Dani Atkins - Összetörve

Mit tennél, ha kapnál az élettől egy második esélyt? Rachel élete tökéletes. Jóképű párja, nagyszerű barátai vannak, és néhány héten belül egyetemre megy. Sosem volt még ilyen boldog. De egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt kifordul a sarkaiból a világ. Öt évvel később Rachel még mindig nem tette túl magát a tragédián, amely mindent megváltoztatott. Hosszú idő után először tér vissza a szülővárosába, és nem tud szabadulni a gondolattól: mi lett volna, ha. Aztán egy esés következtében kórházba kerül. Miután felébred, azzal szembesül, talán mégis valóságos az élet, amiről álmodott. Képtelen megbízni a saját emlékeiben, ezért egyre mélyebbre merül ebben az új világban, ahol az elveszített férfi életben van, de ő mégis valaki más menyasszonya… Az Összetörve szívet melengető mese a szerelemről és a második esélyekről. A végén az olvasó is elgondolkodik majd, vajon két merőben eltérő szál vezethet-e ugyanahhoz a boldog befejezéshez.

DANI ATKINS

ÖSSZETÖRVE

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dani Atkins Fractured Head of Zeus Ltd., UK, 2013 Fordította: Szabó Luca Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © Dani Atkins 2013 Hungarian translation © Szabó Luca, 2014 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2014 ISBN 978-963-689-815-1

Ralphnak. Örökké.

És persze Luke-nak, csak úgy. De legfőképp Kimberley-nek, aki segített ezt létrehozni.

Az első életem egy esős decemberi estén, 22:37-kor ért véget egy kihalt utcán, a régi templom mellett.

A második életem nagyjából tíz órával később kezdődött, amikor a vakító kórházi fényben magamhoz tértem. Csúnya fejsebbel ébredtem, egy olyan életben, amire egyáltalán nem emlékeztem. Körülöttem voltak a barátaim, a családom. Azt hinné az ember, hogy ettől jobb lett. De nem, mert egyikük akkor már elég régóta halott volt.

Mindent le akartam írni, ami csak történt, hátha megértem mindezt, ha papírra vetve látom. De lehet, hogy csak be akartam bizonyítani, hogy nem őrültem meg. Sokáig úgy gondoltam, hogy azzal kellene kezdenem, ami a templomnál történt velem, mert akkor tört össze az életem, de most már tudom: ahhoz, hogy megérthessük az eseményeket, ennél sokkal régebbről kell elindulni. Mert minden öt évvel korábban kezdődött, a búcsúvacsora estéjén.

ELSŐ FEJEZET

Már régen abbamaradt a sikoltozás, már csak a barátaim halk sírását hallottam, miközben a mentőt várták, amikor észrevettem, hogy még mindig szorítom a szerencsepénzt. Képtelen voltam elengedni ezt az apró talizmánt. Talán azt hittem, hogy a puszta akaratommal visszafordíthatom az időt és kitörölhetem a tragédiát.

Létezik, hogy Jimmy mindössze fél órával azelőtt vette fel a földről a csillogó fémpénzt a parkolóban?

– Szerencsét hoz – vigyorgott. Feldobta az érmét a levegőbe, aztán fél kézzel elkapta.

Visszamosolyogtam rá. Világoskék tekintete egy pillanatra elborult az ingerültségtől, amikor Matt kigúnyolta: – Jimmy, haver, szólhattál volna, hogy le vagy égve! Nem kell átfésülnöd a járdát, hátha találsz egy kis pénzt!

Matt nevetett, átkarolta a vállamat, és közelebb húzott magához. Azt hittem, Jimmy sötét nézése csak Matt megjegyzésének szól, amivel a családjaik anyagi helyzete közti különbségen viccelődik. Lehet, hogy részben igazam volt. De biztos, hogy nem egészen. Többről volt szó… Persze ezt csak jóval később értettem meg.

Meleg szeptemberi este volt. A lenyugvó nap fényében álltunk, és a többieket vártuk. Jimmy már a parkolóban volt, amikor Matt-tel megérkeztünk. Matt kissé magamutogató módon jó sokáig válogatott a szabad helyek között, míg végre megtalálta az új szerzeménye számára megfelelőt. Még a nászutas időszakban járt, amit minden fiú átél. Ez az az időszak, amikor még szerelmesek a kocsijukba. Nagyon reméltem, lesz benne annyi jó érzés, hogy nem kezd el dicsekedni a többiek előtt.

Az új autó szép volt, sportos és drága. Én kábé ennyire értek a kocsikhoz. A szüleitől kapta a kitűnő érettségijéért. Már ennyiből is látszik, miért hagyott néha rossz szájízt a többiekben, amikor szóba került a pénz.

Matt általában jó fej volt, és nem dörgölte az orrunk alá, hogy a családja milyen gazdag. De néha kicsúszott a száján egy kellemetlen megjegyzés, ami feszültséget keltett. Nagyon szerettem volna, ha akkor este nem mond semmi bántót, ami tönkreteszi a hangulatot, hiszen mind tudtuk, hogy az lesz az utolsó közös vacsoránk.

– Ma is dolgoztál, Jimmy? – kérdeztem, mert pontosan tudtam, mennyire szeretné, hogy valami semleges témáról beszélgessünk.

Mosolyogva fordult felém. Esküszöm, négyéves kora óta semmit sem változott a mosolya.

– Igen, ezen a héten segítek utoljára a nagybátyámnak, utána meg végre letehetem a talicskát és a vasvillát. Én és a kertészkedés megválunk egymástól.

– Nézd a jó oldalát! Szépen lebarnultál a nyáron, és nem kellett polcokat pakolnod a szupermarketben.

Ez igaz is volt. Jimmy világos bőre aranybarnára sült, karja pedig megizmosodott a hónapokig a szabad ég alatt végzett fizikai munkától. Matt és én is barnák voltunk, hiszen nemrég jöttünk vissza a szülei villájából, Franciaországból. Ez is érettségi ajándék volt – kettőnknek.

Apu elég nagy ügyet csinált ebből. Persze kedvelte Mattet, aki sokat járt hozzánk, hiszen már két éve együtt voltunk. De az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, vajon elenged-e két hétre Matt családjával. Részben a pénz miatt, mivel Matt szülei hallani sem akartak róla, hogy apu kifizesse az utamat. Részben viszont… nagyon részben… ez az apa-lánya-barátja probléma volt a ludas. Szerintem minden apa keresztülmegy ezen, de nálunk sokkal súlyosabb volt a helyzet, mert nem volt anyukám, aki elsimította volna a dolgokat. Végül is Matt meg én meggyőztük, hogy minden szuper lesz, külön szobában fogunk aludni, és végig Matt szüleivel leszünk. Persze ebből egy szó sem volt igaz.

Ez a gondolatsor már nem először juttatta eszembe, mi lesz apuval, amikor hó végén elmegyek az egyetemre. Éreztem, hogy összeráncolódik a szemöldököm, úgyhogy igyekeztem elhessegetni a gondolatot. Egész nyáron ezen rágódtam, és eszem ágában sem volt elrontani az utolsó estét, amit a barátaimmal tölthetek. Ebben az ügyben úgysem tehettem semmit.

Ekkor szerencsére befutott két kocsi. Mindkettő jóval régebbi volt, mint Matté, de a tulajdonosaik ugyanúgy rajongtak értük. A hozzánk közelebb parkoló, pici, kék autó hátsó ajtaja kinyílt, és Sarah sietett oda hozzánk lehetetlenül magas sarkú cipőjében. Ijesztő volt, ahogy az egyenetlen betonon botladozott.

Szorosan átölelt.

– Rachel, drágám, hát hogy vagy?

Én is megöleltem. Gombóc nőtt a torkomban, amikor arra gondoltam, hogy ezentúl már csak tanítási szünetekben fogunk találkozni, nem pedig mindennap, ahogy a gimiben. Jimmyn kívül ő volt a legrégibb barátom. És akármennyire szerettem is Jimmyt, azért vannak dolgok, amiket csak egy barátnővel lehet rendesen megbeszélni.

– Bocs, hogy késtünk – szabadkozott Sarah.

Erőltetetten mosolyogtam: Sarah mindig, mindenhonnan elkésett. Ahhoz képest, milyen szép lány volt, hihetetlenül sok időt töltött készülődéssel. Csak többszöri frizuraváltás és átöltözés után lehetett kirobbantani a tükör elől. Mindig elégedetlen volt a végeredménnyel, amit én mindig röhejesnek éreztem, mert szív alakú arcával, csillogó, göndör, barna hajával és törékeny alkatával mindig tökéletesen csinos volt.

– Régóta vártok? – kérdezte, majd belém karolt, és elhúzott Matt-től, hogy együtt tegyük meg a parkoló és az étterem bejárata közti távolságot. Így biztos lehetett benne, hogy egy darabban ér oda az idétlen magas sarkúja ellenére is, de lehet, hogy csak nem akarta látni, ahogy Trevor és Phil elalél, amikor Cathy kiszáll a kocsiból.

– Épp csak annyi ideje, hogy Matt kiborítsa Jimmyt – feleltem olyan halkan, hogy csak ő hallhatta. Mindentudón mosolygott.

– Ó, akkor csak most jöttetek!

