Eredeti megjelenés éve: 1964 Szépirodalmi, Budapest, 1974
Tizennyolc éves korában nyert regény-pályázatot
Középiskolások című művével.
Korai regényeiben inkább a kalandos elemek uralkodnak. 1956 és 1962 között írja meg ötkötetes ifjúsági regényciklusát:
Fény a hegyek között, Csillaghullás, Appassionata, Fekete ablakok, Nem azért született. Érdeklődése
fokoza-tosan a személyes sorsok, belső történések felé fordul. Szilvási kitűnő érzékkel követi az idők változásait. Új regényciklusában, amelynek hősei a népből jött fiatal értelmiségiek, mind nagyobb szerephez jut a lélekrajz és az erkölcsi felelősség problémája. Morális gondokkal Vívódik az Albérlet a Síp
utcában kezdő orvosa éppúgy,
mint a Ködlámpa, Kinek a sorsa, a Születésnap júniusban, a
Légszomj, a Vízválasztó hősei,
mint a közelmúltban napvilágot látott Ördög a falon szereplői. Szilvási a riporter mozgé-konyságával reagál a napi élet eseményeire, a riporter nyomozó indulata lüktet minden könyvében, az erkölcsi helytállás szép pátoszát kölcsönözve hőseinek.
SZILVÁSI LAJOS
És mégis
őrizetlenül
REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST MÁSODIK KIADÁS SZILVÁSI LAJOS, 1964Augusztus végén
Már szenvedett a naptól. Behúzódott a sűrű fűzfabokor árnyékába. Itt is forró volt a homok, de legalább az égető sugarak nem kínozták. Hasára fordult, és két öklére fektette fejét. Mindig várni, mindig várni... Miért őneki kell mindig várnia? Miért nem fordulhat elő egyszer, hogy Magda legyen itt elsőnek, s várjon őrá? Mintha Magda egyenesen azt akarná, hogy ő belefáradjon a várakozásba, s csaknem fuldokolva mondja ki az első szót, a köszöntést vagy a szemrehányást...
Magda könnyen védekezik. A körülmények mellette szólnak. Bujkálniuk kell: egy huszonhét éves asszony nem vállalhatja az egész nyaralótelep előtt, hogy valami tizennyolc-tizenkilenc éves fiúnak a szeretője. Mindig meg kell várnia az alkalmat, amikor feltűnés nélkül otthagyhatja az üdülőt. Ilyenkor, ebéd utáni szieszta idején az emberek visszavonulnak szobáikba, aludni mennek Magda hódolói is, a nyurga könyvelő, aki a felesége nélkül üdül itt, meg a porcelánfogsorú férfi, akiről kevesen tudják, hogy műfogsort hord a szájában. Még az a szerencse, hogy mindkettő elég lusta, különben ilyenkor is Magda nyomába szegődnének.
De azért jó volna, ha egyszer nem őneki kellene a melegben aszalódva az asszonyra várnia. Nem azért, mintha nem vállalna érte mindent: ha két napig kellene étlen-szomjan, naptól perzselődve itt rostokolnia, akkor se mozdulna. Szerencséje volt, amikor – néhány nappal ideérkezte után – meglelte ezt a rejteket. Tízlépésnyire itt a
víz, a fűzbokrok sűrűek, takarásukban selymes a homok, puha minden talpalatnyi hely, mintha azért keletkezett volna ez a zöld bokrokkal körülóvott zug, hogy ők ketten mindenkitől elrejtve ölelkezhessenek az árnyékban. Csoda, hogy eddig senki se vette észre, milyen kedves, biztonságos itt. Több mint két kilométernyíre az üdülő, a víz oly sekély, hogy csónak nem köt ki ezen a szakaszon, s a horgászok se telepítettek pecapadokat erre...
Órájára nézett. Fél kettő. Talán már el is indult Magda. Hátul surran ki az üdülőből, vállára vetve tarka vászonköpenyét, amelybe bele-belekapaszkodik a szél, ha netán feltámad pár pillanatra. Ilyenkor a fürdőköpeny két szárnya alól kivillan az asszony kreolra barnult combja.
Ádám nagyot nyelt, s ekkor megérezte, hogy száraz a torka. Elnyújtózott a homokon. Didergéshez hasonló borzongás futott végig a vállán, a mellkasán, s libabőrös lett. Jó volna egy pohár víz – gondolta, amint megnyalta cserepes száját.
Menjen be a Balatonba, tapossa vagy ötszáz méter hosszan a vizet, hogy aztán megmártózhasson, és lehűtse valamennyire magát? A türelmetlenség a gyomra tájékán rángatózott.
Még mindig hihetetlen... Miért éppen ő kellett Magdának? Hallani vélte az asszony hangját: „Szűz voltál, kölyök?” Éjfélre járt akkor az idő, este félóra hosszat esett, és hűvös volt a parton. Tenyere élével kaparta félre a föveny felső rétegét. Lejjebb meleg volt a homok. Kábultan bámulta Magdát, s talán még fullasztóbban száraz volt a torka, mint most. Képtelen volt elhinni, hogy megtörtént, ami megtörtént, s éppen ővele, aki néhány nappal korábban remélni se
merte, hogy akár rá is nézzen egy ilyen ragyogóan szép asszony. Magda végig-végigsímított a vállán, mellkasán, apró csókokat ejtett a szájára, aztán újra ráfonódott, el-elfúlva szedte a lélegzetet, s nyitva volt a szeme, bár az arcán olyan kifejezés ült, mintha álmodna. Ijesztően valószínűtlen volt, ami történt, szédítő, mint a gyorsvonat képe, amely hosszan vágtat a mozivásznon, s utána a végtelen csönd, a megnyugvás és a rengeteg csillag a magasban, közel és mégis rettentően távol, rájuk nehezedett az igaz és a hihetetlen, s ő úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra valami, érthetetlen, változás történt volna vele: talán az arcvonásai is megváltoztak, s a teste is megnyúlt... Ezután már sohase lesz félszeg a felnőttek között, elmúlik belőle minden kamaszos bátortalanság... Mintha varázslat történt volna vele akkor éjfélkor.
A nap a somogyi dombok fölött állt, onnan zúdította alá melegét. A víz végtelen tükre elkínzottan szikrázott, s kilométerekkel messzebb mozdulatlanul vesztegelt két vitorlás. A Badacsony halott, koporsó alakú vulkánja irányában mintha apró felhők gyülekeztek volna.
A fiúban megrezzent valami. Jobbra kapta fejét, s rögtön talpra is ugrott. Csodálatos ez – gondolta. – Megéreztem, hogy jön. Pedig még legalább háromszáz méternyire tapossa a homokot.
Nem lépett ki a fűzfabokrok takarásából. Lélegzete meglassúdott, ahogy a karcsú, hosszú léptű asszonyt figyelte. Magda mintha észre se venné a fullasztó hőséget – könnyed-gyorsan közeledett. Rövidre, nyírt haját kék fürdősapka szorította le, s úgy szegte fel szép fejét, mint aki dacol a nappal. Könnyű fürdőköpenye nyitva volt, s
kétrészes fürdőruhája szemfájdítóan fehérlett. Bőre ettől a valóságosnál is barnábbnak látszott. Lépteitől fel-felporzott a homok, mintha – akár az olimposzi Hermésznek – apró szárnyak nőttek volna súlytalan saruja fölött a bokáján.
*
Meztelenül feküdtek egymás mellett. A fiú a könyöke hajlatában nyugtatta fejét. Úgy látszott, hogy alszik. Csak szabálytalan légzése árulta el, hogy ébren van.
Az asszony kinyújtott fél karjára támaszkodva figyelte a kócos barna fejet. Fényes a fiú bőre, és apró remegésék futnak végig rajta, akár egy meghajszolt csíkón. Kedves kölyök. Nem az a baj, hogy sok neki a szerelem, hanem: hogy nem ért hozzá. Elveszti egészen a fejét. Eszébe se jut, hogy csak saját magával törődik. Talán érdemes volna megtanítani mindenre. Ehhez persze idő kellene... Sok idő. Több, mint amennyit ő kockáztathatna.
Megsimogatta a fiú csapzott haját, és halkan kimondta a nevét: – Ádám...
A kócos fej megmozdult a tenyere alatt. Ádám felnézett rá. Párás volt a szeme. Szép szeme van – gondolta az asszony. – Nagy, hosszú pillás. Félóra múlva, ha majd megnyugszik, újra nagyon ártatlan lesz a tekintete. Ha megnyugszik... Nem, most nem fog megnyugodni.
Elnézett a víz felé, úgy mondta ki: – Reggel hazautazom.
A szó nem jutott el rögtön a fiú értelméig. Rábólintott arra, amit az asszony mondott, s csak pillanatok múlva kapta fel fejét.
– Haza kell utaznom – ismételte meg lassan, tagoltan az asszony. – Délelőtt távirat jött a férjemtől, hogy reggel induljak haza. Már megvan az útlevelem is. El kell kísérnem. Bécsbe és Zürichbe.
Ádám hitetlenül bámult rá. Aztán kétszer-háromszor megrázta a fejét.
– Reggel? Hát... hiszen tudtad, hogy holnapután én is haza-megyek. A te beutalásod se járt még le.
Magda a fejét csóválva mosolygott:
– Világosan mondtam, csacsika: reggel utaznom kell, mert holnapután repülőgépre kell szállnunk.
Hosszú csend ült közéjük. A fiú csak nézett maga elé, mint aki még most se fogja fel, amit hallott, s újra meg újra elismétli magában az asszony szavait.
