Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából

HAJNÓCZY PÉTER

A HALÁL KILOVAGOLT PERZSIÁBÓL

REGÉNY

SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST

A HALÁL KILOVAGOLT PERZSIÁBÓL „Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb

részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat, és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,

és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.”

Íme, a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell, gondolta. Valamivel jobban volt már; megpróbált dolgozni.

Július közepétől november végéig rövidebb megszakításokkal részeg volt, nem írt egy sort sem. Ezt megelőzően valami furcsa, felemás kapcsolatba keveredett egy tizenkilenc éves lánnyal, amelyet egy kívülálló joggal ítélhetett volna eszelősnek, és ráadásul vérre ment a dolog; főként a felesége és az ő vérére; a lány viszonylag sértetlenül került ki ebből a zűrzavarból.

Most részegsége alatt írt feljegyzéseit lapozgatta, és azt a kétszázhetven gépelt oldalt, amelyről tudta, hogy el kell dobnia, legfeljebb egy-két bekezdés és néhány mondat, amit használni tud.

„Három év munka.”

Már nem sajnálkozott az elfecsérelt időn, csak megállapította a tényt. Efféléket dobott el:

„Hét üveg Steffl sört és két liter könnyű fehér bort hoztam haza, s mintegy szórakozottan kinyitottam két üveg sört, telitöltöttem két poharat, az egyiket a feleségem elé tettem az asztalra. Á. megitta a sört, s mint mindig, jóízűen itta meg, olyan ember módjára, aki valamilyen, természettől fogva a szervezetében rejlő jelzőműszer jóvoltából kizárólag annyit iszik, amennyi csakugyan jólesik neki; tehát nem kell megállnia, hogy akár egyetlen pohárral is többet igyon az elégnél. Őszintén irigyeltem Á.-t és minden embertársamat, akiknek nem okoz gondot, hogy isznak-e vagy sem. Ami engem illet: az első pohártól rúgok be és változok más emberré. Most egy pillanatig abban reménykedtem, hogy a feleségem változik meg ettől a pohár sörtől, és megért engem, ami számomra annyit jelent, hogy pillanatnyi hangulatom szerint ért meg és fogad el minden feltétel nélkül. Valóban érdekes, töltöttem az üres poharakba, hogy az iszákosság felőli vélekedéseket többnyire áthatja valami sajátos színezet, ami elnéző humorral telített leginkább, mintha a lerészegedés holmi csínytevés vagy kedélyes férfiszórakozás lenne, nem pedig kín, gyötrelem és rettegés, s ami talán a legfurcsább: ezt a kedélyeskedő hangvételt maguk az alkoholisták szítják és ápolják, akikből valami különös kielégülést vált ki a szenvedéseikre való aprólékos visszaemlékezés, miután szerencsésen elmúltak. Emlékszel, szólítottam meg gondolatban Á.-t, emlékszel, amikor egyvégtében tizenkét órát zuhantam, és mintha két részre szakadtam volna, ki akartam ugrani a harmadik emeletről az ablakon, hogy ne zuhanjak többé, és le-föl jártam a szobában, gondosan elkerülve az ablakot? Éjjel tizenkét óra előtt néhány perccel ébredtem fel, vasárnap volt még, aznap alaposan berúgtam, de nem bírtam aludni többet két óránál. Akkoriban már hetekig bajoskodtál, virrasztottál velem, hosszadalmas könyörgések után – miközben a homlokomról, az arcomról folyt az alkoholveríték – mindig hoztál még egy utolsó üveg bort, de akkor éjszaka elfáradtál már. Mikor lefeküdtem, azt mondtad, keltselek fel, ha rosszul érzem magam. Csakugyan felébresztettelek, és kértelek, hogy segíts rajtam valahogy, mert elmondhatatlanul rosszul vagyok. Hoztál egy pohár bort. Pontosabban: egy háromnegyed pohárral; azt hitted, ennyi alkohol segíthet valamit. Megittam a bort, és éreztem, ahogy rohamos gyorsasággal ürül ki a sejtjeimből az életet fenntartó szesz, és percről percre rosszabbul lettem. Mondom: tizenkettő előtt pár perccel ébredtem, megittam a bort, és te elaludtál a kimerültségtől. Az órát néztem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy megérem, amíg a nagymutató eléri a tizenkettest. Zuhantam. A karom és a nyelvem mintha meg akart volna bénulni. És csakugyan nem lett volna csodálatos, ha megbénulok vagy delirálok; az utóbbira adott bizonyos esélyt az orvos, mikor tizenkét óra elteltével injekciót kaptam. Kimentem a fürdőszobába, végignéztem, végigtapogattam az üvegpolcon sorakozó színes kis üvegeket, de te gondosan eldugtad előlem a kölnis és a borotvaszeszes üveget, mivel a szükségben kölnit és borotvaszeszt is ittam két nappal ezelőtt. Aztán futva, verejtékezve kisiettem a fürdőszobából, átügettem a szobán, rápillantottam az órára, s futottam vissza a fürdőszobába, és nézegettem, tapogattam a polcon kölni és borotvaszesz után, ötvenedszer, ezredszer is. Mintha valami azt makogta volna bennem, hogy amíg járni, mozogni tudok, nem történhet meg a legrosszabb. Aludtál, és én nem mertelek felkelteni, pedig tudtam, hogy eldugtál előlem egy üveg bort, nem mertem megérinteni a vállad, hogy odaadd az üveget, rettegtem a kudarctól, hogy nem érted meg, mennyire szükségem van rá. Jobban féltem ettől a kudarctól, mint a szüntelen zuhanástól, és attól, hogy megbénulok és meghalok. Így hát hajóztam tovább oda-vissza a szoba és a fürdőszoba között, eszelős reménytől sarkallva, hogy az ezerszer átkutatott üvegpolcon

egy fogkrémes tubus és egy doboz szemfesték között mégis megtalálom a Givenchy kölnit és a borotvaszeszt… Meg kellett volna érezned, mennyire szenvedek, mert talán éppen ez volt szenvedésem célja, hogy megértsd, és ne legyek egyedül, a részvéted hiányzott, hogy helyeseld a szenvedésemet, hogy tanú legyél előtte.

»Let four captains Bear Hamlet, like a soldier, to the stage; For he prov’d most royally: and, for his passage, The soldiers’ music and the rites of war Speak loudly for him. Take up the bodies: such a sight as this Becomes the field, but here shows much amiss. Go, bid the soldiers shoot.«* Egy eszelős hang Fortinbras szavait hadarta fülembe egyre gyorsabban, mintha tompítani akarta volna a másik hadaró hangot, amely arra buzdított: ugorjak ki az ablakon, de lehet, hogy nem akart semmi mást, mint nyomorúságomat gúnyolni és csúfolni. Aztán valamikor, évek múlva, kihajnalodott, és valamivel jobban lettem, illetve valamivel kevésbé voltam rosszul, mint az éjszaka. Az orvos aznap fél tizenkettőtől rendelt, addig várnom kellett az injekcióra. Amikor fölébredtél, emlékezz, könyörögtem neked, hogy adj egy kis bort – már kiegyeztem volna fél liter borban is –, megpróbáltam megmagyarázni, hogy a szenvedés, amelyet az alkoholéhség okoz, jóval több erőmet emészti fel, mint amennyi kárt egy-két pohár bor okozna, de te szilárdan kitartottál elveid mellett, természetesen az én egészségem érdekében…

A tények a te igazadat látszottak bizonyítani: kibírtam a tizenkét órás zuhanást és szédülést, a halálfélelmet, kitartottam és megkaptam az injekciót. Aztán éjszaka már csakugyan jobban lettem.”

„Talán Rákoscsaba?”

Akkoriban nem írásból élt, hanem segédmunkás volt – nem emlékezett rá, hányas számú Építőipari Vállalatnál – kőművesek mellett, és albérletben lakott egy öregasszonynál, Rákoscsaba szélén, egy fűtetlen konyhában. Kemény tél volt, és reggel az öklével törte be a jeget a lavórban, mikor mosakodni akart. (Furcsa volt rá gondolnia, hogy Á. akkor tizenhárom éves volt, most pedig minden reggel beveteti vele az Anticolt, amelyre nem tanácsos szeszt inni. Némi öniróniával gondolt arra, hogy ezt a folyamatot egy szakorvos előadása révén körülbelül pontosan képes előadni: „A máj bontja le az alkoholt a szervezetben. Egyik szakasza az acetaldehyd képződés. Acetaldehyd dehidrogenase nevű enzim ezt azonnal tovább bontja normál körülmények között. Az Anticol ezt az enzimet bénítja, tehát nem tudja az aldehydet tovább bontani, így acetaldehyd gyűlik össze a szervezetben, ez okozza a mérgezési tüneteket.