Már meg is érkeztünk a hátsó teraszra, ahonnan a bejárat nyílt. Bevártuk a baráti társaság fiú tagjait (Matt is köztük volt), akik mind igyekeztek úgy tenni, mintha fel sem tűnt volna nekik Cathy merészen kivágott blúza. Testhezálló farmerben és magas sarkú szandálban érkezett – Sarah nem kis bosszúságára tökéletesen tudott járni benne és úgy nézett ki, mint aki egy fotózásra tart. Hosszú, szőke haja a vállára omlott. Annyira tökéletes

volt az összkép, hogy úgy néztem ki mellette, mint aki a sötétben magára kapkodott valami rongyot, amit ráadásul a turkálóból szerzett.

Cathy került utoljára a társaságba. Hatodikban jött. Azelőtt Sarah, én meg a négy fiú szoros kapcsolatban álltunk egymással. Persze kissé kiegyensúlyozatlan volt a nemek aránya, de olyan régóta voltunk már barátok, hogy ez nem okozott gondot. Ezzel együtt a fiúk érthető okokból nagyon örültek Cathy lassú beilleszkedésének. A külsejét nem számítva jó volt Cathyvel lógni. Egy sokkal nagyobb városból költöztek Great Bishopsfordba, úgyhogy ő volt köztünk a legmenőbb és legtájékozottabb. Ráadásul közvetlen, barátságos lány volt, akit nagyon jó humorral áldott meg az ég. Amikor éppen nem flörtölt vérlázító módon tíz kilométeres körzetünkben minden fiúval, egészen kedveltem.

Sarah-nak azonban voltak fenntartásai. Nemegyszer, amikor Cathy a tyúkszemére lépett, sötéten megjegyezte: – Utolsónak jött, elsőnek megy.

Amikor Jimmy odaballagott hozzánk, Sarah arrébb ment, és a beüvegezett étlapot tanulmányozta. A többiek körülállták Matt kocsiját, és azt csodálták – vagy inkább Cathy melleit, gondoltam rosszindulatúan, miközben ő jó mélyen lehajolt, hogy közelebbről megnézze a dísztárcsát. Mintha annyira érdekelné a dísztárcsa!

– Sokkal szebb vagy nála – súgta a fülembe Jimmy, aki azonnal kitalálta, mire gondolok.

– Ennyire nyitott könyv vagyok előtted? – kérdeztem, és rámosolyogtam. A jól ismert mosollyal felelt, amitől ráncba szaladt a szeme és felderült az egész arca. – Úgy ám, de elég jó könyv. – Egy szakadt, régi könyv, nem egy menő divatmagazin. Követte a tekintetemet, és értette a hasonlatot. Mindketten Cathyt néztük, ahogy ott állt Matt mellett, és elbűvölten hallgatta, ahogy Matt a kocsit magasztalja.

– Nincs okod aggodalomra – biztosított Jimmy, és egy pillanatra megérintette a vállamat. – Matt hülye lenne másra nézni, amikor itt vagy neki te.

– Hmm. – Csak ennyit tudtam kinyögni, mert döbbenten tapasztaltam, hogy a szavai hatására elpirultam. Gyorsan elfordultam, nehogy meglássa. A tükörképemet néztem az étterem ablakában, és úgy éreztem, legkedvesebb barátom nem volt egészen őszinte. Vagy ha mégis, akkor érdemes lenne szemészhez fordulnia. Amit az üvegben láttam, annak esélye sem volt rá, hogy valaha is olyan reakciót váltson ki a férfiakból, mint Cathy. Hosszú, sötét, szögegyenes haj, nagy szem, ami kontaktlencse nélkül vak, mint egy denevéré, valamint kissé vastag ajak. Kellemes, de nem szép arc. Valljuk be, egy férfi sem fordulna meg utánam. Ez korábban sosem aggasztott, de amióta Matt-tel voltam, aki tagadhatatlanul istenien nézett ki, sokkal tisztábban láttam a hiányosságokat, amikkel az anyatermészet megvert.

– Különben is, nekem mindig az a szeplős kislány leszel, akinek szünet van a fogai közt, és eláll a füle.

– Az tízéves koromban volt! – tiltakoztam. – Hála az égnek, hogy létezik fogszabályzó. Tényleg muszáj minden apróságra emlékezned a gyerekkoromból?

– Nem tehetek róla – felelte furán Jimmy. Nem is hagytam volna annyiban ezt a furcsa választ, ha nem éppen abban a pillanatban értek volna oda a többiek. – Gyertek már! – sürgetett minket Matt. Megfogta a kezemet, jó erősen szorította. – Menjünk, mielőtt még odaadják az asztalunkat valaki másnak! Egyszerre nyomultunk be az étterembe, fogtuk egymás kezét, néhányan átkaroltuk egymás vállát, és fogalmunk sem volt róla, hogy fél óra múlva visszavonhatatlanul megváltozik majd az életünk. Azonnal az asztalunkhoz vezettek minket. Az étterem főbejáratánál volt, egy óriási ablak mellett, ahonnan szép kilátás nyílt a főutcára és a közeli domb tetején álló templomra. Miközben átfurakodtunk az asztalok között, láttam, mennyi elismerő pillantást zsebel be Cathy a többi férfi vendégtől. Abban is biztos voltam, hogy Matt sem maradt észrevétlen a nők számára. Megpróbáltam elnémítani azt az ideges kis hangot, ami már hónapok óta duruzsolt a fülembe.

volna furcsa, ha nem így van. Egyrészt élveztem, hogy mellettem áll, az én kezemet fogja, miközben a zsúfolt étteremben szlalomozunk, másrészt ott volt bennem a soha ki nem mondott félsz, amivel előbb vagy utóbb szembe kell néznem. Mi lesz, amikor nem leszünk mindig együtt, és nagy lesz a kísértés? Vajon a mi kapcsolatunk túléli majd azt a pár évet, amíg egyetemre járunk, vagy nekünk is az a sorsunk, hogy szétmenjünk a távkapcsolat miatt?

Nagyon örültem, hogy ezt a gondolatsort megakasztotta az enyhe akcentussal beszélő, olasz pincér, amikor megérkeztünk az asztalunkhoz. Mivel elég zsúfolt volt az étterem, összetoltak nekünk két asztalt, úgyhogy egy eléggé szűk helyen kellett átnyomakodni az asztal meg egy betonoszlop között, hogy az ablak melletti helyre ülhessek.

Azt kívántam, bárcsak Sarah ért volna oda előbb, mert ő sokkal vékonyabb volt nálam, de azért sikerült átverekednem magam azon a résen, és még csak be sem szorultam. Az nagyon kellemetlen lett volna. Matt mellém ült le, és a többiek is elhelyezkedtek. Jimmy is az ablak mellé ült, velem szemben, Sarah meg tőle jobbra. Látni sem akartam azt a ciki tülekedést, ami azért folyt, hogy ki üljön Cathy mellé, aki Matt másik oldalán foglalt helyet. Én egyébként is azt gondoltam, a pole pozíció vele szemben van, ahonnan kitűnő kilátás nyílik a dekoltázsára. Titokban, a terítő takarásában többször is lejjebb húztam magamon a pólót, hogy két-három centivel mélyebb legyen a dekoltázsom. Aztán idióta módon elvörösödtem, amikor észrevettem, hogy Jimmy mindent látott, és most remeg a szája széle.

– Mi olyan vicces, Jimmy? – kérdezte váratlanul Matt. Erre valami szörnyű véletlen folytán mindenki elhallgatott és várta a választ. A szememmel kétségbeesetten próbáltam üzenni, nehogy eláruljon, de feleslegesen aggódtam.

Jimmy a legnagyobb lelki nyugalommal megfogta az étlapot, és vállat vont.

– Semmi különös, csak eszembe jutott, milyen vicceset mondott ma a nagybátyám.

ránéztem, és egy köszönömöt tátogtam neki. A mosoly, amit válaszul kaptam, annyi melegséget és szeretetet sugárzott, hogy összerándult a gyomrom, összezavarodtam, elkaptam a tekintetemet, és úgy tettem, mintha komolyan foglalkoztatna, vajon a lasagnét vagy a cannellonit érdemes megkóstolni.

Matt átkarolta a derekamat, és magához húzott, miközben választottunk az étlapról. Amikor percekkel később Jimmyre néztem, ő már Sarah-val beszélgetett. Igaz, találkozott a tekintetünk, és rám is mosolygott. A gyomrom a helyén maradt.

Nem lehetett nem észrevenni a társaságra telepedett nosztalgikus hangulatot. Szinte érezni lehetett a levegőben a közelgő elválást, akár a paradicsom- és a fokhagymaillatot. Nekem még több hetem volt a Brightonba költözésig, de Trevornak és Philnek már a következő héten indulnia kellett, és Sarah is csak néhány nappal maradhatott tovább, mint ők. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy a csapat maradéka, Cathy, Jimmy, Matt és én összeülünk a következő hetekben.

Meglepett, milyen hirtelen és milyen erővel tört rám az érzés, hogy nem akarok elmenni. Nem arról van szó, hogy nem akartam egyetemre menni. Hogyne akartam volna! Keményen megdolgoztam azért, hogy olyan jegyeket szerezzek, amikkel bekerülhettem az újságíró szakra. Csak akkor este fogtam fel először teljes valójában, hogy most valóban lezárul életem egy nagyon fontos szakasza.

Egyelőre képtelen voltam az új kezdetre koncentrálni, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy el kell válnom a pasimtól és a két legjobb barátomtól. Tudom, nevetséges, de könnybe lábadt a szemem, úgyhogy gyorsan el is fordultam. Inkább néztem a lenyugvó napot, mint a többiek reakcióját, amikor észreveszik, hogy sírok.

