Jonas Jonasson - Az analfabéta, aki tudott számolni

JONAS JONASSON

Az analfabéta, aki tudott számolni

JONAS JONASSON

Az analfabéta,

aki tudott számolni

A fordítás alapjául szolgáló mű: Jonas Jonasson: Analfabeten som kunde rakna

© 2013 Jonas Jonasson

Hungarian translation © Kúnos László, 2013

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó u. 4-8.

Telefon: 1-235-5020

www. athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado athenaeum@lira.hu

Felelős szerkesztő: Király Levente Műszaki vezető: Rácz Julianna

Borítóterv és nyomdai előkészítés: 9s Műhely Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2013-ban

Felelős vezető: Vadász Katalin igazgató ISBN 978-963-293-290-3

A statisztikai valószínűsége annak, hogy egy analfabéta, aki

Sowetóban nőtt fel a hetvenes években, egy szép napon összezárva találja magát egy krumpliszállító teherautóban a svéd királlyal és a svéd miniszterelnökkel, egy a

negyvenötmilliárd-hétszázhatvanhatmillió-kétszáztizenkétezer-nyolcszáztízhez. A fentnevezett analfabéta számítása szerint.

ELSŐ RÉSZ

Az ostobaság és a zsenialitás között az a különbség, hogy a zsenialitásnak vannak határai.

1. FEJEZET

Egy lányról, aki bádogviskóban lakott, és a férfiról, aki a halála után

kiszabadította onnan

Dél-Afrika legnagyobb bádogvárosának latrinapucolói, ha úgy vesszük, szerencsések voltak. Munkájuk is volt, fedél is került a fejük fölé.

Statisztikai értelemben viszont nem volt jövőjük. Legtöbbjükre korai halál várt: tuberkulózis, tüdőgyulladás, vérhas, drog, alkohol vagy mindezek kombinációi. Néhány kivételes példány megérhette az ötvenedik születésnapját. Mint például az egyik sowetói latrinairoda főnöke. De addigra már valóságos roncs volt. Túl sok fájdalomcsillapítót szedett be túl sok sörrel, és túl korán kezdte, mindennap. Ebből kifolyólag egyszer visszaszólt a johannesburgi önkormányzat köztisztasági hivatalából kiküldött képviselőnek. Egy kaffernak, aki felkapta a vizet. Az ügyet jelentette, eljutott a johannesburgi főhivatal osztályvezetőjéhez, aki másnap, a reggeli kávézás közben bejelentette munkatársainak, hogy a B szektorban ideje lenne leváltani az analfabétát.

A hivatalban amúgy nagyon kellemesen telt a reggeli kávészünet. Tortával köszöntötték a köztisztasági hivatal új segédmunkatársát, akinek Piet du Toit volt a neve, huszonhárom éves volt, most fejezte be tanulmányait, ez az első munkahelye.

Az új embernek jutott a Soweto-probléma megoldásának feladata, Johannesburg város önkormányzatánál ez volt a gyakorlat. Az analfabétákkal a frissen beállt munkatársaknak kellettfoglalkozniuk, hogy szokják a gyűrődést.

Hogy Soweto latrinapucolói tényleg írástudatlanok-e, azt valójában senki nem tudta, mindenesetre analfabétáknak nevezték őket. Iskolába csakugyan nem járt egyik sem. És bádogviskókban laktak. És pokoli nehezen értették meg, amit mondtak nekik.

Piet du Toit kényelmetlenül érezte magát. Ez az első látogatása a vadaknál. Apja, egy műkereskedő, a biztonság kedvéért testőrt adott melléje.

A huszonhárom éves segédmunkatárs belépett a latrinairodába, és nem állta meg, hogy ne tegyen megjegyzést a szagra. Bent, az íróasztal mögött ült a latrinafőnök, aki most lesz kirúgva. Mellette egy kislány állt, aki az önkormányzat képviselőjének legnagyobb meglepetésére szólásra nyitotta száját, és azt felelte, hogy a szarnak sajnos megvan az a rossz tulajdonsága, hogy büdös.

Piet du Toit fejében átfutott a gondolat, hogy a lány talán gúnyolódik rajta, de aztán úgy döntött, hogy ez lehetetlen.

Úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Inkább a latrinafőnökhöz fordult, és közölte vele, hogy nincs többé állása, mert fent, a központban így döntöttek, de megkapja háromhavi bérét, ha a következő hétre szerez ugyanennyi jelöltet a megüresedett állására.

– Visszamehetnék egyszerű latrinapucolónak, hogy mégis keressek egy kis pénzt? – kérdezte a frissen kirúgott főnök.

– Nem – felelte Piet du Toit. – Nem mehetsz.

Egy hét múlva a segédmunkatárs és testőre újra megjelent az irodában. A kirúgott főnök az íróasztalnál ült, minden bizonnyal utoljára. Mellette ugyanaz a lány állt, aki az előző alkalommal.

– Hol a három jelölted? – kérdezte a segédmunkatárs.

A kirúgott főnök sajnálattal közölte, hogy kettő közülük nem tud jelen lenni. Egyiküknek előző este verekedés közben elvágták a torkát. A másik ismeretlen helyen tartózkodik. Valószínűleg visszaesésről van szó.

Piet du Toit nem akarta tudni, miféle visszaesésről lehet szó. Távozni akart, minél hamarabb.

– És ki a harmadik jelölted? – kérdezte dühösen.

– Ez a lány, itt mellettem. Évek óta segít már nekem mindenféle munkában. Ügyes lány, mondhatom.

– Ne szórakozz velem! Hogy lehetne latrinafőnök egy tizenkét éves gyerek?

– Tizennégy – szólalt meg a lány. – És már kilenc éve itt dolgozom. A bűz egyre áthatóbb lett. Piet du Toit félt, hogy beleivódik a ruhájába.

– Elkezdtél már drogozni? – kérdezte. – Nem – felelte a lány.

– Terhes vagy? – Nem.

A segédmunkatárs pár másodpercig hallgatott. Ha nem szükséges, nem szeretne többször visszajönni ide.

– Mi a neved? – kérdezte. – Nombeko – felelte a lány. – Nombeko mi?

– Mayeki, ha jól tudom.

Uramisten, a nevüket se tudják.

– Tied lehet az állás, ha nem iszol – mondta a segédmunkatárs. – Nem iszom – felelte a lány.

– Helyes.

A segédmunkatárs ezután a kirúgott főnökhöz fordult.

– Azt mondtuk, háromhavi bért kapsz, ha három jelöltet hozol. Tehát egy jelöltért egyhavi bért. De mínusz egyet azért, mert nem tudtál mást, csak egy tizenkét éves gyereket.

– Tizennégy – mondta a lány.

Piet du Toit köszönés nélkül távozott. A testőr két lépéssel a háta mögött követte.

A lány, aki ezennel volt főnöke főnöke lett, megköszönte volt főnökének a támogatást, és közölte vele, hogy azonnali hatállyal újra alkalmazza mint helyettesét.

– Na és Piet du Toit? – kérdezte a volt főnök.

– Megváltoztatjuk a nevedet. Biztos vagyok benne, hogy a segédmunkatárs nem tudja megkülönböztetni egyik négert a másiktól.

Mondta a tizennégy éves lány, aki tizenkettőnek látszott. * * *

Soweto B szektorának újonnan kinevezett latrinapucoló főnöke soha nem járt iskolába. Részben anyja más irányú elfoglaltságai miatt, részben pedig azért nem, mert a világ sok országa közül épp Dél-Afrikában jött világra, mégpedig a hatvanas évek elején, amikor az ország politikai vezetése szemében a Nombeko féle gyerekek mintha nem is léteztek volna. Az akkori miniszterelnök azzal a szónoki

kérdéssel szerzett magának hírnevet, hogy minek a feketéknek az iskola, ha csak arra jók, hogy fát hordjanak vagy vizet.

Ez utóbbiban tévedett, mert Nombeko ganét hordott, nem fát vagy vizet. Azt feltételezni azonban kétségtelenül semmi oka nem volt, hogy ha ez a törékeny kislány felnő, királyok és államelnökök társaságába kerül. Vagy egész nemzeteket tart rémületben. Vagy hatással lehet a világ sorsának alakulására.

Ha ez a lány nem az lett volna, aki volt. De az volt.

Egyebek mellett szorgalmas gyerek. Már ötéves korában akkora latrinás vödröket cipelt, mint ő maga. A latrinatisztítással pontosan annyi pénzt keresett, amennyire az anyjának szüksége volt: arra, hogy mindennap megkérje lányát, vegyen neki egy üveg hígítót. „Köszönöm, édes lányom”, mondta anyja, amikor átvette tőle az üveget, majd lecsavarta az üveg kupakját, és csillapítani kezdte örök fájdalmát, amiért nem képes magának és lányának értelmes jövőt teremteni. Nombeko apja húsz perccel a fogantatás után tűnt el a lánya életéből.

Minél nagyobb lett Nombeko, annál több latrinás vödröt tudott naponta kiüríteni, és a megkeresett pénzből többre is futotta, mint pusztán hígítóra. Anyja az oldószeres diétát így aztán ki tudta egészíteni drogokkal és pálinkával. De lánya látta, hogy ez így nem mehet tovább, és azt mondta anyjának, választania kell: vagy abbahagyja, vagy meghal.

Anyja megértette, és bólintott.

