Louisa Rawlings
A szív rejtekútjai
Jó háromszáz évvel ezelőtt egy rendkívüli szépségű, előkelő kisasszonynak nem is lehetett más feladata, mint hogy rangjához méltó házasságot kössön. Amalie-nak azonban esze ágában sincs feleségül menni apja választottjához. Szíve azért a fiatal építőművészért dobog, aki már első találkozásukkor megmenti életét a haramiák támadásától, s lelkesen hallgatja Amalie terveit egy csobogó szökőkutakkal, titkos ösvényekkel és rózsalugasokkal teli park létrehozásáról. Csakhogy Jean-Marc alacsony származása tudatában óvakodik a tiltott szerelemtől...
1.
1672 kora tavaszán, Normandiában
– Igyekezz, Baptiste, még meglát valaki!
Amalie de Saint-Hilaire türelmetlenül hajolt ki az ablakon. Halk, suttogó szavait el-nyelte az éjszaka. A téli álmából ébredező föld erős, kesernyés illatot árasztott; különös és új volt ez az illat, akár a fiatal leányban bontakozó vágy. Odalentről, a sötétségből, mo-toszkálás hallatszott. Baptiste, a kertész fia a vadszőlő indáin kapaszkodott felfelé. A vi-déki úrilak földszintjéről kiszűrődő halvány gyertyafényben Amalie csak elmosódottan látta a fiú körvonalait. Baptiste meg-megpihent, nagyokat fújt, s valami káromkodásfélét mormolt.
Micsoda cirkusz egyetlen lopott csókért! Amalie tudta, hogy őrültség, amit csinál, de az őrültség néha biztosan csodálatos... Egyszer meg kell történnie! Milyen régóta vágyik már valami izgalmas kalandra ebben a ködfátyolba burkolózó, komor normandiai házban! Isten tudja, mégiscsak jobb volt a barátnőjével, Lucréce de Sancyval a zárdaiskolában, mint itt, vénkisasszony nagynénjei állandóan figyelő tekintete előtt. Azóta, hogy elhagyta a jó házból való kisasszonyokat nevelő intézetet, gyakran váltott levelet barátnőjével.
Kételyekkel, kérdésekkel teli levelek voltak ezek, melyek mind a másik nem titkát, Amalie-ra gyakorolt különös vonzerejét fürkészték. Vajon milyen lehet, ha egy leány sze-relemből odaadja magát egy férfinak? Ó, a zárdában, bár nagyon szigorúan nevelték, és egészen házasságkötésükig tudatlanságban tartották őket, mégis akadt alkalmuk beszél-getni, suttogni az éj csöndjében. Hányszor, de hányszor visszakívánkozott Amalie a zár-dába! Ám még a kolostor elzártsága is túl enyhe büntetésnek tűnt édesapjának szemében. Ezért száműzte makacs, rossz magaviseletű leányát Normandiába, elhunyt felesége nénje-ihez. Az ódon kastély a magányt, a teljes elzártságot jelentette Amalie számára.
Egyetlen öröme volt, ha visszavonulhatott a birtok és a környező dombok fölé maga-sodó, vénséges vén, kerek toronyba. Oda soha nem kapaszkodtak fel nagynénjei, ott sza-bad folyást engedhetett könnyeinek. Elhagyatottságában, magányában ott kis időre béké-re, nyugalomra talált.
Hirtelen aggodalom töltötte el, hogy valaki megláthatja a nyitott ablakban. A szoba mélyére húzódott, és megállt a fátyollal borított tükör előtt. Félénk mozdulattal elhúzta a leplet. Nénikéi üres hiúságnak, az ördög kísértésének tartották a tükröt a szobában; ezért fésülködés után azonnal le kellett takarnia. Most habozva belenézett. Tizennyolc éves tehát, és igazán csinosnak mondható zöld szemével és hullámos, vörös hajával. Persze soha nem lesz olyan lélegzetelállítóan szép, mint szeretett mamája, de nem is fog Hamu-pipőkeként elhervadni.
Amalie felsóhajtott. Mama ennyi idős korában már két éve férjnél volt! És íme, most itt áll a leánya, a várakozástól reszketve, mert néhány pillanat múlva életében először kettesben lesz ég^iímnemű teremtménnyel...
Hat éve él itt, Normandiában, két vénkisasszony nagynénje kastélyában apja paran-csára, és azóta az öreg Florimonde, a birtok gazdasági ügyeit is intéző udvarmester kivé-telével nem került épkézláb férfiember a szeme elé. Még az egymást sűrűn váltó házitaní-tók is mind jócskán túl voltak életük virágán, amikor a kastélyba érkeztek, és óráikat mindig valamelyik idős hölgy jelenlétében tartották. Amalie de Saint-Hilaire egyiküknek sem okozott csalódást; példás tanuló volt, akit lankadatlan érdeklődés és csillapíthatatlan tudásvágy jellemzett.
Baptiste végre eljutott az ablakpárkányig, és bemászott a szobába. Ügyetlen, esetlen suhanc létére nem tudott mit kezdeni a túlságosan is hosszúra nőtt karjaival-lábaival. Hiszen végül is csak tizenöt éves volt. Amalie már évek óta dolgozott Baptiste-tal együtt Léopold apó, a szigorú főkertész felügyelete alatt. Palántákat ültettek, megtanulták a
vi-rágok és a díszcserjék nevét. Baptiste felvitte a kastélyba Amalie-nak a legfrissebb, leg-pompásabb virágokat, melyeket aztán a leány gondosan, aprólékosan megszemlélt, és megörökített vázlatkönyvében. Baptiste-ot természetesen nem lehetett igazán férfiszám-ba venni, mégis az ő közelében érezte először Amalie, hogy kezd nővé válni.
Különösen az utóbbi hetekben, amióta ismét buzgón folyt a kerti munka, az együgyű falusi fickót egyre inkább hatalmába kerítette a leány bűbája. Amalie rajta próbálta ki mindazt, amit annak idején szépséges, szeszélyes mamájától ellesett: a csábító pillantáso-kat és kacér mozdulatopillantáso-kat. Olyan kedvesen mosolygott a fiúra, hogy annak lángba borult az arca, és mindent megtett, amit csak a kis tündér parancsolt. Ha a leány kecsesen nyúj-tózkodott doromboló cica módjára, Baptiste-nak elállt a lélegzete, dadogni kezdett, és szégyenlősen elfordította a fejét. Ha Amalie összeráncolta a homlokát, és duzzogva lebigy-gyesztette az ajkát, a fiú szinte megsemmisült. A feltétlen engedelmesség és alázat, amellyel a kamasz körülvette, egészen új tapasztalat volt Amalie számára, és igencsak a fejébe szállt. Még soha nem érezte magát elevenebbnek és szebbnek, mint ezekben a szürke, borús napokban, soha kívánatosabbnak, legalábbis azóta, hogy szeretett atyjaura száműzte őt Cécile és Barbara nénihez.
És ezen a reggelen, amikor Baptiste a gyümölcsösben véletlenül a kezéhez ért, elemi erővel támadt fel a leányban a vágy, hogy megismerje az élet nagy titkait, hogy szabad legyen, és mindentudó.
– Ha meg akarsz csókolni – súgta oda hirtelen ötlettől indíttatva a fiúnak –, másszál fel ma este kilenckor a vadszőlőn a szobámhoz. Majd nyitva hagyom az ablakot.
És most itt áll Baptiste a homályos szobában, és zavartan toporog. Amalie bátorítóan rmosolygott.
– Szép tőled, hogy eljöttél. Már azt hittem, inadba szállt a bátorság. Gyere, ülj ide mel-lém!
Ezzel átsuhant a szobán az ágyhoz, széthúzta a barna bársonyfüggönyöket, és letele-pedett az ágy szélére. Elégedetten állapította meg, hogy a leheletkönnyű ing mindenütt csábosán tapad a testére. Hívogatóan végigsimított a takarón:
– No gyere már, Baptiste!
Hátrarázta dús, vörös hajfürtjeit, úgy, ahogy annak idején anyjától látta. Ó, hogy sóhajtotak ilyenkor a mama imádói, és milyen izzó, szerelmes pillantásokat vetettek a szépasszonyra!
– Hát nem akarsz, te ostoba fickó?... – Amalie elhallgatott.
Már feltámadtak benne az első kételyek, hogy vajon helyesen cselekedett-e, hogy légyottra hívta a fiút? Baptiste végül is még nagyon fiatal. De éppen ezért olyan veszélyte-len, ártalmatlan az egész. Hiszen csupán egy kis kísérletről van szó, az eredményét majd beírja a naplójába, Baptiste meg mehet vissza, ahonnan jött. Lassan lecsúsztatta válláról a puha, vadgalambszín kendőt.
– Meg akarod fogni a mellemet?
A fiú zavartan topogott ide-oda otromba cipőjében a vastag, sötét szőnyegen. Még mindig nehezen lélegzett a kapaszkodástól. Amalie egyenes kérdésére fülig pirult; nem értette, mi ütött ma a kisasszonyba. És ami még rosszabb volt: Amalie maga sem értette. Nem így képzelte a légyottot! Milyen idétlenül és otrombán csoszog feléje a fiú! Miért is engedett a kíváncsiságnak, hogy megtudja, milyen, ha megcsókolják, ha először csókolják meg az embert? Miért vihognak a szolgálók és a szobalányok, ha a csélcsap Zacharie, az istállófiú jártában-keltében a mellük után kapkod?
Amalie azonban most úgy érezte, rosszul tette, hogy bátorította Baptiste-ot. Az ész és a túlzott kíváncsiság küzdöttek benne. Nos, most már késő visszavonni a meghívást... Mindegy, ha a fiú egyszer megcsókolja, egyszer a mellére teszi a kezét, az elég, aztán el-küldi.
Ő tulajdonképpen csak az érzéseit szerette volna elemezni, és egészen tárgyilagosan feljegyezni a naplójába a megfigyeléseit. A házitanítók gyakran mondogatták, hogy mi-lyen fontos manapság, a tudományos megismerés korában az élet megfigyelése, feltárása és az új elméletek szempontjai szerinti vizsgálata. Hiszen 1672-t írtak, és XIV. Lajos, a Napkirály élete virágjában uralkodott Párizs és Franciaország fölött. Az egész művelt vi-lág bámulattal és elismeréssel tekintett a tudomány, a filozófia és a művészet egén ragyo-gó csillagokra. Igen, Amalie úgy érezte, jókor született, s hogy élvezet élni.