– Jól vagy? – súgta Jimmy. Előrehajolt, hogy csak én halljam, amit mond.

Matt éppen italt rendelt, úgyhogy nyugodtan visszasuttoghattam: – Jaj, semmi, csak kicsit elérzékenyültem, tudod. Minden megváltozik, el kell búcsúzni tőletek, ilyesmi… – Hirtelen elhallgattam, és vártam a csípős megjegyzést, de legnagyobb meglepetésemre Jimmy átnyúlt az asztalon,

és két keze közé vette a kezemet, amivel az evőeszközt babráltam zavaromban.

Másnak éreztem az érintését. Nem úgy fogta meg a kezemet, ahogy óvodáskorunk óta mindig. Talán csak a nyári munkában megkeményedett bőre miatt volt, vagy az volt furcsa, mennyire kicsi a kezem az övéhez képest?

Nem megláttam, inkább megéreztem, hogy Matt észrevette, mi történik, de sietős visszavonulás helyett Jimmy még egyszer megszorította a kezemet, és lassan húzta csak el a sajátját. Matt ösztönösen közelebb húzódott hozzám, így magára vonta a figyelmemet, és visszaszerezte a felségterületét is. Csak néhány pillanattal később tűnt fel, hogy Jimmy valahogy a tenyerembe csempészte a szerencsepénzt, amit még a parkolóban talált.

Szorítottam az érmét, és talán nagyobb jelentőséget tulajdonítottam neki, mint amennyit érdemelt. Annyira jellemző volt Jimmyre, hogy még a szerencse lehetőségét is meg akarja osztani velem. Végül is olyan sok mindent megosztottunk az évek során. Inkább tekintettem testvéremnek, mint barátomnak. Tulajdonképpen, ha belegondolok, az egész családját közelebb éreztem magamhoz, mint a saját rokonaimat.

Az édesanyáink már jóval a születésünk előtt is nagyon jó barátnők voltak, úgyhogy amikor anyukám váratlanul meghalt, még totyogós koromban, Jimmy családja gyakorlatilag befogadott minket, megosztották velünk az életüket és a szeretetüket. Sokkolt a felismerés, hogy nem apu az egyetlen családtag, akit heteken belül el kell hagynom. Majdnem ugyanolyan nehéz lesz elbúcsúznom Jimmy szüleitől és az öccsétől is. Amikor megérkezett a két üveg bor, amit Matt rendelt, koccintottunk. – A költözésre… – Arra, hogy nem bukunk meg! – Az új életünkre… – És a régi barátokra!

Ez utóbbit mind egyszerre mondtuk, és ahogy a poharak összeértek, gyönyörűen megcsillant rajtuk a nap sugara.

egyszer végignéztem mindenkin, és megpróbáltam jó mélyen az emlékezetembe vésni ezt a pillanatot. Tudtam, elkerülhetetlen, hogy mindenki új barátokat szerezzen a főiskolán vagy az egyetemen, de akkor nehéz volt elképzelni, hogy az új kötelékek lesznek olyan erősek, mint a hetünket összekötő kapocs.

Ahogy mindenkit jól megnéztem, előtört egy-egy emlék vagy érzelem. Olyan sok, hogy szinte el sem tudtam választani őket egymástól, de minden emlék a barátságunk falának egyik téglája volt. Azt hittem, ez a fal mindig erősen fog állni, bárhová sodorjon is minket az élet.

Amikor Sarah-ra néztem, elnyomtam egy mosolyt. Furcsa, de máris féltékeny voltam a csoporttársaira, akiket majd a művészettörténet szakon megismer. Őrült, hűséges, vicces és gondoskodó lány volt. Az ő barátsága volt az egyik legnagyobb kincsem. A jövendőbeli ismerőseinek fogalmuk sem lehetett, milyen szerencsések.

Ott volt még Jimmy. Egész nyáron annyit idegeskedtem azon, milyen lesz, amikor majd nem lehetek Matt-tel, ám ha betüremkedett a gondolataim közé, milyen lesz elbúcsúzni Jimmytől, gyorsan elhessegettem ezt a képet. Furcsán hangozhat, de annyira szörnyű, annyira nehezen emészthető volt a gondolat, hogy őt sem láthatom majd rendszeresen, hogy inkább nem is akartam ezen rágódni.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy közel sem állok készen az elutazásra.

Miközben a vacsoránkat vártuk, időnként kinéztem az ablakon, fel a dombra, a templomra. A nap lenyugvóban volt, az ég a vörös és az arany árnyalataiban fürdött, amitől a máskor szürke aszfalt varázslatos színekben játszott. Nem sokan jártak az utcán, de a rengeteg parkoló autó arról árulkodott, hogy a környéken jó forgalmat bonyolítanak a pubok és az éttermek. Valahol a távolban felhangzott egy sziréna.

– Rachel, figyelsz te egyáltalán?

Összerezzentem. Elszakadtam az utcától, és Jimmyre néztem. Ő szólt hozzám.

– Ne haragudj, elkalandoztam. Mit is mondtál?

meg kell ismételnie, amiről lemaradtam.

– Csak azt kérdeztem, hogy ha nem túl sok a dolgod holnap délután… hogy akkor van-e kedved átugrani hozzánk.

Nagyon szokatlan volt tőle ez a bizonytalan meghívás, össze is zavart vele egy pillanatra. Mind a hangnem, mind a hivataloskodás meglepett. Jimmyvel csak úgy meg szoktunk jelenni a másik küszöbén, sosem kellett meghívnunk egymást.

– Persze, belefér. Amúgy is el akartam még búcsúzni a szüleidtől.

– Hát, ők, mondjuk, nem lesznek otthon holnap. – Megint ez a bizonytalan hang. – Senki sem lesz otthon, csak én. Én… ööö… én… csak szeretnék négyszemközt mondani valamit. Jó?

Vajon csak a vörösen izzó nap tette, vagy tényleg elpirult?

Nagyon szeretett volna még azelőtt választ kapni, hogy Matt visszafordul hozzám, úgyhogy gyorsan megnyugtattam: – Persze hogy jó. Kettő körül ott vagyok, oké?

Bólintott, aztán felsóhajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, mintha túl lenne valamin, amitől félt. Ettől még inkább fúrta az oldalamat a kíváncsiság. De sajnos nyilvánvaló volt, hogy csak másnap tudhatom meg, miről is van szó.

Megérkeztek a pincérek, és sorban letették elénk a tányérokat. Matt kihúzta magát, levette a kezét a derekamról, majd váratlanul szájon csókolt, mielőtt arrébb csúszott volna.

– Ne már! Van, aki szeretne enni! – morgott Sarah undort színlelve. Mattre vigyorogtam, ő pedig az arcomból a fülem mögé simított egy haj tincset. Csak egy mindennapi kis gesztus volt tőle, de később sokszor eszembe jutott, mi lett volna, ha akkor nem hajol olyan közel hozzám és nem látja meg az autót.

– Mi a franc! – kiáltott.

Követtem a tekintetét, és a döbbenettől leesett az állam, amikor én is észrevettem azt a kis piros kocsit, ami a levegőbe emelkedett és átugratott a dombtetőn. Pillanatok múlva megjelent egy másik is, ami majdnem ugyanolyan gyorsan haladt, csak kicsit óvatosabban. A második, kék villogós kocsi fülsértő szirénázása belehasított a nyári este csendjébe.

Rémülten láttam, hogy egy mellékutcából kikanyarodik egy minibusz. Csak úgy tudta elkerülni az ütközést, hogy a sofőr beletaposott a fékbe, de így is csak néhány centin múlt, hogy nem történt baleset. A piros kocsi jó néhány parkoló autót végigkarcolt, úgyhogy üldözőjét egészen elnyelték a vörösen izzó szikrák.

A társaság többi tagja csak a minibusz fékcsikorgására nézett fel, de Matt már jóval előbb felmérte, mekkora veszélybe kerültünk. A kocsi még messze járt, de nagyon gyorsan száguldott felénk. Amikor a rendőrautó már majdnem beérte, a sofőr hirtelen elrántotta a kormányt, és alig tudta annyira megtartani a járművét, hogy ne szálljon bele az út szélén parkoló kocsikba. Matt felpattant a helyéről.

– Vége! Elveszítette az uralmát! Belénk fog jönni! El az ablaktól! MOST!

Akkor fogtuk csak fel, milyen rossz helyen ülünk: az étterem bejáratánál, egy teli üveg ablak mellett. Csak egy keskeny, alacsony járda választott el minket az úttól, amely élesen elkanyarodott a domb alján. Mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy elkerülhetetlen a katasztrófa.

Matt megmarkolta a vállamat, úgy kiabált. Hamarosan kitört a pánik, mindenki üvöltözött. Láttam, hogy a pincér elejt két tányért, majd sietősen távozik az asztaltól.

Hát, ezt nem lesz jó összetakarítani, gondoltam.

Nem mintha nem fogtam volna fel, mi történik, még csak nem is arról volt szó, hogy ne értettem volna, mit kiabál Matt. Csak hirtelen mindent lassított felvételen láttam. Úgy tűnt, felesleges ez a nagy sietség, bőven van még idő arra, hogy felálljunk az asztaltól. Felesleges volt tönkretenni azt a két tál ételt.

Körülöttem fejetlenség volt. Jimmy és Sarah felugrott és Phil felé rohant, közben mindketten kiabáltak. Matt a vállamnál fogva felrántott a székről. A másik kezével Cathyt rángatta el az asztaltól.

