalommal bevetik…
A fiú kezében pléhpohárban gőzölgő kávét tartott. Az inge ujjából kinyúló csuklója mint egy csontváz keze, emellett tele haragosvörös csípésekkel. Nyaka a fejéhez képest túl hosszú és vékony, arca beesett, szemei mélyen ülők.
– Ez Courtney tábornok – mondta a százados, és Sean a világítórakéta halványuló fényénél is látta, amint a gyerek szeme hirtelen felcsillan, és azt is hallotta, hogy a megilletődöttségtől egy pillanatra eláll a lélegzete.
– Helló, Anders. Sokat hallottam rólad.
– Én is önről, tábornok úr. – Hangjából áradt a rajongás, ami bosszantotta Seant. A fiú nyilván minden vele kapcsolatos legendát ismer. Az ezred büszke volt, amiért ő a parancsnokuk, és minden újoncnak végig kellett hallgatnia kalandjait. Képtelenség volt megakadályozni, hogy szerte meséljék őket.
– Igazán megtisztelő számomra, hogy találkozhatom önnel, tábornok úr. – A gyerek hebegett ugyan egy kicsit, dadogott is, ami ugyancsak azt jelezte, micsoda feszültség alatt áll, de a hangja őszintén csengett.
A legendás Sean Courtney, az az ember, aki ötmillió fontot keresett a witwatersrandi aranymezőkön, és egyetlen éjszaka az utolsó pennyig eljátszotta az egészet, az a Sean Courtney, aki Laroux-t, a búr generálist fél Dél-Afrikán keresztül kergette, s végül, kemény kézitusa után, sikerült elfognia. Az a katona, aki a dühöngő zulukat Bombatában a szakadéknál feltartóztatta, aztán odahajtotta őket az előre felsorakoztatott Maxim géppuskák elé, s aki egykori ellensége, Laroux segítségével kidolgozta és megszervezte az Uniós Okmányt, amely Dél-Afrika négy független államát egyetlen hatalmas egységbe
foglalta, aki újabb, hatalmas vagyont gyűjtött ingatlanokból, állattenyésztésből és fakitermelésből, aki föladta pozícióját Louis Botha kormányában, és a natali törvényhozó tanács élén elvitte a hadsereget Franciaországba… Természetes, hogy a gyerek szeme felcsillant, és a nyelve botladozott, de akárhogyan is, a dolog mindenképpen bosszantotta Seant. Ötvenkilenc éves koromban még nem vagyok olyan öreg, hogy megjátsszam a hőst, gondolta savanyú ábrázattal. Aztán a rakéta fénye végleg elenyészett, és ők visszahullottak a sötétségbe.
– Ha van még egy bögrére való abból a kávéból… – mondta Sean. – Átkozottul hideg van ma éjszaka.
Sean elvette a horpadt zománcos bögrét és lekuporodott a szénserpenyő közelében. A bögrét a tenyerében tartotta, ráfújt a gőzölgő italra és zajosan szürcsölt. Fél perc múlva, némi habozás után, a többiek is követték a példáját. Furcsa volt számukra úgy együtt guggolni egy tábornokkal, mintha régi bajtársuk lenne. Néma csendben itták a kávéjukat.
– Te Zuluföldről való vagy? – tette fel váratlanul a kérdést Sean Marknak, miután érzékeny fülével kiérezte beszédjéből az akcentust, aztán válaszra se várva, zulu nyelven folytatta: – Velapi wena? Honnan való vagy?
Mark ajkáról természetes folyékonysággal hangzott a zulu szó, bár már két esztendeje nem beszélte a nyelvet.
– Eshowe-tól északra, az Umfolosi folyó mellől.
– Igen, ismerem a vidéket. Vadásztam arra. – Sean ismét angolra fordította a szót. – Anders? Ismertem egy Anderst. Dealgoa-öbölből vezetett szállítmányokat még nyolcvankilencben. Igen, ez az. Az öreg Johnny Anders. Rokonod volt? Apád talán?
– A nagyapám volt. Édesapám meghalt. Nagyapámnak földje volt az Umfolosi mellett. Én ott lakom. – A gyerek hangulata fölengedett. A szénserpenyő parazsa fényében Sean mintha úgy látta volna, hogy szája körül kivasalódnak a feszült vonások.
– Nem gondoltam volna, uram, hogy az ön ismerősei között olyan szegény emberek is vannak, mint mi. – Fergus MacDonald némi éllel a hangjában közölte ezt, miközben a serpenyő fölé hajolt, arcát a tábornok felé fordítva, hogy Sean tisztán láthatta szája sarkában a keserű ráncokat.
Sean lassan, megfontoltan bólintott. Igen, MacDonald jellegzetes alak. Az a fajta, akit az új rend meghódított, a szakszervezetek, Karl Marx, a bolsevikok, akik bombákat robbantanak, és elvtársnak szólítják egymást. Bár ennek semmi jelentősége sem volt, de most valahogy felfigyelt rá, hogy MacDonald haja gyömbérszínű, és a keze fején nagy, sárga szeplőfoltok vannak. Aztán megint Mark Andershez fordult.
– A nagyapád tanított meg lőni?
– Igen, uram. – A gyerek az emlékek hatására most mosolyodott el először. – Tőle kaptam az első puskámat, egy Martini Henryt, ami akkora füstöt eresztett, mint a bozóttűz, de ötszázötven méterről halálbiztosan talált vele az ember.
– Én elefántra is vadásztam vele. Csodálatos puska – mondta Sean, és ők ketten, negyven év korkülönbségen át, váratlanul barátok lettek.
Talán a fájó űr, amit a másik pompás fiatalember, Nick Van der Heever halála okozott, késztette Seant, hogy atyai, pártfogó szemmel nézzen erre a fiatalemberre. Ezt mintha Fergus MacDonald is megérezte volna, mert úgy szólt közbe, mint egy féltékeny szerelmes.
– Legjobb lenne, ha felkészülnél már, gyerek! – Mark ajkáról leolvadt a mosoly. A szeme szinte természetellenesen nyugodt lett. Vékony ayakát mereven meghajtotta.
Fergus MacDonald a gyerek körül sürgött-forgott, és Seant megint egy edzőre emlékeztette, aki versenyzőjét készíti fel az öltözőben. Levette a fiúról a nehéz, otromba nagykabátot és a gyakorlódzsekit. A hosszú, bokáig érő, gyapjú alsóruhára gyapjúing került, és két kötött mellény. A nyakára gyapjúsál.
Aztán következett egy kezeslábas, amely feszesen simult a több réteg ruhára, s amely nem akadályozta a mozgásban és nem lebegett a szélben, amivel magára vonhatta volna az ellenség figyelmét. Fejére gyapjú fejvédő került, arra bőr repülősapka, és Sean nyomban azt is megértette, miért. A brit acélsisaknak roppant jellegzetes pereme volt, és amúgy sem nyújtott védelmet a Mauser golyói ellen.
– Tartsd jól lenn a fejedet, Mark, gyermekem.
A kötött kesztyűn az ujjak helyén lyukak voltak, de erre a kesztyűre még egy másik bővebb bőrkesztyű került.