Rámosolygott a fiúra, és lassan, fölényes hanghordozással mondta:
– Gyere, ülj ide mellém, és add a kezed. – Megfogta és a mellére tette Baptiste kezét. – De Amalie kisasszony... – A fiú hangja fojtottan, rekedtesen, sokkal mélyebben hangzott, mint máskor. Jobbját a lány gömbölyű mellére szorította, és meglepően járato-san szorongatni, babrálni kezdte. Szeme nedves, üveges pillantással szegeződött a lányra. Amalie hirtelen kellemetlennek találta a nagy, durva kéz érintését. Csalódottság és undor töltötte el.
– Most már elég – jelentette ki –, nem élvezem különösebben.
– Sokkal jobb volna, ha lefeküdnénk – hajolt oda hozzá a fiú, és leszorította az ágyra. Amalie már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akar-e szerelmeskedni Baptiste-tal. Mégis beletörődően mondta:
– No jó, de csak egy kicsit...
– A kisasszony igazán csinos... – dadogta rekedtes hangon a fiú. – Tudja az ördög, iga-zán csinos... Nem fog sokáig tartani a dolog, ezt ígérhetem...
– No de ilyet?! Mit csinálsz?
Mielőtt még Amalie felfoghatta volna, mi is történik vele, Baptiste felráncigálta a há-lóingét, és egész testével rávetette magát a lányra.
Amalie mozdulni sem tudott. Az izmos parasztfiú ólmos súllyal nehezedett rá, és tel-jesen hatalmában tartotta.
– Ha nem engedsz el azonnal, soha többé nem engedem meg, hogy megcsókolj! – kiál-totta rettegve Amalie.
Baptiste rávigyorgott.
– Még egy lánnyal sem találkoztam, aki ne akarta volna, ha már eddig jutott a dolog. És maga is akarja, ismerje csak el! – Kedvtelve nézegette a dühtől kipirult kisasszonyt. Felhevült, nyers vonású arca egész közel volt Amalie-éhoz.
A lány lehunyta a szemét, és elfordította a fejét. Túlságosan is meglepődött, semhogy védekezett vagy segítségért kiáltott volna. Hogy is juthatott idáig? Hát már minden va-rázserejét elvesztette Baptiste fölött? Jóságos ég, micsoda bolond is volt! Hiszen ez nem egy kedves, tudatlan, ártalmatlan fiú, hanem tapasztalt parasztsuhanc, aki bizonyára ál-landóan a falusi leányok körül legyeskedik, amióta csak rájött, mit is kell csinálni...
*
– Hogy merészelsz szégyent hozni a házunkra, te könnyelmű perszóna? – Cécile éles, károgó hangja hangzott fel, és gyors egymásutánban sűrű csattanások.
Baptiste felsivított, és sebesen elkotródott az ágytól. Amalie csak most nyitotta ki a szemét. „Lovagja" a feje búbját tapogatva húzódott az ablak felé, az ágy lábánál pedig ott állt a nagynénje, Cécile kisasszony, akár a bosszúállás angyala, magasra emelt kezében a Bibliát tartva. A fiú most elérte az ablakot, és egy trágár káromkodást mormolva a fogai között, átvetette magát a párkányon. Máris eltűnt az éj sötétjében, csupán a vadszőlőin-dák recsegése hallatszott nyomában.
Amalie felugrott, és lesimította a hálóingét. Cécile villámló szemmel mérte végig az unokahúgát, mögötte némán tördelte a kezét Barbara néni. A nyitott ajtóban, gyertyával
a kezében a jó öreg, hűséges Florimonde rosszallóan csóválta a fejét, de közben bátorító pillantást vetett Amalie-ra.
– Cécile néni... – suttogta Amalie, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek! Az a gonosz fickó... Ha nem jönnek idejében, még...
– Inkább Florimondenak köszönd meg – vágott közbe határozottan az idős hölgy –, ő sietett segítségedre, mert meglátta azt az elvetemült fickót felkapaszkodni az indákon.
– Jaj, úgy örülök, hogy megmenekültem... Jóságos ég, még soha életemben nem féltem ennyire...
Amalie csak most döbbent rá végzetes kíváncsiságának következményeire, arra, hogy milyen veszélynek tette ki magát, s hogy épp csak megmenekült... Reszketés fogta el a tagjait, és elcsuklott a hangja.
– Ó, szegény kis leánykám! – kiáltott fel könnyekig elérzékenyülve Barbara kisasz-szony, és Amalie felé tárta a karját.
– Ugyan, hagyd ezt most! – parancsolt rá keményen a nővére, és olyan komor arccal nézett Amalie-ra, hogy a lány attól tartott: mindjárt törvényt ülnek fölötte, és szörnyű büntetéssel sújtják. Cécile folytatta:
– Nem vagyok vak, nagyon is jól látom, mi folyik ezen a birtokon. Elvárom, hogy a cse-lédeim illemtudóan és erkölcsösen viselkedjenek. Egyébiránt ugyanez vonatkozik a roko-naimra is – tette hozzá nyomatékkal.
Amalie bűntudatosan horgasztotta le a fejét. Vajon Cécile néni azt is tudja, mit látott ő a toronyból? Csupa olyasmit, aminek nem sok köze volt illemhez és erkölcshöz...
– Tudom, hogy máskülönben csukva van az ablakod. Tehát ne vesztegessünk több szót erre. Kinyitottad ma este, vagy sem?
Figyelmeztetőleg Amalie elé tartotta a Bibliát. A lánynak nem maradt más választása, mint megmondani az igazat. Bár meggondolatlanul belevetette magát egy kalandba, de azért esze ágába sem jutott tagadni. Nyíltan nagynénje szemébe nézett.
– Igaza van, nénikém. Kinyitottam az ablakot.
– Tudtam – bólintott Cécile. – Barbara és én kinn várunk. Florimonde!
Amalie halkan felsóhajtott. Ha Cécile néni ezzel a hangsúllyal szólította a hajlott korú udvarmestert, az csak egyet jelenthetett. Az elmúlt esztendőkben Amalie már hozzászok-hatott az öreg hölgyek házában alkalmazott büntetéshez, mely szigorú szertartás szerint folyt le. Valahányszor a lány valamit elkövetett, lázadozott vagy engedetlen volt, indula-tosan vagy tiszteletlenül viselkedett, Cécile Florimonde-ot szólította. A lágyszívű Barbara kisasszony a kezét tördelte, és panaszos hangokat hallatott, Amalie pedig ellenvetés nél-kül a fiókos szekrényhez ment, és kivett belőle egy rövid bambuszbotot. Átnyújtotta Florimonde-nak.
– Csak semmi érzelgés! – ripakodott rá Cécile kisasszony a húgára.
– Aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie! A leányzó büntetést érdemel. Gyere! Ezzel megragadta Barbara kezét, és erélyesen az ajtó felé irányította. És az ajtó máris becsukódott a nővérek mögött.
Valójában az egész büntetési ceremónia fölöttébb mulatságos volt. Látszólag kérlelhe-tetlen szigorúsága ellenére sem vitte rá a lélek Cécile nénit, hogy saját kezűleg büntesse meg a makrancos és önfejű Amalie-t.
A büntetést a hűséges Florimonde-nak kellett végrehajtani. Az öreg háznagy némán meghajolt, és átvette a botot a lánytól.
– Volna olyan kegyes, Amalie kisasszony?
A lány bólintott, lehajolt az ágyra, hogy megkapja büntetését, azt az egyetlen gyen-géd, simogatásszámba menő botütést, amelyet Florimonde valóban kioszt majd neki. Természetesen a bot alig érintette a testét, fájdalmat meg éppenséggel nem érzett. De a szertartáshoz hozzátartozott, hogy Amalie hangos kiáltásokkal kísért minden egyes, az
ágytakaróra mért ütést, szám szerint még kilencet. Igazság szerint Amalie de Saint-Hilaire nagyon is tudatában volt annak, hogy megérdemelte a fenyítést, és szinte mardosta a lel-kiismeret, ha arra gondolt, hogy nagynénjei valóban azt hiszik: Florimonde elfenekeli őt... Amikor a tíz ütés után a háznagy tiszteletteljes meghajlással ismét átnyújtotta Amalie-nak a bambuszbotot, csupán egy alig észrevehető hunyorítás árulta el, hogy Florimonde továbbra is megőrzi közös titkukat. Amalie mély sóhajjal tette vissza a botot a fiókba. A voltaképpeni büntetés még csak most következik: Cécile néni végtelenül hosszú, alapos és igen részletes prédikációja...
– Nos, te önfejű teremtés – fogott a fejmosáshoz nem sokkal utóbb Cécile –, mit tanul-tál ebből a tapasztalatból?
– Hogy jobban kell vigyáznom az erényemre, kedves nénikém.
És ez volt az igazság. Bebizonyosodott, hogy nem elegendő megfigyelni a férfiakat ah-hoz, hogy tisztában legyünk a szándékaikkal is. Bármily nyíltnak, őszintének tűnnek is, és persze ostobábbnak, mint a nők, azért veszélyesek lehetnek, ha felébred bennük a vágy. Még az ilyen szegény együgyűek is, mint Baptiste. Legközelebb, no persze, ha lesz legkö-zelebb, sokkal megfontoltabban és okosabban viselkedem majd, határozta el Amalie. A nénéim bizonyára mostantól fogva még jobban ügyelnek majd rám. –
– Helyes! – biccentett Cécile kisasszony. – A lustaság minden bűn szülőanyja. Egész nap csak henyélsz, nincs elfoglaltságod. Amellett abban a korban vagy, amikor az ember hajlamos a legnagyobb ostobaságok elkövetésére. Ha Barbara és én még mindig azt a kis-lányt látjuk benned, aki voltál, amikor hozzánk kerültél, akkor alaposan tévedünk. Te már a saját fejed után akarsz menni, mi pedig öregek vagyunk hozzá, hogy megfékezzünk. Ideje volna megfelelő férjről gondoskodni a számodra, aki aztán majd kurtára fogja a gyeplőt. Különben igen hamar bajba kerülsz. Mindenesetre még ma este írok atyádnak, hogy vigyen haza.
