Texto

(1)
(2)

M. R. Carey

Kiéhezettek

(3)

REJTSD EL

a titkaidat…

(4)

…hogy

ne találhassák meg

a SZÖRNYEK!

(5)
(6)

1.

Melanie-nak hívják. A neve görögül „fekete lányt” jelent, de a bőre inkább világos színű, így szerinte nem igazán illik hozzá ez a név. Sokkal jobban szereti a Pandórát, de ezt nem ő dönti el. Justineau kisasszony egy hosszú listáról osztja ki a neveket, és ha új gyerek érkezik, egyszerűen megkapja a következőt a fiúk vagy a lányok jegyzékéből.

Már régóta nem jött új gyerek. Melanie nem tudja, mi lehet az oka. Régebben sokan érkeztek, minden héten vagy legalább néhány hetente éjszakánként hangok hallatszottak. Eldörmögött parancsok, siránkozás, a szokásos káromkodás. Egy cellaajtó csapódása. Aztán hamarosan, általában egy-két hónapon belül új arc jelent meg az osztályban – egy új fiú vagy lány, aki ekkor még beszélni sem tudott. Aztán gyorsan megtanultak.

Egyszer Melanie is új lányként érkezett, de ez annyira régen történt, hogy nem is nagyon emlékszik már rá. Akkor még szavak sem voltak, csak dolgok nevek nélkül, és az ilyesféle névtelen dolgok nem maradnak meg az ember fejében. Kiesnek és eltűnnek.

Most tízéves, és hófehér bőrével egy mesebeli hercegnőre hasonlít. Így aztán tudja, milyen gyönyörű lesz, ha felnő, a hercegek pedig versengeni fognak, hogy felmászhassanak érte a toronyba, ahol raboskodik, és megmentsék.

Feltéve persze, ha lesz egyáltalán tornya.

Most csak cellája van, meg a folyosó, az osztályterem és a zuhanyzó. Kicsi, négyzet alakú cella, csak egy ágy, egy szék és egy asztal áll benne. A szürkére festett falakon képek lógnak. A nagyobbikon az Amazonas esőerdői láthatók, a kisebbiken pedig egy kiscica tejet iszik a tálkájából. Melanie azt is tudja, hogy más cellákban más képek vannak, mivel az Őrmester és az emberei időről időre máshova vitték át a gyerekeket. Azelőtt egy réten legelő lovat nézegethetett és egy hegyet, amelynek a tetejét hó fedi. Ezeket jobban szerette, mint amik az új szobájában vannak.

A képeket Justineau kisasszony rakja ki. Egy halom régi magazin van az osztályteremben, ezekből vágja ki a fotókat, és kék ragacsokkal erősíti fel őket. Úgy gyűjtögeti a kék ragacsokat, mint a mesebeli fösvény a pénzét. Ha leszed egy régi képet vagy egy újat tesz fel, minden

(7)

ragacsdarabot gondosan lekapargat a falról, és belenyomja az asztalán lévő kis ragacsos labdacsba.

– Ha elfogy, nem lesz több – mondja Justineau kisasszony.

A folyosó bal oldalán húsz, jobb oldalon pedig tizennyolc ajtó van, és a két végén is egy-egy ajtó nyílik. Az egyiket vörösre festették, és az osztályteremhez visz – Melanie úgy gondolta, hogy a terem zárja le a folyosót. Vele szemben, a folyosó másik végén egy szürke, nagyon-nagyon vastag acélajtó található. Azt már sokkal nehezebb megmondani, hogy ez hova vezet. Egyszer, amikor Melanie-t éppen visszavitték a cellájába, pár ember kiemelte a helyéből az ajtót, és a lány megfigyelhette, hogy mennyi retesz és pöcök tartja a széleit, szóval, ha bezárták, igen nehéz lehetett kinyitni. Az ajtó mögött hosszú beton lépcsősor vezet felfelé. Nem lett volna szabad semmit sem látnia az egészből, és amikor az Őrmester belökte Melanie tolószékét a cellájába, így mormogott, mielőtt rácsapta az ajtót:

– Túlságosan kíváncsi a kis ribanc!

De Melanie látta, amit látott, és nem felejtette el.

Nemcsak lát, hanem hall is ezt-azt, és néhány elkapott beszélgetésből arra következtetett, hogy az itteni hely olyan más területekkel kapcsolódik össze, amelyeket még eddig nem láthatott. Ez itt a blokk, a blokkon kívül pedig van a bázis, amit Hotel Echónak neveznek. A bázison kívül van a 6-os körzet, tőle nagyjából ötven kilométernyire délre London, és még hetven kilométernyire Beacon – onnan tovább pedig már semmi, csak a tenger. A 6-os körzet nagy része tiszta, de csak az őrjáratok gránátjai és rakétái miatt. Melanie biztosan tudta, hogy a bázist ezért építették: innen küldik a járőröket, hogy megtisztítsák a terepet a kiéhezettektől.

A járőröknek igen óvatosnak kell lenniük, mert még mindig nagyon sok kiéhezett kószál odakint. Ha szagot fognak, akár 150 kilométeren keresztül is követnek bárkit, ha pedig elkapják, megeszik. Melanie boldog, hogy itt élhet a blokkban, a nagy acélajtó mögött, biztonságban.

Beacon teljesen más, mint a bázis. Hatalmas város, tele emberekkel és égbe törő épületekkel. Az egyik oldalán a tenger, a többin pedig sáncok és aknamezők, hogy a kiéhezettek ne jöhessenek a közelébe. Beaconben bárki leélhette az életét anélkül, hogy akár csak egyetlen kiéhezettet is látna. Nagyon nagy város, talán százmillió ember is él benne.

(8)

Egy nap talán ő is eljut Beaconbe. Ha majd befejeződik a küldetés, és mindent összeraknak és lezárnak (dr. Caldwell mondta így egyszer). Melanie próbálja elképzelni, milyen lesz az a nap: az acélajtók, mint egy könyv lapjai, összezáródnak mögötte, aztán… Aztán valami más lesz… Mindannyian elmennek, és odakint valami más várja őket.

Olyan félelmetes lesz, de olyan csodálatos is!

Reggelenként kinyílik a szürke ajtó, jön az Őrmester az embereivel, végül pedig valamelyik tanár is megérkezik. Miközben végigmennek a folyosón, Melanie ajtaja mellett is elhaladnak. Mindig erős, kesernyés vegyszerszag árad belőlük, egyáltalán nem kellemes, mégis izgalmas, mert egy újabb iskolai nap kezdetét jelenti.

Amikor Melanie meghallja a zárak kattanását és a lépések zaját, cellája ajtajához fut és lábujjhegyre áll, hogy az ajtón lévő kicsi, drótrácsos ablakon keresztül láthassa az elmenő embereket. Jó reggelt kíván nekik, de azoknak nem szabad válaszolniuk, és általában nem is szoktak. Az Őrmester és az emberei sohasem köszönnek vissza, ahogy dr. Caldwell és Whitaker úr sem. Dr. Selkirk sietve megy végig, nem néz jobbra, így Melanie nem is láthatja a nő arcát. Időnként elcsíp egy-egy intést Justineau kisasszonytól, esetleg Mailer kisasszony is lopva rámosolyog.

Akárki is lesz aznap a tanár, egyenesen az osztályterembe megy, miközben az Őrmester emberei a cellaajtókat kezdik nyitogatni. Összesen annyi a dolguk, hogy az osztályba vigyék a gyerekeket, aztán már mehetnek is. Meglehetősen hosszadalmas a procedúra, és Melanie szerint valószínűleg minden gyereknél ugyanazt csinálják, de persze nem lehet biztos benne, hiszen minden a cellákon belül zajlik, ő pedig csak a saját celláját láthatja.

Először az Őrmester zörget az összes ajtón, és bekiabálja, hogy minden gyerek álljon készen.

– Átszállítás! – ordítja rendszerint, néha esetleg hozzáteszi: – Átszállítás, kis mocskok! – Netán: – Átszállítás! Gyerünk, hadd lássalak benneteket!

Ilyenkor felbukkan a rácsnál a férfi nagy, sebhelyekkel teli arca, és ránéz, hogy megbizonyosodjon: Melanie már felkelt, és indulásra kész.

Melanie egyetlen alkalomra emlékszik, amikor az Őrmester beszédet is mondott – de akkor sem a gyerekeknek, hanem a saját embereinek.

– Sok új fiú van maguk között. Gőzük sincs, mi a francra szerződtek, és fogalmuk sincs, hol az istenben vannak! Félnek ezektől a nyamvadt kis

(9)

korcsoktól, mi? Helyes, féljenek csak! Töltse csak be a félelem a halandó lelküket! Minél jobban félnek, annál kevésbé valószínű, hogy becsavarodnak!

Melanie nem tudta biztosan, hogy a kiabálás már az indulást jelzi-e, de aztán szerencsére az Őrmester felkiáltott:

– Átszállítás!

A kiáltás után Melanie gyorsan magára kapja az ajtajával szemben lévő kampóra akasztott fehér inget, felhúzza a fali tartóban heverő fehér nadrágját, és belebújik az ágya alatt várakozó fehér papucsokba. Ezután, ahogy már megtanulta a leckét, beleül az ágya mellé állított tolószékbe, és kezeit a karfákra, lábait pedig a lábtartókra helyezi. Becsukja a szemét és vár. Számolni kezd. Eddig maximum 2526-ig, minimum 1901-ig tudott elszámolni, amíg érte jöttek.