Magda odadőlt melléje. Ujjai a fiú hajában játszottak, amíg magyarázott neki:
– Ha most haragudni fogsz rám, úgy kell neked. Mondhatod, hogy hibás vagyok, de nem tehetsz szemrehányást érte. Asszony vagyok, ezt tudtad rólam, egy pillanatig se titkoltam. Aki pedig asszony, annak kötelességei vannak. Ide hallgatsz?
Kis szünetet tartott, nem mintha a fiú feleletét várta volna, inkább csak azért, hogy a csenddel is súlyt adjon mindannak, amit mondott. Ennyi elég is ennek a kölyöknek. Majd magában hozzáteszi még, ami kell. Az igazat nem kell tudnia. Egy asszony, aki huszonhét éves, és negyvenesztendős férje van, ne mondjon el mindent. Tulajdonképpen túlságosan fiatal voltam ahhoz – gondolta hogy egy tizennyolc éves sráccal kezdjek. Ráértem volna még nyolc évet, hogy
ebből a korosztályból válasszak valakit.
Egy pillanatig István jutott eszébe, aki ideális szerető lenne, ha nem csalná meg még a szeretőit is. Harminckét éves, pompásan ért a nőkhöz – őhozzá is –, csak annyira állhatatlan, hogy az ágyon kívül lehetetlen elviselni. De legalább nem kellett semmire se tanítania. Ez a kölyök meg... Tapasztalatlan. Gyerekállat. Ő pedig nem arra született, hogy szerelmi pedagógiával töltse az idejét.
Kedve lett volna elmosolyodni, amikor meghallotta a fiú előre várt kérdését:
– És odafönt... Pesten... Mikor látlak?
Habozott a válasszal, jóllehet nem volt kétsége, hogy kertelés nélkül, igenis kegyetlenül kell kimondania:
– Odafönt Pesten – ismételte meg Ádám szavait – nem fogsz látni. Nem láthatsz, érted?
Megfogta a fiú vállát, és belenézett a szemébe:
– Nem láthatsz, mert nem akarom. Én odahaza asszony vagyok, éspedig olyan asszony, aki társadalmi életet él. Megmagyarázzam? Én naponta öt-hat vagy még több emberrel találkozom, mert a férjemnek olyan az állása, hogy minden este társaságban kell töltenünk az időnket. Vagy mi megyünk valahová, vagy mihozzánk jönnek vendégek. Add össze: nem mehetek végig úgy a Körúton vagy a Belvárosban akármelyik utcán, hogy tíz-húsz ismerősbe ne ütközzek. Ha beülök egy eszpresszóba, ott is találok ismerőst. Vagy ha nem, akkor is ül ott valaki, akit én nem ismerek, de ő ismer engem. Pest pedig olyan kicsi, hogy másnapra a férjem fülébe kerül a dolog: öregem, tegnap látták a feleségedet egy fiatal fiúval...
Magyarázzam tovább? – Ne.
A fiú nem nézett rá. A homokot bámulta. Magda pillanatnyi ijedtséget érzett. Mi lesz, ha nem akarja megérteni? Mi lesz, ha utánam fog koslatni?
Sietve mondta ki:
– Az asszonynevemet meg a címemet pedig hiába kérdeznéd meg a gondnoktól az üdülőben. Nem fogja megmondani, ezt megígértettem vele. Az ilyen emberek nem szeretik megütni a bokájukat. Ha nem akarsz rosszat neki, ne is kérdezd tőle.
Ádám megütötten pillantott fel rá. Az asszony érezte, hogy hangot kell váltania. Megsimogatta a fiú karját:
– Hidd el nekem, hogy így szép ez, csacsika. Volt két gyönyörű hetünk, és ha majd az eszedbe jutok, jó emlékre gondolhatsz. Igazat adsz nekem? Mondd, hogy igen... Mondjad!
Ádám hallgatott. A fűzfabokrok nyílásain át a vizet nézte, amelynek – talán percek alatt – megváltozott a színe. Ebben a pillanatban hallották meg az első ágyúlövést. Vihar lesz! Ádám az égre pillantott. Az asszony is. Az apró gomolyfelhők az elmúlt félórában vihartornyokká vastagodtak. Percek alatt itt az égszakadás.
A fiú szembefordult az asszonnyal.
Fussunk – akarta mondani a nő, de nem volt rá ideje. Ádám ráborult, és maga alá szorította valami kétségbeesett, vad, fiatal erővel. Védekezni akart a súly, az ölelés, a kölyökizmok szorítása ellen, de közben eszébe jutott, hogy miért is védekezzen. Hadd legyen még egyszer jó ennek az önző kis állatnak.
A másodszori ágyúszó és a mennydörgés már összekeveredett. Az ég egyszerre sötét lett. A nap valahová a magasba bújt a sűrű, vastag felhők mögé. Megdidergett: talán a hirtelen lehűlt levegőtől, talán a kívánságtól, amely egyszerre – furcsán és minden eddigi ölelkezésük hangulatától különbözően – úrrá lett rajta. Mind a tíz ujjával beletúrt a fiú hajába, és akarattal simult hozzá.
*
Mire elállt az eső, már lenyugodott a nap, s nem bírta újra felmelegíteni a levegőt. Nem fújt a szél, a tó vize mozdulatlan volt, s talán melegebb is, mint a parti homok, de Ádámnak nem volt kedve hozzá, hogy begyalogoljon a vízbe.
Két térdét felhúzva ült a fövenyen, s a holdat bámulta, amely a túlsó partok felett állt, és széles udvara volt.
Vacsorázni kellene – jutott eszébe, de ettől se mozdult. Úgyis kikészíti Mariska néni a vacsoráját a konyhaasztalra. Akkor eszi meg, amikor akarja. Az volt a legjobb ebben a háromhetes vakációban, hogy sohase kellett senkihez se igazodnia. Pista bácsi megmondta, ahogy megérkezett: „Nyaralni jöttél, kiskomám, meglesz mindened, de másban ne számíts ránk. Töltsd úgy az idődet, ahogy akarod. Gilt?”
Talán jobb lett volna, ha nem jön el ide. Megtakaríthatta volna ezt a mai napot... De három héttel ezelőtt úgy örült apu is, anyu is meg ő maga is, hogy azt az örömet meg kellett koronázni valamivel, és Pista bácsi éppen kapóra érkezett ajánlatával, hogy a gyerek töltse lent a hátralevő időt a Balatonon, a vityillóban, ha már aztán úgyse nagyon lesz szabadsága, hiszen manapság minden egyetemista, pláne
a medikus, valóságos szerzeteséletet él, annyira agyonstrapálják azok a professzorok...
Nagyszerű három hét volt... Nagyszerű három hét lehetett volna... Hatodik napja volt itt, amikor meglátta Magdát. Csaknem elütötte a biciklivel az asszonyt, s hogy neki ne hajtson, inkább a járdának vágódott, és feltörölte jó másfél méter hosszan a kocsiutat. Térdéről, lába száráról lejött a glazur, három helyen serkent ki a vére, s az asszony ijedt-sajnálkozón állt ott az úttest mellett. Nem kérte rá, mégis elkísérte a patikáig, ahol a fiatal gyógyszerészgyakornok nagy szakértelemmel és látható élvezettel nekilátott, hogy alkohollal lemossa, majd jóddal lekenje a horzsolásokat. Be is kötötte a lábát, pedig erre semmi szükség nem volt, legföljebb annyi haszon származott belőle, hogy sántikálnia kellett a szoros kötéstől. Az üdülőig együtt vezetett az útjuk, s útközben beszélgetni illett valamiről. Az asszony panaszkodott: a strandon annyian nyüzsögnek, hogy öt lépésnyire se lehet elhúzódni az emberektől. Ő erre felajánlotta, hogy szívesen elvezeti a cigányparti szakaszra, ahová az egész nyaralási idény alatt alig téved ember.
Mégis felállt a homokból, és belegázolt a Balatonba. A víz langyosan simogatta bokáját, s ettől még érezhetőbbé vált, hogy hűvös a levegő. Türelmetlenül, lihegve futott befelé. Úszni akart, kifárasztani magát, hogy ha később mégis hazaér Pista bácsiék vityillójába, rögtön elaludjék.
Azon az éjszakán is nagyot úszott Magdával. Az asszony – diákkorában versenyszerűen pillangózott – erős iramot diktált, s neki ugyancsak igyekeznie kellett, hogy bírja mellette a tempót. Később
kint feküdtek a parton, a fűzfabokrok közelében. Messze, a tó közepén kivilágított sétahajó úszott, s fedélzetéről fojtottan kihallatszott a partig a zene. Magda sokáig pihegett, s a bőrén még negyedóra múlva is vízcseppek voltak. Olyasmit is mondott, hogy fél a meghűléstől. S közben meg-megborzongott. Eszükbe jutott, hogy törülközőt kellett volna hozniuk magukkal. „Jobb híján a tenyeremmel törülközöm meg – nevetett az asszony. – Nem lenne jó holnapra benáthásodni.” És dörzsölni kezdte magát a tenyerével, majd nevetve azt mondta: „A hátamat magára bízom.” Ő félve, zavartan lépett oda Magdához, óvatosan szárította le tenyerével a hátáról a vízcseppeket, s talán az asszony közelségétől kezdett fázni. Magda szembefordult vele. Akkor nem volt fent a hold, mégis tisztán látták egymás arcát. Az asszony fél fejjel alacsonyabb volt, mint ő. Lábujjhegyre emelkedett, amikor könnyedén szájon csókolta. És nevetett hozzá, majd megrázta rövidre nyírt haját, hogy abból is vízcseppek szóródtak szerteszét.