– Ó! – kiáltott fel ujjongva Amalie, és egészen megfeledkezett róla, hogy nemrég ve-rést kapott. A szófára vetette magát, kezébe rejtette az arcát, úgy suttogta:
– Hát hazamehetek végre...
– Ne gondold, hogy könnyű dolgod lesz! – ingatta a fejét Cécile. – Mostantól fogva atyádnak és mostohaanyádnak kell engedelmeskedned. Értetted?
Amalie-nak az örömtől kicsordult a könny a szeméből.
– Hogyne, nénikém! Köszönöm, nagyon köszönöm Cécile néni, Barbara néni!
Odaszaladt a két idős hölgyhöz, átölelte és viharosan összecsókolta őket. Barbara kis-asszony meghatottan törölgette a szemét, nővére azonban, aki nem szokott hozzá efféle érzelmi kitörésekhez az unokahúgánál, megköszörülte a torkát, és eltolta magától Amalie-t.
– Ugyan, miféle gyermekded viselkedés ez, Amalie! Menj aludni, túl késő van már. – Odafordult a tapintatosan háttérben meghúzódó háznagyhoz. – Csukja be az ablakot, Florimonde, aztán mehet lefeküdni. Holnap pedig gondoskodjon róla, hogy az a fajankó megkapja a magáét. Tanulja meg, hogy kordában tartsa az alantas ösztöneit, különben nemsokára minden szolgáló várandósan futkos a házban.
Barbara kisasszony mélyen elpirult ezekre az illetlen szavakra. Cécile mindig megfe-ledkezik róla, hogy még mindketten hajadonok... Amalie azonban úszott a boldogságban, és hirtelen úgy érezte, nagyon-nagyon szereti nénikéit. Végül is szeretett mamája révén csupán ők voltak közeli rokonai, a Dufour kisasszonyok, akik immár hat éve otthont nyúj-tottak a kis Amalie-nak. Ó, nagyon szereti őket, még akkor is, ha Cécile kisasszonyt nem könnyű szeretni; ő túl nagy súlyt fektet erkölcsre és illemre, és fölöttébb csípős a nyelve...
Amalie letérdelt az ágy mellett álló imazsámolyra, és lehajtotta a fejét. – Jó éjszakát, Cécile néni, jó éjszakát, Barbara néni!
– Isten óvjon reggelig – mondta Cécile kisasszony, és Barbara halkan hozzátette: – Ámen.
Cécile Dufour a küszöbön még egy pillanatra megállt.
– Ha úgy érzed, gyermekem, hogy atyád házában nem bírod tovább... vagyis akarom mondani, ha ismét kenyértörésre kerülne a dolog... ne várd meg, míg...
Ekkor Barbara kisasszony tőle szokatlan határozottsággal közbevágott:
– Az ég szerelmére, Cécile, miért vagy olyan körülményes? Amalie itt mindig otthon van, ide bármikor jöhet, ameddig mi élünk. Ezt akartad mondani, nem? Halálunk után pedig úgyis ő örökli az egész birtokot. Amalie, hozzánk mindig visszajöhetsz!
– Erről egyelőre szó sincs! – csattant fel Cécile. – Most pedig hagyd Amalie-t aludni, Barbara!
Ezzel Cécile elfújta a gyertyát, és határozott mozdulattal behúzta maguk mögött az aj-tót.
– Isten áldja a nénikéimet! – suttogta Amalie. – Végtelenül jó teremtés mindkettő... Kinyújtózott az ágyban, és belebámult a sötétségbe. Sötétben sokkal könnyebb gon-dolkodni, rendezni az összekuszálódott érzelmeket, mindazt, ami felkavarodott benne.
Hazamehet! Papa semmiképpen sem utasíthatja vissza nénikéi kérését! A száműze-tésnek tehát vége! Amalie szíve egész melegével fohászkodott, bárcsak méltónak bizo-nyulhatna végre apja szeretetére, bárcsak elfeledtethetné vele a múltban okozott szörnyű csalódást. Gyóntatója megmagyarázta Amalie-nak, hogy őszinte bűnbánat nélkül nem léphet a javulás útjára...
Imádott édesanyja halála után Amalie önző és eszelős ragaszkodással kapaszkodott az apjába, egyre-másra sírógörcsöket kapott, ha arról értesült, hogy apjának üzleti ügyekben Párizsba kell utaznia. Két évig valóban csupán az övé volt az apja, az övé, az elkényezte-tett és önfejű gyermeké, aki senkivel sem osztozott apja szeretetén. Vele nevetgélt, ját-szott, vele múlatta az időt, őt halmozta el gyengédsége és szeretete jeleivel. Hozzá húzó-dott, ha vigaszra vágyott, ha szép mamáját siratta. Ám tizenkettedik születésnapján – még ma is fájdalmas élességgel él benne e nap emléke – az apa új asszonyt hozott a házhoz.
– Ő a te új mamád – mondta, mintha valaha is, bárki is pótolhatná az ő forrón szere-tett, csodaszép édesanyját! És főképpen nem ez a Mathilde de Louviére, ez a fanyar, gőgös arisztokrata nő, aki csupán a szalonok világában jelent emelkedést az apja számára. Papa igen gazdag, ezt hamar megtanulta a kis Amalie, de nem nemesi származású. A sápadt, esetlen, színtelen Mathilde most címert hoz a házhoz... Micsoda csúf neve van! Hogyan is lehet valakit Mathilde-nak hívni?!
Amalie a sötétben ökölbe szorította a kezét. Még most is fülébe csengtek saját panaszos kiáltásai, szívszaggató sírása, amikor annak idején kocsiba tuszkolták, hogy Normandiába küldjék nagynénjeihez. Még ma is maga előtt látja Mathilde de Saint-Hilaire elgyötört arcát, amint vetélése után kijelenti: „Addig nem szülök gyereket, ameddig az ön leánya el nem hagyja a házat!"
És az imádott apa is a második asszony pártjára állt. A fékezhetetlen Amalie ostort ér-demel! Teltek az évek, és Amalie most már kissé másképpen látta a történteket. Különben sincs értelme a múltba kapaszkodni. Papának joga volt másodszor is megnősülni, olyan nőt választani, akit megfelelőnek tart. Mi beleszólása lett volna ebbe egy makacskodó kis-lánynak? És Mathilde de Saint-Hilaire tíz hónappal Amalie távozása után valóban életet adott a hőn óhajtott fiú örökösnek. Az ő számára pedig csupán egyetlen út maradt nyitva, hogy megenyhítse apját: békét kell kötnie gyűlölt mostohaanyjával. Legalábbis, gondolta Amalie, igyekezni fogok, hogy ne mutassam ki az iránta érzett ellenszenvemet...
Nem lesz könnyű, vélekedett. Papa ugyanis nem sejtette, miféle asszonyt hozott a házhoz! Mathilde kezdettől fogva legalább féltucat szeretővel szarvazta fel; Amalie a mos-tohája minden kalandjáról értesült barátnője leveleiből. Nem volt Lucréce-nek olyan
leve-le, melyben ne tájékoztatta volna Amalie-t Mathilde viselt dolgairól. Már messze földön híre járt Mathilde de Saint-Hilaire csapodárságának, csupán a férje nem tudott semmit... Gyakran hosszú időt töltött Párizsban, és bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy neje azalatt beszennyezi a nevét. Azt rebesgették, hogy alig akadt olyan valamire való férfi, aki elvetődvén Bourges-ba, elkerülhette volna Mathilde asszony ágyát...
Amalie halkan felsóhajtott. Örült, természetesen nagyon örült, hogy hazamehet, és vi-szontláthatja apját, de tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Sötét sejtelmek foglalták el az iménti öröm helyét. De talán holnap reggel, ha ismét világos lesz, ő is tárgyilagos, józan megvilágításban lát majd mindent. Tisztábban és kevésbé fenyegetően. Az ész szava majd rendet teremt a gondolatok és érzelmek zűrzavarában, és elűzi azt a fájdalmas szoron-gást, amely most, az éjszaka sötétjében annyira rátelepedett a szívére.
*
Hűvös márciusi napon kelt útra Florimonde kíséretében apja birtoka, Blanquefort fe-lé. Minél délebbre jutottak, annál zöldebb lett a táj, a tavasz lehelete érződött a langyos levegőben.
Harmadnap Amalie nyugtalanná vált: nem mehetne gyorsabban ez a kocsi? Annyira szeretett volna már otthon lenni! Gondolatai előresiettek Blanquefort felé, ezért csak na-pok múltán tűnt fel neki, hogy milyen rossz bőrben van az öreg háznagy. Aggódó kérdése-ire Florimonde csupán a fejét rázta: ó, nem, nincs semmi baj, kissé fáradt, ennyi az egész.
– Fárasztó már ilyen korban a hosszú utazás – jelentette ki Amalie. – A nagynénéim igazán elengedhettek volna a postakocsival, akkor nem kellett volna megtennie ezt a ki-merítő utat.
Florimonde megtörölte verítékes homlokát, és szemrehányó pillantást vetett a lányra. – Egy jól nevelt fiatal hölgy nem utazik egyedül – mondta méltóságteljesen. – És az úrhölgyek nagyon is jól tudják, miért nem engedték el kísérő nélkül.
– Tudom, hogy ama sajnálatos eset óta nem bíznak meg bennem igazán. Pedig én csak azt akartam tudni, milyen az, ha megcsókolják az embert. Álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy... Ó, Florimonde! Már hat éve ismer engem, mondja hát, miért csiná-lok mindig ilyesmiket?
– Tulajdonképpen meglepő, Amalie kisasszony, hogy tudományos vizsgálódása során, melyet a toronyban folytat, s melynek mindent és mindenkit alávet, még sosem jutott arra a gondolatra, hogy kissé saját magát is elemzés tárgyává tegye. Ön csak Istennel és a világ dolgaival foglalkozik...
