Karner Károly-Bevezetés a teológiába.pdf

B E V E Z E T É S

A T E O L Ó G I Á B A

IRTA:

K A R N E R K Á R O L Y

EVANGÉLIKUS TEOLÓGIAI AKADÉMIAI TANÁR

BUDAPEST, 1954

KIADJA: AZ E V A N G É L I K U S E G Y E T E M E S S A J T Ó O S Z T Á L y F. K.: D. DR. V E T Ő L A J O S

Készült; 1000 példányban

SZERETETTEL AJÁNLOM

ezt a teológiai akadémiai ιtankönyvet hallga-tóimnak és volt hallgahallga-tóimnak, a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészeinek és bízom abban, hogy e tankönyv segítségül lesz nékik a tovább-tanulásban.

Β Ε VE Ζ ET ÉS

Az evangélium hirdetésénél az egyház nem nélkü-lözheti a teológia szolgálatát. Szüksége van erre akkor is, amikor új utakra induló korunkban igyekszik meg-találni helyét az őt környező világban és ráeszmél új, változott viszonyok közt is feladatára, küldetésére.

De nemcsak az a világ alakult át, amelyet a keresz-tyénség maga körül lát és amelyben maga is benne él. Átalakult, új utakat keresett és új utakra tért a teológiai gondolkodás is. Noha a teológiai gondolkodás nemcsak

évtizedes, hanem évszázados, sőt évezredes múltra te-kinthet vissza, ma nem járhat apáink és nagyapáink kitaposott útjain. Ma különösképpen teológiai feladattá is válik a prófétai intelem: „Szántsatok magatoknak új ugart!" (Jer. 4, 3) Igazi feladatához, valódi küldetéséhez a teológia is csak akkor hűséges, ha nem riad vissza attól, hogy leszámoljon saját múltjának a hibáival és bátran rálépjen az új, helyes útra.

Ennek az írásnak az a feladata, hogy számot vessen avval a kérdéssel: mi a teológia? és áttekintést adjon a teológia munkaterületéről.1

A teológia a keresztyén egyházban művelt tudo-mány. Igazi teológiai tudomány sohasem jön létre, ha valaki magába zárkózva vagy magánosságba vonulva elmélkedik az Isten titkairól. A teológia azoknál a kuta-tóknál is az egyház funkciója, akik azt önálló gondolko-dással művelik. Gyümölcsözővé pedig a teológia mun-kája mindig akkor válik, amikor az egyház élete adja fel neki a kérdéseket és szolgálatával az egyház életét termékenyíti meg. Ez elkerülhetetlenné teszi, hogy a teológiai munka valamely élő egyház keretében folyjék.

> Ezért mindjárt az elején világosan meg kell mondanunk, hogy a következő fejtegetések az evangélikus egyház hit-vallási irataiban és életében gyökereznek és elsősorban az evangélikus egyházat szolgálják. De hisszük, hogy amikor az evangélikus egyház keretében és annak szol-gálva keressük feladatunk megoldását, egyúttal az egész keresztyénségnek is szolgálunk. Mert az egyetemes ke-resztyénséget ma másként mint a felekezeti egyházak-ban nem tudjuk szolgálni. De az egyháznak minden igazi szolgálata túlnő a felekezet keretein és keresi a feleke-zeti válaszfalakon túl az egységet Krisztusban. Ennek az alapvető egységnek a keresése a teológiai munkának is egyik legszebb feladata.

I. R É S Z

„TEOLÓGUS" ÉS „TEOLÓGIA"

A „teológus" megtisztelő nevével az ókori egyiházban először és különösképen János evangélistát illették. Azóta a „teológus" név nemes veretű valutája megkopott. Ma e g y f o r m á n m e g a d j u k ezt a nevet azoknak, akik az egyházban a teológia tudományát

művelik, és azoknak, akik m i n t az egyház szolgálatában álló

lel-készek a teológiát „tanulták", sőt megszoktuk a z t is, hogy e v v e l a névvel jelöljük meg azokat is, akik a lelkészi szolgálatra

ké-szülnek. A teológia és a teológus mindenképen elválaszthatatlan

kapcsolatban v a n n a k egymással. Ezért először a „teológusról" szólunk. Amikor teológusról v a n szó. akkor a szónak mind a h á -rom m a i értelmére gondolunk.

I. F E J E Z E T 1. A lelkészi „hivatás".

Lelkészi — „pálya"?

A különféle életpályák közt, amelyek a pályaválasztás e l ő t t álló fiatalokat csábítják, szerényen húzódik m e g az evangélikus lelkészi „pálya". A lelkészi „ p á l y a " szó azonban n e m is a l k a l m a s a n n a k a megjelölésére, amiről szó van. Ezt a „ p á l y á t " nem lehet, ill. n e m szabad ú g y „választani", ahogyan m á s pályákra szoktak indulni a fiatalok. A pályaválasztásnál rendesen a hajlam, a

lehe-tőségek és kilátások szoktak dönteni, de sokszor közbeszólnak

az említett tényezőknél külső, esetleges körülmények is, m i n t pl. a családtagok és rokonok, a b a r á t o k és nevelők, tanárok által adott indítások. N e m mindig lehet elkerülni, h o g y azoknál, a k i k lelkészi szolgálatra jelentkeznek vagy arra készülnek, ilyen v a g y hasonló szempontok is közbe n e szóljanak, sőt esetleg döntő súllyal essenek latba. Azonban elejétől fogva t u d n u n k kell, hogy a tisztára e világi és emberi indítékokat minél erőteljesebben ki kell zárni annak, aki Krisztusnak és — ami m á s szóval u g y a n a z t 7

jelenti, — az egyháznak a k a r szolgálni, vagy helyesebben erre a

szolgálatra nyer elhivatást. Mert a lelkészi szolgálat a szó t u l a j

-donképeni értelmében n e m a többi életpályához hasonló „pálya", amelyet valaki akár anyagi, akár ideális szempontokból, „lelke-sedésből" választ azért, hogy megkeresse a kenyerét, hasznos helyet töltsön be a társadalomiban, vagy jó előmenetelt biztosít-son m a g á n a k és szép „ k a r r i e r t " fusbiztosít-son be, stb. Ezeket a különben megszokott és részben nagyon tiszteletreméltó szempontokat a lelkészi szolgálattal kapcsolatban a leghatározottabban el kell utasítani.

Hivatás és clhivatás

A lelkészi szolgálat n e m magunk által választott m u n k a k ö r vagy életfeladat, amelynek megoldására erőnket és tehetségün-ket rászánjuk, sőt esetleg egész é l e t ü n k e t is feltesszük. Mindez áll akármelyik más, becsülettel választott és őszinte kötelesség-tudattal betöltött m u n k a k ö r r e , „életpályára". A becsülettel be-töltött m u n k a k ö r mindig „hivatás"-sá lesz számunkra. A lelkészi szolgálat azonban egészen sajátos é r t e l e m b e n „hivatás" még pe-dig azért, m e r t a szónak az igazi értelmében Istentől nyert

el-hivatás.1

Krisztus maga választja ki tanítványait (Jn. 15, 16):

kivá-lasztja őket „a világból" (Jn. 15, 19) azért, hogy „gyümölcsöt t e r e m j e n e k " (Jn. 15, 8). A kiválasztás é r t e l m e az, hogy Krisz-tus s a j á t j á u l fogadja el, maga alá rendeli és magáévá teszi a ta-nítványt. Ezért választja k i „a világból".: n e m úgy veszi ki a vi-lágból, hogy elefántcsonttoronyba zárja, ahonnan hűvös semle-gességgel figyelheti a hullámok zajlását, emberek vergődését, kínjait és küzdelmeit. H a n e m úgy választja ki a világból, hogy kiszabadítja a „világ" bűnös, azaz Istentől elszakadt és Istennel szembefordult hatalmainak a béklyójából, s a j á t m a g á n a k , a sa-ját u r a l m á n a k rendeli alá és lehetőséget ad neki arra, h o g y az ö uralma alatt, az Iránta való engedelmességben éljen é s így „te-r e m j e n gyümölcsöt". A „gyümölcs" a t a n í t v á n y életében jelent-kezik először: megmutatkozik abban, hogy valóban U r á n a k szol-gál és neki él, neki engedelmeskedik és „ ú j életben j á r " . De Krisztus szolgálatában a „gyümölcs" e n n é l sokkal t ö b b e t kíván tőlünk. Krisztus azért könyörög az Atyához, hogy s z e n t e l j e meg a t a n í t v á n y t „az Ö igazságával", t. i. igéjével (Jn. 17, 17). A ta-nítvány a j a k á n az ige az a „beszéd" és „tanubizonyságtétel", amelyekért „hisznek Krisztusban" (Jn. 17, 20). A tanúbizonyság-tétel által válik a t a n í t v á n y szolgálata gyümölcsözővé az Anya-szentegyházban akkor, a m i k o r a földbe r e j t e t t mag m e g h a l azért, hogy sok gyümölcsöt t e r e m j e n (Jn. 12, 24).

Ilyen hívással hívja el és választja ki Isten Krisztus által

a gyülekezet minden tagját, hogy „tanítvány" legyen, elhívásá-hoz méltóan j á r j o n ós sok gyümölcsöt t e r e m j e n (1. Kor. 7, 17; v. ö. Fii. 1, 27; Kol. 1, 10; 1. Tessz. 2, 12). Így hívja e l Krisztus k ü l ö -nös értelemben is szolgáit, mindenek előtt apostolait, akik m i n t Pál, „Jézus Krisztus szolgái, elhívott apostolok" (Rm. 1, 1). így h í v j a el „szent hívással" (2. Tim. 1, 9) a p r ó f é t á k a t , azután a z evangélistákat, a tanítókat és pásztorokat is, a k i k e t a gyüleke-zeteknek „ad" és „rendel" (1. Kor. 12, 28; Ef. 4, 11).