A temetésre sokan elmentek. Sowetóban ez idő tájt bőven akadtak emberek, akik lényegében kétféle tevékenységet végeztek: lassan elpusztították saját magukat, és búcsúztatták azokat, akiknek ez már sikerült. Nombeko tízéves volt, amikor anyja meghalt, apával pedig tudvalevőleg nem rendelkezett. Elgondolkodott rajta, hogy ott folytatja, ahol anyja abbahagyta, vagyis vegyi anyagokból épít tartós védőfalat önmaga és a valóság közé. De amikor anyja halála után megkapta első bérét, úgy döntött, inkább ennivalót vesz magának. És miután csillapította éhségét, körülnézett, és azt mondta:

Közben tudta, hogy nincs más választása. A dél-afrikai munkaerőpiacon nem volt kereslet tízéves analfabéták iránt. Sowetónak ebben a negyedében egyáltalán nem volt semmiféle munkaerőpiac, és ami azt illeti, túl sok munkaképes ember sem.

Bélműködése azonban még földünk legnyomorultabb lakóinak is van, úgyhogy Nombeko is tudott valamivel egy kis pénzt keresni. És anyja halála és temetése után a pénzét már megtarthatta magának.

Hogy cipekedés közben agyonüsse az időt valamivel, már ötéves korában számolni kezdte a vödröket:

– Egy, kettő, három, négy, öt...

Ahogy idősebb lett, egyre nehezebb feladatokkal foglalta el magát: – Tizenöt vödör szorozva három fordulóval szorozva hét teherhordóval plusz egy, aki ül és nem csinál semmit, mert be van rúgva... az annyi, mint... háromszáztizenöt.

Nombeko anyjának érdeklődése nemigen terjedt túl a hígítós üvegen, mégis felfigyelt rá, hogy lánya tud összeadni és kivonni. Élete utolsó évében ezért mindig kérte, hogy jöjjön segíteni, valahányszor a különféle színű és erősségű tablettákat kellett elosztani a nyomornegyed lakói között. Egy üveg hígító az egy üveg hígító. De amikor ötven, száz, kétszázötven és ötszáz milligrammos tablettákat kell a szükségleteknek és az anyagi képességeknek megfelelően szétosztani – akkor nem árt, ha valaki tud számolni. És ez a tízéves gyerek tudott. Nem is akárhogyan.

Megesett például, hogy ott állt a közvetlen főnöke mellett, amikor annak a havi súly- és mennyiség-jelentést kellett összeállítania.

– Kilencvenötször kilencvenkettő, lássuk csak – motyogta a főnök. – Hol van a számológépem?

– Nyolcezer-hétszáznegyven – mondta Nombeko. – Inkább segíts már a gépet megkeresni, kislányom. – Nyolcezer-hétszáznegyven – mondta újra Nombeko. – Mit mondasz?

– Kilencvenötször kilencvenkettő az nyolcezer-hétszáz... – Honnan tudod?

– Hát, a kilencvenöt az százból öt, a kilencvenkettő az százból nyolc. Megfordítás és kivonás után mind a kettő nyolcvanhét lesz. És ötször nyolc az negyven. Nyolcvanhét-negyven. Nyolcezer-hétszáznegyven.

– Miért gondolkodsz így? – kérdezte elképedve a főnök. – Nem tudom – mondta Nombeko. – Folytatjuk a munkát?

Ettől a naptól kezdve a főnök segédje lett.

De az analfabétát, aki tudott számolni, idővel egyre jobban zavarta, hogy nem érti, mi áll a johannesburgi főnökség utasításaiban, melyek időnként megjelentek a saját főnöke asztalán. A főnök hadilábon állt a betűkkel. Akadozva végigolvasta az afrikaans szövegeket, és közben egy angol szótárban keresgélte a szavakat, hogy az érthetetlen szöveg legalább olyan nyelven jelenjen meg számára, melyet meg lehet érteni.

– Most meg mit akarnak? – szokta ilyenkor kérdezni Nombeko. – Hogy jobban tömjük tele a zsákokat – felelte a főnök. – Azt hiszem. De az is lehet, hogy be akarják zárni az egyik tisztítótelepet. Nem egészen értem.

A főnök sóhajtott. A segéd nem tudott segíteni. Ő is sóhajtott.

De a szerencsés véletlennek köszönhetően a tizenhárom éves Nombekót molesztálni akarta egy tolakodó öregember a latrinapucolók öltözőjének zuhanyozójában. A lány azzal hűtötte le a bizalmaskodó férfi érdeklődését, hogy ollót mélyesztett a combjába.

Másnap felkereste az öregembert a B szektor latrinasorának másik oldalán. Az öreg bekötött lábbal egy kempingszéken ült a zöldre festett bádogviskója előtt. Az ölében... – csak nem? –... könyveket tartott.

– És most mit akarsz? – kérdezte az öreg.

– Azt hiszem, tegnap a bácsi combjában felejtettem az ollómat. Szeretném visszakapni.

– Eldobtam – felelte az öreg.

– Akkor tartozol nekem egy ollóval – mondta a lány. – Hogy lehet az, hogy tudsz olvasni?

A bizalmaskodó öreget Thabónak hívták, és alig volt már pár foga. Nagyon fájt a combja, nem volt kedve társalogni a barátságtalan lánnyal. Másrészt viszont, amióta Sowetóba jött, most fordult elő vele először, hogy valaki a könyvei iránt érdeklődik. A viskója tele volt könyvekkel, ami miatt a környékbeliek egyszerűen Bolond Thabónak hívták. De most ez a lány, aki itt állt előtte, nem gúnyolódott, inkább mintha irigykedett volna. Ki tudja, nem származhat-e ebből még valami előnye is?

– Ha kicsit engedékenyebb lennél, és nem ilyen minden várakozást felülmúlóan harcias, elképzelhető, hogy Thabo bácsi mesélne neked.

Még talán arra is megtanítana, hogyan lehet felismerni a betűket és a szavakat. Persze csak ha kicsit engedékenyebb lennél.

Nombekónak esze ágában nem volt az előző napi zuhanyozói szintnél engedékenyebbnek lenni a bizalmaskodó öreggel. Azt felelte, hogy szerencsére van egy másik ollója, amit inkább megtartana magának, mintsem hogy Thabo bácsi másik combjába mélyessze. De ha Thabo bácsi vigyáz magára – őt pedig megtanítja olvasni –, akkor a másik combja egészséges maradhat.

Thabo nem egészen értette. A lány ezt fenyegetésnek szánta? * * *

Nem látszott rajta, de Thabo jómódú ember volt.

Egy darab vitorlavászon alatt született Port Elisabeth kikötőjében, Kelet-Fokföld tartományban. Hatéves korában a rendőrség elvette tőle az anyját, és nem adta vissza soha többé. Apja úgy gondolta, fia elég nagy már ahhoz, hogy gondoskodjon magáról, jóllehet neki magának ugyanez soha nem sikerült.

– Vigyázz magadra – summázta az apa minden életbölcsességét, mielőtt megveregette volna fia vállát, és elindult volna Durbanba, hogy egy rosszul tervezett bankrablásban szitává lövesse magát.

A hatéves fiú lopásból éldegélt a kikötőben, és az a sors várt rá, ha egyáltalán felnő, hogy elkapják, bezárják vagy lelövik, mint a szüleit.

A nyomornegyedben élt azonban egy spanyol tengerész, szakács és költő, akit egyszer a tengerbe hajított tizenkét éhes matróz, akik szonettek helyett inkább valami ennivalót szerettek volna kapni ebédre.

A spanyol kiúszott a partra, talált magának egy viskót, ahol meghúzhatta magát, és attól a naptól kezdve csak a saját és mások verseiért élt. Amikor egy idő után romlani kezdett a látása, magához vette az ifjú Thabót, és rábírta, hogy némi kenyér ellenében elsajátítsa az olvasás művészetét. A fiú később, további kenyéradagok fejében fel is olvasott az öregnek, aki ekkor már nemcsak teljesen vak volt, hanem erősen szenilis is, és kizárólag Pablo Nerudát fogyasztott reggelire, ebédre és vacsorára.

A matrózoknak igazuk volt, amikor azt gondolták, hogy kizárólag költészetből nem lehet élni. Az öreg ugyanis éhen halt, és Thabo úgy döntött, hogy megörökli a könyveit. Másnak úgyse kellettek.

Az olvasás képességének birtokában a fiú különféle alkalmi munkákat vállalt a kikötőben, és ebből tartotta el magát. Esténként költészetet olvasott, szépirodalmat és – mindenekelőtt – útleírásokat. Tizenhat éves korában felfedezte a másik nem létezését, két évvel később pedig a másik nem fedezte fel őt. Thabo ugyanis csak tizennyolc évesen talált rá a hatékony receptre. Ez egyharmad részben egy ellenállhatatlan mosolyból állt, egyharmad részben kitalált történetekből, kizárólag képzeletben megtett utazások kalandjaiból, további egyharmad részben pedig maga és választottja örök szerelmét ecsetelő nyilvánvaló hazugságokból.