– Az ujjaidat állandóan mozgasd, nehogy megmerevedjenek. Kicsi, vállra vetős bőrtáska lógott kényelmesen a bal hóna alatt.
– Sonkás szendvics sok mustárral, csokoládé és árpacukor, ahogy szereted. Ne feledkezzél meg az evésről. Tartsd magad melegen.
Négy tele háromszázhármas tár, három a kezeslábas lábzsebében, egy a bal ujj alsó részébe vágott külön nyílásban.
– Mindegyiket saját kezűleg zsíroztam meg – jelentette ki MacDonald, főleg a tábornokra tekintettel. – Úgy csúsznak majd be, mint… – aztán durván, obszcénül mosolygott, mintegy érzékeltetni akarván ezzel is, mennyire fütyül minden rangra és társadalmi pozícióra. De Sean mintha nem is hallotta volna. Nem érdekelték az előkészületek.
– Cuthbertet csak akkor mutatom majd, mikor már elég világos van.
– Cuthbertet? – kérdezte Sean. Fergus vigyorogva mutatott a fedezék végében békésen heverő harmadik alakra. Sean most vette csak észre. Fergus látva a tábornok meglepett arcát, megint felnevetett, aztán megfogta a fekvő alakot. Sean most látta, hogy az alak csak egy bábu, de a szénserpenyő parazsa fényénél élőnek is gondolhatta volna élethű formájával, még sisakos feje is olyan természetes tartásban ült a vállán. De derékban hirtelen véget ért, és egy szál seprűnyélben folytatódott.
– Kíváncsi lennék, hogyan csinálják ezt – fordult Sean a fiatal Mark Andershez, de a választ Fergus adta meg, nagy fontoskodva.
– Tegnap a sváb a domb északi lejtője aljáról tüzelt. Markkal kiszámítottuk a két lövés szögét, és ötvenméteres megközelítéssel lokalizáltuk a kilövés helyét.
– Lehet, hogy pozíciót változtat – mondta Sean.
– Az északi lejtőt nem hagyja ott. Ott, még ha kisüt is a nap, egész nap árnyékban van. Nyilván árnyékból tüzel fényre. – Sean egy bólintással nyugtázta az érvelés logikáját.
– Ez igaz – mondta –, de hátha a német vonalon bentről tüzel egy tüzelőállásból. Ezúttal Mark válaszolt.
– Nem hiszem, uram – mondta halkan. – A vonalak túlságosan távol vannak egymástól itt. – A német vonal a domb gerincén húzódott át. – És neki rövidebb lőtávolságra van szüksége. Nem, uram. Közelről lő. A senki földjén foglal el egy állást, talál váltogatja minden nap, de minden alkalommal olyan közel jön a vonalainkhoz, amennyire tud, és úgy, hogy közben mindig árnyékban maradjon. – Most, hogy az agya a problémára koncentrált, egyetlen hebegő hangot nem adott ki. A szava halk volt, feszült.
határozottan Fergus MacDonald. – Nem egészen kétszáz méterről beláthatja az egész északi lejtőt. Kimegy oda, és még sötétben elfoglalja a helyét. Azt akarom, hogy ez sikerüljön, mielőtt a sváb a helyére megy. Nem szeretném, ha a gyerek a sötétben rálépne arra a kurafira. És akkor mind a ketten várunk, míg jó lesz a megvilágítás, és tiszta a látás. Akkor én nekiállok dolgozni ezzel a Cuthberttel itt. – Megint felnevetett, és megpaskolta a bábut. – Pokoli nehéz megcsinálni, hogy természetesnek lássék, mintha valami buta újonc lenne, aki kidugja a fejét, és életében először szeretne körülnézni francia földön. Ha hagyjuk, hogy a német túl sokáig nézegesse, rájön a trükkre, ha meg túlságosan gyorsan csináljuk, nem adunk neki időt a lövésre. Nem, ez nem könnyű dolog. – Igen, el tudom képzelni, hogy ez az egészben a legveszedelmesebb és a legnehezebb feladat – jegyezte meg keserű humorral Sean, és látta, hogyan suhan át a haragos árnyék MacDonald arcán.
– Még egy bögre kávét, gyerek – fordult Mark Andershez –, aztán ideje, hogy indulj. Azt akarom, hogy elfoglald a helyedet, mielőtt eláll a hóesés.
Sean benyúlt nagykabátja belső zsebébe, és előhúzta azt az ezüstkulacsot, amelyet aznap kapott Ruth-tól, amikor az ezred elhajózott.
– Tegyél egy kis erőt a kávédba – mondta, és odanyújtotta Marknak. A fiú zavartan rázta a fejét.
– Köszönöm szépen, nem kérek, uram. Még kettőt látnék tőle.
– Ha nem haragszik, uram, én kérek. – Fergus MacDonald gyors mozdulattal átnyúlt a serpenyő fölött, és bőven csorgatott a világosbarna italból a bögréjébe.
A törzsőrmester éjfél előtt kiküldött egy szakaszt, hogy az első század előtt vágjanak ösvényt a drótakadályon keresztül.
Mark megállt a létra alján. A puskát áttette a bal kezébe. Újabb világítórakéta villant fel a fejük felett. A fényénél Sean tisztán látta, mennyire koncentrál feladatára a fiú. Mikor hátrahúzta a závárzatot, Sean megállapította, hogy a gyerek nem a brit hadseregnél szabványosított, rövid, egyes sorszámú Lee-Enfield puskát használja, hanem úgy látszik, szívesebben dolgozik a P-14-es amerikai fegyverrel, amelyhez háromszázhármas kaliberű töltényt is használhat, hosszabb a csöve, és az egész jobban ki van egyensúlyozva.
Mark két sorozatot csúsztatott a tárba, bekattintotta a závárzatot, és egy sorozat gondosan válogatott és zsírozott lövedék várta, hogy a závárzatba kerüljön.
A világítórakéta elhaló fényénél felnézett Seanra, és kissé megbillentette a fejét. A fény kihunyt. A sötétségben Sean hallotta, hogy a fiú könnyed léptekkel felmászik a falétra fokain. Legszívesebben utánakiáltotta volna, hogy „jó szerencsét”, de magába fojtotta ezt a spontán vágyat, zsebében a szivartárcája után kutatott.
– Indulhatunk vissza, uram? – kérdezte halkan a százados.
– Maga csak induljon – mordult rá idegesen Sean, mintha valami közelgő tragédia előérzete tette volna érdesebbé a hangját. – Én még maradok egy kicsit.
Bár segíteni nem tudott, úgy érezte, ha most elmegy, olyan, mintha cserbenhagyná ezt a gyereket.
Mark végigsietett a huzal mentén, amelyet az őrjárat fektetett le számára, hogy utat mutasson a drótakadályok között. Görnyedve ment, jobb kezében a P-14-essel, baljával tapogatva a huzalt. Óvatosan vonult, puha léptekkel, megpróbálta nem felkavarni a havat, súlyát egyenletesen osztotta el két lábán, nehogy áttörje a fagyott hóréteget.