Amikor hallja, hogy a kulcs elfordul a zárban, abbahagyja a számolást, és kinyitja a szemét. Az Őrmester jelenik meg elsőként. Pisztolyát Melanie-ra szegezi, miközben két embere a lányhoz lép, és a tolószékhez szíjazzák a csuklóját meg a bokáját. A nyakánál is van egy szíj, ezt mindig hátulról erősítik rá, de csak akkor, amikor már lekötözték a kezét és a lábát. Ügyesen kitalálták a dolgot, sohasem kell Melanie arca elé tenniük a kezüket.

– Nem harapok – mondta néha. Viccnek szánta, de a katonák sosem nevettek, az Őrmester is csak egyszer, legelső alkalommal.

– Nem is adunk rá esélyt, kicsikém – válaszolta gonosz kacajjal.

Melanie-t tehát a katonák a tolószékhez szíjazzák, hogy már megmozdulni sem bír, majd az osztályterembe tolják, és az asztalához viszik. A tanárnő (vagy ha épp Whitaker úr dolgozik, akkor a tanár) általában valamelyik gyerekkel beszélget, netán a táblára irkál, és Melanie megjelenésére rendszerint abbahagyja a tevékenységét, hogy jó reggelt kívánjon a lánynak. Ebből az osztályteremben elöl ülő gyerekek is megtudják, hogy megérkezett, és ők is köszöntik Melanie-t. A legtöbben persze nem láthatják, hogy pontosan mikor is tolják be a terembe, mert őket is a székükhöz szíjazták, emiatt nem igazán tudják mozgatni a fejüket.

E procedúra – betolnak valakit, a tanár jó reggelt kíván, mire a többi gyerek is kórusban üdvözli a frissen megjelenőt – még kilencszer megismétlődik, mert Melanie után még kilenc gyerek érkezik. Az egyikük, Anne, korábban Melanie legjobb barátnője volt. Talán még most

(10)

is az, habár nemrég minden gyereket más asztalhoz helyeztek át („Megkeverték a paklit” – ahogy az Őrmester mondta), így a két lányt messze ültették egymástól. Emiatt aztán nehéz olyasvalaki legjobb barátjának lenni, akivel nem is beszélhet az ember. Kenny is Melanie után érkezett. Őt nem szereti, mert Okostojásnak csúfolja, vagy M-M-M-Melanie-nak nevezi, kigúnyolva, hogy időnként dadog az órákon.

Amikor már minden gyerek megérkezett, elkezdődik az óra. Minden nap számolnak, olvasnak és memóriagyakorlatokat is végeznek, ezenkívül azonban mintha nem is lenne különösebb koncepciója a foglalkozásoknak. Néhány tanár felolvas valamit, aztán kérdéseket tesz fel a szöveggel kapcsolatban. Mások tényeket, dátumokat, táblázatokat bifláztatnak be vagy egyenleteket oldatnak meg velük – ez utóbbiban Melanie különösen ügyesnek számít. Fejből tudja az összes angol király és királynő nevét és uralkodási idejét, az Egyesült Királyság mindegyik városának nevét, a körzeteiket és a lakosaik számát, hogy milyen folyók keresztezik őket, és mi a jelmondatuk (már ha vannak folyóik és jelmondataik). Európa összes országának fővárosa és népességszáma is megvan, na meg az is, hogy mikor álltak hadban Nagy-Britanniával – hiszen egy-két alkalommal majdnem mindegyik háborúzott az országával.

Nem okoz gondot, hogy emlékezzen ezekre a dolgokra. Legalább nem unatkozik, az unalom ugyanis szinte mindennél rosszabb. Ha tudja, mekkora az adott ország és hányan laknak benne, fejben kiszámolja a népsűrűséget, ebből pedig kikalkulálja, hogy tíz, húsz vagy harminc évvel korábban hány lakosa lehetett.

Ezzel kapcsolatban azonban akad némi probléma. Whitaker úr óráin Melanie mindenfélét megtanult az Egyesült Királyság városaival kapcsolatban, de mintha félreértette volna valamelyik részletet. Egyik nap ugyanis Whitaker úr viccesen viselkedett, és furcsa, elcsukló hangon magyarázott. Mondott valamit, ami nyugtalansággal töltötte el a lányt. Melanie megkérdezte, hogy Birmingham egészének 1036 900 fő a populációja, vagyis a külvárosokkal együtt laknak ennyien benne, vagy csak a központi, városi körzet lakosainak számáról van szó.

– Kit érdekel? – válaszolta Whitaker úr. – Nem számít már az egész. Csak azért mondom el, mert az összes tankönyvünk harminc éve készült. Melanie tovább ütötte a vasat, hiszen tudta, hogy Birmingham London után Anglia legnagyobb városa, és biztos akart lenni az adatok

(11)

pontosságában.

– De a népszámlálási adatok… – kezdte. Whitaker úr azonban közbevágott:

– Jézusom, Melanie, ennek már semmi értelme! Ez már csak történelem. Nincs már ott semmi. Az ég egy adta világon semmi. Birmingham lakosságának száma egy nagy nulla.

Szóval lehet, sőt nagyon valószínű, hogy Melanie listáinak bizonyos elemeit frissíteni kellene.

A gyerekek hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken is órákon ülnek, szombatonként pedig a celláikban vannak, ahol a hangosbemondók egész nap zenét sugároznak. Senki sem néz feléjük, még az Őrmester sem, a muzsika pedig olyan hangosan szól, hogy nem is beszélgethetnek. Melanie-nak régebben eszébe jutott, hogy ha lenne egy olyan nyelvük, amely a szavak helyett jelekből áll, akkor a kicsiny cellaablakaikon keresztül is társaloghatnának egymással. Nagy élvezettel ki is dolgozta ezt a nyelvet, aztán megkérte Justineau kisasszonyt, hogy az osztálynak is tanítsa meg. A tanárnő nyomatékosan és határozottan megtagadta a kérését, és megígértette Melanie-val, hogy egyik tanárának sem említi a jelnyelvet, az Őrmesternek meg különösen nem.

– Így is elég paranoiás – mondta róla. – Ha azt hinné, hogy a háta mögött beszélsz, még a maradék esze is elmenne.

Így aztán Melanie sosem taníthatta meg a többi gyereknek a jelnyelvet.

A szombatok lassan, lomhán csordogálnak, nehéz átvergődni rajtuk. Melanie ilyenkor hangosan elszaval magának egy csomó történetet, amiket még az órákon hallott, vagy miközben szólt a zene, ő matematikai tételek bizonyításait énekli, például eldalolja, hogy miért végtelen sok prímszám létezik. Nyugodtan hangoskodhat, hiszen a zene miatt úgysem hallani semmit. Máskülönben megjelenne az Őrmester, és ráparancsolna, hogy hagyja abba.

Az Őrmester ugyanis ezeken a napokon is ott van. Melanie azóta tudja ezt, hogy az egyik szombaton Ronnie egyfolytában verte a cellája ablakát, amíg csak véresre nem sebezte a kezeit. Két embere kíséretében megjött az Őrmester. Mindannyian hosszú, arcukat is beborító ruhát viseltek. Bementek Ronnie cellájába, és a hangokból Melanie arra következtetett, hogy megpróbálják a tolószékhez kötözni a lányt. Úgy hallatszott, Ronnie ellenáll, és igyekszik megnehezíteni a dolgukat.

(12)

– Hagyjanak békén! Hagyjanak békén! – tiltakozott. Egy puffanás hallatszott, majd az egyik férfi így kiáltott: – Jézusom, ne csináld! Ekkor a többiek is kiabálni kezdtek, valamelyikük pedig felordított: – Fogd meg a másik kezét! Tartsd! – Aztán hirtelen újra csend lett. Nem tudta, mi történhetett ezután. Az Őrmester emberei körbejártak, és bezárták a cellák drótborítású ablakait, hogy a gyerekek semmit se láthassanak. Egész nap zárva maradtak. A következő hétfőn Ronnie már nem jött iskolába, és úgy tűnt, senki sem tudja, mi lett vele. Melanie szeretné elhinni, hogy a bázis területén más osztálytermek is vannak, és Ronnie-t biztosan csak átvitték valamelyikbe. Talán egyszer, ha az Őrmester megint megkeveri a paklit, visszahozzák a lányt. Folyamatosan Ronnie jár a fejében, és valójában inkább arra gondol, hogy az Őrmester meg akarta büntetni a lányt a rossz viselkedése miatt, ezért elvitte, és többé már nem láthatja az osztálytársait.

A vasárnapok nem különböznek a szombatoktól, kivéve, hogy ekkor esznek és zuhanyoznak. Reggel ugyanúgy a székükhöz kötözik a gyerekeket, mint egy átlagos iskolai napon, ám ilyenkor szabadon hagyják a jobb kezüket az alkarjuknál, és a folyosón jobbra, az acélajtó mellett lévő zuhanyzóhoz tolják őket.

Amikor már minden gyerek bent van a fehér csempéjű, üres zuhanyzóban, az Őrmester emberei tálkákat tesznek az ölükbe, rajtuk kanalakkal.

Az edényekben férgek tekergőznek egymás hegyén-hátán. A gyerekek enni kezdenek.

Az iskolában olvasott történetekben a gyerekek általában mást esznek: süteményt, csokit, kolbászt krumplipürével vagy sült krumplival, édességeket, esetleg spagettit húsgombóccal. Ezek a gyerekek viszont csak férgeket kapnak, azt is csak hetente egyszer, mivel – ahogy Melanie kérdésére válaszolva dr. Selkirk egyszer elmagyarázta – a testük nagyon jó hatásfokkal raktározza el a fehérjéket. Nem kell semmi mást enniük, sőt még vízre sincs szükségük, hiszen a férgek minden tápanyagot biztosítanak a szervezetük számára.

