Mario Puzo - A Keresztapa

MARIO PUZO

A Keresztapa

MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

Mario Puzo The Godfather

Fordította Vándor Vera

©Mario Puzo, 1969

I. RÉSZ

Minden nagy vagyon mögött bűn rejtőzik.

1. FEJEZET

Amerigo Bonasera a New York-i 3. számú Bűnügyi Bíróság tárgyalótermében ült, és igazságszolgáltatásra várt: azoknak a fickóknak a megbüntetésére, akik oly kegyetlenül elbántak a lányával, és megpróbálták meggyalázni.

Az ijesztően durva arcú bíró felgyűrte fekete talárjának ujját, mintha testi fenyítéssel akarná sújtani a bírói emelvény előtt álló két fiatalembert. Arca hűvös megvetést sugárzott. De az egészben volt valami hamis, amit Amerigo Bonasera érzett ugyan, de még nem értett.

– Maguk úgy viselkedtek, mint a legelfajzottabb barbárok – mondta nyersen a bíró. Igen, igen, gondolta Amerigo Bonasera. Állatok. Állatok. A két fiatalember divatosra nyírt sima hajjal, friss, tisztára mosott arccal szerény bűnbánatot mutatott, és alázatosan lehajtotta fejét.

A bíró folytatta. – Úgy viselkedtek, mint a vadállatok a dzsungelben, és az a szerencséjük, hogy nem követtek el nemi erőszakot azon a szegény lányon, mert akkor húsz évre rács mögé záratnám magukat. – A bíró szünetet tartott, szeme a hatásosan vastag szemöldök alól lopva Amerigo Bonasera sárgásfakó arcára rebbent, majd belemélyedt az előtte tornyosuló bizonyítási jegyzőkönyvbe. Összeráncolta homlokát, és vállat vont, mint aki saját akarata ellenére dönt. Ismét megszólalt.

– De fiatal korukra, büntetlen előéletükre, tisztességes családjukra való tekintettel, és mert a törvény szelleme nem a bosszúállást, hanem az igazságot szolgálja, ezennel háromévi börtönbüntetésre ítélem mindkettőjüket. Az ítéletet felfüggesztem.

Amerigo Bonasera csak a negyven éve gyakorolt hivatásos gyász segítségével tudta visszaparancsolni arcáról a mindent elsöprő elkeseredést és gyűlöletet. Szép, fiatal lánya összedrótozott, törött állkapcsával még mindig a kórházban fekszik, s most ez a két állat megússza? Komédia volt az egész. Figyelte, hogyan gyülekeznek a boldog szülők drágalátos fiacskáik köré. Igen, ezek most mind boldogok, most mind mosolyognak.

Sötét, keservesen keserű epe öntötte el Bonasera torkát, s átömlött szorosan összezárt fogain. Fehér vászon zsebkendőjét ajkai elé szorította. Így állt ott, amikor a két fiatalember magabiztosan, közönyös tekintettel, mosolyogva, szabadon kilépett a padsorok közül, s még csak egy pillantást sem vetett rá. Fehér zsebkendőjét a szájára szorítva, szó nélkül hagyta, hogy elmenjenek mellette.

Most az állatok szülei következtek. Két férfi és két nő az ő korosztályából, de ruhájuk sokkal inkább amerikai volt, mint az övé. Szégyenkezve néztek rá, de szemükben különös, győztes büszkeség csillogott.

Bonasera elvesztette önuralmát, előrehajolt a padsorok között, és rekedten kiáltotta: – Majd sírtok még ti is úgy, ahogy én sírtam. Majd én teszek róla, hogy ti is úgy sírjatok, ahogy én sírtam a ti gyerekeitek bűne miatt! – A zsebkendőt most már a szeméhez emelte. A védőügyvédek, akik a sereghajtók voltak, előreterelték ügyfeleiket, és a zárt kis csoport körülfogta a két fiatalembert is, akik vissza akartak fordulni a padsorok között, hogy megvédjék szüleiket. Egy hatalmas termetű törvényszolga sietett oda, ahol Bonasera állt, hogy elzárja a padsort. De erre már nem volt szükség.

Amerigo Bonasera hosszú évek óta élt Amerikában, és mindig bízott a törvényben és a rendben. Ez segítette a jóléthez is. Most, bár gyűlölettel fűtött agyában egymást követték a vad látomások arról, hogy fegyvert vesz és megöli a két fiatalembert, odafordult a még mindig értetlenül álló feleségéhez, és így szólt hozzá: – Bolondot csináltak belőlünk. – Elhallgatott és döntött; már nem fél attól, mekkora árat fog fizetni érte. – Ha igazságszolgáltatást akarunk, Don Corleonéhoz kell mennünk – térden csúszva.

Egy Los Angeles-i szálloda fényűzően berendezett lakosztályában Johnny Fontane féltékenységében ugyanolyan részegre itta magát, mint bármelyik közönséges férj. Végignyúlt a vörös pamlagon, s egyenesen a kezében lévő üvegből itta a whiskyt, aztán az ital ízét a kristályvödör jégtartójában lévő vízzel öblítette le. Hajnali négy óra volt, s ő részegen elképzelte, hogyan öli meg csavargó feleségét, ha hazajön. Ha egyáltalán hazajön. Ahhoz már túl késő volt, hogy telefonáljon első

feleségének, és a gyerekek után érdeklődjön, azt meg furcsának találta, hogy most, amikor karrierje lefelé hanyatlik, felhívja valamelyik barátját. Volt idő, amikor el lettek volna ragadtatva ettől, amikor szinte hízelgett volna nekik, hogy hajnali négykor felcsengeti őket álmukból, de most csak az idegeikre menne. Még mosolyogni is tudott egy kicsit önmagán, amikor arra gondolt, hogy felfelé ívelő útján Johnny Fontane gondjait milyen nagy érdeklődéssel hallgatták végig Amerika legkívánatosabb sztárjai.

Tovább kortyolgatott az üvegből, majd végre meghallotta felesége kulcsát az ajtóban, de folytatta az ivást, míg az asszony bejött a szobába és megállt előtte. Gyönyörű nő volt – angyali, finom arc, mély, sötétkék szem, törékeny, tökéletes alak. Szépsége a filmvásznon még sugárzóbbá, átszellemültebbé vált. Világszerte sok millió férfi volt szerelmes ebbe az arcba, Margot Ashton arcába. És fizettek, hogy láthassák a filmvásznon.

– Hol a pokolban voltál? – kérdezte Johnny Fontane. – Kefélni – felelte az asszony.

Túlbecsülte férje részegségét. A férfi átugrott a koktélasztalon, és megragadta az asszony torkát. De amint közel került ehhez az elragadó archoz, a kedves kék szemekhez, haragja elszállt, és ismét elgyengült. Az asszony ekkor elkövette azt a hibát, hogy gúnyosan rámosolygott, mire a férfi felemelte az öklét. – Ne, Johnny, csak az arcomat ne! Filmezek! – kiáltotta.

Nevetett. A férfi hasba vágta, a nő a földre esett. Johnny rázuhant. Ahogy az asszony levegő után kapkodott, megérezte illatos leheletét. A karját és napbarnított, selymes combjait ütötte. Úgy verte meg az asszonyt, mint régen, vagány kamasz korában a kis taknyos kölyköket a New York-i Hell's Kitchenben. A fájdalmas ütések nem hagytak tartós nyomokat, nem verték ki a fogakat, s nem törték be az orrot.

De nem verte meg eléggé. Nem volt képes rá. És az asszony kinevette. Elterült a padlón, selyemruhája fölcsúszott a combjai fölé, s közben nevetve gúnyolta. – Rajta, döfd belém! Nyomd csak belém, Johnny, úgyis ezt akarod.

Johnny Fontane felállt. Gyűlölte a padlón heverő asszonyt, de azt szépsége varázslatos pajzsként védte. Margot továbbgurult,

egy balettugrással ismét talpra szökkent, és farkasszemet nézett a férfival. Mint egy gyerek, gúnyolódva végigtáncolt a szobán, s közben énekelt: – Johnny soha nem bánt engem, Johnny soha nem bánt engem! – Aztán, szinte szomorúan, komoly, szép arccal megszólalt: – Te szegény hülye, összekarmolsz, mint egy kölyök. Ó, Johnny, te mindig is idétlen, romantikus balek leszel, még szeretkezni is úgy szoktál, mint egy gyerek. Még mindig azt hiszed, hogy az ölelkezés tényleg olyan, mint ahogy az ostoba dalaidban énekeltél róla. – Megrázta a fejét. – Szegény Johnny. Isten veled, Johnny. – Bement a hálószobába, és a férfi hallotta, amint megfordult a kulcs a zárban.

Johnny arcát a kezébe temetve ült a padlón. Elöntötte a fájó, megalázó kétségbeesés. Aztán azzal a vagány keménységgel, amely eddig is átsegítette Hollywood dzsungelén, fölemelte a telefont, és taxit rendelt, hogy a repülőtérre menjen. Csak egyetlen ember tudná megmenteni. Vissza kell térnie New Yorkba. Vissza kell mennie ahhoz az egyetlen emberhez, akinek a hatalmára és bölcsességére most oly nagy szüksége volt, s akinek a szeretetében még mindig bízott. Vissza kell mennie keresztapjához, Don Corleonéhoz.