Már a derekáig ért a víz. Elfeküdt a tetején, vett néhány lassú tempót, s ahogy ettől súlytalanabbá vált, egyszerre fájóan jólesőnek érezte a hangulatot, ami az emlékezéstől fogta el. Megpróbálta minden apró mozzanatában visszaidézni, ami azon az éjszakán történt, önnön bátorságát, ahogy egyszerre átölelte Magdát, és ügyetlenül magához rántotta, esetlen-hevesen, hogy mindketten a homokba buktak. Ő a sebes térdére esett, s összeharapta fogát a hirtelen fájdalomtól. De Magda ezt már észre se vette. Ideges-kapkodón kereste meg a száját, s hosszú körme – talán észre se vette – belemélyedt az ő hátába. A homok, amely a felső, hűsebb réteg
alatt megőrizte a nappal melegét, forrón és puhán nyújtózott alattuk, s engedelmeskedett minden mozdulatuknak, ágyat mélyítve testük alá...
Lassú, ölelő tempókkal úszott, be, a tó közepe felé. Nem törődött vele, mennyire távolodik a parttól, s azt se érezte, hogy fárasztanák az erős tempók.
Két hétig tartott... Mindennap találkoztak, s ő reggeltől délig vagy délutántól estig csak az idő múlását figyelte, várt, várt, hogy mikor jön már Magda. Hiszen csak módjával merészkedett az üdülő közelébe, később pedig – amikor egy egész délutánt eltöltött azon a strandon, s látta, hogy a könyvelő meg a másik pasas folyton az asszony körül lebzsel – szántszándékkal arra se ment. Tudta, hogy Magdát nem érdekli a két férfi, de meg akarta takarítani magának ezt az apró féltékenykedést is.
Nem engedett a tempóból, s tartani igyekezett az irányt is. Mi volna, ha most egyszerre görcsöt kapna? Egyedül van a szinte végtelen vízen, csak a hold látja, onnan a túlparti hegyek fölül, senki ember sem segíthetne rajta, ha itt a víz alá baktatná a rosszallét.
A harag egyszerre rántotta össze minden idegét. Úgy érezte, egész teste egyetlen nehéz dühszövetté vált, s ha Magda most kerülne eléje, arra, is képes volna, hogy megfojtsa. Játékszert csinált belőle két hétre, hogy ne unatkozzék az üdülő sótlan vendégei között, s utána úgy rúgta félre, ahogy gyerekek a kipukkadt gumilabdát. Már délután neki kellett volna ugrania, ott a füzek között, s végigpofoznia, be az üdülőtelepig, hogy sohase felejtse el: aljas volt, számító, semmirevaló kurva...
Arra gondolt, hogy néhány percig tempók nélkül fog libegni a víz tetején. Ekkor – amikor nem mozdult – meghallotta az evezőcsapásokat. Ki az ördög az, akinek nincs jobb dolga, mint hogy éjféltájt erre csónakázzon?
– Hahó!
Nem hiszem, hogy nekem kiabálna – gondolta a fiú. De megfordult a vízben, és megpróbált rálelni a sötétben a csónakra, ahonnan a kiáltás jött.
– Hahó! – ordított újra a harsány hang. – Álljon meg, ember! Elhúzta a száját, és elkezdett a csónak felé úszni.
– Mit akar? – kiáltotta oda.
– Maga mit akar itt? Elment az esze?
Ádám már csaknem odaért a csónakhoz. Nekiállt taposni a vizet, úgy kérdezte meg:
– Mi baja velem?
Kétméternyire volt a csónaktól, amelynek orrában gyönge fényű viharlámpa égett. Az ember – érdes volt a hangja – méltatlankodva ripakodott rá:
– Tudja maga, mennyire van a parttól? Két kilométerre... Itt akar megfulladni?
Ádám csodálkozott. Két kilométernyire beúszott volna?
– Jöjjön, kapaszkodjon fel mellém – fújt egy nagyot az ember. – Csuda, hogy eddig bírta. Mi lelte, nem látta, merre a part?
A fiú egyszerre fáradtnak érezte magát, s valami megkönnyebbülés támadt benne a lehetőségtől, hogy felkapaszkodhat a csónakba.
– Köszönöm – mondta. Megvárta, amíg a férfi átnehezedik a ladik túlsó oldalára, s akkor felmászott mellé.
– Tényleg elfáradtam.
A csónak tulajdonosa visszafelé kezdett evezni. Ádám elnézte a férfi egyenletes mozdulatait, s közben egyre önmagán csodálkozott. Két kilométernyire beúszott... Voltaképpen hülyeség volt: itt is veszhetett volna, hiszen mi történik, ha egyszerre – anélkül hogy előtte jelét érezné – elfogy az ereje, s mire észbe kap, alámerül?
Szerencséje volt. Így belekábult volna abba, ami délután történt vele? Hirtelen úgy érezte, hogy gyűlöli Magdát. Ilyen aljasságot, mint ez az asszony, még senki se követett el ellene. Persze, ki tudja, nem ugyanilyen szemét-e minden nő? És akkor miért éppen Magda lenne különb, mint a többi?
Belenézett az éjszakába: a túloldalon is, az innenső parton is fények ragyogtak. Oda tér most vissza. Nem történt vele semmi baj. Valahonnan előkerült ez a ladik, felszedte, mielőtt – s akkor már későn – ráébredt volna, hogy valami ostobaságot követett el ezzel az éjszakai, úszótréninggel.
– Engedje meg – mondta a csónakosnak –, hadd evezzek én Is egy kicsit.
– Minek? – mordult rá az ember, s most hallhatóan barátságtalan volt a hangja. Mindenesetre barátságtalanabb, mint akkor, amikor felvette őt a vízből. – Maradjon a fenekén, örüljön, hogy nem odalent nyeli a vizet. – S kisvártatva, mintegy magának, morogva hozzátette: – Biztosan pesti. Azt hiszik, mindig papsajt. Lenne csak a kenyerük a Balaton, majd respektálnák...
Ádám meghúzódott a csónak orrában. Már fázott. Jó volna megtörülközni valamiben – gondolta, de, nem mert egy darab rongyot se kérni az embertől, aki vele szemben ült a sötétben, s konok-egyenletesen húzta az evezőket. – Ki lehet vajon? Talán valami halászszövetkezetben ügyködik errefelé... Mindegy. Nem érdekes. Lehet, hogy az életemet mentette meg, de az is lehet, hogy csak fontoskodott. Talán minden baj nélkül visszaúszhattam volna a partra, ha meg nem állít. Meg aztán...
Hirtelen dühös lett önmagára a végig se gondolt gondolatért. Hogy azzal se veszett volna semmi, ha meghal itt a vízben. Összehúzódott a szeme. Miért halt volna meg? Vagy: kiért? Magdáért? Meg se tudta volna. Egy ilyen nő miatt... az lett volna a legnagyobb marhaság. Megérdemelte volna, hogy holtában is alaposan ülepen rúgják érte. Egy nőért, akinek annyi értéke sincs, mint ha valaki köp egyet.. Igaz, a többi se érhet sokkal többet. Fulladjon meg mind, ahol éppen van!
A csónak az üdülő strandja közelében, a kimélyített partszakaszon ért partot. A fiú kiugrott belőle. Megmarkolta a csónak orrán lógó láncot, és kivonszolta a partra. Amikor már a szárazra ütődött a ladik orra, éppen csak visszakiáltott az embernek:
– Köszönöm, hogy kihozott!
S futva indult el Pista bácsiék vityillója felé.
A kicsiny állomás tört kővel felhintett peronján alig fértek az emberek. Ezeken az augusztus végi napokon ilyen minden balatoni vasútállomás. Mindennap rengeteg ember utazik haza, de még érkeznek is az utolsó üdülőturnusok, meg azok is, akik csak a hét
végére ruccannak le a víkendházukba. És itt nyüzsögnek a vonatok indulásakor-érkezésekor azok is, akik kikísérnek valakit, vagy éppen várnak valakire. A megafon húsz másodpercenként szól: „Az első vágányra gyorsvonat érkezik, a vágány mellett kérjük vigyázni!” – de erre se hallgat senki mindaddig, amíg a kanyarban valóban fel nem tűnik a Diesel-mozdony vontatta szerelvény.
Magda egyfolytában mosolygott. Felelt is mindenre, amit kérdeztek tőle, maga is igyekezett kérdezni egyet-mást, vagy éppen tréfás tanácsokat adni Bródinak – ronda kopasz, úgyis tudom, hogy a férjemnek megígérted, minden lépésemről beszámolsz neki – meg Pálosnak, aki, ha lett volna mersze hozzá, hogy igazán udvaroljon, meg is tette volna – két ostoba tökfilkó…
– Aztán vigyázzanak a jó erkölcsökre, nehogy odahaza sodrófa várja valamelyiküket is...
– Maga pedig gondoljon ránk Bécsben... – villantotta meg csillogó fehér fogsorát Pálos.
– Zürichből pedig megtisztelhetne egy anzikszkártyával – hajtotta félre kopasz fejét Bródi. – A kisfiam is örülne neki. Gyűjtő a gyerek.
Magda mosolygott:
– Első dolgom lesz, uraim – bólogatott olyan mosollyal, amit kedvesnek is, gúnyosnak is lehetett látni. – De most, ha megengedik, közelebb hurcolom a csomagjaimat a vágányhoz, mert itt a vonat.