Vérnyomásesés, bőrcapillárisok kitágulása, izzadás, remegés, szapora szívműködés, leeshet annyira a vérnyomás, hogy a beteg shock-ba kerül.”) Röviden: elmenekült otthonról, egy elpusztult és az egykori nagyvonalú életmód emlékeit őrző H … családtól, tizennyolc éves korában feleségül vett egy nála hét évvel idősebb kurvát, a házasság rövidesen elrohadt, és most itt él ennél a hetvennyolc éves öregasszonynál, akinek rajta kívül egy büdös, nyílt sebekkel borított papagáj a társasága. Neki viszont semmiféle kapcsolata nem volt senkivel. Az egykori játszótársak közül a legtöbb egyetemre járt, és nem barátkozott volna egy albérletben lakó segédmunkással, aki

* Négy százados

Emelje Hamletet, mint katonát, A ravatalra: mert belőle, ha

Megéri, nagy király vált volna még. Utján kövesse harci tisztelet, Harsogjon a zene. —

Vegyék föl tetemét. — Ily látomás Szép a mezőn, de itt szemlélve más. Menj, lőjjenek sort!

csapnivaló irodalmi kísérleteit leszámítva, semmit sem tett, hogy legyen belőle valaki; esti tagozaton megkezdett gimnáziumi tanulmányait nem folytatta. Viszont sokat olvasott, kényes ízléssel, jó irodalmat. Nem volt kivel beszélnie; nem társaloghatott Kleistről vagy Martinovicsról az ácsokkal, kőművesekkel, vízvezeték-szerelőkkel, burkolókkal. Amazok persze őt tartották ügyefogyottnak és kétbalkezesnek; igaz, csakugyan nem volt jó munkás. Nem fogadták maguk közé, éppen csak eltűrték a kocsmában „fájront” után vagy bérfizetéskor.

„Á. ma reggel elfelejtette bevetetni vele az Anticolt. És tegnap is.”

Óvatosan latolgatta a gondolatot: „Csak egyetlen üveg bort. Nem közértben kaphatót, amely vegyszerekkel és vízzel kevert alkohol, hanem »tájjellegű« bort.” (A megfelelő borozó már nyitva volt, és kb. hat-hét perc járásnyira esett a lakásától.)

Összefutott a szájában a nyál, könyökére támaszkodott az íróasztalán, és cigarettára gyújtott. Ugyanakkor egész teste libabőrös lett a rémülettől, hogy megint inni kezd; elriasztandó a kísértést, megpróbált visszaemlékezni a szédülésére és a tizenkét órás zuhanásra. Ha ma inna is egy keveset, alkudozott magával, holnap semmiképpen nem tölt rá, és beveszi az Anticolt. Akkor nem lesz szédülés és zuhanás. Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is: szikvízzel inná a bort –; ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi „szalon-spiccel” értékkel bíró jegyzeteket készíthet…

Fürdőköpenyben volt, aztán lassan öltözni kezdett, mint aki abban reménykedik, sejtjei talán megváltoztatják elhatározásukat, és nem kívánják vagy kevésbé kívánják a bort.

A sejtek azonban szüntelen és egyre erősebben követelték jogaikat. A férfi szinte futva tette meg az utat a borozóig, görcsösen szorongatta piros hálószatyrát, még mindig reménykedve, hogy visszafordul vagy csak cigarettát vesz, de végül belépett a helyiségbe, és megdobbanó szívvel méregetni kezdte a három, borral teli porcelántégelyt a mérőpulton. Badacsonyi szürkebarátot választott, s egy literrel töltetett be a magával hozott üvegbe.

Most már szikvízzel kevert bor mellett folytatta feljegyzéseit. Talán futja belőle egy elbeszélésre, gondolta. Igen, talán Rákoscsaba, a tél a fűtetlen konyhában, aztán a Geodéziai Intézet és Krisztina.

A dolgok úgy alakultak, hogy egy kocsmai ismeretség révén került a Geodéziai Intézetbe figuránsként; a munka könnyű volt, és amolyan fizetett nyaralásnak számított a kőművesek mellett végzett robot után. Többnyire már pénteken hazajöhetett Pestre, és csak hétfő délre kellett munkára jelentkeznie. (Apja akkoriban nem élt már, és a hétvégeken kénytelen-kelletlen az anyjánál éjszakázott, aki nem tudta megbocsátani, hogy abbahagyta iskolai tanulmányait és nem vitte semmire az életben.) Szabad idejét Pesten egyik munkatársával töltötte strandokon és kocsmákban – ha barátságot nem is, de sajátos rokonszenvet éreztek egymás iránt, mert a strandokon mindketten nőket akartak felszedni –, többnyire olyan strandokon, ahol sört is mértek, és viszonylag olcsón meleg ételt ehettek.

A Gellért strandján történt, a hullámmedencében. Munkatársa a vállára csapott, hangosan felnevetett és megszorította a karját: forduljon hátra.

„Milyen jó alakja van a barátodnak! Mutasd be nekem!”

A vidáman csengő leányhang – ahogy erről később megbizonyosodott – szándékkal volt hangosabb a kelleténél, hadd hallja meg ő is, amit a munkatársának mondott. Hátrafordult, és megpillantotta a lányt, aki kacagva nyújtotta felé a kezét. „V… Krisztina.” Ő is elmotyogta a nevét, zavartan megszorította a lány kezét, és nem akarta elhinni, hogy megeshetett vele ez a csoda. A lány kissé tömzsi, de arányos, jó alakú volt; kétségtelenül az arca volt a legszebb. Érzéki arca volt, szemita jellegű és kissé üres.

A fiú munkatársa búcsút vett tőlük; a további események a lány kezdeményezésére, mondhatni megfontolt terv szerint történtek. Először is, mintha ennél mi sem lenne természetesebb, kézenfogta, és felvezette a lépcsőkön a melegvizű medencék felé, ahol bemutatta a nagynénjének.

Krisztina, te mindig ilyen dolgokat művelsz, mondta a nagynéni, kissé restelkedő mosollyal, ami az ismeretlen fiúnak szólt; a feszélyezett hangulatot Krisztina túl hangos, éles kacagása törte meg.

„Mi most elmegyünk, Isten veled, Klárika, vigyázz magadra!”

Míg lefelé mentek a lépcsőn, a fiú megpróbálta valamiképp összegezni és tisztázni az eseményeket. A lány szabados viselkedése és nyílt, derűs, üres arca holmi könnyű kalandot ígért, de a könnyű kaland lehetőségének ellentmondani látszott, hogy bemutattatott a nagynéninek. Egyébként a nagynéni arca is jellegzetesen szemita volt, és a fiú fejében megfordult a gondolat, hogy a zsidó emberek talán természetesebben és őszintébben viselkednek, mint mások. Olvasmányai alapján eddig az oroszokat tartotta ilyen nyíltszívűeknek, szemben – az ugyancsak könyvélmények alapján – tartózkodóbbnak vélt angolokkal. Persze tudta, hogy ezek sztereotip és tudákos vélekedések; a valóság nyilvánvalóan bonyolultabb és árnyaltabb; legfőbb gondja viszont nem holmi elvont fejtegetés volt, hanem az, hogy jelenlegi helyzetét, Krisztinához való viszonyát tisztázza, „bemérje” valamiképp. Szükségét érezte, hogy végre ő is kezdeményezzen, javasoljon valamit, mivel eddig ezt kizárólag Krisztina tette.

„A porladási idő 25 év.”

Tolakodóan villant elé a kép: az I…-i temető ravatalozójának falára erősített zománctáblán olvasható fekete betűs figyelmeztető felirat. Évekkel ezelőtt keveredett abba a temetőbe, félrészegen, és odaállt egy gyászoló csoporthoz, mintha hozzájuk tartoznék. A ravatalozón ott állt az urna, majd egy százkilencven centi magas, száznegyven kilós pap bukkant elő hirtelen, megállt a ravatalozó ajtajánál, és gyors, monoton hangon darálni kezdte: „Testvéreim-akik-együtt-vagyunk-ebben-a-nehéz-percben-szolgáljon-vigaszotokra-a-gondolat-hogy-Isten-akarata-teljesíttetett.” A pap szavait ezután már csak félig-meddig értette meg, és nem is törekedett arra, hogy megjegyezze. Az alumínium kandeláberen kékessárgán égett a kétszáz forintos „áldozati láng”; erről a gyászolók egymás közti hangos suttogásaiból értesült.

Igyekezett elhessenteni a helyzethez csöppet sem illő jelenetet. A teraszon megebédelhetnénk, gondolta. Javaslatát kimondta fennhangon is.

„Ugyan! Mikor olyan finomat ettem ebédre! Vese-velőt!”

Krisztina számára, úgy látszott, nem bírt túlzott jelentőséggel, hogy ő ebédelt-e. „Ha már éhes marad, rágyújt egy cigarettára és megiszik egy korsó sört.”

Kiderült azonban, hogy Krisztina társaságában tilos a dohányzás és bármilyen szeszesital fogyasztása; ő maga ugyan ritka alkalmakkor iszik egy féldeci bort vízzel, ebéd után, de azt, aki ennél többet és rendszeresen iszik, alkoholistának tartja. Az az igazság, mondta, hogy az apja is dohányzik, s nincsenek vele beszélő viszonyban, sem az édesanyja, sem ő, és természetesen a nagynéni sem; az apja egyébként szoba-konyhás lakásuk konyhájában lakik, és még nem is köszönnek egymásnak. A fiút valamiképpen megnyugtatta, hogy alig félórás ismeretség után Krisztina beavatja a családi ügyeibe, s azt is megtudta, amíg a kis, vörös salakkal borított focipálya mellett lévő füves térség felé lépkedtek: a lány a jogi egyetem másodéves hallgatója, eddig minden vizsgáját és szigorlatát jeles eredménnyel tette le, s bár természetesen sokat kell tanulnia, kedvenc szórakozása szombat esténként – néha hétköznap is – a tánc.