Ha már mindenki végzett az evéssel, az edényeket elveszik, majd az Őrmester emberei kimennek, és gondosan bezárják az ajtót. A zuhanyzóhelyiségben nincsenek lámpák, így a terem sötétségbe borul. A falak mögött elhelyezett csövekből furcsa, sziszegő hang hallatszik,

(13)

olyasmi, mintha valaki megpróbálná visszafojtani a nevetését, majd a plafonból valamilyen vegyszert permeteznek rájuk.

Ugyanaz az anyag lehet, mint amit az Őrmester és a beosztottjai, valamint a tanárok használnak, legalábbis ugyanolyan a szaga, csak sokkal erősebb. Csíp is, az elején csak picit, majd egyre jobban. Belemegy Melanie szemébe, amitől megdagad, bevörösödik, és már alig lát. De a vegyszer gyorsan elpárolog a ruháikról és a bőrükről, és miután még fél órát ücsörögnek a néma és sötét zuhanyzóban, a szag is enyhül. Vagy legalábbis megszokják, mert már egyáltalán nem olyan zavaró. Csendben várják, amíg újra kitárul az ajtó, és az Őrmester emberei bejönnek, hogy kivigyék őket. Így zajlik a mosakodás, emiatt aztán talán a vasárnap számít a hét legpocsékabb napjának.

A legjobb pedig az a nap, amikor Justineau kisasszony tanítja az osztályt. Nem mindig ugyanakkor kerül sorra, sőt előfordul, hogy hetekig nem is jön, de ahányszor Melanie-t az osztályterembe tolják, és meglátja Justineau kisasszonyt, azonnal elönti a boldogság, mintha a szíve egyenesen az égbe röppenne.

Justineau kisasszony napjain egyszerűen nem lehet unatkozni. Már ránézni is izgalmas a tanárnőre. Gyakran találgatja, hogy milyen ruhát visel majd aznap, és a haját feltűzve vagy leengedve hordja-e. Általában leengedi hosszú, fekete, fodros haját, ami ilyenkor vízesésként hull alá. Néha azonban hátul szoros kontyba tűzi fel. Ez is jól áll neki, hiszen több látszik az arcából. Ilyenkor olyan, mint egy görög templom mennyezetét tartó nőalak. Mint egy kariatida. Habár Justineau kisasszony arca mindig ragyog, gyönyörű, csodálatos arcszíne még jobban kiemeli. Sötétbarna, mint a Melanie cellájának falán lévő őserdő fái, amelyeknek földre szórt magja csak a bozóttüzek hamujából hajt ki. Vagy mint a kávé, amit a szünetben a kisasszony a termoszából a bögréjébe tölt. De sötétebb és gazdagabb ezeknél, és sok más színárnyalatban is tündököl. Igazából semmi máshoz sem hasonlít. Legfeljebb annyit mondhatnánk: éppen olyan sötét, mint amilyen világos Melanie bőre.

Justineau kisasszony időnként a blúza fölött valami sálfélét köt a nyaka és a vállai köré. Ilyenkor egy kalózra emlékezteti Melanie-t, vagy a hamelni patkányfogó meséjének figuráira. Az ő történetüket is a kisasszony olvasta fel, a képüket is megmutatta, ám azon jórészt öreg, hajlott hátú nők szerepeltek, míg Justineau kisasszony fiatal, a háta

(14)

egyáltalán nem görbe, hanem magas és gyönyörű hölgy. Szóval mégis inkább kalózra hasonlít, persze nagy csizma és kard nélkül.

Ha a tanárnő beszél, csodákkal telik meg a nap. Néha felolvas egy verset, máskor fuvolán játszik nekik, vagy felmutat néhány képet egy könyvből, és elmeséli, hogy mit kell tudni a rajta szereplő figurákról. Melanie így ismerte meg Pandóra és Epiméteusz történetét, valamint a szelence titkát, amelyben a világ összes szerencsétlenségét rejtették el. Egyszer ugyanis Justineau kisasszony egyik könyvének képén egy nőt láthattak, aki éppen kinyit egy dobozt, amelyből szörnyű dolgok ömlöttek elő.

– Ki ez? – kérdezte Anne a kisasszonyt.

– Ez Pandóra – válaszolta Justineau kisasszony. – Csodálatos lány volt, akit az istenek megáldottak és minden ajándékkal elhalmoztak. A neve is ezt jelenti: „a mindennel megajándékozott lány”. Okos volt és bátor, gyönyörű és vidám, meg minden, amit el tudtok képzelni. Csupán egyetlen aprócska hibája volt: a nagy, nagyon nagy kíváncsisága.

A tanárnő látta, hogy a gyerekek rákaptak a történetre, megtetszett nekik, így végül elmesélte az elejétől, a titánok közti harctól egészen a végéig, amikor Pandóra kinyitotta a szelencét, és az összes nyomorúság a világra zúdult.

Melanie kifejtette, hogy szerinte nem Pandóra tehet az egészről, hiszen Zeusz csapdát állított a halandóknak, a lány pedig csak eszköz volt az istenek kezében, akik szándékosan tették ilyen csábítóvá a kelepcét.

– Mondd csak ki, kislány! – szólt Justineau kisasszony. – A férfiaké az élvezet, a nőké pedig a szégyen – és kacagni kezdett.

Melanie megnevettette Justineau kisasszonyt! Nagyon jó nap lett, még ha a kislány nem is értette igazán, hogy mi volt olyan vicces a szavaiban.

Egy baj van csak Justineau kisasszony napjaival: túl gyorsan elröppennek. Minden pillanat olyan értékes, hogy Melanie még pislogni sem nagyon mer. Tágra nyílt szemmel ül ott, issza magába a tanárnő szavait, és igyekszik mindent az emlékezetébe vésni, hogy később a cellájában is visszajátszhassa az elhangzottakat. Amikor csak lehet, kérdez valamit, mert a legjobban azt szereti hallani és felidézni, ha a tanárnő az ő nevét mondja ki. Melanie ilyenkor a legfontosabb embernek érzi magát a világon.

(15)

2.

Egyszer, egy Justineau kisasszony-féle napon az Őrmester lép az osztályba. Melanie csak akkor veszi észre, amikor megszólal, ugyanis valahol az osztály mögött, jobbra ácsorog. A kisasszony éppen mesét mond:

– …ekkor Micimackó és Malacka három pár lábnyomot látott a hóban. – Mi a franc ez?! – vág közbe az Őrmester.

A tanárnő abbahagyja a mesélést és körülnéz.

– Éppen egy gyerekkönyvet olvasok fel, Parks őrmester – mondja. – Azt látom – hallatszik az Őrmester hangja. – Azt hittem, a képességeik megvizsgálása a cél, nem pedig az, hogy szórakoztassuk őket.

A kisasszony arca megfeszül. Ha valaki nem ismerné annyira és nem látná olyan közelről a tanárnőt, mint Melanie, valószínűleg észre sem vette volna azt a fintort. Nagyon gyorsan tovatűnik, és amikor a kisasszony újra megszólal, semmiféle ingerültség nem érződik a hangján.

– Pontosan azt csináljuk – mondja. – Fontos megnézni, hogyan fogadják be az információkat. Ahhoz, hogy lássuk a kijövő adatokat, bemenő adatok is kellenek.

– Bemenő adatok? – értetlenkedik az Őrmester. – Úgy érti, tények? – Nem, nemcsak tények. Eszmék.

– Na persze, a Micimackó tele van világrengető eszmékkel – vágja rá szarkasztikusan az Őrmester. Melanie tudja, hogy mi a szarkazmus: pont az ellenkezőjét kell mondani, mint amit gondolunk.

– Komolyra fordítva a szót, csak az idejét vesztegeti velük. Ha történeteket akar nekik mesélni, meséljen például sorozatgyilkosokról, Hasfelmetsző Jackről vagy John Wayne Gacyről.

– Ők még csak gyerekek – hangsúlyozza Justineau kisasszony. – Nem azok.

– De igen, pszichológiai értelemben még csak gyerekek.

– Dugja fel a pszichológiáját! – Az Őrmester hangján érződik az ingerültség. – Éppen ez az, amiért nem kéne a Micimackót olvasnia nekik. Úgy kezd gondolni rájuk, mintha valódi gyerekek lennének. Aztán majd

(16)

elkövet egy hibát: mondjuk, valamelyik gyerek ölelésre vágyik, maga meg eloldja a szíjait. Mondanom sem kell, mi lesz akkor.

Az Őrmester előrelép, szembeáll az osztállyal, és ezután valami nagyon szörnyű dolog következik. Feltűri az inge ujját, egészen a könyökéig, majd a csupasz alkarját Kenny elé tartja, csupán néhány centiméternyire a gyerek orrától. Először semmi sem történik, de aztán az Őrmester a tenyerébe köp, és az alkarjára keni a nyálat, mintha egy koszfoltot próbálna lesikálni.

– Hagyja ezt abba! – hallatszik Justineau kisasszony hangja. – Ne csinálja ezt vele! – Az Őrmester azonban nem válaszol, rá se néz a tanárnőre.

Melanie két sorral Kenny mögött ül, így jól láthat mindent. Kenny hirtelen megmerevedik, tágra nyitja a száját, és megpróbál beleharapni az Őrmester karjába, amit persze a szíjak miatt nem érhet el. A szája szélén nyál csorog – nem túl sok, hiszen a gyerekek nem kaphatnak inni. A tömör, félig megkeményedett nyálcsík Kenny állán fityeg, miközben a fiú morog, nyüszít, és igyekszik elérni az Őrmester karját.

De ez még nem elég, ezután még rosszabb dolgok következnek. A Kenny két oldalán ülő gyerekekre is átragad a különös viselkedés, sőt a mögötte lévők is rángatózni kezdenek, mintha valaki iszonyú erővel bökdösné a gyomrukat.