Nazorine, a lisztporos pék, aki maga is olyan gömbölyű és friss volt, mint nagy olasz cipói, fenyegetően nézett a feleségére, eladó lányára, Katherine-re, és a péksegédre, Enzóra. Enzo már átöltözött zöld betűs karszalagú hadifogoly-egyenruhájába, és rettegett, hogy e jelenet miatt késve érkezik vissza Governor's Islandre. Mint az olasz hadsereg sok ezer feltételesen szabadlábra helyezett foglyának egyike, aki engedélyt kapott, hogy napközben amerikai vállalatoknál dolgozzon, állandó félelemben élt, nehogy visszavonják tőle ezt az engedélyt. Ezért ez a kis komédia számára komoly ügy volt.

– Megszégyenítetted a családomat? – kérdezte dühösen Nazorine. – Megajándékoztad valamivel a lányomat, hogy emlékezzen rád, mert megtudtad, hogy vége a háborúnak, és Amerika visszarúgja a seggedet a szaros szicíliai faludba?

Enzo, ez az alacsony, zömök fiatalember, kezét a szívére téve, szinte könnyek között, de mégis okosan felelt: – Padrone, esküszöm a Szent Szűzre, hogy soha nem éltem vissza a jóságával. Minden megbecsülésemmel szeretem a lányát. Teljes

tisztelettel megkérem a kezét. Tudom, hogy nincs hozzá jogom, de ha hazaküldenek Olaszországba, soha nem tudok visszajönni Amerikába. És akkor soha nem vehetem feleségül Katherine-t.

Filomena, Nazorine felesége, a lényegre tért. – Hagyd abba ezt az őrültséget – szólt kövér férjéhez – Te is nagyon jól tudod, mit kell tenned. Intézd el, hogy Enzo itt maradhasson, és küldd el az unokatestvéreinkhez Long Islandre, hogy ott elbújhasson.

Katherine sírt. Máris kövérkés, csúnyácska lány volt, s halvány bajusz látszott az orra alatt. Sohasem találna olyan jóképű férjet, mint Enzo, sohasem kapna egy másik férfit, aki olyan tiszteletteljes szerelemmel simogatná meg testének legtitkosabb részeit. – Elmegyek én is Olaszországba, és ott fogok élni – kiáltotta az apjának. – Megszököm, ha nem tartjátok itt Enzót!

Nazorine mindentudó pillantást vetett rá. Ez az ő lánya nagyon „szenvedélyes” teremtés. Pontosan látta, hogyan dörzsöli oda duzzadó fenekét Enzo öléhez, amikor a péksegéd a lány mögött elmegy, hogy megtöltse a bolti kosarakat a kemencéből kiszedett forró veknikkel. Ha sürgősen nem teszek valamit, ez a gazember bedugja a saját forró veknijét a lány kemencéjébe – gondolta buján Nazorine. Nem, Enzót itt kell tartani Amerikában, és amerikai állampolgárt kell csinálni belőle. És ilyesmit csak egyetlen ember tud elintézni. A Keresztapa. Don Corleone.

Ezek az emberek és rajtuk kívül még sokan mások nyomtatott meghívót kaptak Miss Constanzia Corleone esküvőjére, amelyet 1945 augusztusának utolsó szombatján tartanak meg. A menyasszony apja, Don Vito Corleone, nem feledkezett meg régi barátairól és szomszédairól, bár ő maga most Long Islanden lakott hatalmas házában. A fogadást is ebben a házban rendezik, és az ünnepség reggeltől estig tart majd. Semmi kétség, hogy emlékezetes esemény lesz. A japánok elleni háború nemrég véget ért, s így nem kellett attól tartani, hogy az ünnepséget beárnyékolja a hadseregben harcoló fiúkért érzett aggodalom. Az embereknek éppen egy esküvőre volt szükségük, hogy kimutathassák az örömüket.

Így aztán ezen a szombat reggelen Don Corleone barátai egész New York Cityből ide tartottak, hogy leróják

tiszteletüket. Krémszínű borítékokat hoztak magukkal, amelyben nászajándékként készpénz volt, nem csekk. Minden borítékban egy névjegy igazolta az ajándékozó személyét és a Keresztapának lerótt tisztelet mértékét. Valóban megérdemelte ezt a tiszteletet.

Don Vito Corleone olyan ember volt, akihez mindenki segítségért fordult, és még soha senki sem csalódott benne. Nem tett üres ígéreteket, és nem hivatkozott arra a gyáva kibúvóra, hogy nála sokkal hatalmasabb erők miatt nem tud cselekedni. Nem volt szükség rá, hogy a barátod legyen, még az sem számított, meg tudod-e hálálni valamivel a fáradozását. Csak egy követelmény volt. Az, hogy te, te magad kinyilvánítsd a barátságodat. És akkor már nem számított, milyen szegény vagy milyen gazdag a kérelmező, Don Corleone a sajátjának tekintette a gondjait. És nem hagyta, hogy bármi is az útjába álljon, ha védencei gondját akarta megoldani. A jutalma? A barátság, a tiszteletteljes „Don” cím és néha a még gyengédebb „Keresztapa” elnevezés. És hébe-hóba, de sohasem a haszonért, hanem kizárólag a tisztelet kifejezéseképpen, talán valamilyen szerény ajándék – egy hordócska otthon sajtolt bor vagy egy kosár borsos taralles, amelyet külön az ő karácsonyi asztala számára sütöttek. Magától értetődő és illendő volt hangoztatni, hogy az adósa vagy, s neki joga van bármikor hozzád fordulni, s adósságod fejében valamilyen kis szívességet kérni.

Most, ezen a nagy napon, lánya esküvőjének napján Don Vito Corleone Long Beach-i házának bejáratánál állt, hogy köszöntse vendégeit, akiket mind ismert, akikben megbízott. Sokan életük jó szerencséjét és sikereit a Donnak köszönhették, és ezen a bensőséges ünnepen úgy érezték, szemtől szembe is „Keresztapá”-nak szólíthatják. Még azok is a barátai voltak, akik az ünnepi ellátást biztosították. Régi bajtársa volt az italmérő, aki az esküvői italokat adta ajándékba, és személyesen szolgálta fel az ünnepségén. A pincérek Don Corleone fiainak barátai voltak. A kerti zsúrasztalokon lévő ételeket a Don felesége és barátnői készítették, s a vidáman feldíszített egy hold nagyságú kertet a menyasszony barátnői csinosították.

Don Corleone mindenkit – gazdagot és szegényt, fontosat és jelentéktelent – egyforma szívélyességgel fogadott. Nem nézett le senkit. Ilyen volt a természete. És a vendégek úgy

megdicsérték, milyen jól fest szmokingjában, hogy az ismeretlen szemlélő könnyen azt hihette: maga a Don a szerencsés vőlegény.

Három fia közül kettő mellette állt az ajtóban. A legidősebbre, akit Santinónak kereszteltek, de apját kivéve mindenki Sonnynak hívott, ferde szemmel néztek az idősebb olasz férfiak és rajongva a fiatalabbak. Sonny Corleone magasabb volt, mint az olasz szülőktől származó első generációs amerikaiak; csaknem egy méter nyolcvan centi, és rövidre vágott, bozontos göndör haja még magasabbnak mutatta. Arca akár egy nagy Cupidóé, vonásai nyugodtak, de ívelt ajka erősen érzéki, állának gödrös hasadéka pedig különös módon közönséges. A teste erőteljes, mint egy bikáé, s köztudott volt az is, hogy a természet rendkívül bőkezűen látta el, ezért sajnálatra méltó felesége úgy rettegett a hitvesi ágytól, mint valaha a hitetlenek a kínpadtól. Azt is suttogták, hogy amikor Sonny legénykorában meglátogatta a rosszhírű házakat, hatalmas nemi szervének ijesztő látványától még a legedzettebb és leggátlástalanabb putain is dupla árat kért.

Néhány széles csípőjű, széles szájú ifjú asszony még itt, az esküvői ünnepségen is merész kihívással méregette Sonny Corleonét. De ezen a bizonyos napon hiába vesztegették az idejüket. Mert Sonny Corleonénak, bár itt volt a felesége és három apró gyereke, Lucy Mancinival, húga koszorúslányával voltak tervei. A fiatal lány ennek teljes tudatában ült az egyik kerti asztalnál rózsaszín ruhájában, fényes fekete haján virágkoszorúval. Az elmúlt hetekben a próbák alatt flörtölt Sonnyval, és ma reggel az oltár előtt megszorította a kezét. Egy hajadon nem tehet ennél többet.

A lány nem törődött vele, hogy Sonnyból sohasem lesz olyan nagy ember, mint az apja. Sonny Corleone erős, bátor és nagylelkű volt. Azt rebesgették róla, hogy a szíve éppen olyan nagy, mint a nemi szerve. De hiányzott belőle az apja szerénysége; gyors, hirtelen haragú férfi volt, ezért gyakran hibásan ítélt. Bár sokat segített apjának, sokan kételkedtek benne, hogy ő lesz az örököse is.

A második fiú, Frederico, akit Frednek vagy Fredónak hívtak, olyan gyerek volt, amilyenért minden olasz a szentekhez imádkozik. Kötelességtudó, kitartó, mindig kész az apja

szolgálatára. Harmincéves korában még a szülei házában élt. Alacsony volt és testes, nem túl csinos, de ő is örökölte az érzéki, ívelt ajkat, a kerek, családi Cupido-arcot, fölötte a göndör hajsisakkal. Csakhogy Fred ajkai nem érzékien puhák, hanem gránitkemények voltak. Hajlamos volt a morcosságra, apja mégis számíthatott rá: soha nem ellenkezett a Donnal, soha nem háborította fel botrányos nőügyeivel. Adottságai ellenére azonban nem volt meg benne az a személyéből sugárzó állati vonzerő, amely annyira kell egy vezetőnek, aki embereket akar irányítani, s róla sem gondolták, hogy örökölni fogja a család üzleti ügyeit.