– Hát akkor segítsen nekem, Florimonde! Ön jobban ismer engem mindenkinél. Mond-jon valamit, milyen is vagyok!
Elővette útikosarából a naplóját és a kis, ezüsttokos irónt.
– Hallgatom, Florimonde – mondta, és várakozásteljesen nézett az öregre. – Meglehetősen hosszú lista lesz, kisasszony – védekezett az.
– Szörnyű! – sóhajtott fel Amalie, és új lapra fordított a könyvében. – De azért csak mondja! Fel akarom jegyezni...
– Hát akkor kezdjük. Makacs és nagyon önfejű, ráadásul veszedelmesen kacér. Amalie felemelte a fejét.
– És még?
– Hajlamos mindenbe beleütni az orrát, még ha csupán jó szándékból is... Nyíltságá-val, szókimondásával könnyen megbánt bárkit. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy fölöttébb kíváncsi.
– Miért? Olyan rossz dolog a kíváncsiság? Hiszen minden kutatás azzal kezdődik. – Az igaz. Ám a kíváncsiságnak igen kellemetlen következményei lehetnek, ha valaki olyan dolgokkal foglalkozik, melyekhez semmi köze...
– Ez úgy hangzik, mintha nagyon is tökéletlen lennék... Az öregember elmosolyodott.
– Még nem fejeztem be, kisasszony. írja csak tovább: bűbájos, szeretetre méltó, okos és melegszívű. Az ön élénk, mozgékony szellemét még Normandia komor magánya sem homályosíthatta el. És ön nagyon szép is, túl szép, semhogy valaha is kísérő nélkül utaz-hasson.
Amalie meglepetten pillantott fel. így még sohasem beszélt vele Florimonde! – Szép? Igazán szép vagyok?
– Szép, mint az édesanyja volt, kisasszony. Jól emlékszem, amikor nem sokkal az es-küvője előtt meglátogatta a Dufour kisasszonyokat. Akkor az ön mamája fiatalabb volt, mint ön most, és máris valóságos szépség.
– Ó, Florimonde! – Amalie ragyogó arccal átölelte az öregembert, és hozzásimította üde, rózsás arcát. – Szent Isten! Hogy ég az arca! Hiszen ön súlyos beteg!
Florimonde zavartan mormogott valamit arról a visszatérő lázról, amit katona korá-ban szerzett a németalföldi mocsarakkorá-ban. Mire estére elérték a postakocsi-állomást, az öregember már reszketett, rázta a hideg, sápadt arca nyirkos volt a verítéktől. Másnap reggel nem tudott felkelni, csak alkonytájban lett kissé jobban. Ráadásul kiderült, hogy bérelt lovaik közül az egyik lesántult, és legalább egy nap beletelik, míg érkezik helyette másik.
Amalie megint ostromolni kezdte Florimonde-ot: engedje el egyedül a postakocsival, hiszen már csak néhány órányira vannak úti céljuktól. Bizonyára érte mennek az állo-másra, ha értesítik Saint-Hilaire urat leánya érkezéséről, a néniknek pedig nem kell megtudniok.
Florimonde végül vonakodva, de beleegyezett. Egy kikötése azonban volt:
– Meg kell ígérnie, Amalie kisasszony, hogy leszámítva az útitársaival beszálláskor váltott néhány udvarias szót, nem ereszkedik beszédbe senkivel, míg csak meg nem érke-zik Blanquefort-ba. Ehhez ragaszkodom. – Felemelte a kezét, mert Amalie közbe akart szólni. – Hallgasson végig, kisasszony! A múltban túlságosan is gyakran előfordult, hogy meggondolatlan szavakkal kínos helyzetbe hozta saját magát. Gondoljon csak Baptiste-ra és a meghívására... Nem, nem, meg kell ígérnie: egyetlen fölösleges szót sem szól az uta-zás egész ideje alatt!
Amalie nevetve bizonygatta, hogy megtartja ígéretét, az öregember azonban tovább aggodalmaskodott:
– Mégsem illő, hogy egy fiatal, jó házból való hölgy egyedül utazzon, méghozzá kö-zönséges postakocsival... Úgy látszik, a láz elhomályosította az ítélőképességemet, ezért egyeztem csak bele.
Amalie a szobájába sietett, és előkotorta útikosarából a naplót. Olyan sok mindent kel-lett feljegyeznie! Sebesen rótta a sorokat egymás alá: félelmeiről, reményeiről, a túláradó örömről, hogy ismét hazamehet, és láthatja szeretett édesapját.
Ma, március tizenhatodikán-irta naplójába Amalie –, elhatároztam, hogy jobb ember leszek.
Elgondolkozva bámult a papírra. Eszébe jutott meggondolatlan és merész kísérlete a kertészfiúval, Baptiste-tal, és gyorsan hozzátette: Mostantól fogva csupán az ész és a józan
2.
Az utazás utolsó szakaszában történt, hogy meglazult a postakocsi egyik kereke, és meg kellett állniok. Amalie-t a többi utassal együtt bekísérték a postakocsi-állomás foga-dójába. A lány elmosolyodott, amikor belépett a túlzsúfolt ivóba; eszébe jutottak a jó öreg Florimonde tanácsai: öltözzön az útra a lehető legegyszerűbben, és ne álljon szóba senki-vel.
Amalie háttal a falnak letelepedett egy székre, s úgy helyezkedett el, hogy feltűnés nélkül figyelemmel kísérhesse utastársait. Többnyire parasztok, napszámosok, az alsó középosztályhoz tartozó emberek voltak. Akinek megvolt a módja hozzá, és adott magára valamicskét, az kocsit bérelt, már ha nem tudott saját fogatot tartani, de semmi esetre sem utazott a többnyire reménytelenül túlzsúfolt postakocsin.
Volt az utasok között egy meglehetősen feltűnően öltözött pár is, beszállás óta egy-folytában civakodtak. Az asszony valamiért állandóan zsörtölődött az urával, aki viszont elég közönyösen viselte neje újabb és újabb szeszélyeit. Csak amikor a postakocsis megje-lent, és még némi türelmet kért az utasoktól, jött ki a sodrából.
Amalie lassan kortyolgatta a tejet, amelyet rendelt, és mosolyogva figyelte az ivóban nyüzsgőket. Aztán hátratolta fejéről a zöld útiköpeny csuklyáját, és elővette kosarából a naplót meg az irónt.
Az agyongyötört férj most teli torokból kiabálni kezdett: mikor indulnak el végre, ne-ki végül is van más dolga, mint itt tétlenül üldögélni. Amalie feljegyzésre méltónak találta a jelenetet, és nagy, kerek betűivel beírta a naplójába:
A hangerő, amellyel némelyek felhívják magukra a figyelmet a nyilvánosság előtt, egyenes arányban áll az otthoni környezetükben rájuk kényszerített megalázó hallgatással.
Hirtelen halk, kellemes hangú nevetés hangzott fel mögötte. Valaki a válla fölé hajolt, és csúfondárosan megjegyezte:
– Meglehetősen kíméletlen megállapítás. Nem szeretném, ha rólam is ítéletet alkotna a könyvecskéjében, kisasszony...
Amalie összerezzent, és karjával ösztönösen letakarta sorait.
A mély hangú férfi, aki az iménti megjegyzést tette, most megkerülte az asztalt, leve-tette magát a leánnyal szemközti székre, és az asztalra dobta széles karimájú kalapját.
– Bocsásson meg, kisasszony, hogy engedély nélkül helyet foglaltam az ön asztalánál, de ez az egyetlen szabad hely az ivóban, és már meglehetősen régóta úton vagyok az apostolok lován...
Amalie felháborodva kapta fel a fejét. Micsoda pimaszság, csak úgy ideülni hozzá, rá-adásul beleolvasni a naplójába! Már a nyelvén volt a csípős rendreutasítás, amikor eszébe jutott Florimonde figyelmeztetése. És egyébként is elhalt volna ajkán a szó, amikor pillan-tása találkozott az idegen férfi tekintetével.
A legcsinosabb, legvonzóbb férfi volt, akit valaha látott. Gesztenyebarna haja épp szé-les válláig ért, tehát jóval rövidebben viselte, mint ahogyan azt a divat akkoriban előírta. Szürke szeme melegen, mosolygósan nézett a lányra; a szeme sarkában sűrűsödő, apró ráncok elárulták, hogy szívesen és gyakran nevet. Szépen formált, egyenes vonalú orra és erélyes, határozott álla megnyerte Amalie tetszését. A szája szögletében halvány, gunyo-ros mosoly játszadozott. Napbarnított bőre és élesen metszett vonásai idősebbnek mutat-ták Zacharie-nál, a szoknyavadász istállófiúnál, aki csupán huszonöt évet számlált. E férfi közelében Amalie félénk iskoláslánynak érezte magát, és mégis, soha azelőtt nem volt ennyire tudatában, hogy már ő is nő.
Az idegen ismét elnevette magát, mintha csak biztatni akarta volna a lányt: legyen ő is gondtalan és vidám.
– Elég alaposan megszemlélt már, kisasszony, hogy megemlíthessen a könyvecskéjé-ben?
Amalie-nak lángba borult az arca. És még erre a kihívó mondatra se válaszolhasson?! Hogyan is képzelte Florimonde? Igaz, szavát adta, és az adott szót be kell tartani. Szinte nehezére esett elfordítani a fejét és elnézni a férfi mellett. Ellenállhatatlanul fogva tartot-ta a meleg, szürke szempár.
– Egyetlen szóra sem méltat, kisasszony? Egyetlen aprócska megjegyzésre sem a könyvecskéjében? Engedje meg...
És máris megragadta a naplót, kivette a leány kezéből az irónt. Gyors, merész voná-sokkal néhány sort vetett papírra. Amalie ingerülten húzta fel a szemöldökét. Ez már mégiscsak sok! Egy fiatal hölgy titkaihoz senkinek semmi köze! Heves mozdulattal vissza-vette az arany szegélyű könyvecskét. Pillantása akaratlanul az imént beleírt sorokra sik-lott:
Egy szép nő első pillantásra elrabolhatja a férfi szívét, ha az nem előzi meg azonnal a veszélyt.