– Látja? – szól az Őrmester, és a kisasszony felé fordul, hogy ellenőrizze: megértette-e, mire akar kilyukadni. Ám amikor a tanárnőre esik a pillantása, meglepődve pislog, és talán rögtön meg is bánja, hogy odanézett. Justineau kisasszony tekintetéből ugyanis süt, hogy legszívesebben felpofozná a férfit. Az Őrmester erre leereszti a karját, és vállat von, mintha egyáltalán nem érdekelné az egész.

– Nem mindenki ember, aki annak látszik – mondja.

– Tényleg nem – bólint a kisasszony. – Ebben egyetértünk.

Amennyire a szíj engedi, Kenny feje kissé oldalra billen, torkából pedig kattogó hang tör elő.

– Minden rendben, Kenny – szól Justineau kisasszony. – Mindjárt vége. Folytassuk a mesét! Szeretnétek? Akarjátok tudni, mi történt Micimackóval és Malackával? Parks őrmester, magunkra hagyna? Legyen szíves!

(17)

– Nem akarhat közel kerülni hozzájuk – mondja. – Tudja, miért vannak itt. A pokolba is, még jobban tudja, mint…

Justineau kisasszony tovább olvas, mintha meg sem hallaná, amit mondott. Tudomást sem vesz az Őrmesterről, aki erre elmegy. Az is lehet, hogy egy darabig még némán ácsorog az osztályterem végében, bár ez nem valószínű, mert néhány perc múlva a tanárnő feláll, és bevágja az ajtót – vagyis Melanie szerint az Őrmester ekkor már a túloldalon lehet.

Aznap éjjel alig jön a szemére álom, folyton az Őrmester szavai járnak a fejében. Ők nem is valódi gyerekek. Milyen megvetéssel nézte Justineau kisasszony a férfit, amikor olyan utálatosan viselkedett Kennyvel!

Az is eszébe jut, ahogy Kenny vicsorgott, és úgy kapott az Őrmester karja felé, mint egy kutya. Vajon miért tette? Talán azért, mert az Őrmester a karjára kente a nyálát, és Kenny orra elé tartotta. A kesernyés vegyszerbűz alatt valamilyen más szaga lehet a férfinak. Nagyon gyengén, de Melanie-ig is eljutott ez a szag, és az ő feje is mozogni kezdett, az állkapocsizmai pedig maguktól működésbe léptek. Egyáltalán nem képes felidézni azt az érzést, mert semmilyen más, korábban átélt vagy mesében hallott dologra sem hasonlított. Mintha nagyon sürgősen valami fontosat kellett volna megtennie, így a teste megpróbálta átvenni az irányítást, és önállóan kezdett cselekedni.

A szörnyű gondolatok mellett másvalami is eszébe jut. Az Őrmesternek

is van neve. Akárcsak a tanároknak vagy a gyerekeknek. Egészen eddig az

Őrmester olyan volt Melanie-nak, mint egy görög titán vagy egy isten, most azonban már tudja, hogy akármilyen szörnyű a férfi, mégiscsak olyan, mint bárki más. Már nem Őrmester, hanem Parks őrmester. E változás minden másnál szörnyűbbnek tűnt a számára, nem is hagyja aludni. Egészen reggelig virraszt, amikor az ajtók kinyílnak, és belépnek a tanárok.

Ettől a naptól Melanie már Justineau kisasszonyra is valamelyest máshogy gondol. Pontosabban ugyanazt érzi, csak sokkal erősebben. A világon senki sem lehet nála jobb, kedvesebb vagy szeretetre méltóbb. Bárcsak Melanie valamelyik isten vagy titán lehetne, esetleg egy trójai hős, hogy harcolhasson Justineau kisasszonyért, és megmentse a Hucliktól és a Vucliktól! Persze, tudja, hogy a Huclik és a Vuclik nem a görög mitológiában vannak, hanem a Micimackóban, de nagyon

(18)

tetszenek neki ezek a szavak, és a kisasszony megmentésének ötlete a kedvenc ábrándja lesz. Folyton erre gondol, ha éppen nem kell valami máson törnie a fejét. Az álmodozástól még a vasárnapok is elviselhetőbbek.

Egy alkalommal Mailer kisasszony a gyerekek jobbján eloldozza a szíjakat, és könyöktől lefelé szabaddá teszi a kezüket. Táblácskákat rak eléjük, és megkéri az osztályt, hogy mindenki írjon egy történetet. Melanie Justineau kisasszony megmentésének történetét írja meg. Mailer kisasszonyt persze csak a szókincsük érdekli, nem törődik különösebben a meséikkel. Ez teljesen nyilvánvaló, hiszen a feladathoz a tanárnő szólistát is mellékel, és a gyerekek pluszpontot kapnak minden szóért, ami a jegyzékben szerepel, és helyesen használják a fogalmazásukban.

Melanie-t nem érdekli a lista, inkább szabadjára engedi a fantáziáját. Amikor Mailer kisasszony megkérdezi, hogy ki szeretné hangosan felolvasni a történetét, elsőnek jelentkezik – már amennyire jelentkezni lehet, ha valakinek csak az alkarja szabad.

– Én, Mailer kisasszony! Engem válasszon!

Így aztán elmondhatja a fogalmazását, ami így hangzik:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép hölgy. A legszebb, legkedvesebb, legokosabb és legcsodálatosabb hölgy kerek e világon. Magas volt, szálfaegyenes, a bőre pedig olyan sötét, hogy alig lehetett megkülönböztetni az árnyékától. Göndör, fekete haja hosszan omlott alá, szépsége pedig mindenkit megszédített. Görögországban élt az ókorban, valamikor a titánok és az istenek háborúja után, amikor az istenek már megnyerték a viaskodást. Egy nap, amikor az erdőben sétált, egy szörnyeteg támadt rá. Ez a nyamvadt korcs meg akarta ölni, hogy felfalhassa. A hölgy hatalmas bátorsággal küzdött, de nem számított, hányszor sebezte meg a nagy és kegyetlen szörnyet, a bestia egyre csak támadott. A hölgy félni kezdett, félelme pedig betöltötte halandó lelkét. A szörny eltörte a hölgy kardját és a lándzsáját is, és már tátotta is ki a száját, hogy bekapja.

Ekkor egy kislány toppant elé. Különleges kislány volt, akit mindennel megajándékoztak, mint Pandórát. Akhilleuszhoz is hasonlított, mivel édesanyja (a gyönyörű, csodálatos hölgy) hajdan belemártotta a Styx folyó vizébe, így aztán a

(19)

testének egyetlen picinyke részét kivéve sebezhetetlen volt (nem a sarkán, mert az túlságosan nyilvánvaló lett volna, hanem valahol máshol, egy titkos helyen, amit a szörny sem találhatott meg). A kislány megküzdött a szörnyeteggel, legyőzte és levágta a fejét, a karjait és a lábait, majd feldarabolta a testét. Akkor a szép hölgy halandó lelkét betöltötte a lányka szeretete, és így szólt hozzá: – Te vagy az én különleges kislányom. Mindig velem leszel, én pedig sohasem engedlek el magamtól. És békében, boldogságban éltek, amíg meg nem haltak.

Az utolsó mondat a Grimm testvérek könyvéből való, amit hajdan még Justineau kisasszony olvasott fel nekik, a történet más részeit pedig a tanárnő egy másik könyvéből, A múzsák meséi című görög mitológiagyűjteményből kölcsönözte, illetve pár vagány, a felnőttektől hallott szófordulatot is belecsempészett a szövegébe. Ettől ez még mindig Melanie története maradt, és a lány boldogan hallgatja, ahogy a többi gyerek megdicséri a kitűnő mesét. Végül még Kenny is megjegyzi, hogy nagyon tetszett neki az a rész, amikor feldarabolták a szörnyet.

Mailer kisasszony is boldognak látszik. Melanie felolvasása közben a füzetébe írogatott, a szöveget pedig felvette a diktafonjával. Talán Justineau kisasszonynak is lejátssza majd, így kedvenc tanárnője is hallhatja a meséjét.

– Nagyon érdekes volt, Melanie – szól Mailer kisasszony. A diktafont a lány asztalkájára teszi, és a történetről kezdi faggatni. Hogy nézett ki a szörnyeteg? Milyennek érezte a kislány a szörnyet, amikor a lény még életben volt? És amikor már elpusztult? Mit érzett a hölggyel kapcsolatban? Sok-sok hasonló kérdés jön egymás után, és Melanie nagyon élvezi a kérdezősködést, mert olyan az egész, mintha a történet szereplői valahol tényleg léteznének.

Mintha ő mentené meg Justineau kisasszonyt a szörnytől, és a kisasszony tényleg megölelné.

(20)

3.

Egy nap Justineau kisasszony a halálról beszél nekik. A téma azért került szóba, mert a tanárnő felolvasott egy verset, amelyben a könnyűlovasság legtöbb katonája meghalt, a gyerekek pedig tudni akarják, hogy mit is jelent ez. Olyan, mintha az összes fény kihunyna, és mindenre néma csend borulna – magyarázza a kisasszony. Mintha éjszaka lenne, de örökké tartana. Nem lesz többé reggel, és a fény már sohasem gyúl ki többé újra.

– Ez nagyon szörnyűnek hangzik! – mondja sírós hangon Lizzie. Melanie szerint is borzasztó: olyan lehet, mint vasárnaponként ülni a vegyszerszagú zuhanyzóban. Egyszer csak a szag is elmegy, aztán soha többé nem lesz már semmi.