A harmadik fiú, Michael Corleone, nem állt ott apjával és két bátyjával, hanem a kert legfélreesőbb sarkában ült egy asztal mellett. De még itt sem sikerült elmenekülnie a család barátainak kíváncsisága elől.

Michael Corleone a Don legfiatalabb fia volt, és gyermekei közül az egyetlen, aki visszautasította a nagy ember irányítását. Nem volt olyan vaskos Cupido-arca, mint a testvéreinek, s koromfekete haja egyenes szálú volt, nem göndör. Világos, olajbarna bőrét egy lány is megirigyelhette volna. Törékeny volt és jóképű. Valóban, régebben a Don aggódott legkisebb fiának férfiassága miatt. De ez a gond elszállt, amint Michael Corleone betöltötte tizenhetedik évét.

És ez a legfiatalabb fiú most a kert legtávolabbi zugában ült, hogy így nyilvánítsa ki önként választott különállását a családjától. Mellette ült az amerikai lány, akiről már mindenki hallott, de akit a mai napig még senki sem látott. A fiú természetesen volt olyan udvarias, hogy kellő tisztelettel – a családját is beleértve – minden jelenlévőnek bemutatta a lányt. Nem voltak elragadtatva tőle. Túlságosan sovány volt, túlságosan szőke, vonásai túl élesek, túl értelmesek egy nő számára, s a viselkedése is túlságosan felszabadult egy hajadonhoz. A neve is idegenül csengett fülüknek: Kay Adamsnek hívták. Ha a lány elmondta volna nekik, hogy a családja kétszáz éve telepedett le Amerikában, s a neve teljesen közönséges név, vállat vontak volna.

Minden vendég észrevette, hogy a Don nem fordít különös figyelmet a harmadik fiára. A háború előtt Michael volt a kedvence és nyilvánvaló választottja a családi ügyek vitelére, ha

eljön a megfelelő pillanat. Örökölte kiváló apjának nyugodt erejét, intelligenciáját és született ösztönét ahhoz, hogy úgy cselekedjen, hogy az emberek – ha akarják, ha nem – tiszteljék. De amikor kitört a második világháború, Michael Corleone önkéntesnek jelentkezett a tengerészethez, szembeszállva apja határozott utasításával.

Don Corleone terveinek nem felelt meg, hogy legkisebb fiát egy számára idegen hatalom szolgálatában hagyja meghalni. Orvosokat vesztegettek meg, titkos megállapodások születtek, nagy pénzösszegeket fordítottak a szükséges óvintézkedésekre. De Michael huszonegy éves volt, és elhatározása ellen semmit sem lehetett tenni. Besorozták, és végigharcolta a csendes-óceáni csatákat. Kapitány lett, több kitüntetést is kapott. 1944-ben a Life közölte a fényképét és hőstetteinek pontos leírását. Egy barátja megmutatta Don Corleonénak a képeslapot – családja nem merte –, mire a Don megvetően felmordult, és így szólt: – Ezeket a csodákat idegeneknek csinálja.

Amikor Michael Corleonét 1945 elején leszerelték, hogy felgyógyuljon sebesüléséből, amely harcképtelenné tette, fogalma sem volt róla, hogy felmentését apja intézte el. Néhány hétig otthon maradt, aztán anélkül, hogy bárkivel megbeszélte volna, beiratkozott a New Hampshire-i Hannoverben a Darmouth Főiskolára, s otthagyta apja házát. Most onnan tért vissza húga esküvőjére, és bemutatta a családnak leendő feleségét, ezt a színtelen amerikai lányt.

Michael Corleone azzal szórakoztatta Kay Adamset, hogy kis történeteket mesélt az érdekesebb esküvői vendégekről. Ő meg azon mulatott, hogy a lány különösnek találja ezeket az embereket, és mint mindig, elragadtatta Kay élénk érdeklődése minden új és számára idegen benyomás iránt. Végül a lány figyelmét egy kis csoport keltette fel, mely a hazai sajtolású bort tartalmazó hordó körül gyülekezett. Amerigo Bonasera, Nazorine, a pék, Anthony Coppola és Luca Brasi. Kay szokásos éber figyelmével észrevette és meg is jegyezte, hogy ez a négy férfi nem látszik különösen boldognak. Michael mosolygott. – Nem, nem is azok – mondta. – Arra várnak, hogy négyszemközt beszélhessenek az apámmal; mindannyian szívességet akarnak kérni tőle. – Valóban, könnyű volt észrevenni, hogy ez a négy ember állandóan szemmel tartotta a Dont.

Míg Don Corleone a vendégeit köszöntötte, egy fekete, csukott Chevrolet állt meg a kikövezett út másik oldalán. Az első ülésen két férfi jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből, és minden titkolózás nélkül följegyezte a telep körül parkoló kocsik rendszámát. Sonny az apjához fordult: – Ezek a fickók biztos hekusok – mondta.

Don Corleone vállat vont. – Az utca nem az enyém. Azt tehetik, amit akarnak.

Sonny vaskos Cupido-feje elvörösödött a méregtől. – A nyomorult csibészek, ezek semmit sem tisztelnek. – Leszaladt a lépcsőn, átvágott az úton a fekete kocsihoz. Mérgesen odanyomta az arcát a sofőr ablakához. Az nem húzódott vissza, hanem meglobogtatta nyitott levéltárcáját, hogy megmutassa zöld igazolványát. Sonny szó nélkül visszalépett. Úgy köpte le a kocsit, hogy nyála a hátsó ajtóra csapódott, aztán elment. Remélte, hogy a sofőr kiszáll és utánamegy, de nem történt semmi. Amikor visszaért a lépcsőhöz, így szólt az apjához: – Ezeket a fickókat az FBI küldte. Felírják a rendszámokat. Piszok csibészek.

Don Corleone már rég tudta, kik ezek. Legközelebbi, legbensőségesebb barátainak azt tanácsolta, hogy ne saját kocsijukon jöjjenek az esküvőre. Bár nem tetszett neki fia értelmetlen dühkitörése, az mégis jó volt valamire. Így a betolakodók azt hihették, hogy megjelenésükre nem vártak és nem számítottak. Ezért Don Corleone nem is haragudott. Már rég megtanulta, hogy a társadalom bizonyos sértéseit azzal a vigasztaló tudattal kell elviselni, hogy ebben a világban eljön az idő, amikor – ha nyitott szemmel jár – még a legkisebb ember is bosszút tud állni akár a leghatalmasabbakon is. Ez a tudat mentette meg a Dont attól, hogy elveszítse azt a szerénységet, amelyet annyira csodáltak a barátai.

De most a ház mögötti kertben játszani kezdett a négytagú zenekar. Minden vendég megérkezett. Don Corleone nem gondolt többé a betolakodókra, és az esküvői ünnepséghez vezette két fiát.

A hatalmas kertben vendégek százai szórakoztak; néhányan a virágokkal díszített faemelvényen táncoltak, mások a rengeteg,

erősen fűszerezett étellel megrakott tálak és sötét, hazai borral teli kancsók mellett ültek a hosszú asztaloknál.

Connie Corleone, a menyasszony ragyogva trónolt egy külön asztal mellett a vőlegényével, a koszorúslányokkal meg a vőfélyekkel. Régi, olasz stíl, parasztos jelenet volt. Bár nem nagyon felelt meg az ízléséhek, Connie mégis beleegyezett a „makaróni” esküvőbe, hogy apja kedvében járjon, akinek egyáltalán nem tetszett a kiszemelt férjjelölt.

Carlo Rizzi, a vőlegény, keverék volt, szicíliai apától és északolasz anyától származott, utóbbitól örökölte szőke haját és kék szemét. Szülei Nevadában éltek, ahonnan Carlónak el kellett tűnnie, mert összeütközésbe került a törvénnyel. New Yorkban megismerkedett Sonny Corleonéval, így találkozott a húgával is. Don Corleone természetesen megbízható barátokat küldött Nevadába, akiktől megtudta, hogy Carlo rendőrségi ügye gyerekes csínytevés volt egy lőfegyverrel. Nem súlyos eset, könnyen kihúzható a könyvekből, hogy a fiatalember büntetlen előéletű maradjon. A Don emberei egyúttal részletes tájékoztatást hoztak a törvényes nevadai szerencsejátékok helyzetéről is, amely rendkívül érdekelte a Dont, s amelyen azóta is töprengett. Nagyságát mutatta, hogy mindenből hasznot tudott húzni.

Connie Corleone nem volt különösebben csinos lány; sovány és ideges, az a fajta, aki később bizonyára zsémbessé válik. De ma, fehér esküvői ruhájában, sóvár szüzességével megváltozott, ragyogott a boldogságtól, szinte megszépült. Keze a faasztal lapja alatt vőlegénye férfias combján nyugodott. Összecsücsörítette Cupido-ajkát, hogy könnyed csókot adjon a férfinak.