Egyházunkban az u. n. ó-protestáns dogmatikusok2 k ü l ö n b

-séget tettek Isten ,,közvetlen" és „közvetett elhívása" („vocatio immediata" és „vocatio mediata") között. „Közvetlenül" — t e h á t az egyház közvetítése nélkül — hívta el Isten e g y k o r a p r ó f é t á -kat és apostolo-kat. „Ma" azonban,· tehát az egyház jelen korában, — hangsúlyozták, — Isten mindig és kivétel nélkül csak köz-vetve, vagyis az egyház közvetítése által hív el szolgálatra. Még nem szolgálatra elhívás tehát az, ha valaki az ige által é r i n t v e kedvet, hajlandóságot vagy esetleg egyenesen indítást (talán szinte kényszerítő e r e j ű indítást) érez az ige hirdetésére, Isten országa terjesztésére, a „szolgálatra". A szolgálatra elhívás a k k o r következik be, amikor az egyház, m i n t Krisztus teste szolgálatra rendeli azokat, akiket „jó tanúbizonyság" a l a p j á n e r r e alkalmas-nak ítél (1. Tim. 3, 7).

A szolgálat Krisztus egyházában tehát valóban nem egyéni vállalkozás, magunk által választott munkakör vagy életpálya, még csak nem is szent lelkesedés a l a p j á n való buzgólkodás, í a -n e m a szó legsze-ntebb értelmébe-n v e t t elhivatás.

Szolgalat

Krisztus az ő egyházában szolgálatra hívja el a tanítványt. Maga Krisztus is azért jött, hogy s z o l g á l j o n és életét adja v á l t

-_ ságul s o k a k é r t " (Mk. 10, 45). A tanítvány pedig n e m lehet n a -gyobb Mesterénél és Krisztus a k a r a t a szerint „ott kell lennie, ahol u r a v a n " (Jn. 13, 16; 12, 26). Ez nemcsak azt jelenti, hogy részesednie kell Ura sorsában, — elvettetésében, szenvedésében, halálában és megdicsőülésében e g y a r á n t , — h a n e m azt is, hogy ugyanúgy kell „szolgálnia", ahogyan Ura szolgált és szolgál m a is gyülekezetében. Krisztussal e g y ü t t kell szolgálnia az igével, — tanítással é s intéssel, — az életével, s a j á t életének is az odaáldozásával, ahogyan Krisztus szolgál m a is mindannyiunknak az ú r -vacsora szentségével. A tanítvány minden méltósága és boldog-sága az, hogy Urának és Urával e g y ü t t szolgálhat: így lesz „Isten m u n k a t á r s a " (1. Kor. 3, 9).

Az a szolgálat pedig, amelyre Krisztus az ő egyházában el-hív, a megbékélés szolgálata. Minden egyházi szolgálat végső s u m m á j á t és végső é r t e l m é t adja m e g az apostoli ige: „Krisz-tusért j á r v á n követségben, mintha Isten kérne m i általunk: Krisztusért kérünk, b é k ü l j e t e k meg Istennel" (2. Kor. 5, 20). Ezt az Istennel megbékélést k í n á l j á k fel a hirdetett ige, az evangélium és az Isten kegyelmének látható jelei: a keresztség é s az ú r -vacsora szentsége. Ennek a megbékélésnek az igéjét és ajándékát bízza Krisztus a tanítványokra, azért azok — m i n t az apostol mondja, — „Krisztus szolgái és Isten titkainak s á f á r a i " (1. Kor. 4,1). Ezen a szolgálaton keresztül szól Krisztus a világhoz, kínálja fel a n n a k is az ő békéjét, m e l y e t örökségül hagy gyülekezetének (Jn. 14, 17), hogy az is hírvivője és m u n k á l ó j a legyen a világ-ban e n n e k a békességnek, támogasson minden igaz é s jó béke-szolgálatot. M e r t a gyülekezeti szolgálat célja „a szentek felké-szítése a szolgálat m u n k á j á r a , a Krisztus testének építésére" (Ef. 4, 12).

Az egyházi „ministerium"

Az Ágostai Hitvallás VII. cikkelye szerint az egyház „a szen-t e k gyülekeszen-te, melyben az evangéliumoszen-t igazán szen-t a n í szen-t j á k és a szentségeket helyesen szolgáltatják k i . " Az V. cikkely szerint pe-dig Isten „az evangélium hirdetésére és a szentségek kiszolgál-tatására az egyházi h i v a t a l t rendelte". Ez a „hivatal" tehát a

„ministerium docendi evangelii et porrigendi sacramenta". A

„ministerium" n e m a mai szokványos értelemben vett „hivatal",

hanem „szolgálat".

Az evangélium hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása az egyházban nem történik esetlegesen vagy alkalomszerűen oly módon, h o g y egyes keresztyének m i n t e g y Isten Lelkétől ihlet-ve, de s a j á t elhatározásuk a l a p j á n vagy esetleg a — rosszul értelmezett — „egyetemes p a p s á g " alapján önhatalmúlag kezdik h i r -detni az igét és kiszolgáltatni a szentségeket. Az ige és a szent-ségek által ajándékozza Isten az ő Szentlelkét, „aki h i t e t ébreszt, ahol és amikor Istennek tetszik, azokban, akik hallják az evangéliumot", — ahogy az Ágostai Hitvallás u g y a n o t t mondja. Ezért gondoskodik maga Isten az ige hirdetéséről és a szentségek kiszolgáltatásáról a „ministerium", a rendezett egyházi „szolgá-lat" vagy szokottabb (de nem jobb) kifejezés szerint az „egy-házi hivatal" által.

Az egyházi h i v a t a l n a k aibban az isteni rendelésiben (1. Kor. 12, 28) van az alapja, mellyel Isten „ a d " (Ef. 4, 11) egyházának „apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanító-10

kat". Erre a „hivatalra" vagy helyesebben „szolgálatra" is áll az a m i t Zsid. 5, 4 a főpapról, kiváltképen pedig Krisztusról m o n d :

„Senki sem szerezheti meg m a g á n a k ezt a tisztességet, csak akit Isten hív el". Hiszen „Krisztus sem maga tulajdonította m a g á -nak azt a dicsőséget, hogy f ő p a p legyen, h a n e m az adta neki, aki így szólt hozzá: Fiam vagy te, m a szültelek téged" (Zsid. 5, 5). Joggal m o n d j a egy régi egyházi tanító, Cyprianus (Karthago püspöke, m e g h a l t 258-han) „sacrilega temeritas"-nak, tehát szent-ségtörő vakmerőségnek, h a valaki azt gondolná, hogy Isten aka-rata nélkül lehet pappá. „Mivel pedig az Ü r azt m o n d j a , hogy semmi sem történik az ő A t y j á n a k akarata nélkül, hogyan gon-dolhatná valaki, hogy az, a m i a legnagyobb és legmagasztosabb [szolgálat], az egyházban Isten tudomása és részvétele n é l k ü l tör-ténik és hogy valakit Isten a k a r a t a nélkül szentelnek p a p p á " (Cyprianus, epist. 59, 5). Istennek az a rendelése, amellyel gon-doskodik az egyházban az ige hirdetéséről és a szentségek kiszol-gáltatásáról, — egy szóval: a megbékélés szolgálatáról, — a z egy-ház hívásán és rendelésén keresztül valósul meg. Ez a d j a meg az egyházi „ordinatio", a lelkészi szolgálatra való kirendelés je-lentőségét, így íiejlik ebben benne a feladat és az elkötelezés. Ezért olyan visszavonhatatlanul nagy a felelősség azokon, akik e r r e a szolgálatra elhivatást nyernek.

Szolgálat és „hierarchia"

Pál önmagáról mint apostolról m o n d j a , hogy elhivatást nyert, „Krisztus szolgája" és hogy Isten őrá, valamint az apos-tolokra és munkatársaikra bízta a megbékélés szolgálatát. Az apostolságra való elhívás azonban egyszeri, meg nem ismétlődő elhívás volt. Ez az elhívás n e m ruházható á t az egyházban oly módon, hogy az apostolok megjelölik „utódaikat" s ezek, a „püspökök" az apostoli utódlás („successio apostolica") f o l y a m a -tosságán keresztül, az egyházban hierarchikus rendet alkotva töltik 'be az apostoli szolgálatot. Az evangélium hirdetésére és a

szentségek kiszolgáltatására rendelt szolgálat (ministerium) nem hierarchikus „ordo", mely az egyházban elkülönülne a „laikusok"tó\ és szolgálata a l a p j á n kiváltságot élvezne. Amit az Ú j

-szövetség az apostolaknak, a tanítványoknak és Krisztus m i n d e n szolgájának az evangélium körül végzett „papi szolgálatáról" (Em. 15, 16) mond, nem a successio apostolica által n y e r t k i v á l t -ságnak a f o r m á j á b a n vonatkozik az egyházi hivatal betöltőibe,

hanem a n n a k révén, hogy Isten r á j u k is bízza a „megbékélés

szolgálatát". Ezt a szolgálatot egyforma teljhatalommal végzi

Krisztus m i n d e n szolgája, legyen kezdő segédlelkész, lelkész vagy püspök. De teljesítheti adott esetben — különleges

viszo-nyok közt — bármelyik keresztyén testvér is annak a testvérnek a számára, a k i n e k — L u t h e r egy kifejezése szerint — ,,Krisztus-sá lett".3

A megbékélés szolgálatának a dicsősége, szépsége és magasz -tossága egyfelől, másfelől pedig elkötelező komolysága és fele-lőssége kell, hogy f o r m á l j á k Krisztus m i n d e n szolgáját, hogy „hasonlatosak legyenek az ő Fiának képmásához" (Rm 8, 29) és „tükrözve az TJr dicsőségét átformáltassanak ugyanarra (t. i. az Ö) képmására dicsőségről dicsőségre úgy, m i n t a Lélek által" (2. Kor. 3, 17).