A kanyarból valóban előtűnt a gyorsvonat motoros mozdonya. Az állomáson megbolydult a sok ember, mindenki a csomagjai után kapott, s egymást félrelökdösve próbáltak minél alkalmasabb helyre tolakodni az utasok, hiszen mindenki tudta, hogy rövid a
szerelvény, s csak annak van reménye ülőhelyre, akinek a szerencséje úgy hozza, hogy éppen előtte álljon meg valamelyik vagonajtó.
– Maga csak ugorjon fel – kiáltotta a hirtelen támadt zajban Pálos majd az ablakon át feladjuk a bőröndjeit!
Magda bólintott, meg se várta, hogy megálljon a szerelvény, elkapta az egyik vagonlépcső fogódzóját, s könnyed mozdulattal felugrott. Mire a szerelvény utolsót döccent, már az egyik félig üres kupé ablakán kihajolva integetett Bródinak és Pálosnak, hová hozzák a csomagjait.
– Magát nem féltem az élettől – kiáltott fel a vagonablakba a kopasz könyvelő –, aki ilyen fürge, mindig talpra esik, akár a macska!
Pálos nem mulasztotta el, hogy széles mosollyal hozzá ne tegye: – És milyen csinos macska!
Magda arcáról a szótól eltűnt a mosoly. Ezt Pálos is tüstént észrevette, s kétszeres igyekezettel, bocsánatkérő arckifejezéssel nyújtotta fel a nagyobbik bőröndöt.
A fülkében mindjárt akadt egy szemüveges, tanárkülsejű férfi, aki segítsen a csomagtartóra dobni a poggyászt, de az ablakon át Magdának kellett beemelnie a nehéz kofferokat. A férje jutott eszébe: igazán eljöhetett volna autóval. De rögtön el is hessentette magától a gondolatot. Miért éppen ezt a figyelmességet várja el attól a rabszolgatartótól? Parancsoló hangú távirat: reggel utazz, holnapután indulunk Bécsbe, Zürichbe. Ez az ő stílusa. S mit lehetne tenni ellene? Semmit. Magas egzisztencia, s csak annyiban különbözik a régi háremek uraitól, hogy nem eunuchhal őrizteti a feleségét, hanem
megelégszik a körülmények kényszerítő erejével: ő, Magda, úgyse mer semmi tilosat elkövetni, hiszen ki biztosíthatná neki ezt az életformát, gondtalanságot, mindennel ellátottságot? Egy életforma félelmetesebb háremőr, mint bárki élő porkoláb lehetne...
Az ablakon át kezet fogott a két férfival. S ahogy éppen Bródi felé nyújtotta a kezét, megpillantotta Ádámot. A fiú az állomásépülettől balra, a magasra nőtt zöld sövény mögött állt, mozdulatlanul, komoran és – innen, húszlépésnyi távolságból is látszott – sápadtan, mint aki egész éjjel nem aludt.
Nem akart ránézni a fiúra, mégse tudta azonnal elkapni a tekintetét. S abban is biztos volt, hogy Ádám észrevette, hogy ő meglátta. Erőlködnie kellett, le ne fagyjon arcáról a mosoly, vigyáznia kellett, hogy továbbra is könnyedén fecsegjen a két férfival, s félt, nehogy bármelyikük akármilyen változást lásson rajta. Zavarta s ugyanakkor meg is örvendeztette, hogy kijött a fiú a vonat indulásához. Tegnap olyan volt, mint aki ölni lenne képes. Mégis itt van.
Csak másodpercek múlva döbbent rá, amikor Bródi már harmadszor kérdezett tőle valamit, hogy mégis megfeledkezett magáról, s már hosszú pillanatok óta csak a fiút nézi. Talán mégis meg kellett volna mondani neki, hol találhat meg Pesten. De azonnal meg is rázta gondolatban a fejét: nem, isten ments, csak komplikációkat csinál egy ilyen forrófejű kölyök. Kis idő után sok öröme lenne belőle, de semmi biztosíték arra, hogy nem lenne-e még több a kellemetlensége. Az ilyen fiatal csikók még nem gondolkoznak ésszel. A szívük, az indulatuk hajtja őket. Nem, így
helyes, ahogy történt...
Hosszan integetett a két férfinak, akik nem mozdultak a peronról, amíg a vonat el nem tűnt a másik kanyarban.
*
Ádám egyedül bandukolt vissza a telep szélére. Magda tehát nem hazudott – igazán el kellett utaznia. Három órán belül Pesten lesz, holnap elrepül Bécsbe, aztán Zürichbe. Valami nagyfejű alak lehet a férje. Sohase beszélt róla. De hogyha Bécsbe meg Zürichbe utazik repülőgépen... A pénze is rengeteg lehet. Az jó, hogyha valakinek sok a pénze. Csak az a baj, hogy mindenki, akinek tele van a pénztárcája, már harminc-negyven éves vagy még öregebb. Aki tizennyolc éves, annak nyolcvan-száz forint a havi zsebpénze, és még ennek is örülni kell.
Tíz-tizenkét kerékpáros repült el mellette a betonúton. Éktelenül csengettek és kiabáltak. Jó kedvük volt. Ádám hosszan bámult utánuk. Olyasformák, mint én – gondolta. – Lehet, hogy van közöttük olyan is, akivel majd találkozom az orvoskaron. Néhány nap múlva évnyitó. Esküt kell tenni, ki kell váltani az indexet, meg mindenféle más formaság...
A fagylaltos előtt két nő állt sortban. A fiú önkéntelenül megnézte őket. Szép volt a lábuk. Az egyiké különösen. Hosszú, mint azé az olasz színésznőé. Mi is a neve? Mindegy. Nézte a két nőt, aztán gyors mozdulattal elfordult, és továbbindult. Ezek is olyan dögök, mint Magda. Önzőek, magukkal törődnek, semmi mással. Tudják, hogy tetszenek, és ki is használják, hogy mindenki megnézi őket. Mindenki jó valamire: a felnőtt férfiak arra, hogy feladogassák a
csomagokat a vagonba, a tizennyolc éves meg arra, hogy éjszaka, amikor mindenki más alszik, kényre-kedvre szórakoztassa őket a vízparton. Minden napszakra másik. Riszálják jártukban a csípőjüket, mintha azzal mindent elérhetnének. És talán nem érnek el vele mindent?
Dühösen rúgott egyet szandálja orrával a kavicson, ami a lába elé került. A borbélyműhely előtt önkéntelenül megnézte magát a kirakat tükrében, s ahogy az üvegből szembefordult vele a nyúlánk, napbarnította fiúalak, utálta is, sajnálta is magát. Hülye – gondolta, ahogy végigmérte tükörbeli képmását. Hülye! Igen, megérdemelte, hogy Magda elbánt vele. Akinek annyi esze sincs, hogy tovább lásson az orránál, és észrevegye, hogy játékszernek tartják, annak kijár, amit ő kapott. Szembenézett magával. Idegennek találta a tükörképét. Ez az, aki úgy érezte, hogy szerelmes Magdába? Mindenről elfeledkezett azért az asszonyért, csak az járt a fejében, hogy mikor jön már, meddig késik, ki tartja vissza, mi jött közbe... Az a legnagyobb hülye, aki hagyja, hogy szerelmes legyen. Ugyanúgy kell bánni ezekkel a szoknyás szemetekkel, ahogy Magda bánt ővele. De még okosabb messze elkerülni őket, tisztes távolból utálni valamennyit, hiszen egyik olyan, mint a másik, mind csak riszálja a csípőjét, mind abban bízik, hogy nyert ügye van, ha egyszer szétteszi a lábát...
Két válla közé húzta a nyakát, úgy baktatott a betonúton. Utálta magát, utálta az emlékezést, amely nem tágított a gondolataitól, utálta Magdát, ahogy újra meg újra felbukkant a dühében, fürdőruhásan vagy meztelenül, a vízben gázolva vagy a homokban
fekve, éjjel és nappal, vakító fényben meg sötétben, amikor csak a teste körvonalait lehetett sejteni...
Kurta csikorgással kerékpár fékezett mellette. Felrezzenve kapta jobbra a fejét. A bicikliről Pista bácsi lépett le.
– Megijedtél, mi? – somolygott ritkás bajusza alatt. – Úgy csellengsz itt, mint aki alva jár. Ahogy nézlek, nem is aludtál sokat az éjjel. Hol jártál?
Ádám nem nézett rá. Maga elé bámult tovább is. – Kint voltam a parton. Jó volt a víz.
Az öreg nevetett. Szűk nyílású, huncut szemében ingerkedés villant:
– Nem rossz az, ha jó a víz. *
A vityilló az üdülőtelep szélén állt. Kétszoba-konyhás apró ház volt, téglafalú, kívül-belül fehérre meszelt. Egész évben el lehetett volna lakni benne, de Pista bácsi és a felesége csak nyáron tanyázott itt, s ezen a szokásukon azóta se változtattak, mióta az öreg nyugdíjba ment. A nyári két-három hónapon kívül az évet Pesten töltötték, ahol Pista bácsi minden hónapban egy hétre visszaállt a gyárba, nem is annyira az ötszáz forintos nyugdíj kiegészítő keresetért, inkább azért, hogy újra maga körül érezze a hajógyár lüktetését.
Ádám apja valamikor régen, még a háború előtt, sokáig dolgozott Pista bácsi keze alatt, s akkoriban lejárt ide a Balatonhoz is, segíteni a vityilló építésében. A tizenöt esztendőnyi korkülönbség ellenére is jó barátok voltak, mindegyik csöndes ember: Ádám apja mániákus
erdőjáró, az öreg pedig olyan, aki képes arra, hogy a fél élete kuporgatásával felépítsen magának egy kis nyaralót a Balaton partján.