De így is, valahányszor egy világítórakéta felvillant, hasra kellett vágnia magát, és mozdulatlanul kuporgott a vakító, fehér fényben: fekete folt a fehér havon. A folyamatosan hulló hó volt az egyetlen fedezéke. Mikor a beálló sötétségben felkászálódott, továbbment és tudta, hogy mögötte a hó meg van bolygatva. Normális körülmények között az ilyesmi nem számított, mert a senki földjén a kopár, bombák által feltúrt vadonban az ilyen apró rendellenességek senkinek sem tűntek fel. De tudta, hogy a hajnal első, hideg fényénél egy abnormálisan éles szempár kutatja át a terep minden négyzetcentiméterét, és pontosan az ilyen jeleket keresi.
Majd hirtelen elfogta a magány érzete. Ez hidegebb volt, mint az arcát csípő jeges, havas levegő. A kiszolgáltatottság érzése szemben egy kíméletlen, ravasz, láthatatlan, rettentő, mindenre képes ellenféllel, aki a legapróbb hibát is képes felfedezni, és osztja a halált.
A világítórakéta lebukott, a fénye kihunyt. Mark feltápászkodott, és tovább botorkált a sötétben a romos, félig bedőlt falú tanya felé. Ott lekuporodott a fal tövében, és megpróbálta rendbe szedni a lélegzetét, mert úgy érezte, valami újszerű, gyötrő félelemérzet keríti hatalmába. Még eddig sohasem élte meg ezt az érzést; a félelmet ismerte, együtt élt vele, állandó kísérője volt az elmúlt két esztendő alatt, de ez a bénító rémület eddig ismeretlen volt számára.
Jobb kezével megérintette jéghideg arcát. Érezte, hogyan reszketnek az ujjai és a fogai, mintegy az ujjai reszketése ütemére, kattogva vacogtak.
– Így nem tudok lőni – gondolta idegesen. Addig szorította össze a fogait, míg az állkapcsa meg nem fájdult, s közben keményen az ágyékának szorította kezeit. – Nem maradhatok itt – gondolta, a romok túlságosan feltűnőek ahhoz, hogy ott vegyen fel lőállást. Ez lenne az első pont, amit a német mesterlövész kipécéz magának. Ki kell jutnia onnan, éspedig sürgősen. Vissza a lövészárokba. És ekkor rémülete hirtelen pánikba fordult, feltámaszkodott, hogy megkezdje esztelen, iüizdelmes útját visszafelé, a romos falnak támasztotta puskáját, amikor egy hang a sötétben, közvetlen közelében suttogva megszólalt.
– Bist du da?
Mark mozdulatlanná dermedt.
– Ja! – A válasz távolabbról hallatszott, ugyancsak a fal mellől. Mark bal kézzel kinyúlt a puskája után, gépies rutinnal megmarkolta a tusát, jobb keze az elsütőbillentyűre görbült.
– Komm, wir gehen zurück!
Közvetlenül Mark mellett egy nyilván nehéz terhet cipelő alak vonult el, Mark a sötétben inkább érezte, mint látta, hogy ott van. A puska csövét arra fordította, amerre az alak elment, hüvelykujja a biztonsági záron, készen, hogy bármely pillanatban kibiztosítsa. A német botladozva ment a csalóka, havas padlón, a dróthúzó szerszámok, amelyeket magával cipelt, hangosan csendültek össze. Míg végül elkáromkodta magát.
– Scheisse!
– Fogd be a szád! – csattant fel egy másik hang, és mindketten elindultak vissza, a dombtetőn át húzódó német vonalak felé.
Mark nem számított rá, hogy a németek ebben az időben dróthúzó járőrt küldenek ki. Első gondolata a német mesterlövész volt, és rájött, micsoda váratlan szerencse érte.
Ez a járőr átvezeti őt a német drótakadályok között, és az ő zűrös, összevissza nyomaik elfedik majd a mesterlövészük elől a nyomokat, amelyeket ő hagy maga után.
Miután ezt eldöntötte magában, meglepetten állapította meg, hogy pánikérzete elpárolgott, keze ismét biztos volt, lélegzetvétele egyenletes. Örömtelenül elmosolyodott saját esendőségén, és óvatos léptekkel elindult a német őrjárat után.
Vagy százlépésnyire voltak a tanyától, mikor elállt a havazás. Mark szinte fizikailag, a mellében érezte a csalódottságot. Eddig jórészt arra hagyatkozott, hogy a havazás legalább hajnalig kitart. De azért ment tovább, az őrjárat után. Azok, ahogy közeledtek a vonalaikhoz, egyre szaporábban és magabiztosabban haladtak.
Kétszáz méterrel a dombhát előtt Mark hagyta, menjenek tovább magukban, ő pedig lassan oldalazva utat tört magának a lejtőn, kínos óvatossággal kúszott a sűrű drótakadályok között, míg végre felismerte és most már biztos mozdulatokkal közelítette meg a lőállást, amelyet előző délután Fergusszal kettesben kerestek ki távcsövükön keresztül.
A dombot egykor benépesítő tölgyfák közül az egyik végigzuhant a lejtőn, és esésével hatalmas, kusza gyökérrengeteget tépett ki a bombák szántotta földből.
Mark bemászott a gyökerek útvesztőjébe, kiválasztott egy helyet, ahol az alacsony szögben érkező téli napsugarak elől a leginkább árnyékban maradt, és a hasán csúszott előre addig, míg a gyökerek félig el nem takarták. Csak a feje és a vállai maradtak szabadon, hogy el tudjon fordulni, és teljes félkörívben végigpásztázhassa az előtte elterülő északi lejtőt.
Ezután első gondja volt, hogy gondosan ellenőrizze a puskáját, különös figyelemmel az érzékeny, magasra szerelt Bisley típusú hátsó irányzékra. Meg akart bizonyosodni róla, hogy a senki földjén átkeltében nem verte neki semminek, és nem mozdult el a helyéről. Megevett két sonkás szendvicset, ivott néhány korty édes kávét, aztán a gyapjúsálat az orrára és a szájára húzta, részben, hogy melegítsen, részben, hogy ne lássék meg a lélegzete a hidegben. Aztán a homlokát nekitámasztotta a puska agyának. Már sikerült kialakítania azt a gyakorlatot, hogy azonnal el tudjon aludni. És amíg aludt, ismét eleredt a hó.
Mikor a hajnal beteges, szürke fényénél felébredt, finom, fehér hópelyhek borították. Vigyázott, hogy ne rázza le magáról, lassan emelte fel a fejét és sűrűn, nagyokat pislogott, hogy a látása kitisztuljon. Merev, hideg ujjait szorgalmasan mozgatta kesztyűjében, erőltette őket, hogy meginduljon bennük a vérkeringés.