Egy-két másodpercig tarthatott az egész jelenet, mialatt felborultak a székek meg a borosüvegek. Akkor valami szörnyen ostoba dolgot tettem: az ablak felé fordultam, és a közeledő kocsit néztem. Nagyon gyorsan jött,

a motor fülsiketítően búgott. Átlépte a záróvonalat, és vészesen közelített a kanyarhoz meg az étteremhez. Semmi jelét sem adta annak, hogy lassítani akarna.

Ennyi hülyeség elég is volt ahhoz, hogy Matt keze lecsússzon a vállamról. Elborzadva fordultam vissza a többiek felé, és azt láttam, hogy ő meg Cathy már messze vannak tőlem. Utánuk akartam menni, de a felfordulásban valahogy felborult Matt széke, és nekipréselődött az oszlopnak. Ezzel elvágta az egyetlen menekülési útvonalamat.

Kétségbeesetten cibáltam a széket, de ezzel csak azt értem el, hogy még jobban beszorult az asztal és az oszlop közé.

– Rachel! – ordította teli torokból Sarah. – El onnan!

A rémülettől csak tátogni tudtam. Tisztában voltam vele, hogy onnan, ahol a többiek állnak, tökéletesen lehet látni a kocsit, amint közeledik az ablak felé, ami mellett én csapdába estem. Ütöttem, rúgtam a széket, ahogy csak az erőmből telt. A félelem és az adrenalin egyre csak fokozódott bennem, míg végül minden elnémult körülöttem, és csak azt hallottam, ahogy dübörög a fülemben a vér.

Kétségbeesetten néztem Mattre, és láttam, hogy felém indul. El sem hittem, ami azután történt: Cathy a karjába csimpaszkodott, és visszahúzta.

– Ne, Matt, ne! Nincs már idő! Meghalsz!

Bizony, minden szót hallottam, és miközben az életemért küzdöttem, átvillant az agyamon a gondolat, hogy ha Cathy azt hiszi, ezt szó nélkül fogom hagyni, hát, nagyon téved.

Ekkor újabb csikorgást hallottam: a kocsi végre fékezett. Továbbra is a széket rángattam, de közben újból kinéztem az ablakon. Igen, a kocsi lassított, de már mindegy volt.

Egyre inkább betöltötte az ablakot és a látóteremet az autó, most már tisztán ki tudtam venni a sofőr rémült arckifejezését. Kikerekedett szemmel várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen.

Nem is láttam, hogy jön. Döbbenetesen gyorsan rohanhatott oda hozzám. Az egyik pillanatban még csapdában voltam, a másikban átnyúlt az asztal fölött két erős kar, és megmarkolta a kezemet.

kirántott az asztal mögül. Találkozott a tekintetünk, miközben lesodortam a térítőt, az üvegeket és a poharakat. Leírhatatlan félelmet olvastam ki a szeméből. Az erőlködéstől csak úgy dagadtak a nyakán az erek, mintha kábelek lettek volna a bőre alatt.

Belékapaszkodtam, segíteni akartam neki. Kétségbeesetten próbáltam elrugaszkodni az asztaltól, de a terítő miatt kicsúszott alólam a lábam. A kocsi közben óriási puffanással elhagyta az úttestet, és felszaladt a járdára.

Jimmy elhajított. Nincs más szó arra, ami történt. Az asztal közepén voltam, aztán egyszer csak felkapott, és elhajított, mint egy rongybabát. Több méterrel arrébb, az asztalfőnél értem földet. De ehhez a bátor tetthez minden erejét felhasználta, és az idő is elfogyott: a kocsi belevágódott az ablakba. Jimmy még mindig ott állt, teljesen kiszolgáltatva a veszélynek, amikor betört az ablak. Először a forróságot érzékeltem. A lábamat lenyomta valami nehéz tárgy. Úgy égetett a fajdalom, mint a tűz. Mindenhol vizet láttam, aztán rájöttem, hogy ömlik a homlokomról az izzadság, folyik bele a szemembe és a számba. Kiabálni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. A tüdőmet megtöltötte a füst. Mögöttem valaki sikoltozott, valaki más zokogott. Arrafelé akartam fordítani a fejemet, de a sós folyadéktól nem láttam semmit. Óvatosan felemeltem a kezemet, és megpróbáltam megdörzsölni a szememet. A kezem csupa vér lett. Körülöttem mindenfelé törmelék, de annyi, hogy nem is láttam tőle a kiabáló és síró embereket. A kocsi félig bent volt, félig kint, nem láttam tőle semmit, azt sem, mennyi maradt belőle. A motorból dőlt a füst, a fal porrá tört. Észrevettem, hogy alattam és fölöttem mindenfelé üvegcserepek vannak, tehát nyilván az ablak maradványai közt fekszem.

Még mindig hallottam a kiabálást, és valakik megpróbáltak utat törni felénk a romok között. Felénk. Nem csak felém, persze hogy nem. Jimmy is ott volt, amikor a kocsi becsapódott. Jimmy, aki visszajött értem, pedig már biztonságban volt.

Amikor elfordítottam a fejemet, még gyorsabban dőlt a vér, de akkor nem foglalkoztam ezzel. Néhány centire fel tudtam emelni a fejemet, hogy körülnézzek, hátha látom őt valahol. Még mindig túl nagy volt a füst és a por, de alig egy méterre tőlem éppen hogy ki tudtam venni egy alakot. Egy csomó tégla meg eldeformálódott fémelem, ami nyilván a kocsiból származott, furcsa szögben tornyosult egy nagy fehérség tetején. Kicsit élesedett a látásom, és rájöttem, hogy az a nagy fehérség az, ami az asztalunkból maradt, és azért nem a földön fekszik, azért áll olyan furcsán, mert valami, vagy inkább valaki, ott van alatta.

Semmi más nem érdekelt. Kapálóztam, mindenáron közelebb akartam jutni az asztalhoz, hogy lássam, mi van alatta. Először nem éreztem semmit, de aztán az ujjam hegye valami puha dologhoz ért.

– Jimmy! – kiáltottam reszelős hangon. – Jimmy, te vagy az? Hallasz engem? – De nem jött válasz. – Jimmy, jaj, ne, Jimmy! Mondj már valamit!

Lassacskán elült a por, és megláttam, mit érintettem meg az előbb. Jimmy alkarja természetellenes szögben állt ki az asztal maradványai alól. Csak ennyit láttam belőle, az alkarját. Erős volt és barna, mint néhány pillanattal azelőtt, amikor természetfeletti erővel kirántott a csapdámból. De most nem mozgott. Már jóval a mentő kiérkezése előtt tudtam, hogy soha többet nem is fog megmozdulni.

MÁSODIK FEJEZET

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB…

Az esküvői meghívót a kandallópárkányon tartottam. Szinte ki sem látszott egy kupac számla meg szórólap mögül. Talán tudat alatt el akartam temetni. Talán azt hittem, ha nem látom, akkor majd mondhatom, hogy véletlenül kiment a fejemből a dátum. Na, persze. Néhány hónappal korábban jött meg a meghívó, és én visszajeleztem, hogy elfogadom a meghívást. De az könnyű volt. A Great Bishopsfordba való visszatérés akkor még távolinak, álomszerűnek tűnt. Annyira messze volt az még, hogy felesleges is lett volna rágódni rajta. Most viszont, amikor már csak két nap volt hátra, amikor ott álltam a lakásomban a nyitott kisbőrönd előtt, fogalmam sem volt, hogyan hihettem, hogy elég erős vagyok ehhez. A visszatéréshez.

Egy pillanatra félbeszakítottam a pakolást, és a kezembe vettem a díszes kis kártyát. Mr. és Mrs. Sam Johnson szeretettel meghívja önt lányuk, Sarah

és vőlegénye, David esküvőjére… Végighúztam az ujjamat a domború

íráson, és akkor szembesültem azzal, amit a szívem mélyén addig is tudtam: muszáj elmennem. Nem tehetem meg, hogy valami szánalmas kis kifogással kihúzom magam és nem jelenek meg a legjobb barátnőm esküvőjén csak azért, mert a szülővárosomban lesz a nagy esemény. Vajon a várostól féltem vagy a hozzá kötődő emlékektől? Az emlékektől, amelyeket jó mélyen eltemettem, és sosem engedtem, hogy felszínre törjenek.

Még mindig a krémszínű meghívóval a kezemben belenéztem a kandalló fölé függesztett tükörbe. A szememben láttam az igazságot. A problémának csak egy része volt a város. Legjobban attól féltem, hogyan viselem majd, amikor hosszú évek óta először leszünk együtt a többiekkel. Egy kivétellel. Riadt kifejezés ült ki az arcomra, ami még illett is az alkalomhoz: jól tudtam, hogy nem az élőkkel való találkozás nyomaszt

olyan nagyon.

Nem is figyeltem, csak úgy behajigáltam a táskámba, ami a kezem ügyébe került. Csak három nap az egész, aztán hazajöhetek a saját lakásomba, és újra elnyel a nagyváros, ahol senki sem ismer senkit. Biztosan furcsán hangzik, de én egyenesen imádtam olyan helyen élni, ahol senki sem tudta a nevemet. Egyedül akkor összpontosítottam, amikor eltettem a lánybúcsúra és az esküvőre szánt ruhákat. Az esküvőre egy mélyvörös bársonyruhával készültem. Csak ezért vettem meg. Szerencsére Sarah végül is elfogadta, hogy nem akarok a koszorúslánya lenni.