Justineau kisasszony észreveszi, hogy nagyon megrémítette a gyerekeket, és megpróbálja helyrehozni a dolgot: – De lehet, hogy nem egészen ilyen – szól gyorsan. – Senki sem tudja, mert ha meghalunk, nem jöhetünk már vissza, hogy beszélhessünk róla. Amúgy nektek talán más lesz, mint a többi embernek, mert ti… Ajkára fagy a szó, és hirtelen elhallgat. – Mi van velünk? – kérdezi Melanie. Eltelik néhány pillanat, amíg Justineau kisasszony megszólal. Mintha a tanárnő azon töprengene, hogy mivel tudná megmenteni a helyzetet.

– Gyerekek vagytok. Nem tudjátok még elképzelni, milyen lehet a halál, mert a gyerekek számára még minden olyan, mintha örökké tartana.

Melanie biztosra veszi, hogy a kisasszony eredetileg nem ezt akarta mondani. Csend van, a gyerekek az elhangzottakon gondolkodnak. Melanie úgy dönt, igazat ad a tanárnőnek. Nem emlékszik, hogy valaha is máshogyan élt volna, és másféle életet elképzelni sem tud. Egyvalami azonban nem világos az egész egyenletben, így inkább rákérdez.

– Kinek a gyerekei vagyunk, Justineau kisasszony?

A legtöbb történetben a gyerekeknek anyjuk és apjuk is van. Iphigéniának Klütaimnésztra és Agamemnón, Helénának pedig Léda és Zeusz. Bizonyos mesék szereplőinek voltak tanítóik, de nem mindenkinek. Őrmesterek azonban senkire sem vigyáztak. Melanie egy

(21)

kis félelmet érez, amikor a kérdést felteszi, mert érzi, hogy valami fontosra tapint rá.

Justineau kisasszony ismét sokáig gondolkozik. Melanie azt hiszi, hogy már nem is fog válaszolni, de a tanárnő végül megszólal:

– Anyukád meghalt, Melanie, amikor még kicsi voltál. Valószínűleg apukád is halott, bár ezt nem tudjuk biztosan. Így most a hadsereg gondoskodik rólad.

– Ez csak Melanie-ra vonatkozik – kérdezi John –, vagy mindannyiunkra?

Justineau kisasszony lassan bólint. – Mindnyájatokkal ez a helyzet.

– Tehát egy árvaházban vagyunk – találgat Anne. (A tanárnő egy korábbi órájáról már ismerik Twist Olivér történetét.) – Nem. Egy katonai támaszponton vagytok. – Ez történik a gyerekekkel, ha a szüleik meghalnak? – a kérdés most Steven felől jön. – Néha. Melanie erősen koncentrál, igyekszik összerakni a hallottakat, mintha egy kirakójáték darabjai lennének.

– Hány éves koromban halt meg az anyukám? – teszi fel a kérdést. Nagyon kicsinek kellett akkoriban lennie, hiszen egyáltalán nem emlékszik.

– Nem könnyű megmagyarázni – hangzik Justineau kisasszony válasza, és a gyerekek látják, mennyire kényelmetlen számára ilyesmikről beszélni. – Még csecsemő voltam? – kérdezi Melanie. – Nem egészen, de majdnem. Nagyon pici voltál. – Anyukám adott a hadseregnek? Újabb hosszú csend. – Nem – szólal meg végül Justineau kisasszony. – A hadsereg inkább saját maga rendezte el a dolgot. Gyorsan és halkan hangzanak fel a szavak, érződik, mennyire nehezen mondta ki mindezt a tanárnő. Justineau kisasszony témát vált, a gyerekek pedig örömmel hagyják, hiszen senki sem túl lelkes, ha a halálról van szó.

Inkább a periódusos rendszer elemeire térnek át, amely könnyű és élvezetes feladatot jelent. Mindenkinek meg kell mondani egy adott

(22)

elem nevét. Milesszal kezdik az első sor végén, és felváltva haladnak, először egyenesen, a számok alapján, aztán megfordítják a sorrendet. Később Justineau kisasszony bekeményít.

– N betűvel kezdődjön! – mondja például. Vagy: – Csak az aktionidákat!

Senki sem esik ki, amíg a feladatok nem válnak nagyon bonyolulttá: – Nem kellenek főcsoportok és periódusok, inkább mindenki mondjon egy olyan elemet, amely vegyjelének a kezdőbetűje a saját keresztnevében is benne van!

Zoe már panaszkodik is, mert szerinte a hosszú nevűek előnyben vannak. Ez persze jogos, habár nem jár azért rosszul, ha belegondolunk, hogy olyan elemekből válogathat, mint a cink, a cirkónium, az oxigén, az ozmium, az einsteinium, az erbium vagy az európium.

Mire Xanthi nyer – a xenonnal –, már mindenki nevet, és úgy tűnik, az egész haláltémát elfelejtették. De ez persze nem igaz. Melanie elég jól ismeri az osztálytársait, és tudja: folyamatosan Justineau kisasszony szavai járnak a fejükben, akárcsak neki. Újra és újra megrágják és átgondolják, hátha megértik a lényegét. Hiszen egyetlen dologról nem tanultak sohasem: saját magukról.

Közben Melanie rájött, hogy nem feltétlenül minden gyereknek van apja és anyja. Eszébe jut ugyanis egy híres kivétel: Pandórának nem voltak szülei, hiszen Zeusz egy adag ragacsos agyagból gyúrta. Talán még ez is jobb, mintha az embernek van apja és anyja, de sohasem találkozott egyikükkel sem. Szülei hiányának gondolata kísértetként egyre csak ott lebeg körülötte, nem hagyja nyugodni.

Még egy dolgot akar tudni, és ez annyira érdekli, hogy azt sem bánja, ha újra felbosszantja Justineau kisasszonyt. Az óra végén megvárja, amíg a tanárnő egészen közel jön hozzá, és halkan suttogva megkérdezi tőle:

– Justineau kisasszony, mi lesz, ha felnövünk? Akkor is a hadsereg vigyáz ránk, vagy hazamehetünk Beaconbe? A tanárok is velünk jönnek, ha elmegyünk?

A tanárok is. Na persze. Mintha érdekelné, hogy látja-e még valaha

Elcsukló Hangú Whitaker urat. Vagy az unalmas dr. Selkirköt, aki állandóan a padlót bámulja, mintha nem merne az osztályra nézni. Maga,

Justineau kisasszony, maga, maga – így értette, és ezt is akarta mondani, de

megijedt, mint amikor nem merünk hangosan kimondani valamilyen kívánságot, mert akkor nem teljesül.

(23)

A történetek alapján, amelyeket hallott vagy olvasott, az is világosnak tűnik, hogy a gyerekek nem maradnak örökké az iskolában. Ha vége a tanulásnak, nem lesznek már együtt, nem laknak a tanáraikkal. Habár nem igazán tudja, mit jelentenek ezek a szavak, milyen lesz, ha véget ér az iskola. Valamikor be kell következnie, és akkor valami más kezdődik majd el.

Nem fog meglepődni, ha Justineau kisasszony nemet mond. Felkészült rá, semmi sem látszik majd az arcán, ha ez lesz a válasz. Csak a tényeket akarja tudni, hogy felkészülhessen a szomorú elválásra.

Justineau kisasszony azonban egyáltalán nem felel. Hacsak nem kezének gyors mozdulata a válasz. A tanárnő leszegi fejét, és összerázkódik, mintha hideg szél csapná meg. Nagyon furcsa, de Melanie-nak most először tűnik fel, hogy a kisasszony mindig visel valamilyen piros ruhadarabot. A pólója, hajában a szalag, a nadrágja vagy a kendője. Az összes többi tanár fehérben jár, ahogy dr. Caldwell és dr. Selkirk is, az Őrmester és emberei pedig zöld és barna, illetve zöldesbarna ruhákat hordanak. Justineau kisasszony színe a piros.

Mint a véré.

Mintha egy be nem gyógyuló, örökké fájó sebet viselne magán.

Micsoda hülyeség, gondolja Melanie, hiszen Justineau kisasszony mindig mosolyog és nevet, a hangja pedig szépen, dallamosan cseng. Ha valami bántaná, nem tudna olyan sokszor mosolyogni. Most azonban a kisasszony egyáltalán nem mosolyog. A padlót bámulja, elfintorodik, dühösnek és szomorúnak látszik. Vagy inkább olyan, mint akit elkapott a rosszullét – mintha valami szörnyű dolog akarna kijönni belőle: könnyek, szavak, öklendezés, vagy mindhárom egyszerre.

– Itt maradok – buknak ki a szavak Melanie-ból. Minden erejével azt szeretné, hogy Justineau kisasszony újra jól érezze magát. – Ha a kisasszonynak itt kell maradnia, én is itt maradok. Nem akarok maga nélkül menni Beaconbe.

A tanárnő felemeli a fejét, és újra Melanie-ra néz. Szemei csillognak, szája pedig úgy rángatózik, mint az a vonal az EEG-gépen, amit dr. Caldwell mutatott nekik egyszer.

– Bocsásson meg! – szól gyorsan Melanie. – Ne legyen szomorú, kérem, Justineau kisasszony! Bármit megtehet, amit csak akar. Elmehet, maradhat is, vagy…

(24)

Egy szót sem szól már, elhallgat, nyelve megbénul, mert valami teljesen váratlan és csodálatos dolog történik. Justineau kisasszony kinyújtja a kezét, és megsimogatja Melanie haját. Megsimogatja Melanie haját, mintha ez lenne a legtermészetesebb és legmegszokottabb dolog a világon. A kislány szemei felragyognak, lélegzete elakad, már semmit sem lát és hall, semmire sem gondol. Kétszer-háromszor megérintették már az Őrmester emberei, de mindig véletlenül, rajtuk kívül pedig még senki sem. Justineau kisasszony megsimogatta, és ez szinte túl szép, hogy igaz legyen.