Lefeküdtek a fűre a napozók közé, és Krisztina most a fiút kezdte faggatni, kedves, csevegő, de határozott hangon, mint aki tisztán akarja látni a dolgokat. A fiú elmondta, hol dolgozik és milyen munkakörben, azonban gyorsan átcsapott írói tervei részletezésébe, könyvekről, nyomorgó írókról beszélt, és arról, hogy nagyon is tisztában van azzal, mennyi nehézséget és akadályt kell leküzdenie, míg netán maga is író lesz.

„Miért suttogsz úgy, mint aki trippert kapott?!”

Krisztina azonban egyáltalán nem suttogott, és minden bizonnyal nem volt trippere és más nemi betegsége sem. Ottfelejtettem valamit az öltözőszekrényben, mondta Krisztinának, azonnal jövök. Nem felejtett a szekrényben semmit, amire szüksége lett volna – a lánynak, úgy emlékezett, napolajat említett –, egyszerűen meg akart inni egy korsó sört, és nyugodtan elszívni egy vagy két cigarettát. A cigaretta elnyomja az alkohol szagát, mentegette magát gondolatban Krisztina előtt, és lelkiismeret-furdalást érzett, hogy becsapja a lányt. Másfelől viszont jogosnak tetszett a védekezés: egy, végtére is idegen lány előtt nem fogja egycsapásra megváltoztatni eddigi életmódját.

Felkerekedett hát és – a lány nem láthatta, hová megy – elindult a strand vendéglője felé, ahol a söntéspultnál, amúgy csak állva, megissza a sörét, és cigarettára gyújt.

Már háromnegyedig kiitta a bort az üvegből. Á.-t várta minden sejtjével, ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy jó lenne meginni még egy üveg bort, természetesen ásványi anyagokat bőségesen tartalmazó, gyógyító hatású szikvízzel, amelyhez képest a bor csak amolyan kísérő és tulajdonképpen a szervezetre ártalmatlan folyadék… Mert: nem holmi kotyvalékról vagy lőréről van szó, de igenis nemes borról, és az mértékkel fogyasztva mindenképp áldásos hatással van arra, aki, fogyasztja.

Most már különösebb, önmagával való tusakodás nélkül leballagott a borozóba, ott két liter szürkebarátot, majd a sarki közértben két üveg szikvizet vásárolt. Természetesen nem iszom meg a két üveg bort, gondolta, csupán a jelenlétére van szükségem, és egyáltalán: a badacsonyi szürkebarátot az egészségre hasznos, ásványi anyagokban gazdag szikvízzel iszom. Megpróbálta húzni, halogatni az időt; nem akarta az egyik palackból tüstént kihúzni a dugót. Figyelmét elterelendő, bekapcsolta a rádiót, amely tánczenét sugárzott:

„Kék az ég és zöld a fű, és egyszerű az élet, az egyszerűen nem lehet,

hogy elveszítselek.”

Hallgatta a tánczenét, és merev tekintettel nézte a két, selyempapírba burkolt palackot. Az egyik szikvizet kinyitotta, és ivott egy pohárral az „ásványi anyagokban gazdag” folyadékból. Aztán végül is készített magának egy fröccsöt, és egész testében megrándulva, undorodva megitta. Igyekezett gondolatait másfelé terelni a borról.

Visszaemlékezett egy rákoscsabai kőműves öngyilkosságára. Eljátszott a gondolattal: milyen módon lehet egy kőműves öngyilkos. (Természetesen pontosan tudta az eseményeket, de ez a játék segítette, hogy ne gondoljon a szobában lévő két üveg borra.) Kitalált emberekét, akiknek ezt a kérdést feltehette volna.

„Beugrik a meszesgödörbe, vagy leveti magát a három emelet magas állványról.”

Önmagát is megkérdezte, és úgy tett, mint aki nem tudja a megoldást. Egyébként az a kőműves a saját házát építette, és munka közben lett öngyilkos. Végtére is engedélyezheti magának, hogy kitalálja a kőműves módszerét. Két százas – tíz centiméter hosszú – szöget vert a koponyájába, a mesteremberekre jellemző szaktudással; valószínűleg az egyik szöget a szájában tartotta a fogai közt, míg a másikat komótos ütésekkel a homlokába kalapálta. De amit nem tudhatott, ugyanakkor fontosnak érzett: valami szerszámosbódéban vagy kint a szabadban ütötte-e a két szöget a fejébe?

„Négy napig élt még!”

És az ég! És az ég! Sütött-e a Nap akkor, hajnal volt-e – valami sugallatféle, egy mindentudó kis manó azt duruzsolta a fülébe, hogy igenis hajnalban történt a dolog, és a kőműves természetesen egyedül volt – tehát, igen, hajnal volt, az égen furcsa, kékesfehér, dugóhúzó alakú felhők vonultak valamerre, egy másik lila hússzínű felhő felé, ahogy a friss, lassú, hajnali szél sodorta őket, s az a másik felhő talán egy állapotos vénasszonyhoz hasonlított.

Ismerte a kőművest, „a keze alá dolgozott”. Amikor erről hallott, ez lett számára a legiszonyúbb halálnem. Addig az akasztást tartotta a legfélelmetesebbnek, ahogy a kivégzésre ítélt nyakán megszorul a hurok, aztán egy – talán kristálytiszta – pillanat után a hóhér gyakorlott mozdulattal eltöri a csigolyát. A fulladás! A fulladásos halál!

Nemegyszer gondolt rá: ha már arra kerülne a sor, lőfegyvert választana. Úgy vélte, megértette a halálra ítélt foglyokat, akik nem kegyelmi kérvényt nyújtottak be valamilyen illetékes hatósághoz, de kérelmezték az akasztás helyett a golyót. A golyó általi halál férfiasnak tűnt, amelyet a hagyományok mintegy patinássá, mondhatni hangulatossá és kívánatossá varázsoltak, ellentétben a szégyenteljes s megalázó kötéllel.

„De a két, koponyába kalapált, tíz centiméteres szög!”

Szinte gépiesen bort és szikvizet töltött a poharába, és felhajtotta a fröccsöt. „Egy kőműves, aki a saját házát építette.”

Nyilván – ezt is a mindentudó kis manó súgta a fülébe – a felesége találta meg a férfit. Valószínűleg eszméletlen volt, és ott feküdt a kertben a virágzó orgonák közt, vagy a szerszámosbódé hajópadlóján. És mit tett az asszony, aki így látta meg a férjét? Szólt a szomszédnak, hogy ne legyen egyedül? Tördelte a kezeit? Sírt? Eltakarta a szemét a kezével? Rohant egy telefonfülke felé, amely talán az egyetlen telefonfülke volt a külvárosban, és messze esett a házuktól?

A férfi úgy vélte, az asszony nem szült gyermeket a férjének. Ha gyermeke vagy gyermekei lettek volna, könnyebb lett volna a dolga. Talán úgy számítgattak, előbb legyen kész a ház, aztán jöhetnek a gyermekek. Az asszony fiatal volt, ezt is pontosan érezte és tudta a férfi; mi volt az az idő, amelyen túl már egy újabb kapcsolatra, netán szerelemre gondolhatott?

Készített magának egy fröccsöt, kiitta, aztán az asztalon álló órára nézett. Még jó három órát kell várnia, míg a felesége megjön a munkából. Az ablakhoz lépett, kinézett a kopasz, téli orgonabokrokra, és örült annak, hogy nem egy toronyház hetedik emeletén laknak. Ablak előtt, emeletes házakban gyakran megfordult a fejében, hogy kitépi az ablakot, és kiugrik rajta. (A metrón sem mert a felesége nélkül utazni, mert akkor az kísértette meg, hogy a „biztonsági sáv” peremén állva, egy széles lendülettel a közeledő szerelvény elé veti magát.) Ismét töltött a poharába bort és szikvizet, de nem itta meg, csak nézte a poharat.

Ott állt a Gellért söntéspultja előtt, és egy darabig nézte és nem itta meg a korsó sört. Egy korsóval már megivott, s attól tartott, hogy Krisztina megérzi az alkohol szagát. Ezt a szagot azonban csak elszívott cigarettákkal lehetett időlegesen elnyomni; Krisztina viszont a dohányszagot sem kedveli. Kínosan kezdte magát érezni, és szorongott, miközben mereven nézte a sörrel teli korsót a bádogpulton. Azt mondom majd neki, hogy vécén voltam, gondolta. Gondolt egyébre is: a Krisztinával való nem mindennapi ismeretségre és az esetleges „további fejleményekre”, amelyek talán valami szerelemhez hasonló kapcsolathoz vezethetnek, és gondolt úgynevezett „gyakorlati eseményekre” is, mint az elképzelhető legnagyobbra: a Krisztinával való különösebb bajoskodás nélküli szeretkezésre is.

De valójában „túl szépnek” ítélte meg a helyzetét. Túlságosan nagyszerűnek tűnt egy fiatal lány kitárulkozó, forró, meztelen teste, amely az ő testéhez simulhatna néhány óra múlva.

„Hét hónapja már, hogy nővel volt.”