2. FEJEZET

A teológia és az egyházi szolgálatra készülés

A lelkészi szolgálatra készülők kiválasztása és előkészítése

Az egyház kezdettől fogva rendelt egyeseket, hogy a meg-békélés igéjével szolgáljanak a gyülekezetben. így bízta m e g Pál apostol pl. Timóteust az ige hirdetésével és a d t a nemcsak neki magának azt a megbízást, hogy hirdesse az igéit (1. Tim. 4, 11; 2. Tim. 4. 1—2), h a n e m felszálitotta arra is, hogy „amit tőle h a l lott sok tanú jelenlétében, bízza h ú emberekre, akik mások t a n í -tására is alkalmasak lesznek" (2. Tim. 2, 2). Viszont Jak. 3, 1 óv attól, hogy ne sokan törekedjenek tanítók lenni, hiszen t u d j u k , hogy azok súlyosabb ítéletben részesülnek.

Ma már n e m tudjuk pontosan, hogyan állapították meg az első időkben, kik „alkalmasak a tanításra". De már az ú. n. „Apostoli egyházi rendtartás", melynek a n y a g a régebbi állapo-tot rögzít, noha jelenlegi f o r m á j á b a n valószínűleg Egyiptomban a 3—4. században keletkezett, a püspökre nézve úgy r e n d e l kezik, hogy az legyen „művelt ember, aki k é p e s az írásokat m a

-g y a r á z n i " ( παιδείας μέτοχος, δυνάμενος τας γραφζς έρμηνεύειν A p ó s t ,

egyh.-rendt. 16. fej.). Már a 2. század végén keletkeztek egyházi iskolák (így a híres a l e x a n d r i a i iskola). Ézek ugyan szélesebb-körű egyházi szolgálatot is teljesítettek, d e jelentősek let-tek az egyházi tanítók és p a p o k nevelése let-tekintetében is. A 3.

századtól fogva azután lépésről-lépésre végigkísérhető az egyházi

nevelőoktatás kialakulása és e n n e k kapcsán a z is, hogy az egyház hogyan t a n í t j a és neveli azokat, akik utóbb p a p i szolgálatra n y e r nek elhívást. E k k o r m á r kialakulnak az egyházi hivatal k ü l ö n -böző fokozatai, a „rendek" (ordines mégpedig „ordines minores", t. i. psalmista i. e. cantor, ostiarius, lector, exorcista, acolythus,

subdiaconus; és az „ordines maores", t. i. diaconus, presbyter,

episcopus). Ettől kezdve szabállyá válik, hogy a magasabb e g y '

házi rendeket csak az nyerheti el, aki az alacsonyabbakat végig-futotta. Az egyházi „rendek"-nek ebben a sorozatában nyerték el kiképzésüket az egyházi ókorban a lelkészek.

Nem foglalkozhatunk részletesen avval a kérdéssel, hogy az idők folyamán hogyan alakult és fejlődött a klerikusok képzése. Csak általánosságban kell hangsúlyoznunk, hogy az egyház min-denkor nagy gondot fordított azoknak a képzésére, a k i k r e a meg-békélés szolgálatát, az ige hirdetését és a szentségek kiszolgál-tatását bízta. Annyit mégis meg kell említenünk, hogy a kleriku-sok képzése egyházi iskolákban, a középkor folyamán leginkább a kolostori iskolákban folyt. Akik magasabb képzésre töreked-tek, az egyetemekre mentöreked-tek, melyek a 12—13. század óta mindenfelé kialakultak a nyugati keresztyénség területén. A teológia tudomány az egyetemeken m i n d e n ü t t a fő h e l y e n volt, az egyetemek egy részét az egyház alapította vagy legalabb :s egyházi jóváhagyással tanítottak. Ezért is volt a teológiai kar rangban a többiek közt az első.

A 16. században az egyház életét átformáló változások során új rendezést kívánt a lelkészképzés is. A katolikus egyház a

trienti zsinaton szabályozta a klerikusok képzését, és azt külön-leges püspöki feladattá tette. Kötelezte a püspököket arra, hogy egyházmegyéjük számára lelkészi „szemináriumot" (magyarul „papnevelő intézetet") állítsanak fel. Ε papnevelő intézetek ki-válóbb jelöltjeit küldték az egyetemek teológiai k a r a i r a . A ka-tolikus egyházban ez a rend alapvonalaiban mind máig meg-maradt.

A reformáció egyházai örökölték a lelkészképzésnek a

közép-kori r e n d j é t , azonban kezdettől fogva igen nagy gondot fordítot-tak a lelkészi szolgálatra készülők képzésére. Az 1527.-Í

„Unter-richt der Visitatoren" m á r úgy rendelkezik, hogy mielőtt valakit

valamely gyülekezet lelkészül vagy prédikátorul elfogad, az ille-tőt előzőleg be kell m u t a t n i a „superattendens"-nek. Ez vizsgálja meg őt, hogy v á j j o n alkalmas-e a tanításira, feddhetetlen-e az élete és, hogy t u d j a - e a gyülekezetet jól gondozni. Ez a rendel-kezés szolgáltatott példát sok későbbi protestáns egyházi rend-tartás számára. így a l a k u l t ki az a rend, hogy azokat, akiket va-lamely gyülekezet szolgálatra a k a r t meghívni, a felsőbb egyházi hatóság megvizsgálta m é g pedig a teológiai képzettség és az e r -kölcsi feddhetetlenség tekintetében egyaránt. A lelkészek kép-zése általában egyetemek teológiai k a r a i n vagy esetleg az egyház által külön létesített lelkészképző főiskolákban, „akadémiákon" történt. A lelkészképzésnek ezek a keretei a protestáns egyhá-zakban ugyancsak megmaradtak mindmáig.

Szükséges-e a jövendő lelkészek teológiai képzése?

Az egyház egészen az Újszövetségbe visszanyúló időktől fogva olyan t a g j a i r a bízza a ..megbékélés szolgálatát", akiket e r r e „alkalmasnak" minősít. Az „alkalmasság" megvizsgálásánál és megállapításánál pedig kezdettől fogva egyik döntő szempont

α tanításra való készség és vele Iegyütt az írásban való jártasság volt. Ugyanígy m o n d j a az Ágostai Hitvallás XIV. cikkelyében,

hogy „az egyházban csak a n n a k szabad nyilvánosan tanítania és a szentségeket kiszolgáltatnia, a k i t arra rendes úton meghív-tak (rite vocatus)". A rendes úton való meghívásnak pedig egyik feltétele az, hogy a ζ illetőt megvizsgálják „tudománya", azaz tanultsága, képzettsége és erkölcsi feddhetetlensége tekinteté-ben.

Az Ágostai Hitvallásnak ez a rendelkezése azok ellen a „rajongó" mozgalmak (anabaptisták) ellen irányult, amelyek az e g y házi ministeriumot elvetették és a gyülekezetben bárkinek m e g -engedték a prédikálást és a szentségek kiszolgáltatását, aki a r r a a Szentlélektől indítást érzett. Azóta is felvetődik időközönként egyházunkban a kérdés, hogy szükséges-e és milyen értelemben az igehirdetői szolgálathoz a teológiai képzettség. Hiszen — úgy vélik egyesek, — a z evangélium igéjének a hirdetése a Szent-lélek ajándéka, a z é r t azt nem lehet iskolai tanultsághoz, teológiai képzettséghez kötni, h a n e m r á kell bízni a Szentlélek h í v á -sára. A Szentlélek hívása e szerint a vélemény szerint igen sok-szor n e m található meg azokban, akik (teológiai képzettséggel bírnak, viszont v a n n a k olyan „áldott igehirdetők", akik sohasem t a n u l t a k teológiát.

Ez a felfogás sokszor igen megvesztegető f o r m á b a n jelent-kezik, és olyanokat is megtéveszthet, akiknek egyébként józan ítéletük van. Ezért szükséges, hogy röviden k i e m e l j ü k e r r e vo-natkozólag a legfontosabb szempontokat.

1. Kétségtelen, hogy az evangélium hirdetése a Szentlélek a j á n d é k a , mert „senki sem m o n d h a t j a Jézust Ű r n a k , hanem csak a Szentlélek által" (1. Kor. 12, 3). Azonban a Szentlélek kegyelmi a j á n d é k á t (a „karizmát") és a teológiai készültséget nem lehet és

nem szabad egymással ellentétbe állítani. A teológiai tudomány

m u n k á j á t Isten a Szentlélek által mindenkor felhasználta az e g y -ház építésére és pedig nemcsak általánosságban, h a n e m éppen az egyház tanítóin keresztül: az egyház legkiválóbb „prófétái" és „karizmatikusai" legtöbbször kiváló teológusok is voltak (pl. Augustinus, Luther Márton stb.).