Megint szerencséje volt, egy éjszakán már másodszor: ez tán túlságosan soknak is tűnt. Először az őrjárat átvezette a drótakadályok között, és most ez a vékony, fehér réteg rajta, természetes álcázás, alatta egész alakja egybeolvad a tölgyfa kusza gyökérzetével. Túl sok ez a szerencse. A mérleg nyelve ezután nyilván át kell, hogy billenjen a másik oldalra…
A sötétség lassan visszahúzódott, Mark látótere fokozatosan tágult, és ahogy egyre többet látott, minden figyelme szélesen ülő két aranyosbarna szemében összpontosult. Gyorsan, módszeresen kutatta át a terepet, sorba vett minden szabálytalan alakzatot, minden hajlatot, minden tárgyat, minden színbeli eltérést, a hó felületének változásait meg a sárét, a szétroncsolt fatörzseket, a letört faágak minden csonkját, a bombatölcsérek girbegurba peremét, árnyékokat keresett, ahol nem kell árnyéknak lennie, kereste, hol fedez fel az újabb, vékony hótakaró alatt valami rendellenességet, keresett, kutatott, az életéért. A szó szoros értelmében az életéért.
szétszakadozott, egy-egy beteges napsugár is előtört és végigsöpört, mint egy reflektor fénypászmája a domb déli lejtőjén.
– Na jól van, Cuthbert. Hadd jöjjön ránk az a sváb.
Fergus a lövészároknak a törzsőrmestertől kölcsönkapott vázrajzán megjelölte a német mesterlövész valamennyi találatának a pontját. Az ároknak ugyanabban a szakaszában két fekete folt volt, szorosan egymás mellett. Ezeken a pontokon a dombbal szemközti mellvéd túlságosan alacsony lévén, a dombról belátható volt az egész első vonal. Miután ezen a két ponton öt ember kapott eddig halálos találatot, a mellvédet homokzsákkal megmagasították, és az óvatlanul közlekedőket girbegurba betűs tábla figyelmeztette. HÚZD BE A NYAKADAT! ORVLÖVÉSZ MUNKÁBAN!
A két fekete folt mindössze ötven lépésnyire volt egymástól, és Fergus úgy gondolta, a mesterlövész sikere abban rejlik, hogy megvárja, míg az áldozat végigmegy a lövészárkon; az alacsonyabb pontnál észleli, megcélozza a másik, alacsonyabb pontot, ujját a ravaszon tartja és kivárja, míg az áldozat átmegy a másik ponton. Ő ezt készülődés közben elmagyarázta Sean Courtneynak, mert addigra Courtneyt annyira érdekelte ez a vadászat, hogy csak egy nagyobb szabású német offenzíva kényszeríthette volna vissza főhadiszállására. A délelőtt folyamán beszélt tábori telefonon a segédtisztjével, és közölte, végszükség esetén hol találják meg.
– De mindenesetre csakis végszükség esetén! És ezt vegye úgy, ahogy mondom – dörögte haragosan a telefonba.
– Dél felől északnak csalogatom – magyarázta Fergus –, akkor az az átkozott sváb elfordul Mark leállásától, és a gyereknek lesz egy másodpercnyi ideje, míg a sváb vissza nem fordul a dombhát felé.
Sean kénytelen volt elismerni, hogy Fergus MacDonald remekül kezeli a bábut. Két lábbal embermagasság fölé emelte, ezzel ellensúlyozta a mellvéd magasságát, és realisztikus mozdulatokat végeztetett a vállaival, mintha az illető sietve menne el az első nyílás mögött.
Sean, a fiatal százados és a tagbaszakadt, vörös képű törzsőrmester meg még vagy fél tucat altiszt és tiszt várakozott a második nyílásnál, és figyelte, hogyan közeledik a pallókon biztos léptekkel feléjük a bábu.
Még a lélegzetüket is visszatartották, az izgalomtól mozdulatlanná dermedtek, és csak akkor mertek újból lélegzetet venni, amikor a bábu a második nyíláshoz ért.
A domb lejtőjén eldördült a Mauser. Hangja a jeges levegőben mint a bikacsök csattanása. A bábu meredek szögben eldőlt Fergus MacDonald kezében.
Fergus nyomban lehúzta, hogy kintről ne lássék, letérdelt, és a világosan kirajzolt, kerek lyukat nézegette, amelyet a golyó a papírmasé fejen vágott.
– Ó! Szart! – suttogta elkeseredetten. – Ó, hogy az egész le van szarva… – Mi a baj, MacDonald?
– Ó az az átkozott sváb! Az a buzi kurva…! – MacDonald!
– Ugyanazt a lőállást foglalta el, mint az én gyerekem. Sean egy pillanatra nem fogta fel, mit mond MacDonald.
– Ott van a tölgyfarönkök között – folytatta MacDonald. – Pontosan ott ül Mark feje tetején. Ugyanazt a lőállást választották.
A Mauser undok, siketítő dörrenése olyan közelről hallatszott, olyan élesen, olyan erővel, hogy Mark füle másodperceken át zúgott tőle, mintha egy moszkitó bújt volna belé.
Egy ideig döbbenten feküdt, a dörrenés ereje megbénította. A német mesterlövész nem lehetett messzebb tőle, mint hat-hét méter. A véletlen játéka folytán ugyanazt a lőállást választotta magának a lejtőn, mint Mark. Nem, nem is a véletlen játéka volt ez. A vadász érzékével mindketten a legideálisabb helyet választották a közös cél elérésére, gyors halált osztani rejtekhelyről. A szerencse mérlegének nyelve a másik oldalra lendült.
Mark a Mauser dörrenése után másodpercekig nem mozdult, de az ereiben zúgva keringő adrenalin a maximumra fokozta valamennyi érzékszerve koncentráltságát. A szíve olyan hevesen vert, hogy a dobbanása szinte hallatszott a bordái között.
A német baka volt tőle, feljebb a lejtőn. Marknak a bal oldala maradt védtelen, az, amelyik távolabb esett a tölgyfa gyökereitől.
Elforgatta a szemét, de a fejét nem mozdította, és látótere perifériájában észlelte egy másik kidőlt tölgy rönkjét a közelben. Egy teljes percen át mozdulatlanul fekve, a szeme sarkából leste, mikor mozdul valami. Csak egy rezzenésnyit. De semmi sem mozdult. A csend titokzatos, nyomasztó maradt, míg egy Spandau géppuska kurta sorozata fel nem kattogott az arcvonalban, vagy egy mérföldnyire tőle. Talán valamivel messzebb is lehetett.
Mark most lassan balra fordította fejét. Nagyon lassan, akár a kaméleon, amikor légyre vadászik. Perifériális látótere lassan kitisztult, és befogta a teljes lejtőt maga fölött.
A legközelebbi tölgyfa törzsét egy sprapnel darabokra tépte, lehasította a kérgét, és hegyes szilánkokat vágott ki belőle. A törzse egy mélyedés fölé zuhant, mintegy hidat alkotott fölötte, és bár belepte a hó, a talaj és a fa törzse között maradt egy keskeny rés, talán tíz-tizenkét centiméternyi. A résen át látta a havon megcsillanó napfényét.
Ebben a pillanatban a szeme odaszegeződött, egy alig észrevehető mozdulatra. Futó mozdulat volt csupán, talán néhány milliméter az egész, de Mark most minden idegszálával afelé koncentrált. Teljes öt másodpercen keresztül meresztette a szemét, míg rájött, mit lát.
A fedezékül szolgáló kidőlt tölgyfa törzse mögött egy Mauser csövének a vége meredt elő. A csövet magát zsákvászonnal borították be, hogy ne tükröződjék a fény a fémen, de a cső kegyetlen kis torkolata csupaszon maradt.