Igazi sikert azonban csak akkor ért el, amikor az irodalmat is hozzáadta a mosolyhoz, a meséhez és a hazugsághoz. Az örökölt könyvek között ugyanis megtalálta Pablo Neruda Húsz szerelmes vers

és egy kétségbeesett ének című kötetének fordítását, melyet a spanyol

tengerész készített. A kétségbeesett éneket Thabo eldobta, de a húsz szerelmes verset kipróbálta a kikötőben húsz fiatal nőn, és tizenkilenc alkalommal sikerült is alkalmi szerelmet átélnie. A huszadiknak is sikerülnie kellett volna, ha az a tökkelütött Neruda nem írta volna oda az egyik verse végére, hogy „nem tagadom, már nem szeretlek”, amit Thabo csak túl későn vett észre.

Néhány év elteltével a környéken már mindenki ismerte Thabo receptjét, további irodalmi élmények megszerzésére kevés esélye maradt. Az sem segített rajta, hogy élményeit illetően durvábban hazudott még II. Lipótnál is, aki a maga idejében azt állította, hogy Belga Kongóban a bennszülötteknek jó dolguk van, miközben levágatta a kezét és a lábát mindenkinek, aki nem volt hajlandó ingyen dolgozni.

Thabo elnyerte méltó büntetését (akárcsak a belga király, aki először a gyarmatát vesztette el, aztán a pénzét, amit a kedvenc francia-román szeretőjére költött, utána pedig meg is halt). De előbb eltávozott Port Elizabethből egyenesen észak felé, és Baszutóföldön kötött ki, mert úgy tudta, ott élnek a legformásabb idomú nők.

Éveken át mindig talált valami okot rá, hogy ott maradjon, ha kellett, faluról falura vándorolt, írástudásának köszönhetően mindig kapott munkát, végül ő lett a legfőbb helyi képviselője azoknak az európai misszionáriusoknak, akik szerették volna közelebbről is megismerni az országot és civilizálatlan lakóit.

A baszutók törzsfőnöke, Seeiso őexcellenciája nem tartotta fontosnak, hogy népét megkereszteljék, de tudta, hogy országát meg kell védenie a körülötte élő búroktól. Amikor a misszionáriusok Thabo biztatására fegyvereket kínáltak fel neki, ha cserében megengedi, hogy bibliákat osszanak szét a nép között, rögtön bekapta a horgot.

Így történt, hogy papok és diakónusok árasztották el az országot, hogy megmentsék a baszutó népet a gonosztól. Bibliákat hoztak magukkal, automata fegyvereket és taposóaknákat.

A fegyverek távol tartották az ellenséget, a bibliák hasznos fűtőanyagot szolgáltattak a hegyek fázós lakóinak. Olvasni ugyanis nem tudtak. Amikor a misszionáriusok felfogták, mi a helyzet, stratégiát váltottak, és templomokat kezdtek építeni.

Thabo mindenféle egyházi segédmunkákat vállalt, és kidolgozta a kézrátevésnek egy egészen egyéni változatát, melyet csak válogatott pacientúrán és titokban gyakorolt.

Szerelmi téren csak egyszer került bajba. Ez akkor történt, amikor egy hegyi faluban rájöttek, hogy a templomi kórus egyetlen férfi tagja örök hűséget ígért legalább öt fiatal lánynak a kórus kilenc tagja közül. A helybeli angol lelkész mindvégig sejtette, hogy Thabo rosszban sántikál. Énekelni ugyanis nem tudott.

A lelkész felvette a kapcsolatot az öt lány apjával, akik úgy döntöttek, hogy a gyanúsítottat hagyományos módon kihallgatásnak vetik alá. Ez úgy történik, hogy Thabóba öt irányból lándzsát döfnek telihold idején, miközben csupasz fenékkel ül egy hangyabolyban.

Amíg a hold megfelelő állására vártak, Thabót bezárták egy kunyhóba, amely folyamatosan a lelkész felügyelete alatt állt, ám a lelkész időközben napszúrást kapott, és ezt követően lement a folyóhoz, hogy megtérítsen egy vízilovat. Óvatosan az állat orrára helyezte kezét, és azt mondta neki, Jézus tárt karokkal várja, hogy...

De ennél tovább nem jutott, mert a víziló kitátotta száját, és kettéharapta.

A lelkész – egyszersmind börtönparancsnok – ily módon való távozása után Thabónak Pablo Neruda segítségével sikerült rábírnia a női segédbörtönőrt, hogy kinyissa alkalmi zárkája ajtaját, és lehetővé tegye számára, hogy megszökjön.

– Na és velem mi lesz? – kiáltotta utána börtönőre, miután Thabo teljes erőből futni kezdett a szavannában.

– Nem tagadom, már nem szeretlek – kiáltotta vissza Thabo.

A felületes szemlélő azt hihette, hogy Thabót maga az Úr védelmezi, mert sem oroszlánnal, sem gepárddal, sem orrszarvúval, sem egyéb hasonló fenevaddal nem találkozott két mérföldes éjszakai sétája során, amíg eljutott a fővárosba, Maseruba. Ott tanácsadói állásra jelentkezett Seeiso törzsfőnöknél, aki még emlékezett rá, és szívesen alkalmazta újra. A törzsfőnök a gőgös angolokkal tárgyalt a függetlenségről, de nem jutott semmire mindaddig, amíg Thabo be nem kapcsolódott a tárgyalásokba, és ki nem jelentette, hogy ha az urak továbbra is ilyen rugalmatlanok maradnak, Baszutóföld megfontolja, ne kérjen-e segítséget a kongói Joseph Mobututól.

Az angolok megdermedtek. Joseph Mobututól? Attól az embertől, aki nemrég hozta a világ tudomására, hogy nevet akar változtatni, és az új neve az volna, hogy A Dicső És Hatalmas Harcos Aki Kitartásának És Akaraterejének Köszönhetően Sorra Aratja Győzelmeit És Nem Nő Fű A Lába Nyomán?

– Igen, tőle – mondta Thabo. – Ugyanis közeli jó barátom. Én időhiány miatt csak Joe-nak szoktam szólítani.

Az angol delegáció félrevonult, gondolkodási időt kért, és úgy döntött, hogy a régiónak nyugalomra van szüksége, nem pedig a hatalmas harcosra, aki elképzelt szerepe alapján ad nevet magának. Az angolok visszatértek a tárgyalóasztalhoz, és azt mondták:

– Az ország a tiétek. Vihetitek.

Így lett Baszutóföldből Lesotho, így lett Seeiso törzsfőnökből II. Moshoeshoe király, és így lett Thabóból az új király legfőbb bizalmasa. A királyi család tagjának tekintették, és egy zacskó csiszolatlan gyémánttal ajándékozták meg, mely az ország legfontosabb bányájából származott, és értéke felért egy kisebb vagyonnal.

Egy napon azonban eltűnt. És behozhatatlan huszonnégy órás előnyre tett szert, mielőtt a király rájött, hogy kishúga és szeme fénye, a bájos Maseeiso hercegnő teherbe esett.

Aki fekete volt, piszkos és fogatlan a hatvanas években Dél-Afrikában, semmiképp nem tagolódhatott be a fehérek világába. Így aztán az egykori Baszutóföldön megesett balszerencsés incidens után Thabo

Sowetóba sietett, miután az első útjába eső ékszerésznél pénzzé tudta tenni a legkisebb gyémántját.

A B szektorban talált magának egy üres viskót, beköltözött, a cipőjét kitömte bankjegyekkel, gyémántjainak felét elásta a viskó döngölt padlójába. A másik felét szájának üregeiben rejtette el.

Mielőtt hozzáfogott volna, hogy minél nagyobb ígéreteket tegyen minél több nőnek, zöldre festette a viskóját, mert úgy tudta, ez imponál a hölgyeknek. És linóleumszőnyeggel fedte be a viskó döngölt padlóját.

A csábítás hatóköre Soweto valamennyi szektorára kiterjedt, egy idő után azonban Thabo a sajátját kihagyta, hogy az egyes fordulók között zavartalanul üldögélhessen a viskója előtt, és olvashasson.

Az olvasáson és a csábításon kívül utazással töltötte idejét. Kétszer egy évben végigutazta egész Afrikát. Élettapasztalatot szerzett és újabb könyveket.

De mindig visszatért a viskójába, noha megengedhette volna magának, hogy máshol lakjon. Nem utolsósorban persze azért, mert vagyonának fele továbbra is harminc centivel a linóleumszőnyeg alatt nyugodott. A szájában nem volt több hely, alsó fogsora még túl jó állapotban volt.

Eltelt néhány év, mielőtt a sowetói bádogváros lakói gyanút fogtak. Honnan van a könyvei között gubbasztó bolondnak ennyi pénze?

Hogy a szóbeszéd ne kapjon jobban lábra, Thabo úgy döntött, munkát vállal. A legkézenfekvőbb munkát választotta, a latrinapucolást, néhány órát minden héten.

A kollégák többsége fiatal, alkoholista férfi volt, akiknek nem volt jövőjük. De dolgoztak ott gyerekek is. Köztük egy tizenhárom éves lány, aki ollót döfött Thabo combjába, csak azért, mert rossz helyre nyitott be, eltévesztette a zuhanyozó ajtaját. Voltaképpen jó helyre, csak a lányt tévesztette el. Túl fiatal volt. És csenevész. Nem Thabónak való, csak a bajt hozza rá.

A döfés fájdalmas volt. Most pedig itt áll a viskója előtt, és azt akarja, hogy Thabo tanítsa meg olvasni.