Amalie legszívesebben a mosolygós idegen fejéhez vágta volna a naplót. De szerencsére idejében visszafojtotta dühét, és megelégedett azzal, hogy becsapja könyvecskét.
Az idegen halkan megjegyezte:
– Csupán személyes megállapítás volt...
Legalább féltucatnyi csípős válasz készülődött Amalie nyelvén. De nem, nem szabad beszédbe elegyedni, nem engedheti meg, hogy ez az idegen kicsalogassa a sáncai mögül. Florimonde jót akart neki, amikor megígértette, hogy nem áll szóba senkivel, mert ismeri őt, tudja, milyen hirtelen és felfortyanó természete van. És a normandiai magányban el-töltött hat év alatt Amalie elszokott a társas érintkezéstől.
– Valóban elhatározta, hogy keresztülnéz rajtam? – folytatta az idegen, és neheztelő arckifejezéssel tekintett a lányra. – Pedig én azért ültem ide önhöz, mert elragadónak találom.
Amalie ökölbe szorította a kezét az asztal alatt. Ez a fickó mulat rajta! Mi lenne, ha be-leírná válaszát a könyvecskébe, s így nem szegné meg Florimonde-nak tett ígéretét? Gyorsan elvetette a gondolatot. Nem, szó sincs róla! Ez a szemtelen fickó nem érdemel választ, sem szóban, sem írásban. Amalie büszkén felemelte a fejét, és körülnézett az ivó-ban. Hát nincs itt semmi, ami elterelné az idegen figyelmét? Még a veszekedős házaspár is kapóra jönne most...
– Köszönöm – szólalt meg a férfi váratlanul. – Reméltem, hogy megláthatom az arcélét is. És most sikerült, amikor elfordította a fejét. Elbűvölő, mondhatom, elbűvölő!
Amalie-nak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törjön ki indulatos szavakban. Megelégedett egy rendreutasító pillantással. Mi köze van ennek a pimasz fickónak az ő arcéléhez?!
Az idegen ekkor elnevette magát. Jóízűen kacagott, és Amalie kénytelen volt megálla-pítani, hogy egyszerűen ellenállhatatlan, amikor nevet. Szép, szürke szemében ezernyi huncut manó hancúrozik...
A postakocsi lovas kísérője jelentette, hogy az utasok ismét beszállhatnak; a hibát el-hárították, az utat folytatni lehet. Amalie ezzel megmenekült a válaszadás kényszerűségé-től, sürgősen visszadugta a naplót és az irónt az útikosarába, fejére húzta a csuklyát, és felállt. Az idegen ugyancsak.
Ekkor érte Amalie-t a következő meglepetés. Törékeny testalkata ellenére sem számí-tott alacsony növésűnek; tizennegyedik életéve óta magasabb volt, mint nagynénjei és a birtokon élő cselédek többsége. Az idegen férfi azonban jó fél fejjel nőtt magasabbra nála. Széles válla, mellkasa szinte szétfeszítette az egyszerű, kissé viseltes kabátot. Mielőtt még Amalie felemelhette volna útikosarát, az idegen megelőzte. Amikor kiértek,
várakozástel-jes pillantást vetett a lányra. Most már valóban udvariatlanság lett volna, ha nem köszöni meg a férfi fáradozását. Ez ellen még Florimonde sem tiltakozott volna.
– Köszönöm – mondta halkan.
Az idegen mosolyogva bólintott, és kis meghajlással átadta a lánynak a kosarat. – Örömmel hallom, hogy nem süketnéma – jegyezte meg –, attól tartottam, kisasz-szony, hogy nem hallja, amit mondok.
Amalie érezte, hogy ismét elborítja arcát a pír. Igyekezett mielőbb felszállni a posta-kocsiba. Az utasok többsége már benn ült a nyolcüléses, nehézkes járműben. Két facipős paraszt, egy jómódúnak látszó falusi asszony keményített főkötőben, nagy kosárral a kar-ján, egy összeaszott öregember, a civakodó házaspár: a férj az ablak melletti ülésre hú-zódva, az asszony egy hellyel odébb. Amalie leült a férfival szemben, hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
A nyitott kocsiablakon hűvös, márciusi levegő suhant be, és kellemesen enyhítette még mindig izzó arcát. Végre nyugalom és békesség, gondolta a lány. A jól ismert, mély zengésű hang azonban máris felrezzentette.
– Megbocsáthatatlan udvariatlanság volna részemről, ha a feleségét megfosztanám az ön társaságától – jelentette ki a magas idegen behízelgő hangon. – Kérem, foglalja el az önt megillető helyet, én megelégszem a másikkal.
Amalie felpillantott, épp akkor, amikor a férj vonakodva elfoglalta a felesége melletti üres helyet, a vidám idegen pedig letelepedett vele szemben. Amalie-nak úgy tűnt, a férfi mulat rajta, de elhatározta, hogy nem bosszankodik, örül annak, hogy nemsokára otthon lesz. Ha a pimasz idegent legteljesebb megvetésével sújtja, akkor talán rádöbben, hogy nem viselkedhet így egy hölggyel.
Sajnos, Amalie ebben is tévedett. Alig fogtak ügetésbe a lovak, az idegen hátradőlt az ülésen, és arcába húzta széles karimájú kalapját. Láthatólag aludni kívánt. A lányt furcsa módon csalódás töltötte el. Kénytelen volt megelégedni azzal, hogy kinéz az ablakon, és az apjával való közelgő viszontlátásra gondol. Vajon még mindig olyan jól fest az édesap-ja? Emlékezetében úgy élt, mint magas, előkelő, határozott fellépésű férfi. A kerekek egy-hangú surrogása, a jól rugózott kocsi ringása lassan elálmosította a lányt. Lehunyta a szemét, és pihentető álomba merült.
A civakodó házaspár vitatkozása riasztotta fel. Amikor álomittasan felnyitotta szem-pilláit, tekintete találkozott a szemben ülő idegenével. Úgy tett, mintha nem venné észre, mintha a házaspárt figyelné. Most éppen az asszony ragadta meg a szót: milyen szeren-csés is a férje, hogy ilyen türelmes, jóságos feleséget kapott, aki osztozik vele minden ké-nyelmetlenségben, aki mindent zokszó nélkül elvisel... Ez már több volt, mint amit Amalie nevetés nélkül eltűrhetett. Gyorsan a szája elé kapta a kezét, hogy kitörő kacagását visz-szafojtsa. Pillantása ismét találkozott szemben ülő útitársáéval. A férfi nem is titkolta, hogy jól mulat. A többi utast inkább kellemetlenül érintette a házastársi veszekedés; Amalie úgy érezte, a kölcsönös rokonszenv, a mulatságos helyzet közelebb hozta őket egymáshoz.
Miért is nehezteljen rá tovább? Bizonyára rokon lelkek, hiszen útitársnőjük szavainak fonák voltát csupán ők ketten értették meg. S hogy ő olyan ingerült volt a postakocsi-állomáson, annak az lehetett az oka, hogy szokatlan számára a hallgatási tilalom. Végül is ez a jóképű férfi nem viselkedett tolakodóan, ripők módjára. Lehet, hogy félreértette és inkább bókként kellett volna felfognia a férfi megjegyzését a naplójában? Este, amikor majd ismét leül a könyvecskéje mellé, beható elemzés tárgyává teszi a vonzó idegent és viselkedését...
Annyi bizonyos, hogy igen férfias, a mosolyában van valami meleg, megnyerő és vi-gasztaló. Ez a mosoly még szinte az apjával kapcsolatos aggodalmakat is eloszlatta. Pedig
ahogy közeledett a viszontlátás pillanata, egyre gyakrabban fordult meg a fejében, hátha nem is örül majd apja a találkozásnak...
Amalie gondolatai elkalandoztak. Milyen könnyű is volt meghódítania Baptiste-ot, és mégis milyen hamar elvesztette az uralmát a fiú fölött! Baptiste még igen fiatal, ez a férfi sokkal idősebb, és bizonyára tapasztaltabb is, ami az életet és a nőket illeti. Ezen a szürke szemű férfin kipróbálni a női vonzerejét sokkal izgalmasabb volna... Persze anélkül, hogy figyelmen kívül hagyná Florimonde figyelmeztetését.
Végül is Blanquefort, a biztos kikötő itt van a közelben, az idegen pedig ki tudja, hová utazik. Valószínűleg soha többé nem találkoznak, és hamarosan megfeledkeznek egymás-ról. Mit árthat tehát egy óvatos kísérlet?
Összecsücsörítette az ajkát, ahogyan már annyiszor gyakorolta tükör előtt, kicsit fél-rehajtotta a fejét, és a szeme sarkából félig-meddig kacér, ugyanakkor félénk és csábító pillantást vetett a szemben ülő férfira. A hatás nem is maradt el. A szürke szemű idegen kissé meglepetten, kérdően felhúzta a szemöldökét, aztán elismerően biccentett. Amalie lehajtotta a fejét, mint aki zavarban van, és igen sajnálta, hogy nem tud szándéka szerint elpirulni.
A finom, kacér kis játék tökéletesen kielégítette. Milyen más is ez, mint amikor azzal az ostoba parasztfiúval próbálkozott! Az írni-olvasni sem tudó suhancnak hogyan is lett volna érzéke az efféle árnyalatok iránt? És elégtétellel töltötte el, hogy nem szegte meg adott szavát, hiszen egyetlen szót sem szólt.
Kis ideig még folytatta a játékot némán és mégis oly beszédesen, mialatt a házsártos hitves az egész postakocsi figyelmét lekötötte. A szürke szemű férfi most hirtelen fütyö-részni kezdett. A zsörtölődő asszony meglepetten elhallgatott, és értetlenül bámult rá. A férfi megnyerő mosollyal fordult oda hozzá, és kissé meghajolt ültében.
– Hát nem csodálatos nap ez a mai egy vidéki utazáshoz?