A német a tölgy törzse mögött feküdt, és mint Marknak is, neki is a jobb oldala volt védve. A távolság köztük hét méter se lehetett.
Mark vagy tíz percen át a Mauser csőtorkolatát figyelte, de az meg se rezdült többé. A német tökéletesen mozdulatlan maradt, türelmesen várt. Újratöltette puskáját, aztán tovább figyelt mereven, mozdulatlanul.
– Ez a pofa olyan tökéletes, hogy nincs rá mód biztonsággal célba vennem – gondolta Mark. – Ha egy centimétert elmozdulok, meghallja, és a keze gyors! Nagyon gyors!
Marknak, ha azt akarta, hogy tiszta célpontja legyen, legalább hat-hét métert vagy még többet kellene hátrakúsznia, de akkor egyenesen a Mauser torkolatába bámulna bele. Közvetlen közeli lövés lenne, de a mozdulataival előre felriasztaná a németet, és tudta, hogy ennyi előnyt nem adhat meg neki. Egy ilyen kaliberű ellenfélnek semmi esetre sem.
A hosszú, mozdulatlan percek megszakítás nélkül feszültségben, ólomlábakon vánszorogtak. Mark lassan úgy érezte, minden idegszála, minden izma szemmel láthatóan táncot jár, holott mindössze jobb keze mozdult a kesztyűjében: az ujjaival folyamatosan
végezte a gyúró mozdulatokat, mert azok tarthatták csak melegen és rugalmasan őket. És a szemeit mozgatta, miközben lassan ide-oda kutatta a megnyomorított tölgyfa törzsét, és időközönként sűrűn pislogott, hogy a feszültség és a jeges levegő miatt összegyűlt könnyeitől szabaduljon.
– Mi az ördög folyik ott? – feszengett idegesen Fergus MacDonald miközben a periszkóp lencséjébe bámult. Ennek a szerkezetnek a segítségével a figyelő nem kényszerült a fejét a homokzsák mellvéd fölé dugni.
– A fiú tehetetlen. – Sean Courtney tábornok szeme nem mozdult el a másik periszkóp lencséjétől. Apró mozdulatokkal pásztázta vele a terepet. – Próbálja ki újból a svábot Cuthberttel.
– Nem hiszem, hogy másodszor is bevegye – tiltakozott Fergus és felnézett a tábornokra, egymáshoz közel ülő szemeivel, amelyek köré a hideg és a várakozás feszültsége piros karikákat rajzolt.
– Ez parancs, őrmester! – Sean Courtney a homlokát ráncolva összehúzta sötét szemöldökét. Úgy mordult az őrmesterre, mint egy öreg oroszlán, és sötétkék szemei résre szűkültek. Ennek az embernek a vasakarata és acélegyénisége ebben a feszült hangulatban még Fergus MacDonaldot is lenyűgözte.
– Parancsára, uram – morogta dacosan, aztán odament a tüzelőpadkához támasztott bábujáért.
A Mauser dörrenése ismét belevágott a csendbe. Mark Anders kettőt-hármat pislantott tőle, aztán tágra nyitotta szemét. Az aranyosbarna íriszek megmerevedtek. Felfelé figyelt a lejtőn, feszülten, mint egy vadászsólyom.
A lövés utáni pillanatban hallatszott a csattanás, ahogy a Mauser závárzatát hátrahúzzák, majd előrelökik, újratöltik a csövet, és eközben elmozdult a zsákvászonba burkolt csővég, és Mark tekintete kissé oldalabbra siklott.
Valami más is mozdult. Apró mozdulat volt, kevésbé éber szem észre se vette volna. Egy lélegzetvételnyi mozdulat a hat-nyolc centiméteres rés mögött, a tölgyfa törzse és a hó borította talaj között. Egyetlen mozdulat. Aztán megint: csend és mozdulatlanság.
Mark hosszú másodperceken át mereven bámulta a rést, de nem látott semmit. Csak árnyakat. Meghatározhatatlan alakzatokat, a hó fehérségének csalóka reflexeit. Aztán egyszerre valami mást is látott.
Ruhaszövetet. Vékony csíkot a szűk rés mögött, és már fel is ismerte a szürke anyagon a varrást ott, ahol a szövet enyhén kiduzzadt az alatta feszülő, élő testen.
A résen át a német egy darabját látta. A fatörzs távolabbi részénél feküdt, de közel volt, és fejével arra fordult, amerre a Mauser csővége mutatott.
Mark képzeletben gondosan felmérte az alakját. Egyéb híján a puska csövét vette referenciapontnak, elképzelte, hol a feje, válla, a törzse, a csípője…
– Igen – gondolta. – A csípője. Az ott a csípője vagy a combja töve… – A fény hirtelen változott. A nap talált magának, fölöttük, a felhők között, egy vékonyabb réteget, és a fénye egy kis időre felerősödött.
Mark a jobb megvilágításban most már tisztán megkülönböztette a német szolgálati övének egy darabját, rajta az üres hurokkal, ahol a bajonettnek kellett volna lennie. Ez igazolta előbbi feltételezését. Tudta, hogy a csukaszürke anyagon a kis dudort a combcsont felső vége okozza, ahol a medenceövvel illeszkedik.
– Mindkét csípőjén keresztül – gondolta hideg fejjel. – A lövéstől harcképtelenné válik, aztán ott van a combi artéria… – Óvatosan nekiállt lehámozni jobb kezéről a kesztyűt.
Másik oldalára kellett fordulnia, és a P-14-es hosszú csövét több mint kilencvenfokos ívben átfordítani anélkül, hogy a legkisebb zajt üsse vele.
– Istenem, segíts – könyörgött magában, és nekiállt végrehajtani a műveletet. Ahogy a puska csöve átlendült fölötte, testsúlyát áttette másik könyökére.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végre a puska csöve megcélozta a tölgyfa törzse alatt azt a szűk kis nyílást. Mark összehúzta magát, erőlködve igyekezett a cső végét a célra tartani, ebben a természetellenes pózban is. A biztonsági zárat nem oldhatta ki, mielőtt tüzelne, mert az az apró kattanás, fém a fémen, felriasztaná a németet.
Az ujja ráfeszült az elsütőbillentyűre, és érezte a biztonsági mechanizmus feszülését. Fejét furcsán kitekerve, gondosan célzott, lassan nekifogott elmozdítani a biztonsági zárat hüvelykujjával, s ugyanakkor mutatóujjával meghúzva tartotta az elsütőbillentyűt. Higgadtan kellett dolgoznia, hogy a cső vége ne mozduljon el arról a szürke egyenruhadarabról.
Ahogy a golyó átszáguldott a keskeny nyíláson, a lövés dörrenése mintha odacsapódott volna az alacsonyan úszó felhők aljának. Mark látta a becsapódást, a német teste rándulását, ahogy a golyó beléhasított.
A német felkiáltott, eszelősen, artikulálatlanul, értelmetlenül. Mark visszahúzta puskáján a závárzatot, ösztönös mozdulattal újra csőre töltötte. A második lövés dörrenése szinte egybeolvadt az előző visszhangjával, olyan gyorsan követték egymást, mintha csak egyetlen lövés hangzott volna el. A golyó átvágott a résen át, és Mark most azt is látta, amint élénkvörös sugárban előfecskendezik a vér, majd pillanatok alatt rózsaszínűre halványodik, ahogy melege felolvasztja maga körül a havat.