Rendkívül jóképűnek találta. Carlo Rizzi egész fiatal korában a nyílt sivatagi levegőn dolgozott – nehéz testi munkát végzett. Hatalmas karja és válla csaknem szétfeszítette szmokingjának zakóját. Sütkérezett menyasszonya rajongó tekintetében, és bort töltött a poharába. Olyan kimérten udvarias volt hozzá, mintha mindketten egy színdarab szereplői lennének. De szeme állandóan ott vibrált a hatalmas selyemtáska körül, amelyet menyasszonya a jobb vállára akasztott, s amely most ki volt tömve pénzes borítékokkal. Mennyi lehet benne? Tízezer? Húszezer? Carlo Rizzi mosolygott: És ez még csak a kezdet!

Végül is királyi családba nősült. Nekik kell majd gondoskodniuk róla.

A vendégek között egy fényes menyétfejű, jól öltözött kis ember ugyancsak a selyemtáskát tanulmányozta. Paulie Gatto puszta megszokásból azon gondolkozott, hogyan tudná megugratni azt a vaskos retikült. Az ötlet elszórakoztatta. Ugyanakkor tudta, hogy ez csak üres, ártatlan ábrándozás, mint amikor a gyerekek arról álmodoznak, hogy játék puskával tankokat lőnek ki. Főnökét, a kövér, középkorú Peter Clemenzát figyelte, hogyan táncoltatja meg a fiatal lányokat a fából ácsolt dobogón egy friss, falusias Tarantella ütemére. A rendkívül magas, erőteljes Clemenza olyan ügyesen és fesztelenül ropta, kemény hasát buján a fiatal, alacsony asszonyok melléhez szorítva, hogy minden vendég megtapsolta. Az idősebb asszonyok megragadták a karját, kérve, hogy őket is forgassa meg. A fiatalabb férfiak tisztelettudóan levonultak a dobogóról, és a mandolin vad hangjaira ütemesen tapsoltak. Mikor Clemenza végül lerogyott egy székbe, Paulie Gatto egy pohár jéghideg vörösbort hozott neki, és selyem zsebkendőjével letörölgette izzadó Jupiter-homlokát. Clemenza úgy fújtatott, mint egy bálna, míg felhajtotta a bort. De ahelyett, hogy megköszönte volna Paulie-nak, röviden ráparancsolt: – Ne akarj te itt táncmester lenni, csináld inkább a dolgodat. Sétálj körbe a környéken, és nézz utána, hogy minden rendben van-e. – Paulie elvegyült a tömegben.

A zenekar pihenőt tartott. A félretett mandolint egy Nino Valenti nevű fiatalember vette kézbe, bal lábát egy székre tette, és vaskos, szicíliai szerelmi dalba kezdett. Nino Valenti csinos arca már felpüffedt a szüntelen ivástól, és most is részeg volt egy kicsit. Szemeit forgatva énekelte a sikamlós szöveget. Az asszonyok vidáman sivalkodtak, s a férfiak minden strófa utolsó szavát együtt kiáltották az énekessel.

Don Corleone rendkívül szigorú erkölcse nem tűrte az ilyesmit, ezért most taktikusan eltűnt a házban, míg testes felesége vidáman énekelt a többiekkel. Ezt látva, Sonny Corleone a menyasszony asztalához igyekezett, s leült az egyik koszorúslány, Lucy Mancini mellé. Itt biztonságban voltak. Felesége a konyhában volt, utánanézett, hogy minden rendben legyen az esküvői torta felszolgálásánál. Sonny néhány szót

súgott a fiatal lány fülébe, mire az felállt. Sonny még várt néhány percig, aztán feltűnés nélkül követte a házba, közben itt is, ott is megállt beszélgetni a vendégekkel, míg végre keresztül tudott vergődni a tömegen.

Minden szem őket követte. Lucyt a hároméves főiskolai tanulmányok alaposan amerikanizálták. Az erős, fejlett lánynak máris „híre” volt. Az esküvői ünnepségek próbái alatt mindvégig tréfálkozva, viccelődve flörtölt Sonny Corleonéval, úgy gondolta, ez megengedhető, hiszen a férfi volt a vőfély, tehát az ő partnere a szertartás alatt. Lucy Mancini most rózsaszín szoknyáját a földről könnyedén fölemelve, hamis ártatlansággal mosolyogva bement a házba, s egyenesen felrohant a lépcsőn a fürdőszobába. Néhány percig várt. Amikor kilépett, Sonny Corleone a felette lévő lépcsőfordulónál állt, és magához hívta.

Thomas Hagen Don Corleone „irodájának” zárt ablakai mögül, a kissé magasabban levő sarokszobából a feldíszített kertben zajló esküvői összejövetelt figyelte. Mögötte jogi szakkönyvek borították a falakat. Hagen a Don ügyvédje és ügyvezető Consigliori-ja volt, és ebben a minőségében az övé volt a legfontosabb alárendelt poszt a családi ügyekben. Ő és a Don sok bonyolult problémát oldottak már meg ebben a szobában, ezért Hagen, amikor látta, hogy a Keresztapa otthagyja az ünnepségeket és belép a házba, tudta, hogy esküvő ide vagy oda, ezen a napon még munka vár rájuk. A Don azért jön, hogy vele beszéljen. Azt is látta, hogyan suttog Sonny Corleone Lucy Mancini fülébe, s észrevette Sonny kis játékát is, amelyet azért csinált, hogy feltűnés nélkül követhesse a lányt a házba. Hagen fintorogva azon tűnődött, vajon tájékoztassa-e erről a Dont, de aztán úgy döntött, hogy nem szól. Az íróasztalhoz ment, és fölemelte azoknak az embereknek a névsorát, akik engedélyt kaptak rá, hogy találkozhassanak Don Corleonéval. Amint a Don belépett, Hagen átadta neki a listát. Don Corleone bólintott. – Bonaserát hagyjuk a végére – mondta.

Hagen a nyitott erkélyajtón egyenesen kiment a kertbe, ahol a kérelmezők egy boroshordó körül gyülekeztek. A pékre, a kövér Nazorinéra mutatott.

Don Corleone szívélyes öleléssel üdvözölte a péket. Gyerekkorukban együtt játszottak Olaszországban, és jó barátságban nőttek fel. Minden évben húsvétkor frissen sült, tejfölös, búzacsírából készült, aranysárga, ropogós héjú, kocsikerék nagyságú vajas tészta érkezett Don Corleone házába. Karácsonykor és családi ünnepnapokon hatalmas, krémes torták bizonyították Nazorine tiszteletét a Don iránt. És Nazorine az elmúlt évek során – a szűkös és a bőséges időkben egyaránt zokszó nélkül fizette kötelezettségeit a pékszövetségnek, amelyet a Don még pályája kezdetén szervezett. És soha nem kért semmit, csak egyszer, a háború alatt, hogy a feketepiacon cukorjegyeket vehessen. A pék számára most jött el az idő, hogy mint hű barát, érvényesítse a jogait, és Don Corleone örömmel várta, hogy eleget tehessen kérésének.

Egy Di Nobili szivarral meg egy pohár aranysárga Stregával kínálta meg a péket, és kezét megnyugtatóan a vállára tette. Ez a Don emberségét mutatta. Saját keserű tapasztalatából tudta, milyen bátorság kell ahhoz, hogy szívességet kérjünk embertársunktól.

A pék elmondta lánya és Enzo, a péksegéd történetét. Tisztességes, fiatal olasz fickó Szicíliából, akit az amerikai hadsereg hadifoglyaként az Egyesült Államokba küldtek, majd feltételesen szabadlábra helyeztek, hogy segítse az amerikai hadiipart! A tisztességes Enzo és az ő csendes Katherine lánya között tiszta és becsületes szerelem szövődött, de most, hogy vége a háborúnak, a szegény fiút vissza fogják toloncolni Olaszországba, Nazorine leányának meg bizonyára meghasad a szíve, és belehal. A lesújtott párocskán egyedül Corleone Keresztapa tud segíteni. Ő az utolsó reménységük.

A Don, kezét a pék vállán nyugtatva, fel-alá sétált Nazorinéval a szobában, megértően bólogatva, hogy tovább bátorítsa. Amikor a pék befejezte mondókáját, Don Corleone rámosolygott, és így szólt: – Drága barátom, ne legyenek gondjaid. – Gondosan elmagyarázta neki, mit kell tennie. Először forduljanak kérelemmel a kerületi kongresszusi képviselőhöz. Ez a képviselő aztán külön törvényjavaslatot fog előterjeszteni, amely lehetővé teszi majd, hogy Enzo megszerezze az amerikai állampolgárságot. A törvényjavaslat bizonyára a Kongresszus elé kerül. Ez olyan kiváltság, amelyet

ezek a gazemberek megadnak egymásnak. Don Corleone közölte, hogy mindez pénzbe fog kerülni; a jelenlegi ár kétezer dollár. Ő, Don Corleone, biztosítja a lebonyolítást, és elfogadja a fizetséget. Egyetért ezzel a barátja?

A pék örömmel bólogatott. Természetesen tudta, hogy ilyen nagy szívességet nem várhat ingyen. Egy kongresszusi külön törvény soha nem volt olcsó. Nazorine csaknem könnyek között hálálkodott. Don Corleone az ajtóig kísérte, és biztosította, hogy megfelelő emberek fogják felkeresni a pékségben, akik elintéznek minden részletet és kitöltik a szükséges iratokat. A pék hálásan átölelte, mielőtt visszament a kertbe.

Hagen rámosolygott a Donra. – Ez jó befektetés lesz Nazorine számára. Egy vő és egy életre szóló olcsó munkaerő a pékségébe; s mindez kétezer dollárért. – Szünetet tartott. – Kit bízzak meg az üggyel?