2. Isten a Lélek a j á n d é k á t nem köti semmiféle emberi f e l -tételhez, tehát a teológiai tudáshoz sem. Ezért nyilvánvaló, hogy teológiai képzettség nélkül is e l n y e r h e t j ü k Isten kegyelmét és az üdvösséget. Ez azonban nem jogosít fel senkit sem arra, hogy 14

az egyházban lebecsülje és megvesse azt a szolgálatot, melyet a teológiai tudomány végzett. E r r e nem jogosít fel az sem, hogy előfordult az egyház életében az is, hogy egyesek teológiai t u -dásuk ellenére is „hitetlenek" m a r a d t a k és csalárdul használták teológiai készültségüket. Ennek az ellenkezője is előfordulhat, sőt elő is fordult, it. i., hogy valaki a néki jutott karizmatikus a j á n d é k o t csalárdul használta vagy pedig a karizmatikus ajándék látszatát keltette és „hamis p r ó f é t a k é n t " rombolta a gyülekeze-tet. Természetesen n e m szabad megfeledkezni arról, hogy voltak az egyházban olyan karizmatikus próféták, akik sohasem t a -nultak teológiát és valóban építették az egyházat. Az ilyenek azonban legtöbbször sokkal többet köszönhettek a teológia szol-gálatának, mint ahogyan azt ők maguk vagy hallgatóik és az ál-taluk m e g n y e r t lelkek gondolták. Köztudomású pl. Ruotsalainen Pálról, a finn „parasztprófétárói", hogy mennyit köszönhetett Luther iratainak.

3. A Lélek igazi kegyelmi a j á n d é k a n e m indít senkit sem a teológiai t u d o m á n y megvetésére. Ellenkezőleg, felkelti

ben-nünk a felelősséget és aggodalmat, hogy az evangélium

üzene-tét helyesen (tolmácsoljuk, meg ne hamisítsuk s a j á t elképzelé-seinkkel, gyarló e m b e r i gondolatainkkal, esetleg egészen ferdén értelmezett, egyoldalúan kidamíborítottt igékkel, — m á s szóval: „rajongással". A teológiai tudománynak a szolgálata az

egyház-ban éppen az, hogy ezt a felelősségtudatot éleszti bennünk.

Fi-gyelmeztet a veszedelmekre és az egyház gazdag tapasztalatának a birtokában segít s a j á t emberi elgondolásainkat felismerni és megkülönböztetni attól, ami az egyházban a Szentlélek m u n k á j a . Hiszen maga a teológiai tudomány is a Szentlélek a j á n d é k a .

4. Az evangélium hirdetéséért, a Krisztusban n y e r t kegye-lemről szóló bizonyságtételért mindannyian felelősséggel

tarto-zunk. Ez a felelősség a n n á l nagyobb, minél inkább t ú l t e r j e d a

keresztyén hívő bizonyságtétele a legszűkebb egyéni körön, tehát a családban és az élethivatásban adott közvetlen kereten. Még sokkal nagyobb a felelősség ha „nyilvános tanítás"-ról v a n szó. A nyilvános tanításért m i n d n y á j a n felelősek vagyunk, a k i k az egy-házban szolgálunk és felelős az egész egyház. Ez a nyilvános ta-nítás magának az egyháznak a bizonyságtétele. És ahogyan építi az egyházat, ha az evangéliumot (tisztán szólaltatja meg, éppen úgy rombolja, ha hamissá válik, még akkor is, ha az ilyen meg-tévedt (tanító a b b a n a jóhiszemű meggyőződésben v a n , hogy a Szentlélektől n y e r t e a (tanítás k a r i z m á j á t . Ezért az egyház nem engedheti el azt, hogy akik az egyházban nyilvánosan tanítanak, erre olyan érvényes egyházi „elhívást" k a p j a n a k , m e l y b e n az egyház megvizsgálja (tanításra való alkalmasságukat, a „lelket", amely őket fűti, és a képzettséget, melyet a tanításhoz magukkal hoznak.

5. Istennek úgy tetszett, hogy Jézus Krisztusban, a testté lett Igében nyilatkoztassa ki m a g á t és szerezzen nekünk váltsá-got. Ez azt jeleníti, hogy Isten kinyilatkoztatása nem idöfölötti „igazság", még kevésbbé „tan" vagy „eszme", h a n e m időben le-játszódott esemény. Ez az esemény rég elmúlt, tőlünk időben és t é r b e n távoli világban játszódott le. „Jelenné" és n e k ü n k kegyel-m e t hozó „esekegyel-ménnyé" csak úgy válik, hogy üzenete kegyel-megszólít m i n k e t . Azonban a kinyilatkoztatás eseményének eredeti tiszta é r t e l m é t könnyen m e g h a m i s í t j u k vagy eltorzítjuk, ha nem t á r -j u k f e l mindazokat a történeti adottságokat is, amelyekben Is-t e n n e k Is-teIs-tszeIs-tIs-t kinyilaIs-tkozIs-taIs-tásáIs-t nekünk ajándékozni. Mindez nemcsak a „szívünket" veszi igénybe, hanem é r t e l m ü n k e t is. Sőt fokozottan szolgálatba állítja m i n d e n értelmi képességünket. Különben könnyen előállhat az a veszedelem, hogy az evangé-lium üzenetének lefordítása a m i nyelvünkre és tolmácsolása a m a i ember gondolkodásához m é r t e n meghamisítja annak eredeti értelmét. A teológia szolgálatba egyebek közt az egyházban éppen az, hogy é r t e l m ü n k e t veszi igénybe és értelmi képességeinket az evangélium hű és helyes tolmácsolásának a szolgálatába állítja. Mindezért összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy azok közül, akik az egyházban a megbékélés szolgálatára elhívást nyernek, senki sem nélkülözheti a teológia, sőt a teológiai tudomány se-gítségét. Ezért az egyház joggal ragaszkodik ahhoz, hogy azok. akik az egyházban nyilvános igehirdetésre k a p n a k megbízást, teológiai képzésben részesüljenek.

3. F E J E Z E T

A teológia és a hit engedelmessége

A gyülekezeti szolgálat a „teológus" hívő életével kezdődik

A lelkészi szolgálat sokkal itöbb, minit a teológiai tudomány elsajátítása és alkalmazása a gyakorlatban. Egy régi mondás sze-rint „a pap élete evangélium a n é p számára" („Vita clerici

evan-gélium populi"). Ez áll mindazokra, akik akár készülnek a

gyü-lekezeti szolgálatra, a k á r benne állnak abban m i n t segédlelké-szek, hitoktatók v a g y lelkésegédlelké-szek, legyenek a k á r gyülekezeti be-osztásban vagy m a g a s a b b egyházi tisztséget töltsenek be m i n t esperesek és püspökök.

L u t h e r szerint „oratio, meditatio, tentatio faciunt

theologum". Ez azt jelenti, hogy aki a teológia tudományával — a r é

-giek azt mondották: a sacrosancta theologia-val — akar foglal-kozni, annak imádságos életet élő, a kinyilatkoztatás titkaiban

áhítatos lélekkel elmélyedő és a világ kísértéseiben p r ó b á t meg-állott keresztyénnek kell lennie. A teológia studiumát t e h á t csak alázatos hittel lehet f o l y t a t n i . Már egy középkori teológus

Bona-ventura is azt m o n d j a 1. K o r . 8, l - r e emlékeztetve: „A t u d o m á n y

szeretet nélkül felfuvalkodottá tesz, a szeretet t u d o m á n y nélkül tévutakra k e r ü l , de a t u d o m á n y a szeretettel egyesülve épít".4

Ugyanígy hangoztatták evangélikus egyházunk tanítói is, hogy

a teológiai tudomány sohasem szól csak az értelemhez, hanem egyúttal szívünket, akaratunkat is meg akarja ragadni. A

pietis-ták pedig nyomatékosan hangsúlyozpietis-ták, hogy a teológusnak „újjászületett e m b e r n e k " („homo renatus") kell lennie, különben sohasem hatolhat be a k e r e s z t y é n hit tudományának a titkaiba.

Ezért alapvetően f o n t o s minden egyházi szolgálatban álló és ilyen szolgálatra készülő teológus számára, hogy m i l y e n hittel f e g hozzá és végzi azt a teológiai studiumot, amely n é l k ü l szol-gálatát helyesen betölteni n e m tudja.

Az egyházi szolgálat alapvető követelménye

Mi az egyházi szolgálat alapvető követelménye? Ha e r r e a kérdésre feleletet keresünk, akkor — részben a pietisták említett kifejezésére, részben m a is sokszor hangoztatott szempontokra gondolva — ez a felelet kínálkozik: minden lelkészi szolgálatnak és az arra való készülésnek a főkövetelménye az, hogy a

„teoló-gus" legyen „megtért" keresztyén. Ez a felelet helyes, h a olyan

értelemben t u d j u k venni, ahogyan az Újszövetség beszél „meg-térésről" (metanoia -ról) é r t v e ezen azt, hogy valaki a választott népnek abba a gyülekezetébe tartozik, a m e l y engedelmes

szív-vel fogadja Krisztus hívó szavát. A mai viszonyok között

azon-ban a „megtérés" szót igen sokféle értelemben veszik. Legtöbb-ször azt jelölik meg vele, hogy valaki a kegyességnek e g y bizo-nyos f o r m á j á t gyakorolja v a g y éppenséggel egy bizobizo-nyos kegyes-ségi csoporthoz tartozik. E z é r t a „megtérés" követelményének az alkalmazása a b b a n az é r t e l e m b e n , hogy az az egyházi szolgálat alapkövetelménye, igen sok félreértésre, sőt helytelen feltevésre a d okot. Ezért jobb ha ezt a fogalmat e b b e n az összefüggésben

n e m alkalmazzuk.