– De hát muszáj! – kérlelt. Majdnem olyan volt, mint gimis korunkban, amikor valami idétlen csínybe próbált belerángatni. De ezúttal megingathatatlanul kitartottam a nemleges válasz mellett. Persze hogy rosszul éreztem magam ettől. Már akkor tudtam, mire akar megkérni, amikor még ki sem nyitotta a száját.

Nem sűrűn jött Londonba, igaz, telefonon néhány hetente beszéltünk. Északon dolgozott, nem tudott ideutazni. A barátja, David – akarom mondani, a vőlegénye – is ott élt, és a szabadidejük nagy részét együtt töltötték. Már akkor sejtettem, mi készül, amikor Sarah meghívatta magát hozzám hétvégére, úgyhogy nem is volt olyan nehéz nemet mondanom, hiszen elég időm volt begyakorolni.

– Jaj, Rachel, légy szíves, gondold meg magad! – győzködött, és olyan levertség áradt a hangjából, hogy egy pillanatra meginogtam. – Ki mást kérhetnék meg, hogy legyen a koszorúslányom, ha nem téged? Kérlek, mondj igent!

Csak a fejemet ráztam, mert féltem, hogy ha megszólalok, meghallja a hangomban a bizonytalanságot. Ekkor volt olyan elővigyázatlan, hogy feltette azt a kérdést, ami után nem kérlelhetett tovább.

– De miért nem akarod?

Én a gyávák módszerét választottam. Válasz helyett félresöpörtem a hajzuhatagot az arcomból, és megmutattam a homlokomtól a pofacsontomig húzódó, villa alakú sebhelyet. Elbiggyesztette az ajkát, sóhajtott. Beismerte a vereséget.

Elmosolyodtam. Mindenki más csak kertelt, ha szóba került a sebhelyem, egyedül Sarah volt elég bátor ahhoz, hogy nyíltan kimondja az igazat.

– Hát, ha ez kell ahhoz, hogy a hátsó sorban ülhessek és ne kelljen valami habos-babos, rózsaszín szörnyűségben mutogatnom magamat az oltár mellett…

Konokul nézett rám. Azt hittem, azon gondolkodik, mivel vághatna vissza, de végül meggondolta magát és visszavonult. Csak az orra alá mormogta: – Nem is rózsaszín lett volna, csak úgy mondom.

Átöleltem az én szeretett barátnőmet. Csúnyán cserbenhagytam, ő meg lenyelte, és ezért nagyon hálás voltam neki.

Mielőtt becsuktam volna a bőröndöt, még el akartam tenni a barna üvegcsét, amit az éjjeliszekrényen tartottam. Összeráncoltam a homlokomat, amikor észrevettem, mennyire könnyű az üveg. A gyenge decemberi fény felé tartottam, és megszámoltam a pirulákat. Kevesebb volt már benne, mint amire számítottam, éppen csak elég a következő napokra. Ez nem létezik! Megnéztem a címkét: tíz nappal korábban váltottam ki. Azt addig is tudtam, hogy egyre erősödik a fejfájásom, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen sok fájdalomcsillapítót vettem be. Kirázott a hideg. Ez volt az a jel, amire évekkel ezelőtt felhívták a figyelmünket. Ez volt az oka annak, hogy három éve minden egyes telefonbeszélgetésünk úgy kezdődött, hogy apu megkérdezte: „Hogy vagy? Nem fáj a fejed?” Én meg két és fél évig boldogan válaszoltam azt, hogy minden rendben, de az elmúlt fél évben már csak hazudtam, hogy jól vagyok. Végül is bejelentkeztem az orvoshoz, akinél kevéssel a baleset után jártam utoljára. Nem örült, amikor kiböktem, milyen gyakran fáj a fejem, én meg nagyon megijedtem ettől, mert azt még el is hallgattam, milyen erősek ezek a fejfájások. Igaz, adott gyógyszert, de elmondta, hogy ez nem megoldás, menjek el kivizsgálásra a kórházba. Elvettem a receptet, de nem fogadtam meg a tanácsát. Egyre halogattam a kivizsgálást, de tudtam, hogy nem lehet tovább húzni az időt.

És ezt mind eltitkoltam apu elől. Épp elég baja volt a saját betegsége miatt. Neki arra volt szüksége, hogy meggyógyuljon, nem arra, hogy megint miattam aggódjon. Tette már eleget. Bármilyen sötét jövőt jósolt is az onkológus, apu mindig azt mondta nekem: „De legalább te jól vagy, hála az égnek”. Nem volt szívem elvenni tőle ezt az örömöt.

Néha azon töprengtem, hány tükröt törhettünk össze, hányan átkozhattak meg minket, hogy ennyi szerencsétlenség sújtja a családunkat. Először anyu, aztán a balesetem, most meg apu betegsége és ezek a fejfájások. Lehet, hogy van valahol egy család, akiknek huszon-sok éve kitart a szerencséje, mert úgy néz ki, a rájuk eső balszerencsét is nekünk osztotta a sors. Hiába mondta apu, hogy senki sem tehet a betegségéről, mert nagyon jól tudtam, hogy a balesetem után szokott rá a dohányzásra a stressz miatt. Ha nem szokott volna rá, talán nem betegedett volna meg.

Mennyi szörnyűséget okozott az az egy rettenetes este! Hirtelen elvakított a fájdalom. Ennyire még sohasem fájt a fejem. Képtelen voltam tovább gondolkodni, de nem is bántam. Így legalább nem kalandoztam veszélyes vizekre.

Kora reggel akartam indulni, a legelső vonattal. Kivettem két szabadnapot, mert bár csak csütörtök estére, a leánybúcsúra beszéltük meg a találkozót, nem akartam későn érkezni. Tudtam, hogy erőt kell majd gyűjtenem a háromnapos látogatáshoz, és fogalmam sem volt, ez milyen nehéz lesz, amíg oda nem értem.

Sarah felajánlotta, hogy lakhatok a szüleinél, de nem fogadtam el. Nagyon szerettem a családját, de náluk mindig akkora fejetlenség és nyüzsgés volt. Úgy éreztem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy éppen a Johnson család esküvői előkészületeibe csöppenjek bele. Megértették, nem sértődtek meg. Kivettem egy szobát az egyik szállodában – a városban összesen két hotel volt. Gondoltam, sok vendég ugyanígy tesz majd, bár több meghívott még mindig a környéken élt.

gondoltam, akikkel aznap este találkoznom kellett. A régi barátaimra. Furcsa, hogy a köztünk lévő kötelék, amelyről azt gondoltam, örökre összetart majd minket, mégsem bizonyult olyan erősnek, mint vártam. Nem a külön töltött évek lazították meg. Nem. Egy fiatalember pillanatnyi elmezavara és egy lopott kocsi vágta el örökre.

Sarah nagyon diplomatikus volt, amikor elmesélte, kivel mi lett a régi társaság tagjai közül. A szüleitől és pletykákból úgy tudta, Trevor az egyetem után visszaköltözött Great Bishopsfordba, egy bankfiókot vezet, és a barátnőjével él, akit Sarah még nem látott. Nehezemre esett elképzelni a basszusgitáros rockert, aki az emlékeimben élt, ilyen nyugodt és tiszteletre méltó életstílussal.

Phil nomád módon él. Az egyetem után utazgatott egy évet, aztán még egyet. Bebarangolta a világot. Valahol útközben egyszer csak szabadúszó fényképész lett belőle, és bár a családja a környéken maradt, Phil csak ritkán látogat haza, és igyekszik olyan megbízásokat elvállalni, amelyek hónapokra külföldre szólítják. Sarah egyfajta nyughatatlanságot érzett rajta, amikor-összefutottak, ami megmagyarázhatja, miért képtelen megállapodni.

És ott van még Matt… meg Cathy is, persze. Az ő sorsuk kibogozhatatlanul összefonódott. Láttam Sarah-n, milyen nehéz ezt elmondania nekem. Nagyon megválogatta a szavait, mert nem tudta, mennyire fog fájni, amit hallok. Nagyjából másfél éve árulta el, hogy Cathy és a volt barátom egy párt alkotnak. A közlést mély csend követte. Befelé figyeltem, vajon érzek-e bármilyen kicsi fájdalmat is a hír hallatán, de nem. Csak meglepődtem. Nem az lepett meg, hogy két ilyen hihetetlenül szép ember összejött, hanem az, hogy ennyi ideig tartott, míg Cathy végre elérte a célját.

Elhessegettem ezt a gondolatot, mint akkor, amikor Sarah közölte a hírt. Ha Mattre gondolnék, akkor a mi szomorú kis történetünkre és a szakításunkra is gondolnom is kellene, és akkor már az is eszembe jutna, ami odáig vezetett… és akkor olyan eseményekre gondolnék, amikre sohasem akarok.

Lassan elmaradoztak a házak és a városok, és egyre több mezőt láttam. Ezzel párhuzamosan tapinthatóvá vált bennem a feszültség. Leöblítettem egy csésze gusztustalan, keserű kávéval, amit a mozgóbüféről vettem, és igyekeztem a látogatásom fő céljára fókuszálni. Ez Sarah hétvégéje, Sarah nagy napja. Szó sem lehet róla, hogy amiatt kelljen aggódnia, hogyan viselem a hazatérést, és így tönkretegyem az egészet.