Félt ettől a lánytól, és félt minden nőtől, mert hét hónapja mindennap érezte a hiányukat. Nem elsősorban a testi szerelem hiányát érezte, hanem azt, hogy legyen valakije, akivel megbeszélheti a bajait, akire munkája közben gondolhat, akivel elmehet moziba, beszélhet a filmről, konyak vagy kávé mellett egy eszpresszóban. Még attól is félt, hogy visszamenjen a lányhoz, miután a sörét megitta, félt, szorongott, mint aki egy esetlen szóval elronthat mindent Krisztinánál: mindenképpen alkalmazkodni akart hozzá, hogy el ne veszítse. Ehelyett viszont sört iszom és cigarettázom, gondolta, és határozottan ellenszenvesnek érzem Krisztina „elvárásait”, példának okáért az alkoholfogyasztást és a dohányzást illetően. (Magának sem akarta megvallani, hogy nem ezt a lányt álmodta meg. De jól tudta: nem válogathat a nők között. Nem tetszett neki Krisztina édeskés beszédmódja, szüntelen kacagása, és a nagynéni sem, akihez úgy vitetett oda, mint egy némiképp érdeklődésre számot tartó talált tárgy. De abban reménykedett, netán tévedett, mivel nővel hosszú ideje nincs semmiféle kapcsolata, ellenérzései nem helytállóak. Miért ne volna Krisztina egy természettől vidám és kedves lány, mint a többi hozzá hasonló, akiknek nincs más dolguk az életben, mint tanulni vagy dolgozni, akiket melenget és óv a családi fészek melege?)

Kiitta a sörét, mert már semmiképp nem húzhatta-halogathatta az időt. Aztán rágyújtott, és gyorsan elszívott két cigarettát.

„De hová rejtse a cigarettásdobozt és a gyufát?”

A szeméttartóba hajítani nem akarta, mert egyrészt a lány látta már azokat a tiltott holmikat, másrészt nem volt kidobni való pénze arra, hogy egy háromnegyedig teli cigarettásdobozt eldobjon,

amikor mindenképpen újat kell vennie egy trafikban, miután Krisztinától elbúcsúzott. Vagy menjen az öltözőbe, nyittassa ki a kabinossal az utcai ruhát őrző szekrényt, és tegye oda a cigarettát? De már úgyis elég sokáig volt távol, amely távolmaradást holmi bélgörccsel próbálja igazolni majd; másfelől úgy érezte, minden efféle távolmaradásnak van egy, az illendőség határain belül megszabott ideje, amelyet bőségesen kimerített már.

„Tehát viszi a kezében a cigarettásdobozt, gyufát, és Krisztina megérzi majd a leheletén, hogy dohányzott.”

Legalább a sörszagot ne érezné meg, gondolta, miközben lehajtott fejjel lépkedett a strand füves napozója felé, ahol a lány valószínűleg várt rá.

Krisztina a hátán feküdt, szemben a nappal; a fiú zavart köhécselésére, amely azt igyekezte kifejezni, hogy itt van, és elnézést kér a távolmaradásért, vidám nevetés volt a válasz. Felült, és fehér, egészséges fogait kivillantva a fiúra nevetett.

„Nem ittál sört, és nem cigarettáztál?”

Felemelte jobb kezét, és mutatóujjával tréfásan megfenyegette a fiút. „Gyere, ülj mellém, és lehelj rám.”

Érdekes, hogy most nem félek, gondolta. Elmehetne a fenébe ez a lány. Egy darabig állt még, mint aki megtagadja az engedelmeskedést, de jól tudta, le fog ülni, és alázatosan Krisztina gyanakodva szimatoló kis orrocskája felé fog lehelni. Kissé oldalt fordult, majdnem a hátát mutatva a lánynak, és a füvet határoló bukszusbokrokra nézett. Az egyik apró, zöld levélről óvatosan lecsippentett egy vörös női hajszálat, és ledobta a fűre. Krisztina egy kék-fehér mintás frottírtörölközőn ült, a törölköző mellett egy bergamottos napolajat tartalmazó üveg feküdt. Krisztina felemelte az üveget, és a fiú felé nyújtotta.

„Lehelj rám, aztán bekenheted a hátam és a lábamat napolajjal.”

A lány kedvesen mondta, amit mondott, de nyilvánvaló volt, hogy kettőjük esetleges további kapcsolatánál ő lesz, akihez alkalmazkodni kell. A fiú kissé megrettent, nem azért, mert Krisztinára kell lehelnie, majd bekenni a hátát napolajjal, hanem azért, mert megérezte, hogy a lány mellett kiszolgáltatott lesz, és a „másik fél” kiszolgáltatottságát rendjén valónak és természetesnek érzi Krisztina. Fölnézett az égre, mint aki a végsőkig tiltakozik a reá váró szerep ellen. Az égen lila felhőt fújt lassan a szél egy másik lila felhő felé, de a napot csupán néhány másodpercre takarták el. Július eleje volt, s a fiú, még mindig álldogálva, arra gondolt, hogy Krisztinára vagy bármilyen nőre igazán télen lett volna szüksége, amikor az egyetlen hely, ahol emberekkel többé-kevésbé szóba elegyedhetett, a rákoscsabai strand melletti kocsma volt; gyakran megesett, hogy kezében fröccsös poharat szorongatva megszólított valakit; ember-éhsége volt, és amíg a pénzéből futotta, szívesen meghívta egy pohár italra azt, aki a meghívást elfogadta. Jól tudta, hogy ezek a meghívások szánalmas kísérletek voltak, és többnyire kudarccal végződtek, mert a kertváros kocsmájának törzsvendégei majdnem kizárólag egymás között beszélgettek és ittak; nem fogadtak be maguk közé idegent. De voltak szép napok is Rákoscsabán; szép órák és percek mindenképpen voltak! Amikor szabad szombaton három-négy féldeci cseresznyepálinka elfogyasztása után kabátját kigombolva, szinte boldogan lépkedett a buszmegálló felé tizenöt fokos hidegben a naptól szikrázó, csikorgó havon. (Egyébként úticélja nem volt, csak be akart menni a városba, mint akit várnak valahol, és neki pontos időre kell megérkeznie.)

De most nem ezekkel az emlékezéseivel kell foglalkoznia, sőt egyáltalán nem tanácsos emlékeznie semmi effélére, mert Krisztinával nem beszélhet cseresznyepálinkáról, de a nyomoromról sem tanácsos szót ejtenem, gondolta, mert elveszítem ezt a lányt.

Aztán letérdelt a fűre, Krisztina törölközője mellé, és a lányra lehelt, kicsit úgy, mint amikor az ember vissza, befelé szívja a levegőt.

„Ittál sört, és cigarettáztál is.”

De a lány ezt a megállapítást is derűs, mosolygó arccal tette, mintha éppen az ellenkező felfedezésre jutott volna, ti., hogy a fiú nem ivott sört, és nem cigarettázott.

„Meg kell nevelni téged. Most pedig fogd a napolajat, és alaposan kend be a vállamat és a lábam.”

kupakját, és hirtelen észrevette, hogy Krisztina kissé kövérkés vállán elvakart és kinyomott pattanások találhatók. Ez a fölfedezés mintha némi elégtételt adott volna azért, mert egy csaknem ismeretlen lány utasításait kellett végrehajtania. Jól tudta, hogy Krisztinának nem ez lesz az egyetlen utasítása, hogy leheljen rá. És azt is tudta; ez az első letérdelés volt a legnehezebb, amelyet a lány törölközője mellett végzett el.

„Mint egy utolsó koldus.”

Megfogta és lecsavarta az üveg kupakját, tenyerébe öntött a bergamottos napolajból, aztán lassú mozdulatokkal elkezdte bedörzsölni az olajjal Krisztina hátát. Pattanásos vagy nem pattanásos, de kétségtelenül puha, meztelen női hát volt, amelyet ilyen módon megérinthetett. Pontosabban megérintenie, netán simogatnia kellemesebb és feltétlenül izgatóbb lett volna ennél a masszírozáshoz hasonló bedörzsölésnél, de hát Krisztina azt kívánta, hogy jó alaposan kenjék be a vállát és a lábát napolajjal. Ez a művelet kétségtelenül fizikai munka volt elsősorban, amelyet talán azért végeztettek vele, mert alkalmasnak találtatott az elvégzésére; a fiúnak most fordult meg a fejében először, hogy a lány minden bizonnyal egyszerre több vasat tart a tűzben, és a fiúkat arra használja, amire vélekedése szerint leginkább használhatók. Ő bedörzsölhette Krisztina testét napolajjal, de kérdés, hogy a továbbiakban is igénybe óhajtja-e venni szolgálatait. Az is lehetséges, gondolta, hogy ez az ő „kapcsolatuk” pusztán a strand területére és korlátozott időtartamra szól, amíg együtt napoznak.

„Bekenném napolajjal a combjait is.”

Erre viszont nem szólíttatott fel; s azt nem kérdezi meg Krisztina, hogy ő is bekenné-e magát napolajjal: ez szinte természetesnek tűnt, mióta Krisztina megjegyezte, hogy ő már nem éhes, mert megebédelt, és a fiúval nem törődött, hogy evett-e valamit vagy sem. De hátha a lány – ahogy eltiltotta a cigarettától és a sörtől – engedélyezte volna, hogy egyen valamit. Végül is, megebédelhetett annyi idő alatt, míg sört ivott és cigarettázott.

Mikor végzett a lány vallanak és lábának beolajozásával, Krisztina hanyatt dőlt a fűre terített törölközőn. Mellém feküdhetsz, mondta, és amikor amaz megdobbanó szívvel, készségesen engedelmeskedett, úgy történt: megfogták egymás kezét. A fiú könnyű kalandra, könnyű prédára gondolt, s iménti sejtései – hogy Krisztina csupán unatkozott a strandon, és szórakoztatni akarta magát valakivel – egyszeriben elröppentek, míg a lány kezét fogva újabb fejleményekre merészelt gondolni.

„Talán haza is kísérhetem, és az is lehet, hogy most nincs fiúja.”