Az osztályban, aki csak teheti, őket nézi. Mindenkinek tágra nyílik a szeme és a szája. Néma csend van, csak Justineau kisasszony lélegzése hallatszik, minden szusszanásra megremeg, mintha fázna.

– Istenem – suttogja.

– A lecke bevégeztetett – hallatszik az Őrmester hangja.

A tolószék nyakszíjától Melanie nem láthatja az Őrmestert, és úgy tűnik, a többiek sem vették észre, hogy mikor lépett a terembe. Mindannyian meglepődnek és megijednek, akárcsak Melanie. Még Justineau kisasszony is rémültnek látszik, ez pedig ismét egy új dolog, ami alapjaiban rendezi át a világot – akárcsak az Őrmester neve.

Az Őrmester Melanie látóterébe ér, közvetlenül Justineau kisasszony mögé. A kisasszony már elrántotta a kezét Melanie hajától, rögtön azután, hogy a férfi hangja felcsattant. Most ismét a padlót bámulja, Melanie nem is látja az arcát. – Visszamennek – mondja a férfi. – Persze – válaszol elhaló hangon Justineau kisasszony. – Magát pedig őrizetbe vesszük. – Értem. – Talán az állását is elveszti. Minden létező szabályt megszegett.

Justineau kisasszony újra felemeli a fejét. A szemében könnyek csillognak.

– Kapd be, Eddie! – mondja olyan halkan és könnyedén, mintha csak jó reggelt kívánna.

Nagyon gyorsan lép ki Melanie látóteréből. A kislány valahogy vissza szeretné hívni, valami olyat mondani neki, ami maradásra bírja: Szeretem,

(25)

megmenthessem! De semmit sem képes mondani, és megérkeznek az

(26)

4.

Miért? Miért csinálta ezt?

Helen Justineau folyamatosan ezt kérdezgeti magától, de semmilyen értelmes válasz sem jut az eszébe. Kétségbeesetten ácsorog szobájában, a civil blokk „luxuslakosztályában”, amely mindegyik oldalán nagyjából fél méterrel szélesebb, mint a katonai szobák, és még egy vegyi vécével is felszerelték. A falitükörrel szemben támasztja a falat, és igyekszik nem nézni saját beteges, vádló szemébe.

Sebesre sikálta a kezét, de még mindig érzi annak a hideg húsnak az érintését. Olyan hideg, mintha sosem járt volna benne a vér, mintha a tenger legeslegmélyéből származna.

Miért csinálta? Mi lelte, miért érintette meg a lányt?

Eddig csak a jó zsaru szerepét játszotta – megfigyeli és felméri a gyerekek emocionális reakcióit, és mézes-mázas beszámolókat ír Caroline Caldwellnek arról, hogy vajon képesek-e normális érzelmek kimutatására.

Normális érzelmek. Justineau most minden bizonnyal éppen ezeket éli

át.

Mintha nagy körültekintéssel kiásott volna egy szép, a szélein aprólékosan megmunkált, négyszögletű, mély vermet, aztán gondosan megtörölné a kezét, és, ahogy kell, fogja magát és belesétál.

Kivéve, hogy tulajdonképpen az egyes számú kísérleti alany ásta a vermet. Melanie. Nyílt, kétségbeesett imádatával támadt rá, így gáncsolhatta el, vagy legalábbis eléggé megingatta az egyensúlyát ahhoz, hogy a botlása végül elkerülhetetlen legyen. Azok a nagy, bizalommal teli szemek és az a csontfehérségű arc. A halál és a lányka együtt, egyetlen aprócska testbe zárva.

Nem fojtotta el idejében a szánalmat. Korábban minden nap emlékeztette magát, hogy ha a program befejeződik, ugyanúgy szállítják majd el Beaconbe, ahogy annak idején elhozták. Könnyedén és gyorsan, minden holmijával együtt, még ujjlenyomatot sem hagy majd maga után. Nem élet ez, hanem valami egészen más, ami saját önmagába záródott gyakorlata szerint halad. Olyan tisztán mehet el, ahogy jött, feltéve, ha nem engedi, hogy bármi megérintse.

(27)

5.

Időnként előfordul a blokkban, hogy egy-egy nap rosszul kezdődik. Ilyenkor a Melanie életét kijelölő ismétlődő mintázatok rendre elmaradnak, ő pedig úgy érzi magát, mintha gyámoltalanul ide-oda röpködne a levegőben – mint egy Melanie formájú léggömb. Az után a hét után, amikor Justineau kisasszony elmondta az osztálynak, hogy meghaltak a szüleik, egy ilyen nap következik.

Péntek van, érkezik az Őrmester az embereivel, tanár azonban nem jön velük, és a cellák ajtaját sem nyitják ki. Melanie már tudja, mi fog történni, de amikor dr. Caldwell magas sarkújának kopogása hallatszik a betonpadlón, aggodalom hasít belé. Aztán egy-két másodperc múlva azt is hallja, ahogy dr. Caldwell a tollát kapcsolgatja. A doktornő gyakran nyomogatja ki-be a töltőtollat, még olyankor is, amikor semmit sem akar írni.

Melanie nem kel fel az ágyból. Ül és vár. Nem igazán kedveli dr. Caldwellt. Részben azért, mert ilyenkor a napi rutin felborul, de leginkább mert egyáltalán nem tudja, mit csinál dr. Caldwell. A tanárok tanítanak, az Őrmester és emberei átszállítják a gyerekeket az osztályterembe és vissza, illetve vasárnaponként megetetik, megfürdetik őket. Dr. Caldwell mindig váratlanul jön (Melanie korábban próbált valamilyen rendszert felfedezni benne, de aztán feladta), és amikor megérkezik, mindenki felhagy a szokásos tevékenységével.

Egyre hangosabban kopognak a cipők, és egyre erősebben hallatszik a nő tollának csattogása. Aztán hirtelen csend lesz.

– Jó reggelt, doktor – szól az Őrmester a folyosó végéről. – Minek köszönhetjük a szerencsét, hogy eljött?

– Őrmester – válaszolja dr. Caldwell majdnem olyan lágy és meleg hangon, mint amilyen Justineau kisasszonyé. Melanie kis bűntudatot is érez, mert nem kedveli a doktornőt. Talán, ha az ember jobban megismerné, kiderülne, hogy tényleg kedves.

– Új tesztsorozatba kezdek, és szükségem lenne mindegyikből egyre. – Mindegyikből egyre? – ismétli az Őrmester. – Úgy érti, egy fiúra és egy lányra is?

– Micsodákra? – hangzik fel dr. Caldwell dallamos kacaja. – Nem, egyáltalán nem így értem. Teljesen mindegy, milyen neműek. Ezt már

(28)

alaposan megvizsgáltuk. Úgy értettem, a grafikon alsó és felső végéről is kell egy.

– Rendben, mondja meg, melyikre van szüksége, én pedig összeszedem és elviszem őket.

Papírsusogás hallatszik.

– Az alsó végről a tizenhatos megfelelőnek tűnik – mondja dr. Caldwell. Rövid ideig ismét csak magas sarkújának kopogása hallatszik, de a nő nem megy semerre, mert a hang nem lesz hangosabb vagy halkabb. A tollát csattogtatja.

– Ezt akarja? – kérdezi az Őrmester. Egészen közelről hallatszik a hangja.

– A kis zseninket? – szól dr. Caldwell. – Vigyázzon a szájára, Őrmester! Nem fogom a legjobb alanyunkat egy szimpla rétegszámításra beáldozni. Ha eljövök Melanie-ért, angyalok kísérnek majd, és trombiták harsognak körülöttem.

Az Őrmester mormog valamit, de Melanie nem érti, hogy mit. Ezután dr. Caldwell nevetése csendül fel.

– Na igen, biztos vagyok benne, hogy legalább néhány trombitát tud majd biztosítani. – A doktornő megfordul, és lépteinek kopogása a folyosó másik vége felé tart.

– Két kicsi kacsa – mondja –, huszonkettő.

Melanie nem tudja minden gyerek cellájának a számát, a legtöbbre azonban emlékszik, mert néha egy-egy tanár valakinek a neve helyett a számát szokta mondani. Marcia a tizenhatos, Liam pedig a huszonkettes. El sem tudja képzelni, mit akarhat tőlük és mit fog nekik mondani dr. Caldwell.

A rácshoz lép, és látja, ahogy az Őrmester emberei belépnek a tizenhatos és a huszonkettes cellába. Kihozzák Liamet és Marciát, majd végigtolják őket a folyosón – de nem az osztályterem, hanem a nagy acélajtó felé.

Melanie figyeli őket, amíg csak tudja, de hamar kikerülnek a látóteréből. Bizonyára át kellett hogy vigyék őket az ajtón, hiszen mi másért mennének a folyosó végére? Saját szemükkel láthatják, mi van a nagy ajtó túloldalán!

Melanie reméli, hogy ma Justineau kisasszony tanít majd, mert a tanárnő óráin a gyerekek a leckén kívül más dolgokról is beszélgethetnek. Ha Liam és Marcia visszajönnek, megkérdezheti tőlük,

(29)

mit mondott nekik dr. Caldwell, mit csináltak, és egyáltalán: mi van az ajtó másik oldalán.

Persze nem csak emiatt szeretné, ha Justineau kisasszony jönne be ma. Kívánsága teljesül, tényleg ő van az osztályban. A kisasszony különböző dallamokat játszik a fuvoláján, a gyerekeknek pedig dalokat kell kitalálniuk rá. A szabályok bonyolódnak, a szótagszám és a rímelés nehezíti a dalokat. Nagyon mókásan telik a nap, de Liam és Marcia csak nem akar megérkezni. Így aztán Melanie nem kérdezhet rá, és amikor éjszakára visszakerül a cellájába, jobban gyötri a kíváncsiság, mint valaha.