– Szívesen foglalkoznék veled, de holnap elutazom – mondta Thabo, és arra gondolt, talán az volna a legjobb, ha tényleg azt tenné, amit mond.

– Elutazol? – kérdezte Nombeko, aki élete tizenhárom éve alatt még egyszer sem hagyta el Sowetót. – Hova utazol?

– Északra – felelte Thabo. – Aztán majd meglátom. * * *

Amíg Thabo utazgatott, Nombeko egy évvel idősebb lett, és előléptették. Hamar beletanult a főnöki szerepbe. Ötletes módszerrel a történelmi vagy geográfiai szempontok helyett demográfiai megfontolások alapján osztotta kisebb egységekre szektora területét, és így sokkal hatékonyabbá vált a budik kihelyezése.

– Harminc százalékos javulás – dicsérte meg a fölöttese. – Harminc egész kettő – mondta Nombeko.

A kereslet megfelelő kínálattal párosult és viszont, és a költségvetésben a megtakarított összegből négy új fürdő- és mosdóhelyiséget lehetett építeni.

A tizennégy éves lány nagyon ékesszólóan tudott beszélni a környezetében élő férfiak nyelvhasználatához képest (aki beszélt már életében sowetói latrinapucolóval, tudja, hogy a szókincsük fele nem tűr nyomdafestéket, másik fele még elgondolást sem). Beszédkészsége vele született. De a latrinairoda sarkában állt egy rádiókészülék, és Nombeko már egészen kicsi korától kezdve mindig bekapcsolta, ha a közelében tartózkodott. A beszélgetős műsorokat hallgatta nagy érdeklődéssel, és nemcsak azt figyelte, mit mondanak, hanem azt is, hogyan mondják.

A rádió Afrikai körkép című magazinműsorából értesült róla először, hogy Sowetón kívül is van világ. Nem szükségképpen szebb vagy ígéretesebb. De kívül van.

Angola például akkor nyerte el függetlenségét. A PLUA nevű szabadságpárt szövetséget kötött a PCA nevű szabadságpárttal, és közösen létrehozták az MPLA nevű szabadságpártot, amely az FNLA és UNITA nevű szabadságpártokkal együtt elérte, hogy a portugál kormány azt is megbánta, hogy valaha egyáltalán felfedezték a földrésznek ezt a részét. Az a kormány, amelynek a négyszáz éves uralma alatt egyébként egyetlen egyetemet sem sikerült felépítenie.

Az analfabéta Nombeko nem értette, hogy a betűkombinációk pontosan mit jelentenek, az eredmény mindenesetre változás lett, ami az

Egyszer megemlítette a kollégáinak, hogy a változás mindannyiuknak jót tenne. De a kollégák zokon vették, hogy a főnökük politizál. Nem elég, hogy egész nap szart hordanak, még azt kell hallgatniuk is?

A latrinatisztítók főnökeként Nombekónak nemcsak reménytelen kollégáival kellett foglalkoznia, hanem Piet du Toittal, a johannesburgi köztisztasági hivatal segédmunkatársával is. Amikor először jött vissza azóta, hogy kinevezte Nombekót, közölte, hogy nem négy új fürdőhelyiséget építenek, hanem csak egyet. A költségvetés nehéz helyzete miatt. Nombeko a maga szerény eszközeivel vágott vissza neki:

– Ha már itt tartunk: mit szól a segédmunkatárs úr a tanzániai fejleményekhez? Bukásra lenne ítélve Julius Nyerere szocialista kísérlete? Mi a véleménye, segédmunkatárs úr?

– Tanzánia?

– Igen. A gabonahiány jelenleg megközelíti az egymillió tonnát. Az a kérdés, mit tehetett volna Nyerere, ha nincs ott a nemzetközi valutaalap. Vagy a segédmunkatárs úr szerint lehet, hogy maga a valutaalap a probléma?

Mondta a lány, aki nem járt iskolába, és még a lábát sem tette ki soha Sowetóból. A segédmunkatársnak, aki a hatalom képviselője volt. Aki egyetemet végzett. És akinek sejtelme sem volt arról, milyen a politikai helyzet Tanzániában. A segédmunkatárs bőrszíne már alapból fehér volt. A lány eszmefuttatásának hallatán még fehérebb lett.

Piet du Toit úgy érezte, porig alázza a tizennégy éves analfabéta. Aki ráadásul kétségbe vonja az új létesítményre vonatkozó számításai helyességét is.

– Ezt hogy gondolta, segédmunkatárs úr? – kérdezte Nombeko, aki a számjegyek olvasását már magától megtanulta. – A célszámokat miért szorozta be egymással?

Egy analfabéta, aki tud számolni. Gyűlölte.

Gyűlölte mindet.

Thabo néhány hónappal később visszatért. Az első változás, amit észrevett, az volt, hogy az ollóval szurkáló lány lett a főnöke. És hogy már nem kislány többé. Kezd kigömbölyödni.

A félig fogatlan férfi vívódni kezdett magában. A mérleg egyik serpenyőjébe tette az ellenállhatatlan mosolyt, a mesélőképességet és Pablo Nerudát. A másikba a főnök-beosztott viszonyt. Meg az olló emlékét.

Thabo úgy döntött, óvatos lesz, de ugrásra kész.

– Na, itt az ideje, hogy megtanítsalak olvasni – mondta.

– Nagyszerű! – felelte Nombeko. – Kezdjük el még ma, rögtön munka után. Odamegyek hozzád. Hozom az ollómat is.

Thabo jó tanár volt. Nombeko pedig igyekvő tanítvány. Három nap után már pálcával le tudta rajzolni a betűket a homokba Thabo viskója küszöbénél. Az ötödik naptól kezdve egész szavakat és mondatokat is ki tudott betűzni. Eleinte inkább hibásan, mint hibátlanul. Két hónap múlva többnyire hibátlanul.

Tanulás közben, a szünetekben Thabo sokat mesélt utazásai során szerzett élményeiről. Nombeko rögtön rájött, hogy két rész mesét vegyít legfeljebb egy rész valósággal, de nem bánta. A saját valósága épp elég nyomorúságos volt. Nem volt szüksége többre belőle.

Thabo utoljára Etiópiában járt, hogy ledöntse trónjáról Őcsászári fenségét, Juda oroszlánját, Isten választottját, a királyok királyát.

– Hailé Szelassziét – mondta Nombeko.

Thabo nem válaszolt, inkább beszélni szeretett, mint mások szavaira figyelni.

A császár története – eredeti nevén Ras Tafarié, akiből előbb rasztafári lett, azután külön vallás, nem utolsósorban Nyugat-Indiában – olyan szaftos volt, hogy Thabo jobb napokra tartogatta, amikor valami haszna is származhat belőle.

Az alapítót most tehát elűzték császári trónjáról, a tanítványok pedig szerte a világban tanácstalanul kérdezgették egymástól, hogy lehet a várva várt Messiást, Isten testet öltött képmását elkergetni. Magát az Istent elmozdítani?

Nombeko óvakodott attól, hogy Thabót a dráma politikai hátteréről faggassa. Biztos volt benne ugyanis, hogy tanárának sejtelme sincs róla, és a sok kérdéssel csak megakasztaná vagy elapasztaná a szórakoztató történetmesélést.

Thabo úgy látta, a helyzet szépen alakul. (Ha tudta volna, mekkorát téved!). Közelebb húzódott a lányhoz, és azzal folytatta, hogy hazafelé úton megfordult Kinshasában is, és segített Muhammad Alinak a felkészülésben az évszázad nehézsúlyú ökölvívó-mérkőzésére, melyet a verhetetlen George Foremannel vívott.

– Istenem, de izgalmas – mondta Nombeko, és arra gondolt, elbeszélésnek tényleg az.

Thabo teli szájjal vigyorgott, Nombeko látta, hogy valami villog a férfi maradék fogai között.

– Igazából a verhetetlen Foreman kérte a segítségemet, de éreztem, hogy... – folytatta Thabo, és abba se hagyta addig, amíg Ali a nyolcadik menetben ki nem ütötte Foremant és meg nem köszönte szívbéli jó barátjának, Thabónak a felbecsülhetetlen értékű segítséget.

Egyébként Ali felesége is elbűvölően viselkedett.

– Ali felesége? – kérdezte Nombeko. – Csak nem azt akarod mondani, hogy...

Thabo úgy nevetett, hogy szinte csörögtek a fogai a szájában, de aztán elkomolyodott, és még közelebb húzódott a lányhoz.

– Te nagyon szép lány vagy, Nombeko – mondta. – Sokkal szebb, mint Ali felesége. Mi volna, ha te meg én összeállnánk? Elmennénk innen, ketten együtt?

És átkarolta a lány vállát.

„Elmenni innen” csodásan csengett Nombeko fülében. El innen, bárhová. De nem ezzel a bizalmaskodó vénséggel. Az aznapi tanóra nyilvánvalóan véget ért. Nombeko beledöfte az ollóját Thabo másik combjába is, majd távozott.

Másnap Nombeko visszament Thabo viskójához, és megkérdezte tőle, miért nem jelent meg a munkahelyén.

Thabo azt felelte, hogy mind a két combja fáj, de különösen az egyik, és hogy Nombeko kisasszony bizonyára jól tudja, miért.

Valóban tudja, és még nagyobb fájdalomra számíthat, mert legközelebb nem egyik vagy másik combjába, hanem valahová a kettő közé fogja döfni az ollót, ha Thabo bácsi nem viselkedik rendesen.