Az viszont határozottan és egyértelműen rokonszenvessé tette Krisztinát, hogy talán csakugyan nincs fiúja, s ki tudja, mennyi ideig egyedül volt, akárcsak ő. Feküdtek egymás mellett, és a lány szorongatta a fiú kezét, aki mindenre gondolt, de ilyen gyors sikerre nem. Jó messze voltak a melegvizes medencék mellett ülő nagynénitől, ugyanakkor a fiúnak be kellett látnia, hogy Krisztinával való kapcsolatában nincs semmi, ami miatt egy mégoly szigorú nagynéni megrovását kiérdemelnék. Végül is a lány nem kezdeményezett semmi olyasmit, amit a körülöttük fekvő párok nem csináltak volna; csak némiképp az események pereghettek gyorsan, de ez, végtére is, miért lenne olyan furcsa? Megtetszett Krisztinának, aki egy fiúhoz hasonlóan kezdeményezett, mi lenne ebben annyira különös? Az egyik táskarádióban ez a dal hallatszott:

„Tölcsért csinálok a kezemből, kiáltok vidáman…”

Látszott, mégpedig világosan látszott, hogy Krisztinának az efféle dalok – és minden bizonnyal hasonló műfajú könyvek – jelentik a kultúrát.

„Jogászhallgató.”

A lány volt az eleven bizonyíték rá, hogy egy jogászhallgatónak nem kell szükségszerűen Kleistet vagy Fraknói Martinovicsát olvasnia; megvan nélkülük, és nyilvánvalóan alapos és kimerítő slágertudománya nem akadályozza meg a tanulásban, mégpedig a sikeres tanulásban; a vizsgák és a szigorlatok kitűnő eredménnyel történő abszolválásában. A fiút, miközben Krisztina kezét szorongatta, kínos, megszégyenítő érzés fogta el amiatt, hogy személyi igazolványában a

munkáltatói rovatban „segédmunkás” áll, és a lánynak vagy a lány rokonainak – ha arra az óhatatlan kérdésre kerül a sor – aligha mentegetőzhet Kleisttel vagy példának okáért Fraknói Martinovics-könyvével. Kínos jelenetek előszelét érezte, és a nyugodtan, magabiztosan fekvő lány mellett összerándult a gyomra, amiért hirtelen szégyellni kezdte a munkáját, amit végeznie kellett ahhoz, hogy – többek között – sört és cigarettát vehessen, amelyek Krisztina mellett szigorúan tiltott dolgok.

Akkor még természetesen nem tudhatta, hogy hosszú hónapokat töltenek el valami szerelemféle érzést táplálva egymás iránt, s efféle leveleket kap majd Krisztinától, amikor munkája miatt vidékre kellett mennie:

„Kedves P.!

A novelláid kitűnőek, anyunak is nagyon tetszettek. A nagynéném azt mondta, hogy igazi zseni vagy. Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvashattam. S mivel ma augusztus 10. van, szeretettel gratulálok születésnapod alkalmából.

Sokszor üdvözöl: Krisztina.” Aztán egy másik levél:

„Ne félj Édes, nem lesz semmi baj. Majd mindent megszervezünk. Hogy hogy, azt még nem tudom, de a lényeg az, hogy megszervezzük. Irtó jól esett a leveled, már kezdtem kiszeretni belőled (1 ½ nap távollét), de a leveled elolvasása után újra beléd szerettem. Az alattunk lakó Péter szabójánál fogjuk megcsináltatni az öltönyödet, cuki lesz, majd meglátod.

Most éppen a Könnyűzenei Híradót hallgatom és az Ifjúsági Parkba készülök táncikolni. Tegnap színházban voltunk az Anyuval, láttuk a »Léni néni«-t. Isteni volt, a Pécsi Sándor húsz évet fiatalodott, mókázott, olyan ötletes volt a darab, hogy hihetetlen. Látod, most ennek a levélnek megírási idejével kevesebbet fogok táncolni, és mégis írok, pedig nem is kérted. Hát tudod, mit jelent ez? Kb. annyit, mint amikor a Filmmúzeumban adtam neked a zsömlémből.

Írjál sok érdekes novellát, hogy az irodalommal kereshesd meg »nem is olyan rossz kenyerünket«. A hét végén találkozunk, addig, ugye, kibírod valahogy?

Sok puszit küld: Krisztina Bp. 1969. máj. 13. (a mogyoró)”

Efféle részletekről természetesen nem tudhatott; most azon járt az esze, lesz-e Krisztinával további kapcsolata? Elvégre egy, a jogi egyetemre járó lány és egy nagyon is bizonytalan irodalmi pálya előtt álló segédmunkás viszonyáról van szó. A fiú – miközben egymás mellett feküdtek a füvön, és napoztak – tisztában volt ennek a kapcsolatnak a kilátásaival. Miért fogadná el őt Krisztina? És ha elfogadja, a lány családjának is – a mamának és a nagynéninek – el kell fogadniuk olyannak, amilyen.

„Ráadásul iszom és cigarettázom.”

Ezt az eleddig természetesnek tűnő szokását most megvetendőnek és bűnösnek ítélte. És Krisztina kérése, hogy ne igyon és ne dohányozzék, csak a társaságában eltöltött időtartamra vonatkozhatott. (Később megtudta, hogy a szeszfogyasztással egyáltalán nem így állnak a dolgok, innia egyáltalán nem szabad, mert az ital megmérgezi a szervezetet, és a család hallani sem akar egy alkoholistáról vagy majdnem alkoholistáról.) Viszont el kellett ismernie, hogy Krisztina nem csinált semmiféle jelenetet, amikor megállapította, sört ivott és cigarettázott.

Nem láthatta Krisztináék „házát”, a sötét kapualjat, s a még sötétebb hátsó lépcsőt, amelyen fel kell mennie majd annyiszor; igen, a májusban és novemberben egyaránt sötét lépcsőházat, amelyet egy dróton lógó villanykörte világít meg, hogy felhívja a belépő figyelmét a sötétségre, nem érezhette még a macskahúgyszagú kapualj- csípős bűzét, nem láthatta Krisztináék világítóudvarra néző kis szobáját, amelyben azonban zongora van, és Krisztina leül a zongoraszékre, zongorázik, és

divatos slágereket énekel iszonytató hangon. Nem tudhatta: a lány titkos, dédelgetett álma, hogy nem jogász, hanem slágerénekesnő lesz, de természetesen azért befejezi egyetemi tanulmányait, mert a slágerénekesi pálya rögös és bizonytalan. Nem ismerhette a szoba tárgyait. Az öreg magnetofont, amelyen annyiszor hallgatta a Ha-Ha Said the Clown c. nótát; nem tudhatott a fürdőszobáról, ahol a vécé is volt, ahová leginkább dohányzás céljából járt; nem láthatta a fából készült válaszfalat, amely elválasztotta a fürdőszobát a konyhától, ahol Krisztina apja élt, akinek sem a volt felesége, sem Krisztina nem köszönt (állítólag azért, mert egyszer Krisztina anyjához akarta vágni a cipőjét), és akiről annyit tudott meg a fiú, hogy a Károlyi-kertbe jár sakkozni; s minden bizonnyal valami bisztróban vagy kifőzdében eszik meleg ételt, mert nyugdíjas már, s hivatali étkeztetés nem jár neki. Nem láthatta Krisztinát a zongoránál, amikor zongorázott és énekelt – táncdalfesztivál volt akkoriban –, fejét kissé hátravetve, haját lobogtatva, miközben az anyja és a nagynéni áhítatos csendben figyelte, s neki is Krisztina művészete iránti csodálatot kellett mutatnia:

„Kislány a zongoránál, Fehérebb az orgonánál,

Ó de szépen játszotta a Liszt-rapszódiát…”

(Ő viszont, talán, hogy elviselje valahogy Krisztina éneklését és zongorázását, egy füzetre gondolt, amelyben különféle újságokból kivágott cikkek és főként képek voltak olvashatók és láthatók; különösen egy képre emlékezett a lány klimpírozását hallgatva: a kép alá írt szöveg csupán ennyi volt: Fejvadászok Malaysiában. A kép egy géppisztolyt vagy más lőfegyver csövét megragadó egyenruhás katonát és egy civil öltözéket viselő férfit ábrázolt, amint hajánál fogva egy levágott emberi fejet tartanak.

Minden bizonnyal fényképezés céljából álltak ott, és úgy viselkedtek, mint akik tudják, hogy lefényképezik őket; a civil ruhás férfi még mosolygott is, várva a fényképezőgép kattanását. Mindketten „viselkedtek” a fényképezőgép előtt állva; ez, a képet szemlélve, nyilvánvaló volt. Aztán volt a fiúnak egy másik fényképe is, amely egy buddhista szerzetest ábrázolt, aki leöntötte magát benzinnel, és a kép azt a pillanatot ábrázolta, amikor a szerzetes lángokba borulva égett. [Az égő szerzetesre gondolt néha napi munkája közben télen, amikor kőművesek mellett dolgozott egy rákoskeresztúri építkezésen. Mint „új belépő”, nem kapott vattakabátot, ami melegíthette volna.] A szerzetes mögött rezzenéstelen arcú férfiak álltak, és nézték a lángok borította papot. A háttérben egy bicikli kereke, és kissé előbbre, az égő férfitól jobbra vastag törzsű fa látszott, amelynek egy gépkocsiabroncs támasztatott. Aztán a katona, a civil: bizonyos pozitúrában álltak a gép előtt, igen, „viselkedtek”, elégedett arcuk olyasféle büszkeséget fejezett ki, mint akik mindennapi munkájukat sikeresen végzik.