Aztán jön a hétvége, nincs tanítás és nincs beszélgetés. Szombaton egész nap hallgatózik, de az acélajtó nem nyílik, senki sem lép be rajta – és persze ki sem.

Liam és Marcia vasárnap sincs a zuhanyzóban.

Hétfőn Mailer kisasszony jön, kedden Whitaker úr, és Melanie valahogy fél rákérdezni a dologra. Ugyanis, mint a falba a repedés, befészkelte magát a gondolataiba az a lehetőség, hogy Liam és Marcia egyáltalán nem jönnek már vissza, ahogy Ronnie sem tért vissza többé az után az éjszaka után, amikor a cellájában ordítozott és sikoltozott. Talán már azzal megváltoztatja a dolgok menetét, ha felteszi a kérdést. Talán ha mindannyian úgy csinálnak, mintha észre sem vennék, egy nap visszatolják Liamet és Marciát, mintha mi sem történt volna. De ha bárki megkérdezi, hogy hová mentek, akkor tényleg végleg elmennek, és soha többé nem látja már őket.

(30)

6.

– Oké – mondja Justineau kisasszony. – Tudja valaki, mi van ma?

Kedd van nyilvánvalóan, és még fontosabb, hogy ma Justineau kisasszony napja van. Ám a gyerekek találgatni kezdenek, hogy rájöjjenek, vajon mi lehet még. – Ma van a kisasszony születésnapja? – A király születésnapja? – Valamilyen fontos esemény évfordulója? – Ha a mai dátumot fordítva olvassuk, ugyanazt a számot kapjuk? – Valamilyen újat tanulunk ma?

Mindannyian izgatottak, mert bizonyára valami érdekes dolog van abban a nagy vászonzsákban, amit Justineau kisasszony hozott magával. A tanárnőn is látszik, hogy már alig várja, hogy megmutathassa, mit rejt a belseje. Jó nap lesz ez – az sem kizárt, hogy az egyik legjobb. Végül Siobhan jön rá a megoldásra. – Ma van a tavasz első napja! – hallatszik a kiáltása Melanie mögül. – Ez az, Siobhan! – mondja Justineau kisasszony. – Pontosan így van. Március 21-e van, és a világnak azon a részén, ahol élünk… Na, mi a helyzet 21-ével?

– Ez a tavasz első napja – ismétli Tom. Melanie bosszankodik, mert nem jött rá hamarabb, de azt is tudja, hogy Justineau kisasszony ennél többre akar kilyukadni.

– Ma van a tavaszi napéjegyenlőség – szól gyorsan, mielőtt bárki megelőzhetné.

– Így igaz – ért egyet a kisasszony. – Nagy tapsot a hölgynek! Ma van a tavaszi napéjegyenlőség. Mit is jelent ez pontosan?

Nagy zajongás támad, mindenki egyszerre válaszol. Általában senki sem törődött azzal, hogy elmondja a gyerekeknek, milyen nap van aznap, ők meg persze sosem látják az eget, de elméletben mindannyian ismerik a napok hosszának változását. A decemberi téli napfordulótól fogva az éjszakák egyre rövidebbek, a nappalok pedig egyre hosszabbak. (Nem mintha a gyerekek valaha is látnák a nappalokat és az éjszakákat, hiszen a blokkban lévő szobáknak nincsenek ablakaik.) Ma a két napszak egyensúlyba kerül: a nappal és az éjszaka egyformán tizenkét óra hosszúságú.

(31)

– Emiatt ez afféle mágikus nap – mondja Justineau kisasszony. – Hajdan ez azt jelentette, hogy végleg elmúlt a hosszú, sötét tél, a dolgok ismét növekedni kezdenek, a világ pedig megújul. A napforduló egyfajta ígéretet hozott, hogy a nappalok nem rövidülnek tovább, és nem tűnnek végleg el. A napéjegyenlőség révén pedig ez az ígéret beteljesült. Justineau kisasszony felemeli a nagy vászonzsákot és az asztalra teszi. – Ezen gondolkodtam a minap – mondja lassan, tudva, hogy mindenki sóvárogva figyel, és szeretné már látni, mi van a zsákban –, és eszembe jutott, hogy még senki sem mutatta meg nektek, miről is szól a tavasz. Szóval átmásztam a bázis szélén lévő kerítésen… A gyerekeknek eláll a lélegzete. A 6-os körzet talán jórészt tiszta, de a kerítés túlsó oldala még a kiéhezettek területe. Mihelyst valaki kilép, észreveszik, kiszagolják – és ha egyszer szagot fognak, mindig ott lihegnek a leendő áldozat sarkában, amíg csak meg nem eszik.

Justineau kisasszony nevetni kezd, mert látja, hogy milyen rémült képet vágnak.

– Csak vicceltem – közli. – Valójában van a tábornak egy olyan része, amivel a bázis építésekor nem törődtek a katonák. Sok vadvirág nyílik itt, és még néhány fa is áll. Szóval – mondja, és közben szélesre nyitja a zsák száját – átmentem, és összeszedtem, amit találtam. Az Összeomlás előtt ezt vandalizmusnak tartottam volna, de mostanában jól elvannak magukban a vadvirágok, szóval, azt gondoltam, miért is ne.

Belenyúl a zsákba, és kivesz valamilyen hosszú és görbe botot, amelyből minden irányba kisebb botok ágaznak ki. A kisebb botokból pedig még kisebbek, így aztán az egésznek teljesen furcsa, bonyolult alakja lesz. Mindenhol kis zöld pontok vannak rajta – de ahogy Justineau kisasszony kezébe fogja a botot, Melanie láthatja, hogy nem is pontok ezek, hanem valamilyen dudorok, amik a botból jönnek elő, mintha belülről nyomnák ki őket. Néhány közülük pedig meg van törve, középen kettéhasadt, és valamilyen hihetetlenül vékony, zöld ajkakra vagy zárójelekre hasonlító alakra bomlik szét.

– Tudja valaki, hogy mi ez? – kérdezi Justineau kisasszony.

Hallgatás. Melanie erősen gondolkodik, próbálja valami olyannal összekapcsolni, amit már látott, vagy amiről az órákon hallott. Majdnem beugrik, méghozzá a szó jelentéséből: a nagy bot pontosan ugyanúgy ágazik kisebbekké, azok pedig újra és újra még kisebbekké, ahogy egy összetett számot prímtényezőire bonthatunk.

(32)

– Ez egy ág – szól Joanne.

Buta, buta, buta – korholja magát Melanie. Hiszen a cellájában lévő

őserdős kép tele van ágakkal! De a valódi ág valahogy mégis másmilyen. A formája bonyolultabb, jobban szét van darabolva, és durvább szerkezetű.

– Ott a pont! Ez egy ág – ért egyet Justineau kisasszony. – Azt hiszem, égerfa. Pár ezer évvel ezelőtt a környéken élő emberek az évnek ezt a szakaszát az éger havának nevezték. A fa kérgéből gyógyszert készítettek, ugyanis sok szalicin nevű anyagot tartalmaz, amely nagyon jó természetes fájdalomcsillapító.

Körbemegy az osztályban, kioldozza a gyerekek jobb kezét, hogy megfoghassák és közelről megnézhessék az ágat. Picit ronda, de teljesen elképesztő – gondolja Melanie. Főleg, amikor Justineau kisasszony elmagyarázza, hogy a kis zöld labdacsok valójában rügyek, amelyekből levelek lesznek majd, és zöldbe borítják az egész fát, mintha a növény nyári ruhába bújna.

Egy csomó más is van még a zsákban, és az egész osztály megilletődve figyeli, ahogy a tanárnő elkezdi kipakolni őket. Mindenféle színű dolog kerül elő – kerek, csillag alakú, spirális, káprázatosan ragyogó valamik, legalább olyan bonyolult szerkezetűek és szépek, mint az ág, de sokkal szimmetrikusabbak.

– Piros mécsvirág – mutat fel a tanárnő egy növénykét, ami nem is igazán piros, inkább lilás, és mindegyik szirmocskája kettéágazik, mint egy állat lábnyoma, amelyet Melanie egyszer egy légi felvételen látott.

– Rozmaring. – Fehér és zöld ujjacskák, amelyek úgy kapcsolódnak össze, mint amikor az ember ideges, de nem akar fészkelődni, és ezért összeszorítja az ölében a kezeit.

– Sárga nárcisz. – A sárga trombitácskák azokra a trombitákra hasonlítanak, amiket a kisasszony egyik régi könyvében az angyalok szólaltattak meg. A tanárnő ráfúj, és a virág cikcakkos szélei finoman megmozdulnak.

– Naspolyavirág. – Ívelt, egymásba illeszkedő szirmokból sűrű csomókban gömböcskék ágaznak ki. A szirmok egyik vége nyitott, és ha belenézünk, mintha még több virág kicsiny mását rejtenék.

A gyerekek megbűvölten nézik a csodákat. Tavasz lesz a teremben. A világ tavasz és tél, élet és halál közt egyensúlyoz a napéjegyenlőség idején, ahogy egy zsonglőr pörgeti az ujján a labdát.