Ádám – valahányszor együtt látta az apját és Pista bácsit – mindig úgy találta, hogy valami hasonlatosság van közöttük, mintha vér szerinti rokonok volnának, annyi bennük a közös. A hanghordozásuk is alig különbözik. Bizonyára apu hasonult az évek során Pista bácsihoz, hiszen úgy szokott lenni, hogy a fiatalabbak veszik át az öregebbek szokásait, apu pedig – most ötvenesztendős – tizenöt évvel fiatalabb Pista bácsinál.
Apu is ugyanígy tartja a kanalat, nem a végén fogja a nyelét, hanem inkább a közepe felé, mint Pista bácsi. Meg a savanyú tojásleves is biztosan azért került bele az otthoni étrendbe, mert Mariska néni minden héten egyszer – pénteken – ezt főz.
– Egyél, fiam, ha ízlik – biztatta Ádámot a kis gömbölyű asszony, amikor látta, hogy a fiú az utolsó kanál után önkéntelenül rásandít a levesestálra. – Igaz, hogy a te savanyú kedvednek most valami más étel kéne...
– Nem savanyú az én kedvem – rázta meg a fejét a fiú. Mosolygott, pedig bosszús volt, hogy Pista bácsi után most már Mariska néni is ugratja. Persze – gondolta –, én vagyok az oka, miért hagyom, hogy meglátszódjék rajtam a kedvem.
Újra merített a levesből, kivett még egy tojást is, és konok-gyorsan tovább kanalazott. Csak egyszer szólalt meg közben:
– Holnap aztán én is utazhatok...
Nem mondom, nehéz is lesz beleszokni újra a tanulásba. Azt hiszem, keményen megnyúznak benneteket. De ha valakiből orvos lesz, hát csak tanuljon érte. Ingyen semmit se adnak. Régen is a doktoroknak kellett legtöbbet tanulniuk, most is. Meg most még többet, annyi az új betegség.
Ádám szótlanul kanalazta a levest. Igen, holnap vége a balatoni nyaralásnak, megnyílik az egyetem, neki kell feküdni a tanulásnak. De az jó is lesz. Legalább nem fog dühöngeni Magda miatt. Magolhatja az anatómiát, reggeltől késő estig semmi mással nem kell törődnie, csak azzal, hogy lehetőleg mindenre jusson az időből.
Veréb hussant fel a veranda párkányára a muskátlicserepek közé. Úgy állt ott, mozdulatlanul, mintha önnön bátorságától ijedt volna meg, attól, hogy ennyire közel merészkedett az emberekhez, ezekhez a félelmetesekhez.
– Lefekszel ebéd után? – kérdezte Mariska néni, s közben összenézett az urával.
– Majd lent a parton alszom egy sort – mondta a fiú. Nem, vette le szemét a verébről. Elijessze? Vagy adjon neki pár morzsa kenyeret?
Letört egy darabot a kenyérből, és a veranda párkánya felé mozdult. A veréb ebben a pillanatban elröppent. A fiú visszatette a kenyérdarabkát az asztalra. Igen, az állatoknak talán több az eszük, mint az embereknek. Bennük van az állandó védekezés ösztöne, a túlzottnál is több óvatosság. Nekik van igazuk. Jobb tízszeresen vigyázni, mindent bizalmatlanul fogadni, mint a legkevésbé is megégetni magunkat. Neki is bizalmatlannak kellett volna lennie Magdával szemben, akkor nem bánhatott volna el vele az asszony.
Mindegy, most már késő. De ha van egy csepp esze, tanulni fog abból, ami megesett vele.
Eltolta maga elől a levesestányért. Még mindig éhes volt. Mi lesz a következő? Mariska néni már hozta is a zöldbabfőzeléket, másik kezében meg a lapos porcelántálat, amelyen sült hússzeletek párologtak. Ádám kinyújtózott ültében. Ebből is bepakolok – gondolta, s örült, hogy ennyire éhes. Amíg az embernek nagy kedve van jókat enni, addig semmi baj.
Leemelte a kerékpár csomagtartójáról a bőröndjét. Mindent belegyömöszölt a kofferba, mert nem szeretett egynél több csomaggal utazni. Úgyis rengetegen lesznek a vonaton, ezt az egy poggyászt is nehéz lesz elhelyezni. Töméntelen ember utazik most is Pestre, örülhet, ha kényelmesebb állóhelyet lel.
– Hát akkor két hét múlva találkozunk – mondta az öreg, amíg nekitámasztotta a kerékpárt a villanyoszlopnak. – Apádnak mondd meg, hogy vigyázzon a renoméra, nehogy rosszat halljak róla. Anyádnak meg nehogy panaszkodj, hogy éheztettünk idelent. Nem mondhatnám, hogy híztál volna.
– Nem olyan a fajtám – mosolyodott el a fiú. – Mindennap degeszre ettem magam, odahaza a felét se bírnám, hát ha nem látszik rajtam, az a természetemen múlik.
Az öreg arcán – szokás szerint – most is mókás volt a mosoly, de a hangjában valami arról árulkodott, hogy kicsit meghatódott attól, ami eszébe jutott.
– Szerettem volna ott lenni, amikor felesküsztök. Orvos lesz belőled. Te leszel a családodban az első ember, aki diplomát kap a
kezébe. Meg az én családomban is. Mert hát egy kicsit nekem is a fiam vagy, ha nincs ellene kifogásod.
Ádám zavarban volt. Érezte, hogy most valami kedveset kellene mondania, valamit, amivel kifejezhetné, hogy sok mindenért hálás Pista bácsinak, de nem lelt megfelelő szót. Azt is sutának érezte, hogy valami mozdulattal próbálja megsejtetni az öreggel, hogy nagyon szereti, de az idegei még nem ismertek ilyen mozdulatokat. Egyik lábáról a másikra nehezedett, és megkönnyebbülten lélegzett fel, mert a kanyaron túlról már idehallatszott a közelgő vonat csattogása, s rögtön sípolt is a mozdony, hosszút, éleset, magabiztosat, mint a motorvonatok.
Felkapta táskáját a kavicsról, és kezet fogott az öreggel. A közeledő vonat minden ablakán két-három ember könyökölt ki.
– Ácsoroghatsz Pestig – csóválta meg a fejét Pista bácsi.
– Kibírom – legyintett a fiú. – Tíz órára Kelenföldön vagyunk. Eleget pihentem három hét alatt...
– Na, isten áldjon – fogta meg a fiú karját az öreg, s ahogy megállt a szerelvény, a legközelebbi ajtó felé tolta.
– Kezit csókolom – mondta Ádám, és felugrott a lépcsőre.
Minden fülke tömve volt, s a vagon folyosóján is egymás mellett szorongtak a nyitott ablakoknál a barnára égett emberek.
– Megengednék, hogy feltegyem a bőröndömet? – szólt be a második kupéba.
Barátságtalan hang felelt nagy sokára a belső ülésről: – Tegye föl, ha tud csinálni helyet.
bőröndöket, szatyrokat, aztán nagy nehezen közéjük erőszakolta a maga kofferját. A vonat közben elindult. Kióvakodott a folyosóra, de már hiába furakodott oda az ablakhoz, nem integethetett Pista bácsinak, mert a vonat túlszaladt a kanyaron.
Jólesett az arcának, nyakának a hűvös szél, amely bevágott az ablakon. Rajta kívül még ketten könyököltek az ablaknál, egy idősebb, szemüveges férfi, akinek ősz haját szétzilálta a szél, meg egy nő, aki menetirányban előrenézett.
– Itt maradhatok? – kérdezte Ádám a férfitól.
– Elfér – mondta az ember anélkül, hogy ránézett volna. Arca vörös volt, látszott, hogy bőre nem bírja az erős napot. Mohón cigarettázott, s tenyere rejtekében óvta cigarettája parazsát.
A kerekek ütemesen csattogtak a síneken, a vonat időnként rövidet, fülfájdítót sippantott, s rohant, bele a leszálló estébe. Egy-egy szakaszon látni lehetett a Balatont. A víz vöröses fényben csillogott, ahogy a nyugvó nap festette meg.
*
Talán fél óra múlva ment el az ablaktól a szemüveges férfi – nyilván ülőhelye volt valamelyik fülkében, s Ádám végre mindkét könyökével az ablaküveg fémkeretére támaszkodhatott.
Odakint fények csillogtak, nyaralótelepi utakat szegélyező lámpasorok fényei, az égen fent állt a hold, s megvilágította a felhőket, amelyek tépetten gyülekeztek körülötte. A víz felett párák lebegtek, de a levegő nem hűlt le.
Ádám lehunyta szemét, és hagyta, hadd verje arcát a szél. Élvezte az utat, a sebességet, a vonat kerekeinek egyenletes, fémes
zakatolását, s nem fárasztotta, hogy állnia kell.
Valami megcsapta az arcát. Először – még ki se nyitotta a szemét – azt hitte, hogy falevelet szívott be a huzat, de amint felnézett, látta, hogy a fél lépésnyire mellette álló nő hosszú, lófarokba kötött haját csapkodja hátra a szél. Odébb húzódott, de orrában még ott maradt a nő hajának illata. Vízszaga volt.