Don Corleone homlokráncolva gondolkodott. – Ne a mi emberünket. Add inkább a zsidónak a szomszéd kerületben. Változtasd meg a címeket. Azt hiszem, most, hogy vége a háborúnak, sok ilyen esetünk lesz majd. Külön képviselőkre lesz szükségünk Washingtonban, akik elvégzik a munkát és nem emelik közben az árakat. – Hagen fölírta a blokkjára: „Nem Luteco képviselő. Próbálkozzunk Fischerrel.”

A következő ember, akit Hagen bevezetett, gyorsan végzett. Anthony Coppolának hívták, annak a férfinak a fia volt, akivel Don Corleone fiatalkorában a vasútnál dolgozott. Coppolának ötszáz dollárra volt szüksége, hogy pizzasütőt nyisson; ennyit kellett kifizetnie a berendezésért és egy különleges kemencéért. Különböző, közelebbről nem részletezett okok miatt nem tudott kölcsönt szerezni. A Don benyúlt a zsebébe, és kivett egy bankjegyköteget. Nem volt elég. Elfintorította az orrát, és megkérte Hagent: – Adj kölcsön száz dollárt, Tom. Hétfőn, ha elmegyek a bankba, visszaadom. – A kérvényező tiltakozott, hogy négyszáz is elég lesz, de Don Corleone megnyugtatóan megveregette a vállát, és mentegetőzve mondta: – A díszes esküvő miatt kissé kifogytam a készpénzből. – Elvette a pénzt, amit Hagen adott, és a saját pénzkötegével együtt odaadta Anthony Coppolának.

Hagen néma csodálattal figyelte. A Don mindig azt tanította, ha valaki nagylelkű akar lenni, akkor meg kell mutatnia, hogy

nagylelkűsége személyes jellegű. Milyen hízelgő Anthony Coppolának, hogy egy olyan ember, mint a Don, az ő számára kér kölcsönt. Nem mintha Coppola nem tudta volna, hogy a Don sokszoros milliomos, de hány milliomos vállalná akár a legcsekélyebb kellemetlenséget is egy szegény barát miatt?

A Don kérdő pillantással emelte fel a fejét. – Nincs ugyan a listán, de Luca Brasi szeretne találkozni veled – mondta Hagen. – Tudja, hogy nyilvánosan nem gratulálhat neked, ezért szeretné négyszemközt megtenni.

Most először a Don kedvetlennek látszott. Elgondolkozott. – Muszáj? – kérdezte.

Hagen vállat vont. – Te jobban ismered, mint én. De nagyon hálás volt, hogy meghívtad az esküvőre. Erre nem is számított. Azt hiszem, a háláját szeretné kinyilvánítani.

Don Corleone bólintott, és intett, hogy Luca Brasi bejöhet. Kay Adams a kertben döbbenten fedezte fel Luca Brasi arcán a vad fanatizmust. Kérdezősködött utána. Michael azért hozta magával Kayt az esküvőre, hogy a lány lassan és remélhetőleg túl nagy megrázkódtatás nélkül megismerje az igazságot apjával kapcsolatban. De egészen eddig úgy látszott, hogy csupán kissé erkölcstelen üzletembernek tekinti a Dont. Michael elhatározta, hogy burkoltan elmondja neki az igazság egy részét. Elmagyarázta, hogy Luca Brasi az egyik legrettegettebb ember Amerika keleti részének alvilágában. Mint mondták, rendkívüli adottsága abból áll, hogy teljesen egyedül, társak nélkül is tud gyilkolni, és ez az igazságszolgáltatás számára automatikusan szinte lehetetlenné teszi a leleplezést és a bizonyítást. Michael fintorogva így szólt: – Nem tudom, igaz-e ez az egész mese. De azt tudom, hogy Luca apámnak afféle barátja.

Kay most kezdte megérteni. – Csak nem arra célzol, hogy egy ilyen ember dolgozik az apádnak? – kérdezte kissé hitetlenkedve.

Az ördögbe is, gondolta a férfi. Egyenesen kimondta: – Közel tizenöt évvel ezelőtt néhány ember ki akarta szorítani apámat az olajimportból. Meg akarták ölni, s ez csaknem sikerült is nekik. Luca Brasi utánuk eredt. Azt mondják, két hét alatt megölt hat embert, s ezzel véget ért a híres olívaolaj-háború. – Úgy mosolygott, mintha egy jó viccet mesélt volna.

– Azt akarod mondani, hogy az apádra rálőttek a gengszterek? – borzongott Kay.

– Ez tizenöt évvel ezelőtt történt – felelte Michael. – Azóta minden békés. – Attól félt, hogy máris túl messzire ment.

– Meg akarsz rémíteni – mondta Kay. – Egyszerűen nem akarsz feleségül venni. – A férfira mosolygott, és könyökével oldalba bökte. – Nagyon szellemes.

Michael is rámosolygott a lányra. – Azt akarom, hogy gondolkozz rajta egy kicsit.

– Igazán megölt hat embert? – kérdezte Kay.

– Az újságok ezt írták – válaszolta Michael. – Soha senki nem tudta bebizonyítani. De van róla még egy történet, amit soha senki nem akar elmondani. Állítólag olyan szörnyű, hogy még az apám sem akar beszélni róla. Tom Hagen ismeri a történetet, de nem hajlandó elmesélni nekem. Egyszer ugrattam, és megkérdeztem: – Mikor leszek elég öreg ahhoz, hogy megismerjem Luca történetét? – Tom azt felelte: – Majd százéves korodban. – Michael kortyolt egyet borából. – Rendkívüli történet lehet. És ez a Luca rendkívüli ember.

Luca Brasi valóban olyan ember volt, hogy még magát az ördögöt is megijesztette volna a pokolban. Alacsony, zömök, nagy fejű; a puszta jelenlététől is megszólalnak a vészcsengők. Az arcára rávésődött a gyűlölet maszkja. Barna szeméből hiányzott a melegség: hideg, halott, cserszínű volt. Keskeny, cserepes, halvány ajka élettelennek látszott, mint a nyers borjúhús.

Brasitól rettegtek híres kegyetlensége miatt, és legendákat meséltek hűségéről Don Corleonéhoz. Egyszál magában egyike volt azoknak a nagy tartóoszlopoknak, amelyekre a Don hatalmi rendszere támaszkodott. Rendkívüli egyéniség volt.

Luca Brasi nem félt sem a rendőrségtől, sem a társadalomtól, sem Istentől, sem a pokoltól, sem embertársaitól, és nem is szerette őket. Ő volt az, aki kiválasztotta, kikereste magának Don Corleonét, hogy féljen tőle és szeresse. Amikor most a Don elé vezették, a félelmetes Brasi tiszteletteljes testtartásban közeledett. Eldadogott néhány cikornyás gratulációt, és kifejezte udvarias reményét, hogy az első unoka fiú lesz. Aztán átadott a Donnak egy borítékot, amely készpénzzel volt kitömve, nászajándékként az ifjú pár részére.

Szóval ezt akarta. Hagen észrevette, hogyan változik meg Don Corleone. A Don úgy üdvözölte Brasit, mint egy király azt az alattvalóját, aki nagy szívességet tett neki, de ez az üdvözlés nem volt bensőséges, hanem királyi fenséget sugárzott. Don Corleone minden mozdulatával, minden szavával Luca Brasi értésére adta, mennyire megbecsüli. Egy pillanatig sem mutatott meglepetést a személyesen átadott nászajándék miatt. Mindent értett.

A borítékban lévő pénz bizonyára több, mint amennyit bárki más adott. Brasi hosszú órákat töltött azzal, hogy eldöntse, mennyi legyen, s ezt összehasonlította azzal, amennyit mások adhatnak. Ő akart a legnagyvonalúbb lenni, hogy ezzel is bizonyítsa: ő tiszteli leginkább a Dont. Ezért is adta át neki személyesen a borítékot. Erről a formai hibáról a Don nem kevésbé cikornyás köszönő szavaiban taktikusan nem tett említést. Hagen észrevette, hogy Luca Brasi arcáról lehullik a gyűlölet maszkja, s elönti a büszkeség és az öröm. Brasi kezet csókolta Donnak, mielőtt kiment az ajtón, melyet Hagen nyitott ki. Barátságosan rámosolygott Brasira, erre a zömök ember udvariasan széthúzta cserepes, borjúhússzínű ajkait.

Amikor az ajtó becsukódott, Don Corleone megkönnyebbülten sóhajtott fel. Brasi volt az egyetlen ember a világon, aki fel tudta idegesíteni. Ez a fickó olyan, mint a természeti erő; nem lehet ellenőrizni. Olyan óvatosan kell bánni vele, akár a dinamittal. A Don összehúzta a szemöldökét. Ha a szükség megkívánja, a dinamitot is fel lehet baj nélkül robbantani. – Már csak Bonasera van hátra? – fordult Hagenhoz.

Hagen bólintott. Don Corleone töprengve ráncolta a homlokát. – Mielőtt behozod, szólj Santinónak, hogy jöjjön fel. Lassan itt az ideje, hogy tanuljon valamit – mondta.

Hagen izgatottan kereste a kertben Sonny Corleonét. Szólt a várakozó Bonaserának, hogy várjon türelemmel, majd átment Michael Corleonéhoz és a lányhoz. – Nem láttátok erre Sonnyt? – kérdezte. Michael megrázta a fejét.

Az ördögbe is, gondolta Hagen, ha Sonny egész idő alatt azt a koszorúslányt ölelgeti, abból nagy bajok lehetnek. Sonny felesége, a lány családja; katasztrófa lehet belőle! Nyugtalanul sietett a bejárathoz, ahol több mint félórája Sonnyt eltűnni látta.