Belém hasított ez a szó: hazatérés. Vajon még mindig az otthonom, vajon még mindig annak tartom? Öt éve elköltöztem, úgyhogy gyakorlatilag nem. De mást sem tartottam annak. Apu Észak-Devonban élt, ahová a lábadozásom hónapjai alatt költöztünk, de az az ő otthona volt, nem az enyém, hiába laktam ott majdnem két évig. Leginkább a londoni kis lakást nevezhettem volna otthonnak, de azt mindig ideiglenesnek, mulandónak éreztem. Csak azért költöztem éppen oda, mert közel volt a metróhoz, érzelmileg nem kötődtem hozzá. Egyébként sem könnyű kötődni egy bérelt lakáshoz, ami egy kissé lepukkant mosoda fölött található, London egyik kevésbé szép kerületében. Az első fizetésemeléskor el kellett volna költöznöm onnan, a másodiknál mindenképp, de túl kényelmes voltam: jól ismertem már a lakást és a környéket, hiába volt olyan leharcolt. Vidámabb perceimben úgy beszéltem róla, hogy kopott elegancia, csak elegancia nélkül. Ezzel nagyjából mindent elmondtam.

A vonat lassított. Sokkal gyorsabban eltelt az a két óra, mint szerettem volna. Aztán egy beazonosíthatatlan nemű hang bejelentette, hogy „A következő állomás Great Bishopsford”. Rémülten vettem tudomásul, hogy egyáltalán nem állok készen a visszatérésre. Nem mintha az elmúlt öt évben bármikor készen álltam volna. A vonat megállt, én pedig felálltam, hogy levegyem a csomagtartóról a kisbőröndöt.

– Hadd segítsek! – hallottam egy férfi hangját. Mielőtt még tiltakozhattam volna, két erős, bőrkabátos kar már le is vette a táskát. Ránéztem a férfira, hogy megköszönjem neki, és láttam az arcán a sajnálkozást, amikor észrevette a sebhelyemet. Rámosolyogtam, aztán

lehajtottam a fejemet, hogy sűrű hajam az arcomba hulljon és eltakarja a heget. Ez mostanra szokásommá vált: könnyebb volt rejtegetni, mint elviselni az emberek reakcióját. Aki nem némult meg a döbbenettől, az képes volt és megkérdezte, hogyan szereztem, és én évekkel korábban megfogadtam, hogy ha csak egy mód van rá, nem fogok róla beszélni. Talán ez rémisztett meg leginkább a hazatérésben. Hogyan telhetne el a hétvége úgy, hogy a régi barátok ne hozzák szóba azt a végzetes eseményt, ami annyira megváltoztatta az életünket?

Az állomástól csak egy rövid sétára volt a szálloda, én mégis taxiba ültem. Ha gyalog megyek, elhaladtam volna a régi iskolám előtt, és nem álltam még készen az emlékezésre. A bőrüléses taxiban makacsul a térdemre szegeztem a tekintetemet, és igyekeztem minél tovább elodázni az elkerülhetetlent.

A szobám tiszta és átlagos volt. Itt nem törtek rám az emlékek, mivel még soha életemben nem jártam az épületben, úgyhogy nem volt semmi baj. Teljes három percig tartott, míg kipakoltam a bőröndöt. Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantottam: már majdnem ebédidő volt. Eljátszottam a gondolattal, hogy lemegyek a hotel bárjába és megeszem egy szendvicset, de az utolsó pillanatban inamba szállt a bátorságom, és inkább felhívtam a szobaszervizt. Egyszerre csak egy lépés, biztattam magam. Egyszerre csak egy lépés, és akkor minden rendben lesz. A fésülködőasztal tükréből kétkedve nézett vissza rám a tükörképem. Ha még magamat sem tudom meggyőzni, hogyan fogom túlélni a következő hetvenkét órát?

Evés után felhívtam Sarah-t, és szóltam neki, hogy megérkeztem. Megkönnyebbült. Felkavart, hogy nem vette biztosra, hogy eljövök. Ez csak megszilárdította az elhatározásomat, hogy erős leszek, már csak az ő kedvéért is.

– Gyere át most, rögtön! Nem akarok estig várni a viszontlátásra! – A lelkesedése megmosolyogtatott, de hát Sarah mindig is tudta, hogyan derítsen jókedvre. Nagyon reméltem, hogy Dave tisztában van vele, mennyire szerencsés, amiért ilyen különleges emberrel élheti le az életét.

tiéd vagyok, úgyhogy rengeteget tudunk beszélgetni, mielőtt férjezett vénasszony leszel. – Erre felhördült, és egy hölgyhöz kicsit sem illő szóval válaszolt. – Arra gondoltam – folytattam –, hogy délután sétálok egyet. Kíváncsi vagyok, szembe tudok-e nézni az emlékekkel.

– Betársuljak? – Ez az ajánlat ismét mosolyt csalt az arcomra. Nyilván ezer és egy dolga van, de ha most igent mondanék, mindent eldobna, hogy velem jöjjön.

– Nem, köszi, megleszek – feleltem. – Talán jobb is, ha egyedül megyek, meg amúgy is megfájdult a fejem. – Meglepve vettem észre, hogy tényleg így van, és körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdtem a két szemöldököm közötti területet. – Úgyhogy egy kis friss levegő jót fog tenni. – Hát, azért ne sétálgass túl sokat, még a végén úgy elfáradsz, hogy nem is akarsz majd eljönni a leánybúcsúmra. – Azt úgysem hagynád! Lesz majd tiarád is, meg minden? – Dehogyis! – vágta rá Sarah megjátszott felháborodással a hangjában. – Mondtam már, ez nem az a csiricsáré, csajos buli lesz. Ez egy érett felnőtteknek szóló, előkelő vacsora lesz, amit a régi barátaimnak adok annak örömére, hogy búcsút veszek a vénkisasszonyok életétől. Jut

eszembe, ugye megszervezted a sztriptíztáncosomat?

– Hát hogyne! – feleltem, és még akkor is mosolyogtam, amikor már letettem a telefont.

Odakint sokkal hidegebb volt, mint amire számítottam. Jólesett a vastag gyapjúkabát meg a nyakam köré tekert, kötött sál. A lábam minden elhatározás és szándékosság nélkül a régi otthonom felé vitt a kanyargós mellékutcákon. Nem ellenkeztem. Tudtam, hogy muszáj elmennem oda, és azt is tudtam, hogy ez még könnyű lesz. Nem kellett szomorú emlékektől tartanom, hiszen boldog gyermekkort töltöttem ott.

A sövényünk helyén sokkal előkelőbb, kovácsoltvas kaput találtam, a bejárati ajtót rikító zöldre festették, de ettől eltekintve nem sok minden változott. Megnyugtató érzés volt, hogy nem alakították át túlzottan a

házat, igaz, a kert sokkal rendezettebb volt, mint a mi időnkben. Hát, igen, apu sosem volt valami nagy kertész. Észrevettem, hogy a függönyök helyett faredőnyt szereltek fel az új lakók, de nagyjából és egészében a régi maradt a régi otthonunk.

A járdán álldogáltam, és engedtem feltörni az emlékeket. Kaleidoszkópszerű képeket láttam magam előtt. De egyetlen sötét árny sem jelent meg. Öt évvel azelőttig ez volt az első és egyetlen otthonom, és még mindig biztonságérzetet adott, igazi menedéknek tűnt, amit egyik későbbi lakhelyemről sem mondhattam el. Úgy éreztem, még mindig oda tartozom, de közben tudtam, hogy mégsem. Nosztalgikus hangulat lett úrrá rajtam, amikor nagy meglepetésemre rájöttem, hogy a baleset óta először látom a házat.

A kórházi tartózkodásom hónapjai alatt született meg a döntés, hogy elköltözünk, és ez idő alatt folyt le a pakolás és a ház eladása. Hogy jó vagy rossz döntés volt, ki tudja? Szegény apu bármit megtett volna, hogy a lehető legjobban csökkentse a fájdalmamat. A gyásztól félőrülten csimpaszkodtam belé a kórházban, és könyörögtem neki, hogy költözzünk el minél messzebb, úgyhogy el is költöztünk.

Megkeseredtek az emlékek, ezért hátat fordítottam, és elsiettem onnan. A szemem könnybe lábadt, amikor a jeges szél az arcomba vágott. Legalábbis azt gondoltam, a szél miatt eredt el a könnyem.

Lehajtott fejjel haladtam előre a süvöltő szélben, szinte futottam. Az utca végén megálltam. Elbizonytalanodtam. Válaszúthoz érkeztem, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ha ez nem lett volna olyan szívet tépően szomorú, talán még el is nevettem volna magam. A fájdalomcsillapító tompított a fejfájáson, egészen addig a percig csak lüktetett a fejem, de most újult erővel hasított bele a fájdalom. Mi lehetne jobb kifogás arra, hogy kihagyjam a következő állomást? De tudtam, hogy már így is túl régóta bújtam mindenféle kifogások mögé.

Megragadtam a kopogtatót, és egy pillanatra reménnyel telt meg a szívem. Talán ők is elköltöztek. Sarah ugyan nem mondott ilyesmit, de hát sosem beszéltünk a családról. Van olyan seb, ami egyszerűen túl mély.

Összekaszabolt arcomra sem tett megjegyzést, pedig biztos, hogy észrevette, mert a szél zászlóként lobogtatta sötétbarna fürtjeimet a fejem körül. Csak remélhettem, hogy én ugyanilyen sikeresen tartom magamban a sokkot, amit az váltott ki, hogy milyen nagyon megöregedett az elmúlt években. Mosolygott és átölelt, amikor meglátott, de a gyász olyan mélyen barázdálta az arcát, hogy tudtam, soha, semmilyen érzelem nem lágyíthatja már meg a vonásait. Úgy hasított belém a bűntudat, mint egy kés. Miattam nézett ki úgy. Miattam veszítette el a fiát.