Helyesebb, h a arra gondolunk, mik vagyunk m i m i n t ke-resztyének. E r r e pedig röviden így felelhetünk: „kegyelmet nyert

bűnösök". Pál apostol is a z t mondja magáról, hogy ő a bűnösök

közül az első. De Jézus Krisztus „megkönyörült r a j t a , hogy el-sősorban b e n n e mutassa m e g teljes hosszútűrését és így példa-képe legyen azoknak, akik m a j d hisznek őbenne az örök é l e t r e " (1. Tim. 1, 15—16). Ugyanezt fejezte k i L u t h e r is, a m i k o r azt mondotta, hogy a keresztyén ember „simul iustus et peccator"5,

Ez más szóval azt jelenti, hogy a keresztyén ember Krisz-tusért, a z ő váltságáért és a hitében e l n y e r t bűnbocsánatért „igaz" (iustus) Isten színe előtt, m e r t Isten Krisztusért e l f o g a d j a őt igaznak. Azonban ha a keresztyén e m b e r magára t e k i n t és azt nézi, hogy a b ű n és a bűnös kívánság m é g mindig uralkodik tagjaiban, akkor bűnös. Ezért mindannyian, legyünk akár kezdő keresztyének, a k á r hitben előbbrehaladottak, minden n a p e g y -f o r m á n rászorulunk Isten -foűnbocsánatára. De egyúttal v a l l j u k is a Harmadik Hitágazat magyarázatával, h o g y Isten n e k ü n k Krisztusért „naponként minden bűnt bőséggel megbocsát".

Annak, aki az egyház szolgálatára nyer elhívást, mint ilyen kegyelmet nyert bűnösnek kell készülnie erre a szolgálatra és mint ilyen keresztyénnek kell azt végeznie. í g y gyakorolja m a

-gát abban, hogv — minit P á l apostol, — „feddhetetlen lelkiisme-rete legyen az Isten és az emberek előtt m i n d e n k o r " (Csel. 24,

16).

Ilyen é r t e l e m b e n áll a t a n í t v á n y előtt a z a követelmény, hogy „a föld s a v a " és a „világ világossága" legyen (Mt. 5, 13— 14). J a j a n n a k a pásztornak, akire ráillik P á l apostolnak a jel-lemzése a magabiztos, kegyes „zsidó"-ról, (mi azt m o n d h a t j u k a kegyes ,,hívő"-ről): „Miattatok káromolják a z Isten nevét a po-gányok között" (Rm. 2, 17—24). Ellenkezőleg mindenkinél, aki egyházi szolgálatra készül vagy abban áll, ú g y k e l l lennie, ahogy az apostol m o n d j a : „ A j á n l j u k m a g u n k a t m i n d e n b e n m i n t Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, s z ü k s é g b e n , . . . tisztaságban, ismeretben, hosszútűrésben, jóságtisztaságban, Szentlélekben, k é p m u t a t á s nélkül való szeretetben, igazmondásban, Isten e r e j é -ben . . . " (2. Kor. 6, 4—10).

Mit követel Krisztus az egyházi szolgálatban állóktól?

Aki egyházi szolgálatban áll vagy a r r a készül, a n n a k m i n den nap gondolnia kell a r r a , amit Krisztus mond t a n í t v á n y a i -nak: „Ti az é n b a r á t a i m vagytok, h a azokat cselekszitek, a m i k e t én parancsolok n e k t e k " és „Ha az én parancsolataimat m e g t a r t -játok, m e g m a r a d t o k az én szeretemben" (Jn. 15, 14. és 10).

Ez a parancsolat á t f o g j a azoknak az egész életét, akik Krisz-tus szolgálatában állanak. KrisziKrisz-tusnak a „papok" felé nincs olyan különleges parancsolata, amely n e szólna ugyanakkor minden m á s tanítványa, m i n d e n más keresztyén felé is. Nincs úgy, m i n t h a az egyházi szolgálatban állók v a g y ilyen szolgálatra készülők felé m a g a s a b b erkölcsi követelményeket hangoztatna, mintha tőlük m a g a s a b b „életszentséget" követelne, m i n t más ú. n. „egyszerű" hívőtől.6 Nincs különbség a minden

keresztyén-hez szóló parancsolatok és a szűkebb tanítványi körhöz intézett „evangéliumi t a n á c s o k " között, ahogyan azt a katolikus egyház tanítja. Mégis igaza van Hieronymusnak, a r é g i egyházi a t y á n a k 18

(megh. 420-ban), a m i k o r azt í r j a : „Krisztus egyházában igein nagy k á r t tesz, ha a laikusok jobbak, m i n t a klerikusok."7 Ezt a

veszedelmet Krisztus szolgái csak a k k o r kerülhetik el, h a való-ban „feddhetetlen a lelkiismeretük az Isten és az e m b e r e k előtt m i n d e n k o r " (Csel. 24, 16), vagy más szóval, ha valóban „ ú j élet-ben" (Rm. 6, 4) járnak. E z t az „új é l e t e t " nem t u d j u k m a g u n k r a erőszakolni a k a r a t u n k elhatározásával, szorgalmas önneveléssel, még kevésibbé t u d j u k szigorú aszkézissel magúinkból kitermelni. Ment a k a r a t u n k t e h e t e t l e n s az ú j élet a Szentlélek gyümölcse: Krisztus n é l k ü l „semmit sem cselekedhetünk" (Jn. 15, 5). De azt is t u d j u k , hogy Krisztus maga akar formálni b e n n ü n k e t , hogy hasonlókká legyünk „az ő képmásához" (Rm. 8, 29) é s tükröz-tessük az ő dicsőségét (2. Kor. 3, 18). Azt is jól kell tudnunk, hogy az ú j élet, a h i t n e k a gyümölcsei nem é r d e m e k az Isten előtt, melyekkel biztosíthatnánk m a g u n k n a k az üdvösséget. De ugyanakkor t u d j u k a z t is, milyen n a g y hangsúly vain a z Újszö-vetségben azon, hogy a k i k n e m t u d n a k elszakadni az ó-ember bűnös életétől és „a t e s t n e k cselekedeteit" viszik véghez, „Isten országának örökösei n e m lesznek" (Gal. 5, 19—21).8 Ezért

azok-nak, akik Krisztus tanítványai, és neki a k a r n a k szolgálni az egy-házban, akik a megbékélés evangéliumának a követségében jár-nak, el kell szakadniok a bűn világától, meg kell zabolázniok a „test" indulatait. Mint azoknak, akik versenyben állanak, min-denben fegyelmezniük k e l l maglikat: „Én tehát úgy f u t o k , mint aki előtt n e m bizonytalan a cél; úgy küzdök, mint aki n e m le-vegőt vagdos, hanem megsanyargatom testemet és szolgává te-szem, hogy míg m á s o k n a k prédikálok, magam v a l a m i módon méltatlanná n e legyek" (1. Kor. 9, 26—27).

Szentéletű szolgálat

„Gyakorold magadat a kegyességben!" — inti a z apostol

Ti-moteust (1. Tim. 4, 7).

A t a n í t v á n y n a k Krisztusban kell é l n i e : „Élek i m m á r , d e nem én, hanem Krisztus él b e n n e m . . . " (Gal. 2, 20). A Krisztusban való élet pedig a Krisztus iránti engedelmességnek a z alázatos élete. Ez az élet az igéből táplálkozik. Ezért elengedhetetlen szá-mára, hogy naponként, rendszeresen figyeljen Isten igéjére, az evangélium üzenetére. Minden nap elcsendesedik, h o g y meg-hallja Isten akaratát és alázatos eszközzé váljék U r a kezében. Az írást tanulmányozza szolgálata szempontjából, — e v v e l teoló-giai m u n k á t folytat, — de ugyanakkor keresi, m i t üzen neki személyesen is Isten i g é j e é s engedi, h o g y a Lélek az ige által formálja életét.

Ahogyan pedig a keresztyén ember sohasem lehet magában, nem m e n e k ü l h e t el t á r s a i közül a m a g á n y b a , hogy ott

remeteként éljen, h a n e m mindig keresi azokat, akik ugyanabban a k e -gyelemben részesültek, ugyanúgy él Krisztus szolgája is a

gyü-lekezetben. Nem é l a gyülekezet fölött, nem is u r a annak. H a n e m

benne él a gyülekezetben, örvendező társa azoknak, akik m i n -dennap bőségesen megtapasztalják, hogy „jó az Ür, örökkévaló az ő k e g y e l m e " (Zsolt. 100, 5). Hiszen valójában nem is szol-gálhat m á s k é n t a megbékélés evangéliumával, m i n t csak úgy, hogy a gyülekezetben maga is részese ennek az evangéliumnak. Mégpedig úgy é l a gyülekezetben, m i n t az apostol, aki a z é r t keresi fel a római gyülekezetet, hogy „valami lelki ajándékot közölhessen vele", de ugyanakkor ő maga is „fel akar buzdulni" a gyülekezettel e g y ü t t „egymás hite által" (Rm. 1, 11—12). N e -künk is fel kell buzdulnunk és erősödnünk e g y m á s hite által, így él benne Krisztus minden szolgája az istentiszteleti életben, erősödik kiváltképpen is az Űr szent vacsorája által. Ezért nincs neki olyan „magánélete", amelyhez a gyülekezetnek ne volna joga és köze, de nincs neki olyan magáníkeresztyénsége sem, m e lyet n e m a gyülekezetben, h a n e m attól f ü g g e t l e n ü l vagy e s e t -leg a gyülekezetnek csak egy kisebb csoportjában él.

P á l apostol a r r a int: „Szüntelen imádkozzatok!" (1. Tessz. 5, 17 ;v. ö. Kol. 4, 2). Azt szokták mondani, az imádság a lélek lélekzetvétele. Ez áll minden egyházi szolgálatban állóra is. Imádság nélkül nincs igazi kegyes élet. Az imádkozást pedig t a -nulnunk és gyakorolnunk kell.9 Ahogyan gyakorolnunk kell t e r

-mészetes tehetségeinket és képességeinket, ú g y kell gyakorolnunk m a g u n k a t a lelki életben is, hogy az el n e satnyuljon, t e hetségeit és képességeit el ne veszítse, hanem i n k á b b egyre j o b -ban kifejlessze. Az imádság a lelki élet gyakorlásának egyik legfontosabb segítője: minél jobban gyakoroljuk, a n n á l jobban m e g -ismerjük az imádkozás erejét és áldásait.