Az asszony is viszonozta a mosolyt, és bólintott. Mindenki helyeselt a kocsiban: való-ban pompás nap ez a mai, és milyen kellemes az utazás. Csak Amalie hallgatott. A férfi aggodalmas arccal kérdezte:
– Remélem, nem érzi rosszul magát, kisasszony? Szóljak a kocsisnak, hogy álljon meg? Amalie buzgón bizonygatta, hogy jól van, fölösleges megállítani a kocsit. A férfi sze-mében felvillanó szikra elárulta, hogy csupán szóra akarta bírni a leányt, és fölöttébb elé-gedett, mert ez sikerült is.
Amalie elpirult, zavarban volt, ugyanakkor kellemes izgatottságot érzett. Az út hátra-levő részén mégsem szólt egyetlen szót sem, bármilyen vonzó mosollyal nézett is rá a szürke szemű idegen...
*
Késő délutánra járt az idő, amikor a postakocsi megállt egy kellemes folyóparton, hogy az utasok kissé felfrissülhessenek. A néhány órával ezelőtt sebtében megjavított kerék ismét súrlódott és nyikorgott, a kocsis kénytelen volt leszerelni. Az utasok szívesen elhagyták a fülledt kocsit, hogy kicsit megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Mialatt árnyas pihenőhelyet kerestek a folyóparton, a szürke szemű férfi felajánlotta segítségét a kocsisnak. Levette kabátját és nyakravalóját, felgyűrte az ingujját, és hozzáfogott a mun-kához. Karja éppoly izmos és barnára sült volt, mint a nyaka.
Amalie letelepedett összehajtogatott köpenyére, és lopva a szorgoskodókra pillantott. Meglehetősen nehezére esett, hogy ne nézze állandóan azt a férfit. Minden remekbe for-mált volt rajta, ő pedig egyre vonzóbbnak találta. Milyen kár, hogy soha többé nem látja! Ó, de hová nem kalandoznak a gondolatai?! Nem szabad túlzásokba esni. Ilyen férfi százá-val sőt ezrével is akad, és ő csak azért látja rendkívülinek, mert még olyan tapasztalatlan.
Nekitámaszkodott egy sziklatömbnek, és lehunyta a szemét. A nap melegen sütött, és a levegőben a közelgő tavasz illata szállongott. Madárdal hangzott fel a bokrokból meg a fák koronáiból; a tollas kis énekesek szorgosan röpködve csinosítgatták fészküket. Az uta-sok elcsendesedtek, élvezték a szép időt. Még az állandóan civakodó házaspár is békésebb hangot ütött meg, csendesen csevegtek egymással. Amalie átengedte magát az ébren ál-modozásnak, lecsukott szemhéjai mögött is ott látta a szürke szemű férfi mosolygós arcát, izmos, barna nyakát és karját...
– Hölgyeim és uraim, ha megkérhetném önöket, hogy maradjanak szép nyugodtan a he-lyükön...
A gúnyosan parancsoló hangra Amalie rémülten nyitotta ki a szemét. A folyóparti tisztás szélén egy lovast látott, amint fürkésző pillantását végigjártatta a szerteszét üldö-gélő utasokon és az oldalra billent postakocsin. A marcona képű férfi széles karimájú ka-lapot viselt, ócska katonazubbonyt, magas szárú csizmát és különféle fegyvereket. Váll-övéből korbács kandikált ki, arcát szinte teljes egészében eltakarta a fekete álarc. Mindkét kezében egy-egy jókora pisztolyt tartott.
A házsártos nő, mihelyt észrevette, ki szólt hozzájuk, élesen felsikoltott. – Szent isten! Rabló! Haramia! Mindnyájunkat meg fog ölni!
A rabló a rémülten sikoltozó nőre emelte a fegyverét, és megfenyegette, hogy lelövi, ha nem hallgat el azonnal. A férj hasztalan próbálta csitítani a magánkívül kiabáló nőt.
Amalie lopva körülpillantott. A kocsis és a csatlós a kerék mellett álltak, a szürke szemű idegen viszont nem volt sehol... Micsoda gyáva fickó, gondolta Amalie, bizonyára idejében meglépett. De hát valakinek mégiscsak cselekednie kell! Amalie felugrott, és né-hány lépést tett az álarcos bandita felé. Az durván rákiáltott, hogy azonnal álljon meg.
A postakocsis halkan figyelmeztette: engedelmeskedjék, ezek az emberek túl veszé-lyesek, semhogy ujjat lehetne húzni velük. Mivel senki sem moccant, Amalie-nak sem ma-radt más hátra, mint szót fogadni.
Aztán már gyorsan peregtek az események. A rabló ráparancsolt Amalie-ra és a pa-rasztasszonyra, hogy kössék össze a férfiak kezét-lábát, majd egy iszákba gyűjtsék össze az utasok értéktárgyait és pénzét. A házsártos asszony nagy jajveszékelés közepette vált meg arany fülönfüggőitől. Amalie is szinte tolvajnak érezte magát, és sírás fojtogatta a torkát, amikor átnyújtotta a rablónak a bőrzsákot. Az elégedetten elvigyorodott, és leug-rott a nyeregből.
Ebben a pillanatban látta meg a lány a fickó háta mögött a szürke szemű férfit, aki in-tett neki, hogy ne vegyen róla tudomást. Amalie-t megint elfogta a düh. Miért nem tesz semmit ez az ember?!
Amikor az útonálló a kocsit átkutatva felfedezte a lány kosarát, és követelte, hogy ad-ja oda neki azt is, Amalie igen felbőszült. Lehajolt, mintha ki akarná nyitni a kosár fedelét, ám gyors mozdulattal felkapta a kedves naplóját rejtő kis kosarat, majd teljes erejéből gyomron vágta vele a rablót. Az felüvöltött fájdalmában, és kezében elsült az egyik pisz-toly. Káromkodva a földre dobta a füstölgő fegyvert.
– Átkozott nőszemély! – ripakodott rá a lányra, miközben gyűlölettől égő szeme ijesz-tően villant ki a fekete álarcból. – Megelégedtem volna egy csókkal, de most jaj lesz ne-ked! Majd meglátod, milyen szép kis látványosságot rendezünk az útitársaidnak! – Ezzel belemarkolt a lány fürtös hajába, és gorombán hátrarántotta a fejét.
Amalie összeszorította a száját, hogy ne sikoltson. Jóságos ég, ha az útonálló valóra váltja fenyegetését, Baptiste támadása gyerekjáték lesz ahhoz képest, ami rá vár...
A rövid közjáték azonban elegendő volt ahhoz, hogy a szürke szemű férfi hátulról nesztelenül megközelítse a rablót, és hirtelen mozdulattal megragadja az álarcos nyakát. Amalie megingott, amikor a szorítás váratlanul meglazult a hajában, és rémülten figyelte a két férfi küzdelmét. Az útonállónak még mindig kezében volt az egyik pisztoly. Amalie
habozás nélkül rávetette magát a rablóra, s ki akarta csavarni támadója kezéből a fegy-vert. Megmentője azonban olyan hevesen penderítette félre, hogy a tisztásszéli bokrok-ban kötött ki.
– Félre innen! – kiáltotta a férfi, és a következő pillanatban egy jól irányzott, kemény ökölcsapással harcképtelenné tette a rablót, aki eszméletlenül csuklott össze. Az össze-csapás győztese ezután sietve feloldotta a többiek kötelékeit, és felsegítette Amalie-t a földről.
– Mi a csudának avatkozott bele? – korholta a lányt. – Baja eshetett volna!
– Csak segíteni akartam – válaszolta Amalie. Micsoda hálátlan ember, gondolta, és megbántva elfordította a fejét.
– Isten mentsen az efféle segítségtől! – mormolta a férfi, de mosolygós arca és vidá-man szikrázó, szürke szeme mintha meghazudtolta volna a rideg kijelentést... Bátorítóan intett a még mindig dermedten álldogáló embereknek: – Hát ezzel megvolnánk. Nézzük, hogyan hozhatnánk rendbe a kereket!
Egy jó óra múlva folytathatták útjukat. A jól-rosszul megjavított kerék talán kitart a következő postaállomásig, ebben reménykedett mindenki. Az útonállót, aki közben ma-gához tért, gondosan összekötözve felrakták a kocsi tetejére, lovát a kocsi kísérője kötő-féken vezette a sajátja mellett. A városi hatóságok bizonyára örvendezni fognak, hogy a környék egyik hírhedett és rettegett rablóját végre lakat alá tehetik.
Az utasok az átélt izgalmaktól még felajzottan, élénken beszélgettek. Az egyik férfi megkérdezte:
– Megtudhatnánk, kit tisztelhetünk megmentőnkben? A szürke szemű férfi megvonta a vállát.
– Szerencsés véletlen volt, hogy szükségletemet elvégezni a bokrok közé mentem, mi-előtt barátunk megjelent a színen. A helyemben bizonyára önök is így cselekedtek volna. Egyébként Jean-Marc Beaunoirnak hívnak.
– És a kisasszonyt? – kérdezte az egyik paraszt. – Neki is része volt a megmentésünk-ben.
Mindenki Amalie de Saint-Hilaire-re nézett. A lány az ajkába harapott. Lám, Florimonde nyomatékos figyelmeztetése ellenére elragadta heves természete, és hanyatt-homlok belevetette magát egy fölöttébb veszélyes kalandba. Itt, az apai birtok közvetlen közelében semmiképpen sem akarta megnevezni magát; ha megmondja a nevét, nagyobb az esély, hogy apja fülébe jut a dolog.
– Én igazán nem járultam hozzá útitársaim megmentéséhez. Méltánytalan tehát, hogy ilyen megtiszteltetésben részesítsenek – szabadkozott Amalie, s remélte, hogy útitársai szerénységnek és nem fennhéjázásnak tulajdonítják tiltakozását.
Beaunoir elmosolyodott.
– Nos, akkor Smaragd kisasszonynak fogjuk nevezni önt szép, zöld szeméről. A törékeny, botra támaszkodó öregúr mély meghajlással leemelte a kalapját.
– Pompás név egy ilyen szép és elbűvölő fiatal hölgynek... – Elhallgatott, és aggodal-masan vonta össze a szemöldökét. – Miért állunk meg itt? Csak nem megint egy rabló ke-rült az utunkba?
A postakocsi valóban megállt. A kocsis leugrott, és bedugta fejét az ablakon.