Az ablakon beszökő szél tovább játszott a hosszú tincsekkel, és egyre Ádám felé csapkodta őket. A fiú elnézte az összekötött fürtöket, amelyek fel-felemelkedtek, s látni engedték a nő nyakát. Hosszú, szép vonalú volt a nyaka.
A fiú elfordult. Nem akarta megnézni a nőt, de a szeme sarkából mégis látta, hogy halásznadrágot és könnyű vászonblúzt visel. Nem akart egy pillanatig se vele foglalkozni, mégse ment ki a fejéből a gondolat, hogy a nő hajának olyan a szaga, mint a Balatoné. Mindegyiknek van valami trükkje, amivel hatni akar. Ennek az a találmánya, hogy vízillatú a haja. És igazán szép a nyaka.
Ingerülten, önmagára bosszúsan fordított hátat a menetiránynak, s azt se bánta, hogy haját hátulról szétfújja a szél. Mi az ördögnek néz meg minden nőt, aki eléje kerül. Észre se kellene vennie őket, levegőnek kellene néznie valamennyit. Igen, ehhez kell hozzászoktatnia magát, ha van benne még egy csepp tartás. Maradjanak maguknak, és játszadozzanak mással, utazzanak Bécsbe vagy Zürichbe, tagadják le a nevüket, a lakásuk címét, egyáltalán: penész rájuk, ahogy Parafa mondaná.
Jóleső érzése támadt, hogy eszébe jutott a barátja. Ha Parafa idelent nyaralt volna vele Pista bácsiéknál, nem marad ideje
Magdára. Ketten, fiúk, jól eltöltötték volna az időt magukban is. Horgásztak volna orvul – Parafának minden tilosban óriási a szerencséje –, nagyokat csónakáztak volna, és versenyt ettek volna naponta ötször vagy még többször is. De Parafa elment a Hanságba mocsarat csapolni, ott táborozik még mindig, s ez is őrá hasonlít: mindig ilyen aktív volt, ki nem maradhatott semmiből, amire csak jelentkezni lehetett. Nagyon jó, hogy az egyetemen is együtt maradhatnak, ahogy hatéves koruk óta mindig együtt voltak, ugyanabban a padban ültek végig az általános iskolában, a gimnáziumban is, egyikük se hagyta el növésben a másikat, s tizenkét esztendő alatt egyszer se veszekedtek. Pedig ilyesmit még testvérek se mondhatnak el magukról. Neki voltaképpen Parafa volt a testvére, mert amikor anyu megszülte őt, meg kellett operálni, s a műtét miatt többször nem lehetett gyereke. Parafának három testvére van, mind nagyobb, mint ő, sohase is volt jóba velük, mert „maradék”-nak csúfolták a bátyjai. Most már mindegyik családos ember, illetve a legkisebb bátyja csak lesz családos, mert karácsonykor esküszik meg a menyasszonyával
Jóformán érthetetlen is, miért vették fel mindkettőjüket az orvoskarra, és csak őket ketten az osztályból, senki mást, pedig rajtuk kívül is voltak kitűnő rendűek, s azok közül is hárman akartak orvosok lenni. Ha lehet, az egyetemen majd el kell intézni, hogy ugyanabba a csoportba kerüljenek, s akkor majd ketten osztoznak a kémiai felszerelésen, meg közösen dolgozhatnak az anatómiagyakorlatokon is.
vonat a Kelenföldi pályaudvarra, s csak holnap szaladhat át Parafáikhoz. Talán el is meséli neki, hogyan járta meg Magdával. Vagy mégse? Majd elválik holnap...
– Ne haragudjék... van gyufája?
A nő szembefordult vele, s Ádám meglepetten látta, hogy egy – talán tizenhét éves – lány áll előtte.
*
A lány keze, ahogyan a cigarettával bánt, elárulta, hogy nem először dohányzik. Valahogy nagyon nem illett hozzá a cigaretta, s Ádámnak kedve lett volna ezt meg is mondani neki. De rögtön le is intette magát: mi köze ehhez a lányhoz? Azt csinál, amit akar. Kifelé nézett az ablakon, s bosszús lett, amikor kisvártatva újra megszólalt, a lány:
– Nyaralásból jön? – Igen – felelt kurtán.
Úgy látszik, útitársa már unhatta a vonat egyhangú zakatolását s a kinti sötétséget, amelyben csak itt-ott villogtak fények, mert megint megszólalt:
– Én is nyaralni voltam. Keszthelyen.
Átkozott udvariasság – gondolta a fiú, amikor észrevette, hogy önkéntelenül, a magára szedett jólneveltség parancsára, rábólintott arra, amit a lány mondott. Modortalannak kellene lennie, visszautasítónak, mert különben menthetetlenül beszélgetést erőszakol ki ez a fehérnép. S ugyanakkor tudta, hogy rá fog állni a csevegésre, még ilyen kicsiségben is gyenge lesz, ahelyett hogy megmondaná ennek a cigarettázó csitrinek, hogy maradjon magának,
s hagyja őt békén. A lány haját újra feléje csapta a szél, s megint érezte a vastag fürtök vízszagát.
– Jó lett volna még maradni, de anyám csak két hétre fizetett be értem. Isteni az élet Keszthelyen... Maga még nem járt ott?
– Nem – mondta Ádám, de rögtön el is fogta a zavar, hogy visszatetsző az ilyen rövid felelet, ha az emberrel szemben olyan bőbeszédű valaki áll, mint ez a lány. – A Balatonon is most voltam harmadszor – mondta ki kényszeredetten. Közben muszáj volt útitársára néznie, s ekkor apró döbbenést érzett.
Csudaszép! – ezt tudomásul kellett vennie. Ilyen szép lányt talán még sohase látott.
Emberek botladoztak mögöttük, csomagokat cipeltek a vagonajtó felé, hogy gyorsan leszállhassanak a következő állomáson, s Ádám – ezt is hirtelen zavarában tette – segített egy idősebb asszonynak az ajtóig vinni a hajóbőröndnek is beillő koffert.
Siófok – pillantotta meg az állomás homlokzatán a neonbetűket. Leemelte a vagonból a bőröndöt, bólintott az asszony hálálkodására, s visszakapaszkodott a kocsiba.
Az ablaknál a helyén már állt valaki, s a lány a férfihoz beszélt, aki az ablaküveg peremére akart könyökölni. Ádám csak annyit látott, hogy az illető ránt egyet a vállán, aztán továbbmegy, két ablakkal odébb, ahol még volt hely.
– Megmentettem a helyét – mondta a lány, amikor visszaért melléje. – Ez az alak erősítgette, hogy nincs fenntartott hely a vonaton, de mondtam neki, hogy fenntartott hely ugyan nincs, viszont udvariasság van a világon. Jól leégettem, mi?
Szemét huncutul összehúzta, csibészes fintort vágott, s láthatóan nagyon elégedett volt magával. Ádám elnevette magát:
– Nagyon köszönöm, hogy ennyire képviseli az érdekeimet – s be kellett vallania magának, hogy örül. Annak örül valami miatt, hogy újra itt állhat a lány mellett.
– Elég ellenszenves mókus volt – legyintett a lány. Új cigarettát vett elő, és várakozóan a fiúra nézett, hogy adjon neki tüzet. – Maga nem dohányzik?
– Nagyon ritkán.
– Azt hogy lehet csinálni, hogy valaki csak ritkán cigarettázik? Vagy rendesen, vagy egyáltalán nem, én azt hiszem. Talán le se szívja a füstöt?
– De, leszívom, csak még sohase vettem észre, hogy hiányozna. Van egy barátom, az mindennap elszív egy csomag Kossuthot. Apám meg pipázik. Néha még éjjel is rágyújt...
Csodálkozott a helyzeten, amibe belekeveredett. Itt beszélget egy vadidegen lánnyal, s gyönyörködik benne, hiszen szép a kissé pisze orrával, nagy, zöldesszürke szemével és a kelleténél kissé szélesebb szájával, amely nagyon puha lehet. Többet beszél, mint kellene, de ez is jól áll neki. Dallamos a beszédje, s néha egészen máshol emeli fel a hangsúlyt, vagy nyomja meg a szót, mint ahol kéne. Ha a tarkóján nem szorítaná össze ezzel a kék szalaggal a sörényét, talán a derekáig érne a haja.
Nem értette, miért nem érzi ezzel a lánnyal szemben azt a megvetést vagy utálatot, ami tegnap fogta el, amikor a cukrászda előtt meglátta a két sortos nőt. Inkább valahogyan jólesik, hogy
beszélgetnek, s minduntalan megörül, ha elmosolyodik a lány, s kivillannak szorosan egymás mellé nőtt fogai, vagy apró gödröcske keletkezik a bal arcán.
– Tudja, mit? – Újra a huncut mosoly jelent meg a lány szája sarcban. – Megkínálom: gyújtson rá. Tessék, ne kéresse magát.
– Köszönöm – nyúlt a cigarettáért a fiú. Rágyújtott, s csak utána kérdezte meg: – A szülei mit szólnak hozzá, hogy dohányzik?
– Mami nem szól hozzá semmit. Apu meg már régen meghalt. Mami is cigarettázik. Csak akkor veszekszik velem, ha túl sokat csenek el a dobozból. Mert ott tartja az asztalon a cigarettát.
* Székesfehérvár előtt, mutatkoztak be: – Varga Ádám.
– Tímár Mariann.
Ádámnak tetszett, hogy a lány megmondta a vezetéknevét is. A fruskák közül a butábbja mindig csak a keresztnevét mondja meg.
– Hányadéves? – kérdezte a lány. – Most leszek elsőéves. Medikus.