„Boldogok, akiknek szivök tiszta, mert ők \az Istent meglát-ják" m o n d j a Jézus (Mt. 5, 8). A tiszta szív I s t e n n e k egyik

leg-drágább a j á n d é k a . Ezért könyörgünk a zsoltárköltővel: „Tiszta szívet teremts b e n n e m , . . . " (Zsolt. 51, 12).

A szívnek a tisztasága a tiszta érzület, a tiszta akarat, a tiszta gondolatok, melyeket n e m szennyeznek b e a tisztátalan indulatok. Ezekhez hozzátartozik, hogy a tiszta szív tiszta b e -szédben (Kol. 4. 6) és tiszta cselekedetben mutatkozzék meg. Az igazi, szívbeli tisztaság a lelki szelídség (Mt. 10, 16), az az „Isten-től n y e r t szentség és tisztaság", mellyel az apostol forgolódik gyülekezeteiben (2. Kor. 1, 12).

Az erkölcsi életnek a tisztasága minden egyházi

szolgálat-nak és a szolgálatra készülésnek is egyik alapfeltétele, nélkülöz-hetetlen velejárója. A reformáció egyik nagy ajándéka, hogy 20

felszabadította az egyházi szolgálatot a hamis aszkézisnek, a

coeli-batusnak a bilincsei alól és ezzel megnyitotta az u t a t egy ú j ,

megtisztult egyházi szolgálat felé. A coelibatus megszüntetése azonban n e m teszi k ö n n y e b b é a lelkész életét, h a n e m nagyobbá és súlyosabbá teszi a felelősségét, m e r t csak most válik igazán alapvetővé a feltétlen erkölcsi tisztaságnak a követelménye. A -coelibatus követelménye tehát megszűnt és többé n e m nyomja a lelkészeket és lelkészi szolgálatra készülőket súlyos teherrel. De ez nem jelenti azt, hogy a lelkész „világi e m b e r " m ó d j á r a élhet, hogy n e m kötelezi erkölcsi tekintetben több és más, m i n t amit a világi szokás vagy a társadalmi életben kialakult konvenció vár el az embertől. A világ is a lelkészeket nem a m a g a normái, h a n e m az evangélium szerint ítéli meg, — még akkor is, ha ezt a mértéket m a g á r a nézve nem hajlandó elismerni vagy éppen ta-gadja. Krisztus szolgáinak tehát mindenképpen példaképül kell szolgálniok a n y á j n a k az erkölcsi élet tisztasága tekintetében is, hogy minden szavukról és cselekedetükről bármikor számot tud-janak adni U r u k n a k (1. Pét. 5, 3).

„Senkinek semmivel ne tartozzatok, csak azzal, hogy egy-mást szeressétek!" (Rm. 13, 8) „A szeretet k é p m u t a t á s nélkül

való legyen. Iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz. Testvéri szeretettel e g y m á s iránt gyengédek, tiszteletadásban egymást megelőzők legyetek!" (Rm. 12, 9—10). Az apostolnak ezek a szavai m i n d e n keresztyén élet alapkövetelését fejezik ki és így kiváltképen vonatkoznak azokra, akik a gyülekezet szol-gálatában állanak.

Ha áll az, hogy a teológia titkaihoz nem lehet hozzáférni hitetlen lélekkel, úgy — szinte azt m o n d h a t n á n k , — m é g inkább áll az, hogy a gyülekezetnek szolgálni nem lehet egymás

meg-becsülése és őszinte szeretete nélkül. Az újjászületett keresztyén

lelkületnek első sorban é p p e n ebben kell megnyilatkoznia. An-nak a szeretetnek, melyet a m i Urunk és Megváltónk tanúsított irántunk, amikor önmagát adta é r t ü n k és így pásztorunkká (v. ö. J n . 10, 11) és „főpásztorunkká" (1. Pét. 5, 4) lett, a m i szívünkben is szeretetet kell fakasztania: szeretetet azok iránt, a k i k ugyan-azt a hívást n y e r t é k el, és szeretetet a n y á j iránt, m e l y n e k pász-tor olását az Ür reánk bízza.

Ennek a szeretetnek kell áthatnia az egyházi szolgálatban állók egymáshoz való viszonyát. A legsúlyosabb hibák közé tar-tozik, ha ebben a közösségben egymás iránt bizalmatlanság, fél-tékenység vagy a szeretetlenségnek és önzésnek bánmely f a j a üti fel a fejét és hatalmasodik el. Ennek a szeretetnek kell lehetet-lenné tennie m i n d e n ítélgetést, mely az ugyanazon cél felé ha-ladó társat igaztalan, h a m i s mérték alá állítja és e m b e r i

kegyes-séget tesz hamis mérőzsinórrá o t t , ahol Krisztus szeretete a z egyetlen lehetséges mérőzsinór. E n n e k a szeretetnek kell á t j á r -nia m i n d e n szolgálatot, melyet a z egyház szolgálatában állók egymás felé teljesítenek. Ennek a segítő szeretetnek kell ö n f e l -áldozó készséggé v á l n i a az elesettebb társ felé, — mindenben m a g u n k előtt l á t v á n a tükröt, m e l y e t az apostol 1. Kor. 13-bam t á r elénk.

Ennek a tiszta, hamisítatlan szeretetnek ellentéte az a r ú t önzés, sokszor piszkos anyagiasság és a sokszor leplezett, d e a n n á l kínosabb -hiúság, valamint a mindenki m á s r a féltékeny tetszeni vágyás, a m e l y éppen a gyülekezet szolgálatában álló-k a t igen soálló-kszor megálló-kísérti és t ő r b e ejti. Talán ezeálló-k elsősorban is a „papi b ű n ö k " : j a j nekünk, h a ilyen vagy m á s bűneink a k a dályoznak minket szolgálatunk teljesítésében é s ilyen vagy h a -sonló bűneink m i a t t „káromolják a pogányok között az Isten n e v é t " (Rm. 2, 24)!

Végül mindezt összefoglalva emlékeztetünk az apostol val-lomására, melyet é l e t e vége felé tesz, mikor szolgálatának javát m á r elvégezte: „ N e m mintha [célomat] már e l é r t e m volna, vagy hogy m á r tökéletes volnék, h a n e m igyekezem, h o g y el is é r j e m , m e r t m e g is r a g a d o t t engem a Krisztus Jézus" (Fii. 3, 12). Min-den keresztyént, d e legkivált azt, a k i az egyház szolgálatában áll, igen könnyen h a t a l m á b a keríti az a kísértés, h o g y elért valamit a szolgálatával, v a g y éppenséggel, hogy „'tökéletesebb" („megt é r („megt e b b " , ső(„megt ,,meg(„megtér(„megt") a másokhoz való viszonyban. Ezeke(„megt f i -gyelmezteti ugyancsak Pál: „Egyet cselekszem: azokat, a m i k h á t a m mögött v a n n a k , elfeledve, azoknak pedig, amik előttem v a n n a k , neki feszülve célegyenest futok, hogy e l n y e r j e m az on-n a on-n felülről való elhívás koszorúját, amelyet Isteon-n ígért on-n e k e m a J é z u s Krisztusért" (Fii. 3, 14).

II. RÉSZ

A KERESZTYÉN TEOLÓGIA

.1. F E J E Z E T A teológia szó jelentése

„Teológia" (θεολογία ) görög szó s a n n y i t jelent, m i n t „az istenekről szóló beszéd" vagy „az istenekről szóló tanítás". E n -nek a szónak a használata a régi görögöknél visszanyúlik a pogányság idejére. A teológia szó tehát n e m származik a k e r e s z -t y é n gondolkodás köréből, a h h o z erede-tileg nincs is semimi köze. Az Újszövetségben elő sem f o r d u l .

A régi görögök „teológusok"-nak azokait nevezték, a k i k a világ keletkezéséről, valamint az istenekről szóló mítoszokat

feljegyezték, m i n t ahogyan azt pl. Hesiodos t e t t e . Mivel ezek a f e l

-jegyzések e g y ú t t a l költői m ű v e k is voltak s mivel az istenekről szóló mítoszokban van divinációs elem is, a z é r t alakulnak k i a görög szóhasználatban olyan egymást kiegészítő és é r t e l m e z ő szópárok, m i n t „teológusok és költők" (θεολογόι καί ποιηταί) v a g y

„teológusok és jósok" (θεολογόι και μάντεις).Költők és jósok t e h á t m i n t „teológusok", azaz az istenek mítoszaihoz értő e m b e r e k t a -n í t j á k az e m b e r e k e t a világ keletkezésé-nek és az iste-nek-nek a titkaira. A ^teológia" m i n d e n n e k alapján az istenekről szóló

„tanítás", ill. „tudomány". Természetesen n e m valamely r e n d

-szeres f o r m á b a n k i f e j t e t t tanítás, hanem i n k á b b összefoglalása, hirdetése és megszólaltatása a n n a k , amit az istenek felől elgon-doltak. Népszerű szóhasználatiban az istenséget dicsőítő szónok-latot vagy valamely istenséghez intézett h i m n u s z t és az istensé-get segítségül hívó éneket is ,,teológiá"-nak mondották.