– Azonkívül láttam és hallottam is tegnap, mit tartasz abban a ronda pofádban. Ha mostantól kezdve nem viselkedsz rendesen, elmondom mindenkinek, akinek csak tudom.

Thabo nagyon megrémült. Pontosan tudta, ha a világ tudomást szerez gyémántvagyonáról, az élete lyukas garast sem ér.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte elhaló hangon.

– Úgy akarok ide jönni, és úgy akarom átrágni magam a könyveiden, hogy ne kelljen mindennap új ollót hoznom magammal. Az olló drága portéka olyanoknak, mint én, aki fogakat tart a szájában, és nem más egyebet.

– Nem akarsz inkább elmenni innen? – kérdezte Thabo. – Megkapod az egyik gyémántot, ha békén hagysz.

Sok embert megvesztegetett már, de ezúttal nem sikerült. Nombeko azt mondta, nem kell neki a gyémánt. Ami nem az övé, az nem az övé.

Jóval később, a világnak egy egészen más részén majd kiderül, hogy az élet ennél azért bonyolultabb.

* * *

A sors különös szeszélye folytán Thabo életének két nő vetett véget. A nők portugál Kelet-Afrikában nőttek fel, és abból éltek, hogy fehér telepeseket gyilkoltak meg, hogy azután ellophassák a pénzüket. Amíg tartott a polgárháború, jól megéltek belőle.

De a függetlenség kivívása és az ország nevének Mozambikra való átkeresztelése után a megmaradt telepeseknek negyvennyolc órán belül el kellett hagyniuk az országot. A nőknek nem maradt más választásuk, mint hogy jómódú feketéket tegyenek el láb alól. Üzleti szempontból ez nem bizonyult jó ötletnek, mert szinte minden valamirevaló fekete, akitől egyáltalán lopni lehetett, az éppen hatalmon lévő marxista-leninista párt tagja volt. Így aztán nem telt bele sok idő, körözést adtak ki a nők ellen, és az állam félelmetes rendőrsége a nyomukba eredt.

Ezért kerekedtek fel és indultak el dél felé. És találták meg a legkitűnőbb rejtekhelyet, a Johannesburg közelében lévő Sowetót.

Dél-Afrika legnagyobb bádogvárosának megvolt az az előnye, hogy az ember eltűnhetett a tömegben (ha fekete volt), de az a hátránya is, hogy portugál Kelet-Afrika bármely fehér telepesének nagyobb vagyona volt, mint Soweto nyolcszázezer lakosának összesen (Thabo kivételével). A nők bekaptak néhány szem színes tablettát, és elindultak gyilkos portyájukra. Egy idő után elvetődtek a B szektorba, ahol a latrinák sora mögött a rozsdabarna bádogházak tengerében megpillantottak egy zöldre festett viskót. Aki a viskóját zöldre festi

(vagy akármilyen színűre), annak bizonyára több pénze van a kelleténél, gondolták a nők, és az éjszaka folyamán betörték a viskó ajtaját, kést döftek Thabo szívébe, és jól meg is forgatták benne. Annak a férfinak a szívébe, aki maga is késeket szokott forgatni mások szívében.

Miután meghalt, a nők keresni kezdték a pénzét a halmokban heverő könyvek között. Miféle futóbolond került az útjukba? Végül találtak egy köteg bankjegyet az áldozat egyik cipőjében, aztán még egyet a másikban. És meggondolatlan módon kiültek a viskó elé, hogy ott osztozzanak a zsákmányon. Pont olyan tablettákat nyeltek le egy fél pohár rum kíséretében, melyeknek hatására elveszítették tér- és időérzékelésüket. Úgyhogy még akkor is ott ültek bárgyú vigyorral az ajkukon, amikor kivételesen arra járt a rendőrség egyik őrjárata.

A nőket elkapták, és harmincéves futamidejű kiadási költségtételt csináltak belőlük a dél-afrikai büntetés-végrehajtás könyvelésében. A bankjegyek, melyeket meg akartak számolni, hamar eltűntek a rendőrségi vizsgálat során. Thabo holttestét ott hagyták a viskójában. A dél-afrikai rendőrök szerették szívatni egymást, és ha tehették, a másnapi műszakra hagyták a néger hullák eltakarítását.

Nombekót már az éjszaka folyamán felébresztette a latrinasor túloldaláról behallatszó lárma. Felöltözött, odament, és felfogta, mi történhetett.

Miután a rendőrök eltávoztak a gyilkosokkal és Thabo minden pénzével, Nombeko bement a viskóba.

– Rémes alak voltál, de elszórakoztattál a hazugságaiddal. Hiányolni foglak. Legalábbis a könyveidet.

Ezután kinyitotta Thabo száját, és kiszedett belőle tizennégy darab csiszolatlan gyémántot, pontosan annyit, amennyi üreg volt az állkapcsában a kihullott fogai helyén.

Tizennégy lyuk, tizennégy gyémánt – mondta Nombeko. – Ennyi az annyi?

Thabo nem válaszolt. De Nombeko felszedte a linóleumszőnyegeket, és ásni kezdett.

– Jól gondoltam – mondta, amikor megtalálta, amit keresett.

Aztán vizet hozott, egy ruhadarabbal megmosdatta Thabót, kihúzta a viskóból, és az egyetlen fehér lepedőjével letakarta. Ennyi tisztesség mindenek ellenére kijár neki. Sok nem. De egy kicsi igen.

Nombeko azonnal bevarrta Thabo összes gyémántját egyetlen dzsekijének a korcába, majd ismét nyugovóra tért.

A latrinapucolók főnöke másnap későn kelt fel. Sok mindent végig kellett gondolnia. Amikor belépett az irodájába, a latrinapucoló munkások már mind ott voltak. Főnökük távollétében a harmadik reggeli sörüknél tartottak, de már a második után úgy döntöttek, hogy munka helyett az indiai faj alsóbbrendűsége kérdésének szentelik idejüket. A leghangosabb férfi épp egy történetet ismertetett a többiekkel, melynek hőse papundeklivel akarta megjavítani a viskója kilyukadt tetejét.

Nombeko félbeszakította az előadást, elrámolta a még ki nem ürített sörösüvegeket, és közölte, hogy feltevése szerint a kollégák feje ugyanazzal van tele, mint a latrinapucolásnál használt vödreik. Tényleg olyan ostobák, hogy nem fogják fel, hogy a hülyeség fajsemleges?

A hangadó férfi szerint a főnök nyilván nem képes megérteni, hogy az ember reggel, az első hetvenöt vödör után nyugodtan akarja meginni a sörét, és nem akarja, hogy közben arról prédikáljanak neki, hogy mind kurvára egyformák és egyenlőek vagyunk.

Nombeko arra gondolt, hogy a férfi fejéhez vág egy tekercs vécépapírt, de úgy döntött, hogy kár lenne a papírért. Inkább mindenkit visszaküldött dolgozni.

Aztán visszatért a viskójába. És ott ismét feltette magának a kérdést: – Mit keresek itt?

Másnap lesz tizenöt éves.

* * *

Nombeko a tizenötödik születésnapján régóta esedékes megbeszélést folytatott a költségvetés ügyében Piet du Toittal, a johannesburgi önkormányzat köztisztasági részlegének segédmunkatársával. Aki ezúttal jobban felkészült a beszélgetésre. Alaposan átnézte az elszámolásokat. Most megkapja a magáét az a tizenkét éves lány.

– A B szektor tizenegy százalékkal túllépte a keretét – mondta Piet du Toit, és felpillantott az olvasószemüvege mögül, melyre voltaképpen nem volt szüksége, de idősebbnek mutatta, mint amennyi volt.

– A B szektor nem lépte túl a keretét – felelte Nombeko.

– Ha azt mondom, hogy a B szektor tizenegy százalékkal túllépte a keretét, akkor az úgy van – mondta Piet du Toit.

– És ha én azt mondom, hogy a segédmunkatárs úr úgy számol, ahogy a képességei engedik, akkor az is úgy van. Adjon néhány másodpercet – mondta Nombeko, és kivette Piet du Toit kezéből a statisztikai lapokat, szeme végigfutott a számsorokon, majd rámutatott a huszadik sorra, és azt mondta:

– Az engedmény, amit kialkudtam, túlteljesítésen alapul. Ha azt a ténylegesen csökkentett árhoz adja hozzá, és nem valamiféle képzeletbeli listaárhoz, akkor láthatja, hogy a tizenegy fantomszázaléka nincs sehol. Azonkívül összekeverte a pluszt a mínusszal. A segédmunkatárs úr logikája szerint tizenegy százalékkal alatta kellene maradnunk a költségvetésnek. Ami épp olyan hiba lenne, mint az előbbi.

Piet du Toit fülig elvörösödött. Hát nem tudja ez a lány, hol a helye? Mi volna, ha bárki beleszólhatna abba, hogy mi helyes és mi nem? Jobban gyűlölte a lányt, mint bármikor azelőtt, de nem tudta, mit válaszoljon neki. Úgyhogy azt mondta:

– Sokat beszélünk rólad fent az irodában. – Nocsak – mondta Nombeko.

– Az a vélemény alakult ki, hogy nem vagy képes az együttműködésre.