Kay Adams, látva, hogy Hagen bemegy a házba, megkérdezte Michael Corleonét: – Ki ez? Úgy mutattad be, mint a bátyádat, de más a neve, és nem is látszik igazán olasznak.

– Tom tizenkét éves kora óta nálunk él – felelte Michael – A szülei meghaltak, ő meg csúnya szemfertőzést kapott, és az utcán kóborolt. Egy este Sonny hazahozta, aztán csak úgy itt maradt. Nem volt hova mennie. Nálunk lakott, míg meg nem nősült.

Kay Adams el volt ragadtatva. – Ez igazán romantikus – lelkendezett. – Apád melegszívű ember lehet. Csak úgy örökbe fogad valakit, amikor neki is annyi gyereke van!

Michael nem bajlódott azzal, hogy elmondja: a bevándorló olaszok szerint négy gyerek nagyon kis családnak számít. – Apám nem fogadta örökbe Tomot. Csak velünk élt – mondta

– Ó – sóhajtott Kay, majd kíváncsian megkérdezte: – Miért nem fogadta örökbe?

– Mert apám azt mondta, hogy tiszteletlenség lenne Tom részéről, ha megváltoztatná a nevét – nevetett Michael. – Tiszteletlenség a saját szüleivel szemben.

Látták, amint Hagen az erkélyajtón gyorsan beengedi Sonnyt a Don irodájába, majd ujjával int Amerigo Bonaserának, hogy bemehet. – Miért zavarják apádat üzleti ügyekkel még ilyen napon is, mint a mai? – kérdezte Kay.

Michael ismét nevetett. – Mert mind tudják, hogy a hagyományok szerint egyetlen szicíliai sem utasíthat vissza kérést a lánya esküvőjének napján. És egyetlen szicíliai sem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget.

Lucy Mancini felemelte rózsaszín szoknyájának szegélyét a földről, és fölrohant a lépcsőn. Sonny Corleone vaskos, vágytól vöröslő Cupido-arca megijesztette ugyan, de az elmúlt héten éppen ezért ugratta a férfit. Két főiskolai szerelmi ügye közben nem érzett semmi különöset, s egyik sem tartott tovább egy hétnél. A második szeretője panaszkodva mormogott valamit arról, hogy a lány „túl nagy ott alul”. Lucy megértette, és a főiskolás évek hátralévő részében visszautasított minden találkát.

A nyáron, mialatt legjobb barátnőjének, Connie Corleonénak az esküvőjére készültek, Lucy sok bizalmasan elsuttogott történetet hallott Sonnyról. És egy vasárnap délután a Corleone ház konyhájában Sandra, Sonny felesége szabadon pletykált. Sandra termetes, jóindulatú asszony volt, Olaszországban született, de már gyerekkorában Amerikába került. Erőteljes teste volt, nagy melle, és ötévi házassága alatt már három gyermeket szült. Sandra meg a többi asszony a hitvesi ágy borzalmaival ugratták Connie-t. – Istenem – kacarászott Sandra amikor először megláttam Sonny póznáját, és rájöttem, hogy belém akarja döfni, azt kiáltottam, hogy ez gyilkosság. Az első év után olyan lettem belülről, mint a makaróni, amit egy óra hosszat főztek. Amikor meghallottam, hogy más lányokat is dönget, elmentem a templomba, és gyertyát gyújtottam.

Mindannyian nevettek, csak Lucy érezte, hogy hirtelen megrándul a hús a lábai között.

Most, amint felrohant a lépcsőn Sonnyhoz, a vágy hatalmas villáma cikázott át a testén. A lépcsőfordulónál Sonny megragadta a kezét, és a hallon keresztül egy üres hálószobába vonszolta. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, a lány térde elgyengült. Száján érezte Sonny dohányízű, keserű ajkait. Kinyitotta a száját. Ebben a pillanatban megérezte, hogy a férfi keze hosszú ruhája alatt felfelé csúszik, hallotta az anyag suhogását, amint utat enged, lábai között érezte Sonny nagy, meleg kezét, amely letépi selyembugyiját és megsimogatja szeméremajkait. Karjával átölelte a férfi nyakát, és hozzásimult, amíg az kigombolta a nadrágját. Ekkor Sonny mindkét kezével a lány meztelen feneke alá nyúlt, és felemelte. Lucy felugrott a levegőbe, s mindkét lábával átkulcsolta a férfi combjait. A férfi a lány szájába dugta a nyelvét, Lucy azt szopogatta. Sonny hirtelen olyan vadul meglökte, hogy a lány feje nekivágódott az ajtónak. Égető forróságot érzett a combjai között. Jobb kezével elengedte a férfi nyakát, és lenyúlt, hogy vezesse. Megmarkolta a hatalmas, vértől duzzadó izomnyalábot. Úgy lüktetett kezében, mint egy állat, és ő a hálás izgalomtól szinte sírva a saját nedves, duzzadt húsába irányította. A hatalmas lökéstől és a hihetetlen gyönyörtől zihálva lábait csaknem a férfi nyakáig emelte, majd teste, mint a tegez, befogadta a férfi megszámlálhatatlan, vad, kínzó, villámgyors döféseinek nyilait;

ágyéka egyre feljebb és feljebb ívelt, míg életében először eljutott a mindent elsöprő gyönyörig, aztán érezte, hogy megtörik a férfi keménysége is, végül combjait lassan elöntötte az ondó síkos áradata. Lábai lassan elengedték a férfi testét, lecsúsztak és földet értek. Zihálva dőltek egymásnak.

Lehet, hogy már egy ideje halkan kopogtattak az ajtón, de ők csak most hallották meg. Sonny sietve begombolta a nadrágját, s közben úgy állt az ajtó elé, hogy kívülről ne lehessen kinyitni. Lucy gyorsan lesimította rózsaszín ruháját, szeme villogott, de azt, ami annyi élvezetet adott neki, már elrejtette a komoly fekete szövet. Meghallották Tom Hagen csendes hangját: – Sonny, itt vagy?

Sonny megkönnyebbülten sóhajtott. Lucyre hunyorított. – Igen, Tom. Mi az?

– Gyere a Don irodájába – mondta Hagen ugyanolyan csendesen. – Most rögtön. – Hallották távolodó lépteit. Sonny várt néhány percig, erősen szájon csókolta a lányt, aztán kisurrant az ajtón, és Hagen után ment.

Lucy megfésülködött. Rendbe szedte a ruháját, felhúzta a harisnyatartóját. Úgy érezte, teste összetört, szája megduzzadt és fájt. Kilépett az ajtón. Bár érezte combjai között a ragadós nedvességet, nem ment a fürdőszobába mosakodni, hanem egyenesen leszaladt a lépcsőn, ki a kertbe. Visszaült az esküvői asztalhoz Connie mellé, aki ingerülten kérdezte: – Lucy, hol voltál? Úgy nézel ki, mintha berúgtál volna. Maradj most itt mellettem.

A szőke vőlegény megértő mosollyal egy pohár bort töltött Lucynek. Lucy nem törődött vele. Perzselő ajkaihoz emelte a sötétvörös bort, és ivott. Combjai között érezte a ragadós nedvességet, és összeszorította a lábait. Reszketett a teste, míg ivott. Szeme a pohár karimája felett vágyakozva kereste Sonny Corleonét. Senki mást nem akart látni. Titokban Connie fülébe suttogott: – Már csak néhány óra, és megtudod, miről is van szó. – Connie vihogott. Lucy illedelmesen összefonta karjait az asztalon, és úgy ült ott titkolt győzelmével, mint az áruló, aki kincset lopott a menyasszonytól.

Amerigo Bonasera követte Hagent a ház sarokszobájába, Don Corleonét a hatalmas íróasztal mögött találta. Sonny Corleone

az ablaknál állt, és kinézett a kertbe. A Don ezen a délutánon első ízben észrevehetően hűvösen viselkedett. Nem ölelte át látogatóját, és nem is nyújtott kezet neki. A sápadt, fakó képű temetkezési vállalkozó annak köszönhette a meghívást, hogy felesége a Don feleségének a legjobb barátnője volt. Amerigo Bonasera azonban a legnagyobb mértékben kegyvesztett volt Don Corleonénál.

Bonasera kerülő úton, okosan kezdte: – Kérlek, bocsásd meg leányomnak, feleséged keresztlányának, hogy nem tehette tiszteletét családodnál, és nem tudott ma eljönni. Még mindig kórházban fekszik. – Sonny Corleonéra és Tom Hagenra pillantott, hogy jelezze, nem kíván előttük beszélni. De a Don irgalmatlan volt.

– Mindannyian hallottunk a lányod sajnálatos szerencsétlenségéről – mondta. – Csak szólj, ha bármiben segíthetek neki. Végül is a feleségem a keresztanyja. Ezt a megtiszteltetést sohasem felejtettem el. Ez rendreutasítás volt. A temetkezési vállalkozó soha nem szólította Don Corleonét „Keresztapá”-nak, ahogy azt a szokás megkövetelte volna.

Bonasera, hamuszínűre sápadt arccal, most már egyenesen megkérdezte: – Beszélhetek veled négyszemközt?

Don Corleone megrázta a fejét. – Ebben a két emberben úgy bízom, mint az életemben. Ők az én segítőtársaim. Nem sérthetem meg egyiküket sem azzal, hogy elküldöm.