– Ne mondja! Hát akkor egyidősek vagyunk. Én is júniusban értem. 1943. augusztusi vagyok.
– Hát én sokkal idősebb. – mosolygott a fiú. – Negyvenhárom februárjában születtem.
– Akkor tényleg öregebb. Téli gyerek. Biztosan nem is szenved a hidegtől. A téliek jól állják a fagyot. Én meg, ahogy bejön a hideg, félig meghalok. Ha tehetném, ki se mozdulnék ősztől tavaszig. Nyáron meg... Imádom a napot, nem lehet olyan meleg, aminél
többet ne tudnék elviselni. Keszthelyen is csak bámultak, amikor délben se mentem be a homokról. Mindenkinek kilógott a nyelve, mint a pulikutyának, én meg csak nevettem őket. Ha eltehetnék télire ebből a melegből, én lennék a legboldogabb.
– Rokonoknál volt Keszthelyen? Vagy talán üdülőben?
– Se egyik, se másik. Anyu befizetett értem egy asszonyhoz, aki nyaraltatással foglalkozik minden évben. Én nem mehetek üdülőbe, mert anyu magánkisiparos.
Olyan komolyan magyarázott, mintha minden apróság fontos volna, amit kimond.
– Sálakat meg stólákat csinál. Ő szabja ki, selyemből vagy nylonból, mindenféle alakú sálakat, aztán mintákat fest rá. Olyan ügyes keze van, hogy folyton csak bámulom. Mintha játszana, úgy bánik az ecsettel. Elnézem a végtelenségig. Öt perc, tíz perc, és ripsz-ropsz, kész egy szép, mintás stóla. És mindegyik más ám, egyik se hasonlít a másikhoz. A nők úgy viszik, mint a cukrot. Ugye, most már meg se áll Pestig a vonatunk?
– Hacsak nem kapunk valahol tilosat. De nem hiszem. Ennek az esti expressznek mindig szabad az útja.
– Tizenegyre már ágyban is lehetek. Nem szeretem a vonatot. Akármilyen gyorsan megy is, csak kikészíti az embert ez a bumlizás. Ha más nem, hát a monoton zaj, ahogy minden sín után csattannak a kerekek. Maga szeret utazni?
– Nem sok részem volt benne. Ha nem lennének ilyen zsúfoltak a vonatok, szívesen utaznék nagyon sokat.
– Mindenhova. Itthon is. Külföldön is. – Ahhoz sok pénz kell.
– Sok.
– Magának se volt még sohase sok pénze? – Nem.
– Nekem se. Mennyi volt, amikor legtöbb pénze volt? – Kétszázötven forint. Egy évig spóroltam.
– Nekem már több is volt – biggyesztett tréfásan az ajkával a lány. – Volt hatszáz forintom. Örököltem.
– Kitől?
– Meghalt egy tantim. Rám hagyta. Komolyan. Aztán irtó szégyelltem magam, mert nem is voltam szomorú. Igaz, hogy alig ismertem. Ki kellett menni a temetésére. Utána meg beültem a cukrászdába, és egy ültömben megettem egy csomó süteményt. Húsz forintért. De közben folyton szégyelltem magam.
– Nekem még nem halt meg senkim – mondta ki önkéntelenül a fiú. – A nagyszüleimet nem is ismertem, azok már akkor meghaltak, amikor én még meg se születtem.
– Apu temetésén sokat sírtam – nézett valahová messze a lány, – Nyolcéves voltam. Haragudtam rá. Azt hittem, hogy ha akart volna, meggyógyulhatott volna. De mindig olyan volt, mint aki nem is akar meggyógyulni. Lehet az, hogy valaki annyira nem szereti már az életet, hogy inkább nem is akar meggyógyulni?
– Nem tudom. Olyant olvastam már, hogy az sokat segít, ha valaki akarja is, hogy meggyógyuljon. Aki elhagyja magát, annak a gyógyszer is alig használ.
– Hát apu, ő nagyon elhagyta magát. Tudja, húsz évvel idősebb volt maminál, aztán sehogy se találta helyét. Persze, ezt maga úgyse értheti. Én is csak sokára értettem meg.
Kis időre elhallgatott, s az arca kifejezése, ahogy belefeledkezett az ablakon túli éjszakába, elárulta, hogy el is kedvetlenedett. Ádám nem erőltette a beszélgetést. Még mindig nem értette egészen, hogyan is alakult ki ez a furcsa beszélgetés, hiszen úgy csevegtek itt csaknem egy órán át, mintha nagyon régi ismerősök lennének. Érdekes. Ez a lány is, meg ez a helyzet is.
– Hogy sikerült az érettségije? – kérdezte hosszú szünet után a lány. – Jó tanuló volt?
– Igyekeznem, kellett. Tudja, milyen nehezen veszik fel az embert az orvoskarra. Muszáj volt kitűnő rendűnek lennem.
Mariann felnevetett:
– Jópofa maga. Nekem hiába lett volna muszáj, akkor se lettem volna még jeles se. Nem szerettem ám tanulni, csak azt, amihez volt kedvem. A verseket mindig megtanultam. Rengeteg verset tudok kívülről. Még azokat is bevágtam, amiket nem adtak fel memoriternek. De például matematikából... Ajaj! Jobb gyorsan megfeledkezni róla. Az érettségin csak amnesztiából mentem át.
– És most mihez kezd? Hová vették fel? – Nem jelentkeztem én egyik egyetemre se. Ádám meglepetten bámult a lányra:
– Miért nem?
– Nem volt kedvem hozzá. A színi akadémiára még elmentem volna, de az meg egyenlő a lehetetlennel. Okosabb volt meg se
próbálni. Nem vagyok annyira szép, hogy a külsőmért felvettek volna, ahhoz meg nem volt elég protekcióm, hogy... Mindegy, szóval hozzá se fogtam.
– És most mihez kezd?
– Semmihez – vont vállat a lány. – Otthon leszek mamival. Ha ő akarja, majd segítek neki. – Láthatóan észrevett valamit a fiú arcán. Elnevette magát: – Sajnál? Ne strapálja magát, nem kell engem sajnálni. Sohase voltam annyira oda a tanulásért, hogy most szomorkodnom kéne. Nagyon jól megleszek én odahaza. Nem fogok unatkozni, higgye el.
– Elhiszem. Biztosan akadnak majd szép számmal, akik gondoskodnak róla, nehogy unatkozzék.
– Akadnak, hogyne. Az a kérdés, van-e kedve hozzájuk az embernek. Szeretek válogatós lenni.
– Az nem is árt... – bólintott a fiú. Közben arra gondok, hogy ez a beszélgetés pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Eljutottak ehhez a témához is. Nem kétséges, hogy sokan csapják a szelet ennek a lánynak. Rendben is van a dolog.
Kinézett a vonatablakon: mindjárt befutnak Székesfehérvárra. Szomjas volt. Ha megáll a vonat, leugrik, és vesz valami málnaszörpöt vagy citromlevet. A lánynak is, ez már így illik.
*
Kelenföld után végigtéblábolt a vagon folyosóján a kalauz: – Budapest, Déli pályaudvar következik.
– Ideje összeszednem a holmimat – fintorított orrával a lány. – Annyi a poggyászom, hogy csak győzzem...
Felhívás keringőre – gondolta a fiú. – Úgy látszik, segítenem kell neki. Még az a szerencse, hogy nekem csak egy kofferem van.
Leszedegette a kupé csomagtartójáról a lány holmiját – egy bőrönd és két degeszre tömött szatyor volt s kihordta a poggyászt a kocsi peronjára. A többi utas csak most kezdett készülődni.
– Mi szállhatunk le elsőnek – mosolygott rá a lány, és Ádám újra észrevette, hogy kedves, csibészes az arca. Enyhén pisze orra valami francia színésznőre emlékeztette, akit az ősszel látott egy filmben. A nevét már elfelejtette, más volt az arcberendezése is annak a nőnek, de ez a huncut fintor mindkettőjüknél azonos.
Sertéseket szállító szerelvény csattogott el a vonat mellett, s az ablakon bevágott a disznók átható szaga. Ezen újra nevetni kellett.
– Hát nem csoda – hessegette céltalanul az orra elől a levegőt a lány –, hogy a disznó a legmocskosabb állat, meg ilyen büdös is, a húsa mégis a legfinomabb. Én a füstölt csülköt szeretem a legjobban. A szomszédunkban lakik egy kertész, mindenféle virágokat nevel. Amikor még kicsi voltam, mindig átszöktem a kertjébe. Délelőtt tíz órakor abbahagyta a dolgát, előszedte a tarisznyáját, és nekiállt enni. Esküszöm, hogy mindennap főtt füstök csülköt tízóraizott. Nekem meg majdnem csörgött a nyálam, amíg észre nem vette, mennyire szeretnék kapni a csülökből. Utána mindennap együtt tízóraiztunk. Egy falat kenyér, egy falat csülök... – Nevetett: – Bizony isten megéheztem, ahogy most eszembe jutott.
Ádám nem állhatta meg, hogy ki ne mondja: – Én is. Ahogy hazaérek, telieszem magamat.
keveredett. Mintha régi-régi jó pajtása lenne ez a lány, s mintha nem is lány lenne.
– Hol laknak? – kérdezte. – Kint a Hűvösvölgyben.
A fiú szemöldöke magasra szaladt:
– De hiszen az nagyon messze van! Át is kell szállnia a villamosról.
– Mit csináljak? – rántott egyet a vállán a lány. Ádám megcsóválta a fejét:
– Azt hiszem, haza fogom kísérni. Nem cipelheti egyedül ezt a sok csomagot.