Nombeko megértette, hogy ki fogják rúgni, pontosan úgy, ahogy az elődjét.

– Nocsak – mondta ismét.

– Attól tartok, hogy át kell helyeznünk téged. Vissza a munkások közé.

Ez több volt, mint amit az elődjének ajánlottak. Nombeko arra gondolt, a segédmunkatárs úrnak jó napja van.

– Nocsak – mondta Nombeko.

– Mást nem tudsz mondani, csak azt, hogy „nocsak”? – kérdezte Piet du Toit mérgesen.

– De igen, természetesen elmondhatnám du Toit úrnak azt is, hogy du Toit úr mekkora idióta, de elérni, hogy meg is értse, szinte teljesen reménytelen volna, ezt megtanultam a latrinapucolók között eltöltött hosszú évek során. Idióták ugyanis itt is vannak, jobb, ha ezt du Toit úr tőlem tudja. Nekem meg az lesz a legjobb, ha egyszerűen lelépek innen, hogy többet látnom se kelljen du Toit urat – mondta Nombeko, és úgy tett, ahogy mondta.

Amit pedig mondott, azt olyan gyorsan mondta, hogy Piet du Toit még reagálni sem tudott rá, mielőtt a lány eltűnt volna a helyiségből. A keresésére indulni a bádogváros viskói között szóba sem jöhetett. Felőle egyébként nyugodtan megbújhat a nyomornegyedben, a tuberkulózis, a drog vagy a többi analfabéta előbb-utóbb úgyis eltakarítja a föld színéről.

– Gyerünk innen – mondta Piet du Toit, és intett a testőrnek, akit az apja fizetett.

Ideje visszatérni a civilizációba.

Természetesen nemcsak a főnökség ugrott a segédmunkatárssal folytatott beszélgetés eredményeképpen, hanem maga az állás is. És azzal együtt Nombeko utolsó fizetése.

A hátizsák Nombeko szerény holmijával már össze volt csomagolva. Egy váltás ruha, Thabo három könyve és húsz csík szárított antilophús volt benne, amit utolsó fillérjeiből vásárolt.

A könyveket már elolvasta, betéve tudta mind a hármat. De volt bennük valami, amit vonzónak talált. A puszta létüket. Valahogy úgy volt velük, mint a latrinapucoló kollégáival. Csak épp fordítva.

Este volt, a levegő lehűlt. Nombeko felvette egyetlen dzsekijét. Lefeküdt egyetlen matracára, és magára húzta egyetlen takaróját (az egyetlen lepedőjéből épp az imént csinált halotti leplet). Másnap reggel útnak indul.

És hirtelen azt is tudta, hová.

Az előző nap olvasta az újságban. Pretoriába megy, az Andries Street 75.-be.

A nemzeti könyvtárba.

Úgy tudta, nem számít tiltott területnek feketék számára, ha szerencséje van, bejut. Hogy ott aztán mit csinál azon kívül, hogy kifújja magát, és élvezi a kilátást, nem tudta. De kezdetnek ennyi is elég volt. És érezte: az irodalom megmutatja majd neki, merre menjen tovább.

Ebben a biztos tudatban aludt el utoljára abban a viskóban, amit öt évvel ezelőtt anyjától örökölt. Mosollyal az ajkán.

Amikor megvirradt, útnak indult. Nem kis távolságot kellett megtennie. Élete első útján Soweto határain túl kilencven kilométer gyaloglás várt rá.

Hat óra elteltével, miután huszonhat kilométert megtett a kilencvenből, megérkezett Johannesburg belvárosába. Micsoda más világ! Ha másért nem, hát azért, mert az emberek körülötte szinte kivétel nélkül fehérek voltak, a megtévesztésig olyanok, mint Piet du Toit. Nombeko érdeklődéssel nézett körül. Neonfények, közlekedési lámpák, utcazaj. És csillogó, új autók mindenütt, olyan típusok, amilyeneket még nem látott soha. Amikor oldalra fordult, hogy kicsit jobban lássa őket, látta, hogy az egyik teljes sebességgel éppen feléje tart a járdán.

Arra gondolt, milyen szép autó.

De arra már nem volt ideje, hogy elugorjon előle.

Engelbrecht van der Westhuizen mérnök a Quartz Sweeten lévő Hilton Plaza Hotel bárjában töltötte a délutánját. Aztán beült az új Opel Admiraljába, és elindult észak felé.

De egy liter konyakkal az erekben nem könnyű autót vezetni, nem is volt az soha. A mérnök és az Opel az első útkereszteződésnél felszaladt a járdára, és – a kurva életbe! – hát nem elütött egy kaffert?

A lánynak, aki a mérnök autója alatt feküdt, Nombeko volt a neve, korábban latrinapucolással foglalkozott. Tizenöt évvel és egy nappal ezelőtt látta meg a napvilágot egy viskóban Dél-Afrika legnagyobb bádogvárosában. Alkohollal, hígítóval, drogokkal átitatott környezetben nőtt fel, és korai halál várt rá Soweto B szektorában, a latrinák között.

Épp Nombeko volt az, aki kitört a környezetéből. Elhagyta viskóját először és utoljára.

És nem jutott tovább Johannesburg belvárosánál, ahol maga alá gyűrte egy Opel Admiral.

– Ennyi volt? – gondolta magában, mielőtt elvesztette eszméletét. De nem ennyi volt.

2. FEJEZET

Arról, hogy mi történt a világ másik részén, miután minden a feje tetejére állt

Nombekót egy nappal a tizenötödik születésnapja után gázolták el. De túlélte. Jobb sors várt rá ezután. És rosszabb. De legfőképpen más.

A férfiak közé, akik majd keresztezik sorsát, a tőle kilencezer-ötszáz kilométerre, a svédországi Södertäljében élő Ingmar Qvist nem volt bekalkulálva. A férfi sorsa mégis frontálisan ütközik majd az övével.

Nem lehet pontosan megmondani, Ingmar mikor csavarodott be, mert nem egyik napról a másikra történt. De az biztos, hogy a folyamat 1947 őszén már beindult. És sem ő, sem a felesége nem akarta tudni, miről van szó.

Ingmar és Henrietta akkor házasodott össze, amikor a világ nagy részén még javában állt a háború. Kiköltöztek egy erdei házba Södertälje közelében, alig harminc kilométernyire Stockholmtól.

Ingmar kistisztviselő volt, Henrietta varrónő. Otthon dolgozott. Először a södertäljei bíróság 2. számú tárgyalóterme előtt találkoztak, ahol épp az Ingmar és Henrietta atyja között támadt vitás ügyet tárgyalták, miután az előbbi egy éjszaka nagy betűkkel az „Éljen a király!” feliratot festette fel a Svéd Kommunista Párt helyi irodájának egyik falára. A királyság intézménye és a kommunizmus általában nem férnek össze egymással, úgyhogy pokoli botrány kerekedett belőle már hajnalban, amikor a södertäljei kommunisták erős embere – Henrietta atyja – felfedezte a szörnyűséget.

Ingmart hamar elkapták, szokatlanul gyorsan, mivel az akció végeztével elaludt a park egyik padján a rendőrség közelében, ölében a festékkel és az ecsettel.

A bíróságon pozitív érzelmi feszültség keletkezett az alperes Ingmar és a nézők sorában ülő Henrietta között. Lehet, hogy a tiltott gyümölcs is vonzotta a lányt, de a legfőbb oka mégiscsak az volt, hogy Ingmar valahogy... tele volt élettel... ellentétben Henrietta apjával, aki többnyire nem csinált semmit, csak arra várt, hogy minden omoljon össze, és ő

meg a kommunisták átvehessék a hatalmat, legalábbis Södertäljében. Az apa mindig is forradalmárnak tartotta magát, de a fejében sötét gondolatokat forgató, keserű ember lett belőle egészen pontosan 1937. április 7. óta, amikor megkockáztatott rádió-előfizetést, és ő lett az ország kilencszázkilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilencedik előfizetője. Másnap a tőle háromszázharminc kilométerre lévő Hudiksvallban egy szabómester lett az ünnepelt egymilliomodik előfizető. A szabó nemcsak ismert ember lett (nevét bemondták a rádióban!), hanem kapott egy hatszáz koronát érő ezüst emlékserleget is. Miközben ő, Henrietta apja, nem kapott semmit.

Ezen az élményen soha nem tudta túltenni magát, elvesztette (amúgy is korlátozott) képességét arra, hogy humort lásson bármiben is, például abban, hogy V. Gusztávot valaki épp a kommunista párt helyiségének falán éltesse. A pártot ő maga képviselte a bíróság előtt, és tizennyolc év börtönbüntetés kiszabását kérte Ingmar Qvistre, akit végül tizenöt korona kártérítés megfizetésére köteleztek.

Csapás csapás után zúdult Henrietta apjára. Először ez a rádió-előfizetés ügy. Utána a södertäljei bíróság enyhe ítélete. Aztán a lánya, aki egy királypárti karjába veti magát. És persze maga az átkozott kapitalizmus, ami valahogy mindig a talpára esik.

Amikor Henrietta ráadásul úgy döntött, hogy Ingmarnak

templomban akar örök hűséget esküdni, Södertälje kommunista

vezetője egyszer s mindenkorra megszakította lányával a kapcsolatot, minekutána Henrietta anyjának viszont belőle lett elege, szakított vele, s miután megismerkedett egy új férfival a södertäljei vasútállomáson, egy német katonai attaséval, nem sokkal a háború vége előtt Berlinbe költözött, és többé nem adott hírt magáról.