– Kisasszony, a vierzoni kereszteződésnél vagyunk. Azt az utasítást kaptam, hogy itt álljak meg, mert a kisasszony kiszáll.
– Ó, már itt is vagyunk? – lepődött meg Amalie, és sajnálta, hogy véget ért az utazás. Még egy utolsó pillantást vetett a szürke szemű férfira, aztán kiszállt a kocsiból.
De ezúttal minden másképp történt, mint ahogyan Amalie de Saint-Hilaire gondolta. Jean-Marc Beaunoir fejébe csapta a kalapját, és kiszállt utána.
– Mehetnek! – mondta vidáman. – További szerencsés utazást kívánok! – Aztán Amalie-hoz fordult és rámosolygott. – Úgy tűnik, nekem is itt kell kiszállnom, Smaragd kisasszony. – És amikor a lány csak némán bámult rá, jóízűen felkacagott. – ó, hát megint megnémult?
Most már semmi értelme, hogy ragaszkodjam Florimonde-nak tett ígéretemhez, gon-dolta Amalie. Hiszen már itthon vagyok.
– Csak... csak kissé meglepődtem ezen a véletlenen...
– Én szerencsés véletlennek nevezném, kedves kisasszony. Gyalog óhajt továbbmen-ni?
– Nem. Értem jönnek.
– Kár! De hát mit tegyünk? – A férfi levette a kalapját, és mélyen meghajolt. – Min-denesetre úgy köszönök el öntől, kisasszony, hogy „viszontlátásra". – Néhány lépés után megállt és visszafordult, rámosolygott a mozdulatlanul álló lányra. – Viszontlátásra, Sma-ragd kisasszony!
Ezzel lassú, kényelmes lépésekkel kisétált a kelet felé vezető országútra, és csakhamar eltűnt Amalie szeme elől.
A lány félénken pillantgatott körül. A hely teljesen elhagyatott volt, embernek se híre, se hamva. A kerékhiba és a támadás miatt a postakocsi jókora késéssel érkezett ide. Lehet, hogy vártak is itt rá, hiszen ígérték, hogy kocsit küldenek érte. De aztán, hogy nem jött, bizonyára hazahajtott a kocsis. Vagy netán az is lehetséges, hogy még mindig nem látják szívesen Blanquefort-ban? Bármennyire fájdalmas volt ez a gondolat, Amalie úgy érezte, nem teljesen légből kapott. Könnyek borították el a szemét. Hát senki sem szereti? Senki-nek sem fontos?
– Mégsem hagyhatok itt egy fiatal hölgyet teljesen egyedül.
Amalie meglepetten fordult hátra, amikor a jól ismert, mély zengésű férfihangot meg-hallotta.
– Beaunoir úr...
– Úgy látom, megfeledkeztek önről, kisasszony.
A férfi hangjából kicsendülő őszinte aggodalom igen jólesett Amalie-nak. Elmosolyo-dott.
– Sajnos, azt hiszem, ez történt. Különben már rég itt kellene lennie valakinek. – Jöjjön! Miért várjunk tovább? Menjünk együtt! Melyik irányba tart?
Amalie tétova mozdulatot tett: talán kelet felé. A férfi bólintott, és minden további magyarázkodás nélkül felkapta a lány útikosarát. Amalie lépéseihez igazította a lépteit, és kis idő múlva megkérdezte:
– Miért volt olyan hallgatag a postakocsi-állomáson? Amalie nem tudta, mit válaszoljon.
– Fiatal hölgyek nem szoktak szóba ereszkedni ismeretlenekkel – mondta némi szünet után habozva.
– No és most? – kérdezte a férfi kissé gúnyos hangsúllyal.
– A közösen átélt kaland után most már nem vagyunk teljesen idegenek egymásnak... A férfi elnevette magát.
– Különösen, ha meggondolom, hogy majdnem leütöttem önt. Még nem is kértem bo-csánatot, hogy olyan gorombán félretaszítottam, kisasszony.
– Én magam voltam az oka. Nem kellett volna beleavatkoznom – mondta a lány hal-kan.
Beaunoir megállt, és szürke szemében különös, szelíd kifejezéssel, csendesen megje-gyezte:
– És mégis nagyon bátor dolog volt öntől, ha meggondolatlanságnak kell is nevez-nem...
Amalie szíve hevesen dobogott. A férfi nem utasította rendre, csak óvta, mint az öreg Florimonde. Ez a Beaunoir úr mégiscsak remek ember! Kis ideig szótlanul bandukoltak egymás mellett. A férfi hirtelen megállt, hallgatózott, és figyelmesen nézett a távolba, végig a napfényben fürdő országúton. Amalie visszafojtott lélegzettel állt mellette. Lehet-séges, hogy apjaura mégsem feledkezett meg róla, és kocsit küldött érte? A távolból pat-kócsattogás hallatszott. De mint kiderült, csupán egy parasztszekér közelgett. Amalie kedveszegetten horgasztotta le a fejét.
Jean-Marc Beaunoir kissé felemelte a lány állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
– Ne legyen szomorú, szépséges Smaragd kisasszony! Az öreg paraszt bizonyára fel-vesz bennünket a szekerére, és akkor hamarosan célhoz ér.
Néhány pénzdarab ellenében az öregember valóban hajlandónak mutatkozott arra, hogy elvigye őket Blanquefort-ig. A szekér alaposan meg volt rakva gabonával, és a zsá-kokon elég kényelmes ülés esett. Amalie letelepedett a szekér végében, Beaunoir pedig elnyújtózott mellette, és elgondolkozva nézett a lány arcába.
Árnyas fák alatt, lassan haladtak. Amalie az üde zöld levélkéket, a pattanófélben levő rügyeket figyelte. Milyen csodálatos a természet, gondolta. És milyen csodálatos, hogy még órák hosszat nézheti Jean-Marc Beaunoir aranyos, fényben csillogó haját...
*
A szekér nagyot döccent egy gödörben, és Amalie hirtelen Jean-Marc karjában találta magát. Olyan jó volt érezni az erős karok melegét, a biztonságot, hogy nehezére esett fel-emelni a fejét a férfi melléről. Ó, bárcsak így maradhatna még sokáig... De aztán Cécile néni szigorú erkölcsi prédikációira gondolt. Az idős hölgy bizonyára fölöttébb helytelení-tené ezt a viselkedést, amely több mint könnyelműség.
Amalie erőt vett magán, és elhúzódott a férfi közeléből. Beaunoir átható pillantást ve-tett rá, közben különös mosoly játszadozott a szája szélén. Hogy a félig lehunyt szemhéjak alá rejtőző tekintet mit jelentett, azt Amalie csupán sejthette. Beaunoir végül elnevette magát; mély, kissé torokhangú nevetése furcsán megborzongatta a lányt.
– Ön kacér kis hölgy, az szent igaz! Valóban komolyan gondolta, amit a pillantásai ígértek a postakocsiban?
– Mit... mit akar ezzel mondani? – dadogta a lány, akit meglepett a férfi nyíltsága. – Ha egy nő úgy néz egy férfira, ahogy ön nézett rám útközben, akkor az azt jelend, hogy szeretné, ha megcsókolnák...
Jean-Marc szavait nem követte rendreutasítás. Végül is Amalie valóban kacérkodott a jóképű idegennel, s úgy találta, hogy a szemeknek ez a néma párbeszéde csodálatos és igen meghitt. Miért is ne folytathatná még egy kicsit az izgató játékot? Hogyan tanulhat meg bánni egy leány a férfiakkal, ha nem gyakorolja? És egyáltalán: mi baj származhatna belőle, hiszen alkalmasint soha nem látja többé a szürke szemű idegent. Persze Baptiste-tal való kalandja során szerzett némely kellemeden tapaszBaptiste-talatot, megtanulta, hogy köny-nyelműség akár csak egyetlen csókot is engedélyezni, de hát mi történhet, ha csupán pil-lantásokat és szavakat váltanak?
Megjátszott félénkséggel nézett Beaunoirra. – És miért akarna megcsókolni?
– Azt ön is igen jól tudja: mert fiatal és szép.
– Hát csupán ezért csókol meg egy férfi egy nőt?– kérdezte lehelethalkan Amalie. – Amikor megismerkednek, valóban csak ezért. Amikor már rég ismerik egymást, ko-rántsem olyan izgató a dolog...
– Ez nem hangzik túl hízelgően ránk, nőkre nézve – vetette oda a lány, és duzzogva lebiggyesztette az ajkát.
Beaunoir nem tudta elfordítani tekintetét a lány kívánatos, üde ajkáról.
– Kedves kisasszony, nem tudja, hogy embertársunkat kísértésbe vinni bűn? – mor-molta félig tréfásan, félig komolyan.
– Csúf dolog ilyesmit feltételezni rólam...
– Nem csúfabb, mint megtagadni tőlem egy csókot, kis boszorkány... Önnek van a leg-szebb szája az egész világon...
Amalie megpróbált rideg közönnyel tekinteni a férfira, bár a szíve vadul dobogott. Mily csodálatos játék! Ahhoz a fajankó Baptiste-hoz képest Beaunoir urat könnyedén kor-dában lehet tartani. Az ő társaságában ugyan nem történhetne semmi bántódása egy le-ánynak... Mit is árthatnának a hízelgő szavak?
– Hogyan is engedhetném meg önnek, hogy megcsókoljon – válaszolta tehát kimérten –, hiszen csak ma reggel találkoztunk, és nem is fogunk többet az életben, ha nemsokára elválunk.
– Annál több okom van rá, hogy a csókja után vágyakozzam... Amalie határozottan megrázta a fejét.
– Szó sem lehet róla, jobb, ha el sem kezdjük...
– Ebben igaza van, kedves kisasszony – ismerte el Beaunoir, és szeme visszafojtott jó-kedvtől szikrázott. Bizonyára ő is élvezte a szórakoztató szópárbajt, akárcsak Amalie. – Ugyanis ha egyszer megcsókolnám, azontúl mindig csak azt akarnám tenni, és mindent elkövetnék, hogy elcsábítsam és magamhoz kössem önt...