A temetkezési vállalkozó egy pillanatra lehunyta a szemét, majd beszélni kezdett. Hangja nyugodt volt; így szokta vigasztalni a gyászoló családokat. – Amerikai módon neveltem fel a lányomat. Én hiszek Amerikában. Amerikának köszönhetem a jólétemet. Minden szabadságot megadtam a lányomnak, de arra tanítottam, hogy soha ne hozza szégyenbe a családját. Talált magának egy fiút, de nem olaszt. Moziba járt vele. Késő éjszakáig kimaradozott. De a fiú soha nem jött el, hogy bemutatkozzon nekünk. Én mindezt tiltakozás nélkül elfogadtam, én vagyok a hibás. Két hónappal ezelőtt a fiú elvitte autózni. Egy barátja is velük ment. Whiskyvel leitatták a lányomat, aztán megpróbálták megerőszakolni. A lányom ellenállt. Megvédte a becsületét. Végül megverték. Mint egy állatot. Mikor bementem hozzá a kórházba, mindkét szeme be volt dagadva. Az orrcsontja betört. Az állát szétzúzták. Dróttal

kellett összeilleszteni. A lányom sírt fájdalmában. – Apám, apám, miért csinálták ezt? Miért tették ezt velem? – És én vele sírtam. – Bonasera nem tudott tovább beszélni. Sírt, bár hangja nem árulta el felindulását.

Don Corleone, mintha akarata ellenére cselekedne, együttérző mozdulatot tett. Bonasera folytatta, hangját emberivé tette a bánat és a szenvedés. – Miért sírtam? Ez a lány a szemem fénye, a legdrágább kincsem. Szép lány. Bízott az emberekben, és most már soha többé nem fog bízni bennük. Soha többé nem lesz olyan szép, mint volt. – Reszketett, fakó arcát csúf, sötét pír öntötte el.

– Mint jó amerikaihoz illik, elmentem a rendőrségre. A két fiút letartóztatták és bíróság elé állították. A bizonyítékok bőven elegendőek voltak, és beismerték a bűnösségüket. A bíró háromévi börtönre ítélte őket, de felfüggesztette a büntetést. Ugyanazon a napon szabadlábra is kerültek. Úgy álltam a tárgyalóteremben, mint egy bolond, és azok a disznók még nevettek is rajtam. És akkor azt mondtam a feleségemnek: – Az igazságért Don Corleonéhoz kell mennünk.

A Don lehajtotta a fejét, hogy mutassa, tiszteli az ember fájdalmát. De amint megszólalt, szavai tele voltak hideg, sértett méltósággal. – Miért mentél a rendőrségre? Miért nem jöttél mindjárt hozzám?

Bonasera alig hallhatóan motyogott. – Mit akarsz tőlem? Mondd meg, mit kívánsz. De tedd meg, amit kérek tőled. – Szavai szinte sértőek voltak.

– És mi lenne az? – kérdezte komolyan Don Corleone. Bonasera Hagenra és Sonny Corleonéra nézett, és megrázta a fejét. A Don még mindig Hagen íróasztala mögött ülve előrehajolt a temetkezési vállalkozóhoz. Bonasera habozott, aztán olyan közelről suttogott a Don szőrös fülébe, hogy ajka szinte megérintette. Don Corleone mozdulatlanul, komoran, mereven előrenézve úgy hallgatta, mint egy pap a gyóntatószékben. Egy hosszú percig tartott, míg Bonasera befejezte a suttogást és ismét fölegyenesedett. A Don komolyan tekintett Bonaserára. Bonasera elpirult, de mozdulatlanul viszonozta a pillantását.

Végül a Don megszólalt. – Ezt nem tehetem. Túl messzire ragadtattad magad.

– Mindent megfizetek, amit csak kérsz – mondta Bonasera hangosan, világosan. Hagen feje idegesen megrándult. Sonny Corleone összefont karral, gúnyosan mosolyogva fordult el az ablaktól, hogy most először megfigyelje a szobában folyó jelenetet.

Don Corleone felállt az íróasztal mellől. Arcán továbbra sem látszott indulat; de hangja olyan hidegen csengett, mint a halál. – Mi sok éve ismerjük egymást, te meg én – szólt a temetkezési vállalkozóhoz –, de a mai napig soha nem jöttél hozzám tanácsért vagy segítségért. Nem emlékszem, mikor hívtál meg utoljára a házadba egy csésze kávéra, bár a feleségem az egyetlen gyermeked keresztanyja. Legyünk őszinték. Te elutasítottad a barátságomat. Féltél attól, hogy az adósom legyél.

– Nem akartam bajba kerülni – motyogta Bonasera.

A Don felemelte a kezét. – Nem. Inkább ne szólj semmit. Te paradicsomnak találtad Amerikát. Virágzó üzleted van, jól megélsz; azt gondoltad, a világ ártalmatlan hely, ahol úgy élhetsz, ahogy akarsz. Elmulasztottad, hogy igaz barátokkal erősítsd magad. Végül is a rendőrség itt van, és vigyáz rád, vannak bíróságok is, téged és a tieidet nem érheti semmi baj. Nem volt szükséged Don Corleonéra. Rendben van. Megbántottad az érzéseimet, de én nem vagyok olyan ember, aki ráerőlteti a barátságát azokra, akik nem becsülik meg – azokra, akik nem sokra tartanak.

A Don szünetet tartott, és udvariasan, gúnyosan a temetkezési vállalkozóra mosolygott. – Most idejössz hozzám, és azt mondod: „Don Corleone, szolgáltass igazságot nekem.” És ezt nem is tisztelettel kéred. Nem ajánlod fel a barátságodat. Eljössz a házamba a lányom esküvőjének napján, és azt kéred tőlem, hogy gyilkoljak. – A Don gúnyosan utánozta Bonaserát: – Mindent megfizetek, amit kérsz – ígéred. Nem, nem haragszom rád, de mit tettem én valaha is ellened, amiért ilyen tiszteletlenül bánsz velem?

– Amerika jó volt hozzám – kiáltotta gyötrelmében és ijedtében Bonasera. – Jó állampolgár akartam lenni. Azt akartam, hogy a gyermekem amerikai legyen.

A Don határozott helyesléssel csapta össze a két tenyerét. – Okos beszéd. Nagyon jó. Akkor meg nincs miért panaszkodnod.

A bíró ítéletet hozott. Amerika ítéletet hozott. Vigyél a lányodnak virágot és egy doboz pralinét, ha meglátogatod a kórházban. Ez majd megvigasztalja. Légy elégedett. Hiszen ez nem komoly ügy, a fiúk fiatalok és vagányok, és egyikük egy befolyásos politikus fia. Nem, drága Amerigóm, te mindig is becsületes voltál. Meg kell mondanom, hogy én jobban bízom Amerigo Bonasera adott szavában, mint egy idegenében, bár te visszautasítottad a barátságomat. Ezért add most a szavadat, hogy leteszel erről az őrültségről. Ez nem volna amerikai. Légy megbocsátó. Felejts. Az élet tele van bajokkal.

A szerencsétlen temetkezési vállalkozó reszketett, mint a kocsonya, míg a Don kegyetlen, megvető gúnnyal és visszafojtott dühvel mindezt elmondta, de aztán merészen ismét megszólalt. – Én igazságot kérek tőled.

– A bíróság már igazságot szolgáltatott neked – felelte Don Corleone élesen.

Bonasera makacsul megrázta a fejét. – Nem. Ők azoknak a fickóknak szolgáltattak igazságot, nem nekem.

A Don helyeslő fejbólintással vette tudomásul ezt a finom megkülönböztetést, majd megkérdezte: – És mi a te igazságod?

– Szemet szemért – vágta rá Bonasera.

– De te többet kértél – mondta a Don. – A lányod életben van.

– Szenvedjenek ők is, ahogy a lányom szenved – folytatta Bonasera vonakodva. A Don várt, hogy akar-e tovább beszélni. Bonasera minden bátorságát összeszedte. – Mennyit fizessek neked? – kérdezte kétségbeesett jajgatással.

Don Corleone hátat fordított. Ezzel elbocsátotta. Bonasera nem mozdult.

Végül az olyan ember jóindulatú sóhajával, aki nem tud haragudni megtévedt barátjára, Don Corleone visszafordult a temetkezési vállalkozóhoz, aki most éppolyan sápadt volt, mint egy hulla. Don Corleone kedvesen, türelmesen kérdezte: – Miért félsz attól, hogy hűséget fogadj? Elmész a bíróságra, és hónapokig vársz. Sok pénzt költesz ügyvédekre, akik pontosan tudják, hogy bolondot fognak csinálni belőled. Elfogadod egy bíró ítéletét, aki úgy árulja magát, mint az utolsó szajha az utcán. Évekkel ezelőtt, amikor pénzre volt szükséged, elmentél a bankba, és hatalmas kamatokat fizettél, közben kalaplevéve

vártál, akár egy koldus, míg ők körülszaglásztak, még a fenekedbe is benéztek, hogy biztosak legyenek benne, vissza tudod fizetni nekik a kölcsönt. – A Don szünetet tartott, aztán a hangja még szigorúbban csengett:

– De ha akkor hozzám jössz, az erszényem a tiéd lett volna. Ha hozzám fordultál volna igazságért, az a két szemét, aki tönkretette a lányodat, most keserű könnyeket hullatna. Ha a magadfajta becsületes ember valamilyen szerencsétlenség miatt ellenségeket szerez, azok az én ellenségeim is, és akkor – a Don felemelte a karját, ujjával Bonaserára mutatott –, akkor, hidd el nekem, most ők félnének tőled.