Henrietta gyereket akart, sokat, amennyit csak lehetséges. Ingmar ezt alapjában véve jó ötletnek tartotta, kivált a gyártási folyamatot értékelte sokra. Milyen nagyszerű volt az első alkalom is Henrietta apjának autójában, két nappal a bírósági tárgyalás után! Milyen felejthetetlen élmény, igaz, utána két napra el kellett rejtőznie bácsikája pincéjében, mert jövendő apósa egész Södertäljét átkutatta utána. Rosszul tette, hogy a használt kondomot a kocsiban hagyta.

Mindegy, ami történt, megtörtént, az viszont mégiscsak óriási szerencse volt, hogy annak idején talált egy doboz amerikai katonai

óvszert, mert mindennek megvan a maga rendje és ideje, ha azt akarjuk, hogy jól alakuljanak a dolgok.

Ingmar ezzel nem az anyagi előrejutásra és a családja jól megalapozott jövőjére gondolt. A södertäljei postahivatalban dolgozott, a Svéd Királyi Postán, ő maga így szokott hivatkozni rá. Átlagos fizetést kapott, és minden kilátása megvolt rá, hogy a jövőben is azt fog.

Henriettának ügyes keze volt, jól bánt a tűvel és cérnával, és majdnem kétszer annyi pénzt keresett, mint a férje. Nagy és állandó klientúrája volt, és a család jól megélt volna belőle, ha Ingmar nem költ el egyre nagyobb tempóban mindent, amit Henriettának sikerült összespórolnia.

Mint már szó esett róla, Ingmarnak nem volt kifogása a gyerekek ellen, de előbb minden energiájával élete nagy feladatára kellett összpontosítania. Ennek a célnak a teljesülése előtt hallani sem akart nem oda tartozó mellékprogramok beindításáról.

Henrietta tiltakozott férje szóhasználata ellen. A gyerek maga az élet és a jövő, nem valamiféle mellékprogram.

– Ha így állunk, akkor foghatod az amerikai óvszereidet, és alhatsz velük egyedül a konyhában – mondta Henrietta.

Ingmar kutyaszorítóba került. Ő természetesen nem azt akarta mondani, hogy a gyerekek nem fontosak, csak arról van szó, hogy... de hát Henrietta ezt már tudja. Hogy itt van ez a dolog Őfelségével, a királlyal. Ezt előbb valahogy el kell intéznie. Ez nem tarthat örökké.

– Édes, aranyos Henriettám! Nem alhatnánk egy ágyban ma is? És akár gyakorlatozhatnánk is egy kicsit, készülhetnénk a jövőre?

Henrietta természetesen elgyengült, és engedett. Mint már oly sokszor azelőtt, és még oly sokszor ezután is.

Amit Ingmar élete legfőbb céljának nevezett, az nem más volt, mint hogy kezet szoríthasson a svéd királlyal. Egyszerű vágyakozásként született meg benne a gondolat, de később életcél lett belőle. Hogy mikor alakult át megszállottsággá, azt nehéz lenne pontosan megmondani. Könnyebb dolog viszont megállapítani, hogy mikor és miért kezdődött.

Őfelsége, V. Gusztáv király 1928. június 16-án, szombaton ünnepelte hetvenedik születésnapját. Az akkor tizennégy éves Ingmar Qvist apjával és anyjával Stockholmba ment, hogy a palota előtt svéd

zászlókkal integessenek a királynak, majd kimenjenek a Skanzenbe, ahol farkasokat és medvéket is lehet látni!

De a programot némileg módosítani kellett. Kiderült, hogy a palota előtt túl nagy a tolongás, a család inkább pár száz méterrel távolabb, annak az útvonalnak mentén talált magának helyet, ahol a király és Viktória királyné nyitott hintóban várhatólag el fog haladni.

Így is történt. És ráadásul minden jobban alakult, mint ahogy azt Ingmar apja és anyja elképzelte. Közvetlenül a Qvist család mellett ugyanis a Lundsberg Internátus mintegy húsz diákja állt, akik arra készültek, hogy virágcsokrot adnak át őfelségének, így köszönve meg az iskolának nyújtott támogatást és nem utolsósorban Gustaf Adolf trónörökös segítő aktivitását. A tervek szerint a hintó megáll előttük, a király leszáll, átveszi a csokrot, és köszönetet mond a diákoknak.

Minden a tervek szerint történt, a király átvette a virágot, ám amikor megfordult, hogy újra beüljön a hintóba, a szeme megakadt Ingmaron. A király egy pillanatra megállt.

– Milyen szép legényke – mondta, majd közelebb lépett hozzá, és megborzolta a fiú haját. – Várj csak, adok neked valamit – folytatta, és a belső zsebéből előhúzott egy képeslapot az évfordulóra kiadott jubileumi bélyegsorozattal.

Átnyújtotta a lapot az ifjú Ingmarnak, mosolygott, „ennivaló kölyök”, jegyezte meg, aztán még egyszer megborzolta a fiú haját, és felült a hintóra a szemét dühösen meresztő királyné mellé.

– Megköszönted szépen, Ingmar? – kérdezte az anyja Ingmartól, miután magához tért a megtiszteltetéstől, hogy Őfelsége, a király megérintette a fiát, és ajándékot adott neki.

– Ne-e-em – dadogta Ingmar a bélyeges lappal a kezében. – Nem mondtam semmit. Nem tudtam... megszólítani.

A bélyegsorozat lett természetesen Ingmar legbecsesebb tulajdona. Két évvel később beállt dolgozni a södertäljei postahivatalba. A legalacsonyabb beosztásban kezdte a pénzügyi osztályon, ahonnan azután tizenhat év múlva sem jutott feljebb.

Ingmar elmondhatatlan büszkeséggel tekintett a magas termetű, méltóságteljes királyra. V. Gusztáv pedig előkelően pillantott le valahová Ingmar háta mögé a bélyegekről, melyekkel alattvalója naponta találkozott a munkája során. Ingmar alázattal és szeretettel

nézett vissza rá hivatali székéből, a királyi posta egyenruhájában, melyet a pénzügyi osztályon egyébként senkinek sem kellett viselnie.

Csak az volt a baj, hogy a király Ingmar háta mögé nézett. Mintha nem is látná alattvalóját, és így nem is szembesülne szeretetével. Ingmar nagyon szerette volna egyszer elkapni a király tekintetét. Bocsánatot kérni tőle azért, hogy nem mondott köszönetet neki tizennégy éves korában. És biztosítani örök hűségéről.

Semmire sem vágyott jobban. Egyre fontosabb lett számára... hogy a szemébe nézzen, beszéljen vele, megfogja a kezét.

Egyre fontosabb és fontosabb. És fontosabb.

Mert a király eközben napról napra öregedett. Nemsokára késő lesz. Ingmar Qvist tovább már nem várhatott ölbe tett kézzel arra, hogy a király egy szép napon besétál a södertäljei postahivatalba. Éveken át erről álmodott, de eljött az ébredés pillanata.

A király nem fogja meglátogatni Ingmart.

Nincs más megoldás: Ingmarnak kell meglátogatnia a királyt. Aztán gyereket csinál Henriettának. Megígérte neki.

* * *

A Qvist család már kezdettől fogva szűkös életkörülményei idővel még szűkösebbek lettek. Ingmar próbálkozásai, hogy a király közelébe kerüljön, felemésztette minden pénzüket. Valóságos szerelmes leveleket írt a királynak (és szükségtelenül sok bélyeget ragasztott rájuk), telefonon hívta (természetesen nem jutott tovább az egyik szerencsétlen udvari kamarásnál), és ajándékokat küldött, svéd ezüstművesek munkáit, királynak való tárgyakat (ezáltal is gondoskodva annak a nem teljesen becsületes, ötgyermekes családapának a megélhetéséről, akinek könyvelnie kellett a királynak küldött ajándékokat). Továbbá teniszmeccsekre járt és szinte minden olyan eseményre, ahol elképzelhető volt, hogy a király megjelenik. Költséges utazásokat tett, drága belépőjegyeket vásárolt, mégsem sikerült soha igazán a király közelébe kerülnie.

A családi költségvetésnek az sem tett jót, hogy az örökösen szorongó Henrietta rászokott – mint akkoriban szinte mindenki – a dohányzásra, és elszívott naponta egy vagy két doboz John Silver cigarettát.

Ingmar főnökének a posta pénzügyi osztályán annyira elege volt a királyról (akit már a pokolba kívánt) és a király nagyszerűségéről szóló fejtegetésekből, hogy az engedélyt a távolmaradásra már akkor megadta Qvist nevű beosztottjának, mielőtt az végig tudta volna mondani kérelmének indokát.

– Kérem, osztályvezető úr, gondolja, hogy lehetséges volna, hogy kétheti fizetés nélküli szabadságot kapjak a közeljövőben? El szeretnék ugyanis utazni a...

– Rendben.

Ingmart a munkahelyén egy idő után csak nevének kezdőbetűivel emlegették. A főnöke és a kollégái egyszerűen IQ-nak nevezték.

– Sok szerencsét, IQ, bármilyen hülyeségre készül is ezúttal – mondta az osztályvezető.