Aztán nem látszott semmi a nyíláson túl, a németet a lövés ereje hátravetette, vagy az oldalára gördítette. Csak a rózsaszínűre festett hó…
Mark várt. Friss tölténnyel a csőben, most már szembefordulva a tölgyfa törzsével, nekikészült a következő lövésnek. Ha nem ejtett rajta halálos sebet, a német utánaered, és ő felkészült arra az eshetőségre, hogy kapásból kell tüzelnie.
Hidegen, érzéketlenül, de hallatlanul éberen figyelt. Minden sejtje, minden idegszála a végsőkig megfeszült, a látása éles, tiszta, a hallása tökéletes.
A csend maradt. Aztán egy hang. Mark egy pillanatra nem tudatosította, micsoda hang. Aztán megint. Síró férfi hangja.
Most tisztábban hallotta. Hisztérikus volt, szívet tépő.
– Ach mein Gott… mein lieber Gott… – remegő, reszketeg, hörgő hang. – Das Blut…
ach Gott… das Blut…
A hang beléhasított Mark szívébe. Egész énje belerendült. A keze megremegett. Megint érezte, hogyan remeg az ajka is. Megpróbálta megfeszíteni az állat, de képtelen volt megállítani a fogai vacogását.
– Ó Istenem, hallgattasd el – suttogta. A puska kiesett a kezéből. Kesztyűs ujjait a füléhez szorította. Megpróbálta kizárni magából a haldokló német szörnyű siránkozását.
– Kérem, kérem – könyörgött hangosan. – Hagyd abba, kérlek.
– Hilf mir, lieber Gott… das Blut! – a német, mintha meghallotta volna, és a hangja kétségbeesett, tehetetlen nyöszörgésbe fulladt.
lejtőn.
– Megyek. Minden rendben van – motyogta. – Csak hagyd abba! – Úgy érezte, minden érzékszerve felmondta a szolgálatot.
– Ach mein Héber Gott, ach, meine Mutti… – Ó Istenem, hallgass már! Hagyd abba!
Mark elvonszolta magát a fatörzs végére, aztán megkerülte.
A német a fatörzsnek dőlt, két kezével próbálta elállítani a vérzését, hiába, az artériásan lüktető vér kicsordult ujjai közül. A két lövés szétroncsolta csípője mindkét oldalát, és az egészből nem maradt más, mint egy vérrel áztatott, pépes csomó.
És Markot nézte. Szürkésfehéren fénylő arcából minden szín eltűnt és vékony rétegben lepte be az izzadság. Fiatal ember volt, annyi idős lehetett körülbelül, mint Mark, de a rohamosan közelítő halál már elsimította arcvonásait, s így még fiatalabbnak látszott. Márványangyal arca, sima és fehér, volt benne valami nem mindennapi szépség. Kék szemek, halványkék keretben, sápadt szőke hajából egy fürt előbukkant sisakja alól és rátapadt izzadt homlokára.
A száját nyitogatta, valamit mondott, amit Mark nem értett. Ép, szabályos fogai fehéren villantak ki vértelen ajkai között.
Aztán lassan hátrahanyatlott, nekidőlt a fa törzsének és még mindig Markot nézte. A kezét elvette ágyékáról, a szétroncsolt testből lüktetve előtörő vér folyama lelassult, aztán végleg elapadt. A sápadt kék szemek elveszítették lázas fényüket, eltompultak, a semmibe meredtek.
Mark úgy érezte, valami az agyába hasít. Úgy hangzott, mintha egy selyemleplet hasított volna valaki ketté benne. Mindezt szinte fizikailag érzékelte, igen, hallotta, hogyan hasad benne szét a selyemlepel.
A látása bizonytalanná vált, a halott német vonásai szétfolytak, mint az olvadó viasz, aztán lassan megint összeálltak. Érezte, a hasadék egyre tágul benne, értelme selyemfátyla végleg széthasad, s azon túl nincs más, csak sötétség és kongó üresség.
A halott német arcvonásai egyre tisztábban rajzolódtak ki előtte, míg végül megmerevedtek, és Mark egyszerre csak, mint egy torzító tükörben, a saját arcába nézett. Saját meghajszolt arcába, aranyosbarna, rémült szemeibe, a félig tátott száj az ő szája… a sikolyban, amely kitört belőle, benne zengett a világ valamennyi kétségbeesett, agonizáló sikolya.
Az iszonyat vihara józan esze utolsó szikráját is elsodorta, és hallotta saját sikoltását, érezte, hogyan mozognak a lábai, de a fejében nem volt már más, csak feketeség, és a teste könnyű volt, súlytalan. Mint egy repülő madár teste.
A német géppuskás egyetlen dühödt rántással tüzelőállásba dobta a Maximot, meredeken balra fordította, s közben leszorította a csövét, míg meredeken lefelé nem irányult a lejtőn, a brit vonalak felé, a homokzsákok alá.
A magányos, vadul rohanó alak balra fordult el, a lövész a Maxim fogantyúját a vállára húzta, és egyetlen kurta, pásztázó sorozatot adott le vele, kissé alá célozva, hogy ellensúlyozza a fegyver hajlamát arra, hogy lefelé haladó célnak föléje lőjjön.
Mark Anders alig érezte az iszonyú kalapácsütéseket, amint a két golyó a hátába vágódott.
A könnyek lassan gördültek elő pirossal keretezett szeméből, és ő haragos mozdulattal letörölte őket.
– Engedélyt kérek, hogy egy járőrt kivigyek, uram – közölte, és a fiatal százados bizonytalanul nézett hátra a válla fölött Seanra.
Sean bólintott. A feje alig mozdult.
– Gondolja, őrmester, hogy talál rá önként jelentkezőket? – kérdezte tétován a százados.
– Lesznek önként jelentkezők, uram – felelte mogorván a vörös képű őrmester. – A fiúk tudják, mit vitt véghez ez a gyerek.
– Helyes. Tehát, mihelyt besötétedett.
Markot nem sokkal nyolc óra után találták meg. A lejtő alján a rozsdás szögesdróton csüngött, mint egy összeroncsolt bábu. Fergus MacDonald csak drótvágó olló segítségével tudta levágni, és majdnem egy órába került, míg visszatértek vele a brit vonalakhoz. A hordágyat úgy kellett maguk után vonszolniuk a sárban és nedves hóban.
– Meghalt – mondta Courtney tábornok, mikor a lámpás fényénél lenézett a gyerek viaszfehér, sápadt arcára.
– Nem, nem halt meg! – tiltakozott hevesen Fergus MacDonald. – Az én gyerekemet nem lehet olyan könnyen megölni.
A mozdony éleset sípolt, kerekei harsányan csattogtak a híd acélszerkezetén. A gőz mint ezüstösen csillogó bárányfelhő kavargott kéményéből a magasba, aztán szélesen elterpeszkedve vágódott hátra a szélben.