Nem volt könnyű az a délután. Mire visszaértem a szállodába, a feszültségtől és a napközben átélt érzelmektől addig sohasem tapasztalt erősséggel tört rám a fejfájás. Ahogy beléptem a szobába, már nyúltam is a piperetáskámért, és vakon kerestem benne a fájdalomcsillapítós üvegcsét. Egy percig sem érdekelt a betegtájékoztató, egy helyett egyszerre két tablettát vettem be, ráadásul víz nélkül. Vártam, hogy hasson a gyógyszer, közben engedtem egy kád forró vizet a fehér csempés fürdőben.

Még mindig hasogatott a fejem, amikor elmerültem az illatos vízben. Mire fél órával később, rózsaszín bőrrel kimásztam, kicsit jobb lett a helyzet, és már csak tompa nyomást éreztem a fejemben. Hozzáláttam az esti készülődéshez.

Igyekeztem nem gondolni a Jimmy édesanyjánál tett látogatásra, mert tudtam, hogy még sokat kell gondolkoznom azon, amit mondott nekem, és hogy ez nem az az este, amikor ezzel akarok foglalkozni. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy akkor este ezen tépelődjek. Még előttem állt a régi barátokkal elköltött vacsora, az ünneplés abban a tudatban, hogy életünkben először nem heten leszünk, csak hatan.

„Egyszerre csak egy lépés” – motyogtam magam elé, és leültem a fésülködőasztalhoz, hogy kisminkeljem magam.

Sarah ügyesen választotta ki a vacsora helyszínét. A város másik végében foglalt asztalt egy előkelő étteremben. Túl drága és túl menő hely volt

ahhoz, hogy diákkorunkban oda mehettünk volna. Szándékosan előbb érkeztem, jó fél órával a megbeszélt időpont előtt, mert azt reméltem, ezzel valamiféle mentális előnyhöz jutok. A főpincérnek megadtam Sarah nevét, és visszautasítottam a javaslatot, miszerint várakozzam a bárpultnál, inkább arra kértem, mutassa meg az asztalt.

Az étterem túlsó felébe, egy kör alakú asztalhoz vezettek. Az ajtóval szemben ültem le, hogy lássam, ki érkezik következőnek. Meglettem volna az asztalunkkal szembeni, óriási tükörrel borított fal nélkül. Már a szállodai szobámban is túl sok időt töltöttem azzal, hogy a tükörképem miatt aggódtam. Semmi szükségem sem volt rá, hogy további fél órán keresztül rágjam magamat, vajon jó döntés volt-e az éjkék, V-nyakú, mély dekoltázsú ruha. Mivel csak ezt az egy ruhát hoztam a vacsorára, úgysem volt más választásom. Idegesen pillantgattam a tükörképemre, és folyton előresöpörtem a hajamat, hogy minél jobban eltakarja az arcomat.

Először Phil érkezett meg. Jó barna volt, és sokkal izmosabb, mint ahogy emlékeztem rá. A válla is sokat szélesedett. Olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, eltöri a bordáimat.

– Jó, jó, nem kapok levegőt! – Ezen elnevette magát, aztán elengedett, és leült mellém.

– Jól nézel ki, Rachel – mosolygott. Úgy kellett a kezemre ülnöm, nehogy megint előresöpörjem a hajamat. Nem tudom, Phil észrevette-e a sebhelyet, de ha igen, akkor elég udvarias volt ahhoz, hogy ne tegyen rá megjegyzést. – De rég láttalak! Hogy vagy? Még mindig Devonban élsz?

Gyorsan elmeséltük egymásnak, amit a másik nem tudhatott rólunk. Az ő élete elég érdekes volt ahhoz, hogy ne telepedjen ránk kínos csend Trevor és a barátnője, Kate érkezéséig. Nem is tudtam, hogy Sarah meghívta a barátai párjait is, de amikor bemutatkoztam és Trevor úgy megölelgetett, hogy elemelkedett a lábam a talajtól, beláttam, hogy Sarah okosan döntött, amikor külsősöket is bevont a csapat találkozójába. Az új arcok valahogy csökkentették a nyomást.

Megszámoltam a tányérokat, és azon gondolkodtam, miért van eggyel több teríték, mint ahányan leszünk. Nem kellett sokáig várnom, hogy kiderüljön, ugyanis Sarah rontott be az étterembe, arcán széles vigyor, ami

mindenkire átragadt, a kezében egy csokorra való Házasulandók feliratú, héliumos léggömb, a nyomában meg a vőlegénye, Dave.

– Ki a fene viszi el a vőlegényét a leánybúcsújára? – viccelődött Phil, majd meleg kézfogással üdvözölte Dave-et.

– Mit is mondhatnék? Egy percre sem tud elszakadni tőlem. Szeretettel mosolyogtam rá, aztán a lufik felé biccentettem. – Stílusos.

– Szerintem is.

– Nagyon szép ez a hely – állapította meg Dave, miközben kihúzta a széket Sarah-nak, aztán leült a menyasszonya mellé. – Nagyon elegáns.

– Aha – bólogatott Sarah, aztán odasúgta nekem, de úgy, hogy mindenki hallja: – Szerintem még most vedd fel a telefont, és mondd le a murit, Rach.

Közben Tervorhoz lépett a borpincér, és míg a többiek azon tanakodtak, mit rendeljünk, Sarah odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Hogy vagy, drágám? De őszintén!

– Megvagyok – súgtam vissza, de a homlokráncolásából tudtam, hogy ennél jobban meg kell erőltetnem magam. – Jól vagyok, ne aggódj már miattam!

Megszorította a kezemet, aztán hátradőlt.

Az első kínos pillanat nem sokkal az után állt be, hogy kihozták az italokat.

– Szóval ki hiányzik? – kérdezte Trevor vidáman, mire zavart csend telepedett a társaságra az ártatlan, mégis kétértelmű kérdés hallatán.

– Matt és Cathy üzenik, hogy késnek egy kicsit – felelt gyorsan Sarah, mire Dave, aki tökéletesen ráhangolódott a jövendőbelijére, belekezdett egy hosszú és hihetetlen történetbe egy parkolóőrről, és ezzel oldotta a hangulatot.

Még mindig a sztorin nevettünk, amikor észrevettem, hogy néhány vendég elismerő pillantásokat vet az étterem bejárata felé. Oda sem kellett néznem, hogy tudjam, megérkeztek. Külön-külön is világéletükben vonzották a tekinteteket, erre jól emlékeztem abból az időből, amikor Matt-tel jártam. Együtt viszont ellenállhatatlanok voltak. Mintha egy

magazinból léptek volna ki. Mint két filmsztár. Lélegzetelállítóan néztek ki. Felénk tartottak, és én megállapítottam, hogy sokkal gyönyörűbbek, mint öt évvel korábban, ha ez egyáltalán lehetséges. Életemben nem éreztem még magam annyira jelentéktelennek, mint akkor. Sem annyira üresnek. Mert tudtam, hogy egy másik életben, ha a kocka máshogy fordult volna, most ülne valaki az asztalnál, aki megnyugtatna, hogy tévedek.

Cathy le akart nyűgözni minket az öltözékével, ez egészen nyilvánvaló volt. A testhezálló, fekete, nyakpántos ruha megtette a magáét. A nyakkivágás és a combig felvágott szoknyarész elég sokat mutatott mind a dekoltázsból, mind a hosszú, barna combból. A haja szőkébb volt, mint amilyenre emlékeztem, és tökéletesen keretbe foglalta az arcát. Mégis Matt volt az, akiről le sem tudtam venni a szememet. Ez sosem volt másként, ismertem be magamnak. Philhez hasonlóan ő is magasabbnak és izmosabbnak tűnt, mint régen. Makulátlan öltönyét valószínűleg varratta. Az arca keskenyebb lett, a vonásai markánsabbak, de a szeme ugyanolyan maradt. Erről akkor győződtem meg, amikor találkozott a tekintetünk, és rám mosolygott. Megpróbáltam visszamosolyogni, és közben arra gondoltam, ez ugyanaz a helyzet, mint délután, amikor a régi ház előtt álltam. Matt-tel kapcsolatban is azt éreztem, hogy az enyém, ugyanakkor mégsem.

Mindenki üdvözölte őket, és még örültem is a kézfogásoknak, pusziknak és köszönéseknek, mert így volt időm, hogy mire Matt elér hozzám, elnyomjam a hormonok számlájára írható reakciómat. Cathy is odahajolt hozzám. Valami megfejthetetlen villanást láttam a szemében, miközben sebesült arcomat vizsgálta. A sebhely önmagában még nem lephetett meg senkit, hiszen mindannyian többször is meglátogattak a kórházban a baleset után. Még mielőtt elmartam őket magam mellől.

Az este jól is sikerült, meg nem is. A felszínen mindenki ügyesen alakította a rá osztott szerepet. Ott volt a boldog jegyespár, körülöttük a régi barátok, akik az ország minden szegletéből odasereglettek, hogy velük örüljenek. De közben úgy éreztem, mindannyian másodosztályú színészek vagyunk egy fantáziátlan színdarabban. Mindenki azt mondta,

amit mondania kellett, éppen a megfelelő pillanatban koccintottunk, de annyira koncentráltunk, nehogy kicsússzon a szánkon akár csak egy félmondat is a legutóbbi közös vacsoránkkal kapcsolatban, hogy az minden igazi örömöt kiölt az együtt töltött időből. Kíváncsi lettem volna, Kate és Dave hogy érzik magukat, feltűnik-e nekik egyáltalán ez az erőltetettség.