– Mit gondol, Keszthelyen talán hordárt fogadtam? Most nevetni fog: éppen csak annyi pénzem van, hogy kifizethetem magamnak meg a holmimnak az átszállót a villamoson. Ne higgye, hogy mami engem vagyonokkal ereszt útnak. Keszthelyre annyi zsebpénzt adott, hogy egy napra nem jutott több tizenkét forintnál. Tizenkét forint. Érti?
Bólogatott a szavaihoz, de aztán gyorsan hozzátette:
– Ne gondolja azért, hogy mami fösvény. Csak éppen a zsebpénzzel bánik csínján.
Ádám az ajtóhoz lépett. Mögöttük már egymást lökdösve tolakodtak a peron felé az emberek. Egy asszony rikácsolva szidta a gyerekeit, beljebb pedig egy férfihang káromkodott valakire, hogy miért nem tud vigyázni, miért éppen az ő vállára rántja a koffert...
Mariann ráhunyorított a fiúra:
Ádám visszamosolygott rá. Megint mozdult benne egyet a kérdés: miért találja rokonszenvesnek ezt a lányt s még a fecsegését is? Miért jókedvű mellette? Milyen jó lett volna odalent a Balatonon nem Magdával összeakadni, hanem ezzel a fruskával tölteni három hetet... A vonat kerekei már a Déli pályaudvar, váltóin csattogtak. Ádám lehajolt, és felemelte a két bőröndöt.
– Mi van ebben? – kérdezte meg a lánytól, és a nagy, nehéz kofferre pillantott.
Mariann nevetett:
– Sikerült kitalálnom, hogyan lehet sót kivonni a Balaton vizéből. Most azt csempészem haza, amit kitermeltem. Nos, megéri udvariaskodni?
A vonat fékezett, és lassan meg is állt.
Negyed tizenkettőre járt, mire a villamosmegállótól a kertes hűvösvölgyi ház kapuja elé cipelték a csomagokat, Ádám láthatóan kimelegedett a bőröndök súlyától.
– Itt egy patyolattiszta keszkenő, törölje meg verejtékes homlokát... – nyújtotta a fiú felé utánozhatatlan gráciával zsebkendő-jét a lány.
– Majd inkább a magaméval – nyúlt a zsebébe Ádám, de hirtelenében sehol se találta a zsebkendőjét. Aztán egyszerre eszébe jutott, hogy a székesfehérvári peronon kezet mosott. Biztosan ott veszítette el. – Látja, mégis kénytelen vagyok elfogadni a maga zsebkendőjét. Igaz, nem is tudom, miért kell megtörölnöm a homlokom
hangsúllyal, de az arca komoly volt.
Zavart csönd támadt közöttük. Aztán nagy sokára kezet nyújtott a lány.
– Köszönöm a kedvességét. Siessen haza, és aludjon nagyot. Jó? – Viszontlátásra – bólintott Ádám. Hirtelen mozdulattal vette fel a járdáról a bőröndjét, és szapora léptekkel elindult vissza a villamosmegállóhoz.
A lány belépett a vasrácsos kapun, de mielőtt továbbment volna a kert közepén álló ház felé, még megfordult egy pillanatra. A fiú után nézett, aki már ötvenhatvan lépésnyire járt, s láthatóan meg is szaporázta lépteit, hogy elérje az éppen közeledő sárga szerelvényt. Várt, amíg bizonyossá vált, hogy a fiú előbb ér oda a járdaszigethez, mint a villamos, aztán megcsóválta fejét, s csak most indult el a ház irányába. Előbb a bőröndöt cipelte fel az öt lépcsőn, aztán a két szíjas szatyrot is. Csak amikor már minden ott volt a küszöbön, akkor csengetett az ajtón.
Bent azonnal fény gyúlt a csengetésre. Mariann lélegzete egyszerre meggyorsult. Mami... – gondolta, és a következő pilla-natban, amint apró nyikkanással nyílt az ajtó, hangosan is kimondta, örömtől szorongóan-nevetősen:
– Mamikám!
A magas, vékony asszony magához ölelte a lányát. Hosszan tartotta karjai szorításában, aztán csomagjaival együtt behúzta az ajtón.
Mariann csak a szoba világosságában bontakozott ki az anyja öleléséből. Karnyújtásnyira tartotta magától az asszonyt:
– Itthon vagyok, mamikám... De jó, hogy itthon vagyok végre! Aztán elmúlt a mosolya:
– Mi van veled? Ahogy jobban megnézlek, alig ismerek rád! – távolabb lépett az asszonytól, akár egy festő a képtől, amit gondosabban meg akar nézni, úgy vette ismét szemügyre az anyját. – Nem hiszek a szememnek! Csak nem voltál beteg?
Az asszony a fejét rázta:
– Semmi bajom. Legfeljebb... az étvágyam romlott egy keveset, de tudod, hogy időnként előfordul velem ilyesmi. Nagy meleg volt, mindenkit megvisel a forróság...
Mariann újra mosolyt erőltetett az arcára. Az ijedtség még benne remegett az idegeiben, de az esze is mozdult közben, s azt parancsolta, hogy nagyon gyorsan terelje másra a szót. Mami valóban nagyon rossz bőrben van, de ha tovább tárgyalják az állapotát, az még inkább felidegesíti. Mást kell tennie: most már itthon lesz, majd vigyázni fog rá, kényszeríti, hogy eleget egyék, és ne dolgozza agyon magát.
Leguggolt, a ragyogó parketten játékosan a sarokba csúsztatta a bőröndjét, aztán nevetve végighasalt az egyik szőnyegen.
– Itthon vagyok, jaj, de jó!
S ezen már mindkettőjüknek nevetniük kellett. S nevettek is, amíg az asszony észre nem vette magát. Csaknem bosszúsan kiáltott fel:
– Nekem is mindenen jár az eszem, csak azon nem, hogy te biztosan éhes vagy, akár egy farkas... Kész a vacsorád, csak gyorsan teát főzök hozzá.
Mariann még mindig hason feküdt. Most lassan oldalára fordult, és felnézett a mennyezetre. Mégis nagyon jó, hogy végre itthon van! És az éjjel nagyot alszik, hosszút, holnap délelőttig, s nem kelti senki, mint odalent Keszthelyen minden reggel hat órakor a nyaralótársai, akik pirkadattal ébredtek, s alig várták, hogy lerohanhassanak a vízhez... Csak mami ne fogyott volna le ennyire... Mindegy: legalább lesz mivel törődnie. Rövid hetek dolga, és szegényke újra összeszedi magát.
– Mami! – kiáltott ki a konyhába. – Szóltál?
– Igen. Azt akarom mondani, hogy ha tudnád, micsoda stramm fiúval utaztam együtt! Várj, megyek, mindjárt elmesélem...
Frissen, ruganyosan felugrott a padlóról, kiszaladt az anyja után, és egyetlen lendülettel csúszott végig az előszoba sima kövén a konyhaajtóig, akár egy vásott bakfis.
*
Ádám nagyot fújt, de nem tolta el maga elől a tányért. Felnézett anyura, akinek ugyanolyan sötétkék a szeme, mint az övé, s elnevette magát:
– Ha azt hiszed, hogy jóllaktam, tévedsz. Kérek még egy szeletet ebből – és a lábasra bökött, amelyben a maradék két szelet sült csillogott zsírgyöngyösen.
Az apja visszafordult a tűzhelytől, ahol eddig a pipáját tisztogatta. Sűrű, csaknem fekete bajusza tréfásan mozdult.
– Azt akarod elhitetni velem, hogy Pistáék három hétig koplaltattak? – rátömött a kurta angol pipára, s közben odaült a fia
mellé a viaszosvászonnal letakart asztalhoz. – Azt hiszem inkább, nagyon kiviháncoltad magad a vízben. Mert mindent túlságba viszel...
– Hagyjad már, ne leckéztesd mindjárt, alig ért haza szegény – mondott ellent rögtön anyu, és pirított krumplit rakott a fiának a hús mellé. – Akármilyen jól tartották, akkor se itthoni kosztot evett három hétig. Ne törődj apáddal, harapj, amíg jólesik.
– Miért toltátok át a kredencet? – nézett körül a vakítóan tiszta konyhában két falat között a fiú.
– Apádra megint rájött a rendezhetnék – követte a fia tekintetét Vargáné, s önkéntelen mozdulattal lesimította a derekán keményített kötényét.
Anyu valamiképpen hasonlít a konyhájára, vagy éppen fordítva – gondolta a fiú. Mindig végtelenül tisztán tart mindent, és ő maga is olyan, mintha sohase tenne odébb egy szalmaszálat se, pedig reggeltől estig meg se áll a kezében a munka. Meg van benne valami megmagyarázhatatlan is: hogyan csinálja anyu, hogy mindig, de igazán attól fogva, hogy fölkel, addig, amíg végre késő este ágyba kerül, mindig talál valami teendőt a konyhában, a szobában, az éléskamrában, a lakás minden zugában? Szőnyeget porol, eszébe jut, hogy a szobák falán függő képek hátát is le kell törölni, az előszobában pedig felpattogzott a festék a padlóról, s olcsóbb, ha házilag festi újra... Olyan nincs, hogy minden héten ne találná elengedhetetlenül szükségesnek, hogy a lakásnak legalább az egyik helyiségében felsúrolja a padlót, vagy éppen fényesre törölje sorra a villanykörtéket a csilláron is, meg a többi lámpában is...