Az képtelenségnek tűnt, hogy erről beszéljen a mindenen kacagó Krisztinának, hogy megosszon vele mindent, szorongását és félelmeit is. Mert a fiú többek között félt az éjszakától és a haláltól; talán ez volt az ok, hogy ezeket a képeket akkor otthon, albérleti szobájában tartotta, mint aki ilyen módon akar megszabadulni félelmeitől, szembenézni velük, tudomásul véve azt: ilyen dolgok is megtörténnek a világon. Valakinek talán bozótvágó késsel és egyetlen csapással levágják a fejét, és egy buddhista szerzetes benzinnel leönti és meggyújtja magát. Tudomásul kellett vennie, hogy Krisztinához hasonlóan vidám a nagynéni, és minden bizonnyal a lány édesanyja is, akinek – később tudta meg – KZ lágerben gyilkolták meg hozzátartozóit.

Azt sem tudhatta, hogy Krisztina környezetében mindenki vidám, és ha meg akarja tartani a lányt, neki is vidámnak és. derűsnek kell lennie. Krisztina minden percben könnyed, vidám, és nem vesz tudomást semmiféle nyugtalanító eseményről.)

Tovább feküdtek a füvön, és fogták egymás kezét. A fiúnak elégedettnek, s majdnem boldognak illett lennie, hogy végre akadt egy lány, aki talán hosszabb távra is igényt tart társaságára. Ugyanakkor ismét megkívánta a sört, és főként szeretett volna rágyújtani egy cigarettára. A nap sárgán, ragyogóan sütött, az enyhe kis szél elhajtotta a lila színű felhőket. De hogyan indokolja Krisztina előtt távozási szándékát? Mondja azt, hogy éhes, ami egyébként igaz volt, de felmerült

benne a gondolat: Krisztina majd elkíséri az étterembe. Másfelől némiképp megalázónak tartotta, hogy a lány föltétlenül uralkodni akar minden cselekedetén, és ellenőrizni óhajt minden percet, amelyet nem vele tölt. A sörnél, a cigarettánál, sőt még az evésnél is fontosabbnak tartotta Krisztinát, és görcsösen igyekezett alkalmazkodni kívánságaihoz, hogy megtarthassa. Ha a sörről lemond is, rágyújtani mindenképp szeretett volna. De mit mondjon a lánynak? Az egyenes utat választva mondja meg az igazat?

A lány, ha visszajött, nyilván ismét megszagolja a leheletét, és hiába hazudik, Krisztina megérzi rajta az elszívott cigaretták szagát. Tehát legyen őszinte, mert jobbat nem tud kigondolni; játsszon kiterített kártyákkal? Akárhogyan is lesz a „továbbiakban”, nyilvánvaló volt, hogy Krisztina alaposan a nyakára nő majd. Ha egyáltalán lesznek „továbbiak”. A lány nyilván megérezte, neki mennyire szüksége van rá. És ez a mindenáron való kötődési vágy nem riasztja-e el tőle a lányt, aki mindezt megérzi, és nem akar egy ilyen terhes viszonyba belebonyolódni, mert életében a fiú csupán szín, futó kaland, és semmiképp nem óhajt jogászhallgató létére komolyabb kapcsolatba kerülni egy segédmunkással?

De akkor miért szólította le? Mert ismeretségük kezdetét másképp nemigen lehetett volna tömörebben összefoglalni, és miért olvasta ki a lány szeméből, hogy igenis, nem csupán egy kis színt, futó kalandot akar az életébe csempészni, hanem komolyan foglalkozik vele? Igen, és akkor miért fogják egymás kezét a füvön, a sárgán villogó nap alatt? És az ég! Miért olyan megnyugtatóan és egyenletesen kék, miért ígér neki valami ajándékot, amit a rákoscsabai tél után a sorstól meg kell kapnia?

Egyszerre hitt mindenben és az ellenkezőjében is. Vad, elszánt cselekedetre ragadtatta magát: felállt, a nap felé fordult, és titkon a tenyerébe vette a cigarettát, gyufát. Ne haragudj, mondta Krisztinának, valami bélhurutom van, oda kell mennem, mindjárt jövök. Pénz is volt nála, egy cigarettásdobozba rejtett húszforintos bankjegy, ezen majd megiszik két sört.

De Krisztina – a fiú látta, hogy átlát a meséjén – úgy tett, mint aki hisz neki. Menj csak, mondta hunyt szemmel, menj csak, majd én leszoktatlak arról, hogy minduntalan bélhurutod legyen.

Valamit kellene ajándékozni ennek a lánynak, gondolta a fiú. Eszébe jutott egy belvárosi trafik, ahol műanyagból készült almacsutkát lehetett venni rágásnyomokkal, de érezte, Krisztinának nem ajándékozhat műanyag almacsutkát. Valami komoly, értékes tárgyat vagy valami bizsut kell vennie majd; Krisztina valószínűleg nem értené meg a pisáló törpe, cigarettázó sündisznó vagy éppen a műanyag almacsutka játékos, gyerekes humorát. Virágot, azt mindenképpen vesz a család hölgytagjainak, de nem feledkezett meg egy pillanatra sem úticéljáról. Hosszú, gyors léptekkel haladt a söntés felé, mondhatni, majdnem futott.

A söntésben viszont, mintha egyedül az ő személye ellen szőttek volna összeesküvést, sorba kellett állnia. Óráknak tetsző idő múlva ért oda a csaposhoz, és nyújtotta át két korsó sörre a blokkot.

Cigarettára gyújtott, és az egyik korsót egy húzásra háromnegyedig megitta. Milyen jó lett volna, gondolta, ha egy olyan lánnyal ismerkedik meg, aki szereti a sört, és semmi kivetnivalót nem talál a dohányzásban, sőt esetleg maga is cigarettázik. Nézte a söröskorsókat, mélyet szívott a cigarettájából, és arra gondolt, hogy szeretné Krisztinával megosztani mindazt, ami neki jó – példának okáért a sörivás és a dohányzás örömeit –, de Krisztinát úgy nevelték, hogy ezek a szokások mindenképp elítélendők, mégpedig mélységesen, tehát a lány fogja majd leszoktatni őt ezekről az egészségre ártalmas szenvedélyekről. Látta a jövőjét, amint Coca-Colát vagy ásványvizet iszik a lány társaságában valami olcsó szórakozóhelyen, ahol legfeljebb a mellékhelyiségben dohányozhat, és a cigaretta szagát a zsebében lapuló, papírdarabba csomagolt fogkrémmel vagy rágógumival igyekszik semmissé tenni.

Vagy az is lehet, hogy Krisztina csupán az alkoholfogyasztást tiltja meg, és a dohányzást elnézi, azzal a kikötéssel, hogy az ő jelenlétében nem gyújthat rá?

Kiitta az egyik korsó sört, és jó érzés volt arra gondolnia, hogy még egy korsó sör várakozik rá, amelyet már lassabban, megfontoltabban fog elfogyasztani.

Nézte a fröccsel teli poharát, és cigarettára gyújtott. Nem, semmiképp nem fog berúgni, és másnap nem tölt rá, mint legutóbbi, halálfélelmeket fejére zúdító részegsége során.

„Olyan kísérteties a székletem.”

Ezt egy körzeti orvos barátjától hallotta, aki némi akasztófahumorral – természetesen a beteg nevének említése nélkül – olykor elmondta, miféle panaszokkal fordulnak hozzá hipochonder betegei. Ott volt például Kati néni, aki azzal rontott be a rendelőbe, hogy „képzelje, drága főorvos úr, két sírhelyet vettem a rákoskeresztúri temetőben; kimegyek megnézni és az egyikben már fekszik valaki.

„Jogtalan, rosszhiszemű sírhasználat.”

Mindenképp szeretett volna némi derűt csempészni magányos óráiba, talán ha jókedvű, kevesebbet iszik, és távol tudja magától tartani rémképeit. Rémképe és lidércnyomása volt bőségesen, és a tapasztalat szerint az ital lassan-lassan előcsalogatta őket szívének rejtett zugaiból, és rendre-sorra megjelentek előtte.

Homokba temetett öregembert látott, akinek fekete kefebajsza volt, és piszkosszürke haja kétoldalt a homlokába lógott. Egyébként csak a feje látszott ki a homokból; hunyt szemű arca, szemöldökének két homokszínű vonala. Mögötte, háttal neki, egy fehér farmerruhát viselő fiatal nő állt, és állványra szerelt géppel fényképezett egy sarkán ülő fiatal nőt. Az öregember feje mellett két mezítelen talp és boka volt látható; nyilván valaki hason feküdt mellette, és úgy temették a homokba. Az öreg hunyt szemű arca előtt egy lezárt üvegben két fiúcska volt: az egyik egy vigyorgó, hatalmas karikatúrához hasonló archoz támasztott létrán állt, a másik, kezében egy festékesvödörrel, a létrán álló fiút nézte. A háttérben piros tetejű, mesebeli házikó állt. Az üveg mögött lehajtott fejű, szomorú emberek ültek; legközelebb egy aranyszőke hajú kisfiú, kezében műanyag, hajmosó sampont tartalmazó flakont tartva, távolabb törökülésben egy mellényhez hasonló, fekete, ujjatlan trikót viselő férfi, a trikót a dereka fölött széles öv fogta össze, középen hatalmas rézcsattal. Mellette csíkos trikóban egy másik férfi ült, aki ujjai közé egy földön fekvő kendőt csippentett, amelyen sakkfigura nagyságú, összetöpörödött emberkék álltak. A háttérben baldachinhoz hasonló, fehér-fekete csíkos sátor állott, a sátor nyílásából egy szőke, iszonytató tekintetű nő nézett ki, a sátor sarkánál egy másik nő látszott hátulról, fekete, hátul félkör alakban kivágott ruhában; kezét összefonta elöl, és vörösen izzó vaskerék nyomódott a testébe a hónalja körül. Valamivel hátrább egy hullámos hajú, mosolygó fiatal lány ült kerékpáron, rövid ujjú pulóvert és farmernadrágot viselt, és tenyérnyi bugyiját kívül a farmernadrágra húzta.