Mark Anders messze kihajolt a szerelvényhez csatolt egyetlen személykocsi peronjáról. A szél, amely elkapta a mozdony füstjét, felborzolta selymes, barna haját, a kéményből kivágódó koromszilánkok forrón vágódtak az arcába, de ő csak a szemét húzta összébb, és úgy nézte a folyó medrét, amely fölött a vonat éppen átrobogott.
Odalent a folyó sodra, csillogó levelű nádcsomók között, kavarogva vágódott neki a híd pilléreinek, majd dühös örvényléssel, zöldes habot verve, zúgva folytatta sietős útját a tenger felé.
– Magas a vízállás az évnek ebben a szakában – dörmögte hangosan Mark. – Nagyapa örülhet ennek – és érezte, amint ajka régen elfelejtett mosolyra húzódik. Az elmúlt hónapok alatt igen ritkán mosolygott.
A mozdony végigdübörgött az acélvázas hídon, aztán nekiállt felkapaszkodni a lejtőn. A hangja is nyomban más lett, ahogy az irama lelassult.
Mark lenyúlt, vállára vetette kopott katonapoggyászát, felcsapta a peron ajtaját, lemászott az acéllépcsőn, és fél kézzel kapaszkodva kilógatta magát az alatta elsuhanó kavicstöltés fölé.
Ahogy a kapaszkodó egyre meredekebbé vált, a vonat is egyre jobban lelassult. Mark, amilyen óvatosan tudott, még messzibbre kihajolt, aztán lelendítette válláról a poggyászt, és lepottyantotta a töltésre. Az egyet bukfencezett, aztán legurult, és mint egy menekülő kis állat bukdácsolt tovább a bokrok között.
Ezek után Mark maga is leugrott. Pontosan kiszámította minden mozdulatát, megvárta, míg a vonat a kapaszkodó tetejére ér, ott elengedte magát, előrenyújtott lábakkal lelépett a töltésre, testsúlyát előrelendítve, hogy a sebességkülönbséget kiegyenlítse, miközben érezte, hogyan csúszik meg a lába a kavicsos talajon.
felháborodottan nézett ki az utolsó vagonból. – Hé! Ez szigorúan tilos! – kiabálta mérgesen.
– Jó, akkor küldje ide a seriffel! – kiáltotta vissza Mark, és ahogy a vonat felgyorsult, gúnyosan búcsút intett neki. A mozdony nagyokat szusszant, a kerekek csattogása felgyorsult, a vonat a lejtő másik oldalán megindult lefelé, de a kalauz még akkor is az öklét rázta. Mark elfordult.
Az ugrástól megint megfájdult a háta. Ahogy elindult visszafelé a vágányok mentén, kezét bedugta ingébe és a hóna alá nyúlva kitapogatta ujjaival a lapockája alatt azt a két mélyedést, és megint elcsodálkozott, milyen közel van mind a kettő ahhoz a vonalhoz a hátán, ahol már kitapintható a gerince. Hosszú hónapokig tartott, míg bezárult a seb, és most a sebhely selymes, szinte érzéki tapintású volt. Ösztönösen megborzongott. Visszagondolt a kerekes kocsi kattogására, ahogy a kötszereket hozták, a nővér érzéketlen, szinte férfias arcára, amint a hosszú gyapot gézszalagot beletömködi a golyó ütötte sebbe, emlékezett a gyötrő fájdalomra, mikor fényes acélcsipeszekkel kihúzgálták belőle a véres kötést, és hallotta saját ziháló, zokogó hangját és a nővér nyers, személytelen feddését.
– Ugyan már, ne legyen gyerek!
Hosszú hetek teltek el, a puskagolyók megsebezték tüdejét, és míg a tüdőgyulladás forró, lázas delíriuma fokozatosan alábbhagyott, minden nap újabb enyhülést jelentett. Hogy mennyi ideig tartott az út – a francia tábori segélyhelytől ott, a kórházsátrak mögött, a mentőautók kerekétől felszántott sáros földtől és a sírásók temetőrészlegétől – a brightoni klinikáig, meddig tartottak a tüdőgyulladás sötét, ködös napjai, majd megint: az út a kórházhajón le, a perzselő trópusi napfényben végig az Atlanti-óceánon, majd a lábadozás a pompás, gyepszőnyeges-kertes kórházban… Meddig tartott mindez? Összesen tizennégy hónapig, tizennégy hónapig, ami alatt a háború – amelyet már akkor elkezdtek „világ”-háborúnak nevezni – véget ért. A fájdalom és a delírium elhomályosította időérzékét, de valahogy úgy érezte, mintha egy egész életet élt volna le vele.
Egy egész életet élt le gyilkolással, mészárlással, fájdalomban, szenvedésben. De most újjászületett. A fájdalom a hátában hamar elmúlt. A seb már szinte tökéletesen begyógyult, gondolta elégedetten, és kizárta fejéből a sötét, a szörnyű emlékeket. Lemászott a töltésen és elindult, megkeresni a csomagját.
Andersland még közel negyven mérföldnyire volt tőle, lefelé, a folyó mentén. A vonat késett, és már majdnem dél volt. Mark tudta, hogy másnap este előtt semmiképpen sem ér oda, de furcsa módon most, mikor már majdnem hazaérkezett, megszűnt benne az a sürgető érzés…
Könnyű léptekkel indult tovább, hosszú, megszokott vadászlépteivel, és valahányszor a frissen begyógyult sebek megfeszültek hátán, megigazította vállán a csomagot. A szélben az izzadsága jóleső, hűs érzést biztosított, fürdette arcát, hűsítette testét a vékony vászoning alatt.
A sokéves távollét után kíváncsian, sokkal nagyobb érdeklődéssel nézte maga körül a világot, mint azelőtt, amikor legfeljebb futó pillantásra méltatta. Most az egész mindenség újszerű volt körülötte, szokatlan, élvezetes.
A folyóparton, a bokrokban nyüzsgött az élet, áttetsző, drágakőszínekben szikrázó szárnyú szitakötők suhantak a víz fölött, egy rebbenéssel érintve felszínét, és párosultak röptükben: a hím a nőstényen, hosszú, csillogó alsótestét ívben meghajlítva, aztán a
víziló, amint fröcsögve emelkedik ki a vízből, és akkorát fújtat, hogy egy robbantásnak is beillik, és rózsaszínű, nedvező szemekkel bámul a parton álló Markra, megmozgatja apró füleit, majd mint egy gargantuai méretű, hatalmas fekete labda, beleveti magát a kavargó, zöld víz sodrába.
Mintha egy elfelejtett édenkertben járt volna, amelyben még nem fordult meg ember, és csak most ébredt rá, hogy teste, lelke erre a magányra vágyott, hogy végérvényesen meggyógyulhasson.
Éjszakára egy meredek, füves parton táborozott, a folyó fölött, kívül a moszkitók tanyáján és távol a sűrű bozót ijesztő sötétjétől.
Éjfél után valamikor egy leopárd hangja ébresztette fel, rekedten szürcsölt lent a folyómederben, ő meg csak feküdt és hallgatta, ahogy az állat lassan továbbindul a folyó sodra ellenében és eltűnik a kiálló sziklák és földhányások között. Nem aludt el rögtön ezután, a földön fekve, a várakozás örömével gondolt az előtte álló napra.