Bonasera lehajtott fejjel, fojtott hangon suttogta: – Légy a barátom. Elfogadom.

Don Corleone a vállára tette a kezét. – Rendben van – felelte –, legyen meg az igazságod. Majd egy napon, bár lehet, hogy ez a nap soha nem jön el, viszonzásképpen én kérek szívességet tőled. De addig tekintsd ezt az igazságot ajándéknak feleségemtől, a lányod keresztanyjától.

Mikor az ajtó becsukódott a hálás temetkezési vállalkozó mögött, Don Corleone Hagenhoz fordult, és így szólt: – Add ki ezt az ügyet Clemenzának, és mondd meg neki, hogy csak nagyon megbízható embereket használjon, olyanokat, akiket nem vadít meg a vérszag. Végül is nem vagyunk gyilkosok, még ha ez a hullarabló így is gondolja a bolond fejével. – Észrevette, hogy elsőszülött fia az ablakból a kerti mulatságot figyeli. Reménytelen, gondolta Don Corleone. Ha Santino nem akar tanulni, soha nem tudja majd vezetni a családi ügyeket, sohasem lehet Don belőle. Valaki mást kell találnia. Méghozzá mielőbb. Hiszen ő sem halhatatlan.

A kertből, mindhármuk meglepetésére, örömteli, hangos kiáltozás hallatszott. Sonny Corleone kihajolt az ablakon, aztán boldog mosollyal, gyorsan az ajtó felé indult. – Johnny van itt, eljött az esküvőre. Nem megmondtam? – Hagen is az ablakhoz lépett. – Tényleg a keresztfiad – szólt Don Corleonéhoz. – Idehozzam?

– Nem – mondta a Don. – Hadd örüljenek neki először a vendégek. Hozzám jöhet, amikor akar. – Hagenra mosolygott. – Látod? Mégiscsak jó keresztfiú.

Hagenba belehasított a féltékenység. – Két éve volt itt utoljára – jegyezte meg szárazon. – Biztosan megint bajban van, és a segítségedet akarja kérni.

– És ugyan kihez menne, ha nem a keresztapjához? – kérdezte Don Corleone.

Connie Corleone volt az első, aki meglátta, hogy Johnny Fontane belépett a kertbe. Megfeledkezve fiatalasszonyi méltóságáról, felüvöltött: – Johneee! – Aztán a karjába ugrott. A férfi szorosan magához ölelte, szájon csókolta, és átölelve tartotta, míg a többiek is odasereglettek, hogy köszöntsék. Mindannyian régi barátai voltak, akikkel együtt nőtt fel a West Side-on. Aztán Connie odavonszolta újdonsült férjéhez. Johnny mosolyogva látta, hogy a szőke fiatalember kissé savanyú képet vág, mert most már nem ő volt a nap hőse. Johnny minden kedvességét bedobva szívélyesen megrázta az ifjú férj kezét, és egy pohár borral koccintott a boldogságára.

A zenekari emelvényről ismerős hangot hallott: – Nem énekelnénk egyet, Johnny? – Felnézett, és Nino Valenti mosolygó arcát látta. Fölugrott az emelvényre, és átölelte Ninót. Valamikor elválaszthatatlanok voltak, együtt énekeltek, együtt csapták a szelet a lányoknak, míg Johnny híres nem lett, és el nem kezdett a rádióban énekelni. Amikor Johnny Hollywoodba került, néha még fölhívta Ninót, elbeszélgetett vele, és megígérte, hogy szerződést szerez neki valamelyik klubba. De ígéretét soha nem tartotta be. Most azonban, ahogy meglátta Nino kedves, csúfolódó, részeg vigyorát, minden szeretete feléledt iránta.

Nino pengetni kezdte a mandolint. Johnny Fontane barátja vállára tette a kezét. – Ez most a fiatalasszonynak szól – mondta, és lábával dobbantva az ütemet, énekelni kezdett egy vaskos szicíliai szerelmi dalt. Míg énekelt, Nino félreérthetetlen, kifejező mozdulatokkal vonaglott. A fiatalasszony büszkén elpirult, a vendégsereg elismerően ordított. A dal végén mindannyian együtt dobbantottak, és kórusban együtt kiáltották minden szakasz vidám, kétértelmű refrénjét. A taps nem akart véget érni, és Johnny megköszörülte a torkát, hogy új dalba kezdjen.

Mindannyian büszkék voltak rá. Közülük való, és híres énekes lett belőle, filmsztár, aki megkaphatja a világ legkívánatosabb asszonyait. Mégis kellő tiszteletet mutatott keresztapja iránt, és háromezer mérföldet utazott, csak hogy részt vehessen ezen az esküvőn. Még mindig szereti a régi barátait, például Nino Valentit. A jelenlévők közül sokan látták együtt énekelni Johnnyt meg Ninót, amikor még fiatalok voltak, és még álmában sem gondolta volna senki, hogy Johnny Fontane felnőtt férfi korára így feltör, és ötvenmillió nő szívét dobogtatja meg.

Johnny Fontane lehajolt, és fölemelte a fiatalasszonyt a zenekari emelvényre, úgy, hogy közrefogták Connie-t Ninóval. A két férfi egymással szembefordulva letérdelt. Nino néhány harsány dallamot pengetett a mandolinon. Egyik legrégibb műsorszámuk volt ez a gúnyolódó, ugrató felelgetős, amelyben – hangjukat használva kard helyett – felváltva egy-egy versszakot énekeltek. Johnny gyengéd udvariassággal hagyta, hogy Nino hangja elnyomja az övét, és Nino kivegye karjából a fiatalasszonyt, sőt átengedte barátjának az utolsó, győztes strófát is, míg a saját hangja lassan elhalkult. Az esküvői vendégsereg tapsolni és éljenezni kezdett, míg ők hárman a végén átölelték egymást. A vendégek új dalt kértek.

Csak a ház sarokszobájának ablakánál álló Don Corleone érezte, hogy valami nincs rendben. Vidáman, színlelt jókedvvel, de vigyázva, hogy vendégeit meg ne sértse, odakiáltott: – A keresztfiam háromezer mérföldet utazott, hogy megtiszteljen bennünket, és senki sem gondol rá, hogy megkínálja valamivel, hogy megolajozhassa a torkát? – Egyszerre tucatnyi, csordultig töltött borospoharat emeltek Johnny felé. Mindegyikből kortyolt egyet, aztán odasietett keresztapjához, hogy köszöntse. Közben súgott valamit az öreg fülébe. Együtt mentek be a házba.

Tom Hagen kezet nyújtott, amikor Johnny a szobába lépett. Johnny megrázta a kezét, és megkérdezte: – Hogy vagy, Tom? – De hiányzott belőle az a szokásos kedvesség, amely az emberekre sugárzó természetes melegségéből fakadt. Hagent kissé bántotta ez a hűvös viselkedés, de elhessegette magától a rossz érzést. Ez éppen az egyik hátránya annak, hogy a Don fő támasza.

– Amikor megkaptam az esküvői meghívót, azt gondoltam magamban: a keresztapám nem haragszik már rám – mondta a Donnak Johnny Fontane. – A válásom után legalább ötször hívtalak föl, és Tom minden alkalommal azt mondta, hogy nem vagy itthon, vagy dolgod van. Tudtam, haragszol rám.

Don Corleone megtöltötte a poharakat a sárga Stregával. – Felejtsük el. Mi a helyzet most? Tehetek érted még valamit? Nem vagy már túl híres, túl gazdag az én segítségemhez?

Johnny felhajtotta a tüzes italt, és odatartotta a poharát, hogy újból megtöltsék. Könnyedén próbált beszélni. – Én nem vagyok gazdag, keresztapa. Kezdek letörni. Igazad volt. Soha nem lett volna szabad elhagynom a feleségemet és a gyerekeket azért a cafatért, akit elvettem. Meg is értem, hogy haragudtál rám.

A Don vállat vont. – Aggódtam miattad; a keresztfiam vagy, ennyi az egész.

Johnny fel-alá járkált a szobában. – Teljesen meg voltam őrülve azért a szajháért. A legnagyobb sztár Hollywoodban. Úgy néz ki, mint egy angyal. És tudod, mit csinál, ha egy film elkészült? Ha a sminkmester jól festi ki az arcát, hagyja, hogy rámásszon. Ha az operatőr különösen jó felvételt készít róla, beviszi az öltözőjébe, és lefekszik vele. Bárkivel. Úgy adja oda a testét, mint én a zsebemben lévő aprópénzt borravalóra. Istentelen kurva.

– Hogy van a családod? – vágott közbe röviden Don Corleone.

– Bőségesen gondoskodom róluk – sóhajtott Johnny. – A válás után többet adtam Ginnynek és a gyerekeknek, mint amennyit a bíróság kimondott. Hetenként egyszer meglátogatom őket. Hiányoznak. Néha már azt hiszem, megbolondulok. – Újra ivott. – És most a második feleségem kinevet. Nem érti, hogyan lehetek féltékeny. Régimódi makaróninak hív, nevet azon, ahogy énekelek. Mielőtt eljöttem, jól megvertem, de nem az arcát, mert filmezik. Fájdalmat akartam okozni neki, a karját és a lábát ütöttem, mint egy gyereknek, de ő csak nevetett rajtam. – Rágyújtott egy cigarettára. – Ezért aztán, Keresztapa, az élet ebben a pillanatban nem sokat ér.