Megpróbált valami másra gondolni, valami olyasmire, ami erőt és egészséget önt belé. Ivott egy fröccsöt, és ott ült a negyvenhetes villamoson, amely a Nyugati pályaudvar felé haladt; neki a Toldi mozinál kellett leszállnia, mert a mozival szemben volt az az orvosi rendelő, ahol egy orvos barátjához sietett; C-vitamin és Polybé injekciókat kapott.

Az egyik megállóban egy 30–35 év körüli férfi szállt fel a villamosra, leült, és egyenes derékkal, hamisan, ordítva, mint a sakál, énekelni kezdett:

„Fel-fel vi-tézek acsa-tára, a szent sza-bad-ság oltal-mára, mennydörögaz-ágyú csattoga-kard,

az lelke-síti csa-tára a ma-gyart!”

Háromszor egymásután végigordította ezt, majd villámgyorsan leszállt a villamosról, és futni kezdett, nyilván egy kocsma felé, mint a nyúl.

A felidézett képektől nem lett sem jókedvű, sem derűsebb. Az alkohol minden rosszat még rosszabbá tesz, gondolta, és bort töltött a poharába. Állítólag depresszióban szenvedek – kazánfűtőként nem szenvedtem depresszióban –, a szesz nyilván fokozza a depressziót is. (Azonban senkinek, önmagának sem kívánta, hogy hajnali négykor keljen, átöltözzön izzadságszagú munkásruhájába, és azt tegye, amit egy kazánfűtőnek tennie kell. De esze ágában sem volt ezt a robotot más írókhoz hasonlóan dicsőíteni és mitizálni. Mint kazánfűtő 1 [azaz egy] forintot kapott a hivatal gazdasági osztályától egy mázsa koksz pinceablakon történő belapátolásáért. Egy héten

egyszer érkezett negyven mázsa koksz, amit egyedül lapátolt a pincébe; a jó négy óra hosszat tartó munkáért tehát negyven forintot keresett a fizetésén felül; ezért a negyven forintért vehetett majdnem hét csomag Symphonia cigarettát, kb. nyolc kiló lisztet, tizenegy kiló kenyeret vagy egy kiló húst, vagy másfél liter bort a legolcsóbb fajtából. Ezzel szemben akkor egy Pest környéki faluban laktak albérletben a feleségével, nyolcszázötven forint lakbért fizettek a tulajdonosnak, és jó másfél órát kellett utaznia minden reggel, hogy időre a munkahelyére érkezzen. [Összehasonlításképp: főnöke, a gazdasági osztály vezetője, aki valamikor kiemelt káder volt, hatezer forint feletti alapfizetést kapott és – részben az ő kazánfűtői munkája révén – negyedévenként több ezer forint prémiumot. Ennek az embernek természetesen még érettségije sem volt, és osztályvezetői tevékenysége abban merült ki, hogy a fűtőket és a gazdasági osztály többnyire nyugdíjas alkalmazottait ellenőrizte: nem ülnek-e le egy lépcsőre munkájuk közben elszívni egy cigarettát. Valamikor a hivatal párttitkára volt, de egy ünnepségen részegségében úgy viselkedett, hogy a felsőbbség kénytelen volt leváltani és megbüntetni: így lett a gazdasági osztály vezetője.]

Íróként valamivel kevesebbet keresett, mint amikor kazánfűtő volt. De nem kellett salakoznia. Egy hosszú vasrúddal az izzó salaklepény alá nyúl, megemeli, és a kaparóvassal a betonra húzza ki az izzó salakdarabokat. Arcáról ömlik a veríték, ugyanakkor jeges huzatban áll, mert a sakkozásnál keletkező mérgező gázokat ki kell szellőztetnie.)

De ez a visszaemlékezés sem váltott ki belőle igazi felháborodást és dühöt. Túlságosan jó dolgom van, gondolta. Ivott a poharából, és egy lila fátyollal félig letakart női arcot látott: a nő fején piros levelű koszorú volt; a lila fátyolon át éppen őrá meredt a két rezzenéstelen szem. A fátyol csak vörösre festett száját és az arc egy csíkját hagyta szabadon; álla szintén fátyollal volt bekötve, amely eltakarta oldalt az arcát és a fülét is. A fátyolszerű anyag mély redőket vetve a melléig ért – csak ennyit látott a nőből –, és csak a jobb kezét hagyta szabadon; vörösre festett körmei voltak, és ugyanolyan levelek látszottak kinőni csontfehér ujjaiból, amelyek a homlokát övezték.

És az a másik hunyt szemű női arc! Ovális, arányos, szép arc volt; a kissé csücsörített ajkakon egy vérpiros cseresznye nyugodott zöld szárral, és a cseresznyeszemen egy foszlott tollazatú, rohadó húsú papagáj ült. Aztán egy bangkoki nő, szétvetett combokkal, mezítelenül ült egy fehér férfin, magába fogadva a férfi merev hímtagját egy masszírozóágyon; mindkettőjük meztelen testét szappanhab borította. A nő üveges szemmel, kifejezéstelen arccal nézett maga elé, a férfi szappanos mellkasára, fejét sűrű fekete haj borította, amely mélyen a vállára hullott, mint a lósörény. A harmadik nő szintén meztelen volt, illetve kék csizmát viselt, és egy hatalmas, nyilván rendelésre készített, különleges motorkerékpáron ült, amelynek négy vastag kipufogócsöve S-alakban hátrahajlott és fölfelé meredt, és mindegyikre egy öntözőkanna rózsájához hasonló alkatrészt szereltek. A nő csizmába bújtatott lábát megvetette a földön, ahogy meztelenül a nyeregben ült, és a kormányt fogva hátrafordult, egyik mellét látni lehetett; a homlokára tolt fehér motorosszemüveg kiemelte hajának vörösesszőke színét, hátranézett és mosolygott; a kép előterében egy ágyon fekvő, csíkos kelmével letakart férfi látszott széthasított koponyával, egyik lába lelógott a szőnyegre.

Bort és szikvizet öntött a poharába, de ismét nem itta ki a poharát, csak nézte. Aztán az asztalon álló órára nézett, és rágyújtott egy cigarettára.

Lassú kortyokban itta a második korsó sört, és cigarettára gyújtott. Nem téged álmodtalak meg, gondolta ismét. Legalább beszélgetni tudnék vele Kleistről, Martinovicsról és az elmúlt iszonyú télről Rákoscsabán, de érezte, sőt bizonyos volt benne: Krisztinát nem érdekli Kleist és Martinovics; mindig derűt árasztó lénye pedig tiltakozik a nyomor képei ellen. Másfelől viszont el kellett ismernie: Krisztinának szép, élveteg arca van, kívánatos mellei és combja. Egyszóval: jó nő, de ha a strandon napozó nők között vannak szebbek is, belátta, nincs módja válogatni közülük. Kortyolta a sört, és ismét cigarettára gyújtott. Mélyen leszívta a füstöt, mint akinek egyhamar nem lesz módja cigarettára gyújtani.

Aztán fenékig itta a söröskorsót, elszívta a cigarettát, és lassú léptekkel elindult a strand füves napozója felé, ahol Krisztina – jó volt rágondolnia – őrá várakozik. Útja közben a „továbbiakról”

szőtt képeket:- látta magát, amint csókolózik a lánnyal egy ágyban, meztelen testük szorosan összesimul, és megtörténik az, amit hosszú hónapokig nélkülöznie kellett.

De érezte: mindez túlságosan szép ahhoz, hogy a valóságban is ilyen gyorsan bekövetkezzék. Valami azt súgta: kemény és hosszú hónapokra lesz szükség, hogy az csakugyan megtörténjék. Tehát megpróbálta nem beleélni magát ebbe az összesimulásba, mint aki titkon sejti, hogy Krisztina szabadosnak mondható viselkedése csupán gyerekes és ártatlan magamutogatás, amelyből nem következik, amit szeretne, hogy következzék.

Gyorsabban kezdett lépkedni, mert vágyódott a lány közelségére és arra, hogy ismét megérinthesse, netán újra bekenhesse napolajjal a vállát. Másfelől bűntudatot érzett, hiszen Krisztina nyomatékos kérése ellenére sört ivott és cigarettázott. Az is megfordult a fejében, hogy a lány nem várta meg, és elment a strandról nagynénjével. Hiszen jól tudta, sörözni és cigarettázni ment, és joggal úgy okoskodhatott: ha annyit sem tesz meg a kedvéért, hogy társaságában megtartóztassa magát, fontosabbnak tartja a tiltott sört és a cigarettát nála, nem lenne meglepő a büntetés: Krisztina egyszerűen faképnél hagyja, mert rá se hederített nyomatékos kéréseire.