Kellemes, bizsergető borzongás futott végig e szavakra Amalie hátán. Milyen izgatóan hangzott mindez, még ha csupán szavak voltak is... Hátravetette a fejét, hogy vörös hajá-nak fürtjei kihívó, csábos hullámokban hulljahajá-nak a vállára.
– Bizonyos dolgokat nem engedek meg akárkinek! – jelentette ki határozottan. – Bizo-nyos dolgok! Ezt a kifejezést Amalie pontosan egy hónapja ismerte. Barátnője, Lucréce írt egyik levelében egy leányról, aki „azokat a bizonyos dolgokat" is megengedte egy férfi-nak, és ezért hozzá kellett mennie feleségül.
Jean-Marc Beaunoir megjátszott kétségbeeséssel mélyen felsóhajtott, a tekintete azonban elárulta, hogy fölöttébb jól mulat.
– Legyen hozzám könyörületes, kisasszony! Engedje, hogy megcsókoljam, vagy takarja el a haját! Lángoló, vörös haja felszítja szenvedélyem tüzét...
Amalie ismét megrázta a fejét, mint aki nem tudja, hogy ilyenkor hogy felragyog a ha-ja a napfényben.
– Bolondságokat beszél! – kiáltotta.
– És csak azért, mert hamarosan elválunk, mondjak le mindenről? A csókról és... bizo-nyos dolgokról is?
– Természetesen, hiszen nem az a sorsunk, hogy szerelmespár legyen belőlünk. Amalie úgy érezte, most teljesen nagyvilági nő módjára viselkedik: kacér és könnyel-mű. Első önálló utazásának napja egyúttal a csodák és nagy felfedezések napja is. Fenső-séges pillantást vetett Beaunoirra. A szél az arcába lebbentett egy selymes hajtincset, mi-re a férfi kinyújtotta a kezét, és gyengéden kisimította a fürtöcskét a lány homlokából.
– Igazán nagyon-nagyon szívesem megcsókolnám önt, édes, gyönyörű smaragdlány-kám, és még szívesebben a karjaimba zárnám...
– Ó, ó, hát ezt szeretné... – búgta lágyan Amalie, és sokat ígérő pillantást vetett rá. – Tudom, hogy ön is erre vágyik...
– Úgy gondolja? Aztán szépen eltűnne, én meg ott maradnék megtört szívvel, egyedül. Ó, nem, jobb, ha el sem kezdjük!
Amalie-t kellemes szédülés fogta el, lebocsátotta a szempilláit. – Akkor azt a sors kezének tekinteném...
– És akkor megengedné, hogy megcsókoljam? – Akkor igen...
A férfi pillantása gyengéden végigcirógatta a lány arcát, és megállt az ajkánál. Egy hosszú percig nézte, aztán halkan megkérdezte:
– És akkor talán azt is megengedné, hogy elcsábítsam? – Arról majd még beszélünk...
Az izgató, kacér játék lassacskán mégis kissé zavarba hozta a lányt. A Baptiste-tal szer-zett tapasztalat, úgy látszik, mégsem volt elég elrettentő; a kíváncsiság ismét veszélyes útra sodorta Amalie-t. A férfi most egyszerre elkomorodott. Szemöldökei között mély, kemény vonalú redő jelent meg. Már nem tréfált, szinte fenyegetően sötét volt az arckife-jezése.
– Szeretném tudni, hogy az a szép leány, aki olyan csábító pillantásokat vet rám, és olyan ártatlanul mosolyog, vajon megosztotta-e már ágyát egy férfival.
Amalie rémülten visszafojtotta a lélegzetét. A játéknak tehát vége... Ó, milyen ostoba és könnyelmű volt! Egy tapasztalt férfival akart megmérkőzni, aki minden tekintetben fölényben van hozzá képest. A Blanquefort-ba vezető úton azt tehet vele, amit akar. Jaj, bárcsak megfogadta volna Florimonde figyelmeztetését! Amalie az ajkába harapott, és elfordította a fejét.
Nyomasztó csend telepedett rájuk. Egy idő múlva Beaunoir felsóhajtott, és mentege-tőzve mondta:
– Bocsásson meg, kisasszony, nem volt jogom hozzá, hogy ilyen kérdést tegyek fel ön-nek. Beszéljen inkább arról a könyvecskéről, amelybe írogatni szokott!
Amalie a férfira pillantott, akinek már ismét derűs, megnyerő volt az arca. Szürke szemébe visszatért a vidámság, nyíltan, melegen nézett a lányra.
– Az a könyvecske a naplóm – mondta a lány elfogódottan. – A megfigyeléseimet és a tapasztalataimat, a gondolataimat szoktam feljegyezni benne. És néha tudományos kísér-leteim eredményeit is – tette hozzá kissé szégyenkezve.
– Például?
– Észrevette-e már valaha – magyarázta a lány egyre inkább felbátorodva –, hogy a fo-lyóba hullott levelek mindig ugyanabban az irányban forogva sodródnak tova, ha a víz árja elragadja őket? Ilyen és efféle alapvető felismeréseket írok bele a naplómba.
A férfi igyekezett elrejteni mosolygását.
– És vajon rólam is kerül egy s más a könyvecskéjébe?
– Ön mulat rajtam! – Amalie megbántottan vonta össze a szemöldökét, és megrovó pillantást vetett Beaunoirra. – Mint mondtam, csupán lényeges dolgokról készítek felje-gyezéseket...
Beaunoir különös mosollyal az ajkán hajolt közelebb a lányhoz, hosszú, izmos ujjai Amalie nyakszirtjén időztek a selymes, aranyos fénnyel csillogó, vörös fürtöcskék között.
A gyengéd érintésre a lány bőrén borzongás futott végig. Nagyon közel voltak egymás-hoz... A férfi szemében borostyánszínű pontocskák villogtak, meleg lehelete Amalie arcát érte. A lány hirtelen úgy érezte, gyengeség fogja el a tagjait, kiszárad a torka. Erőtlenül tűrte a becézgetést. Mi történt a máskor oly hetyke, csúfondáros Amalie-val?
– Egy-két sort azért mégis szentelhetne nekem – folytatta a férfi, és szája már egészen közel volt a lány ajkához.
Ezt már mégsem tűrhette egy jól nevelt ifjú hölgy! Ez fölöttébb illetlen és szemérmet-len dolog volt! Amalie gyorsan elhúzódott Beaunoir közeléből, és ajkát a határtalan meg-könnyebbülés sóhaja hagyta el, hisz megpillantotta Blanquefort díszes kovácsoltvas kapu-ját.
– Nekem most le kell szállnom, és el kell köszönnöm öntől – mondta sietve, és odaki-áltott a lovakat hajtó parasztnak: – Álljon meg itt!
Amalie mielőbb igyekezett kikerülni a szürke szempár és a szépen formált férfiszáj közelségéből; megragadta útikosarát, és kezet nyújtott kísérőjének:
– Isten önnel, Beaunoir úr! Köszönöm, amit értem tett.
A férfi az előttük magasodó vaskapura, a kastélyhoz vezető, még kopár hársfákkal szegélyezett, hosszú fasorra pillantott, és halkan megjegyezte:
– Tehát Blanquefort-ba igyekszik, kisasszony... – Úgy van, uram.
Beaunoir egyetlen szökkenéssel a leány mellett termett, és rámosolygott. – Micsoda kellemes meglepetés! Én is oda megyek.
3.
Amalie nagyot nyelt, és döbbenten Jean-Marc Beaunoirra bámult. Csupán pillanatnyi szünet után tudott annyira erőt venni magán, hogy megkérdezhette:
– Hogyhogy? Mi dolga van Blanquefort-ban?
Beaunoir kicsit megvonta a vállát, s meglehetős közönnyel vetette oda: – Nincs ebben semmi különös. Saint-Hilaire úr szolgálatában állok. – Saint-Hilaire úr... szolgálatában?
Dadogva hagyták el Amalie ajkát a szavak. Micsoda lehetetlen helyzet, gondolta, és csak állt, kosarával a kezében, mint aki előtt lecsapott a villám. Mit csinálhat ez az ember Blanquefort-ban? Művelt ember benyomását keltette, lehetett tehát házitanító, nevelő, ám egészséges barna arcszíne inkább arra vallott, hogy sok időt tölt a szabadban.
– Sokat dolgozik szabad ég alatt, ha nem tévedek... Beaunoir bólintott.
– Meglehetősen sokat.
Talán kertész, főkertész, akkor pedig könnyen ki lehet térni az útjából. Amalie-ban lassan szűnni kezdett a belső feszültség. Mennyi minden történt egyetlen napon! S ha meggondolja, a történtek mennyi fölösleges bonyodalmat hozhatnak az életébe! Egy sze-relmes szolga vagy alkalmazott! Még csak ez hiányzott! Az apja tombolna, ha megtudná...
– De most hadd kérdezzem meg én, hogy ön mit keres Blanquefort-ban! Még sosem láttam eddig...
– Én... valamikor itt él... akarom mondani, valamikor... évekkel ezelőtt itt dolgoztam... Ez persze hazugság volt, de Amalie-nak nem jutott jobb az eszébe.
Beaunoir futó pillantást vetett a lány egyszerű ruhájára. Talán konyhalány... Jaj, csak már odaérnénk a kastélyhoz, gondolta Amalie.
– Nem mehetnénk egy kicsit gyorsabban? – kérdezte. – Attól tartok, máris elkéstem. – Dehogynem! – biccentett a férfi, és máris megnyújtotta a lépteit. Amalie alig tudott vele tartani. Néhány méter után azonban a férfi váratlanul megállt, és mosolyogva a lányhoz fordult.
– És hol fogunk találkozni? Amalie értetlenül bámult rá. – Találkozni?!
– Ejnye, kedves kisasszony, már elfelejtette volna, hogy a sors akaratából nekünk sze-relmespárrá kell lennünk? Égek a vágytól, hogy megtegyem az első lépéseket... Mi volna, ha most megcsókolnám? – És a lány felé tárta a karját.
– Nem! – Amalie hátraszökkent. Félelem szorította össze a torkát. Mit csinált már megint? A jó öreg Florimonde nem hiába figyelmeztette olyan nyomatékosan...