Némileg ú j értelmet n y e r t a „teológia" szó a görög

filozó-fusok szóhasználatában. Náluk az istenségekről szóló mítoszok értelmezését jelenti. Anstoteles — noha a ^teológia" szót u g y a n

-abban az é r t e l e m b e n használta, mint kortársai, — filozófiai fel-adatnak minősítette az istenségről szóló helyes tanítás és vele együtt a helyes istenfogalom kialakítását. E z é r t szerinte a „teoló-gia", a m e t a f i z i k a körébe tartozik, sőt m a g a a metafizika (a πρώτη φιλοσοφία ) a θεολογική sc. επιστήμη, vagyis „teológiai t u d o m á n y " , azaz az a t u d o m á n y , mely az „istenségről" szóló helyes tanítást kifejti. (V. ö. Arist. Met. IV, 1, 1; IV, 3). í g y különböztet meg Aristoteles h á r o m f é l e filozófiát: m a t e m a t i k a i , természettudo-mányi és teológiai filozófiát.1

Aristoteles nyomán különböztette m e g a stoicizmus, az ókor egyik legbefolyásosabb szellemi irányzata a „mitikus", a „fizikai" (pontosabban: filozófiai) és „politikai" teológiát. Az első a mítoszok feljegyzése, a második az istenfogalom filozófiai értelmezése, a harmadik az állami rendelkezéseket á l l a p í t j a meg az istenek kultuszára vonatkozólag (tehát megközelíti a „vallás-történet", ill. „egyházjog" értelmét).2 S z á m u n k r a fontos a n n a k

a megállapítása, hogy a stoikusok aknázzák ki a mítoszokat a filozófia s z á m á r a : náluk a „teológia" m i n t az istenségről szóló tanítás a filozófia egyik része.

Ha ezt a görög szóhasználatot á t t e k i n t j ü k , akkor k ö n n y ű megállapítani, hogy a „teológia" sző alapértelme mindig az

em-bernek az istenségről való beszéde, ill. az emem-bernek az

isten-ségre vonatkozó elgondolása, fogalomalkotása. Az ember igyek-szik saját ismerő képességével, főként é r t e l m é v e l megismerni az istenséget, e n n e k alapján megalkotni a h e l y e s „istenfogalmat'* és azt beleilleszteni világképébe. A „teológia" e szerint a szó-használat szerint az istenségről, ill. az „isteni dolgokról" (vele együtt a „vallás"-ról) szóló tanítás, ill. t u d o m á n y .

A teológia szónak ezt a pogány f o g a l m á t vették á t és a l kalmaznák keresztyén írók is kb. a Kr. u. 2. századtól fogva, a m i -kor a szó keresztyén i r a t o k b a n először f o r d u l elő. Először t. i. azoknál a keresztyén íróknál találkozunk vele, akik vállalkoz-tak arra, hogy a keresztyén h i t e t védelmükbe vegyék pogány el-lenfeleikkel és az állami hatóságokkal szemben. Ezek a tanítók, az ú. n. „apologéták" a teológia szót m é g teljesen a szokványos pogány szóhasználat gyakorlata szerint alkalmazták s vele a po-gány istenekre vonatkozó tanítást jelölték meg. Ez a szóhasz-nálat keresztyén íróknál m é g az 5. században is k i m u t a t h a t ó : így beszélnek keresztyén írók is a filozófusok „teológiájáról."* Csak lassanként alkalmazták a szót egészen ú j értelemben a k e -resztyén tanításra s így n y e r t az — f ő k é n t Athanasiusió 1 fogva — ú j , keresztyén értelmet.

2. FEJEZET

A keresztyén teológia hagyományos értelme

A teológia mint az Istenről szóló beszéd és tanítás

A keresztyén egyház kezdettől fogva egészen különleges é r -telemben „tanított". N e m úgy, hogy az Istenre és a hit dolgaira vonatkozólag „tanokat" és „tanításokat" vagyis értelmi ismere-teket t e r j e s z t e t t volna, h a n e m úgy, hogy hirdette Istennek a megváltó cselekedetét Krisztusban. „Tanított" az egyház olyan módon, hogy prédikálta az evangéliumot és h i r d e t t e , hogy „a keresztről szóló beszéd" „Istennek bölcsesége" azok számára, akik „megmentetnek" és „üdvözülnek" (1. Kor. 1, 18—25). így hirdette az egyház „Krisztus t i t k á t " (Ef. 3, 4) és vele e g y ü t t az evangéliumot, mint Jézus igéjét, az Isten királyságának a t i t k á t és Istennek az evangélium örömüzenetéibe foglalt a k a r a t á t . Ugyanakkor, amikor az egyház a missziói igehirdetésben a h i t e t -lenek felé prédikálta az evangéliumot, önmaga előtt is igyeke-zett feltárni a krisztusi t i t o k n a k az „értelmét". A kifelé való prédikálással és az e v a n g é l i u m értelmének önmaga számára való tisztázásával az egyház m á r i s elkezdette kialakítani azt, a m i r e eredetileg neve sem volt, d e amit utóbb megszoktunk „teológiá"-nak nevezni. Azonban tisztában kell lennünk avval, hogy

ami-lyen egyedülálló és páratlan jelenség az Iegyház a pogány val-lásos kultuszokhoz viszonyítva, éppen olyan páratlan és egye-dülálló jelenség a keresztyén „teológia" is a pogány vagy a filo-zófiai „teológiához" való viszonylatban.

Amikor a keresztyén egyház tanítói az ókorban lassanként átvették és az egyház t a n í t á s á r a alkalmazták a „teológia" szót, akkor azt eredetileg — természetszerűleg — a megszokott görög szóhasználat m i n t á j á r a alakították ki és fogalmazták meg. í g y jeleníti a „teológia" szó első és legáltalánosabb é r t e l m e szerint

„az Istenről szóló tanítást". így olvassuk Augustinusnál (megh.

430-ban): „Teológia: e n n e k a görög szónak a jelentése a n n y i , m i n t az istenség fogalma v a g y a róla szóló tanítás".4 Hasonló é r

-telemben m o n d j a később a híres középkori tanító, Aquino-i

Tamás (megh. 1274-ben): „Teológiának az Istenről szóló t a n í t á s t

m o n d j u k " .5 A teológia e b b e n a szoros értelemben t e h á t az

Isten-ről, azután pontosabban a Szentháromságról és különösképen is a Krisztus istenségéről szóló tanítás. Egyes görög egyházi a t y á k , pl. Naziánci Gergely (megh. 389-ben vagy 390-ben) a „teológia" mellé az isteni „oekonomiá"ról (οικονομία ) tehát az isteni ü d v -tervől (v. ö. Ef. 3,9) szóló t a n í t á s t tették, mely az Isten

üdvös-ségszerző m ű v é t (pontosabban az incarnatiot) tárgyalja. Ez az utóbbi t e h á t lényegileg a n n a k felel meg, a m i t m a krisztológiának szoktunk mondani.

Egyidejűleg azonban kialakul a teológiának egy olyan álta-lánosabb értelemben v e t t használata is, amely szerint az egész

keresztyén tanítást, ill. az ember üdvösségére vonatkozó tanítást jelöli meg. Így m o n d j a m á r Augustinus, hogy a teológia „az a t u

domány, a m e l y az e m b e r üdvösségére vonatkozó tanítást t á r -gyalja".6

Ennél a szóhasználatnál a teológia n e m jelenti még az egész egyházi tudományt, a m e l y e t a középkorban Aquino-i Tamás in-kább „szent tanítás"-nak, „sacra doctrina"-<nak nevez (S. theol.

1, qu. 1, a. 1). Csak a középkori nagy összefoglaló teológiai m u n -kák (az ú. n . „ s u m m a " - k : „Summae theologiae" vagy „Summae universae theologiae") nyomán a l a k u l t k i lassanként az a szóhasználat, amellyel az egész egyházi t u d o m á n y t — beleértve a n -nak m i n d e n ágát — „teológiá"--nak mondották, m e r t hiszen az egyháznak minden t u d o m á n y a valamilyen kapcsolatban van az egyház „istenismereté"-vel.

Már i t t figyelni kell a teológia szó jelentésének kettős e l ágazására. Egyfelől a „teológia" röviden az „istenismeret"et j e -löli meg, t e h á t szorosabban az Istenre vonatkozó tanítást. Más-felől „teológiá"-nak m o n d j á k m i n d a z t , a m i az Istenhez való viszonyukra, tehát a z üdvösségünkre tartozó dolgokkal f ü g g össze. E b b e n az utóbbi értelemben a teológia látóterületébe es-nek mindazok a tanok és tanítások, a m e l y e k „az isteni dolgokra", más szóval a „vallás"-ra vonatkoznak. Az első esetben a teoló-gia m i n t istenismeret inkább olyan i r á n y t kap, hogy az Istennek

a kinyilatkoztatásban nyert ismeretét jelöli meg, az utóbbi

eset-ben pedig kitágul abba az irányba, m e l y e t m a a

„vallástudo-mány" szóval szoktunk megjelölni. A teológia szó értelmének ez

a kettős elágazása a keresztyén teológia történetében is jelent-kezik m i n d a mai napig.

A „teológia" hagyományos értelme az ó-protestántizmusban

A protestáns egyházakban a 16. és 17. század teológusai, az ú. n. ó-prostestáns dogmatikusok (vagy „ortodox dogmatiku-sok") f e j t e t t é k ki alapvető módon azt, hogy m i a teológia. A teológiának az az értelmezése, a m e l y e t ők adtak, a protestáns ortodoxia letűnésével is megmaradt és napjainkig erősen érez-teti hatását.

A reformáció és az utána következő ortodoxia idején kiala-kult h i t v i t á k során a teológia akárcsak a középkor folyamán, döntően meghatározta az egyház egész életét. A teológia most már egységesen á t f o g j a az egyház szolgálatában álló egész

mányi. A dogmatikusok a szó filológiai értelméhez kapcsolódva a teológiát „az Istenről és az isteni dolgokról" szóló tanításnak7

mondják. Ezen az alapvető szóhasználaton t ú l azonban szerintük fel kell ismerni, hogy a teológia szó jelentése négy a l a p i r á n y -ban ágazik el:

1. Legáltalánosabb értelemben a teológia szó megjelöl m i n -dennemű „istenismeretet", legyen az akár helyes vagy helytelen. Ilyen egészen általános értelembein alakult k i az a szóhasználat, hogy beszélünk (mind a m a i napig) a régi görögök vagy az iszlám stb. „teológiájáról", noha sem a régi görögöknek n e m volt és az iszlámnak sincs a keresztyén teológiához hasonlítható „vallás-tudománya". Ebiben az egészen általános értelemben a „teoló-gia" kitágulhat a vallástudomány fogalmává.