Azonban Krisztina ott feküdt a gyepre terített törölközőjén, hunyt szemmel, és amikor a fiú leguggolt mellé, mosolyogva felült.

„Gyere közelebb és lehelj rám.”

Kénytelen-kelletlen teljesítette Krisztina parancsnak is beillő felszólítását. Mikor a lányra lehelt, megpróbálta beszívni és nem kifújni leheletét. De érezte: annyira sörszaga van – az elszívott cigarettákról nem is beszélve –, hogy hiába mesterkedik: egy kocsmában van talán csak erősebb alkoholszag, mint amennyi belőle árad. Tehát már megint ittál és cigarettáztál, mondta Krisztina, de ezentúl akár tetszik, akár nem, mellettem le kell mondanod az italozásról és a cigarettázásról is. Nem szeretem a részegeseket, és te, úgy látszik, az vagy. Vagy türtőzteted magad, vagy itthagylak; egyébként félóra múlva indulnom kell zuhanyozni és öltözködni, mert édesanyámat kell meglátogatnom a kórházban. Ha megígéred, hogy végre rendes ember módjára viselkedsz, elkísérhetsz.

A lány mindezt mosolyogva mondta; nyoma sem látszott rajta dühnek vagy bármilyen erős indulatnak; hangja is nyugodt és csendes volt. Ugyanakkor volt ebben a mosolyban és hangban valami, amitől a fiú érezte: Krisztina nagyon is komolyan mondja, amit mond. Tehát habozás nélkül faképnél hagyná, ha nem engedelmeskedik neki; hiszen világosan értésére adta a fiúnak, hogy további tervei vannak vele: a strand után elkísérheti a lányt a kórházba. Amennyiben nem laknak együtt a nagynénjével, Krisztina egyedül lesz a lakásban; talán meghívja magához, vagy neki sikerül szelíden kierőszakolnia, hogy meghívják. Ott aztán kettesben lesznek, és sok minden megtörténhet, talán az is, amire olyannyira vágyakozott. De gondolatban kijózanította magát: ha a lány nem hívja fel a lakásukra, ő hiába könyörög vagy erőszakoskodik, be kell látnia, hogy Krisztina a kezdeményező, s nagyon valószínű, már ebben a kérdésben is döntést hozott. Legjobb, amit tehet: engedelmeskedik, nem megy különféle ürügyekkel sört inni, és nem gyújt cigarettára. Szerette volna tudni, hogy a nagynéni együtt lakik-e velük, de nem merte megkérdezni. Úgy látszik, Krisztinának határozott tervei vannak vele, azonban a terv egészéről egyelőre nem akar beszélni. Mindig csak a legközelebbi lépést közli, mint aki megfelelő viselkedésétől teszi függővé a következőket. És megvallhatja magának: eddig egyáltalán nem viselkedett úgy, hogy arra merészeljen gondolni: a lány a kórházi látogatás után felhívja magához. Micsoda barom vagyok, gondolta. Megérte az a kis sör, hogy kockáztassam Krisztina kegyeit? Mindent megtettem, amit csak lehetett, minden rosszat, kihívtam Krisztina gyanakvását, de semmit nem tettem, ami jó színben tüntethetett volna fel előtte, rá se hederítettem kéréseire, amelyek igazán nem voltak kivihetetlenek. Csak magamat okolhatom, senki mást, ha abból a csodának illő meghívásból nem lesz semmi; sört akkor is ihattam volna, ha már elmegyek tőle. Másfelől: be akar mutatni az édesanyjának, s ez talán azt jelenti, komolyan akar foglalkozni velem, és nincs állandó udvarlója. Vagy talán mégis több vasat tart a tűzbe? Az egyik fiúval mondjuk elkísérteti magát a kórházba, mert legyezgeti a hiúságát, hogy mindig mindenhol új fiúval jelenik meg, és arra a bizonyos célra másik fiúja van, és megint másik, akivel mondjuk táncolni vagy moziba jár.

alakú fiatal lánynak nincs fiúja, s arra fanyalodik, hogy a strandon ismerkedjék. És az sem volt valószínű: szűzi életet él, és épp egyedül őrá van szüksége, mert nincs kivel lefeküdnie.

A fiú meglehetősen tisztában volt helyzetével, ami különösen a sörözések óta csöppet sem volt rózsásnak mondható. Azzal is tisztában volt, hogy a rákoscsabai tél után elveszett az önbizalma. Gyáva lett, mondhatni koldus a nők előtt, amit Krisztina nyilván megérzett. Hiszen azelőtt eszébe se jutott: mit szól ahhoz egy nő, hogy ő iszik és cigarettázik. És nyíltan ivott, nem pedig zugivó módjára, settenkedve és hazudozva. Akkor nem volt kiszolgáltatva egyetlen nő szeszélyeinek sem, és magától értetődő természetességgel vette bármelyik nő kegyét, például azt, hogy lefeküdjék vele; egyikkel sem ment kórházi látogatásra, nem kellette magát a nagynénjüknek; amolyan vidám szépfiú volt, aki kedvére válogathatott a nők között.

Megpróbálta kiköszörülni a csorbát, kedvébe járni Krisztinának; felajánlotta, hogy ismét bekeni napolajjal. Ez az ajánlkozás most merőben más tartalmat nyert: elsősorban szolgálatkészségét akarta kifejezésre juttatni, és csak azután gondolt arra, hogy végigsimíthat egy női testet. Krisztina nemet mondott, hiszen már nemsokára elmennek a strandról, s a bergamottos napolajat csak pazarolnák. Ott feküdtek egymás mellett, és Krisztina megengedte, hogy a fiú megfogja a kezét.

A félóra gyorsan eltelt. Megbeszélték, a fürdő halljában találkoznak, és azután együtt mennek el a kórházba.

A fiú gyorsan lezuhanyozott, felöltözött, s leült a hallban az egyik műanyaggal bevont székre. Tapasztalatai szerint a nők jóval lassabban készülnek el az öltözködéssel, lopva a női öltöző kijáratát leste, és rágyújtott egy cigarettára. Úgy okoskodott, hogy Krisztina nem tudja megállapítani a leheletéről, mikor dohányzott utoljára. Mutatóujja és hüvelykujja közé szorította az égő cigarettát, amelyet többé-kevésbé sikerült eltakarni a tenyerével. Eltelt öt perc, tíz perc, fél óra. Három cigarettát szívott el lopva, de sem Krisztinát, sem a nagynénjét nem látta kijönni az öltözőből. Talán gyorsabban készültek el a zuhanyozással, öltözködéssel, mint ő? Ez nem volt valószínű, de eszébe jutott, és megkínozta a gondolat: a bolondját járatták vele.

„De akkor miért ígérte meg, hogy elkísérhetem?!”

Könnyen lehet: viselkedését a lány részletesen kiértékelte és megbeszélte a nagynénjével, és ennek alapján olyan döntés született, amely számára a lehető legkedvezőtlenebb. Az is lehetséges, gondolta, hogy mindketten ott maradtak a strandon, valamint az a lehetőség sem kizárható, hogy elmentek, és ő nem vette észre Krisztinát és a nagynénjét. Végtére is most is tiltott dolgot művelt, dohányzott, és elsősorban arra figyelt, hogy ne kapják rajta. A hallban a falon függő tányér nagyságú órára nézett, s egyre valószínűbbnek tűnt, hogy Krisztinát soha többé nem fogja látni. Be kellett ismernie, elsősorban ő az oka mindennek; csak azt kapja a lánytól, amit megérdemelt.

Nem gyújtott rá többet, mint aki így akarja, kiengesztelni a sorsot, s lábát keresztbe téve várt. Már arról is megfeledkezett, hogy éhes, hogy nem ebédelt. Szemét a női öltöző kijáratára szegezve várt, és csak nagyon halványan reménykedett: Krisztina mégis megjelenik. Újabb félóra telt el, de a lány nem jött.

„Talán hajat mos, az jó sokáig eltart.”

Krisztina nem mondott semmiféle időpontot, gondolta, csak azt, hogy a hallban találkozunk. Ez némi reményt öntött belé; a lány kissé utasító hangon mondta, hogy várja meg; tehát várakozni fog, talán egy újabb félórát, vagy akár egy teljes órát is. Megfordult a fejében: a hallban lévő újságosnál vesz valami irodalmi folyóiratot, amelynek olvasása jobb színben tüntetheti fel Krisztina előtt, aki előtt eddig csak rossz pontokat szerzett. De ha olvas, hogyan tudja figyelni a női öltöző bejáratát?

Mindenképp szeretett volna olyan látszatot kelteni, hogy lám, nemcsak sört iszik és dohányzik, de olvas is, mégpedig nem holmi sportújságot vagy vicclapot, hanem komoly, tiszteletreméltó irodalmi folyóiratot tart a kezében, amely ellen sem Krisztinának, sem a nagynénjének nem lehet kifogása. Sőt éppen ellenkezőleg: írói terveit igazolja valamiképp. Vásárolt hát egy ilyen folyóiratot, majd visszaült a helyére, találomra felütötte, és a térdére fektette: hadd lássák, milyen buzgón olvas a várakozás ideje alatt. Azért még gyorsan elolvasta a tartalomjegyzéket, hogy az esetleg elhangzó kérdésekre válaszolni tudjon.

Jó háromnegyed óra várakozás után megjelent Krisztina a nagynénjével. A fiú még szebbnek és érzékibbnek látta felöltözve, mint fürdőruhában; rámosolygott, nedves ajkain ciklámenszínű rúzs;