Ingmart nem zavarta, hogy röhögnek rajta. A södertäljei postahivatal többi alkalmazottjától eltérően az ő életének ugyanis volt célja és értelme.

Három próbálkozás kellett még ahhoz, hogy Ingmar életében minden a feje tetejére álljon.

Az első az volt, hogy postásegyenruhát öltve elment a királyi palotába, és becsengetett.

– Jó napot kívánok! A nevem Ingmar Qvist, a Svéd Királyi

Posta alkalmazottja vagyok, és van egy ügyem, amit személyesen Őfelségével kell elintéznem. Legyen olyan kedves, és jelentsen be. Itt megvárom – mondta Ingmar a kapuőrnek.

– Teljesen meghibbant? Vagy másról van szó? – kérdezte az őr. Terméketlen párbeszéd vette kezdetét, melynek végén Ingmar felszólítást kapott, hogy késedelem nélkül hordja el magát, máskülönben az őr gondoskodik róla, hogy a tisztelt postás urat itt helyben összecsomagolják, dobozba rakják, és visszaküldjék abba a postahivatalba, ahonnan jött.

Ingmar ezt rossz néven vette, és hirtelenjében nem jutott más eszébe, mint hogy a nemi szervével azonosítsa a kapuőrt, és mindjárt megjegyzést is tett a szóban forgó szerv feltételezett méretére, minekutána a kapuőrrel a nyomában futva kellett távoznia.

Sikerült elmenekülnie, részben azért, mert kicsit gyorsabban futott, mint a kapuőr, de főként azért, mert az utóbbinak a szolgálati szabályzat

szerint nem volt szabad elhagynia őrhelyét, és ezért pár lépés után visszafordult.

Ezután Ingmar még két napon át kószált a három méter magas vasrács külső oldalán, vigyázva, hogy kívül maradjon az ostoba és a király érdekeinek képviseletére teljesen alkalmatlan kapuőr látókörén, mielőtt feladta tervét, és visszatért a műveleti főhadiszállásnak tekintett szállodájába.

– Készíthetem a számlát? – kérdezte a portás, aki erről a vendégről már régóta feltételezte, hogy nem áll szándékában fizetni.

– Igen, köszönöm – mondta Ingmar, és felment a szobájába, összepakolta a holmiját, és eltávozott a szállodából – az ablakon át. A második jelentős kísérlet – mielőtt minden a feje tetejére állt volna – azzal kezdődött, hogy Ingmar, kollégái társaságát kerülendő, bezárkózott a munkahelyi vécére, és újságot olvasott. A Dagens

Nyheter beszámolt róla, hogy a király kikapcsolódás céljából néhány

napot Tullgarnban tölt szarvasvadászaton. Ingmar feltette magának a szónoki kérdést, hogy vajon hol máshol élnének szarvasok, ha nem Isten szabad ege alatt a természetben, és ki másnak lenne joga a szabad természetben tartózkodni, ha nem... mindenkinek! Királyoknak éppúgy, mint a királyi posta egyszerű alkalmazottainak.

Ingmar a látszat kedvéért lehúzta a vécét, és elindult, hogy megint fizetés nélküli szabadságot kérjen. Az osztályvezető hozzájárult azzal az őszinte megjegyzéssel, hogy észre sem vette, hogy Qvist kolléga úr az előzőről már visszatért.

Mivel Ingmar nem volt hitelképes, és Södertäljében mindenki ismerte, helyben nem tudott autót bérelni, ezért busszal ment Nyköpingbe, ahol becsületes képére való tekintettel bérbe adtak neki egy lestrapált Fiat 518-ast. Nyomban elindul Tullgarn felé a negyvennyolc lóerő által biztosított legnagyobb sebességgel.

Félúton járhatott, amikor szembejött vele egy fekete V8-as Cadillac, 1939-es modell. A király, természetesen. Befejezte a vadászatot. Legjobb úton afelé, hogy ismét kicsússzon Ingmar keze közül.

Ingmar villámgyorsan megfordult a bérelt Fiatjával, és néhány lejtős útszakasz jótékony segítségével utolérte a száz lőerővel nagyobb teljesítményű királyi autót. Most már csak az kellett, hogy valahogy megelőzze, és aztán eljátssza, hogy a kocsija lerobban az út közepén.

De a király ideges természetű sofőrje attól tartva, hogy a király esetleg megharagszik rá, ha hagyja, hogy egy Fiat megelőzze, növelte a sebességet. Sajnos gyakrabban nézett a visszapillantó tükörbe, mint előre, és amikor az út elkanyarodott, a sofőr a Cadillackel, a királlyal és kíséretével egyenesen haladt tovább, bele egy vízzel teli árokba.

V. Gusztáv és kísérete sértetlenül megúszta a balesetet, de a Fiat volánja mögött ülő Ingmar ezt nem tudhatta. Első gondolata az volt, hogy kiugrik segíteni, és közben megszorítja a király kezét. A második gondolata viszont az volt: mi van, ha az öreg belehalt az általa okozott balesetbe? És ezt követte a harmadik gondolat: harminc év kényszermunka talán mégiscsak túl nagy ár egy kézfogásért. Kivált, ha a szóban forgó kéz egy hulla keze. És nem valószínű, hogy tette népszerűvé tenné az ország népe körében. A királygyilkosok ritkán népszerűek.

Inkább megfordult.

A bérelt autót a södertäljei kommunisták pártirodája előtt állította le, remélve, hogy apósa nyakába fogják varrni az ügyet. Onnan hazament Henriettához, és elmondta neki, hogy minden valószínűség szerint kioltotta hőn szeretett királya életét.

Henrietta azzal vigasztalta, hogy talán mégsem volt halálos az a királyi kanyar, de ha ne adj’ isten mégis, akkor talán helyreáll a családi költségvetésük egyensúlya.

Másnap az újságok megírták, hogy a király autója gyorshajtás következtében árokba csúszott, de V. Gusztávnak nem történt semmi baja. Henrietta vegyes érzésekkel olvasta a hírt, de arra gondolt, hogy férje talán okul belőle. Reménykedve megkérdezte Ingmartól, nem akarja-e most már befejezni ezt a hajszát.

Nem akarta.

A harmadik jelentős nekirugaszkodás, mielőtt minden a feje tetejére állt volna, azzal járt, hogy Ingmarnak el kell utaznia Nizzába, a francia Riviérára, ahol az immár nyolcvannyolc éves V. Gusztáv a nyárutókat szokta tölteni, hogy enyhítse krónikus légcsőhurutjának tüneteit. A király egy exkluzív interjúban elmondta, hogy napközben általában az Hotel d' Angleterre-ben lévő lakosztálya teraszán szokott üldögélni, kivéve, amikor a lassú tempójú napi sétáját teszi a Promenade des Anglaisen.

Ingmar ebből megtudta, amit tudni akart. Odautazik, kimegy a sétányra, a király elé lép, és bemutatkozik.

Hogy azután mi lesz, azt nem lehet tudni. Talán beszélgetnek egy kicsit, és ha jól megértik egymást, Ingmar meghívja estére a királyt egy italra a hotel bárjába. Vagy inkább másnapra, egy teniszpartira?

– Most nem jöhet közbe semmi – mondta Ingmar Henriettának. – Akkor jó – mondta a felesége. – Nem láttad a cigarettámat?

Ingmar autóstoppal utazott végig Európán. Egy egész hétig tartott az út, de Nizzában, miután megérkezett, alig két órát kellett csak üldögélnie a Promenade des Anglais egyik padján, mielőtt megpillantotta azt a bizonyos, monoklit viselő, ezüstfejű bottal járó, magas, elegáns úriembert, akire várt. Istenem, milyen méltóságteljes! Lassan közeledett. És egyedül volt.

Ami ezután történt, azt Henrietta később bármikor fel tudta részletesen idézni, mivel Ingmar ezen rágódott egész hátralévő életében.

Ingmar felállt, a királyhoz lépett, bemutatkozott, elmondta, hogy a király hűséges alattvalója, a királyi posta alkalmazottja, nyitott egy közösen elfogyasztott ital vagy esetleg teniszparti lehetőségére, és azzal a javaslattal fejezte be mondókáját, hogy fogjanak kezet mint férfi a férfival.

A király azonban másképpen reagált minderre, mint ahogy Ingmar számított rá. Először is nem hajlandó kezet fogni egy ismeretlen emberrel. Másodszor nem méltatta egy pillantásra sem. Elnézett Ingmar feje fölött a messzeségbe, ugyanúgy, mint azon a sokezernyi bélyegen, melyek munka közben annyiszor megjelentek Ingmar hivatali asztalán. És azt mondta, hogy semmilyen körülmények között nem kíván szóba elegyedni egy postai kézbesítővel.

A király voltaképpen méltóságán alulinak tartotta, hogy elmondja, mit gondol az alattvalóiról. Kicsi gyermekkora óta arra nevelték, hogy olyan tiszteletet mutasson népe iránt, melyet népe úgy általánosságban természetesen nem érdemel meg. Most azonban testi fájdalmak gyötörték, és egyébként is megelégelte már, hogy véleményét egy életen át magában kell tartania.

– Na de felség, bizonyára nem érti... – próbálkozott Ingmar.

– Ha nem volnék egyedül, már megkértem volna kísérőimet, magyarázzák meg az utamban álló tolakodó fráternek, hogy nagyon is