2. Ugyancsak általános jellegű szóhasználat az, amikor a teológiáról m i n t isteniismeretről olyan értelemben beszélünk, hogy az mindig az igaz és helyes istenismeretet jelöli meg. E b -ben az eset-ben n e m .teszünk különbséget a tekintet-ben, hogy az istenismeret hogyan jön létre (pl. természetes ismerő képessé-günk alapján vagy pedig kinyilatkoztatásból) és hogy az kinek, milyen jellegű istenismerete. így tettek különbséget a régi dogmatikusok a „theologia naturalis" (azaz a természetes ismerő k é -pességünk alapján l é t r e j ö t t istenismeret) és a „theologia

revelata" (a kinyilatkoztatásból származó istenismeret) között. K ü

-lönbséget tettek a között az istenismeret között is, amellyel Isten maga rendelkezik önmagára nézve, és a között az istenismeret között, amelyben m i emberek „részesülünk". Különbséget t e t t e k végül a m i mindig „rész szerint való" és az üdvözültek szemtől szembe tekintő tökéletes istenismerete között.

3. Ű j értelmet n y e r a „teológia", h a vele azt a t u l a j d o n k é p peni istenismeretet jelöljük meg, amely a kinyilatkoztatás a l a p -ján jön létre és amelyről a régi dogmatikusok azt mondották, hogy ez a teológia hivatott a r r a , hogy az élet v á n d o r ú t j á n járó keresztyén e m b e r t elvezesse az üdvösségre.

4. Végül legsajátlagosabb, legszorosabb értelemben „/teológia" névvel jelöljük m e g a keresztyén dogmatikának azt a r é -szét, amely a szoros é r t e l e m b e n vett istenismerettel foglalkozik, tehát az Istenről, még pedig a Szentháromság Istenéről szóló

ta-nítást tárgyalja.8

Ezekben a meghatározásokban már benne rejlik mindaz, ami a keresztyén teológiát megkülönbözteti a régi pogány, pl. görög „teológiától" és m i n d e n modern „vallástudománytól". Ezt a különhséget még f ő k é n t h á r o m irányban kell jobban k ö r ü l -írnunk.

1. Az első mozzanat, a m e l y e t k i kell e m e l n ü n k , a keresztyén teológiának, m i n t egyházi t u d o m á n y n a k a tárgyára vonatkozik.

A teológiát az ó-protestáns dogmatikusok minit istenisme-retet határozták meg, t á r g y á t pedig, — a m e l y b e n az istenismeret realizálódik, — a vallásban, nevezetesen pedig az „igaz vallás " -ban jelölték meg. Ha azon-ban azt a kérdést v e t j ü k fel, hogy ho-gyan jön létre, ill. honnét származik az az istenismeret, amely a vallásban m i n t a teológia tárgya jelentkezik, akkor k é t moz-zanatra kell u t a l n u n k .

Az ó-protestáns dogmatikusok — jórészt olyan íráshelyek alapján, m i n t Rm. 1, 18 k k . ; Csel. 14, 17; 17, 23, — abban a m e g -győződésben voltak, hogy Istent az ember két úton ismerheti

meg: „a t e r m é s z e t könyvéből" (ex libro naturae) és „az írás

könyvéből" (ex libro scripturae). Istennek a megismerése a t e r mészet (pontosabban: a természet és a történelem) világából, v a -lamint a s a j á t lelkiismeretünk hangjának a megfigyelései ered-ményezi Istennek a „természetes" megismerését (cognitio Dei

naturalis). Ez az istenismeret tehát „természetes" (vagy m á s

szó-val: a t e r e m t é s által nyert) emberi ismerő képességünk által jön létre. Isitennek a természeti világban való megismerése a „természeti teológia", a theologia naturalis tárgya. Ez pontosab-ban azt jelenti, hogy az e m b e r n e k van veleszületett istenismerete (ú. in. „notitia insita"), amelyhez hozzájárul az é r t e l m i k é -pességünkkel szerzett istenismeret (az ú. n . „notitia Dei

acqui-sita").

Istenismeretünk azonban nem támaszkodik csak e r r e a ve-lünk született, ill. a természeti és történeti világ jelenségeinek a megfigyelése által l é t r e j ö t t tudásunkra. Van az istenismere.t-nek más és az említettnél értékesebb f o r r á s a is. Ez pedig a

ki-nyilatkoztatás. Ez a kinyilatkoztatás v a n előttünk a

Szentírás-ban. A Szentírást az ó-protestáns dogmatikusok Istentől ihletett-nek t u d j á k s így az a kinyilatkoztatás t u l a j dónké peni eszköze. A Szentírás a teljes és tökéletes kinyilatkoztatás s imint ilyen, az igazi istenismeretnek, — a cognitio Dei revelata sive

supranaturalisnak — a forrása. A keresztyén teológiának a szoros é r

-telemben v e t t t á r g y a éppen ez a kinyilatkoztatáson alapuló isten-ismeret. Ez éppen a theologia revelata (vagy theologia

supra-naturalis). Ezt az istenismeretet Isten va-gy közvetlen

kinyilat-koztatással a d j a : ez a közvetlen kinyilatkoztatás az „ihletés"

(inspiratio); így k a p t á k a kinyilatkoztatást a próféták és az

apos-tolok. Vagy pedig közvetett forrása van a kinyilatkoztatásnak, t. i. Isten igéje, ill. az „elpecsételt", azaz hitelesített „•betű", t. i. a Szentírás.

2. Ehhez kapcsolódik egy másik mozzanat, amely a teológiá-nak, mint istenismeretnek a sajátos jellegére vonatkozik.

Pál apostol azt m o n d j a , hogy „az Isten gondolatait n e m is-meri senki, csak az Isten L e l k e " (1. Kor. 2, 11). Ez más szóval 28

azt is jelenti, h o g y Istent igazán és teljesen csakis Ő m a g a , az Ö Szentlelke ismeri. A régi dogmatikusok Istennek ezt az ön-magára vonatkozó tökéletes istenismeretét nevezték „theologia

archetypos"-nak. Ehhez azonnal hozzá kell t e n n ü n k : eredetileg

Isten az e m b e r t az Ö „képére és hasonlatosságára" t e r e m t e t t e . Az Istennek ez a „képe", az „imago Dei", m e l y e t az e m b e r a teremtésben n y e r t el, éppen az Isten ismerete volt, mégpedig olyan isten ismeret, amely „az isteni bölcseséggel egyazon f o r -m á j ú " (cognitio Dei, sapientiae divinae confor-mis) volt. Ezt az eredeti és tökéletes istenismeretet, az imago Deit azonban az ember a bűnesetben elvesztette. Viszont a m i k o r a keresztyén e m b e r újjászületik és felöltözi az ú j e m b e r t , akkor Isten Kol. 3, 10 szerint m e g ú j í t j a őt „Teremtőjének k é p e szerint való [isteniismeretre". A halál felé haladó, „úton l e v ő " keresztyén e m bernek a kinyilatkoztatáson alapuló istenismerete, teológiája t e -hát nem eredeti, hanem csak származtatott istenismeret, vagy ahogyan a régi dogmatikusok mondották: „theologia ectypos". A kinyilatkoztatást Isten éppen a z é r t a d j a az e m b e r n e k , hogy m e g -ismerje őt olyannak, amilyen ö valójában. Amíg istenismere-t ü n k , mely s a j á istenismere-t képességeinkre istenismere-támaszkodik (istenismere-teháistenismere-t a istenismere-theologia naturalis), állandóan ki van t é v e a tévedések sorozatának és önmagában is fogyatékos, hiányos és az üdvösséghez elégtelen, a d -dig a kinyilatkoztatásban I s t e n t úgy i s m e r j ü k meg, amilyennek ő maga a k a r j a m a g á t m e g m u t a t n i és a m i l y e n , áll. aki ő való-ban. Így tehát a theologia ectypos is valóságos, és helyes isten-ismeret, noha csak származtatott jellegű a bűneset, előtt megvolt első és tökéletes istenismerethez képest.

Az élet ú t j á n haladó, b ű n ö s ember teológiáját (a „theologia viatorum"ot) saját Istent kereső képességünknek a f o g y a -tékossága teszi alázatossá, d e egyúttal Isten kinyilatkoztatásá-n a k a jósága háladatossá is I s t e kinyilatkoztatásá-n irákinyilatkoztatásá-nt.

3. Ezzel összefügg már a harmadik mozzanat is. A kereszt y é n kereszteológiának m i n kereszt a kinyilakeresztkozkeresztakeresztáson alapuló kereszt u d o m á n y nak szükségképen egyházias jellege van. Az a teológia, a m e l y -ről a régi görögök beszéltek, költőknek és jósoknak, m a j d pedig az egyéni gondolkodás útjain j á r ó egyes filozófusoknak az isten-ismerete volt: e n n e k a teológiának nem volt semilyen szerves kapcsolata a görög polis („város-állam") vallásos jellegével és szervezetével. Még ha a teológiai „bölcselkedés" a görögöknél természetszerűleg alá is támasztotta a pogányságot, vagy h a el-lenkezőleg a filozófiai felvilágosodás és a n n a k során a filozófia racionalista teológiája nagy m é r t é k b e n elő is segítette a görög vallásos gondolkodás szétesését, mindkét esetben áll az, hogy e mögött a „teológia" mögött nincs semmiféle olyan közösség, amely hasonlítható volna az egyházhoz. A keresztyénségben