(33)

Amikor már mindannyian megnézték és megfogdosták a virágokat, Justineau kisasszony üvegekbe és edényekbe rakja őket. Körös-körül az osztályban mindenhová jut belőlük, ahol van egy polc, egy asztal vagy akár csak egy üres hely. A terem hirtelen virágzó rétté alakul át.6u3u7u6u.loiht

Néhány verset is felolvas a virágokról. Walt Whitmannel kezdi az orgonáról, meg arról, hogy újra és újra visszatér a tavasz. De Whitman ezt alig fejti ki, hanem rátér a halálra, és felajánlja, hogy egy koporsóra tegyék az orgonáit. Így Justineau kisasszony azt javasolja, hogy ne szaladjanak ennyire előre, és inkább Thomas Campion költeményeit olvassa. Az ő versei sokkal jobban tetszenek Melanie-nak.

De talán a nap legfontosabb eseménye az lett, hogy Melanie megtudhatta a pontos dátumot. Nem akarja elfelejteni, ezért úgy dönt: ezután számolni fogja a napokat.

Gondolataiban előkészít egy külön rekeszt a naptárnak, és minden nap továbbpörgeti. Mindenképp meg kell kérdeznie Justineau kisasszonytól, hogy szökőévben járnak-e, és ha nem, melyik lesz majd az. Ha megtudja, onnantól minden menni fog.

Maga sem teljesen érti, miért, de valahogy megnyugtató érzés tudni, milyen nap van. Mintha titkos hatalommal ruháznák fel – mintha legalább a világ egy picinyke részét ellenőrizhetné.

Csak most veszi észre, hogy egészen eddig semmi ilyesmit sem érzett.

(34)

7.

Caroline Caldwell nagyon ügyesen le tudja választani az agyat a koponyáról. Gyorsan és módszeresen dolgozik, minimális szöveti károsodással, egy darabban veszi ki az agyat. Most már szinte álmában is meg tudta volna csinálni.

Tulajdonképpen már három napja nem aludt, és már folyamatos szúrást érez a szeme mögött, ami dörzsölésre sem múlik el. Az agya viszont tiszta, egész picit érzi csak, hogy e tisztaság akár hallucinációba is átmehet. Tudja, mit csinál. Látja magát, és elégedetten szemléli, hogy milyen virtuóz technikával dolgozik.

Először hátul, a nyakszirtnél kell bemetszést végezni. Selkirk már rést nyitott itt, ő pedig a felhasított húson keresztül finoman belenyomja a legvékonyabb csontfűrészt a feltárt izom kinövései és dudorai közé.

Valamelyik oldalon tovább növeli az első vágást, vigyázva, hogy a koponya legszélesebb részéig egyenes, vízszintes vonalban maradjon. Fontos, hogy elég sok hely legyen dolgozni, így nem nyomja össze az agyat, és amikor kiveszi a koponyából, egyik darabját sem hagyja bent. Továbbvándorol, a csontfűrész lágyan jár fel-alá, akár egy hegedűvonó, egészen a fal- és halántékcsontig, egyenes vonalban maradva a szemöldökcsontok vonaláig.

Innentől már nem kell tovább követni az egyenes vonalat. Megvan a cél. Dr. Caldwell fűrészével két, némileg vékonyabb bemetszést végez mindkét irányba, balról jobbra lefelé, illetve fordítva. A vágások a boncolt alany szeme közötti ponton találkoznak.

E szemek pedig gyors mozgást végeznek, folyamatosan, megállás nélkül pásztáznak.

A kísérleti személy halott ugyan, de az öntudat elvesztése egyáltalán nem befolyásolja az idegrendszert irányító kórokozót: még mindig tudja, mit akar, még a süllyedő hajón is ő a kapitány.

Dr. Caldwell mélyíti a koponya elején lévő, egymást keresztező bemetszéseket, mert az alany homloküregei itt tulajdonképpen dupla vastagságú réteget képeznek.

Leteszi a csontfűrészt, és egy csavarhúzót vesz a kezébe. E szerszám még abból a készletből származik, amelyet apja a Reader’s Digest több mint harmincéves hűséges előfizetőjeként ingyen kapott a cégtől.

(35)

A következő rész kényes és bonyolult. A csavarhúzó végével megvizsgálja a vágásokat, és amerre tudja, kiszélesíti őket, vigyázva, hogy a szerszám sohase hatoljon túl mélyre, és ne sértse meg az agyat.

Az alany sóhajt, habár többé már egyáltalán nincs szüksége oxigénre. – Mindjárt kész – mondja dr. Caldwell, egy fél másodperccel később pedig rájön, mekkora hülyeség ez. Hiszen ez nem beszélgetés, a felboncolttal egyáltalán nem oszthatja meg a tapasztalatait.

Látja, ahogy Selkirk némiképp óvatosan figyeli. Erre ingerülten csettint, és int a munkatársának, hogy adja már a kezébe a csontfűrészt.

Apró mozdulatokkal dolgozik: a csavarhúzó végével próbálgatja a koponya mozgását, és ahol megakad, a fűrésszel rásegít. Így fokozatosan haladva sikerül egy darabban leemelni a teljes koponyatetőt.

Ezzel kész is a legbonyolultabb szakasz.

A koponyaboltozat elejét leemelve Caldwell a tízes ceruzavastagságú szike segítségével lenyisszantja a meglazult koponyaidegeket és vérereket, és ahogy az agy kiszabadul, elölről óvatosan kiemeli. Amint a gerincagy feltárul, azt is levágja.

Nem próbálja azonban a teljes agyat kivenni. Ahogy szabaddá válik, visszaadja Selkirknek a szikét, és egy laposfogó segítségével nagyon óvatosan kiszedi a koponyára vágott lyuk szegélyéből kiálló csontszilánkokat. Ha az ember ezen a szedett-vedett nyíláson keresztül emeli ki az agyat, igen könnyen felsértheti, és akkor már alig használható valamire, akár ki is lehet dobni.

Csak most emeli ki, alulról megtámasztva mindkét kezével, ujjhegyeivel szépen kiszedve a megnyitott koponyán, anélkül, hogy az agy a rés széleihez érne.

Nagyon vigyázva a boncasztalra helyezi.

A huszonkettes számú alany – azaz Liam, ha az ember elfogadja, hogy ezeknek a dolgoknak is van nevük – továbbra is bámul rá, a szemek követik a mozdulatait. Ez nem jelenti azt, hogy élne. Dr. Caldwell szerint a halál akkor következik be, amikor a kórokozó áthatol a vér-agy gáton. Lehet, hogy ezután a szív még ver (nagyjából tíz-tizenkét dobbanásnyit percenként), és az alany még beszél, akár még nevet is adhatunk neki, ám ez már nem a gazdatest. Ezeket a reakciókat már a parazita csinálja.

A parazita szükségletei, tropizmusai teljesen mások, mint az emberi igények és ösztönök, és úgy viselkedik, mintha az emberi test gondos gazdája lenne. Számos testi rendszeren és hálózaton megy végig

(36)

anélkül, hogy az aggyal érintkezésbe lépne. Most is békésen figyeli, ahogy dr. Caldwell vékony szeletekre vágja az agyat, a metszeteket pedig üveglapok közé helyezi.

– Kivegyem a gerincagy többi részét? – kérdezi Selkirk.

Caldwell ki nem állhatja ezt az esedező hangsúlyt. Mint egy sarki koldus, aki nem pénzért vagy élelemért könyörög, hanem könyörületért.

Kérem szépen, ne bízzon rám semmilyen nehéz vagy undorító feladatot!

Dr. Caldwell éppen a borotvát készíti elő.

– Persze – mondja, fel sem nézve –, csinálja csak.

Nyers és a maga módján talán még goromba is, mert a procedúrának ez a része mindennél inkább sérti szakmai önérzetét. Ennél talán az ég egy adta világon semmitől sem rázza ki jobban a hideg. Olvasta, hogy még az Összeomlás előtt hogyan vágtak metszeteket az agyból és helyezték tárgylemezekre őket. Volt egy ATLUM nevű eszköz – automatikus mintavételi ultramikrotóm –, amely gyémántpengéjével idegsejtnyi vastagságú, tökéletes keresztmetszeteket tudott vágni az agyból. Milliméterenként nagyjából háromezer szeletet.

Dr. Caldwell eszköze legjobb esetben milliméterenként tíz szeletet vághatott anélkül, hogy a vizsgálni kívánt sérülékeny szerkezeteket elmaszatolná vagy megsértené.

Ha valaki dr. Caldwellnek megemlíti Robert Edwards, esetleg Elizabeth Blackburn, Günter Blobel, Carol Greider vagy más Nobel-díjas sejtbiológus nevét, általában ugyanarra a reakcióra számíthat.

A legtöbbször a doktornő azt mondja: Fogadni mernék, nekik volt

automatikus mintavételi ultramikrotómjuk. Netán TEAM 0,5-ös átviteli

elektronmikroszkópjuk, élő sejtek megfigyelését lehetővé tévő szerkezetük, na meg egy rakás egyetemista, segédorvos és laboráns, akik elvégezték a nehézkes feldolgozási folyamatokat, hogy a kedves Nobel-díjasunk nyugodtan táncolhasson a holdfényben az istenverte múzsájával.

Dr. Caldwell igyekszik megmenteni a világot, de olyan az egész, mintha laboratóriumi kesztyű helyett ormótlan sütőkesztyűvel kellene a dolgokhoz nyúlnia. Ha csak egyszer kaphatna rá esélyt, hogy mindent megfelelően csinálhasson! De nem lesz ebből semmi, hiszen itt van egyedül, teljesen magára hagyva, de továbbra is harcra készen.

Selkirk kétségbeesett felhördülése zökkenti ki Caldwellt értelmetlen töprengéséből.

(37)

– Kivágtam a gerincagyat, doktor. A tizenkettedik csigolyával van egy magasságban.

– Dugja fel! – mormogja dr. Caldwell, meg sem próbálva elrejteni lenézését.

Imagem

Referências

temas relacionados :