Mert az elmúlt négy esztendő során, minden nap, még azokon a sötét, szellemekkel benépesített, szörnyű napokon is, minden nap eszében járt az öreg. Néha csak futólag gondolt rá, máskor hosszasabban emlékezett, s úgy kínozta magát az otthon gondolatával, mint egy honvágy gyötörte kollégista iskolás fiú. Az öreg most otthon van, ez nyilvánvaló.
Számára persze az öreg jelentette az otthont. Mark sem édesanyját, sem édesapját nem ismerte. Az öreg állt mellette első, tétova emlékei óta mostanáig: ereje, csendes, megértő énje sose változott.
Szinte fizikailag vágyódott utána, valahányszor maga elé képzelte, amint ott ül a faragott, keményfa hintaszékben a széles, deszkapadlós tornácon, bőven vasalásra érett, összevissza foltozott khakiszínű ingében, amely nyakánál kigombolva árulkodott ezüstös bozontos, szőrös melléről. A nyaka, az álla csupa ránc volt, akár egy pulykakakasé, a nap sötétbarnára égette arcát, állán az ötnapos, borostás szakáll tüskéi ezüstösen csillogtak, mint megannyi üvegszilánk, hatalmas, csillogó-fehér bajusza csúcsát méhviasszal hegyezte félelmetes szuronnyá, és a széles karimájú trópusi kalapot mélyen lehúzta fényes, karamellaszínű szemére. A kalap mindig a fején volt, izzadságtól nyirkosán, szalagja tövénél körben zsírosán, sose vetette le, még étkezéshez sem, és Mark azt gyanította, éjszaka se veti le, nagy rézágyában.
Emlékezett rá, hogyan állt meg egy pillanatra faragás közben kezében a kés, ahogy a bagót egyik oldalról a másikra pörgette a szájában, aztán kiköpött az ötgallonos „Tate and Lyl” szörpös bádogdobozába, ami köpőcsészéül szolgált. Három méterről pontosan belétalált, egy csepp sem ment a földre a sűrű barna léből, aztán folytatta a mesét, mintha abba se hagyta volna. És micsoda történeteket tudott mesélni! Kisfiúkorában kidülledt szemekkel hallgatta őket, és még éjszaka is fel-felébredt, és félve kukkantott az ágya alá…
Más apróságokra is emlékezett az öreggel kapcsolatban. Hogyan hajolt le, markolt fel egy darabot a termékeny földből, pörgette át az ujjai között, aztán büszke, szilaj mosollyal vén arcán, megtörölte kezét gyűrött nadrágja fenekébe.
– Andersland jó föld! – mondta ilyenkor, és bölcsen rábólintott. Meg nagyobb dolgai is voltak, amire emlékezett. Mikor hórihorgas, csontos alakjával kiemelkedett Mark mellett a sűrű tövisbozótban, szörnyen lármás vén Martini Henry puskájával a kezében, amely harsányan bömbölve fekete füstöt eregetett, és mikor visszavágott, az öreg vén, törékeny teste belerázkódott, miközben a megsebzett bivalybika, mint egy nagy, fekete kolosszus,
vérszomjasán, megsebezve, tombolva rohant feléjük.
Mark már négy éve nem látta az öreget, négy éve nem volt semmi híre felőle. Ő hosszú, honvággyal teli leveleket írt neki, de az öreg nem válaszolt, mert nem tudott sem írni, sem olvasni. Mark eleinte azt remélte, talán majd elviszi a leveleit valamelyik barátjához vagy a postamesternőhöz, hogy felolvassák neki, aztán úgy válaszoljon rájuk.
Hiú reménység. Az öreg büszkeségében sose ismerte volna el idegenek előtt írástudatlanságát. Mark ennek ellenére nem hagyta abba a levelezést, és végig, hosszú éveken át minden hónapban írt egy levelet, de ő ennyi idő után csak holnap kap hírt az öregről.
Néhány órát aludt, aztán még sötétben, hajnalhasadás előtt, újból tüzet rakott, és kávét főzött magának. És mikor elég világos lett, hogy a lába előtt lássa az ösvényt, továbbindult.
Az emelkedőről nézte, hogyan kel fel a nap a tengeren. Kavargó gomolyfelhők tornyosultak magasan a távoli vizek fölött, és ahogy a nap előbújt mögülük, a felhők piros, vörösbor- és mély bíborszínű árnyalatokban izzottak, minden egyes felhő peremét villogó vörös-arany sáv szegélyezett, s a felhők között széles pászmákban tört át a napsugár.
A talaj itt meredeken lejtett a parti alföldekre, a sűrű erdő borította vagy sima, aranyos-füves, domboktól tarkított, gazdag parti sávig, amely az Indiai-óceán végtelen, fehér homokfövenyéig nyúlt fel észak felé.
Lejjebb a folyó átbukott a meredély peremén, és ezüstösen tajtékozva zuhogott le a csillogó, fekete sziklákról és alkotott mély, sötét vizű tavacskákat, amelyeknek a vize forrongva örvénylett, mintha erőt akarna gyűjteni a következő vad zuhanáshoz.
Mark csak most szaporázta meg lépteit a meredek ösvényén, és felvette a folyó sodrának iramát, de így is késő délelőtt lett, mire leért a meredek sziklafalak tövében húzódó, álmos, meleg, széles földsávra.
A folyó itt kiszélesedett, sekélyebben folyt, és a magasan kiálló homokpadok között kanyarogva egész viselkedése megváltozott. A madarak is mások voltak, másfajta vadállatok éltek a fák között meg a dombokon, de Mark most nem törődött velük. Csak éppen egy-egy pillantásra méltatta a homokpadokon a hosszú és vastag csőrű gólyákat meg a görbe csőrű íbiszeket, s még akkor sem állt meg, amikor a hadedah-ibiszek eszelősen csengő, rikácsoló nevetésükkel felröppentek mellette.
Aztán elért egy pontot, amely egyébként semmiben sem ütött el környezetétől, s ahol egy hatalmas növésű vadfügefa tövében apró, összevissza hányt kőhalom állt, amelynek azonban különleges jelentősége volt Mark számára: ez a kőrakás jelezte ugyanis Andersland nyugati határát.
Lehajolt a szürke, pikkelyes gyökerek fölé, amelyek úgy kúsztak összevissza a földön, mint az ősgyíkok, helyrerakta a köveket, míg fölötte egy raj, az éretlen, zöld gyümölcsökön lakmározó kövér, zöld galamb rebbent fel zajos szárnycsapdosással.
Mark innen friss, ruganyos léptekkel indult tovább. Kihúzta magát, szeme új fénnyel csillogott: ismét Andersland földjén járt. Nyolcezer hektár gazdag, kövér, csokoládébarna föld, négy mérföld hosszan a patak mentén, amelynek vize sose apad el, lágy vonalú, sűrű, édes fűvel benőtt dombok: Andersland. Harminc évvel ezelőtt adta ezt a nevet a birtoknak az öreg.
Fél mérfölddel arrébb Mark már-már elhagyta a folyó partját, és a következő dombháton át egy rövidebb úton készült lemenni a tanyához, amikor a távolból