Egészen addig azt hittem, a többiek minden tanítási szünetben találkoztak az egyetem alatt, de kiderült, hogy tévedtem. Kettesével-hármasával valóban összejöttek, de sohasem voltak együtt, egy helyen. Nem is tudtam, hogy Jimmy elvesztése és az én eltűnésem ilyen sikeresen szétbombázta a társaságot.

Legalább kínos csöndek nem voltak a beszélgetésben. Éppen elég mesélnivalója volt mindenkinek, úgyhogy egy percre sem hallgattunk el. Megtudtuk, hogy Matt az egyetem elvégzése óta a családi cégnél dolgozik, és hogy Cathy PR-os vagy valami ilyesmi – elmagyarázta, de őszintén szólva nem nagyon figyeltem rá. Sokkal jobban lekötött a testbeszéde, mint a mondanivalója. Attól a pillanattól fogva, hogy leült az asztalhoz, minden gesztusából ordított, hogy Matt az ő tulajdona. Gyakorlatilag teljes testével rácsavarodott a párjára. Minden végtagját Matt köré fonta, úgyhogy az sem volt világos számomra, hogyan fog egyáltalán enni. Az egészben az volt a legfurcsább, hogy pontosan tudtam, ez a bemutató nekem szól. De miért? Évekkel korábban szakítottunk Matt-tel. Pontosabban elszakadtunk egymástól. Számtalan fájdalmas és eredménytelen kísérlet után Matt végül letett arról, hogy visszaszerezzen. Világosan megmondtam neki, hogy nem akarok vele lenni. És ezt továbbra is fenntartottam, már csak ezért sem értettem Cathy megdöbbentő viselkedését.

Miután az utolsó fogás maradványait is eltakarították, megjelent a borpincér, és újra akarta tölteni a poharamat. Gyorsan letakartam a pohár száját a tenyeremmel.

– Nem, én nem kérek többet, köszönöm.

– Nem is vezetsz! – unszolt Trevor, akinek esze ágában sem volt visszautasítani a felkínált alkoholt.

– Nem, taxival jöttem – feleltem. Már vártam, mikor tűnik fel valakinek, hogy egész este csak néhány kortyot ittam. – Csak az a gyanúm, hogy tiszta fejjel kell holnap Sarah rendelkezésére állnom, különben az őrületbe fog kergetni.

Sarah úgy tett, mintha megsértődött volna, és ezen mindenki nevetett. Mindenki elfogadta a válaszomat. Nem mondtam igazat: valójában nem mertem alkoholt inni arra a rengeteg fájdalomcsillapítóra, amit aznap beszedtem. Ekkor, mintha csak a puszta gondolat felébresztette volna a szunnyadó sárkányt, olyan élesen hasított a fejembe a fájdalom, mintha égő fáklyával kínoznának. Felálltam, és közben reméltem, senki sem veszi észre, hogy úgy kellett megkapaszkodnom az asztal szélében, nehogy elessek.

– Bocsássatok meg egy percre! – szabadkoztam. Nem néztem senkire. Minden erőmre szükségem volt, hogy eljussak a női mosdóig, és csak remélhettem, hogy egyenes vonalban haladok.

Amint becsuktam magam mögött a fényűző mellékhelyiség ajtaját, megkönnyebbüléstől remegve mélyet sóhajtottam, és leereszkedtem egy kicsi, bársonyhuzatú padra. Még mindig elviselhetetlen volt a fájdalom a szemem mögött, olyannyira, hogy elhomályosult a látásom. Eddig csak egyszer-kétszer fájt ennyire a fejem, de még sohasem fordult elő, hogy minden előjel nélkül hasítson belém ez a kibírhatatlan fájdalom. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy az egész napos feszültség sem tett túl jót.

Remegő kézzel kotorásztam a táskámban. A gyógyszert kerestem. Ordítani tudtam volna idegességemben, amikor kifogott rajtam a gyerekbiztos kupak, és nagy igyekezetemben még a körmöm is letört. Megint két tablettát vettem be, megint víz nélkül. Becsuktam a szemem, hogy ne zavarja a harsány fény, és vártam, hogy visszanyerjem az önuralmamat.

Tisztában voltam vele, hogy nem halogathatom tovább a kórházi kivizsgálást. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem fog csak úgy, magától elmúlni. Biztos lehettem benne, hogy valami komoly bajom van, és attól nem leszek jobban, hogy nem tudom, pontosan mi a gond. A sors iróniája

lehetett, hogy éppen akkor ismertem fel, még mindig a balesetem következményeit nyögöm, amikor visszajöttem a baleset helyszínére.

Csak ezt a hétvégét éljem túl, és hétfő reggel első dolgom lesz elmenni az orvoshoz, fogadkoztam.

Gyanítottam, hogy talán túl sok időt töltöttem már a mosdóban, és Sarah hamarosan a keresésemre indul. Nem akartam, hogy azt higgye, az eltűnésemnek bármi köze is van Cathy egész este tartó magamutogatásához. Azt meg végképp nem akartam, hogy megtaláljon és kiderüljön számára, valójában azért bújtam el, mert attól rettegek, hogy valami komoly bajom van.

Felálltam, és örömmel tapasztaltam, hogy közel sem remegek annyira, mint amikor bejöttem, és a látásom is kitisztult. Hideg vízzel megmostam a kezemet, aztán óvatosan kivettem a mosdókagyló melletti kosárból egy kis törölközőt, megnedvesítettem, és a homlokomra szorítottam. Már éppen indultam volna, amikor kivágódott az ajtó, és megjelent Cathy.

– Minden oké? – kérdezte. Bár a szavak a helyükön voltak, a hanglejtés nem illett hozzájuk. Vagy csak az volt furcsa, hogy a szeme elárulta, egyáltalán nem érdekli a válaszom? Mikor keményedett meg Cathy ennyire? Persze mindig is nyers volt egy kicsit, de attól még barátok voltunk. Mivel érdemeltem ki ezt a hozzáállást? Legalábbis hálával tartozott nekem. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mindig is érdekelte Matt. Azt gondoltam volna, örömet okoztam neki azzal, hogy önként és dalolva léptem ki a képből. Ráadásul ez az egész évekkel korábban történt. Tinikorunkban. Ennyi idő alatt csak túltettük magunkat rajta! – Jól vagyok, csak egy kicsit elfáradtam. Húzós hetem volt – hazudtam. – Bocs, de már nem emlékszem… Mit is mondtál, mivel foglalkozol? Jó tudni, hogy így figyelt, amikor beszéltem. – Titkárnő vagyok.

– Ja, igen. Akkor nem is mentél egyetemre? Újságíró akartál lenni, nem?

Anyád! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Pontosan tudta, hogyan siklott ki az életem, hogyan foszlottak szét az álmaim. Pontosan tudta, hogy nem jártam egyetemre.

– Nem – feleltem, és reméltem, hogy a valóságban ez nem hangzik olyan epésen, mint a fejemben. – Mint tudod, minden megváltozott, miután…

Bólintott, és mintha kicsit elszégyellte volna magát, amiért ebbe az irányba terelte a beszélgetést. De amikor már azt hittem, talán egy hangyányi együttérzést mutat felém, látványosan hátrasöpörte az arcából szőke sörényét, és a tükörhöz hajolva vizsgálgatta makulátlan arcbőrét. Persze nem volt rajta egyetlen bőrhiba sem, ezt mindketten tudtuk. Nem tudom, hogy a saját tökéletessége vagy az én összeroncsolt arcom tette, de azonnal elpárolgott belőle minden rosszindulat, amint nyugtázta, hogy nem vetekedhetek vele. Megfordult és mesterkélten elmosolyodott.

– Remélem, nem veszed rossz néven, hogy ezt mondom, Rachel, de még nem jutott eszedbe, hogy kezdj valamit az arcoddal? Olyan szép lány voltál.

Voltál. Egy pillanatig azt hittem, felülkerekedik a gonosz énem, és

visszakérdezek: „Az arcommal? Miért? Valami baj van vele?” De nem tettem. Akármennyire utáltam is az arcomat, eszem ágában sem volt plasztikai sebészhez fordulni, és tudtam, hogy ő éppen ezt akarja javasolni. Bolondság lett volna azt hinni, hogy egy olyan felszínes és érzéketlen ember, mint akivé Cathy lett, megértheti, hogy nem az a kérdés, lehet-e kezdeni valamit az arcommal, hanem az, megérdemlem-e, hogy eltűnjön az a sebhely. Apu és Sarah már évekkel korábban előhozakodtak ezzel a témával (sokkal finomabban, persze), és ők sem értették meg, miért mártírkodom.

Szerencsére pont ekkor nyílt ki az ajtó, és Sarah lépett be rajta. Szinte komikus volt a sietsége. Mindentudó pillantást vetett ránk, és tudtam, hogy azonnal rájött, mi folyik köztünk. Gyerekkori civakodásainkból ismertem azt a kifejezést, ami kiült az arcára. Alig észrevehetően megráztam a fejemet, és ettől kialudt a szemében a tűz, bár láttam, hogy nem szívesen hagyja szó nélkül a történteket. Szinte várta, hogy odamondhasson Cathynek, és bánta, hogy nem nyílik rá lehetősége.

– Itt folytatódik a buli, lányok? – viccelődött, és belém karolt, jelezvén, hogy az én pártomat fogja. Ez még a legostobább ember számára is